Akiket mindig szivesen olvasunk, vers, novella

Jatzkó Béla Fordított világ


Olvasnék. Nem megy. Mint az ablakon
a verdeső eső ha szétcsorog,
úgy futnak szét a könyvben a sorok, -
megakadok az első oldalon,

ötször kezdem, egyszer se folytatom;
a tévében a bamba műsorok
híve lettem: a képre bámulok
s feléd kalandoz a gondolatom.

Éljen minden, ami érdektelen,
amire nem kell odafigyelnem,
amire úgy meredhet a szemem,
hogy közben téged les a szívemben!

Megfordítottad bennem a világot:
kifelé nézek és befelé látok.

Várnai Zseni:

CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.


A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.


Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.


Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!


Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!

Tóth Árpád: A vén ligetben


A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

Johannes R. Becher: Így jöttél felém

Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
sorsán merengve: hova, merre lesztek -
s akkor jöttél felém.


Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem,
bár elfakult a rétek zöldje már,
még egyszer hajtott és virágba szökkent
sebes időnk többé tán el se röppen -
csak lenne örök, örökös a nyár!


Eltévedtem a hideg szélben állva.
Zilált volt nyári békém, a remény -
s költöző madárral kelve szárnyra
tartottam ismeretlen messzi tájra -
s akkor jöttél felém.


Egy őszi nap, akár a napok ezre.
A köd csak szüntelen szitált, de én
az útra léptem ki, a fényt keresve,
hogy az örök nyár honába vezetne:
és ott jöttél felém.

Nem, igazán nem volt cinikus ember ez a súgó, csak kiábrándult és emberismerő. Nem lehetett cinikus, hiszen kívülről súgta Shakespeare-t és Moliere-t, ha módja volt benne… de Istenem, miken ment keresztül, míg bölcsen és szerényen ráeszmélt, hogy legjobb neki ott a homályos súgólyukban, vidéki vándorszínházak deszkái alatt… Volt színész és színigazgató, egyszerű ember lett belőle, egyetlen szerepet vett komolyan, amit a létért való küzdelem komédiájában osztott ki neki a láthatatlan rendező.
<o ="">És most itt gubbasztott ebben az isten háta mögötti mezővárosban, megint csak a dohos deszkák alatt, kenyeret majszolt, és egykedvűen súgta Az ember tragédiáját. Éppen Ádám–Kepler beszélt, és a súgó szórakozottan és tűnődve adta fel a szerepet. A felesége jutott eszébe, akit három hónapja nem látott, váratlanul hagyta ott a társulat Ceglédet, az asszony lemaradt, nem tudott neki üzenni, pedig a gyerek is vele van… és ahogy ezen kesereg, egyszerre mintha csoda történne, megszólal mellette a zenekarban az első hegedűs, és valamit súg feléje… A súgó odahajtja fejét, és miközben tovább súg, álmélkodva veszi tudomásul a következőket:
</o><o ="">– Mráz úr… itt a felesége a gyerekkel… a színházban.
Mráz úr csak a szemét forgatja kérdőn, a szája folytatja kötelességét, gépiesen súg tovább.
– Most beszéltem vele… Sürgősen beszélni akar magával… Holtfáradt, most érkeztek szekéren… a gyereknek leragad a szeme… csak azt akarja tudni, hol a szállása… hogy lefektethesse…
Mráz, a súgó, egy pillanatra meghökken. Az apa és a közéleti férfi harca eddig tart mindössze a lelkében… aztán egy pillanat alatt áttekinti a helyzetet. Ő most nem hagyhatja el helyét, viszont az asszonyt, aki ott ül valahol a karzaton, karján a síró gyerekkel, azonnal értesítenie kell… A hegedűst se küldheti, mindjárt rákerül a sor… Tehát…
Éppen a következő sorokat súgja Ádám–Keplernek:
„Ó nő, ha te meg tudnád érteni…”
S a kezdősorok után a helybeli újságíró, az egyetlen ember a színházban (a főszereplőt is beleszámítva), aki ismeri Madách szövegét, meghökkenve hallja az új szöveget:
„Ó nő, ha te meg tudnád érteni,
Elmennél a Pék utca nyolc alá
Skrabák henteshez, a szállásom ott van
S lefektetnéd a Ferkó gyermeket”.
Senki más nem veszi észre a színházban a változást. Egy asszony a karzaton, ölében a kisfiúval feláll, s kifelé indul…</o>

Alábbi versemmel kívánok KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET a CanadaHun minden Munkatársának, Szerzőjének és Olvasójának!

HÍMES TOJÁS
<O
Hímes tojás, a szürkén átderengő<O
fény, már lassan pirosba készülő,<O
fűszál-hálóból mosolygó ajándék, -<O
hol vagy te múlt, elrejtőzött idő?<O
<O
Hol vagytok ti, reggeli madárhangok,<O
melyeken égő ezüst csend ragyog?<O
Szélvitte csillag? Csodálkozó égbolt?<O
Világom végén ülök, hallgatok.<O
<O
Hímes tojás, volt-öröm, vesztes ének, -<O
együtt vagytok nagy álomkék szemen:<O
öröm bánattal végleg kéz a kézben,<O
s a tőr szívemben, - az is gyermekem.<O
<O
Feltámadás? Feltámadhat az ember?<O
Feltámadáshoz a hit túl kevés.<O
Az ember nem más: áldozati bárány, -<O
s a késnek közönyös a bégetés.
<O<O
Hímes tojás, mi haggyunk hitet, vágyat, <O
s nézzük csupán, amíg a zöld szalad,<O
hogy lángarany tükörben mint ígérget<O
öröklétet hízelgő pillanat!<O
<O
Mi emlékezzünk a kedves kezekre,
<Omelyek dajkáltak, díszt adtak reád,<O
Hímes Tojás, - múló, törékeny Szépség!<O
...de Szépség nélkül mit ér a világ?!<O
<O
Lelkes Miklós

Alábbi versemmel kívánok KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET a CanadaHun minden Munkatársának, Szerzőjének és Olvasójának!

HÍMES TOJÁS
<O
Hímes tojás, a szürkén átderengő<O
fény, már lassan pirosba készülő,<O
fűszál-hálóból mosolygó ajándék, -<O
hol vagy te múlt, elrejtőzött idő?
<O
<O
Hol vagytok ti, reggeli madárhangok,<O
melyeken égő ezüst csend ragyog?<O
Szélvitte csillag? Csodálkozó égbolt?<O
Világom végén ülök, hallgatok.
<O
<O
Hímes tojás, volt-öröm, vesztes ének, -<O
együtt vagytok nagy álomkék szemen:<O
öröm bánattal végleg kéz a kézben,<O
s a tőr szívemben, - az is gyermekem.
<O
<O
Feltámadás? Feltámadhat az ember?<O
Feltámadáshoz a hit túl kevés.<O
Az ember nem más: áldozati bárány, -<O
s a késnek közönyös a bégetés.

<O<O
Hímes tojás, mi haggyunk hitet, vágyat, <O
s nézzük csupán, amíg a zöld szalad,<O
hogy lángarany tükörben mint ígérget<O
öröklétet hízelgő pillanat!
<O
<O
Mi emlékezzünk a kedves kezekre,
<Omelyek dajkáltak, díszt adtak reád,<O
Hímes Tojás, - múló, törékeny Szépség!<O
...de Szépség nélkül mit ér a világ?!<O
<O
Lelkes Miklós

KÁRPÁTALJA CSILLAGA

Bárhol is élsz, egyszer erre a tájra
utazz el: szépség-dús, s titkok hazája.
Más itt a hold, mint másutt, énekében
bánat is bájos, gyöngyruhás reményben,
s hajnalokban piros lovak sörénye
lángol színt a még bóbiskoló égre,
s búcsúzó csillag csók-pillanata
döbbent szívet: a Világ Csillaga!
<O
Ilyen tájat eddig sehol sem láttam.
Folyók tobzódnak szivárvány-csodákban,
ezüst zengést adnak a hegysötétnek,
fenyőkben mélység és magasság: lélek.
Különös föld! Akárcsak Csillagában,
nyugalmában is elszállni kész szárny van.
Arany tücskök szórnak szikrát a réten:
Szépség-tűz gyúljon alkonyi mesékben!
Az esték illatban, sziromkehelyben,
s az ember helyett eltűnődő csendben
máris égen a világ-jel maga:
Kárpátalja fenséges Csillaga.
<O
Tavaszkor e táj még szebb, mint a nyárban:
határtalanban viráglobogás van,
fű, fa, bokor, újult kristályú ének
mutat erdőt, rétet, felhőt: Egészet, -
kis ékszerekből összeáll az Ékszer,
s messzeséget koronáz Messzeséggel.
<O
S ősze oly szép, míg pirosat keverget,
s barnát zöldjébe ballagó hegyeknek!
Majd sárga füttyent, jön függönyös eső,
s köd, a csúcsok közt furán eltekergő,
szürkén lóg vízbe kis törpék szakálla,
s a Felejtés emlékezik a Nyárra.
<O
Milyen tele? Az Elmúlás - fehéren,
szépségtisztán, ha nap kisüt, a fényben.
Alszik a medve brummos barna lénye,
s nyelvén málnaszem álomédessége.
Azé ily álom, kit csak érzet éltet,
csak szín, csak szél, csak fel nem ismert élet.
Az ész hiú, de a szív olykor kérdi:
nem jobb csupán csak érzetekben élni?
<O
Ám azt is láttam: hányan meg sem értik
se történetük elejét, se végit,
az eddigit! Múltjuk. Igazat adnak
gőgös ukránnak, butított magyarnak.
<O
Gyógyíts sebet, sajgó emberi lelket,
Láthatatlan Varázslat! És szerelmed
mutassa fel szíveknek a Csodát:
<O
Megértés, Béke közös Csillagát!
<O
Lelkes Miklós<O

akiket szivesen olvasunk (vers)

Füle Lajos:
Menhelyi gyerekek

Darabka a végtelen láncból,
melynek neve: emberiség.
Totyognak a névtelen úton
reménytelen egyformaságban,
egymás kezét szorítva fáradt
igyekezettel, tétova
szemekkel bámulva a város
várfalait, hol cicomás kis
apródok élnek kacagás közt,
tündérszavú édesanyákkal.

Elnézem őket szomorún, míg
törékeny, szőke nevelőjük
soraikat rendezve lágyan
megsimogatja hajukat.
Sajnálom, hogy két keze van csak,
sajnálom, hogy egy szíve van csak:
harmincan is kapnak utána.

akiket szivesen olvasunk

<TABLE id=INCREDIMAINTABLE cellSpacing=0 cellPadding=2 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD id=INCREDITEXTREGION style="FONT-SIZE: 12pt; CURSOR: auto; FONT-FAMILY: Arial" width="100%"> Szerelmes történet..

Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe. Örültek egymásnak csak egymásért voltak, amiért a szüleik eleinte szóltak, de aztán beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket. Hosszú országúton el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak egymásra vigyáztak, Egyetlen kérése volt csak a fiúnak, nálanélkül soha ne induljon útnak. Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén ha két motoros megjelent, ezt leírni nem lehet ezt érezni kell. Fekete bőrkesztyű fekete szkafander fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában, nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel..Ők is mint más szerelmesek sokat veszekedtek, de csak addig tartott aztán kibékültek. Ám egy napon minden másképp történ, nem tartották be a jól bevált törvényt, távozás előtt a búcsú elmaradt, s mindez egy álom egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem is látták egymás, a szülők már azt hitték mindkettőnek, van más, de őket kínozta egy titkos sejtelem, az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.
Hihetetlen lassúsággal teltek el a hetek, és még nem békéltek meg a megsebzett szívek, mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett, kínosan teltek a napok éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket a békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan borús, éjszakán elhatározásra jutott a lány, tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s hogy barátjától bármikor bocsánatot kérhet. Megszilárdult fejében a hirtelen gondolat nem is töprengett oly sokat. Hirtelen gyorsasággal be is öltözködött szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna hosszú haját most is fölcsavarta, hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt s felrakta fejére a fekete szkafandert, lenn az udvaron felült a motorra, s csak akkor jutott eszébe amikor berúgta, volt egy kérése régen a fiúnak, ;nálanélkül soha ne induljon útnak . Keze ekkor rátalált egy féltve őrzött képre elővette megcsókolta s fölnézett az égre. Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban, meghasad, hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad. Szemeiben ekkor már könnyek égtek még egyszer, jól megnézte a képet, s visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának s az álmainak élt. Egész úton ara gondol mi lesz, ha majd odaér, több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Gondolatai már messze jártak, csak nézte az utat, és nem vette észre, hogy mindjárt odaér a felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a sebességtől oly gyorsan meg válni nem lehet. Utolsó percében is az járt a fejébe, hogy nem nézhet többé a fiú szemébe, meg sem ölelheti kezét nem foghatja ezután már többé meg sem csókolhatja. Fájdalmait leküzdve csendesen suttogott a halál küszöbén a fiútól búcsúzott: Ne haragudj rám, hogy elmegyek, de ígérem ezután is mindig veled, leszek, légy boldog akkor én is az leszek, ne feledd el azt, hogy csak téged szeretlek. Egyetlen vércsík volt, ami a szkafander alól a szájából kibuggyant, s az arcán végigfutott. Ott feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a holdfény árnyékában. Pontosan egy éve ennek az éjszakénak a fiú eleget tesz becsület szavának, megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életében már csak egyszer ül motorra. A megbeszél időben megjött a négy haver a fején ekkor már fenn volt a szkafander. Lenn az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott ugratott s mire az országútra kiért, már csak a motorjának és az álmainak élt. A temető ott volt az országút végén a sír amit keresett a temető mélyén, a sírhoz érve leroskadt eléje, húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe. A szalagot eligazította melyre nagy piros betűkkel az volt írva: :-NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED. A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták. Visszament a motorhoz a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. Majd kis habozás után felült a motorra, a barátai követték őt részvéttel sorba. A hegyi szerepentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke. A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak. De ő itt hagyta nincs többé, s már nem érdekli semmi, csak egyetlen gondolat ..utána menni. Könnyes szemekkel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra. Egy hatalmas kanyart egyenesen véve nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak, lenn a mélységben a vén fák suttogtak. Ott feküdt a fiú fekete ruhában a motor közelében a vénfák árnyékában.

</TD></TR><TR><TD id=INCREDIFOOTER width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%"></TD><TD id=INCREDISOUND vAlign=bottom align=middle></TD><TD id=INCREDIANIM vAlign=bottom align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>

akiket szivesen olvasunk

<TABLE id=INCREDIMAINTABLE cellSpacing=0 cellPadding=2 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD id=INCREDITEXTREGION style="FONT-SIZE: 12pt; CURSOR: text; FONT-FAMILY: Arial" width="100%">Johann Wolfgang Goethe:
Vadrózsa

Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa rózsaszál,
vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém:
nem szakítsz le mégsem!
Piros rózsa rózsaszál,
vadvirág a réten.

A fiú letépi már
a rózsát a réten:
jajgat, szúr a rózsaszál,
tolvajával szembeszáll,
nem menekszik mégsem...
Piros rózsa rózsaszál,
vadvirág a réten.
</TD></TR><TR><TD id=INCREDIFOOTER width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%"></TD><TD id=INCREDISOUND vAlign=bottom align=middle></TD><TD id=INCREDIANIM vAlign=bottom align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>

<TABLE id=INCREDIMAINTABLE cellSpacing=0 cellPadding=2 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD id=INCREDITEXTREGION style="FONT-SIZE: 12pt; CURSOR: text; FONT-FAMILY: Arial" width="100%">Nádudvari Nagy János
Óhajtás ősszel


Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél a közelgő
tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.</TD></TR><TR><TD id=INCREDIFOOTER width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%"></TD><TD id=INCREDISOUND vAlign=bottom align=middle></TD><TD id=INCREDIANIM vAlign=bottom align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>

akiket mindig szivesen olvasunk

Ő a kedvencem:!!

Levél
Megkaptad kedves a levelem ?
Látod én magamat temetem:
Fehér lapokat írok tele ,
Amikor zokognom kellene
Azon ,hogy te nem vagy itt velem ,
Tépd össze Kedves a levelem .

Jer már haza ,hiszen úgy várlak.
Por lepi be kedves szobádat ,
Régi titkok illata lebben ,
Száz régi csóknál tüzesebben
Kivánja ajkam a te ajkad ,
Jaj ,mennyi szép lesz újra rajtad...

Jött toled is pár lila levél ,
Melyre talán csókot is leheltél,
Egy-két bús szerelmi üzenet ,
Melyre felelni csak csókkal lehet ,
De oly messze vagy ,elérhetetlen...
Tépd össze Kedves a levelem .

Radnoti Miklos

gyermeknapra

Várnai Zseni: GYERMEK

Gyermek, nagyon kell szeretni téged.
Mert végtelen a gyöngeséged.
Az ifjú sarjú ott künn a mezőn,
Szopós kicsiny bárány a legelőn,
Tátogó csőrű tollatlan madárka,
Nem olyan gyönge, nem olyan árva.
Gyermek, nagyon kell szeretni téged.
Ha nem étetnélek, éhen is vesznél,
Ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
Ha nem fürkészném, mi bánt, mi fájhat,
Mikor kis ajkad sírásra lázad;
Ha szívem írt nem lelne rája,
Úgy, ami fáj, csak fájna, fájna...
Gyermek, nagyon kell szeretni téged.

Egy kis ízelítő, szlovén-magyar.

CAR EVGEN (JENŐ)

Halálérzet

Szülőfalumban ihletet kaptam
a művészetnek lelkemet adtam
a pannon emberek szinét hordoztam
de dobronaki ember maradtam

Ha az életben valamit elértem,
a volt és az új családnak köszöntem,
estem, akadtam, többször le is égtem,
de senkitől semmit nem kértem