Akiket mindig szivesen olvasunk, vers, novella

Car Evgen (Jenő)

Régi képeslapok

III

Elődjeim sarlóval arattak
búcsúkon vett villával takartak
vasgráblával utakat kapartak
de senkinek rosszat nem akartak

Kukoricát kapával kapáltak
füvet kézi kaszával kaszáltak
tehén húzta ekével szántottak
vasárnap csirkecombot rántottak

A lábbeli hogy nagyon ne vásson
cipőben csak templomban jártak
nagy világot csak kevesen láttak
házakat is még sárból csináltak

Zsúpfödéllel vol fedve a házuk
sok helyen még füstös volt konyhájuk
vászonból volt a parasztruhájuk
bárányszőrből a téli harisnyájuk

Minden reggel szép reggelt kívántak
arramenőt jó borral kínáltak
szombaton vásznakat dergáltak
utánna meg a partra sétáltak

Korán reggel a nappal ébredtek
estére vele le is pihentek
szerényen, de szeretetben éltek
őseim erről sokat meséltek

Baross utca<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o></o>
Haldokló lakásban
szuszog a cserépkályha,
megsárgult falakon
kiszáradt beázás virágzik.
Porladó könyvek
tartják a plafont,
moly rágja a perzsaszőnyegeket,
a rézcsilláron a körték kiégnek,
ahogy a tükör arca is kiég,
nyikorog a fotel és a függöny leszakad.
Itt nőttem fel.
Az esti veszekedés elcsendesült,
már csak a busztól remegnek
a lakatlan szobák.
A tollszagú paplan, fagyos csempe,
korhadó szekrénysarok,
a százéves csorba üvegek, poharak,
és az andalító otthon-szag
már csak néha ismerős.
Hazatévedtem.
Gerevich András.<o></o>

Holnap lesz Tamási Áron halálának 40. évfordulója.

<TABLE width="100%" bgColor=#004040 border=0><TBODY><TR><TD align=middle width="50%"><B><BIG><BIG><BIG><BIG>TAMÁSI ÁRON</BIG></BIG></BIG></BIG></B>
<BIG><BIG>(1897 - 1966)</BIG></BIG>
</TD><TD align=middle width="50%">

</TD></TR></TBODY></TABLE>
Amihez Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az ő szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási Áronnál a mese is a valóság súlyosságára és bánataira vall; az ő szemén keresztül az állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák; nála ugyan minden agyafúrt székelységgé válik, de az ő székelysége maga az ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörűségei közé tartozik Tamási Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon művészi novellaíró úgy mellékesen kitűnő regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló, jó drámákat is írt.
Székely volt, és ez meghatározta látásmódját is, stílusát is. A székely hagyományok, a székelyföldi hegyek és erdők, a gyermekkorban lélekbe szívódott mesék, balladák és nem utolsósorban tréfák, játékok, szelíd ugratások ugyanúgy mindvégig befolyásolták képzet- és képzeletvilágát, mint nyitott szemű érdeklődése minden iránt és csukott szemű hajlandósága a misztikumokra. Tamási mindent látott, ami látható volt a körülvevő való világban, és mindenről a nehéz munkával dolgozó emberek vélekedése szerint válaszolt. De Tamási azt is látta, ami nem látható, amiről az ember azt sem tudhatja, van-e vagy nincs, ami kívül esik a való világon. Nem ítélheti meg helyesen Tamási Áron egyéniségét és életművét, aki nem veszi tudomásul, hogy egyszerre volt tényekhez ragaszkodó realista és lelke mélyéig vallásos ember, aki a végső döntést az emberen túlról várta. Nem egy bizonyos tételes vallásnak volt dogma szerinti hívője, semmi sem állt távolabb tőle, mint bárminő dogmatizmus; ennél sokkal játékosabb lélekként élte életét. De misztikus sejtelmekkel remélt tapasztalaton kívüli, nemcsak nem ismert, de meg nem is ismerhető eredetű segítséget az ember jogos igényeihez. Azt azonban jól tudta, hogy magamagától még a mennyei segítség sem jön el, ha mi magunk nem teszünk okosan a saját érdekünkben. Kedvesen ravasz, mókás kedvű szegényemberei körülbelül úgy gondolják a nagy igazságszolgáltatást, hogy „segíts magadon, isten is megsegít". Ámbár néha ezek a szegények gyanakodni kezdenek, hogy hátha még az életen túl is olyanfajta világ van, mint egy átlagos székely faluban, és talán a mennyei hatóságok is előnyben részesítik a gazdagot a szegénnyel szemben, hát akkor jobb az örök halál, mint a feltámadás. Erről szól az egyik legeslegszebb és legtragikusabb humorú novellája, a Rendes feltámadás.
<TABLE id=AutoNumber1 style="BORDER-COLLAPSE: collapse" borderColor=#111111 cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" bgColor=#004040 border=0><TBODY><TR><TD align=middle width="33%">

</TD><TD align=middle width="33%">

</TD><TD align=middle width="34%">

</TD></TR></TBODY></TABLE>
Székely faluban született, székelyföldi kisvárosban érettségizett. Ki akart törni az elődök paraszti életformájából, méghozzá nem is a szellemi élet, hanem a városi-polgári életforma felé. Ezért megy a gimnázium után kereskedelmi akadémiára, majd annak elvégzése után banktisztviselőnek. Azután szűknek érzi Erdélyt, s mintha mindenestül szakítani akarna származása hagyományaival, huszonhat éves korában kivándorol Amerikába. Pedig akkor már egy novellájával Kolozsvárott pályázatot nyert. De írói magamagát Amerikában találta meg. Ott lebbentek elébe látomásként az elhagyott otthon képei, emlékei, hagyományai. A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben megjelent. Az irodalom azonnal felfigyelt rá: a romániai is, a magyarországi is. Erdély hazavárta ezt a mindenkinél erdélyibb hangütésű írót. És a következő évben Tamási Áron haza is tért. Ettől kezdve javarészt Erdélyben élt a felszabadulásig, majd a felszabadulás után Magyarországon. De amikor még romániai lakos és a romániai magyar irodalom ünnepelt írója volt, már a legolvasottabb, a legkedveltebb írók közé tartozott Magyarországon is.
Gyors egymásutánban jelennek meg novelláskönyvei. És az olvasóknak tudomásul kellett venniük, hogy ez a tündéri bájú író a szegények igazságának kemény szószólója, aki még parasztfelkeléssel is rémíti az úri világot (Hajnali madár). De aki nem akart odafigyelni az író társadalmi-politikai igazságaira, azt elbájolta a mese, a komor valóság fölött lebegő derű és humor. Már a húszas-harmincas évek fordulóján nyilvánvaló volt, hogy Tamási Áron a legnagyobb magyar novellisták közé tartozik.
Közben egymás után jelentek meg regényei is. Előbb A szűzmáriás királyfi, amelyet javarészt még Amerikában írt, s csak végső csiszolása készült el otthon. Tragikus történet a természet igaz törvényei szerint élni akaró székely diákról, aki összeütközik a társadalom embertelen törvényeivel. Kevés műben érződik ennyire az író misztikumra hajlandó világszemlélete. A helyzetek kritikai erővel reálisak, a hangvétel közel áll a balladához, a megoldások valóságon kívüliek: költői mű, de nem realista regény. Annál realistább, de legtávolabb is áll Tamási életművének egészétől a Címeresek, amelyekben az erdélyi világ feszültségeit rajzolja meg. Jó regény, de más is megírhatta volna. Ezek után következett a főmű: az Ábel-trilógia. Előbb az Ábel a rengetegben, a talpraesett székely favágólegény mesébe illő, mesevarázsú története, majd folytatásai: Ábel az országban és Ábel Amerikában. Ábel megjárja írójának útját: a természet világából eljut a városba, onnét a nagyvilágba. Végül tapasztalatainak eredményeként visszamegy a természetbe. Szemléletével lehet vitatkozni, van benne sok romantikus antikapitalizmus, Ábel a megismert polgári világ elől nem előrelép, hanem hátra; akár XX. századba tévedt rousseau-izmusnak is mondhatnók ezt a magatartást. De költészetével, különösen az első rész költészetével, nem lehet vitatkozni: fenyőillatú remekmű, századunk egyik legszebb magyar regénye.
Ábel történeteiben semmi misztikum: csak természetszeretet és a polgári világ kritikája. Annál erőteljesebben tör ki a misztikum a következő regényben, a Jégtörő Mátyásban. De olyan bájosan játékos könyv, hogy akár a misztikumát is csupán játéknak tekinthetjük.
S mindezek közben Tamási sikeres drámaíróvá nőtt. Elbeszélő erényeit át tudta menteni a színpadra is.
A felszabadulás idején mindenki úgy tekintett rá, mint a legnagyobb élő írók egyikére. Ettől kezdve politikai méltóságokat is betölt, de alkata szerint nem gyakorlati politikus, az ő világa az irodalom. Egy ideig még ugyanabban a modorban ír, mint azelőtt. De az ötvenes évektől kezdve fokozódik igénye a valóság ábrázolása iránt. Stílusa változatlanul szép, de a meseszerűség helyét egyre inkább a történelmiség váltja fel. Regényes önéletrajza, a Bölcső és bagoly egyben a székelység útját és életkörülményeit elemzi, megmutatván, honnét indult és hogyan emelkedett ki az író. Az 1848-ról szóló Hazai tükör történelmi regény: a Székelyföld és benne egy székely legény története a szabadságharc idején. Erre a művére kapta meg az író a Kossuth-díjat. Majd a Szirom és Boly kifejezetten „mai tárgyú" regény, nem is Erdélyben játszódik, hanem a Dunántúlra telepedett bukovinai székelyek között. Itt már termelőszövetkezetről, a szocialista építésről van szó, természetesen Tamási-stílusban. De témavilága bizonyítja, hogy jelen volt, és jelen akart mindig maradni.
Most is jelen van, már halála pillanatában nemzeti klasszikus volt. Az Ábel a rengetegben és néhány novellája ott sorakozik a magyar széppróza legelső sorában. Emlékezzünk

Radnóti Miklós-palimpszeszt <?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o></o>

<o></o>
Tajtékos ég <o></o>
Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.<o></o>
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!<o></o>
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.<o></o>
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.<o></o>
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,<o></o>
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.<o></o>
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.<o></o>
1940. június 8.<o></o>
Az ablak rácsán párafolt
figyelmeztet, hogy élek.
A tölgyek csúcsán ring a hold
s a völgyek mészfehérek.<o></o>
Néha mintha felizzana az ég,
de csak a köd füstfátyla rebben.
Reggelig jó két és fél óra még,
nézlek, horkolsz magadfeledten.<o></o>
A házak odva bűzt és meleget
szellőzik - itt a pára évszaka.
Fel-felszikrázik s füstöt ereget,
rám fekszik ez a szétlőtt éjszaka.<o></o>
Felállok a kőfal tövében,
árnyéka rád dől csöndesen,
alszol, szárazon és kövéren,
nem ragyog nyálad gyöngye sem,<o></o>
horkansz csupán, sípolva nyelsz,
zörgő avarba takarózol.
Halkan kérdezlek, nem felelsz,
megfordulni sem akaródzol.<o></o>
Szétkenődik a köd a lombban,
szivárványhálót sző a féreg.
Markomba rejtve gyufa lobban,
cigarettára gyújtok. Élek.<o></o>

Tóth Árpád
Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Igen, én is szeretem a költészetét, majd apránként felrakom a verseit.

<o =""></o>

Petőfi Sándor:
Az ember

Mi nevetségesebb az embernél,
Oly kevélységben oly gőgben él
A világot fitymálja ajkai
S mintha az eget akarná szántani
Orrával oly magasra tartja fel.
Kevély ember, miben kevélykedel?

Egy szempillantásnál mi rövidebb?
Ember barátom, a Te életed.
Rohanva jő az idő, s elrohan,
Egyik kezében bölcsőd pólyája van,
S másikra koporsódra szemfödel
Kevély ember, miben kevélykedel?

S mit végezhetsz egy szempillantás alatt?
Hódítál népeket, országokat,
Hódítani csak gyávákat lehet,
S az uralkodás ilyenek felett
Dicsőség? ezt csak szégyellned kell.
Kevély ember, miben kevélykedel?

S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
Veled hal meg, s a föld alá viszed,
Vagy, mint hű eb kísér ki sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis századig,
S előbb utóbb szomjan vesz el.
Kevély ember, miben kevélykedel?

Dicsőséged, neved maradjon! Hol?
A nép is elvész, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted,
Tenger volt egykor, s újra az lehet.
S a föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

SZEPTEMBERI ÁHÍTAT



Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.

Szabó Lőrinc: A nyárvégi Naphoz


Ne menj le, szép nap! Igazi nagy nyarunk
úgyis csak emlék, és ha kihunysz, a gyors
esték már rögtön őt idézik,
az öregen születő, irigy őszt.


Ne menj le! Ami hátra van, oly kevés
a boldogság, hogy már neki fájdalom
nélkül örülni sem tudunk és
mégis ez, az a kevés a kincsünk.


Ezt, ezt szeretném menteni, nyújtani,
a fény utolsó csókjait és velük
az ifjúságot, melynek eddig
sohase hittem az elmúlását.


Búcsúzni kell, de adj nekem, égi láng,
adj hosszú búcsút, hogy ne legyen nehéz,
ne legyen túl nehéz viselni,
ami jön, a hideg éjszakát!


Óh, szoktass a rosszhoz, sors! A tied vagyok,
halálos alkony, de ha soká ragyogsz
s minden hús útját járva lassan
megkötöm én is a csöndes alkut:


Könnyebb lesz menni és beivott tüzed
egy darabig még sírom is átsüti,
ahogy az anyám teste fűtött,
még mielőtt a világra jöttem.

Rubin írta:

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

SZEPTEMBERI ÁHÍTAT



Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.

Kattints a kibontásához...

Hallgasd is meg! minden, ami HANGOS PRÓZA ‎Szeptemberi áhítat.mp3
Latinovits előadásában

[SIZE=+1]Max Lucado​

Értékes vagy
Eredeti címe: You Are Special
Fordította: Ficsor Lilla

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester mûhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy az orra, a másiknak a száj a. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak . Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket, és ugyanabban a faluban laktak.[/SIZE]​

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak: Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával; és másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem tettek, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra . A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörû dalokat énekeltek. Õket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze, mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemelj ék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt: Próbált magasra ugrani de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyûltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára, sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta ." Sok szürke pontot érdemel – mondogatták , egymásnak .– Ő aztán tényleg nem jó foltmanó ! " Egy idõ után már maga Pancsinelló is elhitte ezt. " Nem vagyok jó foltmanó - gondolta. Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerûen famanó volt, Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat-csak azok egyszerûen nem maradtak meg rajta ! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot: Ám az is leesett ! Én is ilyen akarok lenni!-gondolta Pancsinelló.- Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám! Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. Ó, nem nagy ügy, válaszolta Lúcia.- Egyszerûen csak mindennap meglátogatom Élit. Élit ? Igen , Elit , a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében. De miért ? Majd megtudod ! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment. Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?"- kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Igy aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók; csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. " Ez így nincs rendjén, - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy mûhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja . Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. „Pancsinelló !" -hallatszott egy mély , erõs han . Pancsinelló megállt" Pancsinelló ! Örülök; hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! ,, Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szaká.llas mesterre." Te tudod a nevemet ?"- kérdezte a kis manó. „Persze, hogy tudom! Én alkottalak!” Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. Hm... szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte.- Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot! "Nem akartam , Éli! Tényleg, nagyon próbáltam jó lenni. Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal hogy mit gondolnak rólad a famanók:' "Tényleg?" „Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó, vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyan olyan foltamanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számit Pancsinelló. Csak az számit amit én gondolok. És szerintem, te nagyon értékes manó vagy!” Pancsinelló felnevetett. „Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni, nem tudok magasan ugrani, a festék repedezik rajtam. Mit számitok én neked? Éli Páncsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: Az enyém vagy ! Ezért vagy értékes nekem" Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. Mindennap vártam, hogy eljössz ! "-folytatta Éli . " Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák "-mondta Pancsinelló . " Tudom. Mesélt rólad. " "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák ?" A fafaragó nagyon kedvesen beszélt : " Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod." Micsoda?" " A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a, matricák miatt. Érted?" " Hát, még nem nagyon. .. .. ." Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megéred. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy, emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem." Éli letette Pancsinellót a földre. " Ne felejtsd el mondta, miközben a foltmanó , elindult az ajtó felé - ,hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magába ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja!" És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Felolvasva pedig megtalálod a minden, ami HANGOS PRÓZA ‎topicban.

<CENTER>Shakespeare
[SIZE=+0]Az vagy nekem[/SIZE]

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
(fordította: Szabó L&otilde;rinc)


</CENTER>

Karinthy Frigyes: Pitypang



Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Virág
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?
Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Meghallgathatod a minden, ami HANGOS PRÓZA topicban