Jékely Zoltán: Apai örökség
Volt egyszer egy király; vitézsége párját ritkította hét országban; tudománya is olyan kiterjedt s mélyrelátó volt, hogy ha nekifogott, rőfnyi szakállú, híres tudósokat is lepipált. De ez nem minden. Ez a király egyszersmind az ország legjobb gazdájának is bízvást vallhatta volna magát – ha dicsekedő ember lett volna. Mert szép juhainak, tulkainak, aprójószágának nem volt se szeri, se száma. Szerették, becsülték is népei, s vitézség, tudomány, gazdaság dolgában követték erejük szerint; de virágzott is az ország, ahogy soha azelőtt, a régebbi királyok idejében.
Volt a királynak három fia. De biz’ nem sok örömét lelte bennük. Nem mintha nem lettek volna egyen-egyen derék jóravaló fiúk, csak éppen hogy az ő talentumait nem együtt, hanem ízenként, darabokban örökölték. Búsult is eleget a jó király, hogy mire lesznek menendők a birodalommal, ha ő egy napon lehunyja a szemét. Mert hiába taníttatta őket a legjobb tudósokkal meg kardforgatókkal, s pásztorokkal. A legnagyobbik csak a vitézkedésért élt-halt, meg a fegyverforgatásért, a középsőt ki nem lehetett verni a könyvtárból, időnap előtt megpápaszemesedve, éjjel-nappal bújta a könyveket; a legkisebbiknek a disznó meg a juh volt mindene, s jóformán még betűvetni sem tanult meg, noha immár szépen serkent a bajusza-szakálla.
Kire méltóra hagyja mármost rengeteg szép fegyverét, könyvét, gazdaságát, az egész virágzó országot? Ebben főtt a feje késő vénségében, és sehogy se lelte nyugodalmát a jó öreg király.
Telt-múlt az idő, s hogy egy napon a király úgy érezte, közeledik utolsó órája, egybehítta főembereit, hadd tenne testamentumot. Bölcs volt az a testamentum és messzilátó, hogy magának Salamon királynak is dicsőségére vált volna. Mert lám, lám, remekmívű fegyvereit egytől egyig könyvbújó, pápaszemes, csenevész fiára; nagytudományú könyveit a jószág bolondjára; jószágát, gazdaságát pediglen a nyughatatlan fegyverforgatóra hagyta, kit-kit szigorúan kizárván a másiknak örökül hagyott javakból. Külön záradékkal arról is gondoskodott, hogy jussukat egymás közt el ne csereberélhessék, hanem ki-ki kénytelen-kelletlen azzal sáfárkodjék, amit kapott, különben mindenestül az állami kincstárra szállna.
Ilyenformán nyugodtabban hunyta le a szemét. Mert lehunyta, még aznap este, hogy többé fel se nyissa szegény. Elsiratták s harmadnapon eltemették annak rendje s módja szerint. A temetés után összegyűlt az udvar népe, s a főudvarmester kihirdette a király végrendeletét.
A királyfiak persze ott voltak, s miközben az ősz öreg a végrendeletet olvasta, alig tudtak megállni, hogy közbe ne kiáltsanak. De valahogy megállták, sápadozva-pukkadozva szertelen nagy csalódásukban. Aztán az udvar eloszlott s ki-ki ment a dolgára.
A három fiú összedugta a fejté a rakott kemence zugában. Minduntalan elölről kezdték s ötször-hatszor is elolvasták az átkozott végrendeletet: hátha összecserélte nevüket az a vaksi vénség. De hiába, úgy volt az szépen, világosan, cirkalmas betűkkel, ahogy felolvasta, nem másította meg egyetlen szavát sem.
- Alkalmasint végóráján megbolondult apám – fortyogott a megkeseredett fegyverforgató – különben nem a tulkait hagyta volna rám! Mit kezdjek én, tudatlan, hozzá nem értő azzal a tengersok juhval, barommal?
- Szentigaz, hogy ép elmével – Isten nyugosztalja – nem a fegyvereit, hanem a könyveit osztotta volna nekem – lógatta az orrát elkámpicsorodva a könyvmoly.
- S mihez fogjak én azzal a szekérderékra való rengeteg poros könyvvel, irománnyal? Alomnak rakjam a juhok alá? – szívta fogát a legkisebbik.
- Hogy én többet ne tehessem be a lábam a fegyvertárba? A gyönyörűséges sisakok, páncélok, fegyverek, kardok közé? Hogy vitéz létemre ezentúl már csak koszos malacokat vakargassak, meg bűzhödt juhokat nyírjak? – toporzékolt sírásra álló szájjal a fegyverforgató, s kardja hegyével dühödten kopogtatta a kövezetet.
- Hogy én már, míg a világ világ, ezután csak az öldöklő fegyverekkel csiszárkodjam? És soha többé ne vehessem be magam a drágalátos aranybetűs pergamenek közé? – pityeredett el szemérmetlenül a könyvmoly, mint valami anyámasszony katonája.
- S én ezentúl ama szempusztító, elegy-belegy firkálmányok közt baglyoskodjam abban a dohos könyvesházban, mikor a tanyán van a helyem, az Isten szabad ege alatt? – licitált a jószág bolondja, s nagy keservében az öklével a fejét csapdosta.
Mérgelődtek az istenadták, majd hogy fel nem vetette őket a bosszúság. De meg nem főhettek ott keserű levükben, hanem végül jól kifúván magukat, szépen elbúcsúzkodtak – ki-ki indult a maga öröksége felé.
A legnagyobb, a fegyveres, egyenest a tanyaházba; a középső, a könyves, a fegyverházba; a legkisebbik, a gazda, a könyvesházba.
Másnap ismét találkoztak a palota rakott kemencéje mellett, a jó melegben. Sápadt és réveteg volt mind a három, mint akik nem is egy, de három nap virrasztottak.
Főlógatva ültek-üldögéltek a padkán; csak bámulták maguk előtt a cifra ház padlóját. A legnagyobbik csupa aranyos páncélt, mindenféle fegyvert, a középső szebbnél szebb könyvbéli ábrázolatokat, s a legkisebbik legelésző gulyát nézett ki magának a tarka kőkockán, akarva-akaratlan. Olyanok voltak már-már, mint a csendes bolondok; tán az apjuk szíve is megesett volna rajtuk, ha látta volna őket ilyen elszontyolodva.
Ahogy ott darvadoznak, egyszer csak – csisz-csosz, kip-kop – ki más botoz előttük, mint a vén főudvarmester. Megakadt rajtuk a szeme.
- Látom, a gyász s a búbánat baglya sehogy se száll el szívetekről, lelkem királyfiak! De immár nyugdjatok meg az Úr akaratában, ne sirassátok tovább a holtat – mondja, és sorra simogatja a fejüket száraz, madárláb-kezével.
- Az Úr akaratában valahogy még csak megnyugodnánk – veti föl neki a legnagyobbik – de sehogy se nyugodhatunk meg az ő, mármint boldogult apán urunk akaratában!
- Hogy-hogy-hogy? – kérdezi erre botránkozva a vénség, mintha ki tudja, milyen káromlást hallana.
Több se kellett a megkeseredett királyfiaknak. Lett, mit nyeljen szegény ősz feje! A királyfiak egymás szavát tapodva, kézzel-lábbal hadonászva vallották ki neki nagy csalatkozásukat. Hogy milyen rútul bánt el velük az apjuk – Isten nyugosztalja -, hogy milyen fondorlatosan forgatta ki őket hajlamuk szerint való, jogos és megillető örökrészükből! Meg hogy ők éppen azon tanakodnak, hogy jobb volna világgá menniök, mintsem ezt a csúfságot tovább szenvedjék.
- Háládatlanságotoknál csak oktalanságotok nagyobb! – torkolta le őket a tanácsúr, mihelyt szóhoz juthatott. – Hol van az a végrendelet? Hadd nézzem meg alaposabban.
Erre mindhárom elővette tarsolyából a magáét, s odanyújtották – Elég nekem egy is – mondta az öreg s csak a legnagyobbét vette el. – Olvassátok, amint írva vagyon!
- Olvastuk mi hatvanhatszor is, de csak azt olvastuk, hogy ami nekem járt volna az az öcsémé lett, ami neki járt volna az az enyém és így tovább; valamint azt, hogy sem egymás közt, sem idegennel el nem cserélhetjük, s hogy aki egy esztendő alatt a legtöbbre viszi köztünk, az legyen a király.
- Mekkora bölcsesség! Minő előrelátás! Vajha soha ki ne fogynánk belőle! – tárta szét karját az öreg. Mire a királyfiak nagy mérgükben majd átdöfték a szemükkel. De az öreg nem ijedt meg, sőt nekitüzesedve folytatta:
- Van benne, ami van, tagadhatatlan. De azt sehol sem találom, hogy megtiltaná nektek egymás jószágába, javaiba át-megátjárnotok, dolgotokban egymásnak segítőkezet adnotok, egymást istápolnotok, és így tovább!
A királyfiak tátott szájjal hallgatták. Orcájukra az ébredező belső megvilágosodás derengése ült, szemükben a vigasztalódás gyöngyszemecskéi csillámlottak.
- Vajha soha ki ne fogynánk a boldogult apátok-uratok bölcsességéből! Bizony mondom, nagyra menendő lenne ez az ország! – fohászkodott még egy utolsót a vénség, azzal, mint ki jól végezte dolgát – csisz-csosz, kip-kop -, tovább botozott.
A királyfiak sem gubbasztottak ott tovább. Alig tűnt el a palástos, botozó árnyék az oszlopos ajtóban, rövid tanácskozás után felugrottak, lelkendező kedvvel, boldog igyekezettel.
A vitézkedő ment egyenest a juhakolba; a könyves a fegyverházba, a pásztor-lelkületű a könyvesházba, hogy számba vegyék jussukat és teendőiket mérlegeljék.
S most már a gazda szeretetével csüggtek javaikon. Aztán hol a fegyverbajnok látogatott el a gazdához, hol amaz hozzá; majd kettesben keresték fel a könyvest a számszeríjak s kardok között. Nemsokára együtt vívtak, együtt böngészték a könyveket, s együtt fejték a teheneket, nyírták a juhokat.
S amikor az esztendő letelt, ki-ki a másik kettő mesterségében is jártasan állhatott a király-vizsgára az udvari tanács elé. Bár mindhárman derekasan megállták a helyük, mégis, mit gondoltok, kit választottak közülük királynak?
A középsőt, vagyis a könyvest. Mert ez már egyformán kitűnt mindhárom mesterségben.
A többiek beletörődtek s felesküdtek reá. Az pedig testvériesen megfogadta az ország színe előtt, hogy testvéreit – merthogy erre méltók – maga mellé veszi fő-főtanácsadónak. Aztán annak rendje s módja szerint hétországra szóló ünnepséget csaptak, hogy volt ott eszem-iszom hét álló napig – s ki tudja, meddig tartott volna, ha nem kellett volna hozzálátni az országlás dolgához.
Volt egyszer egy király; vitézsége párját ritkította hét országban; tudománya is olyan kiterjedt s mélyrelátó volt, hogy ha nekifogott, rőfnyi szakállú, híres tudósokat is lepipált. De ez nem minden. Ez a király egyszersmind az ország legjobb gazdájának is bízvást vallhatta volna magát – ha dicsekedő ember lett volna. Mert szép juhainak, tulkainak, aprójószágának nem volt se szeri, se száma. Szerették, becsülték is népei, s vitézség, tudomány, gazdaság dolgában követték erejük szerint; de virágzott is az ország, ahogy soha azelőtt, a régebbi királyok idejében.
Volt a királynak három fia. De biz’ nem sok örömét lelte bennük. Nem mintha nem lettek volna egyen-egyen derék jóravaló fiúk, csak éppen hogy az ő talentumait nem együtt, hanem ízenként, darabokban örökölték. Búsult is eleget a jó király, hogy mire lesznek menendők a birodalommal, ha ő egy napon lehunyja a szemét. Mert hiába taníttatta őket a legjobb tudósokkal meg kardforgatókkal, s pásztorokkal. A legnagyobbik csak a vitézkedésért élt-halt, meg a fegyverforgatásért, a középsőt ki nem lehetett verni a könyvtárból, időnap előtt megpápaszemesedve, éjjel-nappal bújta a könyveket; a legkisebbiknek a disznó meg a juh volt mindene, s jóformán még betűvetni sem tanult meg, noha immár szépen serkent a bajusza-szakálla.
Kire méltóra hagyja mármost rengeteg szép fegyverét, könyvét, gazdaságát, az egész virágzó országot? Ebben főtt a feje késő vénségében, és sehogy se lelte nyugodalmát a jó öreg király.
Telt-múlt az idő, s hogy egy napon a király úgy érezte, közeledik utolsó órája, egybehítta főembereit, hadd tenne testamentumot. Bölcs volt az a testamentum és messzilátó, hogy magának Salamon királynak is dicsőségére vált volna. Mert lám, lám, remekmívű fegyvereit egytől egyig könyvbújó, pápaszemes, csenevész fiára; nagytudományú könyveit a jószág bolondjára; jószágát, gazdaságát pediglen a nyughatatlan fegyverforgatóra hagyta, kit-kit szigorúan kizárván a másiknak örökül hagyott javakból. Külön záradékkal arról is gondoskodott, hogy jussukat egymás közt el ne csereberélhessék, hanem ki-ki kénytelen-kelletlen azzal sáfárkodjék, amit kapott, különben mindenestül az állami kincstárra szállna.
Ilyenformán nyugodtabban hunyta le a szemét. Mert lehunyta, még aznap este, hogy többé fel se nyissa szegény. Elsiratták s harmadnapon eltemették annak rendje s módja szerint. A temetés után összegyűlt az udvar népe, s a főudvarmester kihirdette a király végrendeletét.
A királyfiak persze ott voltak, s miközben az ősz öreg a végrendeletet olvasta, alig tudtak megállni, hogy közbe ne kiáltsanak. De valahogy megállták, sápadozva-pukkadozva szertelen nagy csalódásukban. Aztán az udvar eloszlott s ki-ki ment a dolgára.
A három fiú összedugta a fejté a rakott kemence zugában. Minduntalan elölről kezdték s ötször-hatszor is elolvasták az átkozott végrendeletet: hátha összecserélte nevüket az a vaksi vénség. De hiába, úgy volt az szépen, világosan, cirkalmas betűkkel, ahogy felolvasta, nem másította meg egyetlen szavát sem.
- Alkalmasint végóráján megbolondult apám – fortyogott a megkeseredett fegyverforgató – különben nem a tulkait hagyta volna rám! Mit kezdjek én, tudatlan, hozzá nem értő azzal a tengersok juhval, barommal?
- Szentigaz, hogy ép elmével – Isten nyugosztalja – nem a fegyvereit, hanem a könyveit osztotta volna nekem – lógatta az orrát elkámpicsorodva a könyvmoly.
- S mihez fogjak én azzal a szekérderékra való rengeteg poros könyvvel, irománnyal? Alomnak rakjam a juhok alá? – szívta fogát a legkisebbik.
- Hogy én többet ne tehessem be a lábam a fegyvertárba? A gyönyörűséges sisakok, páncélok, fegyverek, kardok közé? Hogy vitéz létemre ezentúl már csak koszos malacokat vakargassak, meg bűzhödt juhokat nyírjak? – toporzékolt sírásra álló szájjal a fegyverforgató, s kardja hegyével dühödten kopogtatta a kövezetet.
- Hogy én már, míg a világ világ, ezután csak az öldöklő fegyverekkel csiszárkodjam? És soha többé ne vehessem be magam a drágalátos aranybetűs pergamenek közé? – pityeredett el szemérmetlenül a könyvmoly, mint valami anyámasszony katonája.
- S én ezentúl ama szempusztító, elegy-belegy firkálmányok közt baglyoskodjam abban a dohos könyvesházban, mikor a tanyán van a helyem, az Isten szabad ege alatt? – licitált a jószág bolondja, s nagy keservében az öklével a fejét csapdosta.
Mérgelődtek az istenadták, majd hogy fel nem vetette őket a bosszúság. De meg nem főhettek ott keserű levükben, hanem végül jól kifúván magukat, szépen elbúcsúzkodtak – ki-ki indult a maga öröksége felé.
A legnagyobb, a fegyveres, egyenest a tanyaházba; a középső, a könyves, a fegyverházba; a legkisebbik, a gazda, a könyvesházba.
Másnap ismét találkoztak a palota rakott kemencéje mellett, a jó melegben. Sápadt és réveteg volt mind a három, mint akik nem is egy, de három nap virrasztottak.
Főlógatva ültek-üldögéltek a padkán; csak bámulták maguk előtt a cifra ház padlóját. A legnagyobbik csupa aranyos páncélt, mindenféle fegyvert, a középső szebbnél szebb könyvbéli ábrázolatokat, s a legkisebbik legelésző gulyát nézett ki magának a tarka kőkockán, akarva-akaratlan. Olyanok voltak már-már, mint a csendes bolondok; tán az apjuk szíve is megesett volna rajtuk, ha látta volna őket ilyen elszontyolodva.
Ahogy ott darvadoznak, egyszer csak – csisz-csosz, kip-kop – ki más botoz előttük, mint a vén főudvarmester. Megakadt rajtuk a szeme.
- Látom, a gyász s a búbánat baglya sehogy se száll el szívetekről, lelkem királyfiak! De immár nyugdjatok meg az Úr akaratában, ne sirassátok tovább a holtat – mondja, és sorra simogatja a fejüket száraz, madárláb-kezével.
- Az Úr akaratában valahogy még csak megnyugodnánk – veti föl neki a legnagyobbik – de sehogy se nyugodhatunk meg az ő, mármint boldogult apán urunk akaratában!
- Hogy-hogy-hogy? – kérdezi erre botránkozva a vénség, mintha ki tudja, milyen káromlást hallana.
Több se kellett a megkeseredett királyfiaknak. Lett, mit nyeljen szegény ősz feje! A királyfiak egymás szavát tapodva, kézzel-lábbal hadonászva vallották ki neki nagy csalatkozásukat. Hogy milyen rútul bánt el velük az apjuk – Isten nyugosztalja -, hogy milyen fondorlatosan forgatta ki őket hajlamuk szerint való, jogos és megillető örökrészükből! Meg hogy ők éppen azon tanakodnak, hogy jobb volna világgá menniök, mintsem ezt a csúfságot tovább szenvedjék.
- Háládatlanságotoknál csak oktalanságotok nagyobb! – torkolta le őket a tanácsúr, mihelyt szóhoz juthatott. – Hol van az a végrendelet? Hadd nézzem meg alaposabban.
Erre mindhárom elővette tarsolyából a magáét, s odanyújtották – Elég nekem egy is – mondta az öreg s csak a legnagyobbét vette el. – Olvassátok, amint írva vagyon!
- Olvastuk mi hatvanhatszor is, de csak azt olvastuk, hogy ami nekem járt volna az az öcsémé lett, ami neki járt volna az az enyém és így tovább; valamint azt, hogy sem egymás közt, sem idegennel el nem cserélhetjük, s hogy aki egy esztendő alatt a legtöbbre viszi köztünk, az legyen a király.
- Mekkora bölcsesség! Minő előrelátás! Vajha soha ki ne fogynánk belőle! – tárta szét karját az öreg. Mire a királyfiak nagy mérgükben majd átdöfték a szemükkel. De az öreg nem ijedt meg, sőt nekitüzesedve folytatta:
- Van benne, ami van, tagadhatatlan. De azt sehol sem találom, hogy megtiltaná nektek egymás jószágába, javaiba át-megátjárnotok, dolgotokban egymásnak segítőkezet adnotok, egymást istápolnotok, és így tovább!
A királyfiak tátott szájjal hallgatták. Orcájukra az ébredező belső megvilágosodás derengése ült, szemükben a vigasztalódás gyöngyszemecskéi csillámlottak.
- Vajha soha ki ne fogynánk a boldogult apátok-uratok bölcsességéből! Bizony mondom, nagyra menendő lenne ez az ország! – fohászkodott még egy utolsót a vénség, azzal, mint ki jól végezte dolgát – csisz-csosz, kip-kop -, tovább botozott.
A királyfiak sem gubbasztottak ott tovább. Alig tűnt el a palástos, botozó árnyék az oszlopos ajtóban, rövid tanácskozás után felugrottak, lelkendező kedvvel, boldog igyekezettel.
A vitézkedő ment egyenest a juhakolba; a könyves a fegyverházba, a pásztor-lelkületű a könyvesházba, hogy számba vegyék jussukat és teendőiket mérlegeljék.
S most már a gazda szeretetével csüggtek javaikon. Aztán hol a fegyverbajnok látogatott el a gazdához, hol amaz hozzá; majd kettesben keresték fel a könyvest a számszeríjak s kardok között. Nemsokára együtt vívtak, együtt böngészték a könyveket, s együtt fejték a teheneket, nyírták a juhokat.
S amikor az esztendő letelt, ki-ki a másik kettő mesterségében is jártasan állhatott a király-vizsgára az udvari tanács elé. Bár mindhárman derekasan megállták a helyük, mégis, mit gondoltok, kit választottak közülük királynak?
A középsőt, vagyis a könyvest. Mert ez már egyformán kitűnt mindhárom mesterségben.
A többiek beletörődtek s felesküdtek reá. Az pedig testvériesen megfogadta az ország színe előtt, hogy testvéreit – merthogy erre méltók – maga mellé veszi fő-főtanácsadónak. Aztán annak rendje s módja szerint hétországra szóló ünnepséget csaptak, hogy volt ott eszem-iszom hét álló napig – s ki tudja, meddig tartott volna, ha nem kellett volna hozzálátni az országlás dolgához.
