Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

Radványa · 2008 Május 9

Nagyon érdekes ez az arab horoszkóp még nem hallottam róla ,de találó!
Köszönöm!

Totu Erika · 2008 Május 12

Hat meg ennyire pontosan nem jellemzett egy horoszkop sem engem mint az arab erdekesen megfogalmazta osszefoglalta a lenyeget annak amilyen vagyok.

Napsuteses szep tavaszi napot kivanok mindenkinek.

tridosa · 2008 Május 17

nagyon örülök,hogy megtaláltam ezt a lapot. Örülök,hogy itt ennyi emberke értelmessen képes beszélgetni az ezoterikáról.Én hiszem,hogy erre csak olyanok képesek,akik ráléptek a keresök útjára.

Radványa · 2008 Május 18

Szia tridosa, szivesen látunk máskor is ,csak most kicsit megcsappant e topikban a történetek elmondása!
Várjuk Bubamama következő történetét!

bubamama · 2008 Május 21

Kedves Mindenki !

Bocsánat a hosszú hallgatásért, - a gépem sajnos egyideig megint nem működött. Így aztán, - én sem.

Ezt a levelet ma kaptam, - sajnos, nem igen tudok hozzáfűzni semmit, - csak közreadom :

IMA MAGYARORSZÁGÉRT!

KEDVES SZERETETREMÉLTÓ EMBEREK!
SEGÍTENI SZERETNÉTEK MAGATOKON ÉS AZ ORSZÁGON, DE AZT HISZITEK TEHETETLENEK VAGYTOK?
EZ NEM ÍGY VAN!
A GONDOLATAINK TEREMTŐ ERŐVEL RENDELKEZNEK.
CSAK EGY A BÖKKENŐ! TUDATALATTINK NEM TUD KÜLÖNBSÉGET TENNI A FÉLELMEINK ÉS A VÁGYAINK KÖZÖTT. AMIRE TÖBBET GONDOLUNK (TÖBB ENERGIÁT FEKTETÜNK BELE), AZT TELJESÍTI.
MINNÉL TÖBB EMBER FÉL AZ ORSZÁGBAN ANNÁL TÖBBEN VONZZÁK A NEGATÍV ESEMÉNYEKET. AZ ENERGIÁK ÖSSZEADÓDNAK! A TŐZSDÉK ÖSSZEOMLÁSA JÓL BIZONYÍTJA A TÖMEGEK ELVÁRÁSÁNAK EREJÉT.

FORDÍTSUK MEG A GONDOLATOT!
MERT EZ FORDÍTVA IS MŰKÖDIK!

MINNÉL TÖBBEN BÍZNAK A SZERETET EREJÉBEN ANNÁL INKÁBB BETELJESEDIK. CSAK EZT MÉG NEM PRÓBÁLTUK KI KÖZÖSEN.
FÉLSZ KIMUTATNI A SZERETETEDET?

VALAKI EGYSZER AZT MONDTA:

"TEDD MEG AMITŐL FÉLSZ ÉS A FÉLELEM HALÁLA BIZTOS!"
ADJUK ÖSSZE A POZITÍV ENERGIÁINKAT, ÉS SZERETETTEL GONDOLJUNK A HELYRE AHOL MEGSZÜLETTÜNK!
EGYÜTT GONDOLJUNK AZ ORSZÁG BOLDOGULÁSÁRA!
KÉPESEK VAGYUNK RÁ.
MILYEN A RÁLÁTÁSOD A GAZDASÁGI OKOKRA ÉS KÖVETKEZMÉNYEKRE?

MINTHA EBBŐL IS CSAK ANNYIT LÁTNÁNK, MINT A KÖNYVLAPBÓL, AMIKOR TÚL KÖZEL EMELJÜK A SZEMÜNKHÖZ.
HÁNY BETŰT LÁTSZ BIZTOSAN? EGYET SEM?

UGYE CSAK EGY PICI RÉSZT LÁTSZ AZ EGÉSZBŐL, HONNAN IS TUDNÁD MI A MEGOLDÁS KULCSA.

BEVALLOM EGY CIPŐBEN JÁRUNK.
ÉN SEM LÁTOK TÖBBET, DE ISMEREK VALAKIT, AKI ELÉG MESSZIRŐL SZEMLÉLI A TÖRTÉNTEKET AHHOZ, HOGY LÁSSA A MEGOLDÁST A SOROK KÖZÖTT.

SZERINTEM TE IS ISMERED. LEHET, HOGY NEM EGYFORMÁN HÍVJUK, DE Ő EGYFORMÁN SZERET BENNÜNKET.
SZERDA ESTÉNKÉNT 9 ÓRAKOR KÖZÖSEN IMÁDKOZUNK, HOGY HOZZA EL NEKÜNK A HARMÓNIÁT, BŐSÉGET ÉS A BÉKÉT.
HA VAN IDŐD SZÁNJ NAPI ÖT PERCET EGY IMÁRA!
HA OLYAN ELFOGLALT VAGY, HOGY EZ NEM FÉR BELE AZ IDŐDBE, AKKOR SZERDA ESTE 9-KOR CSATLAKOZZ A JELENHEZ!
KÉRD A LEGJOBBAT MAGYARORSZÁGNAK, S ÍGY SAJÁT MAGADNAK!
KÉRD A HARMÓNIÁT, A BŐSÉGET ÉS A SZERETETET!
EZZEL NEM ÁRTUNK SENKINEK, DE A POZITÍV ENERGIÁK ÖSSZEADÓDNAK.

CSAK ENNYIT KÉRJ, ÉS NE ESS ABBA A HIBÁBA, HOGY MEGMONDOD HOGYAN CSINÁLJA, MERT NEM TUDHATOD MI A LEGJOBB MEGOLDÁS!

TÚL KÖZEL VAGYUNK MINDAHÁNYAN.
UTÁNA BÍZZ ÉS VIGYÁZZ A GONDOLATAIDRA! AZOKÉRT TE VAGY A FELELŐS!
LÉGY KITARTÓ, MERT EZ SEM 5 PERC ALATT ROMLOTT EL!

HIDD EL, MEGÉRDEMELJÜK A BOLDOGSÁGOT ÉS A BŐSÉGET.
SZERETLEK ÉS BÍZOM BENNED!
TE IS SZERESD MAGAD ÉS A GYEREKEIDET!

ÁLLJ GYEREKEID ELŐTT BÁTRAN ÉS BÜSZKÉN, MERT TE IS RÉSZESE VAGY A MEGOLDÁSNAK.

KÖSZÖNÖM, HOGY TE IS MEGPRÓBÁLOD.
(Sze Szki Moto)
CSAK KÉRJ ALÁZATTAL, KÉPZELD EL A HARMÓNIÁT ÉS KÖSZÖND MEG!

ÉS EZ ÍGY VAN

mandarinka · 2008 Május 22

Üdvözlet Bubamama!
Szép amit leirsz meg csatlakozok is de nem kellene egyetemesebbé tenni a
szavaidat mi van azokkal akik meditációval imádkoznak!

b.p. · 2008 Május 23

mandarinka írta:
Üdvözlet Bubamama!
Szép amit leirsz meg csatlakozok is de nem kellene egyetemesebbé tenni a
szavaidat mi van azokkal akik meditációval imádkoznak!

Szia Mandarinka! Bubamamának nem biztos, hogy működik a gépe, így mondom én.

Örülünk, hogy ránk találtál, meg annak is, hogy csatlakozol! Bubamama egy készen kapott szöveggel tájékoztatott minket.
A magánvéleményem, hogy mindenki úgy imádkozik, ahogyan az neki jól esik, ahogyan ő a legjobb kapcsolatot érzi Istennel, az Univerzummal, a Teremtővel, vagy ahogyan ő nevezi. Azt is hiszem, hogy bármilyen vallás, vagy hit keretében imádkozik, bármilyen formában, ha tiszta szívvel teszi, akkor az ő imádsága együtt száll a többiekével, akik a rózsafüzért morzsolják, vagy táncolnak, dobolnak, imamalmot forgatnak, kötetlen beszélgetésben fordulnak Istenhez Magyarországért.

vfr800 · 2008 Május 26

Sziasztok!Én nem olyan régen kezdtem "megvilágosodni",megnőtt az energiám és nagyon sokszor megérzek előre dolgokat csak nem tudatosan,akkor tudatosul bennem amikor már megtörtént.Azt kéne fejleszteni magamban,hogy előre "lássak".

b.p. · 2008 Május 26

vfr800 írta:
Sziasztok!Én nem olyan régen kezdtem "megvilágosodni",megnőtt az energiám és nagyon sokszor megérzek előre dolgokat csak nem tudatosan,akkor tudatosul bennem amikor már megtörtént.Azt kéne fejleszteni magamban,hogy előre "lássak".

Szia Vfr800!

Nagy dolog, ha az embernek kinyílik a szeme a nem látható dolgok látására! Sok örömed is lesz benne, de dolgod is lesz sok. Csak kérdezem: mi lenne, ha nem a 3. emeleten kezdenéd építeni az épületet, hanem alapoznál először? A szeretni tudással kezdenél? Nehéz feladat, mint tudjuk, de ha már megy, akkor a többi szinte magától jön...

bubamama · 2008 Június 8

"Örülünk, hogy ránk találtál, meg annak is, hogy csatlakozol! Bubamama egy készen kapott szöveggel tájékoztatott minket.
A magánvéleményem, hogy mindenki úgy imádkozik, ahogyan az neki jól esik, ahogyan ő a legjobb kapcsolatot érzi Istennel, az Univerzummal, a Teremtővel, vagy ahogyan ő nevezi. Azt is hiszem, hogy bármilyen vallás, vagy hit keretében imádkozik, bármilyen formában, ha tiszta szívvel teszi, akkor az ő imádsága együtt száll a többiekével, akik a rózsafüzért morzsolják, vagy táncolnak, dobolnak, imamalmot forgatnak, kötetlen beszélgetésben fordulnak Istenhez Magyarországért...."<V

</V

<O

</O

<O

</O

Drága Bp !
<O

</O

Köszönöm, hogy tartottad a „frontot”, -…… azt mondtad el, - és nagyon ráéreztél, - amit én is mondhattam volna.
Pár órája ment el az informatikus, - mert…bizony a gépem, - sajnos, kihúnyt.
Most kanalazom össze, amit lehet, - a korábban CD.-re mentett dolgokból.
Amint lehet, - jelentkezem.
Szép jövő hetet kívánok Nektek, - sok örömmel, és több napsütéssel !…
És,…szeretettel ölellek Benneteket : Márta

Kicsi Fecske · 2008 Június 9

bubamama írta:
Kedves Mindenki !

Bocsánat a hosszú hallgatásért, - a gépem sajnos egyideig megint nem működött. Így aztán, - én sem.

Ezt a levelet ma kaptam, - sajnos, nem igen tudok hozzáfűzni semmit, - csak közreadom :

IMA MAGYARORSZÁGÉRT!

KEDVES SZERETETREMÉLTÓ EMBEREK!
SEGÍTENI SZERETNÉTEK MAGATOKON ÉS AZ ORSZÁGON, DE AZT HISZITEK TEHETETLENEK VAGYTOK?
EZ NEM ÍGY VAN!
A GONDOLATAINK TEREMTŐ ERŐVEL RENDELKEZNEK.
CSAK EGY A BÖKKENŐ! TUDATALATTINK NEM TUD KÜLÖNBSÉGET TENNI A FÉLELMEINK ÉS A VÁGYAINK KÖZÖTT. AMIRE TÖBBET GONDOLUNK (TÖBB ENERGIÁT FEKTETÜNK BELE), AZT TELJESÍTI.
MINNÉL TÖBB EMBER FÉL AZ ORSZÁGBAN ANNÁL TÖBBEN VONZZÁK A NEGATÍV ESEMÉNYEKET. AZ ENERGIÁK ÖSSZEADÓDNAK! A TŐZSDÉK ÖSSZEOMLÁSA JÓL BIZONYÍTJA A TÖMEGEK ELVÁRÁSÁNAK EREJÉT.

FORDÍTSUK MEG A GONDOLATOT!
MERT EZ FORDÍTVA IS MŰKÖDIK!

MINNÉL TÖBBEN BÍZNAK A SZERETET EREJÉBEN ANNÁL INKÁBB BETELJESEDIK. CSAK EZT MÉG NEM PRÓBÁLTUK KI KÖZÖSEN.
FÉLSZ KIMUTATNI A SZERETETEDET?

VALAKI EGYSZER AZT MONDTA:

"TEDD MEG AMITŐL FÉLSZ ÉS A FÉLELEM HALÁLA BIZTOS!"
ADJUK ÖSSZE A POZITÍV ENERGIÁINKAT, ÉS SZERETETTEL GONDOLJUNK A HELYRE AHOL MEGSZÜLETTÜNK!
EGYÜTT GONDOLJUNK AZ ORSZÁG BOLDOGULÁSÁRA!
KÉPESEK VAGYUNK RÁ.
MILYEN A RÁLÁTÁSOD A GAZDASÁGI OKOKRA ÉS KÖVETKEZMÉNYEKRE?

MINTHA EBBŐL IS CSAK ANNYIT LÁTNÁNK, MINT A KÖNYVLAPBÓL, AMIKOR TÚL KÖZEL EMELJÜK A SZEMÜNKHÖZ.
HÁNY BETŰT LÁTSZ BIZTOSAN? EGYET SEM?

UGYE CSAK EGY PICI RÉSZT LÁTSZ AZ EGÉSZBŐL, HONNAN IS TUDNÁD MI A MEGOLDÁS KULCSA.

BEVALLOM EGY CIPŐBEN JÁRUNK.
ÉN SEM LÁTOK TÖBBET, DE ISMEREK VALAKIT, AKI ELÉG MESSZIRŐL SZEMLÉLI A TÖRTÉNTEKET AHHOZ, HOGY LÁSSA A MEGOLDÁST A SOROK KÖZÖTT.

SZERINTEM TE IS ISMERED. LEHET, HOGY NEM EGYFORMÁN HÍVJUK, DE Ő EGYFORMÁN SZERET BENNÜNKET.
SZERDA ESTÉNKÉNT 9 ÓRAKOR KÖZÖSEN IMÁDKOZUNK, HOGY HOZZA EL NEKÜNK A HARMÓNIÁT, BŐSÉGET ÉS A BÉKÉT.
HA VAN IDŐD SZÁNJ NAPI ÖT PERCET EGY IMÁRA!
HA OLYAN ELFOGLALT VAGY, HOGY EZ NEM FÉR BELE AZ IDŐDBE, AKKOR SZERDA ESTE 9-KOR CSATLAKOZZ A JELENHEZ!
KÉRD A LEGJOBBAT MAGYARORSZÁGNAK, S ÍGY SAJÁT MAGADNAK!
KÉRD A HARMÓNIÁT, A BŐSÉGET ÉS A SZERETETET!
EZZEL NEM ÁRTUNK SENKINEK, DE A POZITÍV ENERGIÁK ÖSSZEADÓDNAK.

CSAK ENNYIT KÉRJ, ÉS NE ESS ABBA A HIBÁBA, HOGY MEGMONDOD HOGYAN CSINÁLJA, MERT NEM TUDHATOD MI A LEGJOBB MEGOLDÁS!

TÚL KÖZEL VAGYUNK MINDAHÁNYAN.
UTÁNA BÍZZ ÉS VIGYÁZZ A GONDOLATAIDRA! AZOKÉRT TE VAGY A FELELŐS!
LÉGY KITARTÓ, MERT EZ SEM 5 PERC ALATT ROMLOTT EL!

HIDD EL, MEGÉRDEMELJÜK A BOLDOGSÁGOT ÉS A BŐSÉGET.
SZERETLEK ÉS BÍZOM BENNED!
TE IS SZERESD MAGAD ÉS A GYEREKEIDET!

ÁLLJ GYEREKEID ELŐTT BÁTRAN ÉS BÜSZKÉN, MERT TE IS RÉSZESE VAGY A MEGOLDÁSNAK.

KÖSZÖNÖM, HOGY TE IS MEGPRÓBÁLOD.
(Sze Szki Moto)
CSAK KÉRJ ALÁZATTAL, KÉPZELD EL A HARMÓNIÁT ÉS KÖSZÖND MEG!

ÉS EZ ÍGY VAN

Ámen. Úgy legyen.
Köszönöm a lehetőséget, hogy a közös gondolkodás révén az országunk felemelkedhet, és talpra állhat.
Kérem az ország Nagyasszonyát Szűzmáriát, és a szent Fiát, hogy vegye védelmében a mi szeretett országunkat, és közös szeretettel, közös akarattal meg fog valósulni.
Nagyon nagy szeretettel Erzsi.kiss

Radványa · 2008 Június 9

Kedves Márta!
Olyan jó hogy újra jó a géped!! és talán most már tudod folytatni a történeteidet is.. nagyon hiányoztál!! s remélhetőleg időd is lesz egy kicsi!

b.p. · 2008 Június 9

bubamama írta:
Drága Bp !
<O</OKöszönöm, hogy tartottad a „frontot”, -…… azt mondtad el, - és nagyon ráéreztél, - amit én is mondhattam volna.
Pár órája ment el az informatikus, - mert…bizony a gépem, - sajnos, kihúnyt.
Most kanalazom össze, amit lehet, - a korábban CD.-re mentett dolgokból.
Amint lehet, - jelentkezem.
Szép jövő hetet kívánok Nektek, - sok örömmel, és több napsütéssel !…
És,…szeretettel ölellek Benneteket : Márta

Drága Bubamama! Jó, hogy tudjuk, "csak" a gép volt a hallgatás oka. Nagyon várunk!!!

bubamama · 2008 Június 9

A háború....a háború.....

Kedves Mindenki !
Nagyon örülök, - hogy megint itt lehetek, .....- és szívből köszönöm Nektek, hogy ilyen kedvesen fogadtatok.Nagyon jól esett !
Nagyon hiányoztatok nekem !

Még mindig háborús történetet hoztam, - nehéz és szomorú történet, - ....de lassan már a végére érek...-
Szörnyű időket éltünk, - szörnyű eseményekkel, .... - fogadjátok megértéssel....

Nagyon kötődtem az Édesanyámhoz, - egész életében, - …. és még azután is….-
Idős korában, - amikor már gyenge volt, és olyan aprócska, mint egy 10-12 éves gyermek, - gyakran vettem őt az ölembe, - és dajkáltam.
Belesímult a karomba.
Beszélgettünk, - emlékeztünk, - vagy hallgattuk a terraszon a madarak csicsergését.
Egész életünkben, - bíztunk egymásban.
Egész életünkben, szerettük egymást, - és egész életünkben, - fogtuk egymás kezét.
Pici gyerekkoromban sokszor úgy éreztem, - mintha én lennék az idősebb, az erősebb, - talán, még az okosabb is, - nekem kell rá gondot viselnem.
Valószínűleg, - nagyon öreg lélekkel születhettem.

A háború alatt - valamiféle különös képességgel, - és, - valami különös hatalommal, amelynek -…. akkor még ! ….- a birtokában voltam, de az idők folyamán teljesen eltűnt, - nagyon rövid idő alatt, - ösztönszerűen, - többször is megmentettem az Édesanyám életét.

1944 tavaszán lehetett, - 6 éves voltam akkor -.
Édesanyám az oszlopos veranda előtt, az ajtófélfának támaszkodva állt a napsütésben, - én pedig, - az udvar közepén játszottam. Az öreg macskánk is ott lustálkodott.
Teljes csend volt, - mégis, egyszerre ugrottunk fel a macskával, - és iszonyú sebességgel iszkoltunk befelé.
Én, síkítva, - fejjel és két kezemmel rontottam neki az Édesanyámnak, és teljes erőmmel belöktem Őt a verandára.
Elesett, - én meg ráestem.
Csak egy villanás volt, - a semmiből tört ránk süvítve a repülőgép, - és gépfegyversortüzet zúdított az udvarunkra.
Az ajtófélfa, - ahol Anyám állt, - kettétört, és szilánkokra hasadt szét, az oszlop megroggyant, - mellettünk a bástya leomlott, - a veranda pedig romokban hevert.

Ültünk a földön, - és öleltük egymást.
Csak ketten voltunk.
Miska, - világgá ment.
Apámat elvitték a nyilasok.
Bátyám katona volt.
Idősebbik nővérem, a családjával, Zalában élt, - a fiatalabbik, - Veszprémben tanult, a Zárdában, az Angolkisasszonyoknál.
Csak ketten voltunk, - …és a szörnyű háború.-
A második eset, alig pár héttel később történt, - hasonló, az előzőhöz.
Csakhogy, - nem volt ott a macska.
Az, - Alsópincéhez indultunk, ami, - faluközelben volt.
A pince, - drága Nagyapám birtokához tartozott, - és az Édesanyám örökölte.
A Kiserdő alatt , a birtokunk határán futott egy , - tetején akáccal és ecetfákkal benőtt, - járható, nem túl széles szakadék.
Mély útnak hívtuk.
Mély volt, - valóban, - az út azonban benne, - csak keskeny gyalogút volt.
Elődeink, - ebből a Mély út melletti partfalból hasítottak ki egy szigetet , - amely szintén a mi birtokunkhoz tartozott, - és innen lehetett, egy másik, - nagyon meredek gyalogúton feljutni a birtok magasabban fekvő részeihez.
Kerülővel, - természetesen, - több helyen is fel lehetett jutni oda.
Én, persze mindet, -….. az összes utat ismertem.
A Sziget, - kb. 6oo - 800 m2 nagyságú lehetett, - és félkör alakban 4 - 5 m magas part vette körül.
Ebbe, - a kivájt partfalba épült , - terméskőből, - a hatalmas, boltíves, száraz, - gyönyörű pince , - ugyancsak hatalmas, - masszív tölgyfa ajtóval, - és aprócska ablakokkal.

Ezt a pincét, - nem bor tárolására használták a szüleim.
Szerettünk ott tartózkodni.
Minden volt ott, - amire szükségünk lehetett.
Játszani szoktunk , pihenni, olvasgatni, - beszélgetni, - és vendéget fogadni.
Otthonos volt, szinte meghitt.
Védett.

Azt gondoltuk, - a háború alatt ott fogunk majd elbújni.
A madár se járt arra, - vagy inkább csak az.
Közvetlen szomszédunk, a Mély út jobb oldalán, - az Új temető volt, - baloldalán pedig , - a Sziget lábánál, - a Régi temető.
Ezek fölé magasodott a birtokunk, - meg a Kiserdő, - és a Csákány hegy.
A Sziget , - tele volt virággal, - különleges rózsafákkal amelyeket apám szemzett be, - fügefával, orgonával, peoniával, - és más virágzó bokrokkal.
Itt minden, nagyon korán, - és nagyon sokáig virágzott, - vagy, - érett.
Csodálatos csend volt, - jó illat, madárdal, - és jó szomszédok, -… temető mellettünk, - és temető, - a birtok lábánál.
Gyakran látogattam őket.
Édesanyámmal, ide tartottunk éppen, - az Alsópincéhez, - amikor, a Mély úton haladva, - ismét elkapott egy megmagyarázhatatlan érzés.

Pontosan éreztem a halálos veszélyt.
Csend volt, - még a madarak is elhallgattak.
Megállt a világ egy pillnatra.

-Fussunk…! - sikítottam - elkaptam Anyám kezét, - elkezdtünk rohanni kézen fogva, - a biztonságot jelentő pince felé.
De nem volt már annyi idő.
- Hasra…! - mondtam , - bár máig, - fogalmam sincs róla, - honnan tudhattam én akkor, -..talán a Papám, és Jankó tyatya háborús elbeszéléseiből ?… hogy fekve, hason, - …több az esély…. -
Vagy, valami felsőbb hatalom irányíthatott ?
Édesanyám szót fogadott.
Lapultunk a part alatt, - amennyire lehetett, - bokrok, és fák takarásában, - amikor hirtelen, - megint a semmiből, -….. zuhanórepülésben, iszonyú süvöltéssel tört ránk a repülő, - géppuska sortüzet zúdítva ránk.
Láthatóak voltunk,…. - erősen virított a ruhánk.
Porzott az agyagfal, - recssentek, dőltek, törtek a fák, az ágak.
A gép, szinte az ecetfák koronáját súrolta felettünk, és közben csak lőtt, …csak lőtt , …-
Ismét, - levelek, ágak, gyökérdarabok, és por zúdult ránk.
Moccanni se mertünk.
Tett még néhány alacsony kört a gép, - aztán, ahogy jött, olyan hirtelen, - eltűnt.
-„…gyorsan, gyorsan, …gyorsan, …nincs vége….”- mondtam én, - és Anyám kezét fogva, - rohanni kezdtünk a pince felé.
Már kézben volt a kulcs, - még sikerült kinyitni a hatalmas tölgyfaajtót, - becsukni, - már nem volt időnk, - szinte, bevetődtünk, - és megint hasra. -
Az ajtó, - magától csukódott be mögöttünk.
Újból ott volt a gép, - újabb géppuskatűz zúdult körülöttünk mindenre. –
A golyózápor átütötte a magasan fekvő, apró ablakokat, és fejünk fölött, - a boltíves pince terméskő falában állt meg.
Golyózápor zúdult a tölgyfaajtóra is, - de az, - állta. – Keményen.
Feküdtünk a hideg kövön, - és nem mertünk megmozdulni.
Aztán, - csend lett.

-„Nincs vége, … nincs vége, …nincs vége,…”- mondogattam Édesanyámnak, fogvacogva.
És, - valóban, - nem volt vége.
Hirtelen felhangzott a szomszéd faluból a sziréna, iszonyú, - ….. semmihez sem hasonlítható hangja.
Rögtön utána, már hallottuk a távoli,… lassú,… nehéz,… zümmögő,… morajló hangot, - ami egyre közeledett.
Ismertem ezt a hangot, ….”bungott” a repülőgép.
Ez, …..- a bombával megrakott gép lassú, nehéz cammogó moraja volt.
Féltem tőle.

Egyszer csak ott volt.
Valahol felettünk.
Aztán , - az iszonyú robbanás, - valahol mellettünk.
A pince megremegett, - de állt.
Mi pedig, - éltünk. -
Úgy tűnt, - sértetlenül.

A gép aztán elment, - de nem mertünk felállni.
Fekve söprögettük le egymásról a port, a kődarabokat, és az üvegszilánkokat.
Amikor végre mégis felálltunk, - láttam, hogy mozog az Édesanyám szája, - de nem hallottam, hogy mit mond.
Amikor el akartam ezt mondani neki, - kiderült, hogy alig bírok beszélni, - Ő pedig nem hallja amit mondok
Kegyetlenül fájt a fejünk, nekem a fülem is, - és nagyon féltünk.
Csak mutogatni tudtunk egymásnak.
Valahogy elmutogattuk, - hogy nézzünk körül.
Amikor kinyitottuk a tölgyfaajtót, - szörnyű látvány tárult a szemünk elé.
A nekünk szánt golyózápor, - letarolta a szigetet, - az összes fát, és az összes bokrot. -
A partfal több helyen, - leomlott..
Anyám, - féltett, gyönyörű peoniái, - szétszaggatott levelekkel, szirmokkal feküdtek a földön.
Elindultunk az ösvényen, - felfelé.
Nem kellett messzire menni.
A pincétől, alig 50-60 m.-re, - hatalmas, mély krátert vágott a mandulásban, - a rádobott bomba.
Körülötte, letarolt, elpusztított, - derékba tört fák.
Csak álltunk ott, - egymás kezét fogva.
Tanácstalanul.
Aztán visszamentünk.
Anyám, - nekilátott rendbe tenni a pincét.
Én, - bebújtam az egyik priccsen a dunnák közé, - és ott vacogtam.
Csak akkor indultunk hazafelé, - amikor már teljesen besötétedett.
Istenem, - kérdezem ma - ki volt itt az ellenség ?….
A 42 kg.- os, törékeny Édesanyám ?….vagy én ?…. a 6 éves kislány ?…-
Vagy a peonia bokrok ?…. a mandula fák?…cseresznyefák…?-
Asszonyokra, gyerekekre, -…. miért lőttek?…
*
Nem sokkal később, egy nagyon hűvös napon, egyedül indultam a szigetre, és - szokás szerint, - engedély nélkül.
Amikor beléptem a kis kerti kapun, - három idegen embert láttam, - nekidőlve a pinceajtónak.
Akkor, - még nem kellett félni az idegenektől.
Nem is féltem.
Odamentem hozzájuk, - és illendően köszöntem :…- Dícsértessék….-

Nem válaszoltak, - Csak néztek rám…..- úgy tűnt, - riadtan.
Akkor, bátortalanul megpróbálkoztam a …”Laudeturral…”-
Egyik, közülük, rábólintott, és halványan elmosolyodott.
-„ Laudetur.. Jesu Christi…..”- mondta.

Abban a pillanatban, - már értettük egymást.
Rongyosak voltak, elgyötörtek, - és nagyon piszkosak.
Betegeknek látszottak.
Az egyik közülük, - különösen.
A karját, - nyakától és vállától lefele, a csuklójáig, - vastag, - nagyon véres kötés borította.
Nem igazi kötés, - csak egy csíkos rongy, - talán valami ingdarab lehetett.
Egy darabig csak néztem, aztán oda hajoltam hozzá, - és megsímogattam a szörnyen dagadt, vörös kezefejét.
Csak símogattam, símogattam, - többször is egymás után.
Nagyon sajnáltam.Elsírtam magamat.
Amikor ránéztem, láttam, hogy a piszkos fekete arcán, - fehér patakként folynak a könnyei neki is
Csak a pinceajtó támasztotta, anélkül eldőlt volna.
Összeszorult a szívem.

Abban a pillanatban tudtam, - hogy tennem kell valamit.
Valahogyan elmutogattam, - hogy elmegyek, - de visszajövök. Gyorsan visszajövök.
-„…Papa,…Papa,..”- mondogatta az egyik -
Én meg, - ráztam a fejemet, hogy : - „Nem, nem, … nincsen papa "….-
Rohantam haza Anyámhoz, ahogy a lábamat bírtam, - és elmeséltem, hogy mit láttam.
Anyám, - nagyon komolyan vette.
Térült, fordult, - tette a dolgát.
-„ Katona szökevények lehetnek.- mondta - Talán lengyelek……”-
Vizet tett a tűzhelyre, forrni, 2 edényben is. Egy nagyban, meg egy kicsiben.
-„Segítenünk kell…… - Ne mondd el senkinek, hogy találkoztál velük, mert akkor megölik őket, - de lehet, hogy minket is. Tartsd a szádat, hallgass kislányom. Háború van…..”-
Sokszor hallottam már.
Megértettem.
Tudtam, hogy háború van, - tudtam, hogy embereket ölnek
Tudtam, - hogy az emberek gonoszok, - és világ is gonosz.
Tudtam, hogy a faluban is embereket ölnek, - mert a faluban is élnek gonoszok.
Gyűlöltem ezeket a gonoszokat,… itt,…. köztünk, - ….a faluban, …-
<O

</O

Igen, - … gyűlöletet éreztem,…. - igazi vad, forró, fékezhetetlen, - és leküzdhetetlen gyűlöletet, - 6 évesen., - akkor, amikor ott álltam a birtokunk végében alig-alig álló, bombázástól sérült, - kitört ablakú, - ajtó nélküli, katolikus hullaházban.

Akkor, - amikor a nyilasok, - megöltek, és kegyetlenül megcsonkítottak három zsidó embert, - és a tetemüket is megalázva, meggyalázva, - meztelenül, kiszúrt szemekkel, fektették őket, Szent Mihály lovára.
<O

</O

Tudtam, hogy háború van.
Tudtam, hogy embereket ölnek.
Tudtam, hogy, - bármikor meghalhatunk, - tudtam, hogy ránk is eshet a bomba, - nem csak mellénk.
Hadiüzem közelében laktunk.
<O

</O

De az, - más volt.
Aki a bombát ledobta, - nem volt személyes ismerősünk, - s akire a bomba zuhant, - az nem ismerte a gyilkosát.
De, hogy itt, a faluban, - ahol éltünk, - ismerősök, - ismerős embereket, - szándékosan öltek meg, - azt fel nem foghattam.
<O

</O

Igen, - izzó gyűlölet volt bennem, - és ez az érzés, - nagyon sokáig elkísért, - és nem csitult.
Ha rágondolok, - ma is fellobban bennem a tehetetlen harag, - mert én ezt, - a mai napig meg nem bocsátottam.
<O

</O

Ismertem a megölt embereket, - igen, - jól ismertem őket., …- mind a hármat.
<O

</O

Garami bácsi, - egyedül élt, - én azt hittem, - nagyon idős, - olyan hatvan év körüli lehetett akkor.
Szerettem vele beszélgetni, - és szerettem, - ha mesélt.

Volt egy gyönyörű sziklakert a háza előtt, - és mindig azzal bíbelődött.
Egyszer az erdőről, sziklák mellől, - vadon növő törpeliliomot vittünk a kertjébe, gyökerestől.
Miskával szedtük az erdőn, - akkor, ez, - még nem volt tilos.
Örült neki.
Sokszor leültünk a kertjében a sziklákra, - és mesélt nekünk.
<O

</O

Garami bácsinak, - sokféle kövi rózsája volt, - ha fájt a fülem, - kifacsarta a kövi rózsa pozsgás levelét, - és a fülembe csepegtette, - mindig használt.
Anyámnak, - nem is mindig szóltam a fülfájásról, - nem akartam elszomorítani.
Garami bácsi, - megoldotta.
<O

</O

Garami bácsinak, nem volt családja, - egyedül élt.
Néha vittem neki pogácsát otthonról, - krumplisat, vagy tejfölöset, vagy leveleset, - csak azt szerette. –
A töpörtyűset, azt nem engedte meg neki az ő Istene.
Mindig megkérdezte tőlem, …-„nem töpörtyűs ?…”-
-„…nem…”- mondtam én
-„…akkor, …köszönöm…”-
Minden kis morzsáját megette, aztán, kirázta a kis keményített szalvétát, - élére hajtogatta és visszaadta. –
-„Mondd meg Édesanyádnak, köszönöm….”-
Megmondtam.

Aztán, nagyon kora tavasszal, - amikor semmi más nem volt még, - Garami bácsi finom, zsenge cukorborsót hozott nekünk. Sehol máshol nem lehetett ilyent kapni, - melegház sem volt.
Garami bácsi, - karácsonykor vetette a borsót, - ládákba, - és a konyhaablakban nevelgette a palántákat.
Aztán, - február körül, a közel arasznyi kis növényeket, - néha szinte a hó alá, - kipalántázta.
Legalább egy hónappal korábban érett így a borsó nála, - mint másnál.
Édesanyámnak, - elmondta ezt, - és attól kezdve, - Édesanyám is palántázott a vincellérlányokkal, akik segítettek neki.
A háború után, ez a nagyon korai borsó, - szinte, - életmentő volt.
Semmi sem volt még, - és semmi sem volt már.
Ezt a korai borsót, - mi, - Garami bácsi borsójának hívtuk.
Az elsőt, - a halála után, - sírva ettem meg.
Emlékeztünk rá.
<O

</O

Ney bácsit, - és a 17 éves fiát is ismertem.
Tőlük hordtuk a tejet, - közel laktak, - hol én mentem a tejért, - hol meg a fiú hozta.
Szép családi életet éltek, - és nagyon kedves emberek voltak.
Azt hiszem, vallásos életet élhettek.
Visszahúzódó, zárkózótt emberek voltak.
Szombaton, nem mentünk tejért, - és nem is hoztak.
Édesanyám azt mondta, hogy azért, - mert nekik, ez a vasárnap, - ők, ilyenkor beszélgetnek Istennel, - és nem illik zavarni őket.
Ezt, - meg kellett értenem
Garami bácsihoz sem mehettem ilyenkor..-
Az sem volt illendő.
<O

</O

Megnéztem őket holtan is, - mert el akartam köszönni tőlük, - és mert nem hittem el, hogy egészen meghaltak.
Valamiféle kis csodát vártam, .- és hittem, - hogy Isten megteszi ezt a kedvemért.
<O

</O

Iszonyú volt.
Ott feküdtek, egymás mellett, csupaszon, véresen, megcsonkítva, kiszúrt szemekkel, - még holtukban is megalázva, - mezítelenül, - a Szent Mihály lován, ….- egy romos tetejű, betört ablakú, - ajtónélküli, - katolikus hullaházban, - napokig, temetetlenül.
<O

</O

Soha nem láttam még halottat, - hol is láthattam volna…..? A nagymamámat sem nézhettem meg.-
Nem tudtam hogy ilyen, -…. ilyen végérvényes a halál.
<O

</O

Megfogtam Garami bácsi lelógó kezét, - és megpróbáltam visszatenni a helyére, - maga mellé.
Amikor hozzáértem a kezéhez, - még egy pillanatig élt bennem a remény,…. hogy fel fog kelni, … - egy pillanatig,… és, …körültekintettem, … hogy mit fog felvenni?…-

Aztán, hirtelen, belém vágódott a felismerés, - hogy, - …”ez” - a halál, …innen már többé nem lehet felkelni, … innen már többé, - nincsen visszatérés., …-
<O

</O

Lerogytam hát Garami bácsi mellé a földre, és kitört belőlem a sírás, - jajgatva sírtam, - és nem engedtem el a kezét.
Lassan pedig hatalmába kerített, - és egyre fékezhetetlenebbé vált bennem a gyűlölet, azok ellen akik ezt tették, azok ellen, - akik megölték őket.

Romokban volt a lelkem, - de a düh, a harag és a hatalmasra duzzadó gyűlölet a szívemben, talpra állított, - elbotorkáltam az ajtóig, - és kezemet, szememet az égre emelve, hangosan káromkodva torkomszakadtából ordítva átkozódni kezdtem, …
.-”..hogy a rosseb egye meg ! a rosseb egye meg őket ! mindet ! ….hogy az Isten verje meg az átkozottakat, …mind dögöljön meg,.. minden nyilas dögöljön meg …most azonnal ! vágjon beléjük a villám ! - és a pokol tüze égesse őket örökre !! és .. átkozottak legyenek !.. átkozottak legyenek..! …”-

Nem történt semmi.
Csak a saját ordításomat hallottam.
Aztán a csendet.
Az ég, - nem hasadt meg.
Garami bácsiék pedig a hátam mögött, - nem mozdultak.
<O

</O

Akkor újabb düh és harag lobbant fel bennem, - ezúttal Isten ellen.
<O

</O

-„hát Te ?… te meg odafent, „micsinálsz”?……nézd meg mi van itt,… nézd meg,… egészen meghaltak, ….milyen Isten vagy te, hogy ezt megengedted?.….én, - nem beszélek veled, nem szeretlek, ….és nem megyek fel hozzád a pincetetőre, ….nem kellesz nekem,…nem ilyen Istent akartam én magamnak, ….hanem egy jót…..”-

Nagyon komolyan gondoltam.
De, - erre a kifakadásomra sem érkezett válasz.
<O

</O

Aztán, még mindig, tele dühvel Isten iránt, -… és engesztelhetetlen haraggal és gyűlölettel azok iránt, akik ezt tették, - elindultam a hullaház mögötti temetőbe. –
A nagy temetőkereszt körül, - letördeltem a buxus-bokrok ágait, - amennyit csak bírtam, -levittem a halottasházba, - és betakartam vele a halottakat, - akikkel, senki sem törődött, - még, - Isten sem.
<O

</O

Körüljártam még egyszer-kétszer a testüket, - de hiába reménykedtem, - Isten nem hallgatott meg, - nem segített, - és ők, - egészen meghaltak.
<O

</O

Elindultam, hazafelé Édesanyámhoz.
<O

</O

Útközben is lázadoztam, …- Isten, - a jókat szedegeti össze magának,…. - a gonoszokat meg itt hagyta minekünk.
Hát, milyen igazság ez….?
<O

</O

Teljesen maszatosra sírtam magamat, és nagyon feldúlt voltam, -
Anyám, csak rám nézett, és pontosan tudta, hogy nagy baj van.

Már az ajtóban elkezdtem mondani, sírva, megrendülten, - Ő, - állt előttem, és szó nélkül, moccanás nélkül hallgatott.
Amikor befejeztem, nem szólt semmit, - Ő, ugyanolyan megrendült volt.

Egy pillanatra, megint felvillant bennem a remény, - odaléptem anyámhoz, elkaptam a kezét és az arcomhoz szorítottam.-

-„….és ha, ..jó lennék, …nem tudnál Te, tenni valamit…?…Isten, nem segített…”-
Szomorúan nézett rám, - aztán azt mondta:
-„Kislányom, ….Isten nagy és hatalmas, az ember pedig csak kicsi porszem, -… ahol Isten nem segített, az ember ott tehetetlen., ….”-
-„…de te, olyan nagy vagy,…”-
-„Csak kicsike porszem, kislányom, - mondta - …..de tegyük meg amit tehetünk…”-

Bement a hálószobába, és friss fehér, keményített lepedőkkel tért vissza, - kosárba tette, és megfogta a kezemet.
Nem kérdeztem, - pontosan tudtam, hogy mit fog tenni.
Be akarja őket takarni.
Hideg volt már, - nem akarta, hogy fázzanak.
<O

</O

Amikor odaértünk, - Anyám, ugyanúgy, egyetlen pillanat alatt sírva fakadt, mint én,- aztán, ugyanúgy megfogta Garami bácsi kezét., - és ugyanúgy nem tehetett semmit.
Pedig annyira reménykedtem.
Aztán, külön-külön is odament mindegyikhez, - és egy-egy pillanatra mindkét picike kezét rátette a fejükre.
Akkor, becsuktam a szememet, - és biztosan tudtam, hogy mire kinyitom, Garami bácsi fel fog ülni a Szent Mihály lován.
Édesanyám megoldja, Édesanyám, - csodákra képes.
De nem történt semmi.
Édesanyám, széthajtogatta a lepedőket, és betakarta őket.
Aztán, - álltunk a lábuknál még egy két percig, csendesen.
Anyám, maga elé vont, és átölelt.
Tudtam, hogy imádkozik.
Én, - nem akartam.
<O

</O

Aztán, elindultunk vissza a faluba, de nem hazafelé tartottunk.
Először a plébániára mentünk, utána az orvoshoz, - és akkor újra reménykedtem.-…
Édesanyám azonban, mindkét helyen megállított a kapuban. Nem tudtam hát, hogy miről beszéltek.
Aztán csak azt láttam, - hogy nem jön az orvos.
Megint elcsüggedtem.
Anyám, - nem sokat késett egyik helyen sem.
Amikor mindkét helyen végzett, - megfogta a kezemet, és azt mondta:

-„Most pedig, elmegyünk Ney nénihez, kondoleálni – nem tudtam mi az -….de szépen kérlek kislányom, - ne szóljál egy szót se, …..elszomorítanád a szegény Ney nénit azzal, …ha elmeséled mit láttál, …tartsd a szádat kislányom..”-
Azt, - hogy :…-„…tartsd a szádat kislányom….” - egyúttal azt is jelentette, - baj van, de nagy.
Az egész háború alatt ezt hallottam az Édesanyámtól:…-„…tartsd a szádat kislányom…”-
Tudtam, hogy okkal mondja, - hát, - tartottam.
<O

</O

Ney néniéknél hiába zörgettünk, - senki sem nyitott ajtót.
Anyám, minden ajtón és ablakon bezörgetett, - de semmi.
Akkor aztán újra kezdte, és beszólt minden ajtón, ablakon, :…-„nyissa ki Anna, …csak mi vagyunk…”-….-„nyissa ki Anna,…csak mi vagyunk… „nyissa ki… …”-

Egyszercsak megmozdult a függöny, - nem lehetett látni ki van mögötte, - de pár pillanattal később kinyílt az ablak, és Ney néni nézett ki rajta.
Anyám odament hozzá, és halkan beszélgettek, aztán odajött az ajtóhoz, és beengedett minket.
Amikor beléptünk az ajtón, Ney néni csak beleesett Anyám karjába, megölelték egymást, és csendesen sírtak mind a ketten.
Aztán, Anyám erősen megfogta Ney néni vállát, és azt mondta :
-„….Anna, most ne gondoljon másra, csak saját magára,… el kell jönnie innen, mihozzánk.,…szedjen össze egypár dolgot, ami fontos magának, és menjünk innen minél előbb….”-
-„…nem akarok…- mondta Ney néni -…nem akarok, …mindegy már nekem, …az uram, …meg a kisfiam, …mindegy már nekem…”-
-„…nem így van Anna, … az urát, meg a kisfiát, tisztességgel el kell temetni…, …szedje össze magát Anna…, …tudom, hogy mit érezhet….”-
-„…dehogyis tudja Tekintetes asszony, …dehogyis tudja, …ne is tudja meg sohasem…”-
Anyám, megint megölelte.
-„Anna, …gyorsan, gyorsan, …szedje össze magát, … mert bármelyik pillanatban itt lehetnek…”-
-„…hova mehetnék én, …hova mehetnék?……még Füredre se merek a testvéremhez…”-
-„mihozzánk Anna….és Isten látja a lelkemet, szívesen látjuk…-”-
-„…bajt hozok magukra…”-
-„ne törődjön azzal Anna,…Isten majd megsegít bennünket….”- Azt tudtam hogy Édesanyám, - vigyázni fog rá, - de….Isten segítségéről, - nekem, más volt a véleményem. –
Megígértem, azonban, - hogy tartom a számat.
Hát, - tartottam.

Végül is, hosszas rábeszélés után Ney néni, összeszedte a dolgait egy kisbőröndbe, - és eljött mivelünk.
Anyám, elhelyezte őt a nővérem üresen álló szobájába, ágyat húzott neki, - aztán, behajtotta az ajtót.
Nemsokára kijött hozzám, ellátott, megfürdetett engem, - vacsorát akart adni, - de nem kértem.
Egy hegy ült a gyomromban.

Aztán lefektetett, - és azt mondta .
-„ …ma nem tudok olvasni neked kislányom, - és nem tudok mesélni sem, ….nagyon szomorú nap ez a mai….. - …..ma,… Ney nénire kell vigyáznom, - ugye, megérted ezt ?..-
Én szaporán bólogattam, ő pedig folytatta - ….senkinek sem szabad elmondanod, hogy itt van Ney néni,… megértetted?…”-
-„Igen, - bólintottam, - …mert akkor őt is megölik a gonoszok…”-
-„Igen…”-

Megállapodtunk.
Édesanyám puszit adott, és megsímogatott.
Nagyon sokára jött vissza, bebújt mellém, - én beljebb csúsztam, és megöleltük egymást.
<O

</O

Másnap, - jött az orvos, majd a pap.
Anyámmal beszéltek.
Este pedig, - már majdnem sötét volt, - amikor hárman kimentünk a temetőbe, és eltemettük a holtakat.
A pap és az orvos, - mindent elintéztek.
Rajtunk kívül, alig egy-két ember volt még ott a faluból, - mert mindenki félt.
A plébánosunkon kívül azonban, - ott volt a református pap is, - mind a ketten elvégezték a saját temetési szertartásukat.
Mind a ketten elmondták a saját búcsúztatójukat, - aztán, elköszöntek tőlünk.
Lassan, mindenki elment, - hazatámogattuk Ney nénit.
<O

</O

Talán, egy jó héttel később, - egy éjszaka, - halkan zörgettek az ajtónkon, - aztán körben a házunk a többi ajtaján és ablakán is.
Nem dörömböltek, csak kopogtattak, - nem is erősen.

Anyám, magára kapott valamit, és kinézett a függönyön keresztül, -„…ne félj, …- szólt vissza nekem,-…. ezeken az ajtókon és ablakokon senki nem jön be, - csak az, akit én beengedek…”-
Tudtam, hogy így van, - mert Édesanyám azt, mondta, - és ő mindig igazat mond.

Tovább kopogtattak, Ney néni is felkelt , ő is kinézett az ablakon.
Három férfi állt az ablak előtt, - Anyám, - nem ismerte őket.
-„….de hát ez a testvérem, - mondta Ney néni, - mérhetetlen csodálkozással a hangjában -….az én testvérem, meg a fiai, ….Füredről…”-
Anyám akkor kinyította az ajtót, és Ney néniék összeborultak.
<O

</O

Engem, visszaküldtek a szobámba, ők pedig, lent beszélgettek.
Nem sokkal később, Ney néni jött be hozzám, sietve, elbúcsúzni.
Rögtön utána elmentek

Sokkal később hallottunk róluk újra, - nem mindenki élte túl a háborút.
<O

</O

<O

</O

<O

</O

<O

</O

A Lengyelek….<O

</O

Anyám hatalmas adag grízes tésztát főzött a lengyeleknek. -
A kis edényben meg lepedőből tépett kötést főzött ki, és csipeszt, tűt, cérnát.
Több tekercs száraz kötést is csomagolt egy szalvétába, meg szublimátot, - és Bayer aspirint .
A kifőzőtt eszközöket, egy kifőzött dunsztosüvegbe tette, - lelkemre kötve, - mondjam meg, hogy az : Steril…- meg fogják érteni.
Hogy ne legyen nehéz, - és ne legyen feltűnő a kosár, - Édesanyám a grízes tésztát, - vastag dupla "kenyérpapírba" csomagolta.
Olyasmi volt, mint a csomagolópapír.
-„ Siess vissza kislányom,- mondta, és kezembe adta a pince kulcsot - … mondd meg, hogy maradjanak, ameddig csak akarnak, de, - zárják be az ajtót….” -
Felkaptam a kosarat, meg a kulcsot, - és szedtem a lábamat.
A Mély úton, már futottam felfelé.
Ott voltak, - hála Istennek ! - pedig nagyon féltem, hogy elmennek, mire visszaérek.
-„Laudetur, ..itt vagyok,…. bemegyünk a pincébe….”- mondtam, és a hátuk mögött sietve nyitottam ki az ajtót.
Egymást támogatva keltek fel. - A sebesültet, én is segítettem.
Bent, - szinte a földre rogytak azonnal.
Kezdtem kicsomagolni a kosárkámat, - először is a grízes tésztát.
Az egyikük elvette a csomagot a kezemből, és letette a földre.
Ott estek neki.
Teljesen kiéhezettek lehettek.
Kézzel ettek, - marékkal.
Mohón, szinte fuldokolva nyelték a száraz tésztát.
Egy darabig csak riadtan néztem őket, - aztán eszembe jutott a lekvár.
Levettem egy cserépedényt a polcról, és felbontottam.
Eléjük tettem a földre a szilvalekvárt.
Az ujjukkal kóstolgatták, - és egy pillanatra, - szinte elömlött a gyönyörűség az arcukon.
Régóta koplalhattak.
Miközben ettek, - mondtam mindent, - amit fontosnak gondoltam. Persze, - nem igen érthették.
Megmutattam a vizet.
A tartály, - majdnem tele volt, - vittem is belőle egy merőkével, - a sebesültnek.
Aztán a többieknek is, cserép bögrével.
Megmutattam nekik a bort, - és a hébért.
Az ennivalót.
A polcon a befőtteket, - a lekvárokat. A szalmába csomagolt almát.
A sarokban a két nagy priccset, - dunyhákkal, vánkosokkal.
Végül, megmutattam a kosárkámat, - de nem adtam oda, - ujjamat felemelve mondtam nekik, amit Anyám üzent, - hogy: - " Teril…."-
Nem értették.
Akkor a kosárba mutogattam, hogy: -… "Teril…", "Teril…", "Teril …"-
Egyikük belenézett a kosárba, és egy pillanatra felderült az arca, - megértette.
-„Steril..”- mondta.
Szaporán bólogttam.-„ Igen, …igen”.-
Még elmutogattam, hogy holnap is jövök, - zárják be az ajtót.
Aztán, - a „Laudeturral” elköszöntem.
Hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban

Futva mentem haza.
Anyám az ajtóban várt, - gondolom, tele aggodalommal.
Ez után, - sokszor mentem még, - vittem amit tudtam.
Evőeszközt, - kenyeret, szalonnát, - gyógyszert és kötést.
Aztán meg térképeket, - Magyarország térképet, - ahol az Édesanyám, ceruzával bejelölte, hol vagyunk.
Vittem Európa - Atlaszt, - és Világtérképet is.
Vittem a nagyfazékban tyúklevest, benne sok zöldséggel, és a tyúkkal.
Alig bírtam el, - olyan nehéz volt.
Vittem pálinkát is, - meg szappant, - törülközőt, és tiszta ingeket, - ruhákat, - mindenfélét.
Másnap aztán, - alig ismertem meg a vendégeinket.
Tapsoltam örömömben, amikor megláttam őket.
Anyám, - sosem jött fel.
Azt mondta, - egy gyereket, - nem igen vesznek észre a " rossz emberek ", - ő azonban feltűnhetne.
Nem akart kockáztatni.
Egyszer aztán , - nagy beszélgetésben találtam vendégeinket, - a térkép felett.
Csak forgatták mindenfele, - kérdeztek is valamit, - de nem tudtam válaszolni rá.
Tanácstalanok voltak.
Én is.
Egyikük, - a térképre mutatva, - kimondta a bűvös szót : Balaton.
Kézen fogtam , - és felvezettem a pincetetőre - Ott állt előttünk a Balaton, - és jobbra volt, - Tihany…-
Valószínűleg értette, - de a pincében megmutattam a térképen a Balatont, - és a Tihany félszigetet is.
Én akkor, - már régóta - tudtam olvasni.
Nagyon komolyan beszélgettek.
Mondtam,: -„ Laudetur, ..- én, haza megyek…..” -
Mind a hárman felálltak.
A sebesült, - a kezét nyújtotta.
Meglepetten, - és elfogódottan fogtam meg a kezét, - mind a két kezemmel.
Ez volt az életem : első, : - igazi kézfogása.
Sohasem felejtettem el !…., - ahogyan Őket sem, - soha.
Aztán, a másik kettő is kezet nyújtott.
Szomorúak voltak, - és én is az voltam.
Éreztem, hogy búcsúznak.
Hazafelé, nem siettem, - alig láttam a könnyektől.
Elmondtam az Édesanyámnak.
-„Isten vezérelje őket kislányom….”- mondta csendesen.

Akkor este, - sokáig imádkoztunk értük.
Másnap reggel, - reménykedve indultam el… hátha, -…mégis…, - de, - már nem voltak ott.
Soha többé, - nem hallottunk róluk.

* * * * *

Nem sokkal később, egy éjszaka, kopogtattak az ajtónkon.
Ketten mentünk ajtót nyitni Anyámmal.
Apám állt az ajtóban, - talpig véresen.
Anyám, hangosan felsikoltott.
Azonban pillanatok alatt kiderült, hogy semmi baja Apámnak.
A hátán hozott egy fél birkát, - attól lett véres.
Édesanyám ezt a húst később, - lesütötte, és zsírban eltette. Nagyon sokáig kitartott.
Amikor elvitték a nyilasok Apámat, - Szentgotthárdig gyalogolt a csapattal.
Dolgoztatták őket.
Lövész árkot ástak, - meg bunkereket.
Sírokat is, - mert állandóan akadt aki feladta. Meghalt útközben.
Apám, - Szentgotthárdig bírta.
Ott szökött meg.
Árkon - bokron, erdőkön keresztül jött, étlen szomjan,- rendszerint éjszaka. Nappal meg elbújt valahol, - és aludt.
Így talált rá, - Köveskálon az erdőszélen - egy birkapásztor.

Jó ember lehetett.
Nem kérdezett semmit, - megetette, megitatta Apámat.
Ajánlotta, hogy feküdjön le a birkaakolban, - és pihenje ki magát.
Maradjon ameddig akar.
Apám, megbízott benne.
-„Olyan, "jó" - arca volt…” - mondta.

Jól, és nyugodtan aludt az akolban.
Este, - amikor tovább akart indulni - akkor adta a fél birkát a pásztor.
-„ Isten áldjon testvér,- mondta - vidd ezt el a családodnak, …”-
Apám megköszönte a vendéglátást, és az ajándékot is.
Nagyon jól jött ez otthon.
-„ Isten fizesse meg neked testvér…”- mondta meghatottan.
Háromszor fogtak kezet, - és háromszor is elköszöntek.
- „Isten áldjon testvér…”-
-„ Isten áldjon testvér…”-
A pásztor, az erdőszélig kísérte.
Ott állt egészen addig, és a kalapjával integetett, - ameddig csak látta Apámat.
Innen, a 40 - 50 km.-es utat hazáig, - hamar megtette.
Ott állt előttünk talpig véresen, és mocskosan. Anyám, nem törődött ezzel, - a mellére borult.
Én meg csak néztem őket, - és borzasztóan örültem.
Hittem benne, hogy hazajön, - és most itt volt.
Azért, - ez egy kisebbfajta csoda volt nekem.

Apám, - óvatosságból - a nap legnagyobb részét, a Szigeten, - az Alsó - pincénél töltötte,- ami éppen üres volt. -
Mint később hallottam, - nem sokáig.
Napközben, szívesen bóklászott a közelben lévő Kiserdőben, - vagy a birtok felett lévő Csákány - hegyen.
Nem mehettem vele, - most nem engedte meg.
Néha, gombát szedett.
Nagyon szerettük az erdei - gombát.
Ami nem fogyott el, - azt Anyám megszárította.
Csi mamától tanulta.
Papám, szedett erdei gyümölcsöket is, szamócát, vadcseresznyét, vadkörtét, somot, - galagonyát vagy kökényt, - ami éppen érett.
Ő is, - Csi mamától tanulta meg, - mi az, ami ehető.
Rengeteg, - mindenféle gyümölcsfánk volt a birtokon, - az erdei gyümölcsöknek azonban egészen más ízük volt.
Ezekből is, - ha maradt valami, azt Anyám, - mindig tartósította.
Nagy cserépedénybe kerültek, sorba egymás után. A gyümölcs után egy sor cukor, vagy méz, - a tetejére egy kicsike pálinka.
Télen pedig, - egy - egy kiskanállal, - ez volt a teaízesítő.
Sajnos, - én, - nem kaphattam belőle.
Persze, - megkóstoltam, - de erős volt, - és nem ízlett.
Én, csak Planta teát kaptam, csipkebogyó, - akác, - bodza, - vagy hársfavirág teát, - mézzel. Finom volt.
Korábban, Apám, az erdei csavargásaira, - rendszerint könyvet vitt magával.
Néha pedig engem is.

Akkor azonban, - nem voltam vele, amikor a Csákány hegyen - egy szikla hasadékban - a teljesen összetört, vérző, - eszméletlen állapotban lévő ismeretlen embert megtalálta.
Ölben cipelte le, - az Alsó-pincéhez.
Aztán elhívta az orvost.
-„…hát, meglátjuk, .”.- mondta az, - és sínbe tette az ismeretlen mindkét lábát, meg az egyik karját is.
Kimosta és bekötözte a sebeit.
Tele volt sebekkel.
Nem lehetett tudni, hogy az idegen, alszik- e, vagy eszméletlen, - azt mondta a Papám, - de az orvos, - talán tudhatta.
Fájdalomcsillapítót adott neki, - és valahogy, - visszahozta.
-„ Hol vagyok ?…”.- kérdezte a beteg angolul, - és azonnal menekülni akart.
Lefogták.
Az orvos, - szerencsére megértette, - és megnyugtatta.
-„Jó helyen van.., biztonságban van….”-
Egyáltalán nem biztos, hogy ettől az angol megnyugodott, - de elaludt.
-„….hát meglátjuk, - mondta töprengve az orvos… Egy pár nap múlva meglátjuk, mit tehetünk Sándor bátyám,… Lehet, hogy sírt ásunk, és temetünk, … de az is lehet, hogy meggyógyul, …- Addig pedig őrízzed,…..Itassad meg, ha felébred, -…. Itassad gyakran….Most megyek… - de éjjel még visszajövök ide, és megnézem, az istenadtát. Biztos ami biztos, ne engedj be senkit…”-.

Így történt hát, - hogy Apám, megjött ugyan, - de mégsem volt velünk.
Anyámnak, - az orvos számolt be a történtekről, - így aztán, megint készítgette a kosárkámat, és küldött vele, fel, - a Szigetre.
-„…Ne állj szóba senkivel,…. - mondta - a kosarat tedd a pinceajtó elé, és azonnal gyere vissza. „-
-„…dehát beszélgetni akarok a Papával,… ott akarok maradni a pincénél, …..és ott is fogok maradni a pincénél,…..”- tiltakoztam.
-„Szó sem lehet róla kislányom, …- Apád bajban van, - veszélybe sodrod ha találkozol vele….fogadj szót,..kérlek…”-
Nem akartam szót fogadni.
Apám erős volt, - nem féltettem.
Aztán megtalálta a varázsszót :
-„Ha nem akarod, hogy apádat elvigyék megint a "rossz-emberek", - akkor fogadj szót…”-
Ez talált.

Azonnal megeredtek a könnyeim, - mert eszembe jutott a három megcsonkított halott ismerősöm, - akit szörnyű módon, - megöltek a "rossz-emberek".
Apámat is elképzeltem , - így.
Anyám, kezébe vette az arcomat, és szomorúan nézett rám.
-„….Háború van kislányom…”- mondta, szinte bocsánatkérően.
Aztán elindultam a Szigetre.
Letettem a kosarat az ajtó elé, bekopogtam, - és azonnal visszafordultam.
Szót fogadtam.
A következő hetekben, - sokszor tettem meg ezt az utat a kosárkámmal, - és Anyám leveleivel.
Soha nem mehettem be a pincébe.
Rövid idő alatt kiderült, - hogy az angol, - megmarad.
-„….Fiatal,…erős,…teljesen egészséges, és jól táplált volt, amikor a baleset történt. A természet majd megteszi a magáét - vélekedett az orvos - … csak vigyázz rá,…Sándor bátyám…..”-
Apám pedig, ezt tette.
Etette, itatta, mosdatta, gondozta, - és ami ezzel együtt jár.
Az angol, - látva apám igyekezetét, - megnyugodott.
Sajnos, - beszélgetni nem tudtak.
Apám, egy árva szót sem beszélt angolul, - az angol pedig, alig pár szót értett németül.
Valahogyan azért mégiscsak elboldogultak.

Később elkezdtek kártyázni, meg sakkozni, - és egy icipicit, - borozgatni.
Néha beszállt az orvos is, - egy-egy kártyapartira.
Nagy sokára aztán azt is megengedte, - hogy az angol megpróbáljon járkálni.
Nehezen ment.
Először, csak a pincében bicegett, oda - vissza ,- később azonban Apám, - botot faragott neki, és éjszakánként a birtok védett részein - "jártatta" őt, - és sétáltatta.
Sajnos, az angol - csak az egyik kezét tudta használni. Mankója nem volt, - a lábai meg fájtak.
Egyszer, - elesett, - Apám ölbe vette, - és úgy vitte vissza.-
Lassan azonban, - mégis, - újra megtanult járni.
Amikor jobban volt, - néha énekelgettek, unalmukban, - félhangon.
Apámnak, - csodálatos énekhangja volt, - tudott is, szeretett is énekelni.
Időnként az orvos is besegített,…. meg - a csopaki bor is.
Az angol is énekelt.
Az orvos szerint, - skót balladákat, - nagyon kellemes hangon.

Hirtelen, felperegtek az események.
Közeledett a front. Nyomultak az oroszok erősen.
Anyámmal, - féltünk.
Kisebbik nővérem, Veszprémből, - sikeresen eljutott Zalába, - a másik Nővéremhez.
Azt hittük, ott majd biztonságban lesznek, - mert odáig az oroszok, - biztos, hogy nem jutnak el..
Csak később derült ki, - hogy mekkorát tévedtünk.
Őrületes harcok voltak.

Nővéremék, - a falun kívüli pincesorra menekültek, - a falubeliekkel.
Az iskolával szembeni oldalon, - már ott voltak az oroszok.
Az iskolát pedig, - sógorom , szeretett iskoláját, - halálukig tartották a németek.
Mind meghaltak.
Isten nyugosztalja őket.
17 embert temetett el a sógorom, pap barátjával Kisplébivel, - aki megáldotta a sírokat, - és néhány ismerőssel az iskolaudvarban. - tisztességgel, - emberséggel.
A halott, - az halott, akárkicsoda, ….- jár neki a kegyelet.

Később a tizenhét sír fölé, L- alakban, nővérem és sógorom egybefüggő virágoskertet alakított ki.
Ők gondozták, a virágos sírkertet később is, -.csaknem a halálukig.
Igaz, - kereszt, - fejfa, - és nevek nem voltak, de mindenki tudta, hogy sírok ezek,- és mindenszentekkor a falubeliek, meg a sógoromék, - itt is gyújtottak gyertyát, - nemcsak a temetőben.

Otthon, nálunk, és a környékünkön, - napirenden voltak a bombázások.
Jöttek az oroszok.
Féltünk.
Szinte pánik volt a faluban.
Mindenki menekült, - és folyton újak jöttek, - akik máshonnan menekültek, - és akik szintén azt hitték, - hogy idáig aztán, - ….nem jutnak el az oroszok.
Hát, - tévedtek.
Ők is tévedtek.
A faluból, sok családot raktak még akkor is teherautóra a németek,….így mentek el a Miskáék is velük ,- csak korábban.
Menekültek.
Ezeket a teherautó - konvojokat aztán, - bombázták az oroszok, meg az angolok.
Sokan, - így haltak meg.

Bennünket is megkérdeztek, - többször is, - hogy akarunk -e velük menni ?…-
-„Nem.- mondta Anyám. - Nem, és nem. Ha százszor kérdezik, - akkor sem…”.-
Nálunk az,- hogy itt hagyjuk a hazánkat, és a házunkat, - szóba se jöhetett.
Itt volt mindenünk, - az otthonunk, a családunk, a rokonaink, a barátaink, és a birtokaink.
Nem olyan nagy a birtok, - de a miénk.
Itt voltunk otthon.
Ha meg kell halni, - hát, itthon halunk meg.
Anyám, - az ország elhagyását, - ezt a fajta menekülést, - mereven elutasította.
Apámat pedig meg sem kérdezte.
Nem is kellett.
Mindig, minden fontos dologról, - egyforma véleményük volt.
Még kimondani is egyformán szokták, - és rendszerint, - egyszerre.
Anyám, ugyan engem nem kérdezett, - de én is egyetértettem vele.
Hogyan is hagyhattam volna itt a Mater Borbélyomat ?… Csi mamát, meg a Garami bácsiékat ?…és,… Miska is ide fog visszajönni,….itt fog keresni engem….-
Nem mehettem el….-
Miska ugyan búcsú nélkül hagyott itt, -… de majd ide jön vissza.
Mert visszajön.
Apám, - nem tudott a pincétől hazajönni, - nem hagyhatta ott a beteget, egy percre sem.
Féltette a vendége biztonságát, - meg a sajátját is, - természetesen.

Már mindenhol idegenek tűntek fel.
Menekülők.
Az üresen álló pincéket, házakat, pajtákat, feltörték, kifosztották, - vagy betelepedtek.
A magántulajdon, - már nem volt szent.
Semmi sem volt szent.
Mindenki a túlélésért küzdött.
A faluban , - mintha megbolondultak volna az emberek, - a szomszédok már egymást kezdték feljelentgetni, - a nyilas parancsnokságnál, - hogy ez, vagy az, - befogadott egy családot, nézzék meg, - hátha zsidó.
A nyilasok pánikoltak, - és jobban garázdálkodtak, mint korábban.
Nem lehetett kockáztatni.
Anyámmal, - féltünk.
Alig volt nyugalmas éjszaka.
Sziréna….. Légiriadó……alacsonyan szálló, süvöltő repülőgépek….. Sztálingyertyák,…. - bombázások…-.
.
Hadiüzem közelében laktunk.

Ilyenkor, ha a pincében Apámék, mind a hárman együtt voltak , - az orvos, nem állta meg szó nélkül.
-„Nnna komám, - mondta az angolnak - itt jönnek a rokonaid és fődbe döngölnek…, én meg, - hiába dógoztam….”-
Az angol persze, nem értette.

Egyszer, - nagyon korán reggel, - az orvos hozzánk rontott be. -
Feldúlt volt, - nem is köszönt.
-„ Gyorsan Madame, - mondta - …gyorsan, gyorsan,…. készüljenek. Kenyeresékhez, a nagy pincébe megyünk.Én is odaviszem, a családomat Megbeszéltem a férjével Madame, ….csak azt hozza, amit muszáj, …itt vannak az oroszok….Kajárnál,…nincs idő, ….nincs idő…”–

Anyám, meglepődött, - de nem szólt egy szót sem. Ment és csomagolt.
Fogalmam sincs róla, hogy mit.
Az orvos, kifele nézett a konyhaablakon, és idegesen tipródott az ajtóban, - én a konyhaasztal sarkán ültem, és lóbáztam a lábamat, - de nem hiszem, hogy látott engem.
-„Dícsértessék…”- köszöntem rá.
Meglepetten fordult felém.
-„Ááááá, …te vagy az,….jó, hogy látlak Mákvirág,… hoztam neked egy üzenetet….”-
-„Nekem ???…”-
-„Bizony ám, …kis barátnőd, a Mater Borbély üzeni, hogy lent van a Rezidencián, ….majd ott találod meg, a háború után…”-
-„És, …hogy van Mater Borbély ?…”-
-„Most éppen jól van, … még az is lehet, hogy meggyógyul….”-
-„Miért, beteg volt… ? „- hökkentem meg.
Elgondolkozva nézett rám, - hozzám lépett, és megsímogatta az arcomat.
-„Igen.- mondta csendesen - Mater Borbély nagyon beteg, ..TBC.-s . - Azért lakott a kapusházban, mert nem volt hová mennie a zárdából. Meghalt a családja, lebombázták őket, még az elején … senkije sincs neki…”-
-„Istenem, Istenem, … itt vagyok én, …”- mondtam sírósan.
-„Igen, tudom, …”- bólintott, és újra megsímogatta az arcomat.

Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, - annyira sajnáltam Mater Borbélyt.
Nem tudtam, hogy beteg.
Nem tudtam, - hogy mi az a TBC.
Nem tudtam, azt sem, hogy meghalt mindenkije.
Hát, ezért volt olyan szomorú mindig, -…. a szegény.
Senkije sem volt, - csak a tyúkja, - meg én.

Anyám lépett ki a konyhába, - Picike lakkbőrönddel, gyönyörűen, - elegánsan.
Majdnem olyan szép volt, -… a világosszürke zsorzsettruhájában, szürke fátyolos kis kalapjában, a vékony, - nagyon féltett - hernyóselyem harisnyájában, - és fekete körömcipőben…..- majdnem olyan szép volt, mint a Csi mamám.

Igen,…. - nagyon szép volt,…és olyan elegáns, - mintha misére menne.

Az orvos, meglepetten nézett rá.
-„Ha már meg kell halni, hát, - ….adjuk meg a módját,… „- mondta Anyám, és felém nyújtotta a legszebb, halványkék zsorzsett ünneplő ruhámat, a fehér térdzoknit, meg a lakkcipőmet.
-„Vedd ezt fel…”-
-„Dehogyis veszem, - nem akarok én meghalni…”-
-„Induljunk Madame..”-
Az orvos, elvette Anyám kis bőröndjét, és elindultak.
Ballagtam utánuk, hónom alatt a zsorzsettruhával kezemben a cipővel, amiben benne volt a zokni.
Egy darabig..

Kis barátnőmre, Mater Borbélyra gondoltam.
Istenhez fohászkodtam, - rossz voltam, igen, meg haragudtam is rá, …igen, .. de azért, - …. tudtam, hogy mégis ott van mellettem. .-
Nagy és erős fogadalmat tettem akkor, - Istennek is, meg magamnak is.
Azt, - hogy: _ „ha Isten, megsegíti Mater Borbélyt,…. meg még minket is,…- én, - nem beszélek neki többé vissza,…. nem teszek szemrehányást, …és minden vasárnap imádkozni fogok ezentúl, - hétköznap nem tudok,….hétköznap nem érek rá, - mert dolgom van…..”-

Megtartottam.
Mindig megtartottam a fogadalmaimat.

Hittem Istenben,… - bár nagyon fájt, hogy sok mindenkit elvett, akit szerettem…- de, …szükségem volt rá.
Csak vele volt teljes az életem.
És, - én magam is, - csak vele voltam teljes. Nem éreztem jól magamat nélküle.
Meg kellett bocsátanom neki.

Nagyon „fájt” az az idő, - amíg haragudtam.
Akkor sem tudtam másra gondolni, - csak őrá.
Szerettem volna megölelni megint, ….. szívből szeretettel, - mind a két karommal, ..gondolatban, úgy, - mint rég.

Sokszor pedig, …szerettem volna odamenekülni hozzá.
Annyira féltem.
Nem akartam meghalni !
Amikor a Kenyeres-pincéhez értünk, - ott már nagyon sokan voltak. Legalább húsz család.
Nem ismertem mindenkit.
Kenyeresék ismerősök voltak, és szívesen fogadtak bennünket, - különben pedig, birtok szomszédok is voltunk.
Közel volt az Alsó-pince, - és a Sziget.
Tudtam az utat is.
Biztos voltam benne, hogy meglépek onnan, amint lehet, - és meglátogatom Apámat.
Már annyira kívánkoztam hozzá.
Egyenlőre azonban, fogtam Anyám kezét, - meg a szép zsorzsett ruhámat és a cipőmet.
Zokni, már nem volt, - azt nem kellett fogni.

Anyám, - teljesen elveszett volt. - Csak állt kis lakk bőröndjével a kezében, és nem tudta hova legyen.
Az orvos, hazament a családjáért.
A pince, hatalmas volt.
A Kenyeres - birtok is a falu fölé magasodott. -
A pincét a sziklás hegyoldalba vájták, és ahol nem szikla volt a fala, - ott terméskőből épült.
Magas volt, száraz, és levegős.
Több szellőzőnyílása volt.
Éppen emiatt gondolták, az orvos is, meg Apám is, és mások is, - biztonságosnak.

Ami engem zavart, - az a vaksötét volt.
A pince, egy ablaktalan, nagy sötét présházból nyílt, - és vagy 20 lépcsőn lehetett lejutni..
Semmiféle fényt nem kapott..
Rettenetes érzés volt lemenni oda, hogy megnézzük.
Félelem fogott el.
Mintha egy kriptába, - egy nagy sötét sírba indultunk volna önként, - egymás kezét fogva, lefelé.
És, ...mintha valami sötét, ismeretlen, és elkerülhetetlen borzalom várna ott ránk.
Nem akartam lemenni.
Anyám azonban magával ráncigált.
Hirtelen, felperegtek az események.
Meghozta a doktor a családját, a feleségét, az anyósát, és a lányait.
Az egyik, valamivel nagyobb volt, a másik kettő valamivel kisebb, mint én.
Szépen fésültek voltak, jólöltözöttek, és illedelmesek.
Felmértem őket, és megállapítottam, - hogy egyikből sem lesz játszópajtás.
Korábban sem barátkoztunk, - és nem is igen köszöntünk egymásnak.
El is fordultam tőlük. Az anyjukat néztem, aki sírt, és anyámnál is elveszettebbnek tűnt.
Így aztán, - megint jól összetalálkoztak.
Ismerték, és jól megértették egymást. -

Az orvost beteghez hívták, - el kellett mennie.
Csak késő este jött vissza, körülnézni, - Apámmal.

Kenyereséknél azonban addigra, - már nagyon sok minden történt.
Késő délután se szó se beszéd, - teljesen váratlanul - bevonultak a németek., - és az udvarban, meg a hegyoldalban, órák alatt kiépítették az állásaikat.
Később tudtuk meg, - tüzérségi tájolópont volt itt.

Érdeklődéssel figyeltem őket.
Végigjártam, és megnéztem mindent.
Nyugodtan bámészkodtam, - senki sem szólt rám.
Ágyúkat állítottak fel az udvarban, - a ház mellett , - meg a part oldalban is.
Tizenkét ágyút számoltam meg.
Árkokat is ástak.

Óriási futkosás volt, és teljes hangzavar, - zűrzavar.
Ordítottak, rádióztak, - a hírekkel meg szaladgáltak.
Aztán elcsendesedtek.
Tükörtojást sütöttek, - és megvacsoráztak.
Nem sok ennivalójuk lehetett.
Mindenki csak 1 db tükörtojást kapott, - és 2 vékony szeletke fekete kenyeret.
Télleg fekete volt. Fekete kenyér.
Kenyeres bácsi azt mondta, ezt a kenyeret úgy hívják, hogy „komisz-kenyér”.
Ez látszott is rajta, - nagyon komiszul nézett ki.
Kenyeres bácsi adott a katonáknak egy nagy kosár almát, - ...nagyon örültek neki.
Éhesek lehettek,…- nemcsak elnyűttek. -
Fáradtak és kedvetlenek voltak.

Valami „rettenetes” lógott a levegőben.
Csak éreztem, - de nem tudtam, hogy mi az.
Később rájöttem.
A Gonosz.
A Gonosz volt érezhető a levegőben.

-„Itt, biztonságban leszünk…”- tapsolt a kis doktorné, - látva a németeket az udvarban.
-„Csak, amíg vissza nem lőnek…odaátról ”...- mondta Anyám gondterhelten.

Amint Apámék meglátták a kiépített állásokat az udvaron, - elszörnyedtek.
-„Reggel azonnal hazaviszem őket,…. - döntött a doktor hirtelen - …meg a te családodat is Sándor bátyám…..”-
Apám, szaporán bólogatott.
-„Az lesz a legjobb,- mondta - …mert mi lesz itt, - ha ezek lőni kezdenek, - azok meg visszalőnek….”-
-„Akkor reggel…”- mondta a doktor
-„Reggel.”.- bólintott Apám.
Kezetfogtak, - elköszöntek tőlünk is, - és mentek a dolgukra.

Késő este, Kenyeresék, levezényelték az elhelyezkedést.
Hosszútávra kellett "berendezkedni" a pincében.
-„ Végleges helyet keressenek, és mindig oda menjenek vissza, - a pakkjukat tegyék maguk mellé. „- mondta Kenyeres bácsi.

Majdnem igaza lett, - majdnem végleges lett, - de ezt akkor, még nem sejthettük.

Bőven volt hely, - és levegő is.
Voltak padok, székek, különféle ülőalkalmatosságok, még nyugágy is, meg kerti pad, - és asztalok.
Takarók is voltak, - nagy kupacban.
A gyerekeket, padokra, meg az asztalokra fektették, - mellettük ültek a székeken, zsámolyokon, sámlin, vagy ami volt, - az anyák, meg egy két nagyszülő, és idősebb rokon.
Álltunk az udvaron, - az elhelyezkedés, - csendben zajlott.

Amikor azonban ránk került a sor, - én megmakacsoltam magamat.
-„Nem, …- mondtam Anyámnak - én ide le nem megyek, az biztos..”-
-„Ne tedd ezt velem kislányom…- könyörgött - ne tedd ezt velem, …nincs hová mennünk..”-
-„Nem bánom, én nem megyek le…”-
-„Nincs hová mennünk kislányom,…”.-
-„Megyünk a pincébe, Apámhoz… ”-
Anyám hallgatott.
-„Miért nem mehetünk a pincébe Apámhoz ?. Miért kell nekünk, mások pincéjébe, egymás hegyén-hátán bújkálni?…Van nekünk saját pincénk,…bújkálhatunk ott is..Ennivalónk is van… meg takarónk is, ..Miért nem mehetünk oda?….”-
-„Azért kislányom, mert Apád egy nagyon beteg embert bújtat ott.,…Háború van,….értsd már meg,végre …”-
-„Tudom,…. mondtad már, …de én, nem maradok itt…”-

Anyám, teljesen tanácstalanul állt.
-„És a kulipintyó…?”- kérdeztem
-„Nem…”- mondta határozottan.
Mérges volt.
Én is.
-„Hát akkor mi legyen ?… hazamenjünk ? „- kérdezte végül, élesen.
-„Gyere velem…”- Kaptam el a kezét.

Nekem, már volt tervem.
Tudtam, hová megyünk.
Hallgatott.
-„Kérlek,.. kérlek Mami,….szépen kérlek, gyere velem..”-
Végül bólintott, - beadta a derekát.

Csendben megléptünk.
Óvatosan bandukoltunk a birtokon át.
Csetlettünk-botlottunk. Mindenbe beakadtunk. Anyám elterült, és felnyögött.
Aztán sírva fakadt.
Felsegítettem, - és mentünk tovább.
Sötét éjszaka volt. Nem volt hold, - nem volt csillag sem, - egy szál sem.
Csak felhő, felhő, - és hideg.
Dideregtünk.
Tapogatózva találtam meg az utat, ami a birtokon át vezetett.
-„Hová megyünk?..” - kérdezte Anyám suttogva.
-„A Mély - árokba …”-
Nem szólt semmit, - hagyta magát húzni.
A partfalhoz értünk, megtaláltam a keskeny gyalog utat, - és aztán percek alatt lent voltunk.
Igaz, a végén, - seggen csúszva.

Odalent már otthon voltam. - Becsukott szemmel is megtaláltam volna a homokbányát.
Gyakran játszottam ott.
Ha jól belekotortam volna a homokba, még a kuglóf sütőmet is megtaláltam volna, - meg a kislapátomat.

A homokbánya, tágas volt. Teteje is volt, - oldala is volt, - és meleg volt benne.
Csak takaró kellett volna, - Apámtól.
-„Maradj itt, rögtön jövök, ….”-
-„Istenem,…Istenem, ne menj el…”- könyörgött Anyám.
Nem hallgattam rá, - eliramodtam.

Közel volt a saját pincénk, ugyanerről a Mély útról nyílt, ugyanezen az oldalon, - talán 100 m-re lehetett, - vagy még annyira sem.
Bekopogtam, és beszóltam Apámnak :
-„Papa, …takarót kérek,…. adjál takarót,…..Papa….”-
Szinte, azonnal kijött, - egy batyuba kötözött dunyhával.
-„ Hát te ?…Hideg van ugye ?…Nincs semmi bajotok ?…”- kérdezte
-„Mi lenne ?..”-
-„Felviszem a dunyhát kislányom,…menjél csak előre „-
-„Dehogy viszed, Papa, - én akarom vinni, …nem nehéz…. elbírom, ..add csak ide nekem……”-
Feszült voltam, - és hangos,.-
Apám jobbnak látta, ha nem vitatkozik velem, - már a vendégre való tekintettel sem.
Odaadta a dunyhát.
-„Miért arra mész ?…”- kérdezte még.
-„Csak…”- szóltam vissza.

Futni próbáltam a batyúmmal, - de nem bírtam, - folyton a földre nyomott.
Húzni, sem lehetett, - mert állandóan beakadtam valamibe.
Így aztán újra és újra a hátamra vettem, - amíg csak oda nem értem Anyámhoz.
Ő, - a földön ült, - és megint sírt.
Lehajoltam hozzá, és megsímogattam az arcát.
Szaporán törölgettem a könnyeit, mintha én lennék az anyja, - és vígasztaltam.
Símogattam, ahol értem.
-„Ne sírjál mami, ne sírjál, …jó lesz nekünk itt, meglátod…”-

Nem válaszolt.
Bontogattam a batyút.

Anyám, ugyan nem hagyta abba a sírást, - de azért, segített .-
Bevackoltuk magunkat a homokgödörbe.
A lábunk nézett befele, a fejünk meg ki.

A „batyú”, - egy jó nagy kendervászon lepedő volt, - arra terítettük a dunyhát, és belebújtunk. Olyan nagy volt, hogy be is tudtunk takarózni.
Picinyek voltunk, soványak, - és összebújtunk.
Anyám karja volt a vánkosom, neki meg a kisbőröndje.
Szinte, jól éreztem magamat , - otthon voltam én itt.
Halálosan fáradtak voltunk,- és hamar elaludtunk.
Amire - nem sokkal később - felriadtunk, - az azonban, - maga az iszonyat volt.
Nem láttam, és nem hallottam még ilyet.
Azt hittem, vége van a világnak.
Ágyúztak.
Láttuk a fényét, és közelről hallottuk a süvítő hangját.
Tizenkét ágyúból lőttek, - egyszerre.
Szinte, pillanatokkal később, - visszalőttek…. -
Sokszor, - és sokáig.
Aztán, innen lőttek megint, - és jött a válasz, - odaátról.
Még a partfal is remegett.
Úgy tűnt, mintha mellettünk csapódott volna be a lövedék.
Összebújtunk Anyámmal, és sírtunk.
Mostmár, - én is.
Később, megtudtam, hogy Apám, - rögtön elindult a birtokon felfelé, - de Kenyeresék házát, az ágyútűzben, nem lehetett megközelíteni, visszament hát a pincébe, és rettegett értünk, - amíg csak abba nem maradt az ágyútűz..

Hajnalodott.
Akkor, újra elindult, hogy megkeressen minket.
A németek éppen, sietve pakoltak.
Amilyen hirtelen jöttek délután, - ugyanolyan gyorsan tűntek el hajnalban.
Szörnyű romokat hagytak maguk után.
Nem érdekelte őket sem a beomlott ház, - sem a betemetett emberek.
Háború volt.
A pusztulás, - velejárt.
Amikor az ágyútűz abbamaradt és csend lett, mi Anyámmal, - álomba sírtuk magunkat újra.
Arra ébredtünk, hogy süt a napocska, csicseregnek a madarak, - és éhesek vagyunk.
Ez, - az élet volt.
Napocska, …és madarak…-
Nyújtózkodtam egy kicsit, - aztán felfogtam, hogy hol vagyok, - és le is lombozódtam azonnal.

Némi töprengés után, amikor a gyomrom is megkordult, - eldöntöttem, hogy hozok egy kis ennivalót a Papától..
Enni, - háborúban is kell.
Anyám, - sejthette, hogy miben töröm a fejemet, mert szólt, :
-„Ne menj el kislányom…”-
-„Csak a Papához…”-
-„Ne menj el kislányom, …kérlek..-
-„Dehát enni csak kell Mami, muszáj,…”- erősködtem
-„Nem fontos ez most, - menjünk, nézzük meg a Kenyereséket..”-
-„Majd,…” - mondtam én - és otthagyva Anyámat, eliszkoltam a pince felé.

Kopogtam párszor az ajtón, majd szólongatni kezdtem :
-„Papa,…papa,….papa gyere ki..!”-
Néma csönd.
Megint kopogtam.
Semmi.
Akkor, - jól megrugdostam párszor az ajtót.
Erre, kijött valaki, - de az nem a Papa volt.
Nálam jobban, - csak Ő lepődött meg. Néztünk, mint a moziban.
Pedig, tudtam, hogy van ott valaki.
Jó alaposan szemügyrevettem, - aztán köszöntem neki.
-„Laudetur…”-
Egy darabig, ő is csak nézett, aztán rábólintott :
-„Laudetur…”-
-„A Papa, …a Papát keresem…”-
-„Papa, ..papa..”- mondta, és szaporán mutogatott felfelé az ujjával.

Azt hittem, hanyatt esek ijedtemben.
-„Az nem lehet, … - nyögtem - az éjjel még itt volt, …beszéltem vele, … elvittem a dunyhánkat, hogy a fenébe kerülhetett volna az égbe..? „-
-„Bum - bum,…” - mondta – és továbbra is mutogatott felfelé.

Egyszerre elment az étvágyam. Betoltam Őt az ajtón, - és becsuktam utána.
Az ajtóból, még egy halk Laudeturra futotta az erőmből.

Aztán, - nagyon lassan ballagtam vissza Anyámhoz.
Mit csináljak most ?
Hogy mondjam meg neki, hogy Apánk az égben van.
Alig voltam képes felfogni.
Sírni se mertem.
Amikor azonban odaértem Anyámhoz, - Ő annyira szerencsétlen látványt nyújtott, - hogy egy pillanatra, minden mást elfelejtettem.
Kivételesen, - nem sírt.
Fél lábon ugrált, - az egyik cipőjéből szórta ki a homokot.
Kócos volt, - lógott a nagy haja mindenfelé.
A gyönyörű selyemzsorzsett compléja löttyedten, gyűrötten tapadt rá, - és, - tetőtől talpig tele volt sárga homokkal., - meg apró fehér libatollal.
Alighanem, - tegnap, - kiszakíthattam a dunyhát…..-

Nem szóltam semmit, elkezdtem leporolgatni, - ő meg engem.
-„Na, - kérdezte - láttad Apádat.. ?..”-
-„Neem, - a Papa nem volt ott…”-
-„Menjünk Kenyeresékhez…”-
-„Jól van, - de a dunyha maradjon, és visszajövünk estére…..”- döntöttem el hirtelen.
Anyám, - nem szólt semmit.
Bajban, - nem igen szokott ellenkezni velem.
Megfogtam a kezét, és visszaindultunk a tegnapi úton.
Most egy kicsit könnyebb volt.
Megtaláltam az éjszaka elveszett szép zsorzsettruhámat, - és megint a hónom alá kaptam.
Hogy a lakkcipőm hova lett, fogalmam sem volt róla, - egyszer csak kiderült, hogy nincs meg.
Nem bántam.Nem kellett fogni.
Mentünk tovább.
A keskeny gyalogúton, én mentem elől, - Anyám pedig a hátam mögött csetlett - botlott a magassarkú cipőjében.
Ami legelőször feltűnt, az volt, - hogy nem látom Kenyeresék házának piros cseréptetejét.
A háznak ugyanis, - nem volt teteje.
De nem volt a pajtának sem, - sőt, pajta se igen volt.
Odébb aztán kiderült, - hogy nincsen présház sem.
Anyám is észrevette.
-„Fussunk lányom…..”- mondta. -
Kilépett a cipőjéből, - és a csupa - luk harisnyájában futott tovább.
Megelőzött.
Otthagyta a cipőjét, - de a kis lakkbőröndjét nem.
A kalapját, futásközben lekapta egy ág, - de nem törődtünk vele.

Ami a szemünk elé tárult, - az borzasztó volt.
Ebben a pillanatban még a szegény Apámat is elfelejtettem, - odafent az égben.
Aztán, …. megláttam Őt, ….és alig hittem a szememnek, - mert úgy tűnt, - nagyon is idelent van.
Romokat lapátolt egy talicskába.
Négyen voltak, - egy ismeretlen szomszéd, a nagyon idős Kenyeres bácsi, az orvos, és az Édesapám.
Amikor észrevettek bennünket, úgy néztek ránk, mintha kísértetet látnának.
-„Hát ti… ? - kérdezte Apám - hát ti?…Ti meg hogy kerültök ide ? „-
Azt kellene mondanom, hogy tátva maradt a szája, - meg a szeme is.
Anyám hallgatott.
Én is.

-„Istenem,…Istenem…”- nyögte Apám megkönnyebbülten, - aztán lapátolt tovább.
Anyám, hirtelen felfogta.
-„Én is segítek,…” - mondta, és kezembe adta a kisbőröndöt.
-„Jól van, ha csak egy téglát viszel el, az is segítség…”-
-„Én is akarok…,” -
-„Állj félre az útból, - és imádkozz…”- mondta Apám, ellentmondást nem tűrő hangon.

Láttam, hogy nagy a baj, vita nélkül félreálltam. - Leültem a közelükben a szederfa tövébe, - és imádkoztam.
Teljes szívemből.
Még nem voltunk egészen jóban, - ….de megígértem Istennek, hogy megbocsátok neki.
Egészen.
Tudta, hogyha megígérek valamit, - az úgy lesz, - számíthat rá

A pincéből, lehetett hangokat hallani. Sírást, sikoltást, jajgatást, - kiabálást és dörömbölést is.
De innen, - erről az oldalról, nem lehetett eljutni az ajtóig.
Apámék, - sokáig lapátoltak még, ….sietve, szótlanul, és magukba roskadva.
Reggel, - legelőször a szellőzőnyílásokat bontották ki, - merthogy mindet betemették a romok.
Aztán az ajtót keresték, - és most azon dolgoztak, hogy utat nyissanak oda.
Hajnal óta dolgoztak.
A feszültség, - rettenetes volt.
Nem tudhatták, mit találnak odalent.
Csak, mi voltunk fent, - a többiek családja a pincében volt.

Nagyon sok lapátolás után elértek végre az ajtóig, - és kinyitották.
De az is rettenetes volt, - mert mindenki egyszerre akart kijutni, és a lépcsőn, - szinte agyontaposták egymást.
Voltak akik éppen ettől sérültek meg.
Cibálták, lökdösték egymást.
Hiába próbálta a négy férfi , - elállni az útjukat, - és visszatartani őket, - nem lehetett.
Senki, - senkire nem volt tekintettel.
Még a gyerekekre sem.
Olyanok voltak, - mint az állatok.
Félő volt, hogy a présház, - még "lábon álló" részei leomlanak, - és maguk alá temetik őket.
Apám akkor elordította magát.
-„Egggyenként !!… az Úúúúristenit…!!!!!..” -
Olyan volt a hangja, - mint mennydörgés.
Mindenki ott állt meg, - ahol volt.
Valaha, egy vendégségben, Vértessyéknél, - Apám, ezzel a hanggal fékezte meg az elszabadult, gyilkos bikát.Az is megállt.

Most is sikerült.
Egy villanásnyi idő alatt csend lett.
A kirohanó tömeg megállt, - ott ahol volt.
Az ajtóból aztán, - tényleg egyenként engedték át őket, - a romok között, vágott keskeny " úton ", - az udvarra..-
Vigyázni kellett, - nehogy rájuk zuhanjon a lógó gerenda, a félig leomlott fal, - vagy az oldalt felpúpozott törmelék.
Kevesen voltak, akik nem rontottak neki azonnal a lépcsőnek. -
Csak a nagyon fegyelmezettek, - vagy akik már mozogni sem bírtak.
Vagy, -…. akinek mindegy volt már.
Egy idős néni maradt bent, - aki beteg volt, és nem sokkal később az oroszok bevonulása után meghalt, - meg a férje, aki ott ült mellette, és fogta a kezét.
Egy terhes nő, - aki nagyon félt és hangosan sírt. -
Nem volt senkije, nem ismert senkit, - véletlenül került ide, félt mindenkitől, - és félrehúzódva ült a sarokban. -
A kis doktorné állt mellette, - nyugtatgatta, vígasztalta, - csillapította.
És voltak még páran, akik nem tülekedtek, - főként a kisgyerekesek.

Kint az udvaron, - lassan, - mindenki lecsillapodott.
Agyonölelgették egymást, - és bocsánatot kértek egymástól.
Aztán szörnyűködni kezdtek azon, - ami idefent történt..
A pincével, - nem volt semmi gond.
A sziklafal, talán egy bombát is kibírt volna, - állapították meg Apámék.
A levegő is elég volt.
Annak ellenére is, - hogy a szellőzőket egy időre betemette a törmelék.
A félelem, - és a pánik nagyobb gond volt.
Meg a sötétség.
Az orvos felesége nem félt, - biztosan tudta, hogy a férje, mindent megtesz érte.
Nem félt a családja sem.
Türelemmel megvárták, amíg lement értük.

Miközben az udvaron a "pincelekók" - romokat mérték fel, - és azon töprengtek, hogy mi legyen most, - valaki a tömegben hirtelen felsikoltott:
-„Úristen,…!!!..Itt vannak az oroszok…!!!…”-_
-„Hol??! …Hol?,!!! …Hol??!!…”- ordított valaki.
Mindenki lebénult.
-„Ott,… - mutatott az asszony a völgy felé.-… Ott vannak Kövesen.!!!..Nézzék ! Csillognak a szuronyaik..!!…”-
És tényleg, - a falu utolsó házsorának háta mögött, - lopakodva jöttek az oroszok, laza sorokban, egyesével, kettesével, felfelé… -
A szuronyuk, meg-megcsillant a napfényben a puskájuk hegyén.
Alig 800 - 900 m-re lehettek tőlünk.
Ahhoz, hogy ideérjenek, - legfeljebb 10 perc kellett, - nem több. - Egyenesen felénk tartottak….-
Félő volt, - hogy újra kitör a pánik.
Legelőször, - az idős Kenyeres bácsi szedte össze magát, - és nagyon gyorsan kezdte levezényelni az újabb elhelyezéseket.

-„Kisgyerekesek az istállópadlásra, azonnal, - húzzák fel a létrát is…!!! ..- lányok a disznóólpadlásra, hasra, …gyorsan,…!!! - …a többiek lefelé,… egyenként, de azonnal !!!.. - ….Gyorsan !!… Gyorsan…!!!.. Nincs idő..!!! Nincs idő !! …” -

Mindenki szót fogadott.

-„Maguk meg tűnjenek a francba, -.. ha jót akarnak.!!! - fordult a férfiakhoz - …ezek, magukat kapják puskavégre először…”-

Ott álltunk Apám mellett. - Teljesen bénult volt.
Kinizsi Pál leszármazottjának vallotta magát, - amire ugyan a bivaly erején felül semmi más jel nem utalt, - és rá kellett döbbennie, - hogy a hatalmas erejével sem képes megvédeni a családját.
Az Orosz Néphadsereggel, - nem szállhatott szembe.
Ráadásul más féltenivalója is volt, - ….az angol vendége.
Vörös volt a feje, - és kidagadtak rajta az erek.
Megráncigáltam.
-„Menjél Papa, - bíztattam -… mi megleszünk..”-
Anyám is megszólalt, - teljesen elvékonyodott hangon, - de nagyon komolyan.
-„Menjél Papa, …ha a lányod azt mondja…”-

Nem volt idő puszira és búcsúzkodásra. -
Könnyekre sem.
A férfiak, sietős léptekkel indultak az Alsó - pince felé, - mi pedig szó nélkül beálltunk a sorba, és indultunk itt, - a pincébe.
Nem volt ellenvetésem, - pedig tele voltam rettegéssel.
Az oroszoktól azonban, - mégjobban rettegtem, - mint a sötét pincétől.
Az oroszok.
Az oroszok…..-
Hirtelen, - elvesztettem a magabiztosságomat.

Elindultunk a pincébe.
Úgy, - nem egészen középtájra kerültünk a fal mellett.
Anyámnak egy szék, - nekem egy sámli jutott.
Leültünk, és reszkettünk.
Anyám, - kisbőröndjét, meg a zsorzsettruhámat a szék mögé tette, - és mind a két karjával engem ölelt.
Felfele nézett, - a pincén túl, a plafonon túl, - messzire…-
-„És, …ma Virágvasárnap van,…édes Istenem,… - hogyan engedhetted ezt ?…”- sóhajtott szemrehányóan.
Válasz azonban, - nem érkezett.

Amikor az utolsó ember is leért, - ránk csapták a pinceajtót.
Teljes sötétség lett.
Vaksötét, - és félelmetes csend.
Mindenki azt hitte, - hogy a romok között majd nem kotorásznak az oroszok.
Hogy a romok közti, a keskeny átjárón, - majd nem araszolnak utánunk.
Hogy biztonságban vagyunk.
Hogy minden rendben lesz.
Mindenki azt hitte, - hogy megúszhatjuk.

De nem így történt.

Egyszercsak, óriási csattanással kivágódott az ajtó.
Az oroszok,- ordítva rontottak be, vagy öten, - fegyverüket előretartva, -
" –„Nemecki" ?!…"Nemecki" ?!…”…- felkiáltással…-
És jöttek, …jöttek a lépcsőn lefelé..-

Az elsők után, aztán, - betódultak a többiek is.
Vagy harmincan álltak az ajtónál meg a lépcsőkön.
A sorukra vártak.

Lassan haladtak befelé.
Mindenkinél megálltak, mindenkit megnéztek.

Először, - nem lehetett tudni, hogy mi történik.
Ahogy jöttek befelé, nyomukban sírás, kétségbeesett sikoltozás, jajgatás, nyögés, nyöszörgés, - és fuldokló hangok töltötték be a pincét.
Minden széknél megálltak, - gyufát gyújtottak, és az arcához tartották az éppen sorra kerülő nőnek.
Az egyik, a gyufát gyújtotta meg, - a másik, fegyvert tartott a nő fejéhez, - a harmadik pedig megerőszakolta.
Aztán jött a következő, - vagy az Isten tudja hányadik, -…. és megerőszakolta az is.

Nem tudtam hogy mi történik.
Amikor közvetlen mellettünk erőszakoltak meg egy idős asszonyt, - csak az irtózatos ordítását, - és a fuldoklását hallottam, - meg az öklendezését.
Azt hittem, hogy haldoklik.
Azt hittem, - hogy ilyen a halál,…. ilyen borzasztó meghalni.
Nem láttam semmit, - Anyám a keblére vont, és szorosan ölelt.
Különben is, sötét volt, vaksötét, - egyáltalán semmit nem lehetett látni.
Csak éreztem. - éreztem,… éreztem,… - a Gonoszt…!
Tudtam, hogy ott van a pincében.

Szinte pillanatokkal később, - Anyám mellett is gyufát gyújtott egy katona, - és odatartotta az arcához.
Akkor én felálltam, - és a lehajoló katona arcába néztem.
Alig voltam magasabb a térdénél, - de felemeltem a fejemet. –
Nem szóltam én semmit.
Felállítottam Anyámat, - félretoltam a katonát, és teljesen nyugodtan, minden félelem nélkül, - elindultam, - Anyám kezét fogva -…. kifelé a pincéből,….-.. majd, - fel, .. fel a rengeteg lépcsőn.
Körülöttem csend lett.
Tömeg volt előttem. -
Teljesen lezárták, és eltorlaszolták az oroszok a kijáratot., -….. de felemeltem a kezemet, és utat nyitottam köztük.
A katonák sorfala pedig némán kettévált előttem.
Szó nélkül, - a legteljesebb csendben léptek előlem hátra.

Minden sietség nélkül mentem felfelé a lépcsőn, - a teljes gyermeki hitemmel és méltóságommal, - a katonák sorfala között.
Felemelt fejjel mentem, -… rájuk néztem, és láttam őket,… - mintha valahonnan, halvány fény esett volna rájuk,…. - láttam őket… egyszerre láttam mindet, … -..és nem kétséges : … riadalom volt az arcukon.
Az ajtóban, - szinte ijedten ugrottak félre előlem, - négyen - öten, - két felé.
Nem szóltam, - nem is kellett. -
Ösztönszerűen, - vittem Anyámat a romos házba.
Bent, - megálltunk a hatalmas tölgyfa ajtónál, és nem tudtuk, -…. mi legyen most.
-„Jézus…- mondtam - ….Jézus….”-

Eddig tartott az erőm
Csak eddig.
Ebben a pillanatban aztán, - elhagyott.
Nem földi erő volt.
Itt, - hirtelen elhagyott az, - Aki engem eddig vezetett.

Nem volt idő gondolkodni, - a katonák révülete, csak pillanatokig tartott.
Azonnal fölocsudtak, amint kijöttünk, - ….és utánunk eredtek.
Berontottak a házba.
Még ott álltunk belül az ajtó előtt, teljesen tanácstalanul, - amikor hatalmas erővel kivágták, - és így, - mögéje kerültünk.
A falhoz vágódtunk..
Anyám elkapta az ajtókilincset, és magunk felé húzta.
A hatalmas, egyszárnyú tölgyfaajtó, - teljesen eltakart minket.
Odalapultunk a falhoz.

Többen kutattak utánunk a házban.
Ajtók, szekrényajtók nyikorogtak, döngtek, csapódtak, bútorok borultak, - és időnként belerúgtak valamibe. -
Irtózatosan ordítoztak, káromkodtak.
Aztán feladták.
Kimentek, - és nyitva hagyták maguk mögött az ajtót.
Ez volt a szerencsénk.
Órákig álltunk még ott, az ajtó mögött, - vacogva, ….- aztán hallottuk, hogy elvonulnak.
Mégsem mertünk előjönni, csak este.
Akkor is úgy, - hogy kimásztunk a romos ház ablakán, - aztán fel a hegyre, - majd onnan a Mély út felé lopakodtunk.
Jól jött most a - "helyismeretem". -
Innen is odataláltam, - vaksötétben is, - a homokbányához.
Párat ugyan bukfenceztünk, - Anyám felsértette a lábát, mert nem volt rajta cipő, - sőt harisnya is alig - alig, de végülis, - ideértünk.
Bebújtunk a dunyhánkba, - és vacogtunk.
-„Félsz ?…”- kérdeztem Anyámat.
-„Félek.. „- suttogta.
-„Ne félj, Mami, …- súgtam - ezt a helyet, - csak én ismerem…senki más….”.-
És, - ki az a bolond, - gondoltam én, - aki ennyi tüske között, szakadékban, - járhatatlan úton, egy homokgödörben, éjszaka, sötétben, - bennünket éppen itt keres ….? -
Én, - nem féltem itt.
Otthon voltam.

”Ne félj Mami, …ne félj…”- súgtam.
Anyám azonban, csendben sírdogált .
Sokáig hallgattam a szipogását, - reméltem, hogy megnyugszik.
Fáradt voltam, álmos voltam, nagyon éhes, - és szomjas is.
Egész nap nem ettünk semmit, - és egy korty vizet sem ittunk.
Napok óta, a halál ólálkodott körülöttünk, - de itt végre biztonságban voltunk.
Velünk volt az Isten.
Anyám, - mégis sírdogált.
Végül megkérdeztem:
-„Miért sírsz?…”-
Hallgatott.
-„Miért sírsz Mami ?…”-
Tovább hallgatott.
-„Mami..?…”-
-„Ki vagy Te?….Ki vagy Te kislányom ?…”- kérdezte végül nagyon halkan, és nagyon komolyan.
Meghökkentem.
Nem ismer meg?….Csak, …csak, - nincs valami baja…?!!..
- „Úúúristen,…csak nincs valami bajod ?.. „- akartam kérdezni,….de csak az első szóig jutottam el,….. - mert akkor Anyámból hirtelen hangosan kibuggyant a nevetés.
És csak nevetett, …és nevetett, …és nevetett…-
Végül, lassan erőt véve magán, - de még mindig nevetős hangon mondta:
-„Úúúristen ?..Hát az talán mégse, .. talán mégse…, - de hogy végig velünk volt kislányom,…. - az egészen biztos.., Imádkozzunk , …”-
Imádkoztunk.
Sokáig,…. fél hangon, szinte suttogva.
Ő, mondta, én meg csak ismételtem.
Alig hallottam, hogy miről van szó, olyan nagyon fáradt voltam,- de azért, mondtam, mondtam, …mondtam Anyám után:
-„….és, hogy irgalmasan kihoztál minket abból a kárhozatból….Istenem….”-
-„éshogyirgalmasankihoztálminketabbólakárhozatbólistenem…”-
Aztán, hirtelen, - megint sírvafakadt.
-„Azt gondolom, hogy angyal járt előtted…- mondta halkan - csakis az lehetett…, láttam, hogy áradt előtted a fény…”–

Vasárnap volt.
Örökre emlékezetes Virágvasárnap.......-

b.p. · 2008 Június 10

Nehéz megszólalni. Köszönöm, hogy megosztottad Bubamama!
Tényleg szomoró történetek, de nagyon jól jellemzik az embert, az Embert válsághelyzetekben. Ocsú a búzától.

Az, hogy a gyalogos katonák rettenetesen bántak a civilekkel valamilyen szinten a kultúrálatlanság rovására is írható. Mi várható az otthonában az állataival együtt élő embertől? De a pilóta!
Amikor a repülő támadását olvastam, félbe kellett szakítanom az olvasást, nem bírtam folytatni. Pilóta akkor is és ma is iskolázott, művelt emberből lehetett. Így volt ez a németeknél, de az angoloknál és az oroszoknál is. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy un. jó családból származik. Elit kiképzést kapott. A technika akkori csúcsát jelentő repülőgépen ült. Érdekelne, komolyan érdekelne, hogyan jut el egy ilyen ember odáig, hogy egy asszonyra és egy kisgyerekre vadászik! Mi történik ilyenkor valakinek a fejében, a lelkében?

Ma is ég a világ jónéhány pontja.

Szamira · 2008 Június 11

Ezt a történetet tegnap kaptam, fogadjátok szeretettel.

Csak egy Anya?

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a
megyei hivatalbana hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.

A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.

Úgy értem -magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ...

''Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő,

''Anya vagyok."

''Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó!"-hangsúlyozta a hivatalnok.

Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszercsak

ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban.

A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott,

hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint:

"Hivatali Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".

''Mi a foglalkozása?"-kérdezte.

Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktak belőlem a szavak.

''Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.''

A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében

és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall.

Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat.

Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemetfekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.

''Megkérdezhetem,"-kezdte a hivatalnok érdeklődéssel-

"Pontosan mit csinál ezen a területen?"

Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magamválaszolni:

"Továbbképző kutatómunkát végzek,

(amit az anyák nem)

laboratóriumban és terepen,

(általában úgy mondom a házban és a házon kívül).

A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész
családnak),

szereztem már négy elismerést (mind lány).

Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani?) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valós=
ághoz).

De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier

és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.''

A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat,

felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.

Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve,

szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek.

Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk

új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat),

amint egy új hangmintát tesztelt.

Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára!

Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb

az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.

Anyaság!

Micsoda nagyszerű karrier!

Különösen, ha egy cím is van az ajtón.

Akkor a Nagymamák "Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén '',és a Dédnagymamák

''Ügyvezető tudományos munkatársak"?

Szerintem igen!!!

És hiszem, hogy a nagynénik

"Tudományos munkatárs-helyettesek".

Radványa · 2008 Június 11

Kedves Márta. elég nehéz ilyen történet után megszólalni.. azt hiszem erre mondhatni hogy nehéz gyerekkor...
nagymamám is mesélt erről az időszakról és nem szépeket ő sem..

TipeTupa · 2008 Június 11

bubamama írta:
-„Azt gondolom, hogy angyal járt előtted…- mondta halkan - csakis az lehetett…, láttam, hogy áradt előtted a fény…”–

rettenetes és nagy volt a próbatételetek...
félek belegondolni, hogy még mik jöhetnek
most csak ez a két szó kering a fejemben: fény és sötétség... - "kivezetlek titeket a sötétségből"

TipeTupa · 2008 Június 11

b.p. írta:
Tényleg szomoró történetek, de nagyon jól jellemzik az embert, az Embert válsághelyzetekben. Ocsú a búzától.

Az, hogy a gyalogos katonák rettenetesen bántak a civilekkel valamilyen szinten a kultúrálatlanság rovására is írható. Mi várható az otthonában az állataival együtt élő embertől? De a pilóta! ... Érdekelne, komolyan érdekelne, hogyan jut el egy ilyen ember odáig, hogy egy asszonyra és egy kisgyerekre vadászik! Mi történik ilyenkor valakinek a fejében, a lelkében?

B.P., a kultúra az csak az emberi civilizáció máza - a lélek attól még marad olyannak, amilyen. Isten őrizzen meg egy intelligens (tanult, kultúrált stb.) ember sötét lelkétől... De ezt Te is tudod jól, csak most mind le vagyunk döbbenve.

Nem tudom, hogy mennyire szeretném (vagy épp utálnám) önmagam látványát egy ilyen helyzetben. Ledominálna a gyávaság, vagy lenne hitem a Fényre bizni magam, hogy vezessen??? Bátorságról nem is merek beszélni.

Csillagvirag · 2008 Június 11

Vegtelenul emberiek ezek a melysegek es magassagok, nagyon-nagyon koszonom a tortenetek folytatasat...Mindannyian azzal kuzdunk valahol ,hogy emberek maradjunk, es erot ad ahogyan a szuleidnek ez sikerult, es az is ahogyan ezt egy eber kisgyerek megelte...Es nem tudok hozzaszolni, de nekem is az az erzesem, hogy vezetve voltal...Es arra is gondolok, hogy nem akarkit tudnak igy vezetni, micsoda felfele nyitott lelek kell ehhez...Olyan lelkiszintkent kepzelem en el ezt, aminek nem kell feltetlenul tudatosnak lennie...Nagyon hiteles szamomra ennek a kisgyermeknek a szemevel nezni a dolgokat, mert mintha hat eves onmagad szemevel lattatnal, tanuskodnal, elned at ujra es ujra..., draga Bubamama. Milyen intenziven el ez meg benned!Szeretettel gondol rad Csillagvirag

Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Új tag

Állandó Tag

Új tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák