Mikôzben mindenről felvilágosították egymást, BúSam a nagy be-, össze- és kitárulkozás egy olyan pillanatában, amikor ő került alulra, feltekintett, s azon is túl. Ne már, csodálkozott el, mégsem sirályvontág találkozott, de nincs félsz, holló a hollónak nem, igaz? Majd, őszinteségi rohamában, a lányra nézett, bár ez az adott pillanat tükrében tényleg erősen konvencionális fordulatnak tűnik, de feltekintett rá, annak egy hosszú, lehulló hajfürtjét mutató- és gyűrűsujja közé szorította, lágyan, kisujját elegánsan eltartva mintegy, és így szólt: Szöszi, én nem az vagyok, akinek gondolsz. Szivesen lennék én a te Milosod akár, már olyan mindegy, mert vagy a saját ágyamban kellene ébredeznem, mint Sam, vagy egy klinikán, mint Bú, akinek épp levágták feketén a hüvelykujját. De nem tudom, melyik vagyok, csak azt, hogy engem momentán elraboltak. Ugyan, mosolygott Szöszi, ne vedd ennyire komolyan azt, ami velünk történik. Utálok tétlenül várakozni a fordulatokra, hát gondoltam, elütjük itt, a semmi közepén, az időt. Amíg az nem üt el bennünket, búgta, váradihédisen. De egyébként én sem olyan vagyok, mint amilyennek most gondolsz, és téged sem gondoltalak másnak, mint ami vagy, folytatta, bár az utolsó szavak alatt mintegy megerősítést keresve kicsit elfészkelődött. Úristen, egy okos szőke nő, pillantott BúSam Hollóra, ki már végzett a fesztáv kalibrálásával, most mit tegyek? Egy okos szőke. Én meg csak itt állok, háton.
De legalább fedezékben.