A
Ahmet
Vendég
Még nincs kész, de néhányan már türelmetlenek, ezért egy részletet idenyálazok:
November 17. Hétfő
Reggel előbb ébredtem, mint a vekker, fel is keltem. Összepakoltam a cuccaimat és levonul-tam a portára. Felvertem a békésen szendergő portást, és beraktam a szobájába a nagy háti-zsákot. Csak egy túlélőkészletet vittem magammal. Ebben volt a hálózsák és a sál-sapka szett is. Nem tudtam, mennyi ideig fog tartani a túra, de azt már előző nap eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó felfelé mászni, inkább egy reverz hegymászást hajtok végre, és busszal me-gyek fel, gyalog le.
A buszállomás a szomszédban volt, nem kellett sokat keresni. Elég sokan vártak már buszra, de mint külföldi, én külön elbírálásban részesültem, és felültettek a legközelebb indulóra.
Az út majdnem két órán át tartott, közben megálltunk jegyet venni, mert csak úgy lehet fel-menni a hegyre, ha az ember leperkál egy – kínai viszonylatban – elég jelentős összeget. Ezért azonban a jegyre nyomtatják a tulajdonosa képét. Erre nem tudom miért van szükség, de megcsináltattam én is, ingyen van, jól jöhet még alapon.
A parkolóban, ahol megálltunk, már olyan tömény volt a köd, hogy 20 méternél nem lehe-tett messzebb látni. Ez gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy magam döntsem el merre indul-jak, tehát követtem a tömeget. Közben megláttam a hegy legendás vámszedőit, a majmokat.
Ezekről már elég sokat olvastam, az útikönyvben és a Teddy Bearben is. Ott ugyanis az uta-zók a falra írták fel az élményeiket. Szóval ezek a dögök azzal foglalkoznak, hogy elszedik mindenkinek a kajáját. Nekem ugyan ilyesmi nem volt a tulajdonomban, de vajon ezt ők tud-ják-e? Akinél láthatóan van ehető dolog, az aztán addig nem megy sehova, amíg át nem adta. A kínai mondás is úgy tartja, hogy „Ha egy majom van az útban, akkor tízezer ember sem tud ott átkelni.” Az útikönyv még hozzáteszi, hogy „igazabb, mint gondolnád”.
Tehát haladtam szépen lassan ezek felé a vérmajmok felé. Úgy keltem át köztük, hogy a magyar határőrség rögtön lekapcsolt volna, hogy biztos csempészek, ilyen beszari arccal. Ilyenkor szokták azt nyilatkozni, hogy az illető feltűnően zavartan viselkedett. Szerencsére ezek itt nem voltak ennyire rutinosak, vagy mégiscsak a BKV-s gyakorlatom győzött.
Másztam felfelé a lépcsőkön, minden nyirkos volt, vagy inkább vizes. Sejeteni se lehetett, hogy merre van a nap. A tömeg egyre ritkább volt, talán annak köszönhetően, hogy sorban előztem le a láncdohányos kínaiakat. Aztán egy templomhoz érve egyszer csak elfogyott az út. A tábla mutatta, hogy arra, de nem láttam semmi útnak, ösvénynek látszó dolgot. Egy ide-ig forgolódtam, aztán megkérdeztem két fiatal srácot. Ez úgy történt, hogy az up-up ismétel-getését kiegészítettem a non-verbális felfelé mutogatással, és megpróbáltam kérdő pofát vág-ni. Mivel nem voltak analfabéták, mint én, hát mutatták az utat. A templom mellett kellett elmenni, és befordulni mögé. Erre a verzióra azért nem gondoltam, mert a templom a hegyol-dalba épült és mögötte egy támfal volt. Mikor közelebb értünk akkor persze láthatóvá vált, hogy van ott még egy fél méter, ahol el lehet sunnyogni.
Innentől kezdődött a mászás. Továbbra is kiépített ösvény volt, de nem olyan, mint eddig. Már nem szakították meg vízszintes részek a lépcsőt, ami irgalmatlan meredek volt. Lihegtem csak embereim után, akik néha megálltak megvárni. Ilyenkor azért hallottam, hogy ők se úgy veszik a levegőt, ahogy normális ember tenné. Megszámoltam a pulzusomat, 180 volt pihenés közben. elég nehéz volt számolni, mert zavart a tüdőm sípolása. Arról tökéletesen megfeled-keztem, hogy azért elég magasan voltunk ekkor már, tehát a zokszigéntet se tudtam beszívni olyan intenzíven. Aki hegymászó, az biztos röhög rajtam, de abban a pillanatban éppen éle-tem legmagasabb helyén tartózkodtam.
Egyik mászótársam katona volt, de ezt csak az egyenruhájából, meg a fején virító tányér-sapkából tudtam, mert a kommunikáció az jelentősen korlátozott volt. Meghívtam őket egy üdítőre az egyik útba eső büfébe, addig is pihentünk.
Közben, ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett. Két óra nyelvlógató lihegés után fel-értünk a csúcsra. Ez ugyan nem a 3099 méteres, csak 3077, de nekem ez is pont jó volt.
A fák ágaira ráfagyott a köd, amin megcsillant a napfény azokban a ritka percekben, mikor sikerült neki átsütni egy-egy lyukon. A felhők csak úgy húztak körülöttünk. Gyorsan fel is vettem az összes meleg dolgot, amit hoztam magammal. Ha szerencsés az ember, akkor a felhők felett elláthat, és ilyenkor csodálatos a napkelte. A hegy tetején egy templom áll. A ködben alig-alig látszott, így nagyon misztikus volt. Bementünk, de nem volt különösebben érdekes, nem is egy régi épület. A neve Jinding Si, vagyis Arany csúcs templom. A csúcs a templomról, a templom meg a csúcsról kapta a nevét. Eredetileg a templomot bronz cserepek fedték, innen a név. Ha valamennyire tiszta az idő, akkor látható, hogy egy szakadék szélére építették. Akkor viszont hiába meresztgettem a szemem, nem láttam lejjebb 20 méternél, pe-dig volt még lefelé vagy 2000.
Rövidesen elindultunk lefelé. Lényegesen könnyebben ment, mint felfelé. Betértünk egy kis kifőzdébe, és megebédeltünk. Sehogy sem akarták hagyni, hogy fizessek, de még azt se, hogy a sajátomért.
Lassan leértünk a buszmegállóig. Ők busszal mentek le, én gyalog folytattam. Egy darabig az úton kellett menni, aztán az ösvény lefordult az erdőbe. Biztos ami biztos megkérdeztem, hogy erre kell-e menni, de a párocska nem tudta, annak ellenére, hogy lefelé tartottak ők is. Mindegy, mentek tovább az úton, én meg lefordultam, de rövidesen loholtak utánam, hogy velem tartanának, ha nem bánom. A srác kicsit beszélt angolul, így annyit sikerült kideríte-nem, hogy egyetemisták.
Néhány méter után már nem volt olyan jó lefelé menni. A lépcső meredek volt, és csúszós. A köd miatt a szélén, ahol nem taposták olyan gyakran, még valami algaszerűség is tenyé-szett. Néha a frászt hoztam útitársaimra, mikor meg-megcsúsztam, és valami leírhatatlan ba-lett mozdulattal nyertem vissza egyensúlyomat. Ilyenkor én is beszartam, mert előttem semmi nem volt, csak a nyílegyenes lépcső, ami 50-55 fokkal lejtett, és a vége teljesen eltűnt a köd-ben. Ettől az volt az érzésem, hogy így folytatódik a végtelenségig, tehát ha legurulok, akkor kilométereket fogok pattogni lefelé a lépcsőkön. Ami tekintve, hogy kőből voltak nem látszott egy jó alternatívának. Ja, és hogy még jobb legyen, a 45-ös bakancsom nem nagyon fért el a lépcsőfokokon, ezért csak a sarkonjárás működött.
Az Elefántmosó medencénél megálltunk egy teára. Medencét nem láttam egy darabot sem, csak a szentélyt. A legenda szerint Pu Xian itt mosta meg elefántját. Hogy ki az a Pu Xian, arról fogalmam nincs. Mindegy, tudhatjuk róla, hogy rendesen karbantartotta járművét. Ele-fánt nincs erre, csak majom, de azokkal se találkoztunk szerencsére. Csak a figyelmeztető táblákat láttuk, hogy vigyázzunk a vad majmokkal.
Ahogy üldögéltünk, szépen gőzölgött mindhármunk háta. Ahogy tovább mentünk, összefu-tottunk a szingapúri sráccal, miközben ő felfelé mászott. Semmi bíztatót nem tudtam neki mondani. Már nekem is fájt a térdem és a csípőm a folyamatos lefelé döngetéstől. Kicsit ké-sőbb két zarándok jött, vagy inkább csúszott felfelé. Minden harmadik lépés után leborultak a földre, és megérintették a homlokukkal. Tibeti útifilmekben láttam eddig csak ilyet. A testük hosszával mérik ki az utat a szent helyig. A homlokuk tiszta sár volt, és ha jól láttam, akkor már ki is sebesedett. Nemsokára megpihentünk egy templom előtt. Mikor tovább indultunk, egy teherhordó jött szembe, a hátán egy méretes kőtáblát cipelt felfelé. Pár perc múlva üresjá-ratban kocogott el mellettünk. Égett a pofám, hogy én meg lefelé menet izzadok, mint egy ló. Aztán még egyszer megálltunk mert útitársaim közül a fiúnak egy kicsit melege volt. A hajá-ról már régóta csöpögött az izzadtság, így eldöntötte, hogy levesz valamit. Kiderült, hogy há-rom nadrág volt rajta, de még ez alá is vett egy jégeralsót. Nem csoda, hogy izzadt!
A Wannian Sihez érve már elment minden vágyam, hogy a kultúrát lássam. Továbbmentünk a buszmegállóba. Utólag megpróbáltam összeadni, hogy hány kilométert tettem meg, de ahány forrás, annyi eredmény. Az egyik szerint kb. 38 km volt, az viszont biztos, hogy 3077 méterről lejöttem 700-ra. Ez úgy 800 emelettel egyenértékű. Ez olyan, mintha otthon 200-szor leszaladnék kenyérért. Na jó, annyi, hogy mindig csak le, de soha nem vinném fel azt a rohadt kenyeret.
A busz visszavitt a faluba, nem volt szükségem a hálózsákra, de legalább cipeltem. Beestem a Teddy Bear Cafeba, és ettem valamit, meg utána küldtem egy sört, ami nagyon jól esett. Utána irány a zuhany, mert még a kabátomat is átizzadtam. Gore-tex rulez!
Ilyen felfrissülés után visszamentem a Teddy Bearbe egy kis dumálásra.
November 18. Kedd
Reggel húzódott a vádlim, és a térdem is reklamált, nem akarta, hogy menjek. Egyébként egész jól megúsztam. Arra számítottam, hogy lépni nem tudok majd.
Együtt keltem fel Andash-sal, a svéd sráccal, aki szintén a szobában aludt. A legolcsóbb megoldás mindig a dorm, ezért egy négyágyas szobában aludtam, három idegennel. Andash volt az, akivel az előző két este beszélgettem. Lementünk a Teddy Bearbe reggelizni. A szálló tulajdonképpen ugyanaz a cég, csak egy sarokkal arrébb van.
A palacsinta után ő hegyet mászni indult, én Lijiangba. A térképen nem látszik túl messzi városnak.
Bebuszoztam a városba, aztán ki a vasútállomásra. Szépen eltelt az idő, már tíz óra volt, de nem is baj, mert a pénztárnál sikerült megtudnom, hogy az első vonat 15:59-kor indul csak. Az klassz, van hat órám. A városban nincs semmi, nem érdemes akárhova is elmászkálni, pláne nem a nagy hátizsákkal. Szépen leültem a váróteremben, és arra használtam, amire ter-vezték.
Itt nincs az az anarchia, mint otthon, hogy mindenki oda megy, ahova akar. A peronra csak a vonat érkezése előtt engedik ki az utasokat, a jegyek ellenőrzése után.
Üldögéltem, olvastam az útikönyvet, hallgattam ahogy az óra egymás útán üti el a tizen-egyet, tizenkettőt … aztán a hármat is, és már ott is volt az indulás időpontja. Felmálháztam, és a többi utassal együtt beálltam a sorba. Mellettem állt egy amerikai fickó, de nem sokat beszélgethettünk, mert ahogy beléptünk a kapun, el kellett válnunk, máshova szólt a jegye. A vonat még sehol nem volt, de a vasutas kisasszonyok mindenkit sorba rendeztek a helyjegye szerint. És valóban, mikor megállt a vonat, az ajtó ott volt a sor elejénél. Minden ajtónál egy vasutas lent, egy fent, és terelték befelé a népet. Amíg várakoztam, úgy gondoltam, hogy majd bámulom a tájat, esetleg olvasgatok egy kicsit, de a felszállásra várakozó tömeg láttán egy kicsit elbizonytalanodtam. Aztán mikor sikerült felverekednem magam, akkor biztos lettem benne, hogy helyjegy ide, helyjegy oda, én itt nem fogok ülni. A baj csak az volt, hogy köz-ben utánanéztem, hogy mennyi is lesz az utazási idő, és nagyon úgy nézett ki, hogy 10 óra. Megkérdeztem a kalauzt és ő is azt mutogatta. Na, most kiderül, hogy tudok-e ennyit állni.
Az első két óra eltelt. Aztán a kaller már nagyon erősködött, hogy menjek át a másik kocsi-ba, mert oda szól a jegyem. Átmentem vele, de reménytelen volt. A hely, ahova ülnöm kellett volna egy kicsit túltelített volt. A négy ülésen hatan ültek, az ölükben még két ember, az ülé-sek között lévő asztalon pedig a tetőig halmozva a motyó. Mutogattam, a kalauznőnek, hogy hagyja a fenébe az egészet. Gondoltam, ha én ezeket felállítom, akkor csendben meglincsel-nek, de amúgy se tudtam volna odáig átverekedni magamat a tömegen. Annyi előnye volt az akciónak, hogy sikerült felrakni a hátizsákomat a csomagtartóra. Rövidesen megjelent a kala-uz egy kisszékkel. Szétnyitható, 20 cm magas alkalmatosság volt, és nekem szánta kárpótlá-sul. Hát, több mint a semmi, Így leültem a lábak közé. Valamit még magyarázott, de nem ér-tettem belőle egy hangot se, úgyhogy elment. Pár perc múlva újra megjelent egy cédulával, amire valaki felírta a mondandóját angolul. Ez állt rajta: Panzhihua hair give me. – Panzhihua haj ad nekem. A Panzhihuát értettem, ott kellett leszállnom, hogy Lijiang felé továbbmenjek busszal. De mit akarhat a hajammal? Hát nekem is alig van, és még adjak is neki. Sorban fu-tottak át a gondolatok a fejemen, hogy mit lehet hajjal csinálni, mikor észrevettem, hogy a kisszékre mutogat. Óóó! Hát nem hair, hanem chair, így már érthető, nem hajat akart, hanem a széket, csak egy c betű maradt le. Megnyugtattam, hogy nem viszem magammal a kincstári hokedlit.
Lassan a mellettem ülőkkel is összebarátkoztam, amennyire a nyelvi korlátok engedték. Megkínáltak egy kis főt tojással, meg piával is, bár ez utóbbival óvatosan bántam, nem akar-tam elbutulni, hiszen egész nap nem ettem, akkor meg üt a tömény.
Az utazás közben öt percenként fel kellett állnom, mert jött valamilyen mozgóárus, akinek kellett a hely. Nem bántam annyira, mert amennyire le szerettem volna ülni az út elején, any-nyira akartam felállni, mikor megkaptam a székemet. Összesítve tehát sehogy se volt jó. Az-tán szépen eljött a nap vége is.
November 19. Szerda
Azzal, hogy az órámon eggyel előrébb ugrott a dátum, nem sok dolog változott. Ott kushad-tam a tábori hokedlin, és már elzsibbadt mindenem. Még két óra volt hátra az útból. Ezek az utolsó órák telnek a legnehezebben, ezt már megfigyeltem, és akkor se volt másképp. Aztán hajnali kettőkor csak begördültünk Panzhihuaba. Visszaszolgáltattam a kincstári hokedlit és leszálltam. De jó is volt mozogni, bár nem ment könnyen. Összesen vagy öten szálltunk itt le, pedig nem olyan kis város. A kijáratot alig találtam meg, mert ugye kimenni se lehet, csak úgy, kifelé is ellenőrzik a jegyeket. Még jó hogy az ilyesmit mindig elrakom, mert ráfaragtam volna. Ahogy kiléptem megrohantak a különböző felhajtók. Két csoportra voltak oszthatók. Az egyik banda szállást ajánlott, a másik taxit. Én az utóbbiak közül választottam, mert a buszpályaudvarra akartam menni. Lehettem volna tökös, hogy felhajtsak egy buszt, vagy ha-sonlót, de nem voltam az. Puhány módon a taxit választottam, ezt a tettemet csak azzal ma-gyarázhatom, hogy fogalmam nem volt, hogy merre is kellene elindulni, és milyen messze lehet, és térképem se volt. Szóval sikerült egy olyan embert találni, aki valamennyit beszélt angolul, neki elmagyaráztam, hogy hova akarok menni. Elvitt egy taxihoz és beültünk. Meg-lepődtem, mert nem ő volt a sofőr, és egy nő is beült még a kocsiba. Örültem, gondoltam megosztjuk a költségeket és mindenki jól jár. Elindultuk. Mi előre a taxiórán a számok meg felfelé. Figyeltem, hogy nem visznek-e körbe-körbe, de nem. Közben gyanússá vált, hogy a sofőr és a pasi haverok, és a számla teljes összegét én fogom fizetni. 30-nál kicsit elkezdtem izgulni, hogy ugyan hova megyünk. 40-nél meg is kérdeztem, hogy messze van-e még. Egyre keskenyebb utakon mentünk, mindenféle gyárak között, és ha nincs ott a nő, én biztos lettem volna benne, hogy megyünk egy elhagyatott részre, ahol agyonütnek, és viszik a cuccomat. Így, hogy ott volt, nem voltam teljesen biztos. A pasi később megnyugtatott, hogy kb. 50 Y lesz a tarifa. Hát 60 lett. Ez csak azért érdekes, mert a vonatjegyem volt 70.
Fizettem, és letelepedtem a buszpályaudvar elé, mert ilyenkor zárva van az ilyesmi. Muto-gatta a taxis, hogy ott egy hotel, de nem akartam fizetni egy pár óra alvásért. Így legalább elkönyveltem magamban, hogy sok volt a taxi, de egy szállodát megtakarítottam. Ott üldögél-tem a hátizsákomon, mellettem két összetolt székben valami gondnok aludt, és mikor felnéz-tem az égre nagyon megörültem, mert megláttam a csillagokat. Nem valami szentimentális érzés lett úrrá rajtam, csak annak örültem, hogy nem voltak felhők. Hallottam ugyan Emei shanban, hogy Yunnanban kék az ég, de Andash-sal csak röhögtünk, hogy nem lehet igaz, mert Kínában ilyen nincs. Hat hete nem láttam az eget, és most úgy nézett ki, hogy csak a napkeltét kell megvárnom, és lesz kék ég, meg napsütés, pedig még nem is Yunnan tarto-mányban voltam, csak Sichuan szélén.
Rövidesen társaságot is kaptam. Egy kínai párocska csatlakozott hozzám. Beszélgettünk egy keveset, aztán elvonultunk kajálni valamit. Egy kifőzdében ettünk dumplingot. Ez az a bizo-nyos gőzölt tésztagombóc, ami hússal van töltve. 6 yuanból hárman bezabáltunk. Ők se hagy-ták, hogy fizessek.
Látszik, hogy terjed a nyugati gondolkodásmód, mert ők is azt csinálták, mint sokan Euró-pában. Gyűjtöttek egy kis pénzt, és utána felmondta, csak utazgatnak az országban. Annyi a különbség, hogy nem lépik át a határt. Persze Kína estében ez nem nagy korlátozás.
Hatkor kinyitott a pályaudvar és megvettük a jegyeinket. Az én buszom hétkor indult Lijiangba, az övék nyolckor a Lugu tóhoz, így elbúcsúztunk.
A nap is felkelt, és előtűnt a kék ég. Sokáig nem éveztem, mert elaludtam, mint akit agyon-vertek. Egyszer megálltunk pihenni, itt vettem egy üveg vizet, mert nagyon szomjas voltam. Életem legszörnyűbb ásványvize volt. Mentollal ízesített víz! Mintha egy rágót áztattak volna bele.
Aztán megérkeztünk a végcélhoz, Lijiangba. Fantasztikus város, a naxi kisebbség központ-ja. Először azonban az tűnt fel, hogy milyen jó idő van, a kabátot vettem is le, és néhány mé-ter után a pulóvert is. Az óváros nem volt messze a buszpályaudvartól, és gyorsan meg is ta-láltam. Sehol egy modern épület, sehol egy neon reklám, csak a keskeny, kanyargós utcács-kák, és azok szélén a nyílt vízvezeték. Ja, meg több ezer kínai turista. Ezekkel kellett meg-küzdenem, hogy szállást találjak, meg az utcaszerkezettel. A kínai városok általában derék-szögű utcákból állnak, ez meg itt maga a káosz, de gyönyörű. Nem véletlenül lett a Világ-örökség része. A magyar útikönyvem szánt is rá vagy öt sort, abban is sikerült hibát ejteniük.
Nagyon jó szállást találtam. Egy hagyományos naxi ház, a város közepén. hiába küzdöttem, nem engedtek az árból, így kénytelen voltam a teljes árat fizetni, ami így volt vagy 40 Y. Egy helyes kis szobát kaptam, ahol minden volt csak fény nem, de az meg minek. Fáradt voltam, mégse bírtam ki, hogy ne induljak felfedezőútra.
Az itt élő naxik Yunnan taromány sok nemzetsége közül az egyik. Az ősi társadalmuk mat-riarchális volt, de nem túl szigorú. Érdekes, hogy a szavak értelmét kibővítette, ha a női jelen-tésű toldalékot adták hozzá és kisebbítette, ha a férfiét. A férfi-nő kapcsolat elég laza volt. Nem okozott problémát, ha egy pár nem házas, a férfi bármikor meglátogathatta kedvesét, aztán hazatért. Ha gyerek született, akkor a nő nevelte fel, de anyagilag a férfi is támogatta. Egészen addig, míg a kapcsolat működött. Az öröklés is leányágon történt.
Saját nyelvük és írásuk is van. Az írásuk kb. 1000 éve fejlődött ki, és az egyetlen ma is használt hieroglif írás. A vallásuk, a Dongba, a tibeti bon vallás egy oldalhajtása. Sámánok biztosították a kapcsolatot a naxik és az égiek között.
A népviseletet a mai napig hordják, bár inkább csak a nők. A turizmus fejlődésével egyre több han kínai költözik a városba, a jó üzlet reményében.
1996-ban erős földrengés rázta meg a vidéket, és rendesen lenullázta Lijiang újvárosát, de a tradicionális épületek szépen megúszták az esetet. Erre a kormány is felfigyelt, és betonból épült házak helyett a hagyományos technológiát alkalmazva építették újjá a várost.
Ahogy a mászkáltam a keskeny utcákon, eszembe jutott, hogy nem ártana enni is végre, mert ez már régóta nem történt meg. Egyébként is nehezen vettem rá magam az evésre, mert azt igazán rossz egyedül csinálni, a turistáktól hemzsegő belvárosban meg amúgy se tartottam gazdaságosnak. Ballagtam kifelé, a kevésbé tömött részek felé, és közben ráakadtam egy né-nire, aki tésztába tekert virslit sütögetett. Rögtön be is dörgöltem kettőt. Kicsit el is égettem vele a számat, de mint azt barátom megmondta: „Én nem sajnállak, a mohóságod az oka!”
Tele hassal békésen sétálgatva ráakadtam egy internet caféra, ideje volt már jelentkezni az otthoniaknál, így betértem, de inkább csak felidegesítettem magam. Az ékezetes betűk helyett kínai karaktereket láttam csak. Ez nem lenne akkora katasztrófa, de nem csak az ékezetes ka-raktereket, hanem a mellette álló mássalhangzót is belevonta az átalakításba a gép, így egy betűt se tudtam elolvasni a leveleimből, és ami rosszabb, írni se tudtam. Grrr!
Visszamentem a szállásomra egy kis pihire, mert abból is hiányom volt. Aztán céltalanul kóvályogtam az utcákon, és vártam, hogy besötétedjen, mert szerettem volna pár esti képet csinálni. Séta közben láttam egy boltot, ahol pecséteket faragtak. Már régen elhatároztam, hogy egy ilyet csináltatok Gabinak, névnapjára. Itt meg is ejtettem a boltot.
Ahogy sötét lett, még egyszer körbelőttem a várost. Pozitív volt, hogy egész diszkréten vi-lágítottak ki mindent. Sehol egy villogó futófény, vagy hasonló.
Korán lefeküdtem, mert volt mit bepótolni.
Khmm... Ez nem az eleje, nem is a vége, majd ha kész lesz megy az egész. meno
November 17. Hétfő
Reggel előbb ébredtem, mint a vekker, fel is keltem. Összepakoltam a cuccaimat és levonul-tam a portára. Felvertem a békésen szendergő portást, és beraktam a szobájába a nagy háti-zsákot. Csak egy túlélőkészletet vittem magammal. Ebben volt a hálózsák és a sál-sapka szett is. Nem tudtam, mennyi ideig fog tartani a túra, de azt már előző nap eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó felfelé mászni, inkább egy reverz hegymászást hajtok végre, és busszal me-gyek fel, gyalog le.
A buszállomás a szomszédban volt, nem kellett sokat keresni. Elég sokan vártak már buszra, de mint külföldi, én külön elbírálásban részesültem, és felültettek a legközelebb indulóra.
Az út majdnem két órán át tartott, közben megálltunk jegyet venni, mert csak úgy lehet fel-menni a hegyre, ha az ember leperkál egy – kínai viszonylatban – elég jelentős összeget. Ezért azonban a jegyre nyomtatják a tulajdonosa képét. Erre nem tudom miért van szükség, de megcsináltattam én is, ingyen van, jól jöhet még alapon.
A parkolóban, ahol megálltunk, már olyan tömény volt a köd, hogy 20 méternél nem lehe-tett messzebb látni. Ez gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy magam döntsem el merre indul-jak, tehát követtem a tömeget. Közben megláttam a hegy legendás vámszedőit, a majmokat.
Ezekről már elég sokat olvastam, az útikönyvben és a Teddy Bearben is. Ott ugyanis az uta-zók a falra írták fel az élményeiket. Szóval ezek a dögök azzal foglalkoznak, hogy elszedik mindenkinek a kajáját. Nekem ugyan ilyesmi nem volt a tulajdonomban, de vajon ezt ők tud-ják-e? Akinél láthatóan van ehető dolog, az aztán addig nem megy sehova, amíg át nem adta. A kínai mondás is úgy tartja, hogy „Ha egy majom van az útban, akkor tízezer ember sem tud ott átkelni.” Az útikönyv még hozzáteszi, hogy „igazabb, mint gondolnád”.
Tehát haladtam szépen lassan ezek felé a vérmajmok felé. Úgy keltem át köztük, hogy a magyar határőrség rögtön lekapcsolt volna, hogy biztos csempészek, ilyen beszari arccal. Ilyenkor szokták azt nyilatkozni, hogy az illető feltűnően zavartan viselkedett. Szerencsére ezek itt nem voltak ennyire rutinosak, vagy mégiscsak a BKV-s gyakorlatom győzött.
Másztam felfelé a lépcsőkön, minden nyirkos volt, vagy inkább vizes. Sejeteni se lehetett, hogy merre van a nap. A tömeg egyre ritkább volt, talán annak köszönhetően, hogy sorban előztem le a láncdohányos kínaiakat. Aztán egy templomhoz érve egyszer csak elfogyott az út. A tábla mutatta, hogy arra, de nem láttam semmi útnak, ösvénynek látszó dolgot. Egy ide-ig forgolódtam, aztán megkérdeztem két fiatal srácot. Ez úgy történt, hogy az up-up ismétel-getését kiegészítettem a non-verbális felfelé mutogatással, és megpróbáltam kérdő pofát vág-ni. Mivel nem voltak analfabéták, mint én, hát mutatták az utat. A templom mellett kellett elmenni, és befordulni mögé. Erre a verzióra azért nem gondoltam, mert a templom a hegyol-dalba épült és mögötte egy támfal volt. Mikor közelebb értünk akkor persze láthatóvá vált, hogy van ott még egy fél méter, ahol el lehet sunnyogni.
Innentől kezdődött a mászás. Továbbra is kiépített ösvény volt, de nem olyan, mint eddig. Már nem szakították meg vízszintes részek a lépcsőt, ami irgalmatlan meredek volt. Lihegtem csak embereim után, akik néha megálltak megvárni. Ilyenkor azért hallottam, hogy ők se úgy veszik a levegőt, ahogy normális ember tenné. Megszámoltam a pulzusomat, 180 volt pihenés közben. elég nehéz volt számolni, mert zavart a tüdőm sípolása. Arról tökéletesen megfeled-keztem, hogy azért elég magasan voltunk ekkor már, tehát a zokszigéntet se tudtam beszívni olyan intenzíven. Aki hegymászó, az biztos röhög rajtam, de abban a pillanatban éppen éle-tem legmagasabb helyén tartózkodtam.
Egyik mászótársam katona volt, de ezt csak az egyenruhájából, meg a fején virító tányér-sapkából tudtam, mert a kommunikáció az jelentősen korlátozott volt. Meghívtam őket egy üdítőre az egyik útba eső büfébe, addig is pihentünk.
Közben, ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett. Két óra nyelvlógató lihegés után fel-értünk a csúcsra. Ez ugyan nem a 3099 méteres, csak 3077, de nekem ez is pont jó volt.
A fák ágaira ráfagyott a köd, amin megcsillant a napfény azokban a ritka percekben, mikor sikerült neki átsütni egy-egy lyukon. A felhők csak úgy húztak körülöttünk. Gyorsan fel is vettem az összes meleg dolgot, amit hoztam magammal. Ha szerencsés az ember, akkor a felhők felett elláthat, és ilyenkor csodálatos a napkelte. A hegy tetején egy templom áll. A ködben alig-alig látszott, így nagyon misztikus volt. Bementünk, de nem volt különösebben érdekes, nem is egy régi épület. A neve Jinding Si, vagyis Arany csúcs templom. A csúcs a templomról, a templom meg a csúcsról kapta a nevét. Eredetileg a templomot bronz cserepek fedték, innen a név. Ha valamennyire tiszta az idő, akkor látható, hogy egy szakadék szélére építették. Akkor viszont hiába meresztgettem a szemem, nem láttam lejjebb 20 méternél, pe-dig volt még lefelé vagy 2000.
Rövidesen elindultunk lefelé. Lényegesen könnyebben ment, mint felfelé. Betértünk egy kis kifőzdébe, és megebédeltünk. Sehogy sem akarták hagyni, hogy fizessek, de még azt se, hogy a sajátomért.
Lassan leértünk a buszmegállóig. Ők busszal mentek le, én gyalog folytattam. Egy darabig az úton kellett menni, aztán az ösvény lefordult az erdőbe. Biztos ami biztos megkérdeztem, hogy erre kell-e menni, de a párocska nem tudta, annak ellenére, hogy lefelé tartottak ők is. Mindegy, mentek tovább az úton, én meg lefordultam, de rövidesen loholtak utánam, hogy velem tartanának, ha nem bánom. A srác kicsit beszélt angolul, így annyit sikerült kideríte-nem, hogy egyetemisták.
Néhány méter után már nem volt olyan jó lefelé menni. A lépcső meredek volt, és csúszós. A köd miatt a szélén, ahol nem taposták olyan gyakran, még valami algaszerűség is tenyé-szett. Néha a frászt hoztam útitársaimra, mikor meg-megcsúsztam, és valami leírhatatlan ba-lett mozdulattal nyertem vissza egyensúlyomat. Ilyenkor én is beszartam, mert előttem semmi nem volt, csak a nyílegyenes lépcső, ami 50-55 fokkal lejtett, és a vége teljesen eltűnt a köd-ben. Ettől az volt az érzésem, hogy így folytatódik a végtelenségig, tehát ha legurulok, akkor kilométereket fogok pattogni lefelé a lépcsőkön. Ami tekintve, hogy kőből voltak nem látszott egy jó alternatívának. Ja, és hogy még jobb legyen, a 45-ös bakancsom nem nagyon fért el a lépcsőfokokon, ezért csak a sarkonjárás működött.
Az Elefántmosó medencénél megálltunk egy teára. Medencét nem láttam egy darabot sem, csak a szentélyt. A legenda szerint Pu Xian itt mosta meg elefántját. Hogy ki az a Pu Xian, arról fogalmam nincs. Mindegy, tudhatjuk róla, hogy rendesen karbantartotta járművét. Ele-fánt nincs erre, csak majom, de azokkal se találkoztunk szerencsére. Csak a figyelmeztető táblákat láttuk, hogy vigyázzunk a vad majmokkal.
Ahogy üldögéltünk, szépen gőzölgött mindhármunk háta. Ahogy tovább mentünk, összefu-tottunk a szingapúri sráccal, miközben ő felfelé mászott. Semmi bíztatót nem tudtam neki mondani. Már nekem is fájt a térdem és a csípőm a folyamatos lefelé döngetéstől. Kicsit ké-sőbb két zarándok jött, vagy inkább csúszott felfelé. Minden harmadik lépés után leborultak a földre, és megérintették a homlokukkal. Tibeti útifilmekben láttam eddig csak ilyet. A testük hosszával mérik ki az utat a szent helyig. A homlokuk tiszta sár volt, és ha jól láttam, akkor már ki is sebesedett. Nemsokára megpihentünk egy templom előtt. Mikor tovább indultunk, egy teherhordó jött szembe, a hátán egy méretes kőtáblát cipelt felfelé. Pár perc múlva üresjá-ratban kocogott el mellettünk. Égett a pofám, hogy én meg lefelé menet izzadok, mint egy ló. Aztán még egyszer megálltunk mert útitársaim közül a fiúnak egy kicsit melege volt. A hajá-ról már régóta csöpögött az izzadtság, így eldöntötte, hogy levesz valamit. Kiderült, hogy há-rom nadrág volt rajta, de még ez alá is vett egy jégeralsót. Nem csoda, hogy izzadt!
A Wannian Sihez érve már elment minden vágyam, hogy a kultúrát lássam. Továbbmentünk a buszmegállóba. Utólag megpróbáltam összeadni, hogy hány kilométert tettem meg, de ahány forrás, annyi eredmény. Az egyik szerint kb. 38 km volt, az viszont biztos, hogy 3077 méterről lejöttem 700-ra. Ez úgy 800 emelettel egyenértékű. Ez olyan, mintha otthon 200-szor leszaladnék kenyérért. Na jó, annyi, hogy mindig csak le, de soha nem vinném fel azt a rohadt kenyeret.
A busz visszavitt a faluba, nem volt szükségem a hálózsákra, de legalább cipeltem. Beestem a Teddy Bear Cafeba, és ettem valamit, meg utána küldtem egy sört, ami nagyon jól esett. Utána irány a zuhany, mert még a kabátomat is átizzadtam. Gore-tex rulez!
Ilyen felfrissülés után visszamentem a Teddy Bearbe egy kis dumálásra.
November 18. Kedd
Reggel húzódott a vádlim, és a térdem is reklamált, nem akarta, hogy menjek. Egyébként egész jól megúsztam. Arra számítottam, hogy lépni nem tudok majd.
Együtt keltem fel Andash-sal, a svéd sráccal, aki szintén a szobában aludt. A legolcsóbb megoldás mindig a dorm, ezért egy négyágyas szobában aludtam, három idegennel. Andash volt az, akivel az előző két este beszélgettem. Lementünk a Teddy Bearbe reggelizni. A szálló tulajdonképpen ugyanaz a cég, csak egy sarokkal arrébb van.
A palacsinta után ő hegyet mászni indult, én Lijiangba. A térképen nem látszik túl messzi városnak.
Bebuszoztam a városba, aztán ki a vasútállomásra. Szépen eltelt az idő, már tíz óra volt, de nem is baj, mert a pénztárnál sikerült megtudnom, hogy az első vonat 15:59-kor indul csak. Az klassz, van hat órám. A városban nincs semmi, nem érdemes akárhova is elmászkálni, pláne nem a nagy hátizsákkal. Szépen leültem a váróteremben, és arra használtam, amire ter-vezték.
Itt nincs az az anarchia, mint otthon, hogy mindenki oda megy, ahova akar. A peronra csak a vonat érkezése előtt engedik ki az utasokat, a jegyek ellenőrzése után.
Üldögéltem, olvastam az útikönyvet, hallgattam ahogy az óra egymás útán üti el a tizen-egyet, tizenkettőt … aztán a hármat is, és már ott is volt az indulás időpontja. Felmálháztam, és a többi utassal együtt beálltam a sorba. Mellettem állt egy amerikai fickó, de nem sokat beszélgethettünk, mert ahogy beléptünk a kapun, el kellett válnunk, máshova szólt a jegye. A vonat még sehol nem volt, de a vasutas kisasszonyok mindenkit sorba rendeztek a helyjegye szerint. És valóban, mikor megállt a vonat, az ajtó ott volt a sor elejénél. Minden ajtónál egy vasutas lent, egy fent, és terelték befelé a népet. Amíg várakoztam, úgy gondoltam, hogy majd bámulom a tájat, esetleg olvasgatok egy kicsit, de a felszállásra várakozó tömeg láttán egy kicsit elbizonytalanodtam. Aztán mikor sikerült felverekednem magam, akkor biztos lettem benne, hogy helyjegy ide, helyjegy oda, én itt nem fogok ülni. A baj csak az volt, hogy köz-ben utánanéztem, hogy mennyi is lesz az utazási idő, és nagyon úgy nézett ki, hogy 10 óra. Megkérdeztem a kalauzt és ő is azt mutogatta. Na, most kiderül, hogy tudok-e ennyit állni.
Az első két óra eltelt. Aztán a kaller már nagyon erősködött, hogy menjek át a másik kocsi-ba, mert oda szól a jegyem. Átmentem vele, de reménytelen volt. A hely, ahova ülnöm kellett volna egy kicsit túltelített volt. A négy ülésen hatan ültek, az ölükben még két ember, az ülé-sek között lévő asztalon pedig a tetőig halmozva a motyó. Mutogattam, a kalauznőnek, hogy hagyja a fenébe az egészet. Gondoltam, ha én ezeket felállítom, akkor csendben meglincsel-nek, de amúgy se tudtam volna odáig átverekedni magamat a tömegen. Annyi előnye volt az akciónak, hogy sikerült felrakni a hátizsákomat a csomagtartóra. Rövidesen megjelent a kala-uz egy kisszékkel. Szétnyitható, 20 cm magas alkalmatosság volt, és nekem szánta kárpótlá-sul. Hát, több mint a semmi, Így leültem a lábak közé. Valamit még magyarázott, de nem ér-tettem belőle egy hangot se, úgyhogy elment. Pár perc múlva újra megjelent egy cédulával, amire valaki felírta a mondandóját angolul. Ez állt rajta: Panzhihua hair give me. – Panzhihua haj ad nekem. A Panzhihuát értettem, ott kellett leszállnom, hogy Lijiang felé továbbmenjek busszal. De mit akarhat a hajammal? Hát nekem is alig van, és még adjak is neki. Sorban fu-tottak át a gondolatok a fejemen, hogy mit lehet hajjal csinálni, mikor észrevettem, hogy a kisszékre mutogat. Óóó! Hát nem hair, hanem chair, így már érthető, nem hajat akart, hanem a széket, csak egy c betű maradt le. Megnyugtattam, hogy nem viszem magammal a kincstári hokedlit.
Lassan a mellettem ülőkkel is összebarátkoztam, amennyire a nyelvi korlátok engedték. Megkínáltak egy kis főt tojással, meg piával is, bár ez utóbbival óvatosan bántam, nem akar-tam elbutulni, hiszen egész nap nem ettem, akkor meg üt a tömény.
Az utazás közben öt percenként fel kellett állnom, mert jött valamilyen mozgóárus, akinek kellett a hely. Nem bántam annyira, mert amennyire le szerettem volna ülni az út elején, any-nyira akartam felállni, mikor megkaptam a székemet. Összesítve tehát sehogy se volt jó. Az-tán szépen eljött a nap vége is.
November 19. Szerda
Azzal, hogy az órámon eggyel előrébb ugrott a dátum, nem sok dolog változott. Ott kushad-tam a tábori hokedlin, és már elzsibbadt mindenem. Még két óra volt hátra az útból. Ezek az utolsó órák telnek a legnehezebben, ezt már megfigyeltem, és akkor se volt másképp. Aztán hajnali kettőkor csak begördültünk Panzhihuaba. Visszaszolgáltattam a kincstári hokedlit és leszálltam. De jó is volt mozogni, bár nem ment könnyen. Összesen vagy öten szálltunk itt le, pedig nem olyan kis város. A kijáratot alig találtam meg, mert ugye kimenni se lehet, csak úgy, kifelé is ellenőrzik a jegyeket. Még jó hogy az ilyesmit mindig elrakom, mert ráfaragtam volna. Ahogy kiléptem megrohantak a különböző felhajtók. Két csoportra voltak oszthatók. Az egyik banda szállást ajánlott, a másik taxit. Én az utóbbiak közül választottam, mert a buszpályaudvarra akartam menni. Lehettem volna tökös, hogy felhajtsak egy buszt, vagy ha-sonlót, de nem voltam az. Puhány módon a taxit választottam, ezt a tettemet csak azzal ma-gyarázhatom, hogy fogalmam nem volt, hogy merre is kellene elindulni, és milyen messze lehet, és térképem se volt. Szóval sikerült egy olyan embert találni, aki valamennyit beszélt angolul, neki elmagyaráztam, hogy hova akarok menni. Elvitt egy taxihoz és beültünk. Meg-lepődtem, mert nem ő volt a sofőr, és egy nő is beült még a kocsiba. Örültem, gondoltam megosztjuk a költségeket és mindenki jól jár. Elindultuk. Mi előre a taxiórán a számok meg felfelé. Figyeltem, hogy nem visznek-e körbe-körbe, de nem. Közben gyanússá vált, hogy a sofőr és a pasi haverok, és a számla teljes összegét én fogom fizetni. 30-nál kicsit elkezdtem izgulni, hogy ugyan hova megyünk. 40-nél meg is kérdeztem, hogy messze van-e még. Egyre keskenyebb utakon mentünk, mindenféle gyárak között, és ha nincs ott a nő, én biztos lettem volna benne, hogy megyünk egy elhagyatott részre, ahol agyonütnek, és viszik a cuccomat. Így, hogy ott volt, nem voltam teljesen biztos. A pasi később megnyugtatott, hogy kb. 50 Y lesz a tarifa. Hát 60 lett. Ez csak azért érdekes, mert a vonatjegyem volt 70.
Fizettem, és letelepedtem a buszpályaudvar elé, mert ilyenkor zárva van az ilyesmi. Muto-gatta a taxis, hogy ott egy hotel, de nem akartam fizetni egy pár óra alvásért. Így legalább elkönyveltem magamban, hogy sok volt a taxi, de egy szállodát megtakarítottam. Ott üldögél-tem a hátizsákomon, mellettem két összetolt székben valami gondnok aludt, és mikor felnéz-tem az égre nagyon megörültem, mert megláttam a csillagokat. Nem valami szentimentális érzés lett úrrá rajtam, csak annak örültem, hogy nem voltak felhők. Hallottam ugyan Emei shanban, hogy Yunnanban kék az ég, de Andash-sal csak röhögtünk, hogy nem lehet igaz, mert Kínában ilyen nincs. Hat hete nem láttam az eget, és most úgy nézett ki, hogy csak a napkeltét kell megvárnom, és lesz kék ég, meg napsütés, pedig még nem is Yunnan tarto-mányban voltam, csak Sichuan szélén.
Rövidesen társaságot is kaptam. Egy kínai párocska csatlakozott hozzám. Beszélgettünk egy keveset, aztán elvonultunk kajálni valamit. Egy kifőzdében ettünk dumplingot. Ez az a bizo-nyos gőzölt tésztagombóc, ami hússal van töltve. 6 yuanból hárman bezabáltunk. Ők se hagy-ták, hogy fizessek.
Látszik, hogy terjed a nyugati gondolkodásmód, mert ők is azt csinálták, mint sokan Euró-pában. Gyűjtöttek egy kis pénzt, és utána felmondta, csak utazgatnak az országban. Annyi a különbség, hogy nem lépik át a határt. Persze Kína estében ez nem nagy korlátozás.
Hatkor kinyitott a pályaudvar és megvettük a jegyeinket. Az én buszom hétkor indult Lijiangba, az övék nyolckor a Lugu tóhoz, így elbúcsúztunk.
A nap is felkelt, és előtűnt a kék ég. Sokáig nem éveztem, mert elaludtam, mint akit agyon-vertek. Egyszer megálltunk pihenni, itt vettem egy üveg vizet, mert nagyon szomjas voltam. Életem legszörnyűbb ásványvize volt. Mentollal ízesített víz! Mintha egy rágót áztattak volna bele.
Aztán megérkeztünk a végcélhoz, Lijiangba. Fantasztikus város, a naxi kisebbség központ-ja. Először azonban az tűnt fel, hogy milyen jó idő van, a kabátot vettem is le, és néhány mé-ter után a pulóvert is. Az óváros nem volt messze a buszpályaudvartól, és gyorsan meg is ta-láltam. Sehol egy modern épület, sehol egy neon reklám, csak a keskeny, kanyargós utcács-kák, és azok szélén a nyílt vízvezeték. Ja, meg több ezer kínai turista. Ezekkel kellett meg-küzdenem, hogy szállást találjak, meg az utcaszerkezettel. A kínai városok általában derék-szögű utcákból állnak, ez meg itt maga a káosz, de gyönyörű. Nem véletlenül lett a Világ-örökség része. A magyar útikönyvem szánt is rá vagy öt sort, abban is sikerült hibát ejteniük.
Nagyon jó szállást találtam. Egy hagyományos naxi ház, a város közepén. hiába küzdöttem, nem engedtek az árból, így kénytelen voltam a teljes árat fizetni, ami így volt vagy 40 Y. Egy helyes kis szobát kaptam, ahol minden volt csak fény nem, de az meg minek. Fáradt voltam, mégse bírtam ki, hogy ne induljak felfedezőútra.
Az itt élő naxik Yunnan taromány sok nemzetsége közül az egyik. Az ősi társadalmuk mat-riarchális volt, de nem túl szigorú. Érdekes, hogy a szavak értelmét kibővítette, ha a női jelen-tésű toldalékot adták hozzá és kisebbítette, ha a férfiét. A férfi-nő kapcsolat elég laza volt. Nem okozott problémát, ha egy pár nem házas, a férfi bármikor meglátogathatta kedvesét, aztán hazatért. Ha gyerek született, akkor a nő nevelte fel, de anyagilag a férfi is támogatta. Egészen addig, míg a kapcsolat működött. Az öröklés is leányágon történt.
Saját nyelvük és írásuk is van. Az írásuk kb. 1000 éve fejlődött ki, és az egyetlen ma is használt hieroglif írás. A vallásuk, a Dongba, a tibeti bon vallás egy oldalhajtása. Sámánok biztosították a kapcsolatot a naxik és az égiek között.
A népviseletet a mai napig hordják, bár inkább csak a nők. A turizmus fejlődésével egyre több han kínai költözik a városba, a jó üzlet reményében.
1996-ban erős földrengés rázta meg a vidéket, és rendesen lenullázta Lijiang újvárosát, de a tradicionális épületek szépen megúszták az esetet. Erre a kormány is felfigyelt, és betonból épült házak helyett a hagyományos technológiát alkalmazva építették újjá a várost.
Ahogy a mászkáltam a keskeny utcákon, eszembe jutott, hogy nem ártana enni is végre, mert ez már régóta nem történt meg. Egyébként is nehezen vettem rá magam az evésre, mert azt igazán rossz egyedül csinálni, a turistáktól hemzsegő belvárosban meg amúgy se tartottam gazdaságosnak. Ballagtam kifelé, a kevésbé tömött részek felé, és közben ráakadtam egy né-nire, aki tésztába tekert virslit sütögetett. Rögtön be is dörgöltem kettőt. Kicsit el is égettem vele a számat, de mint azt barátom megmondta: „Én nem sajnállak, a mohóságod az oka!”
Tele hassal békésen sétálgatva ráakadtam egy internet caféra, ideje volt már jelentkezni az otthoniaknál, így betértem, de inkább csak felidegesítettem magam. Az ékezetes betűk helyett kínai karaktereket láttam csak. Ez nem lenne akkora katasztrófa, de nem csak az ékezetes ka-raktereket, hanem a mellette álló mássalhangzót is belevonta az átalakításba a gép, így egy betűt se tudtam elolvasni a leveleimből, és ami rosszabb, írni se tudtam. Grrr!
Visszamentem a szállásomra egy kis pihire, mert abból is hiányom volt. Aztán céltalanul kóvályogtam az utcákon, és vártam, hogy besötétedjen, mert szerettem volna pár esti képet csinálni. Séta közben láttam egy boltot, ahol pecséteket faragtak. Már régen elhatároztam, hogy egy ilyet csináltatok Gabinak, névnapjára. Itt meg is ejtettem a boltot.
Ahogy sötét lett, még egyszer körbelőttem a várost. Pozitív volt, hogy egész diszkréten vi-lágítottak ki mindent. Sehol egy villogó futófény, vagy hasonló.
Korán lefeküdtem, mert volt mit bepótolni.
Khmm... Ez nem az eleje, nem is a vége, majd ha kész lesz megy az egész. meno