Kortárs irodalom...

Név: EGYED Emese költő, irodalomtörténész
Születési hely és idő: Kolozsvár, 1957. július 5.

[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Kötetek:
Délvidék (vers), 1988;
Madárcsontú versek (vers), 1993;
Himnusz csipkefával (vers), 1993;
Élő vizek (vers), 1995;
Csönd (vers), 1998;
Hajnalének (vers), 2002;
Märchen-Mesék (próza), 1999;
Mesék (próza), 1998;
Levélajándék. Borsszem könyvek (gyermekirodalom), 2002;
Kocor és más bábjátékok (gyermekirodalom), 2000;
Három dió (gyermekirodalom), 1998;
Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia), 2001;
Olvasó nappal, író este (esszék, tanulmányok), 2000;
Kard és penna (tanulmányok a felvilágosodás irodalmáról), 1998;
Levevék fejemről Múzsák sisakomat (Barcsay Ábrahám költészete), 1998;
Magyar felvilágosodás (antológia. I-II, Remekírók diákkönyvtára), 1998, 2000.[/FONT]
[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Díjak:
– Látó, vers-nívódíj, 1995;
– Déry Tibor-díj, 1997;
– Romániai Írók Szövetsége Kolozsvári Fiókjának díja, 1998;
– Romániai Írók Szövetségének díja az etnikai kisebbségek nyelvén megjelent versekért, 1998;
– Romániai Írók Szövetsége Kolozsvári Fiókjának díja, 2000;
– Székelyföld-díj, 2003.[/FONT]

<TABLE style="PADDING-LEFT: 10px" cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"> </TD><TD style="PADDING-RIGHT: 10px; PADDING-LEFT: 10px" width="98%">Egyed Emese:

A kiáltás


Elrejtőzik, mint hab a kő alá
víznyugaton, s úgy zuhog, mint a vér
az élő barlang rejtett folyosóin.

És mit tudod te még, hogy mennyit ér.

Elrejtőzik, mint nyár heve az őszbe,
a télbe. Tiszta sötétbe feredőzik!

Fölötte romkápolnát bont a szél
és óriási kakasborozdákat,
nyárlombbal hervad el a pillanat:
nem fordulok - nem szólhatok utánad.

Húrjaidra csillagok hullanak.

Ha majd kitör, elönt vízkeleten,
s körülölel a boldog sodrú béke,
ki elveszettnek hitted mindened,
letérdepelsz egy tatárdomb elébe:

kiálts! Szétrebben ezer denevér -
nevünk alszik a függő köveken.

Kiálts: a visszhang bárhol utolér,
s a patak sodrát - feléd - követem.
</TD><TD width="1%"> </TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR></TBODY></TABLE>

Bódai-Soós Judit

Rólam röviden

A Bódai-Soós Judit felvett, írói álnevem. Én azt mondom rá, hogy az „ősnevem”. Nagyapáim vezetéknevéből alkottam. Ebből a névből éppen úgy, mint a valós gyökérből a fák, táplálkoznak írásaim. Úgy érzem, hogy ennek a névnek természetes helye van a verseim, novelláim, meséim alatt. Egy szép kerek pont a mondat végén. Szekszárdon születtem és egy Tolna megyei faluban nőttem fel, a Gemenci erdő szélén, ahol a Sió belefolyik a Dunába: Bogyiszlón.
Innen Szegedre mentem, és a József Attila Tudományegyetem matematika tanár szakán szereztem diplomát. Egy évig egy szekszárdi középiskolában tanítottam, aztán Budapestre költöztem. Itt ismerkedtem meg a szociális szféra világával. Dolgoztam anyaotthonban, gyermekjóléti szolgálatnál és családos szállón. Közben pedig családterápiát tanultam, és az önismerettel kezdtem egyre komolyabban foglalkozni.
Az élet (avagy nyughatatlan lelkem?) azonban úgy hozta, hogy pedagógus-énem ismét előtérbe került, és néhány éve magántantanárkodom az írás és a tanulás mellett.
Az írás az életem gerince, váza, támasza, hiszen örömét szinte a beszéddel, járással együtt ismertem meg, s mindeddig soha nem hagyott cserben.
A nyilvánosság elé mégis csupán három éve léptem, előtte csak otthon rejtegettem a különböző irományokat (olykor még magam elől is).
2007. óta néhány online irodalmi portálon rendszeresen publikálok, illetve itt, a saját weboldalamon jelennek meg a munkáim.
Több irodalmi pályázatra is beneveztem egy-egy művemmel, és sok helyen igen eredményesen szerepeltem. (Néhány példa: 2007-ben második helyezést értem el az Ügyészek Országos Egyesülete által kiírt novellaíró pályázaton, majd 2008-ban elsőként végeztem két országos mese-író pályázaton. 2009-ben az „Ék” című novellám lett első, illetve újabb mesém szerzett második helyet egy-egy országos pályázaton.)
Részben a pályázatoknak köszönhetően számos versem, novellám, mesém jelent meg különböző újságokban, könyvekben, s most első önálló kötetem is elkészült, mely egy Bogyiszlón játszódó ifjúsági regény (Visszafelé szaladó fák).

A Félperces borzongások-ból:


Sms

Kilépek az ajtón, bezárom magam után, miközben érzem, hogy zsebemben megremeg a mobiltelefon. Sms érkezett a férjemtől; megnézem: "Hívj fel, vezetékesen!"
Nem értem, hogy mit akarhat, hogy miért nem hív ő, és miért nem jó a mobil, de azért engedelmesen kizárom az ajtót, visszalépek a lakásba, és a vezetékes telefonról feltárcsázom párom munkahelyi számát.
Hosszan kicsöng, mire felveszi. Megkérdem tőle, hogy mit akart ezzel a hívással, de ő ugyanezt kérdezi tőlem. Bosszúsan hivatkozom az előbbi üzenetére, mire ő is bosszúsan reagál: nem küldött üzenetet. Éppen indulni készült valahová, már a lifttől szaladt vissza a telefoncsörgést hallva.
Néhány másodpercig döbbenten hallgatunk mindketten, majd kicsit zavartan, tétován elköszönünk egymástól és megszakítjuk a vonalat.
Meg akarom nézni még egyszer az sms-t, mert átfut fejemen, hogy figyelmetlen lehettem, és talán más küldte, nem is a férjem. De hiába lapozom végig a beérkezett üzeneteket, amit keresek, az nincs köztük. Nem értem; biztos, hogy nem töröltem...
Még mindig a mobilt vallatom, amikor megcsörren mellettem a vezetékes telefon. Felveszem, de alig értem párom akadozó, zaklatott szavait. A liftről beszél, amibe hívásom miatt nem szállt be. Azt mondja, hogy leszakadt, és kilencemeletnyit zuhanva csapódott a földbe...


Budapest, 2008. március


A Könnycseppek- ből részlet.

(15)

valami nehéz súlyt
cipelek itt bent
mégis
egyenes derékkal viszem
csak a lelkem
roppan össze tőle
és hitem
füstként illan el

(16)

még dobban
jajba lobban
a hallgatás börtönfalán
zokogva koppan
nem szakítja át
de újra dobban

(17)

meztelen karokkal
öleltem először
a félelmet magamhoz
hiába bújtatom
páncélkesztyűbe ma
bőrömön a rettenet
fagy-nyomot
hagyott



Forrás: juditti.hu/content/bemutatkozas
(Juditti világa)

/ A szerző engedélyével/

Petz György

Szemlélődés-vers
(Tisztelet Rilkének)

Meglátod az idillt másban – a pillanatot látod.
Észreveszed kőtöredéken a templomot,

a szentségtartó hol lehetett – tudod, nem látod,

ha ott volna most – hiába bámulnád, nem érted.
Pedig neked húzták föl az épületet, te, későn-

született, fánumból kimaradt profán, te tömeg.

Mindenség súlytalanja, pedig azért énekelsz föl-
fele, hogy idemaradjon a nehézség, s szárnyalj.

Kudarc minden templom, leendő törmelék,
amit az eszme tart össze, mi nélküle épebb.

Menj tovább, mohos kövekre nézd, arany nap
hogy hull, a harmat felkapaszkodik felhőkig,

ha jól figyelsz, átmossa lelked, mit Isten fújt.

Petz György


Visszakézből,
ahogy a szeretet teszi,
ahogy váratlanul,
mit eddig tettél –
abban az ember észreveszi:
miért is élt, ha már itt van,
egyik lépése a másikkal megvan,
mégsem esik hasra, mert másért
él, majdnem úgy, mint az árnyék,
de fényesebb s névtelen,
nem föltétlen annak adja,
akinek visszaadja, mert
nem az a fontos, hogy szembeálljunk,
adok-kapokban asszisztáljunk,
jó helyre megy, bárhova menjen,
ölelés nem maradt neveletlen,
címe oly mindegy, csak menjen, menjen.



mi az?

mi volt az, amit én igazán akartam?
játszani, tanulni, szeretni dalolva.
s mi volt az, ami nem sikerült soha még?
a játék, tanulás, dalolás, szeretés.

Varró Dániel: Metró




Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.




(Forrás: Szívdesszert)

Karafiáth Orsolya: A cigánykártya

A történetben rejlő folytatás.
Mert készülődnek már a jóslatok.
A kártya nála, ám nálad a kérdés.
Bűvöld, hogy dobjon végre jobb lapot.

Kend meg kezét arannyal, színezüsttel.
Mézes szavak. De álcázás a máz!
Jövőd kérded? Hisz ő onnan beszél -
ám néha rosszul emlékszik, vigyázz.

Azt mondja, Szenvedély, azt mondja, Csillag.
Kimondja győztesen, hogy Szívkirály.
Pedig minden ott van a pakliban.
Mohón csillan meg két aranyfogán.

Bizsuk csörögnek. Strassz és műanyag.
Hamisgyöngy-szikra: kölcsönfény a napnak.
A gömb se kristály, füstje képzelet.
Titkát úgyis te gondolod magadnak.

A csillagfényben gyöngéd rajzolat
az éjszövetbe rejtett rózsaminta.
Napok sorolnak, szép egymásután:
felfénylő és sötét - mint a rojt a rojtra.

Mit mond bennük a bűbájos jövendő?
Semmit se mond. Lassan telik, ha van.
Felfedve minden kártyád, sorsra sors.
Te meg csak állsz. Kivetve, boldogan.

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN
DIÓMESÉK

*

Az én egysorosom

Léthezem.

*

Fénykép, szitáló esőben


(Verának)


Ott állunk, kétágú
lámpatest, köröttünk
a nyüzsgő éjszaka.
Nem világítunk egy
centire, fényünk a
kettőnknek otthona.
Nézd, hogyan hull alá,
csillogón a soha
fel nem dobott idő!
Várunk egy villamost,
épp esik, arcod a
nedves zakómra dől.


*

Holdfény anzix

Panelek vacsoraszaga ülepszik,
a katángok kékje csenddé csukódott,
a homokozóban kéznyomokká lettek a gyerekek
és a mocorgó hajléktalanok
szíve fájni kezd.


*

Dobó Erzsébet

Bús altató

az ősz tarka rongyait
a tél gyűri meg
sápadnak a fények
fakulnak az árnyak
lassan kúszik
s eltűnik zizegve
haldokló avar alatt

mint feslett nő
lenge felhő csipkében
rám köszön a hold
felvillannak
halvány csillagfények
s e sötét díszlethez
a szél dúdol bús altatót

PIRKADAT

Lassan kúszott az éjszaka füstös
foszlányai közé a hajnal aranypalástja.
A fűszálak könnyezték útján a kelő napot
minden csepp arannyá változott
s mielőtt a szomjas föld felitta volna
felrebbentek csillagport szórva

mint fűszál

nem tudom mi végre
tart még tenyerébe
a némaság és az alkonyok
de tart óv s ringat
e törékeny béke
mint fűszál a harmatot

Csak lebegsz

Csak lebegsz a semmi határán
Vágyak és kétségek között.
Az egyik hajt a fénybe
A másik ingoványba lök

Egy rezdülés az élet,
Míg földhöz köt időd
De szárnyalhat a lélek ,
nem köti a rög.

<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td width="100%">
</td><td>
</td><td>
</td> <td>
</td> </tr> </tbody></table>

Kányádi Sándor ( 1929)

Hatalom


kiteregettem a kérvényeinket
mondtam mondtam a magamét
a magunkét s ő kicsit szűkre húzott
szemmel keskeny-kis mosollyal a szája
sarkában egy bent rekedt méhecske
sziszifuszi harcát figyelte
nem tudom hányszori ablak-
üvegnek ütődését vissza-
hullását s én csak mondtam mondtam
ömlött belőlem rólam a
megaláztatás éreztem hogy az ingem
már az alsóm is csupa víz
legalább ha az ablakot csak egy
résnyire hogy legalább annak a
boldogtalan kis méhnek sikerülne
de mintha a gondolatomban
olvasott volna hirtelen
azt mondta: nem!


Tövisfa
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td width="100%">
</td><td>
</td> <td> </td> <td>
</td> </tr> </tbody></table> Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat -
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.

Mirtse Zsuzsa
Titkos út<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O></O>

Sajnálom, kedves, volt már emlék.
Mi több, varázslat.
Az angyal éppen aludt a külvárosi sínpár felett.
Kezemben nem volt kard, te pedig védtelenül jöttél,
kocogtatták átfagyott ujjakkal az ablaküveget,
hogy nahát, maguk meg mit csinálnak itt,
nevettünk, látod, mit teszünk, csakugyan,
nevettünk egymásra és a hóra,
sokáig nem akarlak látni, mondtad -
nem fogsz látni, soha többé, nevettem vissza.
Akkor megállt egy percre minden óra.
Vagy mégsem, hiszen futott velünk tovább
egy nemlétező sínpáron át
a párás ablaküveg-táj.
Ujjaim finom dobolása méri ki az éjszakát.


Az időt akartuk talán mégis megállítani egy szóra.
Úgy mondják, hideg volt,
és emlékszem még most is a lucsokra,
amely a cipőmre rakódott, rám rakódtál
akkor egy kissé te is, no lám,
és volt valami esernyő is, talán,
persze, nem tudtam sosem jól kinyitni,
meg néhány mondat, amit nem tudtál befejezni.
Így akartuk. Így lett a kedvünkre.
Nem emlékszem a nevedre,
és te sem tudod majd pontosan az enyémet.
Így érdekes.
Nos, ennyi sikerült. Nem több, nem kevesebb,
de mégis ezekből a kevesekből születünk újra és újra,
amikor a test hívására előjövünk, harangszóra,
kicsi csomagokkal kezünkben.
Nem mérhető a rombolás.


Szemed ezentúl mindig a szememet nézi,
bárhová bújsz, és bárhová tűnök el
végleg, vagy csak néhány percre,
most már szinte mindegy,
és tudd, hogy ezen nem segít most már
sem az emlékek hiánya, sem a varázslat.
Sosem voltál, és én nem leszek sosem többé
ugyanaz.
Elnyertem tőled az angyalodat.



(In: Mirtse Zsuzsa: Idő és mérték - szabálytalan versek
Napkút Kiadó, 2010. Könyvhét

író, újságíró, szerkesztő



Szenvedélyesen játszom bármivel – és bárkivel.
Néha veszítek, néha nyerek.
Néha nem tudom, a kettő között mi a különbség.
Kislány koromban aranyásó akartam lenni.
Szeretnék egy üvegcipellőt.

Mirtse Zsuzsa

Digitális pár, beszéd II.



</META><META name=ProgId content=Word.Document></META><META name=Generator content="Microsoft Word 11"></META><META name=Originator content="Microsoft Word 11"></META><LINK rel=File-List href="file:///C:%5CUsers%5Cmzsuzsa%5CAppData%5CLocal%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"></LINK><STYLE><!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";}@page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;}div.Section1 {page:Section1;}--></STYLE>


- Ajánlom magam, hölgyem! Én egy hígvelejű, szőrösszívű, kétbalkezes, repedtsarkú, dongalábú, nyúlajkú, tyúkmellű, pókhasú, farkastorkú, savószemű, lófejű, bikanyakú, harcsabajszú, szánalmasan béna férfi vagyok.

- Éppen magát, nekem? Jaj, én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál... Nincs is szívem. Amit lehet, elrontok, amit nem lehet, azt is. Ha reménytelennek látszik a rontás, akkor is megpróbáljuk, mert nem adjuk fel! A leveleket sem. Számlákat végképp. Mindenki százig számol magában, mielőtt válaszol nekem. Leverem a poharakat, mert állandóan hadonászom a kezemmel. Minél jobb poharak, annál többet verek le belőlük. Kék-zöld a combom, mert mindennek nekimegyek. Kék-zöld a lelkem (helye), mert mindenkinek nekimegyek. Falra másznak tőlem. A fal is én vagyok, hogy a fal adja a másikat. A repedtsarkú nálam is stimmel - végre egy közös metszet a világunkban. Nekem nincs harcsabajszom, látja, ez különbség, csak diszkrét bajuszka, amelyet rendszertelenül, de borotválok. Ha elfelejtem, akkor szúr. A lábamat viszont nem borotválom, mert imádom a természetes, dús, bolgáros dizájnt. A spenóttal mindig leeszem magam. A bort viszont valahogy mindig a másik ingére köpöm, mert persze félrenyelek, percenként háromszor. Ha nem vág hátba – érzéketlen szatír. Ha hátbavág ilyenkor: brutális állat. Élmény velem bármit csinálni - és követelem, hogy mindig velem menjen, mindenhova. Percnyi szabadidőt sem hagyok a másiknak - csak amíg bevásárol nekem. Hosszú a lista. Jaj, és kisajátítom, birtokolom. Szusszanásnyit sem engedek neki, levegőt is rajtam keresztül vehet csak. Bőrlégzése legyen, na. Zöld a szemem, méregzöld. Az anyjára is féltékeny vagyok. Fordítva természetesen kikérem magamnak, mert nekem mindent szabad. Kivétel: naponta fürödni, mert ahhoz lusta vagyok. Egy hétig járok minimum egy bugyiban. Néha két hétig is, ha nagyvonalú akarok lenni. Remélem, bejövök magánál (is).

- Már bejött az utcámba... Legfőként a bajuszkája csábít - le ne metélje idő előtt! De a kék-zöld combok sem hagynak hidegen, pláne egy finom kis lilával megbolondítva. Szóval minden egybevág…

- Egybevág? Bevág! Egy kivágott ruha szokott rajtam lenni, köldökig kivágva, a kínai piacon vettem. Remek vétel volt, mondhatom, ugyan kicsit fog a lila rajta, de az mindegy, mert nem szoktam kimosni. Hónapok óta ebben járok, eccerűen imádom! Jaj, a bajuszkámhoz én is ragaszkodom, lenyűgöz, hogy maga végre megérzett engem! Az isteni, szép valómat. Meghatóan és változatosan ékíti arcom - attól függően, hogy a paradicsomleves vagy a rizs maradt rajta. Természetesen ne holmi risotto-ban gondolkozzék velem kapcsolatban, mert csak és kizárólag kifőzdékben eszem, alumíniumtálcáról, görbe kanállal, már, amikor nem tunkolok. Mindig tunkolok. Az utcájába meg nem mehetek be, mert valami hülye azt mondta, hogy oda csak kiskosztümben lehet. Nekem olyanom nincsen. Tisztességes nylon-otthonka volt akkor éppen rajtam, de hát ezt is meg kell becsülni ezekben az ínséges időkben. A köldökig kivágottban nem mertem odamenni, nehogy azt higgyék, hogy ledér vagyok. Pedig, dehogy. Azt sem tudom, mi az. De ezeknek semmi sem jó! Na, látja a két szemével, ez a bajom.

- A kifőzdét is jól kifőzte, azzal engem nagyon meg lehet főzni. Tunkolni, tunkolni csak, mindhalálig. Nylon-otthonka pedig az ideális viselet errefelé, ha kivágott, ha nem. Ha köldökig, ha köldöktől. Köldökölni tudnék érte. Szó se róla, megbecsülöm, nem becstelenítem.

- Reméltem, is, hogy értékeli értéktelenségeimet. Máshogy nálam nem megy. Majd meglátja, micsoda kávéfőzőm van, na, hogy a kicsi, szívemnek kedves üvegpoharakról ne is beszéljek, tudja, aranycsík a szélén. Emlékszik még maga is? Na, persze, csak aranyszínű, jó, de attól még majdnem olyannak látszik félhomályban. Mert nálam mindig félhomály van, két éve nem tudom megcsináltatni a redőnyt, ami csak azért baj, mert a Béla mindig belát az ajtón körfolyosós, gangos kis lakásomba. 34 négyzetméteres természetesen, többre nem is vágyom. De amúgy sem ez a fontos, hanem az üveghamutartó. Azt szoktam kirakni az asztal közepére a művirág hortenziacsokor mellé, amely szintén üvegvázában van, mert szeretjük az egységes stílust. Persze, selyemvirágnak mondom másoknak, de ettől még ugyanaz. A temető mellett veszem, ahová naponta kijárok látogatni Jenőt, aki a házmester volt. Szerettem, szeretett, de hát ez már múlt idő. Jaj, nem dohányzom, ne értsen félre, illetve csak titokban. És inni is csak zugban szoktam, az üres üveget természetesen a melltartóim mögé dugom, mert így láttam valami sorozatban, hogy ezt így kell. Mert persze sorozatokat nézek egész nap, semmi mást. Az éltet. Progresszív vagy mi akarok lenni.

- Szeretem magát, hölgyem.
- Azt hiszem, én is szeretem magát, uram.



<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O></O>
<O>*</O>
<O></O>



Címkék: zoldszivarvany.blogspot.com
6. Budapesti anzix, Digitális párbeszéd II.

Mirtse Zsuzsa

Digitális pár, beszéd I.


</META><META name=ProgId content=Word.Document></META><META name=Generator content="Microsoft Word 11"></META><META name=Originator content="Microsoft Word 11"></META><LINK rel=File-List href="file:///C:%5CUsers%5Cmzsuzsa%5CAppData%5CLocal%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"></LINK><STYLE><!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";}@page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;}div.Section1 {page:Section1;}--></STYLE>
<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O></O>


- Szeretlek.

<O></O>
- Akkor elárulok valamit: négy fülem van, három lábam, elviselhetetlen vagyok és szeszélyes, kibírhatatlan, öntörvényű, egocentrikus, feledékeny és önző. Reggel nem tudok felkelni, este nem tudok elaludni, nem értek meg semmit a vegetatív szinten felül, szörnyeteg módon tudok enni, nem, nem is eszem, csak turkálok mindenben, előbb ütök, mint kérdezek, nem értem meg a kérdéseket sem, nem hogy válaszolni tudjak rájuk. És véletlenül sem fordulhat elő, hogy kivételesen, egyszer is a kérdésedre válaszolok. Kizárt dolog. Simán lopok bárkitől bármit. A nőnek nincs pénztárcája, ezt csak úgy mondom. De nyugi, még holnapra is vannak ötleteim!

- Szeretlek.

<O></O>
- Nem ismersz. Képzeld, reggel fordítva ütöm fel a lágytojást. Aztán, csak hogy tudd, a víz túl forró, vagy túl hideg – lehetetlen nekem jó fürdővizet készíteni, ne is próbálkozz. Fogadjunk, hogy még arra sem vagy hajlandó, hogy egy nyavalyás kád vizet kiengedj nekem. Mindig más a hibás mindenért. Rossz teát tudok főzni, sőt, borzalmasat. Nem. Nem is készítek soha teát, mert nem tudom, hogy kell. Iszákos vagyok. Még jobbat mondok: SOHA nem iszom egy kortyot sem. Vagy ha igen, kizárólag borzalmasan édes vörösbort. Az étteremben visszavitetem az ételt, mert nem elég meleg, és órákig képes vagyok egy nyavalyás salátán is elszöszögni. Ha mennél már, maradnék. És fordítva. Ha meglátnál, háromszázhatvanöt kilométeres sebességgel rohannál el tőlem - mezítláb, mert természetesen a cipődet a hajléktalanoknak adnám. És még mindig vannak ötleteim!

- Szeretlek.

<O></O>
- Elárulhatom, hogy mindig más színű a zokni a két lábamon. Hogy előbb válaszolok, mint hogy kérdeznél. De mindegy, hogy kérdezel-e, mert úgysem figyelek rád. Hogy három whisky jobb, mint kettő. A macska természetesen bejöhet az ágyamba. Nem vagyok megértő, semmi érzékem az emberi lélekhez, sőt, azt sem tudom, hogy az mi. Hogy mi az. Állandóan csak a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva, ne is reménykedj, hogy moziba megyünk. Bevallom, teljesen világégés a filmkultúrám. Hót ciki, halálgáz. Köbö három filmet láttam eddig életemben. Na jó, négyet, de az is tévedés volt. És kérlek, hogy... hogy... utálj mááááár!

- Szeretlek.

<O></O>
- Amíg nem láttál, nem tudhatod. Lehet, hogy kanállal eszem a spagettit. Vagy szürcsölve a levest. Az ingedbe törlöm az orrocskámat. A nadrágomba meg a kezemet. És még ez csak a kezdet! Minden ajándékodat elfogadom - másnap pedig jól eladom az ócskapiacon, zsebbe fizetettek, természetesen hátsó zsebbe, csak hogy legyen valami érzékiség is a dologban. Fogadjunk, hogy kicsinyes vagy. Én pedig reggeltől estig hibázom megállás nélkül. Fejletlen az igazságérzetem, tényleg. Valamint moral insanty is vagyok. És tényleg vannak még ötleteim a kiábrándításra!

- Szeretlek.

<O></O>
- Amíg nem fogtad meg még soha a kezét, amíg nem néztél a szemébe, amíg nem aggódtál érte még egyszer sem igazán, amíg nem szedted össze a járda széléről, amíg sosem üldögéltél órákat vele az orvosi rendelő előtt, amíg nem ígérted meg neki, hogy megölöd, ha nem vigyáz magára, amíg nem leszel legalább egy kicsit alvászavaros, mert nem tudsz elaludni addig, amíg biztos lehetsz abban, hogy már alszik, amíg nem próbálod meg kitalálni, milyen lesz majd tíz év múlva, amíg nem vállad a párnája - addig nem szeretheted.

- Igazad van. Gyűlöllek.


*<O></O>


Forrás: zoldszivarvany.blogspot.com

Balla Zsófia
Az égi szerkezet


A lépcső tetején, ahol kihullsz
a Petőfi gyöngyboltjai elé,
egy vaksi fiú áll. Tömpe kezébe könyv,
szemüvegét mereszti, énekel vadul
s hamisan zsoltárt, felmond bibliát,
istent kéreget. Visszatömködi belénk
a megvetést s az álarcos közönyt
megtorpanásra kényszeríti.

Az ő istene igazságosabb? Jobb
hozzá, ki őt a szélbe hirdeti? Milyen
erő tódult az üres eszméből elő.
Milyen elragadó, ami megfoghatatlan.
Ki mondja, hogy ami halott, nem létezik?
S hogy ami nincs, az nem is ölhet?
Milyen elsöprő, milyen megveszekedett
a mozdonylöketű nyers áhitat.
Isten ólomüveg, korlát és dadogó dal,
tolószéket emelő szerkezet,
félreugrás a villamos elől.
Testetlen ige ez a dallam,
ez fűti vaktában énekesét -
kifordult kesztyűt az ég huzatában.
Szív elé húzott ködfalak mögött
idétlen vár a megidézett.
Lobog a zsoltár fél kegyelme.


Töredék


Régen veled csatangoltam
hóba arccal befordultam
jobb válladon ringatóztam
elevenen fújt a holdam
kezdetben még vizes voltam
tőled sebbel lombosultam
ágam csillaggal rakodtam
a szél színét kitanultam
életemmel is a múltam

(alföld - Alföld Alapítvány © 2006-2010)

Méregtelen mérlegelek – a sírás íveit

a fény sötétje darabolja.

Középre igazítom a tettek időközét.
/Balla Zsófia: Időt/


Balla Zsófia költészete folyamatosan határhelyzetben szólal meg. Ez nem csak azt jelenti, hogy személyes sorsának egyik nagy eseménye valóságos határátlépése Kolozsvárról Budapestre, és nem csak azt, hogy köteteit vaskos szünetek választják el egymástól. Hanem elsősorban azt, hogy versei kezdettől fogva a szó és a csend drámai kettősségének poétikájára épülnek, és ezt időről időre ki is mondja. Új kötetének A próféciák című versében például ezt írja: „A költők előreszaladnak. / Csukott szájjal beszélnek. / Nehezen cseppentik a lényeget, / akár a meghasított nyárfa.”
Ha ez önjellemzés is, igen pontos. Balla Zsófia versei gyantasűrűségűek, és ellenállnak a hígításnak. Képzelete váratlan irányváltásokkal szalad előre, és a könnyű jelentéstulajdonítás szinte biztosan félreviszi az olvasást. A csukott szájnak pedig nála mindig van közvetlen politikai jelentése is. De ebből, csakúgy mint a szavakon átütő személyes történésekből épp csak annyit enged felszínre, amennyi az esetlegességektől megfosztott vers kohéziójához feltétlenül szükséges. Ebből pedig az következik, hogy mivel szó és csend kettőssége Balla Zsófiánál sohasem elvont probléma, konokul bízik a hallgatás ellenében kiküzdött megszólalás erejében. A szó és a csend közötti szakadék történelmi mélységét pedig a füst és a hamu visszatérő holokausztmetaforája tölti ki. Nem meglepő hát, hogy ezekben a versekben olyan elvont fogalmak, mint az idő, a magány, a múlt, a teljesség, az igazság, a szabadság vagy a megbocsátás az ironikus önreflexivitás nyelvjátékainak védelme nélkül fordulnak elő.
Balla Zsófia hangjának megemeltségét azonban sem a személyes hitelesség, sem a lírai hagyománykövetés, sem a nyelvi kételyek megfontolt felfüggesztése nem tenné ilyen izgalmassá, ha nem élne egy olyan poétikai eszközzel, amely látszólag még megközelíthetetlenebbé, de valójában végtelenül nyitottá teszi verseit. Kompozíciói ugyanis sokszor nem lineárisan haladnak előre, nem egyetlen mag köré szerveződnek, hanem több központúak, a szöveg kanyarulatai új és új centrumokat nyitnak ki. Vagy esetleg központ nélküliek, azaz a hiányt teszik központjukká. Különösen szembeötlő ez a Balassa Péter emlékének ajánlott Barát beszédben, amely nemcsak a hiányt fogalmazza meg, hanem azt a tapasztalatot is, hogy a kölcsönös vonzalom is csak összeegyeztethetetlen különbségek halmaza: „Tudom, más voltál, mint akit szerettünk”, illetve „Eltartottál magadtól, / akár a fellobbant gyufát”.
---------------

Időhatározó

Nézd, falevelet rugdosunk.
Lassú kurtán elszállt az év!
Most még fiatalok vagyunk?
Ne keserítsen semmiség.

Áthágjuk a szabályt ízekben és szívekben.
Életünk, a foltos valóság
a Cassiopeia távolába retten.
A csillag tűsarokkal tapos rád:

a teremtésnek pelyhe nincs, csak súlya.
Kitárt combbal az ősz, árulja szürke vázát.
Csókban, szájon lélegeztet az ádáz
hideg, s esti fénnyel szemünk kiszúrja.

Kártyát vet kék telünk, egyre nagyobb a tét.
Egyik haza kilök, másik csábít az útra.
Falevél futkos, mert a lábunk szórta szét
a lapokat s egy új év osztja újra.

Dr.Pálinkás Imre

Így akartátok? /szomorú haiku ritmusban/

Dr. Pálinkás Imre: Születésnapom

Dr. Pálinkás Imre: Betűkkel szeretünk