"Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más..." / Reményik Sándor /
- Téma inditó gyöngyesz
- Kezdés dátuma
Finta Éva : NYUGVÓPONT
Valahol kiköt az értelem a szív is
miközben mindig más utat keres
ahol megáll azt véli állomásnak
pedig hát meg sem érkezett lehet
de el kell rebbenni a félutakról
vagyis onnan ahol éppen vagyunk
mert mindig van valami távolabbi
amit beláthatunk
Finta Éva : MINDIG MINDENT ELŐLRŐL
minden tárgyat újra meg kell néznem
mert régi arcuk elfogyott
minden arcot újra fel kell mérnem
mert bennük sok-sok arc lobog
minden percet meg kell újra élnem
nem keresve a tegnapot
ismét meg kell alkotnom ezt a világot
mert új világ vagyok
♫♥♫ East : Szél repítsen
GERGELY ÁGNES
Fohász lámpaoltás előtt
Fohász lámpaoltás előtt
Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.
Szabó Magda
(1917-2007)
TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT
Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, —
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!
(1917-2007)
TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT
Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, —
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!
Gottfried Keller : Esti dal
Szemeim, ti kedves ablakok,
annyi édes látványt adtatok,
képet képre bocsássatok,
lesztek úgyis egyszer majd vakok!
Fáradt pilla csuklik kialudt
fényetekre, nyugtot lel a dúlt
lélek, vaksin a vándorsarut
leoldja, sötét ládába jut.
Két szikrát lát még, ha visszanéz:
benső páros csillag, hunyni kész,
megrebben a lángja, s elenyész,
mint egy pillangószárny-rebbenés.
Még bolyongni hív az esti rét,
társam hunyó csillag-ékes ég:
ó szemem, míg pillám győzi még,
idd a föld arany fölöslegét!
/Ford.: Lator László/
Ornella Fiorini : Csupán csak csend
A Pónál
rikító
naplementék hullnak alá
bepingálják
az eget
és néhány hólepte
éjszakán
a hold is lehull,
de nem törik el.
Aztán,
mint rendesen,
mikor eljön a nyár
minden rózsaszín
a hajnali pirkadatban
rejtőzik el,
lággyá téve
a reggelt.
Ha véletlen,
kezedben tarthatnál
ezen pillanatokból
akárcsak egyet,
s a szemeid nevetnének,
már nem kellene más,
csupán csak csend.
(Fordította: Erdős Olga)
Mihai Eminescu
Vágyakozás
Jöjj az erdő csermelyéhez,
Melyben táncol a porond,
És ahol már a barázdát
Elborítja sűrü lomb.
Iramodva hullj ölembe,
Tárt karomba vesd magad,
Köntösöd hadd oldozom le,
Hadd fölfednem arcodat!
Térdemen elüldögélhetsz,
Kettőnké lesz a világ,
Míg hajad dús sátorára
Hulldogál a hársvirág.
Szőke fürt közt sápadt orcád
Hajtsd vállamra álmatag,
Drága prédául kinálván
Számnak édes ajkadat.
Hadd álmodjunk boldog álmot,
Szenderülvén a dalon,
Melyet titkos csermelyekkel
Dúdol a lágy fúvalom.
S átadván magunk a csendes
Erdei harmóniának,
Ránk kibomlott hársvirágok
Hulldogálnak, hulldogálnak.
Ford.Jékely Zoltán
Radnóti Miklós
Eső után
Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...
A fű még az esőtől nedves
S a sétány már szárazon ásít
És méregzölden rángatja az utat
A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit...
Rezegtetve szárítja az úton
Összeaszott szárnyát egy lepkepár,
Előbb az eső verte le őket.
Most nyilaz utánuk a napsugár...
Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...
R.A. Salvatore
Kié a szem,mely láthatja
lelkem legbelső kínjait,
kié a szem, mely láthatja
népem torz gonoszságait,
hogy játékul használja
a kardot, íjat és nyilait.
A te szemed, ó igen, a tiéd,
ki suhanva futsz, izmaid fürgék,
puha lépted zajtalan, karmaid rejtve,
a szükség parancsát ismerik csupán,
tiszták, öncélúan sebet nem ejtve,
nem uralja őket gyilkos ármány.
Sima víz, mely meg nem mozdul,
szemközt velem, te vagy tükröm,
megőrizném én az arcom,
mit most látok,mindörökkön,
lelkemet a hosszú úton,
romlatlanul tán megőrzöm.
(Drizzt Do'Urden)
Kié a szem,mely láthatja
lelkem legbelső kínjait,
kié a szem, mely láthatja
népem torz gonoszságait,
hogy játékul használja
a kardot, íjat és nyilait.
A te szemed, ó igen, a tiéd,
ki suhanva futsz, izmaid fürgék,
puha lépted zajtalan, karmaid rejtve,
a szükség parancsát ismerik csupán,
tiszták, öncélúan sebet nem ejtve,
nem uralja őket gyilkos ármány.
Sima víz, mely meg nem mozdul,
szemközt velem, te vagy tükröm,
megőrizném én az arcom,
mit most látok,mindörökkön,
lelkemet a hosszú úton,
romlatlanul tán megőrzöm.
(Drizzt Do'Urden)
Szép Ernő : Hold
Feljön a hold, szép fehéren
Áll az égen,
Csillagoknak arany harca
Csak rajong körös-körűl,
A holdnak beteges arca
Néz, mereng és nem örűl.
Egyszer csak ezüst mosollyal
Fellocsolja
Bágyadt képét és elrezdül,
Indul, és leng fényesen,
Tiszta tejúton keresztül
Ellebeg veszélyesen.
Csillagok közt, kék felhőkön
Mind előbb jön.
Ingva édes borzadállyal
Andalodva ittason,
Szende képpel, álmos bájjal
Lejt, iramlik, száll, oson.
Így édesget, így csal szépen
Egy idétlen
Alakot, ki egy tetőn lenn
Lassan jő elébb, elébb,
Boldogan néz fel, merően
És a semmibe lelép.
Szabó Lőrinc
Egyedűl
Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;
fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.
Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.
Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!
Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.
Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.
Sírok, -
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok, -
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...
Szép Ernő : Pitypang
Nótába nem írnak
gomblyukba nem tűznek
nem tesz kirakatba
a virágos üzlet
mert te nem vagy ritka
mert te nem vagy drága
csak az árokpartról
nézel a világba
mintha kis nap sütne
orcád oly szép sárga
te pitypang,
te pitypang virágja.
Az urak, a dámák
úgy-e rád se néznek
tán le is tagadnák
az ismeretlenséget
pedig hogy meggyúrtunk
hogy agyontépáztunk
te kezes, te kedves
falusi pajtásunk
hófehér lelkedet
szétfújtuk a nyárba
te pitypang,
te pitypang virágja.
Ezennel én tőled
bocsánatot kérek
köszönöm azt a kis
könnyű gyermekséget
köszönöm hogy itt vagy
lehajlok utánad
gyere bemutatlak
a kaméliának
csak nevess rá bátran
mezítlábos árva
te pitypang,
te pitypang virágja.
Wass Albert:Igazgyöngyök
Egyszer régen,mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...
Ott leszek benne,bújva
Menj,vers,hiszen más is mondta már,
hogy a szó oda is eltalál,
hová tétova léptek-
sem őrült vágták-el nem érnek.
Menj,vers,hiszen oly börtönös a lét,
az ember csak keresi lényegét,
mint világtalan,matat,
szökhető résnek csak a szó marad.
Menj,vers,ezen az apró ablakon
rímbe font lelkem szökni hagyom,
vigye szellő vagy orkán
madara láthatatlan szárnyán.
Menj,vers,s ott leszek benne,bújva,
hová szavam puszták szele fújja,
és ha nem ér célt mégsem-
semmibe tárom ölelésem...
/B.-né Mecsek Zsuzsa/
Ady Endre
Ha...
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Oh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!
Oh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!
Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!
1897 április 4
Karinthy Frigyes
"Struggle for life"
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.
Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy irhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.
Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a félúton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.
"Struggle for life"
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.
Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy irhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.
Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a félúton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.
