"Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más..." / Reményik Sándor /

Moretti Gemma

Másként

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Nem szégyelni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.
Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

Ady Endre
És mégis megvártalak


Te még nem indultál el útnak
S engem űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak,
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem
És eltemettek százszor is
És száz életből vígan tör ki
Egy teljes élet, mámor is.
Újságos ízével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett,
Drága öledbe a fejem.


És mégis megvártalak.

Gottfried Keller : Naplemente



Arany s bíbor párába dőlt,
búcsúra lobban égi lángod,
s én, kit e tűz színig betölt,
ó nap, máris szokjam hiányod?
Te gyújtottál gyönyört szívemben,
királynő te, legékesebb!
Sugárarcú, ha itt hagysz engem,
elhull az élet is veled.

Ó küldj még egy fénysugarat,
e völgyet ködök fátyolozzák,
kezet, mely innen kiragad,
hogy fellibbenhessek tehozzád!
Fogadj el felhőcske-foszlánynak,
hadd ússzak udvarod körén:
tündökleted leghaloványabb
nyoma - jöttöd hírnökeként!

Alábukott. Elfordulok,
akár egy szénrög, a világ - szorongat:
hol világosság lakozott,
lábam most port, hamut kavargat.
De ím, keletnek tartva látom
a felbukkanó új csodát:
piruló lágy ködtengeráron
az ezüst hold pályára hág.

A nap hullott kalászait
böngészi a mennyei tarlón?
Vagy helytartó virradatig
úrnője-hagyta birodalmon?
De szegény földanyánknak persze
csak hűbérese, nem egyéb:
és lám, ragyogó képe telve,
végzi a dolgát, a derék.

A fényt viszi derengve fönt
alkonyon-éjszakán keresztül,
mígnem a hajnal ránk köszönt,
s a föld áldó harmatra zsendül.
Kicsinyt kicsinyhez köt a pálya:
s jár, ami jár dicséretül.
A nap is ugyanezt csinálja:
nagyobb planétákat kerül!

/fordította : Halasi Zoltán/

Rainer Maria Rilke : AZ EST AZ ÉN KÖNYVEM...


Az est az én könyvem, Bíborban
pompáz a bársony fedelén:
szinarany pántjait nyugodtan,
hüvöslő kézzel bontom én.

Eltölt a nyájas hang egészen,
míg első lapját olvasom,
második lapját csendbe nézem,
harmadikat már álmodom.

/Ford.: Fodor András/

Túrmezei Erzsébet : HÁTHA MÉG UTOLÉR!

Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg "a lelkük utoléri őket":
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!

Komáromi János : Csendül a város



csendül a város
zsendül az élet
reggeli fákról
hullnak a fények

álmos szemekből
elfut az éjjel
lassú lépések
szaladnak széjjel

virradnak tornyok
égből a fényjel
ébredő lombok
nyújtóznak kéjjel

árnyból árnyék lesz
fal mellé térdel
madárdal rikolt
hallgassam: kérlel

vöröslő felhők
úsznak az égen
köztük a "semmi"
világít kéken

lángol a távol
egyre csak nézem
új nap születik
szép lesz úgy érzem

Sik Sándor
A legszebb művészet


A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményevesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt. ...

Tanulok fényt kovácsolni a fájdalomból,
tanulok hitet meríteni könnypatakból, és
tanulok reményt faragni a félelmeimből...

Bódai-Soós Judit

Fazekas Mihály : Nyári esti dal


Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle gyenge szellet
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyájja mellett
Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza
A lement nap hajnalát,
Míg az éjj becsillagozza
Szétterítve fátyolát:
Addig a menny főldre hinti
Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegűlve
A virággal tarka rét,
Hímje nővel egyesűlve
Néked ontja fűszerét.
A nap éles fénnye súllyán
Minthogy úntig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
Alva tisztel tégedet.

Óh, palolj rá, csendes este,
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
Újra nyerjen életet.
Szállj le rám is sátorozva,
Szenderítő nyúgalom;
Közbe-közbe szunnyadozva
Csendesedj le, kis dalom.

Gecsey Kunfalvy Ákos : Válassz magadnak csillagot


Válasszál csillagot magadnak,
nagytollú szárnyat a madaraknak,
zöldülő szívednek virágot,
titok védelmére kegyes hazugságot.
Válassz magadnak saját életet,
saját utat, melyen azt megteszed
Válassz magadnak Istent,
ki általad teremt meg mindent.
Válaszd ki magadnak magadat,
válassz hozzá illő szavakat,
válassz hozzá nemes testet,
mely általad cipeli a terhet.
Válassz magadnak mosolyt, jókorát,
használd sűrűn, ne nézd a test korát.

Válassz magadnak válaszokat…

és ne engedd el immáron sose,
mindenki vigyáz rád és egyben senkise.

Sík Sándor
Nyári eső


Megjött az eső valahára!
Hull, hull kövéren, akár az olaj.
A tikkadt földből felszakad a pára,
Mint egy megkönnyebbült sohaj.
A bújócskázó nap sugára
Durcás-nevető, szürke-zöld.
Az ágon az alma pufókra ázik.
Hogy szürcsöl a pázsit,
Hogy csemcseg a föld!
Állok az almafa tövében
S a pajkos esőt hallgatom,
Amint susogó zeneképpen
Végigcsikland a lombokon.
Arcomon is széles kedvében
Egy huncut csepp végigcsorog.
Kacagva nyalom meg utána a számat:
A földnek, a fának
Testvére vagyok!

(Munkácsy M. Vihar a pusztán)


Alexandr Blok
Vihar előtt

Végsőt lobbant az alkonyat,
A napkorong felhőkbe csúszik,
s a fellegek felizzanak
fenségesen, mikor búcsúzik.
A ködlő távolban amott
baljós ég komorul, alatta
forognak néma viharok
jós tűz-szemükkel villogatva.
A föld csak vár dermedten, és
tompa dübörgés rázza-rázza,
s már akaratlan reszketés
ereszkedik a karcsu fákra.
Lecsap a vihar, megleli
zsákmányát villámtűz szemével,
első haragos könnyei
ideérnek az éji széllel.

Szabó Lőrinc : Nyári utazás


Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,
minden perc egy-egy baltacsapás:
kábító fénybalták alatt
izzadva csörtet a gyorsvonat.

Ez jó nekem - - Óh, nem, ez is kevés:
engem a Tűz vad lelke visz és
old szét, hogy csupa láng legyek
s elkapjam a menekülő egeket.

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,
mint testvérem, ez az iszonyu nyár,
s a Napba vágyom - Óh, hogy elmarad
ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,

hogy elmarad a renyhe testi lét,
mely most csak az árnyék hüvösét
keresi, dongó és arató -
Nyár van, dél, ernyedt, altató

pihenés - Én sohasem pihenek!
Még túlragyogom a földi perceket,
lelkem még csupa robbanás,
folytonos halál és feltámadás:

még szállok, céltalan és vakon,
de oly tüzekkel gazdagon,
hogy mikor elérem, megborzong a Nap,
ha rácsókolom egy sugaramat.

<table width="100%" border="0"><tbody><tr><td width="100%">Kosztolányi Dezső:


Itt fekszenek csodásan ők

</td> <td> </td> <td> </td> <td> </td> </tr> </tbody></table> Itt fekszenek csodásan ők,
hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes nyári porban.


Állok az ágyuk peremén
és csöndesen borongok,
hogy mit izennek énnekem
a Kosztolányi-csontok?


Ők a gyökér a mélybe lenn,
a messze nyugalomba,
de én az ág, s még mozgok itt,
mint szélben a fa lombja.


Kövér, bozontos hantjukon
lakodalmas enyészet,
holtukba halhatatlanok,
derűsek és egészek.



Nem emlékek, nem elfolyó,
halotti-tompa árnyak,
félig-nyitott szemmel ma is
föltámadásra várnak.


Az életet dicséri mind,
s a sírjuk tőle áldott,
babért gondol a szépapám,
a szépanyám virágot.


Itt fekszenek csodásan ők,
hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes, nyári porban.

<table style="width: 447px; height: 22px;" border="0"><tbody><tr><td width="100%"> Babits Mihály : A régi kert


I.

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.
Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.
Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.
</td><td>
</td> <td>
</td><td>
</td></tr></tbody></table>

Babits Mihály : Korán ébredtem


Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.

Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos...

Az őszinteség himnusza

Nem ismerem az arcát, de kedvelem,
Nem néztem még a szemébe, de tudom, hogy szeretem,
Nem fogtam még a kezét, de érzem
Nála jobb ember nincs e kerek földrészen.

...tovább Ő olyan, mint egy anya ki életet ad,
szeretetével örök emlékeket hagy,
Még ha nem is látjuk őt simogatásával ápol,
Lelki támogatásától úgy érzi mindenki hogy újra bátor.

Beszéde oly tiszta, mint a friss hó a téli tájon
Ha szomorú, meghal minden ami szép ezen a világon
De ha megvigasztalódik, újra reményt ad mindenkinek
Napsugaras mosolyával gyönyörűvé teszi a természetet.

Végszónak csak annyit mondhatok,
Ennél a versnél őszintébbet nem adhatok
Légy mindig ilyen jószívű és bátor,
Szereteted mindig kifog fizetődni magától!
Angyal Gábor
(2009. november 30., Miskolc)
Forrás: Internet