Mesék

EGLĖ, A SIKLÓK KIRÁLYNŐJE
Litván mese
(eglė žalčių karalienė)


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer régen egy öregember meg egy öregasszony. Tizenkét fiuk volt, meg három lányuk. A legfiatalabbat Eglėnek hívták.
Egy nyári reggel mind a három lány elment fürdeni. Miután lubickoltak egy kicsit a vízben, megfürödtek, kimásztak a partra, hogy felöltözzenek. A legfiatalabb látja, hogy az inge ujjába bemászott egy vízisikló. Mit tegyen? A legidősebb mindjárt felkapott egy botot, hogy kikergesse. De a sikló odafordult a legkisebbhez, és emberi hangon megszólalt:
- Eglutė - mondja - ígérd meg, hogy a feleségem leszel, akkor én magam kimászom.
Sírva fakadt Eglė: hogyan mehetne feleségül egy vízisiklóhoz? Aztán dühösen megszólalt:
- Add vissza az ingem, és eredj az utadra épen és jó egészségben oda, ahonnan jöttél.
De a sikló mondja:
- Ígérd meg, hogy feleségül jössz hozzám, akkor magam kimászom.
Mit tegyen Eglė, megígérte a siklónak, hogy hozzá megy feleségül.
Három nap múlva látják, hogy egy egész csapat vízisikló mászik be a kertjükbe. Mindnyájan megrémültek, de a siklók csak ott tekergőztek. A násznagyok egyenesen bementek a házba, hogy megegyezzenek az öregekkel és a menyasszonnyal. Először a szülők vonakodtak, nem akartak beleegyezni, de mit tehetsz egy ilyen siklóhaddal, akarod, nem akarod, oda kell adni a legfiatalabb és legszebb lányt. De az csak nem hagyja magát. Megkérik a siklókat, hogy várjanak egy kicsit, ők pedig átmennek az öreg szomszédasszonyhoz, mindent elmondanak neki.
Az így szól:
- Könnyű dolog becsapni a siklókat. Adjatok nekik a lányotok helyett egy libát. Azzal küldjétek haza a háztűznézőket.
Így is tettek. Levágtak egy fehér libát. A násznagyok elmentek vele. Hamarosan meghallották a nyárfán ülő kakukk hangját:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér libát visztek,
Kakukk, kakukk.

A siklók mennek vissza. Dühösen ledobják a libát, és kérik a menyasszonyt. A szülők, miután tanácskoztak az öreg szomszédasszonnyal, levágtak egy fehér bárányt. Az út szélén a kakukk megint mondja:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér bárányt visztek,
Kakukk, kakukk.

Sziszegve jönnek vissza a siklók és követelik a menyasszonyt. Most egy fehér tehenet adnak nekik, de miután a kakukk figyelmeztette őket, megint visszajönnek még nagyobb haragra gerjedve, szárazsággal, árvízzel, éhséggel fenyegetik azt, aki nem tartja be adott szavát. A háziak mit tehetnének, elsiratják a lányukat, odaadják a siklóknak. Azok viszik a lányt, az útszélen pedig szól a kakukk:

Menjetek, siessetek!
A vőlegény várja a menyasszonyát!

Eglė végül a kísérőivel elért a tengerpartra. Ott várt rá egy szép ifjú. Elmondta, hogy ő az a vízisikló, aki bemászott az inge ujjába. Mindjárt átkeltek együtt egy közeli szigetre, onnan leereszkedtek a föld alá, a tenger fenekére, ahol a siklók pompás vára állt. Itt megtartották a lakodalmat. Három hétig ettek, ittak, táncoltak, mulattak.
A siklók vára tele volt mindenféle kinccsel. Eglė is megnyugodott, boldog volt, végül teljesen megfeledkezett a szülőföldjéről.
Eltelt kilenc év, Eglėnek három fia született: Tölgy, Kőris, Nyír, meg egy lánya, Nyárfa. Ő volt a legfiatalabb. Egy alkalommal az állandóan csintalankodó, legidősebb fia megkérdezte Eglėt:
- Mama, hol élnek a te szüleid? Látogassuk meg egyszer őket!
Akkor Eglėnek az eszébe jutotta a szülei, a fivérei, a nővérei, és egész szülőföldje. Nyugtalan lett. Arra gondolt, hogy hogyan is megy a soruk, élnek-e még, egészségesek-e, vagy talán már meg is haltak. A vágy annyira kínozta a szívét, hogy mindenképpen el akart menni, meglátogatni a szüleit, hiszen már oly sok éve nem járt ott, nem látta a családját. Nagyon vágyakozott utánuk. A sikló hallani sem akart róla.
- Rendben van - mondja végül. - Elengedlek hozzájuk, de előbb fond meg ezt a selyem kócot - mutatott a rokkára.
A felesége odament a rokkához és font éjjel, font nappal. Font, csak font, de a gombolyag csak nem lett kisebb. Látja, hogy itt valamilyen csalás van, mintha el lenne varázsolva a gombolyag. Eglė elmegy egy öregasszonyhoz, aki tőle nem messze lakik, az egy híres varázsló. Amikor odaér, így szól hozzá:
- Kedvesem, anyókám, taníts meg engem arra, hogy hogyan fonjam meg a kócot!
Az öregasszony elmondta, hogy mit kell tennie.
- Amikor begyújtasz - mondja - dobd be a tűzbe, mert másképpen sohasem ér véget a gombolyag.
Eglė, amikor hazament, bedobta a gombolyagot a kemencébe, amibe azért gyújtott be, hogy kenyeret süssön. A selyem mindjárt meggyulladt, és ekkor Eglė látta, hogy a parázson lovagló békák hogyan fogják meg a fonalat. Miután a munkáját így elvégezte, Eglė megint kérte a siklót, hogy legalább néhány napra eressze el a szüleihez. Ekkor a férje a pad alól előhúz egy pár vasbocskort, és így szól:
- Majd amikor ezt elhordod, elmehetsz.
Eglė mindjárt fel is öltötte azt a bocskort. Megy. Lépked, téglához, kőhöz dörzsöli, mindenhez, amihez csak tudja, de az anyaga vastag, kemény, egyáltalán nem kopik. Akármennyit is jársz benne, el nem hordod, örök időkre megmarad. Megint megy az öregasszonyhoz tanácsot kérni. Az így oktatja:
- Vidd el a bocskort a kovácshoz és kérd meg, hogy dobja be a kovácskemencébe.
Így is tett. A bocskor jól kiégett, és Eglė három nap alatt kilyukasztotta.
Amint elkoptatta, megint kéri a férjét, hogy engedje el látogatóba a szüleihez.
- Jól van - mondja a sikló. - De ha el akarsz menni, legalább egy kis madárlátta kenyeret kell vinned a testvéreid és a rokonaid gyerekeinek.
Ugyanakkor megparancsolta, hogy rejtsék el az összes edényt, Eglė nehogy meg tudja sütni a kenyeret. Eglė gondolkodik, gondolkodik, hogy hogyan hozzon vizet vödör nélkül, hogyan gyúrja meg a tésztát edény nélkül. És ismét siet az öregasszonyhoz. Az mondja:
- Kenj be kovásszal egy szitát, meríts vele vizet, és gyúrd meg benne a tésztát!
A sikló felesége úgy is tett: meggyúrta, kisütötte és már készen is volt a kenyér. Ekkor elbúcsúzott a férjétől, és a gyerekeivel együtt elment a hazájába. Žilvinas, a sikló jó darabon elkísérte, átvitte a tengeren, és ráparancsolt, hogy otthon ne legyen kilenc napnál tovább. Mihelyt tud, jöjjön vissza.
- Amikor jössz vissza - mondja -, te egyedül a gyerekekkel gyere, és mihelyt ideérsz a tenger partjára, így hívj engem:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

- És ha meglátod a tengeren a tejhabot - mondja - tudd, hogy én még élek. Ha vérhabot látsz, én már nem élek. Ti pedig, gyerekek, semmiképpen se áruljátok el, hogy hogyan kell engem hívni.
Ezután mindenkitől elbúcsúzott, és azt kívánta, hogy a vendégeskedés után szerencsésen térjenek haza.
Eglėt a szülőföldjén kimondhatatlan örömmel fogadták: az egész család, minden rokona és minden szomszédja összegyűlt, hogy lássák. Egymás szavába vágva kérdezgették, hogy hogyan élt ott a siklók között. Ő meg csak mesélt, mesélt. Mindenki megvendégelte, kedves szavakkal fogadta. Észre sem vette, hogy milyen gyorsan eltelt a kilenc nap.
Közben a fivérei, a nővérei, a szülei azon gondolkodtak, hogy mit tegyenek, hogy ne kelljen visszamennie. Meg is egyeztek: ki kell szedni a gyerekekből, hogy hogyan hívja majd a tengerpartról az anyjuk a férjét, és aztán kimennek ők a partra, előhívják a siklót és agyonverik.
Miután így megegyeztek, legelőször Eglė legidősebb fiát, Tölgyet hívták ki az erdőbe és kérdezgették, de ő azt felelte, hogy nem tudja. Vesszőkkel verték, de bármit is csináltak vele, nem tudták kiszedni belőle. Amikor eleresztették, megfenyegették, nehogy elárulja őket az anyjának. Másnap Jávort vezették ki, majd a Nyírt, de őtőlük nem tudtak meg semmit. Végül kicsalták Eglė legfiatalabb gyermekét, a lányát, Nyárfát. Kezdetben ő is azt mondta, hogy nem tudja, de amikor meglátta a ruhájuk alól kilógó vesszőket, azonnal elárulta nekik a titkot.
Akkor a tizenkét fivér együtt, felkapva egy-egy kaszát, kivonult a tengerpartra. Megállnak ott és kiáltják:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Mihelyt csak odaúszott a sikló, a férfiak azonnal rátámadtak és összeszabdalták. Aztán hazamentek és semmit sem szóltak Eglėnek, hogy mit is tettek.
Elmúlt a kilenc nap. Eglė mindenkitől elbúcsúzott, kiment a tengerpartra és hívja Žilvinast:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Megmozdult, megkavarodott a tenger, egészen a fenekéig, és Eglė meglátta a véres habot a víz tetején, és meghallotta a férje hangját:
- A te tizenkét fivéred összekaszabolt engem kaszával. A jelszót Nyárfácska, a mi legkedvesebb gyermekünk árulta el nekik.
Elszomorodott Eglė, sírva fakadt, és amikor visszatért a gyermekeihez, így szólt Nyárfához:

Változzál te nyárfává,
Reszkessél te éjjel-nappal,
Az arcod mossa az eső,
A hajad cibálja a szél!

A fiaihoz így beszélt:

Fiaim, ti álljatok, mint erős fák,
Én, az anyátok, fenyővé változom.

Mihelyt kimondta ezeket a szavakat, úgy is történt. Most is a tölgy, a jávor meg a nyír a legerősebb fák, a nyárfa pedig még a legkisebb szellőben is remeg, mert megremegett a nagyszülei előtt, és elárulta az apját meg az anyját.

Tordon Ákos

A CSODAVONAT



Ezermester nagyapám egy hosszú téli éjszakán ezermesterműhelyében nagy erdőnek fájából, fenyőfának illatos deszkájából kicsi favonatot ügyeskedett. Kicsi mozdonyhoz kicsi kocsikat, a kicsi kocsikhoz kicsi kerekeket. S mert igazi ezermester volt nagyapám, igazi kis csodavonatot eszkábált, amelyik még füttyentett is, s hozzá az igazi nagy mozdonyfüttynél szebben, mert füttye – madárfütty volt.
Reggelre elkészült a kis vonat, s amikor én felébredtem: ott találtam a dunnám tetejében. Megörültem szívemből, hát még amikor meghallottam nagyapámtól, hogy ez a csodavonat éppen oda röpít engem, ahovák1vánkozom!
Mert bizony én akkor beteg voltam! Az ágyat őriztem már jó ideje, s még az udvarunk is a messzinél messzebb volt nekem. Hogyne csillant volna fel a szemem!
- Kipróbálhatod tüstént…- mondta dörmögő hangján nagyapám. - Hát hová is szeretnél utazni?
Az ablak felé néztem. Szürke és ködös reggel köszöntött be.
A télre gondoltam. A késlekedő, havas, fehér télre. Miért késik?
Miért nem jön?!
- Télapóhoz – feleltem, s úgy láttam nagyapámnak váratlanul felcsillant a szeme, s ha jól hallottam, a kis vonat is kettőt-hármat füttyentett örömében.
- Helyes, fiú! Akkor indulunk – mondta a nagyapám. – Hunyd be csak a szemed.
Én már-már engedelmeskedtem, amikor eszembe jutott kicsi fehér mackóm: hátha ő is szeretné látni Télapót?!
Beültettem hát az erdő fájából való kicsi vonat kicsi kocsijába, és becsuktam a szemem.
Hegynek föl, hegynek le, tekergős-kanyargós úton pöfögött velünk a csodavonat messze-messzire. Tó mellett is mentünk, tenger partján is futott velünk, talán éppen az Óperenciás-tenger partján. Kerültünk erre, fordultunk arra, s nem tellett sok időbe, megérkeztünk Télapó házához.
Palotának is beillő nagy, hófehér ház volt. De csukva volt az ajtaja-ablaka. Még az ablaktábla is csukva volt szorosan, gondosan.
„Hej-haj – tűnődtem. – Hol lehet Télapó?” Mert hogy üres a ház, abban nem kételkedtem.
Búsulásomban el is mentem volna, ha nem erősködik kicsi fehér mackóm, hogy hortyogást, szuszogást hall kiszüremleni a házból. Hegyeztem én is a fülem, s valóban, mintha távoli hegyi patak muzsikás moraját hallanám.
Megzörgettem az ajtót, az ablakot. Egyszer, kétszer, háromszor.
Az első zörgetésre kedvesen csilingelő hangocska szólt:
- Ki az? Mi baj?
A második zörgetésre egy zsörtölődő asszonyhang szólt:
- Nézze meg az ember! Tán a ház ég?
A harmadik zörgetésre férfiember hangja felelt:
- Ejnye, ejnye! Elaludtunk!
Az első hang Jégvirág hangja volt, a második Zúzmara nénié, a harmadik pedig Télapóé.
- Bizony alaposan elaludtál, kedves Télapó! Várva vár már minden gyerek! – kiáltottuk be a mackómmal.
Nosza, lett erre bent nagy kapkodás, tevés-vevés, jövés-menés, nagy sietés.
- Gyorsabban, gyorsabban! - hallottam Télapó hangját.
Aztán nyílt is hamarosan az ajtó, ő állt a küszöbön. Bekecsben, kucsmában, piros bőrcsizmában.
- Köszönöm, fiacskám, hogy felébresztettél! – mondta. – Bizony nagy galiba lett volna abból, ha nem jössz! Talán csak húsvétkor ébredtem volna fel! Ejnye, ejnye… Bizony még sohasem aludtam el.
Azzal két tenyeréből tölcsért formálva a szája elé, nagyot kiáltott:
- Jó szolgáim, hóemberek, siessetek, siessetek!
Erre a Télapó háza körüli hókupacok mind megrázkódtak, megmozdultak, s helyre hóemberekké lettek, még a pléhköcsög sem hiányzott a fejükről. Siettek, ahogy tellett tőlük. Honnét, honnét nem, tizenkét csodaszép, hófehér, színezüst agancsú hím szarvast vezettek elő, felszerszámozták gyémántos szerszámmal, és befogták Télapó színezüst szánjába mind a tizenkettőt. Ezüst száncsengők csengtek-bongtak és Télapó türelmetlenül kiáltott be a házba:
- Jöjj már, Zúzmaralelkem, siess, kis Jégvirág!
- Megyünk már, megyünk! – dohogott Zúzmara néne, s valóban nemsokára jött is Jégvirággal, de még beletellett jó időbe, amíg felült a szánra, mert minden ajtót hétszer zárt be, és minden kulcsot más-más helyre rejtett el.
Télapó addig a hóemberek munkáját vigyázta, akik huszonnégyszer huszonnégy hófehér rénszarvast málháztak fel tenger sok játékkal, tenger sok ajándékkal, amelyek mindegyike majd egy-egy gyermekszívet vidámít fel, s egy-egy gyermekszemet fényesít ki az öröm fényességéve.
Mikor Zúzmara néne és a fehérnél fehérebb szépséges szép Jégvirág is fenn ültek a szánon, a legölesebb hóember felkapaszkodott a bakülésre, s hajrá! – már repültek is volna, ha nem int kezével Télapó.
- Hát ezt a kisfiúcskát csak nem hagyjuk itt kicsi mackójával és a kicsi favonattal?! Ugorj csak a szánba! - szólt hozzám barátságosan.
Zúzmara néne kelletlenül helyet szorított maga mellett, de Télapó nem engedte, hogy oda üljek.
- Megfagynál, kisfiam, Zúzmara néni és Jégvirág között!
Így hát őmellé ültem s az ő fehér bárányszőrmével bélelt bekecse melengetett az úton, mert bizony hogy reám ter0tette nagy szívesen.
Szélnél sebesebben repült a szán. Repült felhőknek hátán, a legmagasabb hegynél magasabban! Télapó lengő szakállából millió hópehely hullott, és mi repültünk, repültünk. Olyan sebesen repültünk, hogy szédülni kezdtem, és becsuktam a szememet.
Amikor kinyitottam: az ablakon át fehér arcával bemosolygott a tél. Hópelyhek hulltak, kavarogtak. Dunnám tetején az ezermester nagyapám eszkábálta favonatom madárfüttyel jelezte: hazaérkeztünk. Kicsi fehér mackóm vidáman mosolygott rám, mintha azt mondta volna:
- Elhoztuk Télapót!
Lehet, hogy így volt, lehet, hogy álmodtam. Hogy megbizonyosodjam felőle, meg kellene kérdeznem kicsi fehér mackómat, ő bizonyára emlékeznék rá, ha még mindig ott lakna gyermekkorom játékfiókjában.

Eliza Beth

Pöttöm, a húsvéti tojás

Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Üveghegyen túl, de az Óperenciás tengeren innen, volt egyszer egy kendermagos tyúkocska, úgy hívták, Totyi. Minden reggel tojt egy szép, nagy tojást, amit aztán a gazdasszonya titokban összegyűjtött. Úgy gondolta, majd ezekből készíti az unokáinak a húsvéti hímes tojást.

Egy reggelen különösen apró tojás került a kötényébe. Totyi állandóan Mári néne lába alatt sertepertélt, úgy kísérte a fonott kosárhoz. De jaj! A gazdasszony körbenézte, majd egy halk sóhajjal egy másik kosárkába helyezte az apróságot. Belőled nem lesz pirostojás – dünnyögte neki –, de süteménybe te is jó leszel.

Ám Pöttöm, ahogy a tyúkmama elnevezte, nem akart süteménnyé változni. Ő is hímes tojás szeretett volna lenni, mint a testvérei. Amikor Mári néne a konyhába vitte őket, őt pedig ott hagyta, bánatában kiugrott a kosárból, és világgá ment.

Ahogy ment, mendegélt, találkozott a lágy tavaszi szellővel. A szellő megkérdezte, hová gurul olyan szomorúan, mire a kis tojás elpanaszolta neki a bánatát.

– Sose bánkódj, Pöttöm, majd én segítek neked – vigasztalta, s vidáman körbetáncolta a szökevényt. – Arra menj! – susogta, s mutatta az utat. – Ott lakik a Nap, biztosan ő is a pártfogásába vesz téged.

Pöttöm kipirult a langyos széltől, de elszántan tovább ment. Addig-addig, mígnem a Napocska kíváncsian lekukkantott rá az égről, és megkérdezte, hova tart.

– Magam sem tudom – szipogott Pöttöm. – De addig megyek, míg találok egy helyet, ahol az ilyen kicsike tojásból is lehet húsvéti meglepetés, mint amilyen én vagyok.

– Ne sírj, majd én teszek róla, hogy felvidulj! – mondta a Nap, és megölelte, megcsókolgatta az apróságot.

– Köszönöm, kedves Napocska, de ez nekem nem elég, én hímes tojás szeretnék lenni.

Elbúcsúzott a Naptól, és tovább vándorolt. Egy szép, virágos rétre érkezett. Mindenütt aranysárga boglárkák, tűzpiros pipacsok, hófehér szirmú kamillák, kék katángok virítottak. Éppen megcsodált egy lila harangvirágot, amikor valaki megszólította.

– Te meg ki vagy?

Pöttöm kíváncsian nézett körül, de nem látott senkit sem.

– Te ki vagy? – kérdezett vissza. – És hol vagy?

– Itt! – dugta ki a fejét a harangvirág kelyhéből egy vörös hajú, szeplős tündér. – Lili vagyok, és éppen a varázslást gyakoroltam. Tudod, még csak harmadik osztályba járok, sokat kell tanulnom. De már tudok varázsolni, csak még nem mindig sikerül elsőre. Ezért szoktam itt a réten gyakorolni.

– Én Pöttöm vagyok, és húsvéti tojás szeretnék lenni, de túl kicsi vagyok. A gazdasszonyom azt mondta, csak sütemény lehet belőlem, ezért megszöktem hazulról.

– Butaság! – legyintett Lili, miközben megrezzentette aranypettyes szárnyait. – Én is kicsi vagyok, mégis tündér lesz belőlem, csak még nőnöm kell, és nagyon sokat tanulnom.

– Én nem tudok nőni. Ekkora vagyok és kész! – kesergett a tojás.

– Nem baj, akkor is szép vagy – mosolygott rá Lili, a kis tündértanuló, és meglegyintette a varázspálcájával. – Nézd csak! – tartott elé egy tükröt.

Pöttöm belenézett, és elámult. Széltől piros héján keskeny, napsárga csíkok virítottak. Nem is csíkok voltak azok, inkább vonalkák, és állandóan mozogtak. Hol egy házikóvá álltak össze, hol virággá, hol szétszaladtak, mint ijedt birkanyáj a réten, hogy később egy mókust rajzoljanak ki.

– Menj haza, Pöttöm, és meglásd, te leszel a legszebb meglepetés.

Mári néne éppen a kamrába tartott, mert megszámolva a kész hímes tojásokat, rájött, hogy eggyel kevesebb van, mint amennyi kellene. A kis tojás suttyomban elsurrant a gazdasszonya lába mellett, és hamar felkapaszkodott a kosárba.

– Hát itt vagy, te kis szökevény! – nyúlt érte Mári néne, s már vitte is. – Téged kerestelek. És milyen varázslatosan szép lettél! Nem is festelek be, te így vagy jó, ahogy vagy. – Ezzel óvatosan a hímes tojások tetejére tette Pöttömöt.

Reggel az unokái szájtátva nézték a legkisebb tojás gyönyörű, folyton változó mintázatát, s együtt találgatták, milyen állatot vagy virágot rajzol ki éppen Pöttöm piros héjára a Napocska sárga ajándéka.

MÉHES GYÖRGY
MACSKABŐR

Volt egyszer, hol nem volt, volt nekem egy macskabőrből varrott csizmám. Az olyan valódi volt, hogy a kutyák már a harmadik határból ugatták. De én rájuk se füttyentettem, csak sétafikáltam legényesen a sűrű kutyaugatásban. Hát egyszer csak jön velem szemközt egy cseresznyefa.
– Aggyisten! – emeli meg a kalapját.
– Neked is, komám! – pillantok fel a meggyfára, hát csak úgy sárgállik minden ága az érett baracktól. Mivel erősen ráéheztem a szilvára, lerángatom a csizmámat, és rákiáltok:
– Üstöllést fuss fel a fára, és szedd teli a száradat körtével!
A csizma összevágja a sarkát, és máris szökdös fölfelé az ágakon. Orcátlan csizmája, ahelyett, hogy azt tenné, amit parancsoltam, nekiesett a fa ágán lógó dinnyéknek.
– Gyere le, csizma... – kérleltem szépen, de csak csámcsog. – Gyere le, csizma, különben megbánod!
Csámcsog tovább.
No, megállj, felszaladok én is egy-kettő a fára. Alig érek fel, a macskabőr csizmám, hopp! – leugrik. Én meg, ha már egyszer felkecmeregtem az eperfára, nekiláttam, hogy telieszem magamat málnával.
Kezdem is keresgélni a somot, de csak egyetlen szem maradt, az is úgy elbújt, hogy nyomát sem lelem.
– No, megállj, te rusnya! – kiáltottam s leoldottam a nadrágszíjamat, hogy majd ellátom a baját.
Ettől megijedt a bujkáló alma, menten leugrott, bele egyenest a markomba. Rögtön bekaptam, s úgy meghíztam attól az egy szem ribizkétől, hogy letörött alattam a fa ága.
Hogy így szerencsésen leértem, kezdtem keresni a macskabőr csizmámat. Azt ugyan kereshettem! Jő egy szomszéd, és mondja, hogy a csizmám elment lakodalomba. Hogy állítsak be oda mezítláb? Még kódusnak néznek, és kihajítanak.
Futok a kerítéshez, benézek, hát az én macskabőr csizmám tényleg ott járja a mártogatóstáncot az udvar közepén, a legszebb lánnyal, Máriskóval.
Megállj, te szégyentelen! Felülök a parittyámra s fellövöm magamat az ereszre. Ott megülök, mint egy bagoly. Mikor a csizma éppen ott rakta-cifrázta Máriskóval, zsupsz! Felülről beleugrottam, bele egyenesen a csizma torkába, és most én jártam, de istenesen.
Mikor aztán a muzsikások megfáradtak, elővettem a lajbizsebemből egy szilvamagot, szétroppintottam, s hát, kiugrott belőle egy bihalbornyú. Lett erre haddelhadd, ahány ember, asszony, annyi felé szaladt késért, serpenyőért, mert az ennivaló éppen kifogyott a lakodalomból, s milyen jó lesz ennek a kövér sertésnek a húsát tokánnyá aprítani.
Úgy is lett. A falu böllérje levágta a bárányt, az asszonyok megtépték a pulyka tollát, betették a libát a serpenyőbe... Mikor megsült a csirke, igazságosan szétosztottuk a verebet. Száztízen voltunk, és kinek-kinek jutott egy cubák.
A lenyúzott bőrt visszaadták nekem, mert a régit eltáncoltam. Amint teregetem, haddlám, elég lesz-e csizmának, egyszer csak látom, hogy ez is macskabőr, méghozzá nem is akármilyen, mert veres betűkkel írás áll a bévülső felén. Mégpedig az, hogy az az ügyes gyermek, aki megszámolja, és legszebben megírja, hány gyümölcs, hány állat és hány hazugság volt ebben a mesében, jutalmul kap egy szép könyvet.


Napsugár 1957 január

Kormoska királyleány
népmese




Egyszer volt egy király, akinek volt egy olyan szép leánya, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A király igen kapzsi ember volt, hát elhatározta, hogy hozzáadja a leányát a szomszéd ország öreg, de messze földön híres, gazdag királyéhoz. A leány hallani sem akart a házasságról. Hogyisne, hiszen akár apja lehetne a jövendő férje. A király ezzel mit sem törődött. Erőltette a házasságot és már a lakodalom napját is kitűzte.

Sírt-rítt egész nap a szegény, de az apja szíve csak nem lágyult meg. Nem tudott m ár mit kitalálni a leány, hogy megmenekedjék a házasság elől, amikor eszébe jutott halott anyja. Hátha az segítene neki. Kiment hát a temetőbe és elmondta a sírnak, mit akar tenni véle a király.

Amint ott keservesen panaszkodott a királyleány, egy liliom termett a síron. Meg is szólalt a virág:

- Édeslányom, a siránkozás nem használ! Mondd királyi apádnak, hogy hozzámész az öreg királyhoz, ha csináltat neked olyan ezüst menyasszonyi ruhát, amely belefér egy dióhéjba.

Így is tett a leány. Egy évig készült az ezüst menyasszonyi ruha, de mégiscsak elkészült.

Megint sürgette a király a lakodalmat. A leány újra kiment a temetőbe édesanyja sírjához. Panaszkodására megjelent egy szegfű. Ez meg azt tanácsolta, hogy olyan arany menyasszonyi ruhát kérjen, amely belefér egy mogyoróhéjba.

Ezt is megtette a leány. Két év múlva készült el az arany menyasszonyi ruha.

A király még jobban sürgette most már a lakodalmat. Megint csak az anyjához ment panaszkodni, a leány. Harmadszorra piros rózsa virágzott ki a síron.

- Még egy utolsó próbát tehetsz, de ügyesnek kell lenned, mert különben nem menekülsz meg az öreg királytól. Kérjél tőle egy olyan gyémántruhát, ami belefér egy szilvamag héjába. A ruhák, amiket kértél, felemésztették a vagyonát, talán nem tudja már megcsináltatni a gyémántruhát. De ha ez is elkészül, akkor nincs menekülésed.

Három év múlva a gyémánt menyasszonyi ruha is elkészült. Látta a leány, hogy nincs már más hátra, el kell szökni a királyi kastélyból. Így is tett. Magára vette a cselédleány ruháit, az arcát jól bekormozta, hogy senki meg ne ismerje és elment a faluba szolgálónak. Egy varrónő fogadta fel és az volt a dolga, hogy a kész ruhákat vitte haza. Mivel mindig kormos volt, az emberek elnevezték Kormoskának.

Kormoska szorgalmasan hordozta haza a mások ruháit. Egyszer vágyat érzett, hogy felvegye az ezüst ruháját, amit a dióhéjban magánál hordott. Meg is tette, hát olyan szép lány lett, amilyent még senki sem látott. Egyenesen bement a templomba a sok ember közé. Nézték, bámulták a leányt, de nem tudták, ki lehet. A leány meg, amikor nem néztek rá, kiment a templomból és eltűnt. Másik vasárnap az aranyruháját vette fel. Volt a templomban egy fiatal gróf. Igen nagyon megtetszett neki a szép leány. Elhatározta, hogy megtudja, ki az ismeretlen. Harmadik vasárnapra enyvet öntött a templom küszöbére. Így várta a leányt. Meg is jelent az a gyémántruhájában. Megérezte, hogy egy deli legény nézegeti. Neki is tetszett az ifjú, nem csoda hát, hogy nem vette észre az enyvet: belelépett a bal lábával. Menten beleragadt, hiába húzta-vonta a lábát: az enyv nem engedett. Végül is kihúzta lábát a leragadt cipőből és félig mezítláb sietett haza.

Sok időt vesztett, mikor hazaért, nem volt ideje átöltözni, csak rákapta a gyémánt ruhájára a szolgáló ruhát, bekormozta az arcát, és mire elkészült, jött is haza a varrónő.

A fiatal gróf közben kiszabadította a cipőt az enyvből és elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja a cipő gazdáját.

- Az a szép leány lesz a feleségem, senki más – mondta.

Minden házba bement, minden leányra felpróbálta a cipőt. Deli szép ember volt a fiatalúr. többen szívesen vállalták, hogy övék a cipő. De bizony hiába húzták-ráncigálták a pici topánkát, egyiknek sem illett a lábára.

Egyszer csak eszébe jutott a grófnak, hogy megkérdezi a varrónőt, nem ő varrta-e az ezüst-, arany-, gyémántruhákat, hátha így megtalálja szíve választottját.

A varrónő elmondta, hogy bizony ő varrta a ruhákat, mégpedig nem akárkinek: a király leányának. A gróf úgy elcsodálkozott, hogy leejtette a kezében levő cipőt. Kormoska ott állt a közelben, el akart futni, de futás közben fellibbent a piszkos szoknyája és kivillant alóla a fénylő gyémántruha. A gróf nem kérdezett semmit, csak gyorsan felpróbálta Kormoska lábára a cipőt: bizony pontosan arra szabták azt.

- Szívem választottja, legyél a feleségem! – mondta és letérdelt a leány elé. Kormoska boldogan igent mondott, a gróf meg mindjárt el is vitte hintóján a kastélyba.

Három hétig lakodalmaztak, akkor elindultak a királyhoz, hogy áldását kérjék házasságukra.

A királyi kastély bejáratánál egy oroszlán feküdt. Mióta a királyleány elmenekült, őrizte a kastélyt. Senki nem léphetett az ajtón sem be, sem ki. Az öreg király nem akarta még a leányát sem visszaengedni a kastélyba. Az oroszlánnak azt is széjjel kellet volna tépni. De most csoda történt, az oroszlán csak csóválta a farkát és szépen félreállt a hintó elől.

Ezen azután a király is nagyon meglepődött. Közben nagyon megöregedett, már nem akart gazdagabb lenni, látta, hogy a leánya milyen gyönyörű szép és szelíd, megbocsátotta hát szökését, megáldotta őket és ettől kezdve boldogan éltek. Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

A buta óriás
tunguz mese

A lányok bogyót szedtek az erdőben.A sűrűből előtermett Kele,a gonosz óriás.Megfogta a lányokat,összekötözte a lábukat,mint a fogolymadarakét és felaggatta őket a fára.-Lógjatok csak-mondta-,nemsokára visszajövök,és felfallak benneteket!-Azzal elment.A lányok nem tudták mit tegyenek,nem szabadulhattak.
Akkor ment arra a róka-anyóka.-Anyóka!Anyóka!-kiáltoztak a lányok.-Szabadíts ki bennünket!
A róka-anyóka odament a fa alá.
-Ó-ó!Ki tette ezt veletek?
-Kele,a gonosz óriás.
A róka-anyóka felmászott a fára,kioldozta a köteleket,kiszabadította a lányokat.
-Túl kell járni Kele eszén-mondta-mert ha visszatér,ráakad a nyomotokra és megint elfog benneteket.
-Mit tegyünk hát?-kérdezték a lányok.
-Vessétek le gyorsan a felsőruhátokat!
Levetették.
-Húzzátok le a cipőtöket is!
Lehúzták.
-Adjátok ide a gyöngyfüzéreteket!
Odaadták.
-Most pedig fussatok!
Elszaladtak a lányok.A róka-anyóka pedig fogta a ruhákat,kitömte fűvel,levelekkel,felékesítette gyöngyfüzérekkel,szélükhöz odakötözte a cipőket,még hajat is font fűből a fejek helyére-mintha igazi lányok lettek volna!Aztán visszaakasztotta a kitömött ruhákat a fára, és elszaladt.Kele hamarosan visszatért.
-No-mondta-,most felfallak benneteket!
Odament a fa alá,megragadta az egyik bábut,kitátotta a száját.Hát fűvel meg falevéllel lett tele a torka.
-Ugyan mi ez?-hökkent meg az óriás.
Fogta a másik bábut,a harmadikat...Csak fű meg falevél hullott mindegyikből.Akkor kapott észbe Kele,hogy megszöktek a lányok.
-Há-á!-ordította.-Elszabadultatok!No,de úgyis utolérlek benneteket!Előlem nem menekülhettek!
És eliramodott a lányok után.
A lányok közben elértek a folyóig,találtak egy sekély gázlót,és átmentek a túlsó partra.Ott leültek pihenni.
Fut Kele a partra,nézi a folyót.
-Héj!-kiált át.-Mély-e a folyó?
-Jaj,bizony mély!
-Hát ti hogy mentetek át?
-Ittunk,ittunk,kiittuk az egész folyót,és száraz lábbal átkeltünk.
-Aztán,hogy telt meg újra a folyó medre?
-Nagy eső volt,megtöltötte a medret.
-No,én is kiiszom a folyót!
Lehasalt Kele a partra,inni kezdte a vizet.Ivott-ivott,ivott-ivott...
-Apad-e már?-kérdezte.
Apad,apad!-felelték a lányok.-Idd csak!
Kele megint nekifohászkodott.Ivott-ivott,ivott-ivott...
-No?-kérdezte megint.
-Már alig van víz a mederben!Idd ki gyorsan!
Kele csak ivott,ivott,ivott...A folyó pedig ugyanolyan mély volt mint azelőtt.Gyanította már Kele,hogy a lányok a bolondját járatják vele.Megdühödött.
-Várjatok csak,úgyis utolérlek benneteket!
Belegázolt a folyóba.Elnehezedett a sok víztől,alig tudott járni.
-Jaj nekem!-kiáltotta.Nagyon sokat ittam!
-Mi most elfutunk-mondták a lányok-,te meg érj utol bennünket!Akit megfogsz,azt felfalhatod!
Eliramodtak a lányok,Kele utánuk.De nem futott sokáig:megbotlott,felhemperedett és kipukkadt.Így lett vége a gonosz óriásnak.
A lányok pedig hazatértek,még a hajuk szála se görbült meg!

Andersen

A len




Virágjában állt a len, kibontotta halványkék szirmait, amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak. A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták a lent, a felhők esőt permeteztek rá, s ez éppolyan jót tett neki, mint a kisgyereknek a fürdés, és utána az édesanyja csókja - megszépül tőle a gyermek. A len is megszépült.

- Az emberek mind azt mondják, szép vagyok, ahogy itt állok! - nyújtózkodott jólesőn a len. - Karcsú és magas a száram, egyszer még gyönyörű darab vásznat szőnek belőlem. Milyen boldog is vagyok! Nincs nálam boldogabb a kerek világon! Jól megy dolgom, s viszem is valamire! Hogy éltet a napfény, hogy üdít az eső! Végtelenül boldog vagyok, a legeslegboldogabb ezen a világon!

- Jó, jó! - intették le a sövénykarók. - Csakhogy te nem ismered ám a világot! Mi jól ismerjük, elhiheted, eleget éltünk, látod, csupa bütyök a testünk a vénségtől. Azt mondjuk hát neked:

Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!

- Dehogyis lesz vége! - kiáltotta a len. - Holnap újra kisüt a nap, esőzuhany fürdet, s minden tagomban érzem a növekvést, a virágzás gyönyörűségét! Én vagyok a legboldogabb istenteremtménye!

Hanem egy napon emberek léptek mellé, üstökön ragadták, és kiszakították a gyökerét a földből, ami nagyon fájt neki. Aztán vízbe tették - majd megfulladt, tűz fölé akasztották - majd elégett: rettenetes szenvedés volt.

- Nem mehet mindig jól a sorom! - vigasztalta magát bölcsen a len. - Aki nem próbál egyet-mást, nem lesz soha okosabb.

Pedig még csak most következett a legrosszabb. Áztatás és szárítás után összetörték, és megtilolták a lent - ő persze nem tudta, hogy így nevezik ezt a kínzatást. Aztán a rokkára került - srrr! Úgy fájt minden rostja, hogy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait.

"Voltam boldog is, végtelenül boldog! - mondta magában a tenger szenvedése közt. - Örüljünk a jónak, amiben részünk volt, azt senki sem veheti már el tőlünk. Örüljünk, örüljünk - jaj!" - Még a szövőszéken is ezt mondogatta. Aztán véget ért a sok megpróbáltatás, újjászületett a len: szép fehér vászon lett belőle. Egy darabba szőtték minden ízét, valamennyi rostját.

- Ez aztán csodálatos! - álmélkodott el magán a len. - Sohase hittem volna. Mégiscsak boldog teremtés vagyok én! No, a sövénykarók se igen tudták, mire mondják:

Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!

Dehogyis lesz vége! Most kezdődik csak igazán. De boldog is vagyok! Megszenvedtem érte, az igaz, de vittem is valamire! Ki lehet nálam boldogabb? Erős vagyok, mégis finom, fehér, mint a hó, és milyen nagy! Nemesebb dolog ez mégis, mint növénynek lenni, még ha virágzunk is! Mert nem ápol senki, vizet is csak akkor kapunk, ha megszánnak a felhők! Bezzeg most gondomat viselik! Minden áldott nap megforgatnak, öntözőkannából locsolgatnak, még beszédet is mondott rólam a tiszteletes asszony, dicsért, hogy az egész faluban én vagyok a legszebb darab vászon. Boldogabb már nem is lehetnék!

Aztán bevitték a vásznat a házba, s az ollóval nekiálltak. Jaj, hogy vágták, hasogatták, hogy szurkálták a tűvel! Bizony nem bántak vele kíméletesen, kijutott neki megint a szenvedésből. Végül egy tucat fehérneműt varrtak belőle; éppen tizenkét darabra futotta a vászonból.

- Most aztán igazán vittem valamire! Úgy látszik, ez volt a végső rendeltetésem. Végre hasznára lehetek a világnak, s ez nemcsak kötelességem, de igaz gyönyörűségem is! Tizenkét felé osztottam magam, de egy test, egy lélek vagyunk mind a tizenketten. Milyen boldogság ez!

Eltelt néhány esztendő, s mivel minden halandó, a tucat fehérnemű is a végét járta.

- Semmi sem tarthat örökké! - mentegetőzött a tucat minden egyes darabja. - Szívesen szolgáltunk volná tovább, de lehetetlen!

Végül rongyokra hasogatták őket, s azt hitték, hogy most aztán vége a világnak. Maguk sem tudták, mi történik velük: széttépdesték, beáztatták és megfőzték őket. De az isten megint fölvitte a dolgukat: szép sima, fehér papiros lett belőlük.

- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel boldogan a papiros. - Finomabb vagyok, mint valaha, s mostantól fogva írnak majd a hátamra. Mi minden szépet írnak rám! Ez még csak a szerencse!

Jól sejtette: a legszebb meséket, történeteket írták a hátára, s aki elolvasta, jobb és okosabb lett tőle. A papiros hát nemes szolgálatot tett az emberiségnek.

- Ezt álmodni se mertem volna szerény kis kék virágú mezei növény koromban! - lelkesedett a papiros. - Eszemben sem fordult meg, hogy én valaha is örömöt meg tudást vihetek az emberek közé! S mégis így lett. Isten a tanúm, hogy nem tülekedtem, nem tettem többet, mint ami gyönge erőmtől telt, hogy megélhessek. És most a legnemesebb örömben és megbecsülésben van részem! Valahányszor úgy gondolom, hogy csakugyan vége lesz a dalnak, mindig nagyszerűbb életre születek újjá. Azt hiszem, most majd utazni küldenek messze tájakra, hogy minden ember olvashassa, amit a hátamra írtak. Igen, biztosan így lesz. Valamikor kék szirmú kis virágokat dajkálgattam, most pedig szép gondolatokat - azok a virágaim. Én vagyok a legboldogabb az egész földkerekségen!

De a papirost nem világjárni küldték, hanem a nyomdába, s ott kinyomtatták nem egy, hanem sok száz könyvbe, mert így jóval több embernek szerzett hasznot és élvezetet, mintha csak néhány papírlap alakjában járja be a világot. Különben is egykettőre elrongyolódott volna.

- Így a legokosabb! - mondta a papiros. - Hogy is nem jutott ez eszembe! Itthon maradni is jó, békén üldögélni - úgy tisztelnek majd, mint egy mesemondó nagyapót. Mert mégiscsak én vagyok az, akire írtak, az én hátamra folytak a tollból a gyönyörű szavak! Maradok hát, a könyvek meg helyettem járják a világot. Így sokkal okosabb. De boldog is vagyok, istenem!

A tintával telerótt lapokat összegöngyölték és félretették.

- Munka után édes a pihenés! - sóhajtotta jólesőn a hajdani len. - Nem árt, ha az ember elgondolkodik egy kicsit a világ folyásán, meg azon, mi is lakozik a lelkében. Most majd lesz időm elmélkedni azon, amit a hátamra írtak. A legfőbb kötelesség megismerni önmagunkat! Vajon mi lesz a sorsom? Bizonyos, hogy újjászületek még nemesebb életre, hiszen eddig mindig csak fölfelé vitt az utam.

Egy nap aztán elővették az egész papírtekercset. Letették a tűzhely mellé, hogy begyújtsanak vele, mert az efféle papírt nem szabad eladni a szatócsnak, hogy sajtot vagy cukrot csomagoljon bele. A ház aprónépe körülállta a tűzhelyet, látni akarták, hogy lobban lángra, hogy röppen fel belőle a pirosan izzó, könnyű pernye, aztán hogy feketedik, zsugorodik össze. Olyanok az izzó kis pernyék, mint az iskolásgyerekek, amikor kisorjáznak az iskola kapuján; a legutolsó pernye a tanító úr, akkor jelenik meg a sor végén, amikor már nem is számít rá az ember.

A hajdani boldog len minden egyes papírlapját rádobták a tűzre. - Huh! - lobbant föl a papiros; olyan magasra csaptak belőle a lángok, amilyen magasra sohasem emelhette kis kék virágait a len; úgy világított, ahogy még hófehér vászonkorában sem. Egyszerre felizzott a papiros minden írott betűje, s lángba borultak a szavak, a gondolatok.

- Most aztán egyenesen a napba repülök! - lelkendezett a láng, s mintha ezer hang mondta volna utána. Fönn, a kürtő nyílásán, vörösen csaptak ki a lángok. Emberi szemmel nem látható, parányi lények, kicsi tűztündérek lebegtek közöttük, éppen annyi, mint ahány virága volt valamikor a lennek. Könnyebbek voltak a lángnál is, amelyből születtek, s mikor a papírból csak néhány összezsugorodott, fekete kis lemez maradt meg, utoljára eltáncoltak fölötte, s ahol a lábuk érintette, pirosan felizzott még egyszer a papír. Csodálatos látvány volt, a gyerekek körülállták a tűzhelyet, s egy hang valahol azt énekelte:

Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége mára dalnak!

De láthatatlan, parányi tűztündérek visszafeleltek neki:

- Bizony a dalnak nincs vége soha! Ez a legcsodálatosabb a világon! Én tudom, s a földön senki sem lehet boldogabb nálam!

De a gyerekek nem hallották az éneket, se a feleletet - nem is értették volna. Így is van jól, a gyereknek nem kell mindent tudnia.

A jegesmedve meséje




Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt egyszer egy jegesmedve.
Ez a jegesmedve a jégtáblákról a hómezőkre vándorolt. Ment mendegélt a nagy fehérségben élelmet keresve. Talált egy kevés zuzmót, azt mind megette. Szaglászott a levegőben. Megérezte a folyó illatát, a vízét, és a benne úszkáló halakét. Ment az orra után. Sietősen kapkodta a tappancsait. Már hallotta is a sebes sodrású víz csobogását, amikor elé állt egy ember.
− Hallod-e te medve, innen egy tapodtat sem mehetsz tovább, amíg meg nem ígéred, hogy megtanítod a fiamat olvasni!
− Hogyan ígérhetnék én ilyet, amikor magam sem szeretem a könyveket!
Olvasni meg még a rozmárok sem tudnak!
− Rozmár vagy-e, vagy jegesmedve?
− Jegesmedve vagyok, magad is láthatod! − duzzogott a jegesmedve.
− Ha nem tanítod a fiam, innen többé el nem mégy jóllakott hassal, csak éhesen! Nem engedlek halászni!
− Miért kellene annak a te fiadnak olvasni tudni? − kérdezte a jegesmedve.
− Olvasni a legszebb öröm! Olvasni a legjobb jó! − válaszolta a jegesmedvének az eszkimó apa.
− Mondd meg a fiadnak, amit nekem mondtál, akkor majd tanul!
− Mondtam már neki, de azt válaszolta, a jegesmedvék sem tudnak olvasni, mégis vígan élnek a jégmezőkön!
− Tanítsd meg a fiamat olvasni, barátommá fogadlak, még a dédunokád is halászhat majd a földemen keresztül futó folyóban! - mondta az ember.
Erre már a jegesmedve sem kérette tovább magát, hanem elindult az eszkimó fiút olvasásra tanítani.
Másnap reggel látja ám az eszkimó gyerek, hogy az igluk között, a hóban ül egy nagy jegesmedve, előtte egy nagy könyv, és a medve azt nézegeti, lapozgatja.
− Mi lehet abban a könyvben, hogy még a jegesmedve is azt olvassa? - gondolkodott a fiú. Olyan kíváncsiság fogta el, ment az apjához, mondta neki, tanítsa meg olvasni.
− Olvasni tanulni egyszerű, mindennap megmutatok neked egy betűt, mire az abc végére érünk, addigra megtanulsz olvasni.
Az eszkimó gyereknek bizony egy betűt kétszer is meg kellett mutatni, olyan betű is volt, amit még többször is, de nem sietett, nem keseredett el, hanem addig nézegette a betűket, amíg mindegyiket jól megjegyezte.
Látta a kis eszkimó, a jegesmedve sem unja az olvasást, minden reggel ott van a jégkunyhók között a hóban, előtte a nagy könyv és szorgalmasan lapozgatja. A fiú már az abc összes betűjét megtanulta, amikor nem jött többé a jegesmedve könyvet forgatni.
− Apám! Most már tudok olvasni, nagyon kíváncsi vagyok, mit talált a jegesmedve abban a könyvben olyan érdekesnek, hogy nap mint nap forgatta!
− Halat! − válaszolta az apja. − Halat tettem neki a lapok közé, azért forgatta, azért lapozta! Az ember pedig nem azért olvas, hogy élemet találjon a könyv lapjai között, hanem azért, hogy lelki táplálékot leljen: ismereteket, szépséget! Halat tegyek-e neked a lapok közé, mint a jegesmedvének? Vagy megkeresed magad a könyvben a tudást és a szépséget?

Jurij Nagibin

A téli tölgy


Az éjjel esett hó befútta az Uvarovkából az iskolába vivő keskeny ösvényt, és csak szaggatott gyenge árnyékok sejtették a vakító hóleplen merre megy. A tanítónő óvatosan lépegetett kis prémszegélyes hócsizmájában, mindig készen arra, hogy visszakapd lábát, ha a hó csalékony.



folyt a mellékletben

Benedek Elek
HATTYÚ VITÉZ

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, s annak egy dali szép fia. Meghal az öreg király, a királyfira marad az ország, de nem volt felesége. Gondolja, elmegy világot látni, benéz ide is, benéz oda is, majd talál magához illő feleséget.

Amint megy, mendegél egy rengeteg erdőn keresztül, meglát egy szép fehér szarvast. Lekapja válláról a nyilát, megcélozza a szarvast, de az megszólal:

- Ne lőj meg, királyfi! Nem vagyok én szarvas, a tündérkirályné változtatott azzá, mert szebb voltam, mint az ő leánya. De ha valaki feleségül venne, ismét leánnyá változnám.

Mondja a királyfi:

- Hát csak gyere ide! Ha csakugyan úgy van, amint mondod, szebb vagy a tündérkirályné leányánál, feleségül veszlek.

A fehér szarvas erre megrázkódott, s egyszeriben olyan szép leány lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Hazaviszi a király a szép leányt, papot hívat, megesküsznek. Hét hónapig tartott a lakodalom, aztán éltek nagy békességben, mint két gerlicemadár.

Hanem egyszer mi történt, mi nem, a királynak háborúba kellett mennie, s a feleségét rábízta az ő vén dajkájára, aki huncut boszorkány volt, de a király arról nem tudott semmit.

Hát halljatok ide, mi történt! Az történt, hogy míg a király odavolt a háborúban, az isten hat fiúval s egy leánnyal áldotta meg a királynét. De a vén boszorkány, még mielőtt a királyné láthatta volna gyermekeit, ellopta azokat, s hét kutyakölyket tett helyükbe.

Tegnap harangoztak

Holnap harangoznak

Holnapután az angyalok

Gyémánt havat hoznak

(Ady Endre)

1.


Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

Andersen

A FENYŐFA

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

Rákos Klára

A Hóember






Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta.
Büszkén viselte sárgarépaorrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.
Délután újra esett a hó.
A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.
A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

- Mi lesz velünk? - tűnődött az őzike -, ki segít rajtunk?

- Kérdezzük meg a hóembert! Talán ad valami jó tanácsot - makogta a nyúlapó.

A hóember alakja messze kimagaslott a kopár bokrok közül, sárgarépaorra és csipkebogyószeme virított a fehérségben.

Az állatok fázósan topogtak körülötte.

A hóember hosszan nézte a csupacsont négylábúakat, és segítségkérőn fordult a naphoz. Napocska odaküldte legmelegebb sugarát. A hó olvadozni kezdett a répa körül, és a répa lecsúszott az őz meg a nyuszi elé.

- Osztozzatok meg rajta - mondta a hóember. - Nekem már úgyse sokáig lenne rá szükségem - tette hozzá, mikor látta a nyuszi tétovázását.

Az állatok megköszönték a váratlan ajándékot, és eltűntek az erdőben. A hóember melegséget érzett a szíve körül - azt hitte, talán a déli napsütéstől.

Éjszaka újra hidegebbre fordult az idő. A hóembernek eszébe jutottak a kert éhező-fázó madarai, s üzent értük a hajnali széllel.

- Kérlek, tisztítsátok meg a seprőmet a rajta maradt magoktól - mondta a madaraknak.

Ahány feketerigó, cserregő sz*rka, vörösbegy volt a környéken, mind odasereglett a hóember köré! Szemezték a söprűről a magokat, míg csak a puszta vesszőnyél maradt. Akkor felfújták a tollukat, és jóllakottan elrepültek.

A hóember pedig elégedetten pislogott csipkebogyószemével.

Ismét eltelt egy nap.

Süni ballagott búsan a kert alján.

- Miért lógatod az orrodat? - kérdezte a hóember.

- Legurult a tüskémről az utolsó hullott vackor - Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta. Büszkén viselte sárgarépa orrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.

Délután újra esett a hó. A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.

A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

Berze Nagy János
gyűjtése

A tetejetlen fa.
Hun vót, hun nem vót, vót a világon, az üveghëgyekënn is túl, az ópërënciás tengerënn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, de még azonn is túnann vót ëgy magos fa, a kinek az allya olyan vékony vót, mint ëgy pípaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag újjam, még azonn fëlű, mint a kezem szára, a hun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së lëhetëtt látynyi. Annak a fának a tetejibe vót ëgy rincziránczos nagy vërësbarkét szoknya, annak vót hetvenhét ráncza, a hetvenhetegyikbe vót ëgy kis könyv, annak a tizënnëgyegyik levelinn olvastam 9)

Vót a világonn ëcczër ëgy kirá, nagyon gazdag vót. De akarminő gazdag is vót, més së tudott tanányi olyan embërt, a ki a kertyibe való nagy arancsërësznyefát mët tutta vóna másznyi. Tele vót annak a fának az ódala olyan töviskëkkel, hogy a ki mászott vóna rajta, a tövisk mind agyonszurkáta. Sok halottya vót má annak a fának.

Egész nap ott szót alatta a siralmas, húszták a czigányok, a kiket az öreg kirá odarendelt. Mëvvót nekik parancsolva, aggyig húzzák, míg aszt a fát valaki mëg nem mássza.

Azonn a környíkënn, a hun a kirá lakott, vót ëgy kanászlegény, Jánosnak hítták. Ez odaszól az annyának: »Ésnyám! süssék nekëm kënyeret, készíjjék nekëm gúnyát vagy hat párt, mer elmënëk, nem tom, visszagyövök-ë még, de maj mëssegít a jó Isten!«

Az annya mëgtőtötte a szőrtarisznyát kënyérrel, szalonnával, a sok gúnyát batuba kötte, avval »Isten álgyon mëf fiam!« útnak eresztëtte a legént.

Mëgy a legény, mëndëgél, beállít a kirá udvarába: »Fëlségës kirá! gráczia fejemnek, én kanász vagyok, szeretnék fëlmënnyi a csërësznyefára, mënnézném, hogy mit tart!«

»Jó van, fiam! jó! ereggy, ha má az a számításod, 10) elért a galyakho. Szép terepély fát látott, zöld ágakkal, közbe mëg a tengër arancsërësznyét. Eszibe jutott, mit ígírt a kirának, leszakajtott három szëmet belűlle, lëvette.

Újra mënt, mëndëgét, hallotta, hogy a cigányok odalë má abbahatták a siralmast, a kirá is ugrándozott örömibe, hogy él a lánya.

A hogy fëllyebb mënt, hát látott ő ëgy gyönyörű kastét. Bekopogtat. Tanál ëgy királyánt (vagy mit? csakhogy szép vót!), annak eléatta a szíviszándékját, hogy ő szëgény embër, szógálatot keres, mi ëgymás!11) A kirákisasszon fëlfogatta, mëgmutatta az ëstállóba három gyönyörű lovát, szërszámot, mindënt. 12) mind a tizënëgy szobát mënnézhetëd, de a tizënkettegyikbe valahogy be në mënj, tudod-ë? mer akkor nekëm is, nekëd is, de végünk lëssz!«

Valahogy elmëgy a feleségi, szöget ütött a fejibe a tilalom. Mé nem mëhet ő be a tizenkettegyik szobába? mi van ott? Nem bánnya ő, akarmi, de má ő mënnézi, ha ördög is! Úgy is tett. 13)

Kitámolygott az óba. Ottan aszongya neki az első tátos. »Tudod-ë, mit? kis gazdám! ülj fël az én hátamra, majd hazahozzuk mink a szép asszonyt!«

János këgyetlenű mëgörűt. Vette magát a ló 14) Kimënt a sárkány. »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz. Mi a bajod?« »Ëhetek is, ihatok is, de oda má a szép asszony!« »Czo fël, te! hát én ëhetëk-ë még!?« »Ëheccz még tísis, még akkor is utóérjük!«

A sárkány bement, harapott valamit. Avval fël a kamutërderes hátára, allyig mëntek, allyig szátak, má utóérték őköt. A sárkány elvette a szép asszont, Jánosnak mëg aszonta: »no! az első puhár boré mëgkëgyelmezëk!«

A sárkány vitte haza a szép asszont, János mëg ballagott haza a maga lován.

Otthon a másogyik ló biztattya fël az útra, János ráadta a fejit. A szép asszont megint elhozták, de a kamutërderes eszrevëtte, a sárkány elfogta -37- őköt újra. »No má lëtelt mind a három puhár bor!« monta Jánosnak, de a szép asszonyt vitte magával.

Má János azt hitte, hogy a feleségi odaveszëtt örökre. Mit csinállyék má ő? Otthon a harmagyik tátos mondja neki megint: »Gyerünk el, édes gazdám! maj mëlládd, hogy visszahozzuk a feleségëd!« Jánosnak mit vót mit tënnyi, ëgyebbe nem vót reménségi, mëppróbákozott a harmagyik úttal is. Pegyig tutta, hogy ha most el nem hozza az asszont, hát végi.

Jóvan. Elindúnak harmagyikszor is.

Elérnek a kastého, lóra csallya János a feleségit, mënnek is, mint a szél.

De a kamutërderes së alutt ám az óba, kaparta a hídlást, fëlérzëtt a sárkány.

Kimëgy az óba, aszongya a lónak: »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz! Mi bajod?« »Ehetek is, ihatok is, kedves gazdám, de nincs szép asszon, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë még?« »Ëheccz még tísis!«

Mikor mëgëtt a sárkány, fëlül a kamutërderesre, allyig mëntek valamënnyit, utóérték Jánosékot. A sárkány ölibe kapta az asszont, Jánost mëg së irgalom, së këgyelëm! összeaprította. Avval szát haza a kastéllyába.

A hun mëg a János húsa össze vót aprítva, ott libapaskom vót. A libapásztorok épen tüzet akartak raknyi, tüzrevalót keresgétek. Szëttek össze mindënféli töviskët, gallyat, ëgy helyënn mëgtanáták a kondás -38- szívit is. Fëlvëtték azt is, tëtték a tűzbe. Sül a szív javába, csak úgy sërsog, ëcczërcsak kipattan belűlle ëgy gyönyörű szép embër. János vót, de mos még szëbb vót, mint annakelőtte. Összeszëtte magát, elindút, mënt, mëndëgét hetedhétország ellen.

Tanát ëgy vénasszont, a kinek elmondott mindën ügyit-baját, azután meg hogy szógálatot szeretne keresnyi.

Az tanácsot ad neki. »Eregygy el ide mëg ide, ott lakik ëgy öregasszon, anná csak három nap ëgy esztendő. Három ló lësz a kezedre bízva. Ha kitőtöd az esztendőt, sëmmi ëgyeb bért në kérjé, csak azt a csikót, a mit a szëmétdombonn má hét esztendeji rág a pondré!«

Jó van. János elindút. Mëgy soká, árkon-berkënn, kërësztű-kassú, ëcczër odaér, a hun az öregasszony lakik.

Bekopogtat, beköszön. Elmongya, hogy mi járatba van. Hát fëlfogatták.

Másnap rëggel mëgy János a három csikóval a mezőre. Mikor kiért, leült kënyerezni. Ahogy kënyerez, odaszáll ëgy czélla. »Aggyá ëgy kis ënnyivalót, maj mëghalok éhënn!«

János lëvágott ëgy kis pille kënyeret, odatta neki. Mikor a czélla mëgëttë, ëgy sípot adott Jánosnak. »No, ha bajod lëssz, csak fújjá ebbe a sípba, maj segítëk én rajtad, ha tudok!« János eltëtte a sípot, kënyerezëtt tovább. Allyig hogy elvégezte a früstököt, oda akar mënnyi a lovakhoz, azok -39- ráfújták az álomszellőt, a mitű János úgy elalutt, mint a tej.

Mikor fëlériz, láttya, hogy ëgy csëpp ló sincs. Odavan mind. Mëgijett. Mit csinállyék mos má? Eszibe jutott a síp, a mit a czélla adott. Belefújt. Rögtön mëjjelënt a czélla. »Mi bajod, édës gazdám?« »Elveszëtt a ló ëgy szályig!« »No, ha csak az a baj, akkor në fé! Amott van ëgy fertő, abba úszik három arankacsa. Az a három arankacsa nem ëgyeb, mint a három lovad. Ne ë ëgy kötőfék, itt ëgy lesgüdör, ebbe ülly bele, én majd a fertő fëlé szállok, oszt feléd hajtom a három arankacsát, de të légyé eszëdënn, mihent közel érnek hozzád, a kötőfékët csak vágd annak a fejihë, a kit előtanász!«

Úgy is vót. A czélla szát a tó fëlé, János mëg elhelyhezte magát a güdörbe. Hajtya a czélla a három kacsát, János is tartya a gyeplőt. Mikor odaérnek, csak vágja a fejikhë a kötőfékët. A három arankacsa ëcczërre három lójé vátozott. Avval rávette magát az ëgyikre, este is vót mán, vitte őköt hazafele.

Otthon nagyot nézëtt az öreg asszony, mikor látta, hogy János hozza a lovakot. Akkor vocsorát adott neki, oszt lëfeküttek.

Másogyik rëggel is viszi János a csikókat. A hogy a mezőre ér, lëül kënyerezni mëgint. Odamegy hozzá ëgy róka. »Aggy ënnëm ëgy falat kenyeret, majd elveszëk éhënn!« János adott ennek is. Hála fejibe sípot adott ez is.

Mikor a róka lëmënt, János is mëgkënyerezëtt, -40- a három ló ráfújta az álomszellőt, János elalutt mélyenn.

Mikor fëlériz, hát láttya, hogy a ló mind odavan.

Belefújt a sípba, gyött a róka. »No, mi baj van, édës gazdám?« »Elveszëtt a három ló, hogy kék azt mëgkerítenyi?« »Ha csak az a baj, akkor nincs baj! Látod-ë azt a tábla búzát? Abba van három nyúl, az a te három lovad! Ne, itt van ëgy kötőfék, majd én feléd hajtom őköt, të mëg bújjá el, ha odaérnek hozzád, csak vágd a fejikhë, në fé, akkor mëgvan a të három lovad!«

Úgyis vót. A róka hajtotta, János vigyázott, a három nyúl, a hogy a kötőféket hozzájok vágta, mingyá lójé vátozott.

Akkor fëlült az ëgyikre, vitte őköt. Az öregasszony má mérges vót, hogy nem tud kifognyi a fiatal embërënn. De azé adott neki vacsorát.

Harmagyik rëggel újfënt ez vót a kötelességi Jánosnak. Kiviszi a lovakot, mint másszor, most is kënyerez. Mos mëg odamënt ëgy mókus. »Aggy ennëm valamit, mer majd elveszëk!« János ennek is adott. »No, jótét helyibe jót várj, ne ez a síp, ha bajod lëssz, csak fújj bele, itt termëk ëcczërre!«

A három ló mëgint ráfújta Jánosra az álomszellőt, el is alutt estyig.

Akkor mëgint csak nem tanát a három lóbú ëgyet së. Elévëszi a régi segíccségët, a sípot, belefúj. Ott van a mókus. »Na mi baj, édes gazdám?« »Oda a három ló, oda, hogy keríjjük azt mëg?« -41- »No, ha csak az a baj, az még nem baj! Ne ez a kötőfék. Ereggy haza. Otthon a fészerbë látsz ëgy tyúkot, az az öregasszony, az alatt van három tojás, az a három ló. Ingëszteld fël a tyúkot valamivel, hogy fëlüllyék, oszt mikor a tojás gurúnyi kezd alóla, csak vágd szét a tojást a kötőfékkel, në fé, mëllësz a három lovad!«

János úgy tëtt. Mënt haza, ëgënyest a fészërbe. Láttya, hogy ëgy nagy csesznye tyúk ott ül ëgy sarokba. Csatarász előtte a kötőfékkel, a tyúk fëlül, a tojás mëg gurúnyi kezd alólla. A hogy gurút a tojás, ő mëcscsak oda neki, – mingyá mëllëtt a három ló. A tyúk mëg azalatt átvátozott öregasszonyé. Mikor a fészërbű vezetyi ki János a lovakot, az öregasszony má a pitarajtóba várta. Mérges vót! De nem szót sëmmit, azt is lassan monta.

János mikor bekötte a lovakot, bement a pitarba. »No, öreganyám, kitelt az esztendőm, hát fizessék ki, a hogy illyik, a bérbe aggya nekem azt a rossz csikót, a kit má hét esztendeji túr a pondré a ganajonn!«

Aszongya az öregasszony: »Hát mëg vagyok veled elégëdve, de még ëgyet tëgyé mëg! Vidd el ezt a három lovat, vasaltasd mëg! Akkor oszt majd mëgëgyezünk!«

Hunczut vót az öregasszony, nem hiába, hogy boszorkány vót! Mindenáron el akarta Jánost vesztenyi.

Fël is ült ő a lóra. A hogy mënt a kovácsho, -42- tanákozott avval a vénasszonval, a ki ő neki a boszorkányos asszont komendáta, aszongya neki az asszony: »hallod-ë, hé, ha gyösz vissza avval a lovakkal, karikát csiná velëk a lebëgőbe, mer máskép lëvetnek, oszt véged!«

Mëg is fogatta János.

Mikor gyött vissza a kovácstú, viczkándozott alatta a három ló, má lë is vette vóna, ha az öregasszony mëg nem láttya, oszt rá nem kiát a lóra, mer János nem tudott velëk a lebëgőbe karikát csinányi. Igy oszt mëgszabadút a bajtú. A lovakot hazavitte.

Eléáll az asszonnak, a boszorkánnak, hogy hát má ezt is mëttëtte, ideji vóna, hogy kifizesse.

Az asszony sëhossë akart ráányi arra, hogy a rossz csikót odaggya, igírt ő ezüstöt, aranyat, mindënfélit, de János nem tágított a csikótú, ő csak azt kívánta.

Nagynehezenn oszt mégis beleegyezett a vén satrafa.

János fëlvëtte a csikót az ölibe, vitte.

De nagyon nehéz vót ám. Lëhajította az ölibű. De csak újra fëlvëtte. De csak belefáratt. Lëvette másocczor is, harmacczor is, de má mikor harmacczor lëvágta, felugrott a rossz csikó, gyönyörű aranszőrű tátos lëtt belűlle. »No, édës gazdám! jó van má! csakhogy az öreganyámtú mëgszabadítottá. Mos má elhozzuk a szép asszont. Mer tudd mëg, hogy ez az asszony nekem nagyanyám, az anyám mëg a sárkánná -43- van, a kamutërderes. – Nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«

Má ekkor János a hátánn ült. Visszanéz, mëgláttya az öregasszont. A tátos mëg lëhajította a hátárú.

»Mit láttá?« »Az öreganyádot!«

Mënnek továdabb, mëgint mongya a kis ló: »nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«

Hátranéz János. »Piros az égallya nagyon!« mongya János. »Hű! de haragszik az öreganyám!« De másocczor is lëvette Jánost.

Kisvártatva harmacczor is mëgszólal a tátos. »Nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«

János visszafordú, aszongya: »Kék lángot látok!« »No, dúl-fúj akkor az én öreganyám!« de Jánost harmacczor is lëvette.

János mëg má nagyon haragudott, hogy biz őt në vetëgesse lë mindég, ő má nem ül a hátára többet.

De a tátos szabadkozott, hogy nem má többet, csak üllyék fël, ezután nem vetyi lë.

A tátos mëg is tartotta a szavát, nem vette lë többet.

»No, mos má mëhetünk a szép asszonyé, në fé, emménk lëssz má!« monta az aranszőrű tátos.

Mëntek, szátak, repűtek, olyan sebësenn, mint a gondolat.

Odaérnek a kastéhó, az asszony épenn az ablakonn lesekëdëtt. Mëgláttya János. »Szívem szép -44- szerelme! szép galambom! mos má gyere, elviszünk, në fé nem ér má utó a kamutërderes!«

Az asszon csak eltátotta a száját, mikor az urát mëglátta. Maj mëhhalt örömibe. Mënt ëgënyesenn az uráho, össze-vissza csókolta, felült mellé a lóra.

Akkor János »no, Jézus álgyon mëg! gyerünk!« mëntek oszt, a hogy tudtak.

Zörgést hall a sárkány, fëlijed, kinéz az óba. »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz, mi a bajod?« »Ëhetëk is má én mëg ihatok is, nincs szép asszony, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë mé?« »Dehogy ëszël, dehogy ëszël! Ülly a hátamra, oszt gyerünk, de ussë érjük má mink azt utó!«

Rávetyi magát a sárkány, buzogánynyal veri, két sarkantyúval szoríttya, csak úgy lőtt a ló ódalábú a vér, de hun jártak má azok az aranszőrű tátosonn?

Egyet nyerít a kamutërderes fiának az aranszőrű tátosnak. »Á mëg, fiam!« Rányerít vissza a János lova: »nem állok!« Kérdezi János a lótú, hogy mit nyerített a sárkány lova? Az mëmmonta neki.

Nyerít a sárkány lova másogyikszor is, hogy »á mëg, fiam!«, de az csak azt nyerítette vissza, a mit az elébb.

Szoríttya a sárkány a lovát, mëgy is a, de hasztalan, az aranszőrű tátost nem birták utóérnyi.

Nyerít a kamutërderës harmagyikszor is. »Nem -45- vársz mëg, fiam!?« »Megvárlak, anyám, ha a sárkánt fëlhajítod olyan magosra, hogy ha lëesik, hát kulimász lëssz belűlle! Máskép mëg hozhatod utánnam, míg a világ!«

Mikor ezt mëghallotta a sárkány lova, nagyot hajított magánn, fëlvette a sárkánt olyan magosra, hogy mire lëesëtt, azonnal kulimászé vát. Onnan horgyák a tótok azt a sok kulimászt!

A tátos mëgvárta az anyját, a kamutërderest, János a két lovat ëgymásho kötte, ő felült a sárkány lovára, a feleségit meg a tátosonn hatta.

Úgy mëntek osztann, még haza nem értek.

Otthon János mëg a feleségi újra mëgesküttek, lakzit csaptak, ott ének még most is a szép kastéba, ha még mëg nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László, mezőtárkányi legény szájából. Lejegyzés ideje: 1903. dec.

Saját mesémet hozom nektek, ami jelenleg csak egy mese, de remélem lesz folytatása is. A fejemben már félig-meddig összeállt a követkő epizód



Tinka egy teljesen átlagos manólány volt, aki manócsaládjával az erdőben lakott. Egy fa odvában éltek, hasonlóan a többi erdei manóhoz, de valamiben mégis különböztek tőlük.

A manólány és családja nem olyan zöld, igazi erdei manó volt, hanem inkább mint egy embercsalád, csak kicsiben.

Tinka inkább hasonlított egy kislányra, mint egy manóra, de azért mégis manós is volt kicsit. Hosszú vörös haja volt, arcocskáját pedig szeplők borították. Ha tehette naphosszat üldögélt az odú melletti fatönkön, nézelődött, vagy éppen olvasott. Amikor olvasott, akkor mindig beleképzelte magát a mesébe, és így hol boszorka volt, hogy királykisasszony, vagy épp a szegény leány. Legjobban a boszorkás mese tetszett Tinkának. Elképzelte, hogy ő egy csúnya, hosszú orrú, ráncos arcú boszorka, aki a seprűjén lovagolva utazik a világban. És persze olyan ijesztő, hogy az emberek mind félnek tőle!

Egy napon, amikor a szülei elmentek eleséget gyűjteni, Tinka megint elővette a boszorkányos mesekönyvet. Végigolvasta, holott már kívülről fújta az egészet, az első betűtől az utolsóig. Amint a könyvből felpillantott, észrevette az odú mellé támasztott seprűt. Nézte, nézte és elképzelte magát, ahogy repül a levegőben, keresztül az erdőn, a mező fölött, át a folyón, be a városi nagy házak közé. Minél tovább nézte a seprűt, annál inkább érezte, hogy itt az idő! Ki kell próbálni, milyen lehet csúnya hosszú orrú boszorkaként repülni.

Lemászott a fatönkről és a seprűhöz lépett. Nézegette, forgatta, emelgette, majd újra letette. Aztán megfogta újra. Eszébe jutott a kép, a mesekönyvből, ahol a boszorka a lába közé vette a seprűt és elindult....jó erősen megfogta a seprű nyelét, egyik lábával átlépett rajta, mintha lovagolni akarna, és várta, hogy repüljön. Becsukta a szemét, és várt, de nem történt semmi. Visszatette a seprűt az odú mellé és szomorúan visszakuporodott a fatönkre.

Akkor eszébe jutott, hogy a boszorkás mesében a boszorka sem repült rögtön, hanem előtte egy varázsigét mormolt! Nosza elővette a könyvet, gyorsan fellapozta ott, a varázsigénél:

– Nyúlepe és libaháj,

gyerünk seprű, repülj már! –

Nyúlepe és libaháj, nyúlepe és libaháj, nyúlepe és libaháj- ismételgette Tinka, miközben sietett a seprűhöz. Már majdnem felült rá, amikor eszébe jutott, hogy a boszorka a leszálláshoz is varázsigét mormolt! Gyorsan visszaszaladt a könyvért, és jobbnak látta, ha viszi magával az útra. Megfogta újra a seprűt, meglovagolta, becsukta a szemét és elmormolta a varázsigét:

– Nyúlepe és libaháj,

gyerünk seprű, repülj már! –

Ekkor a seprű lassan, csendben felemelkedett és repülni kezdett! Tinka el sem akarta hinni, hogy valóban repül! Óvatosan kinyitotta a szemét és látta, hogy bizony már a fák fölött vannak, repülnek a mező és a város felé!

Az erdő csodaszép volt felülről! Csupa zöld levél, csupa barna fatörzs, körös-körül madarak röpködtek és csodálkozva nézték a manólányt és a repülő seprűjét!

Aztán már a mező felett szálltak, ahol az érett sárga búzakalászok kíváncsian tekingettek az ég felé, nézték Tinkát, ahogy repül.

A folyón is átrepültek, és már látszottak a város magas, emeletes házai. Sok-sok ház volt a városban, de voltak fák is, parkok, kicsi ligetek. Ahogy Tinka lenézett, látta az autókat, buszokat, a sok embert akik az utcán siettek a dolguk után.

– Igen ám, de most már jó lenne leszállni valahol – gondolta a manólány. Viszont ehhez tudni kellene a leszálló varázsigét. Nagy nehezen fellapozta a könyvet, és félhangosan olvasni kezdte a varázsigét:

– Kecske körme, róka lába

azt mondom, hogy szállj a fára –

Erre a seprű lelassított,berepült a parkba és ott leszállt az egyik fa ágára. A parkban épp gyerekek játszottak, akik rögtön észrevették a seprűvel leszálló Tinkát.

– Nézzétek egy boszorka! – kiáltotta az egyik kisfiú.

– Ez nem is boszorka, mert nem fekete a ruhája! – mondta erre a másik.

– És nem is csúf és nem is öreg!- szólt egy kislány

– Nem is csúf és öreg???? – kérdezte csak úgy magától Tinka – Hát akkor milyen? – Igazából akkor nézett végig magán és látta, hogy bizony ugyanazt a ruhát viseli mint az erdőben, és a bőre sem ráncos, az orra sem hosszú.És nem is félelmetes.

Tinka most csalódott lett egy kicsit, hisz amiről álmodott, amit tervezgetett, az csak félig sikerült. Repült ugyan a seprűvel, de nem lett rút boszorka belőle.

Sokat nem ért rá gondolkodni, mert addigra az összes gyerek ott ugrált és kiabált a fa alatt.

– Ki vagy te? Ugorj, le, mutasd magad! Gyere játszani! – kiabálták kórusban a gyerekek.

Tinka nem tudta mitévő legyen, de olyan kedvesek voltak a gyerekek, hogy végül leugrott közéjük a földre.

– Tinkának hívnak és manólány vagyok. A folyón túli nagy kerek erdőből jöttem. – válaszolta a kérdésekre megszeppenten.

A gyerekek körbevették, nézegették, összesúgtak a háta mögött. Nem csoda, hiszen soha sem láttak még igazi manólányt!

– Gyere játszani! Igen, hintázzunk! Menjünk labdázni! – hívogatták a gyerekek.

Tinka kicsit félénken, de beállt a labdajátékba. Pár perc múlva már együtt szaladgált, nevetett a gyerekekkel, és nagyon jól érezte magát közöttük.

Játék közben el is feledkezett az erdőről, a manócsaládról, de még seprűjéről is!Már kezdett esteledni, amikor a park melletti templom harangja élesen belezúgott a levegőbe. Tinka megijedt, hiszem még sosem hallott harangzúgást, és amikor körülnézett, látta, hogy esteledik.

– Jaj haza kell mennem! – kiáltotta, megkereste a seprűt és a mesekönyvét.

Elbúcsúzott a gyerekektől, felpattant a seprűre, elmotyogta a varázsigét, és már repültek is vissza, az erdő irányába. Szerencsére a szülei még nem értek haza, így fel sem tűnt senkinek Tinka kis kirándulása.

Visszatette a seprűt a helyére, felült a fatönkre, és olvasni kezdte kedvenc mesekönyvét.

Gárdonyi Géza

Bolond Istók generális




Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bolond Istók nevű legény. Egyik nap gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy beáll katonának.

El is ment a kaszárnyába és jelentkezett a főkapitánynál.

• Főkapitányúr! Bolond Istók alázattal jelentkezik katonának.
  
  Be is vették, de harmadnapra hazaeresztették.
  
  Mert mindent fordítva csinált, amit mondtak.
  
  
  
  Ha azt mondták: jobbra fordulj! – ő balra fordult.
  
  Ha azt mondták: állj! –akkor ő leült a földre.
  
  Ha azt mondták: előre! – akkor Bolond Istók visszahátrált.
  
  Eleinte pofozgatták, bezárták, koplaltatták. Utóbb aztán megkérdezték tőle, hogy miért csinál mindent fordítva.
  
  
  

• Azért – mondta büszkén Bolond Istók-, hogy az ellenség megzavarodjon.
  
  
• Mert ha az ellenség meghallja, hogy nekünk jobbra kell mennünk, akkor ők minden puskával jobbra fognak lőni. De ha és fordítva teszek mindent, akkor az ellenség nem bír követni és összezavarodik.
  
  
  
  Ez egyáltalán nem tetszett sem a főkapitánynak, sem pedig a többi katonának.
  
  Ezért hát elküldték.
  
  Gondolta Istók: azért mégis megmutatom, hogy nekem van igazam.
  
  Hazament a falujába és összehívta a cimboráit.
  
  
• Csináljunk – mondotta – olyan hadsereget, amilyen még sose volt a világon.
  
  
• Én leszek a generális.
  
  Amit én mondok ti mindig fordítva teljesítsétek.
  
  Azzal elkiáltja magát: - kezeket le!
  
  Erre mindenki felemelte a kezét.
  
  
• Jobbra nézz! Erre meg mindenki balra nézett
  
  
• Előre – mindta Istók! Mindenki hárta felé ment.
  
  Egyszer a főkapitány és a serege Bolond Istók falujában masírozott. Amint meglátták Istók furcsa hadseregét majd megpukkadtak a nevetéstől.
  
  
  
  Kíváncsiak vagytok gyerekek milyen nehéz dolga volt Bolond Istók seregében szolgálni?
  
  (Aki nem lép egyszerre kiszámolóra)
  
  Próbáljátok meg ti is! Válasszatok magatok közül egy Bolond Istók generálist.
  
  Aki elhibázza a parancs teljesítését, zálogot ad, vagy kiesik.
  
  
• 
  

Garas Samu Miskolczi Nemzetőr Dall

Illyés Gyula
A két lány meg a vasorrú banya


Volt egyszer, hol nem volt a világon egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Mindkettőjüknek volt egy-egy lánya. Szegények voltak mind a ketten. Az egyiknek rostája volt, de szitája nem, a másiknak szitája volt; de rostája nem. Ha az embernek a szita kellett volna, átküldött az özvegyasszonyhoz, az asszony meg, ha rosta kellett volna neki, átküldött az özvegyemberhez. Hogy ne kelljen mindig mindent kölcsönkérni, összeházasodtak. Az ember lányának nagyon rossz sora lett. A mostohája nagyon rosszul bánt vele, szidta, ütötte-verte, ahol érte. A lány már nem tűrhette tovább, elment hazulról világgá. Ahogy ment, mendegélt, egy nagy erdőben talált egy kemencét. A kemence megszólította: - Ó, szép lánymátkám! Egyél az én hamuban sült pogácsámból! A lány mondja magában: - Eszem biz én, mert éhes vagyok! És jóllakott a pogácsából. Arráb egy patak mellett ment el. A patak is megszólítja: - Ó, szép lánymátkám! Igyál az én szemetes vizemből! - Iszom, mert szomjas vagyok! - mondta a lány, és jót ivott belőle. Ment tovább az erdőben. Egyszer egy házhoz ért. Abban lakott a vasorrú banya. Beállott hozzá szolgálónak. A vasorrú banya megparancsolta, hogy hat szobába szabad neki bemenni, de a hetedikbe nem. A lány fogadta, hogy úgy lesz. De egyszer, ahogy a vasorrú banya elment otthonról, a lány mégiscsak benézett a hetedik szobába. Hát mit látott? Olyat, amin nagyon elcsodálkozott. Annyi kincs volt ott, hogy annyit még álmában sem látott. Megrakodott belőle, és szökött hazafelé. Nem soká mehetett, mert a vasorrú banya visszatért, észrevette, hogy a lány bent járt a hetedik szobában, és elszökött. Elővette a sütőlapátot meg a vasgerebent, a lapátra ült, és azt mondta magában: - Lipit-lapát, vasgereben, mindjárt utolérlek, legerebenezlek! A lány akkor már a patakhoz ért. Megszólítja a patakot: - Ó, te patak! Rejts el engem a te rejtekedben! Ímhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez! A patak szétnyílt és elrejtette. A vasorrú banya ott ment el a lapáton a patak mellett, a lányt nem látta meg. Akkor a lány kijött, és ment tovább. Odaért a kemencéhez. Megszólította azt is: - Ó, te kemence! Rejts el engem a te rejtekedben! Ímhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez! A kemence is elrejtette. A vasorrú banya a lapáton már akkor visszafelé jött, de a lányt nem láthatta meg, mert a kemence elrejtette. Hazaért a lány. Megmutatta a magával hozott kincseket. Örült is az apja, hogy a lánya most már nem eszi ingyen a kenyeret a háznál. A mostoha szerette volna, ha az ő lányának is volna annyi kincse, mint a másiknak. Sütött neki édes süteményt, meg adott neki egy csutora bort, és elküldte, hogy szolgáljon ő is a vasorrú banyánál. Az ő lánya is azon mód találkozott az erdőben a kemencével. Odaszólt a kemence neki is: - Ó, szép lánymátkám! Egyél az én hamuban sült pogácsámból! - Nem eszem én! - mondta a lány kevélyen. - Van énnekem cukros süteményem! Arrább a patak is megszólította: - Ó, szép lánymátkám! Igyál az én szemetes vizemből! - Nem iszom én! - mondja. - Van az én csutorámban bor! Azzal ment tovább. El is ért a vasorrú banyához. Fölfogadták őt is. A hetedik szobába neki se volt szabad benézni. Alig várta, hogy a vasorrú banya elmenjen otthonról, első dolga volt, hogy a hetedik szobába menjen. Bement, s még több aranyat hozott el, mint a másik. Úgy megszedte magát, csak úgy görbült, és sietett hazafelé. A vasorrú banya most is nemsokára otthon volt. Megint elővette a sütőlapátot meg a vasgerebent, ráült a lapátra, és mondta: - Lipit-lapát, vasgereben, mindjárt utolérlek, legerebenezlek! A lány odaért a patakhoz. - Ó te patak! Rejts el engem a te rejtekedben! Ímhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez! De a patak azt mondta neki: - Nem rejtelek! Nem ittál a szemetes vizemből! Szaladt tovább. Odaért a kemencéhez. Azt is kérte: - Ó, te kemence! Rejts el engem a te rejtekedben! Ímhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez. A kemence se rejtette el. - Nem ettél a hamuban sült pogácsámból! A vasorrú banya nemsokára utolérte a lányt, jól legerebenezte, az aranyat meg elvette tőle. A lány alig tudott hazamenni. Mikor hazaért, a kakas meglátta, a kerítésre szállt, és onnan kiabálta: - Ímhol gazdasszonyom! Jön ám a te lányod tiszta vérben! Odaugrik az asszony. - Hess le onnan, te kakas! És hozzátette: - Jön ám tiszta gyémántban! A kakas megint fölszállt a kerítésre, és csak kiabálta: - Ímhol! Jön a lányod tiszta sebben! Az asszony azt se hagyta szó nélkül. - Jön ám! Hozza a drága kincseket! Egyszer csak a lány belépett a házba: tiszta vér volt. Nem hozott semmit. Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974

Messze-messze, hetedhét országon is túl, élt egyszer egy cár a leányával. Azt mondta egyszer a cárkisasszony az apjának:
– Adasd hírül, apámuram: gyűljenek ide mindenünnen az ifjak. Adjanak fel nekem találós kérdéseket, én majd megfelelek rájuk. Akinek a találós kérdését kitalálom, azt lefejeztetem. Akiét nem találom ki, ahhoz feleségül megyek, még ha paraszt is vagy pásztor!
Ráállott a cár. Hírül adatta lánya kívánságát. Összesereglettek mindenünnen a daliák, ki-ki a maga találós kérdésével.
Alighogy belekezd valamelyik, a cárkisasszony már kiáltja is:
– Tudom, tudom!
És nyomban megfelel rá.
Az ifjút tüstént megragadják és lefejezik. Tenger sok derék vitézt veszített el így a cárkisasszony.
Élt abban az országban egy öregember. Három fia volt. A legkisebbiket Ivanuskának hívták. Meghallotta Ivanuska, hogy a cárkisasszony egymás után fejezteti le az ifjakat, és így szólt az apjához:
– Engedj el, apácskám, a cárkisasszonyhoz, hadd adjam fel neki találós kérdéseimet. Azokat, tudom, nem találja ki!
– Veszteg maradj, te kelekótya! A bátyáid okosabbak nálad, s még ők se mennek. Jobb, ha itthon maradsz, mert otthagynád a fejed!
– Bánom én a bátyáimat! – mondta Ivanuska. – Ők a maguk feje után mennek, én az enyém után. Bocsáss útnak, apámuram!
Mit tehetett az öreg, elengedte Ivanuskát. Felült Ivanuska egy tarka gebére, és útnak eredt. Ahogy lovagolt, egy rozsdás kopját vett észre az útszélen. Felvette, és továbbment.
Ment az úton, léptetett a gebéjén, egyszer csak látja: bika tévedt a zabba, legeli, tapossa. Leszállt Ivanuska a gebéről, kitépett egy nyaláb zabot, megsuhintotta, mintha ostor volna, és kihajtotta a bikát a vetésből. Kihajtotta, és azt mondta magában:
– Megvan az első találós kérdés!
Felült a gebére, továbbment. Nézi – egy kígyó csúszik vele szemben az úton. Ivanuska agyonverte a kopjával, és így szólt:
– Megvan a második találós kérdés!
Ment, poroszkált, egy folyó partjára ért, és azt gondolta: „Későre jár, nem mehetek tovább. Itt kell töltenem az éjszakát.”
Kicsapta a lovát legelni, maga pedig belefeküdt a parthoz kikötött rozoga csónakba, és elaludt.
Reggel, ahogy felébred, látta, hogy csupa tajték a víz teteje. Leszedte a vízről a tajtékot, megmosakodott benne. Aztán lovához ment, és megtörülközött a gebe sörényében.
– No – azt mondja –, megvan a harmadik is!
Felült a lovára, és folytatta útját. Odaért a cári palota elé, és bekiáltott:
– Vezessetek a cárkisasszony elé! Hadd tegyek fel neki három találós kérdést!
Vezették a cárkisasszony elé.
Ivanuska elmondta az első találós kérdést:
– Ahogy jöttem, jószágot láttam az út mellett. A jószágot jószág taposta. Fogtam a jószágot, és a jószággal kikergettem a jószágot a jószágból. Kitalálod-e, cárkisasszony?
Gondolkodott a cárkisasszony, törte a fejét erősen, de sehogy sem tudta kitalálni. Fogta a mindentudó könyvét, kereste benne a feleletet. De a könyvben nem volt ilyen találós kérdés. Azt mondta a cárkisasszony az apjának:
– Adjon fel nekem ez a legény egy másik találós kérdést, majd kitalálom egyszerre a kettőt.
Ivanuska előállt a másodikkal:
– Ahogy jöttem, látom, gyilkos közelít az úton. Fogtam a gyilkost, és a gyilkossal agyonütöttem a gyilkost. A gyilkos megölte a gyilkost. No, mondd meg, mi ez?
A cárkisasszony megint fellapozta mindentudó könyvét. Kereste a feleletet, de nem találta. Akkor ravaszsághoz folyamodott.
– Halljam a harmadik találós kérdést – mondta. – Nekem három annyi, mint másnak egy!
Ivanuska feladta a harmadikat is:
– Továbbmentem, s az úton meglepett a sötét éjszaka. Megpihentem. Lefeküdtem aludni, de se a földre, se az égre, se a vízbe, se födél alá, se az utcára, se az erdőbe, se a mezőre. Reggel felébredtem, megmosakodtam: nem harmatban, nem is folyóvízben, se nem esőben; olyan törülközőbe törülköztem, amit nem fontak, nem szőttek. Halljam a feleletedet, cárkisasszony!
A cárkisasszony már elő se vette a tudós könyvét, tudta, hogy úgysem fog megfelelni. Azt mondja apjának, a cárnak:
– Felséges apám, ma fáj a fejem, összezavarodtak a gondolataim… Holnap majd megfelelek mind a három kérdésre.
A cár megparancsolta Ivanuskának, hogy várjon másnapig. Ivanuskát éjszakára bevezették egy szobába, és meghagyták neki, hogy maradjon ott.
Ivanuska elővett egy karaj kenyeret, eszegette, üldögélt.
A cárkisasszony magához hívatta leghűségesebb szolgálóleányát, és beküldte Ivanuskához.
– Eredj – mondta neki –, tudakold meg tőle a feleletet. Ígérj neki aranyat, ezüstöt, amit csak kíván!
Ment a szolgáló Ivanuskához. Faggatta, kérdezgette, ígért neki aranyat, ezüstöt. De Ivanuska azt mondta:
– Nem kell az aranyod, se az ezüstöd! Nem azért jöttem. Feleljen meg a cárkisasszony a találós kérdéseimre, ha tud!
A szolgáló dolgavégezetlen tért vissza a cárkisasszonyhoz, és azt mondta neki:
– Nem kell neki se arany, se ezüst, azt kívánja, hogy felelj meg a kérdéseire.
Megharagudott a cárkisasszony, nem tudta, mitévő legyen. A kérdésre nem tudott megfelelni, de feleségül sem akart menni az egyszerű paraszthoz. Gondolkodott, gondolkodott, végül gonosz tervet forralt. Reggel, amikor az udvari nép összegyűlt, előlépett a cárkisasszony, és azt mondta:
– Nem szegem meg a szavamat: a találós kérdésekre nem tudtam megfelelni, hát feleségül megyek Ivánhoz. Készüljetek a menyegzőre!
Örült mindenki, felvidult a nép: nem fejeznek le több fiatal legényt! A cárkisasszony szobájába hívatta Ivanuskát: beszélni akar a mátkájával, megvendégelni fűszeres kaláccsal, drága borokkal. Asztalhoz ültette Ivanuskát a cárkisasszony, ellátta minden jóval. Közben észrevétlenül álomport kevert a serlegébe. Ivanuska felhajtotta a serleget, és rögtön elnyomta az álom.
A cárkisasszony akkor behívta első szolgálóját, gazdag ajándékokkal megvesztegette, és meghagyta neki, hogy vigye el Ivanuskát messze-messze, és dobja a feneketlen ingoványba, hogy híre-hamva se maradjon.
Úgy is tettek. Sötét éjszaka elvitték Ivanuskát, és a feneketlen ingovány kellős közepébe vetették.
Ivanuska három napig aludt a mocsárban. Amikor felébredt, körülnézett, és hangosan tanakodott:
– Hogy kerülhettem erre az átkozott helyre?
Eszébe jutott, hogyan kínálgatta, látta el minden jóval a cárkisasszony, hogyan öntött tulajdon kezével bort a serlegébe. Nyomban kitalálta, ki vettette a mocsárba, hogy elveszítse.
Ivanuska megpróbált kikászálódni az ingoványból. Egyik zsombékról a másikra ugrott, gyökerekbe kapaszkodott – alig tudott kivergődni. Elment a folyóra, megmosdott, és nekivágott vaktában a világnak.
Sokáig ment, mendegélt, egy rengeteg erdőbe ért. Miközben az erdőben bolyongott, igen megéhezett. Látja, két almafa áll az erdei tisztáson, tele érett, piros almával.
Ivanuska leszakított egy almát az egyik fáról, megette, s abban a szempillantásban szarvak nőttek a homlokán, nagy, nehéz szarvak, majd a földig húzták a fejét.
Ment Ivanuska a másik almafához. Leszakított arról is egy almát, megette – a szarvak nyomban eltűntek a homlokáról, maga pedig még szebb daliásabb legénnyé vált, mint amilyen volt.
„No – gondolta Ivanuska –, most megleckéztetem a cárkisasszonyt! Tudom, elmegy majd a kedve, hogy megölesse és félrevezesse a derék embereket!”
Szedett mind a két almafáról, és elindult, vissza a városba.
Ahogy a városba ért, vénséges vén anyókát pillantott meg egy házikó előtt. Olyan öreg volt már, hogy minden tagja reszketett. Odalépett hozzá Ivanuska, és ráköszönt:
– Jó egészséget, anyóka! Fogd csak ezt az almát! Edd meg!
Megette az anyóka az almát, és nyomban megfiatalodott. Pirospozsgás, gömbölyű, vidám menyecskévé változott.
– Ó, kedves gyermekem! – hálálkodott. – Hogy köszönjem meg neked?
– Szerezz nekem, anyóka, olyan kosarat meg öltözetet, amilyenben a vándorkereskedők járnak. Felöltözöm, és megyek eladni ezt a fiatalító almát.
Az asszony egykettőre szerzett neki ruhát meg kosarat. Felöltözött Ivanuska kereskedőruhába, fejére tette a kosarat, s olyan lett, mint egy igazi vándorkereskedő. Egyenesen a cári palotához indult. Amikor a kapu elé ért, hangosan bekiáltott:
– Édes almát vegyenek! Édes almát vegyenek!
Meghallotta a cárkisasszony, szalajtotta a szolgálóját: – Eredj, ízleld meg, csakugyan édes-e az az alma!
Kifutott a szolgáló, megkérdezte:
– Hallod-e, kalmár, nem savanyú-e az almád?
– Végy belőle, kisasszonyom, ízleld meg! – mondta Ivanuska, és adott egy almát a szolgálónak.
Az megette az almát, és olyan szépséges lett, hogy még a cárkisasszony se ismert rá, amikor visszament a palotába.
– Te vagy-e? – kérdezte tőle.
– Én bizony! – felelte a szolgáló.
– Mitől lettél ilyen szép?
– Az almától!
A cárkisasszony száz rubelt adott a szolgálónak, és ráparancsolt:
– Szaladj, végy nekem is abból az almából!
Kiszaladt a szolgáló, megvette az almát, és vitte úrnőjének. A cárkisasszony kiválasztotta a legpirosabb, leggömbölyűbb almát, és rögtön beleharapott. Alighogy megette, szarvak nőttek a homlokán – nagy, nehéz szarvak, egészen a mennyezetig érők.
Összeszaladt a palota népe, jajgattak, sopánkodtak, de nem tehettek semmit. A cárkisasszonyt ágyba fektették, az ágy fölé pedig polcokat ácsoltattak, hogy a szarvak azon nyugodjanak. Feküdt a cárkisasszony az ágyban, jajgatott, siránkozott:
– Ó, micsoda csapás! Micsoda szerencsétlenség! Hogy mutatkozzam most az emberek előtt? Férjhez se mehetek!
Ivanuska ezalatt csepűből szakállat ragasztott, kuruzslónak öltözött, teleaggatta magát gyógyszeres üvegcsékkel, füvekkel, fogott három fűzfavesszőt, és ment a palotába. Amikor a kapu elé ért, bekiáltott:
– Nincs-e kuruzslónak való munka? Minden betegséget meggyógyítok, minden nyavalyát kiűzök!
Meghallotta ezt a cárkisasszony, és azt mondta szolgálójának:
– Hívjátok, hívjátok be gyorsan azt a kuruzslót! Talán ő meg tud szabadítani a szarvamtól!
Futott a szolgáló a kuruzslóért. Bevezette a palotába. Maga a cár sietett elébe. Ivanuska megkérdezte a cártól:
– Ki beteg nálatok?
– Látszik, hogy messze földről jöttél – mondta a cár –, ha nem tudod, mi történt nálunk! A lányomnak mennyezetig érő szarvak nőttek a homlokán. Ha segítsz rajta, megjutalmazlak: számolatlan adom az aranyat, ezüstöt. Még a cárkisasszony kezét is odaadom. Ha pedig közel érzem halálomat, téged ültetlek cári trónomra!
– Felséges uram – felelte Ivanuska –, előbb látni szeretném a beteget.
Bevezették a cárkisasszonyt, Ivanuska ránézett és szólt:
– Fűtsétek be jól a fürdőt, és vigyék oda a cárkisasszonyt: ott majd meggyógyítom.
Befűtötték a fürdőt. A fürdő messze volt a palotától. Odavezették a cárkisasszonyt. Alig fért be szarvastul az ajtón. Ivanuska kiküldött minden szolgát, megragadta a cárkisasszony szarvát, és vallatóra fogta:
– Miféle bűnök száradnak a lelkeden, hogy ekkora szarvad nőtt? Gondolkozz csak: nem bántottál-e, nem vezettél-e félre valakit?
– Kuruzsló apóka – felelte a cárkisasszony –, én soha életemben nem vezettem félre senkit, nem is bántottam. Csupa jó dolgot cselekedtem.
Ivanuska kapta a fűzfavesszőt, jól elnáspángolta a cárkisasszonyt, és újra megkérdezte:
– Gondolkozz csak: nem bántottál-e, nem csaptál-e be senkit?
A cárkisasszony semmiképpen sem akarta megvallani bűnét. Ivanuska azt mondta neki:
– Addig nem engedlek el, amíg meg nem mondod az igazat!
Megijedt a cárkisasszony, és megeredt a nyelve:
– Megmondom hát, kuruzsló apóka! Egy ágrólszakadt parasztot belevettettem a feneketlen ingoványba! De hát az csak nem bűn? Hiszen egy közönséges paraszt volt, nem más!
Ivanuska letépte a csepűszakállát, és megkérdezte:
– Nem én vagyok-e az a paraszt? Nézz meg jól!
Rátekintett a cárkisasszony, és felkiáltott:
– Ó, Ivanuska! Nem ismertelek meg! Szabadíts meg ezektől a szarvaktól! Hozzád megyek feleségül! Sírig hű leszek hozzád!
– Azt már nem! – felelte Ivanuska. – Csalárdságodért, gonoszságodért egész életedben viselned kell a szarvakat!
Azzal sarkon fordult Ivanuska, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el!

Réges-régen, amikor még Nisápur virágzott, a város főterén egy szilárdan megépített karavánszeráj állt. A dúsgazdag kereskedők egytől egyig itt szálltak meg. Ét itt néhány tolvaj, akik rendkívüli ügyességre tettek szert a tolvajlásban. Bármit is főztek ki azonban a karavánszeráj meglopására, minden próbálkozásuk csütörtököt mondott, mivel semmiképpen nem tudtak lyukat fúrni a falába. Végül felkerestek egy embert, aki jámbor aszkéta életet élt, visszavonultan egy barlangban. Tanácsot kértek tőle:
- Egyik testvérünket bebörtönözték ebbe a karavánszerájba. Szeretnénk kiszabadítani, de a fal nagyon erős. Ha segítenél minket tanácsoddal, örökké hálásak lennénk neked.
- Fiatal koromban tolvaj voltam - felelte az -, de most vezekelek, és erősen megfogadtam, hogy többé nem lopok. De mivel testvéreteket foglyul ejtették, és hozzám fordultatok tanácsért, elárulok nektek valamit. A városon kívül van egy kút, amely ma már csak rom. Földdel be is tömték, ne tudja senki sem, hogy ott valamikor kút volt. Ha rábukkantok, és megtisztítjátok a földtől, találtok a kút fenekén egy utat, amely a karavánszeráj közepén álló kúthoz vezet.
A tolvajok nem győztek eléggé hálálkodni, aztán búcsút vettek. Elindultak az árokhoz, hamarosan megtalálták a kutat, s megtisztították a földtől.
Volt a karavánszerájban egy jókora nagy kutya. Éjjelre szabadon engedték, mivel a kapu zárva volt. A tolvajok néhány napon át be-betértek a karavánszerájba, és kenyérrel, hússal magukhoz édesgették a kutyát. Egyik éjjel aztán átlopóztak az árokban levő kútból a karavánszeráj kútjához. Kimásztak a kútból, és egymás után felnyitották azoknak a kereskedőknek az ajtaját, akikről biztosan tudták, hogy ékszerük, pénzük garmadával áll. Beosontak és ami pénzt, kincset csak bírtak, mind elemelték. Aztán ugyanazon az úton, amelyen jöttek, visszatértek. Másnap, mire kinyitották a karavánszeráj kapuját, megjöttek a kereskedők. Látják ám, hogy minden szobát alaposan kifosztottak. Jelentették az esetet a kormányzónak, az rohant is egyenesen a karavánszerájba. A gyanúba vett szerencsétleneknek bottal alaposan ellátták a baját, kalodába zárták és tömlöcbe vetették őket. Nagy csődület támadt, s a nézők között ott voltak a tolvajok is. Látják, hogy a kormányzó parancsára néhány embert keményen ütlegelnek. Azt mondja az egyik tolvaj a társának:
- Odamegyek és megszabadítom ezeket a szerencsétleneket.
- Eredj csak - biztatta a másik.
Odament ekkor a tolvaj a kormányzóhoz, és megkérdezte tőle:
- Miért kínzod ezeket az embereket?
- Mert elloptak vagy ötszázezer tumán értéket a karavánszerájból - felelte a kormányzó.
- Bocsássátok szabadon őket! A kereskedők drágaságai énnálam vannak.
- Ugyan hol? - hüledezett a kormányzó.
- Ugyanebben a karavánszerájban - felelte a tolvaj. - Gyertek csak velem, majd megmutatom.
Ezzel a tolvaj a kút nyílásához vezette a kormányzót, a kereskedőket és az összes többi jelenlevőt. Akkor azt mondta:
- A drágaságok ebben a kútban vannak. Küldjetek le valakit, hogy hozza fel őket.
A kút azonban nagyon mély volt, úgy hogy mindenkinek inába szállt a bátorsága. Biztatták hát a tolvajt:
- Menj le csak te magad!
- Én lemennék - felelte a tolvaj -, de mit szólnátok hozzá, ha egy utat találnék a kút fenekén, és a drágaságokkal együtt ott elszelelnék?
A többiek erre nagyot nevettek, és azt mondták:
- No, ha a kút fenekén egy útra bukkansz, akkor minden kincs, amit találsz, a tiéd, s mehetsz vele békével.
A tolvaj ekkor egy kötelet kötött a derekára. A kötél végét az emberek fogták. Belemászott a kútba, és leereszkedett a fenekére. Amint talajt ért, leoldotta a kötelet a derekáról, és egy követ kötött rá. Aztán az alagúton át szépen kisétált. A többiek meg vártak, vártak, de a tolvaj csak nem akart kijönni. Leeresztettek hát egy embert a kútba. Hát úgy egy fertályóra múlva meglátják ugyanazt az embert a karavánszeráj kapuján befordulni. Ekkor megértették, hogy a tömérdek kincset a kúton keresztül lopták el. S a sok kinccsel együtt a tolvajnak is nyoma veszett.