Mesék

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Kisfaludy Sándor

Dal

Hűlt helye a sűrű dombon
A sok madárfészeknek;
Levél helyt a dió-lombon
Csókák s varjak lebegnek;
Fűrj és fecske menni készül,
Gólya, daru eltünt már;
A denevér tornyában ül,
Estvénként most már nem jár;
Hamvas ködben lábbog a nap;
Hervad, pusztúl a domb és lap; -
Itt az ősz! de legyen bár, -
Öröminkben nem lesz kár.


images

 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
upload_2018-10-16_9-28-0.jpeg



Móricz Zsigmond
A világ végén már szép és jó


A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház közepén kedvesanyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.

De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. A gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.

Persze, a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többinek, úgy hívja, hogy kedvesanyám, a többi gyerek is úgy hívja a vastag, nagydarab, fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni.

Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni valamennyinek.

Mint egy méhkas, úgy zsibonganak; mint egy madárfészek, úgy csiripolnak; mint valami vásár, úgy civakodnak. Lány ez valamennyi. Tíz darab lány. Azér is béreltek állami gyereket, hogy ha már tíz lányt ingyen kell tartani, hadd legyen egy, amék fizet.

Kedvesapám nincs itthon, örülnek is neki, mert Tülkös bácsi oly éktelen dühös, hogy a felesége minden évben becsapta, folyton csak lányt dobott a szeme elibe, hogy italnak adta magát, és ha hazajön, csak ostorral jön, és sorra veri az egész hadat.
 

Csatolások

  • A VILÁG VÉGÉN MÁR SZÉP ÉS JÓ.pdf
    276 KB · Olvasás: 16

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
upload_2018-11-8_9-47-2.jpeg

Mikszáth Kálmán
A Gazsi kalandja

Hihetetlen történetet mondok, de annyira állítják, bizonyítják az összes medvék (mert szetnek ám a medvék
dicsekedni), hogy lovagiatlanság benne kételkedni.
Gazsi körül forog a kaland. Gazsi, ez a vásott kisfiú elszökött otthonról (bizonyosan rossz fát tett a tűzre, eltört talán egy bögrét), s addig ment, mendegélt, míg egyszer az erdőben találta magát, annak is a kellős közepén.
Megéhezvén, korgott a hasa, szeretett volna már visszameni, de nem tudta az utat.
Nosza, sírásra fakadt a mi Gazsink, de biz azt senki sem hallgatta, csak a gyík és a szarka, de azok csak nevették, mintha mondanák. „Minek mentél el otthonról, te kis csacsi! Minden dolognak előbb kell a végét átgondolni!”
Amint így búslakodik a szegény Gazsi, egyszer csak megzörren a gally, s ott terem a tisztáson dirmegve-dörmögve egy vén mackó.
Most ijedt meg igazán Gazsi, roppant zokogásra fakadva.
– Ne bőgj, fiacskám – mondá a medve szelíden -, nem eszlek meg, pedig jó pecsenye válnék belőled. De a minap megfogta a bocsomat egy ember, aztán megsajnálta, szabadon eresztette, akkor megfogadtam, hogy soha többé nem eszem emberhúst.
– Igazán nem akar megenni, Mackó bácsi?
– Nem én, fiam, inkább itt halljak éhen!
– Akkor hát vezessen haza az apámhoz.
– De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek. Hanem tudod, mit? Fölveszlek a hátamra, hazaviszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé.
A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig.
Otthon már párolgott a jó ebéd, pecsenye, gyümölcs s csemegének medvecukor.
A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdett kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang vidám hancurájuktól.
Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették.
A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy földhöz hagyta magát vágni, s Gazsi kacagott, ugrált örömében.
Az öregúr (már tudniillik Mackó uram) elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt:
– Menjünk most, gyereke, sétáljunk egyet a parkban. (Az erdőséget a maga parkjának tartotta.)
De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére.
Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. ŰA kis bocs ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se nem hallott, se nem látott semmit, rémületében hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé.
– Végem van! – hörögte az öreg mackó.
– Ne hívassak orvost? – siránkozott a bocs.
– Nem, nem! Megpróbálok hazavánszorogni!
S a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak csepegett a fejéből. Mindenütt piros lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról se feledkezett meg.
– Hát a pajtásod hol van?
Szétnéztek az erdő fái közt, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült.
– Gonosz, hálátlan teremtés – sóhajtott a medve -, a gyilkosomhoz szegődik.
De Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a vadászban a saját édesapját ismerte fel
– Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám?! – kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. – Ej, csakugyan rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak! De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról?
– Soha nem teszem többet – könyörgött Gazsi -, csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsületes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlangjába, megetetett, megitatott, gondomat viselte…
– És én éppen azt a medvét lőttem meg! – kiáltott fel a vadász megilletődve. – Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere, fiam, vezess a medvéhez!
Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó bekötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal.
Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyítette fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért:
– Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom.
A mackó kezet nyújtott a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka eset, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse.
Mondjam-e még tovább ezt a mesét? Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult.
Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban.
Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot:
Heje, huja, haj,
Nincs már semmi baj!
 

Csatolások

  • upload_2018-11-8_9-45-17.jpeg
    upload_2018-11-8_9-45-17.jpeg
    7.5 KB · Olvasás: 8

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Mikszáth Kálmán
Az elégedetlen fazék



Elunta a fazék az örökös fortyogást a tűzön, elkezdett panaszkodni a bunkósbotnak:

- Én már nem maradok itt tovább.

- Nekem magamnak is nagy mehetnékem van – felelte a bunkósbot

- Menjünk együtt, komám!
 

Csatolások

  • upload_2018-11-30_15-47-3.jpeg
    upload_2018-11-30_15-47-3.jpeg
    7.1 KB · Olvasás: 9
  • fazek.rar
    8.8 MB · Olvasás: 20

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
images


Mentovics Éva: Mikulás-Köszöntő


Édes, kedves Mikulás,
köszöntünk most téged.
Eljöttél az idén is,
ahogy megígérted.


Látjuk, hogy a tartásod
teli zsáktól görnyedt.
Rakd le nehéz puttonyod,
pihenj meg egy csöppet!


Sok-sok színes ajándék
nyomja fáradt vállad.
Tudjuk, hogy a Világot
több százszor bejártad.

Tudjuk, hogy a szánoddal
tovasiklasz újra.
Néhány darab sütivel
gyűjts erőt az útra.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
upload_2018-12-5_13-35-24.jpeg



Móra Ferenc
TÉLAPÓ HARAGJA


Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalták a jeget,


Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.

No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak hogy akármilyen kár, oda van a nyár.

- Bizony kár - sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.

- Ohohó, ohohó! - sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.

- Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?

- Hihihi, huhuhu, hahaha! - kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.

- Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!

No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:

- Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! - Csak azt lesd! - nevettek az emberek.

Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.

- Siessünk, emberek - biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.

Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.

- Nini - örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz
az idén a kemencének.

Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.

Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:

- Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.

Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.

- Nincsen vetés, nem lesz kenyér! - sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.

De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret ! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:

- Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!

Tél apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt.

Pedig ugye, kár?
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
LUCA napja​



Luca napjához köthető a búzaültetés. Ezen a napon kis tálkába búzát szórt a háziasszony, amit karácsony napjáig öntözgetett, s minél magasabbra hajtott ki, s minél jobban kizöldült addigra, annál bővebb termést jósoltak a következő esztendőre. Belsejébe mécsest, gyertyát volt szokás helyezni.

A búza zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, Jézust jelképezte.




 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Donászy Magda
Karácsonyvárás



Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás. Lótás-futás, csomaghordás. Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van. Oda se a hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek. Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal.
Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét. Egyik-másik tele sincs még. No de mindegy. Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres.
Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott. Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne. Néha nem is pénz kell ehhez. Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom. Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka. Tomi adja jobbra-balra. Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe. Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés. Nem is drága, nem is nehéz! Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik. Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba'.
Hát nagyanyó mit csinál? A két keze meg nem áll. Öt kötőtű körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad. Sietteti a fonalat. A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül. Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik. Dehogy pihen! Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt. Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák megett nagyanyóka szekrényébe'. De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre. Hóba, fagyba ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján. Melegíti, vigyáz rája, s vele, egy az iskolába.
Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is. S a varrótű? Az se rest. A cérnával futni kezd. Bújócskázik be-ki, be -ki, ha nagyanyó öltögeti. Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra. S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat.
Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán. Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be. Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják? Hová tegyék? Hej! Mert a hely sosem elég. Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik. Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége. Anyu egyre sugdos-dugdos. Apuka papucsban futkos. Fejét fogja, kulcsokat hoz. Lassan illeszti a zárhoz. Mi tagadás, kicsit álmos.
Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet. S tanakodik: - Mi lehet? - Tűnődik egy darabig: - Kié lehet? Mi van itt? Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni? - Fogadkozik: - Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni! Lári-fári! Hány nap van még? Már nem is sok. Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt.
Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész. Hiszen kicsiség az egész. Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát? Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja.
Dehogyis vár karácsonyig. Lassan odalopakodik. Lábujjhegyen, észrevétlen. Jó, hogy senki más nincs ébren. De lám! Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja! Visszasompolyog az ágyba.
Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje. Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta. Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag?
Mert a napok folyvást fogynak. Mind kevesebb lesz a sok nap. Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán. - Már egyet sem! Csengős szánon – hipp-hopp! - itt van a karácsony.

images
 

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Tersánszky Józsi Jenő

A szilveszteri malac (részlet)
Jeles napok

Ott ülök a Szilveszter-estét megelőző nap a két öregemmel, ebéd után. Azt már mind tudom, hogy halkülönlegességek, rák és torta és gyümölcs és pezsgő olyan mennyiségben és minőségben van már megrendelve a Szilveszter-esténkre, hogy ezeknél már csak a házhoz hívott négytagú dzsessz, egy jobb karmesterrel az, ami drágább. Pedig alig lesz vendégünk más, mint a szűkebb család.

De aztán a két öreg arról kezd vitázni, hogy vajon a Szilveszter meglehet-e malacsült nélkül vagy sem?

Illetve anyám azt vitatja, hogy a malacsült már rég nem divat! Ellenben nyerni szoktak élő malacot, és behoznak élő malacot lokálokba, hogy szerencsét hozzon a megérintése, és persze borravalót kapjon, aki körülhordja Szilveszterkor.

Apám nem tágít. Ha senki se, ő egyedül malacsültet akar enni!

Nos, rendben van! De erre mind a két öreg egy véleményre jut abban, hogy Szilveszter előtt a hentesek irtózatosan felemelik a malac árát.

Hallatlan! Ötszáz pengőbe is belekerül talán nekik ez az este. És a világ legkomolyabb fölháborodásával tárgyalják, hogy a húsipar kilónként tíz, sőt húsz fillért is emel a malacon Szilveszter előtt.


upload_2018-12-26_9-55-59.jpeg
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Takács László
Újévi köszöntő

Aranyszánkó fut a havon,
Ezüst csengő a lovakon,
Haj, délcxegen, fiatalon,
Az Új Év ül a bakon!

Köszöntse a magyar népet,
Hozzon búzát, békességet,
Rőf9s kolbászt, szakajtóval,
Bort is mellé, száz akóval!

Nekünk is van kívánságunk,
Januárra havat lássunk,
Korcsolyával jégre szálljunk,
Hadd repüljünk, hadd cikázzunk!

Szorgalmunk hadd gyarapodjon,
Kettes, hármas egyre fogyjon.
Februárra mit kívánjunk?
Jó legyen bizonyítányunk!

Márciusban, áprilisban,
Ha virágot nyit a pitypang,
Rigó, kakuk, csíz elébe
Szaladhassunk ki a rétre!

Homlokán virágkoszorú,
Szegfű, rózsa, jó illatú,
Májusban a fiúk, lányok,
Szép nyíló piros virágok!

S ha Péter-Pál napja eljő.
Ne legyen az égen felhő,
A sok pajtás - vígság napja -
Bizonyítványát kikapja.

És Badacsony, Füred, Mára,
A kapuit sarkig tárja,
És vidáman azt kiáltja:
- Aki derék, tábor várja!

És hadd jöjjön csak szeptember,
Várjuk azt is nagy örömmel,
Új könyvekkel, új füzettel,
Új szemekkel, új szívekkel!

Októberben, novemberben
Subát ölt a kicsi ember,
S mire itt lesz a december.
Új esztendőnk öreg ember?

Elbúcsúzunk szépen tőle,
Legalább egy esztendőre,
Hogy jövőre fiatalon,
Viszontlássuk majd a bakon!

Aranyszánkó fut a havon,
Ezüstcsengő a lovakon,
Haj, délcegen, fiatalon,
Az Új év ül fenn a bakon!




 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Kriza János
Az álomlátó fiú

székely népmese

images





Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának:
- Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni.
Az édesanyja sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút:
- Hová mész, fiam?
- Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol.
- Gyere el hozzám - azt mondja a gazda. - Hadd lám, tudnád-e hajtani a négy ökröt, hogy szántsunk ketten.
Elveszi a fiú az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettőt. Látja a gazda, hogy jó mozgású gyermek, s megkérdi:
- Hát, te fiú, ettél-e valamit?
Azt mondja a fiú:
- Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy elhoztam hazulról, azon egy állapotban van.
- Hát lássuk azt a pogácsát, milyen!
Előveszi a fiú a pogácsát s odaadja:
- No, gazduram, itt van, törjön belőle s kóstolja meg.
Elveszi a gazda, próbál törni belőle, s hát nem tud.
- Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebből nem tudok törni?
Azt feleli a fiú: - Ebből, gazduram, nem is tud törni senki, mert ezt édesanyám sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van.
Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza.
A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól.
Azt mondja a jó gazda:
- No, fiam, elmegyek veled, s megmutogatom, hogy merre legeltesd az ökröket az éjszaka. De ugyan jókor hajtsd haza őket, hogy mehessünk el szántani korán.
Hazahajtja a fiú az ökröket virradat előtt két órakor. Előveszi az ekét, befogja az ökröket, s megindulnak szántani ketten. Mikor este hazamennek a szántóból, azt mondja a gazda neki:
- No, te fiú, - azt mondja -, ma jó korán hazahajtottad az ökröket, hanem holnap hajtsd haza még korábban, ha lehet, mert a szomszéd falusi határban van egy darab földünk, végezzük el azt is.
- Hazahajtom én, gazduram, ha megsegít az isten.
Elmegy a fiú az ökrökkel, de úgy megcsapja egy álomszellő a gyermeket a nagy fáradtságtól,
hogy még ebédkor is ott aludt abban a helyben, nemhogy hazament volna.
Kiáll a gazda a kapuba, s kérdi a többi legeltetőket:
- Az én szolgámat nem láttátok-e valamerre?
- Mi bizony nem láttuk, csak az ökröket, ott hevernek kinn a hegyen a fűben.
Megindul a gazda nagy haraggal a fiú után. Megkapja az ökröket, keresi a fiút. Megtalálja azt is aludva a fűben. Azt mondja:
- Te ugyan megtréfáltál engem! - de szidja, piszkolja, még meg is rugdalta.
Azt mondja a fiú:
- Édes gazdám, miért rugdosott meg engem? Egy álommal küszködtem, nem láthattam végig.
- Fejtsd meg nekem azt az álmot.
- Biz’, édes gazduram, meg nem fejtem addig, míg rajtam be nem teljesedik.
Azt mondja a gazda:
- Immár ha szántani nem mentünk, húzd elé a két szekeret menjünk el az erdőre fáért.
Elmennek az erdőre, megrakják mind a két szekeret. Mikor megrakták mind kötötték, azt mondja a gazda:
- No, fiú, menj el, és keress keréktalpfának való fát, de olyat - azt mondja keresztülérsz.
Talál egyet a fiú, s kiáltja a gazdáját:
- Jöjjön erre, gazduram, kaptam egyet!
- Hadd lássuk - azt mondja a gazda -, jó lesz-e. Öleld keresztül!
Keresztülöleli a fiú, a gazda a két kezét egyszeribe megköti oda a fához. Azt mondja:
- Te fiú, fejtsd meg nekem azt az álmot!
- Bizony, gazduram, széles e világon egy olyan ember sincs, akinek megfejteném, amíg rajtam meg nem történik.
- Bizony ha nem fejted - azt mondja a gazda -, én is itt hagylak ebben a helyben.
Azt feleli a fiú:
- Bizony, gazduram, ha itt hagy, nem hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyja a gazda a fiút abban a helyben megkötve. Ott búsult szegény egy álló hétig a fa mellett, majd megették a legyek.
Egyszer a királynak kedve támadt a vadászatra, s tizenkét vadászával éppen abba az erdőbe talált menni, ahol a gazda hagyta volt a fiút. Ott vadászik a király tizenkét vadászával egészen estefeléig. Egyszer a kopók megtalálták a gyermeket, s elkezdték erősen ugatni. Felhúzzák a vadászok a ravaszt, s mennek oda futva, azt hitték, valami vadat hajtanak a kutyák. Hát egy fiút találnak ott odakötve a fához. Azt mondja a fővadász:
- Hát, te fiú, téged ki kötött ide?
- Engem gazduram - azt mondja a fiú -, egy álomért.
Fejtsd meg nekem - azt mondja a fővadász - azt az álmot!
- Biz, én, jó uram, meg nem fejtem senkinek, amíg rajtam meg nem történik.
- Bizony, ha nem, itt is hagylak én téged ebben a helyben.
- Bizony, ha itt hagy, nem is hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyják a vadászok, visszamennek a királyhoz. Kérdi tőlük a király:
- Mit lőttetek, vadászok?
- Mi bizony, felséges királyom, nem lőttünk semmit, hanem találtunk egy tízesztendős forma gyermeket.
- Hát azt hogy találtátok?
- Kimegyünk, felséges király, vadászni. A kopók úgy este felé hajtanak, fognak erősen. Megfutamodunk a hajtásra, az erős ugatásra. Hát látjuk, hogy egy fiú meg van kötözve egy fához. Kérdőre veszem a gyermeket: „Téged ki kötött meg ide?” „Engem gazdám.” „Aztán miért?” „Egy álomért.” „Fejtsd meg nekem, s én akkor eleresztelek.” Azt feleli a gyermek: „Én soha, amíg rajtam meg nem történik.”
Azt mondja a király:
- Menj el, te fővadász és hozd be azt a gyermeket, hadd fejtse meg nekem azt az álmot.
Elmegy a fővadász ki a fiú után. Megoldja a fiút, elviszi a királyhoz. A király a fiúnak egyszeribe enni adat.
Mikor a fiú jóllakik, megköszöni a királynak:
- Köszönöm, felséges király, hozzám való szívességét, hogy engem behozatott az erdőről.
- Azért hozattalak be, te fiú, hogy fejtsd meg nekem azt az álmot, amit láttál.
- Felséges király, életem-halálom kezedben, de nemhogy a felséges királynak, de semmiféle földön járó embernek nem fejtem meg, amíg rajtam nem történik.
- Hogy mered te nekem ezt mondani, mikor én vagyok a Fehér király!
- Nem bánom én, felséges király, ha fehér, ha fekete, mégsem fejtem meg soha.
- Bizony ha nem, bévettetlek a legsötétebb tömlöcbe.
- Mégsem vallom meg soha, felséges király.
Megfogatja a király haragjában, s maga elviszi a tömlöcbe, s beveti, s tömlöc kulcsát messze elhajítja.
A királynak volt egy akkora leányocskája, amekkora a fiú. Ez a kisleány, mármint a királykisasszony, megsajnálta a fiút, megkereste a tömlöc kulcsát, s enni vitt a fiúnak mindennap.
Azt mondja egyszer a legényecske a tömlöcben:
- Ó, édes kincsem, mióta bejöttem ide, így meg nem éheztem, mint ma.
- Bizony megéhezhetel te még jobban is - azt mondja a királykisasszony -, mert küldött a Fekete király király atyámnak egy pálcát. Hogyha meg nem tudja mondani, melyik a pálcának a tőről való vége, s melyik a hegyről való, országostul együtt elpusztít. A király összegyűjtette a tanácsosokat egyszeribe, egyik azt mondta, ez a vastagabb vége, a másik azt mondta, ez a vékonyabb. Nem tudtak megegyezni sehogy sem.
Azt mondja a fiú:
- Édes kincsem, ami nektek bú s bánatotok van, az a legkisebb. Menj el - azt mondja -, fel a magad házába s feküdj le, tedd magad, mintha aludnál. Téged király atyád keresni fog, reád nyitja az ajtót - s elmondta a fiú apróra, mit mondjon a királykisasszony az édesapjának.
Úgy is lett. Reányitja a király a leányára az ajtót, s mikor meglátta, hogy alszik, nagyot toppantott haragjában:
- Ugyan bizony, édes leányom, hogy kívánod te az álmot, mikor nekem ekkora búm s bánatom van?
- Ne haragudjék, felséges király atyám, mert olyan álmot láttam, hogy búja s bánatja egyből elszáll. Azt álmodtam, hogy vigyünk a kútra egy kádat, azt töltessük meg vízzel, s azt a pálcát vessük bele a vízbe. Amelyik vége a hegye felől való, az könnyebb, az kifele áll, amelyik vége a töve felől való, az nehezebb, s lefele húzódik.
El is viszik csakhamar a kádat a kútra, megtöltik vízzel, s belevetik a pálcát. Hát a tőről való vége lefele húzódik a kád feneke felé. Nézi a király a pálcát egy kicsi ideig, aztán megfordul, s megy a tanácsosok után:
- No, ti tanácsosok, gyertek, nézzétek meg a pálcát. Harmadnapja, hogy kézről kézre forgatjátok, s nem tudjátok megmondani, melyik a töve felől való vége. Ez a fityfiritty leányocska ugyan csúffá tett benneteket. Úgy látom, ugyan ingyen húzzátok azt a nagy fizetést...
Megnézik a tanácsosok a pálcát a vízben, csóválják a fejüket, aztán nagy szégyenkezve elkotródnak onnan. A király pedig kiveszi a pálcát, megpecsételi a töves végét, s ír mellé egy levelet:
„Nehogy azt gondold, te Fekete király, hogy én csak annyit tudok, hogy meg ne tudnám mondani, hogy egy ilyen egyforma mogyorófa-pálcának melyik vége való a tő felől s melyik a hegye felől. Tudok én annyit s még annál többet is!” - s elküldi a pálcát s a levelet vissza a Fekete királynak.
Azt mondja a Fekete király:
- Jó eszed van neked, te Fehér király, s ugyan dicséred magad. De most majd meglátjuk, ura vagy-e a szavadnak vagy sem.
Kifogat a Fekete király a ménesből három, egy anyától való csikót, de azok olyan egyformák voltak, mint három egy tyúktól való tojás, s ír mellé egy cédulát:
„No, te Fehér király, hogyha meg nem tudod három nap alatt mondani, hogy a három csikó közül melyik a nagyobb, s melyik a kisebb, országostul együtt elpusztítalak.”
Elküldi a Fekete király a csikókat s a cédulát a Fehér királynak. Behívatja a Fehér király a tanácsosait ismét. Kiállnak a tanácsosok, nézik, tapogatják a csikókat, egyik egyet mond, a másik mást, nem tudtak megegyezni most sem.
Megint megy a királykisasszony a legénykéhez a tömlöcbe, de megint megkésve vitte neki az ennivalót. Azt mondja a fiú:
- Édes kincsem, de megéheztem megint! Ha így éltetsz engem, jobb volna talán, ha nem is éltetnél.
Ne mondj ilyet nekem! Mit tudod te azt, hogy minekünk megint micsoda búnk s bánatunk van. Küldött nekünk a Fekete király három csikót - azt mondja. - Hogyha meg nem tudja király atyám mondani, hogy melyik a nagyobb, melyik a kisebb, s melyik a középső, országostul együtt elpusztít.
- Ó, édes kincsem - azt mondja a legényke -, menj be a magad házába, s feküdj le ismét az ágyadba... - s megint a szájába rágta, mit mondjon király apjának, mikor reányitja az ajtót.
Megy a Fehér király, keresi a leányát, s mikor meglátja aludva az ágyban, olyant toppant egyet, hogy a csizmája mind szerétenszéjjel megy.
- Ugyan édes leányom, hogy, kívánhatsz te aludni, mikor nekünk ekkora búnk s bánatunk van?
- Édes király apám, én azt álmodtam, hogy tegyünk az istállóba egy teknőbe árpát, a másik teknőbe kölest, a harmadikba édes tejet. A nagyobbik csikó fut az árpára, a középső fut a kölesre, a kisebbik fut az édes tejre.
Úgy is történt minden, ahogy a királykisasszony mondotta. Megpecsételték mind a három csikónak a homlokát: ez a legkisebb, ez a legnagyobb, ez a közbenső, s visszaküldték a Fekete királynak.
- Látom - azt mondja a Fekete király -, hogy ezt eltaláltad, de tudom, nem a te eszed találta ki, sem a tanácsosaidtól nem telik ki ilyesmi. Hanem küldök én neked egy harmadik próbát, akkor majd kitudódik, ki volt az okos. Írom is a levelet: „Pünkösd napján, te Fehér király, jó reggel kelj fel, mosdjál, öltözzél, készülj a templomba. Mikor én harangoztatok, te is haran- goztass, mikor én jövök a templomból, te is jöjj. Mikor én asztalhoz ülök, te is ülj asztalhoz, s mikor a legelső falást a villába veszem, úgy kilődd a nyílvesszővel a villámból, hogy a falba beleragadjon, mert ha nem, országostul együtt porrá teszlek.”
Megkapja a levelet a Fehér király, s azt mondja:
- Látom, ez már több a pálcánál s a csikóknál!
Vagy búsult a király eddig vagy nem, de most már igazán búsult. Csak főzte a szakács a drága ételeket, de nem kellett egy falás sem bújában s bánatjában. Kérdi a szakács:
- Felséges király atyám, mi az oka, hogy csak főzök, s nem eszik?
De a király még csak nem is válaszolt.
Megy a királykisasszony megint a legényhez, s viszi neki az ennivalót, de ugyan későn.
- Jaj, édes kincsem - azt mondja a legény -, de megéheztem!
- De még jobban megéhezhetsz ezentúl, mert azt írta király atyámnak a Fekete király, hogy mikor pünkösd napján jó reggel felkel, ő is keljen, mosdj ék, öltözködjék, készüljön a templomba. Mikor a Fekete király harangoztat, a Fehér is harangoztasson, egyszerre menjenek a templomba, egyszerre jöjjenek ki, egyszerre üljenek asztalhoz. Mikor a legelső falást veszi a Fekete király a villájára, a Fehér lője ki egy nyílvesszővel úgy, hogy a falat ragadjon bele a falba.
Azt mondja a legény erre:
- Ó, édes kincsem, senki, de senki ezt meg nem cselekszi énrajtam kívül. Menj be megint a magad házába, feküdj le az ágyadba, s tégy úgy, mintha aludnál.
Rányitja a király az ajtót a leányára, s toppant egy olyat, hogy a csizmája mind szerteszéjjel megy.
Ugyan biz’, édes leányom, hogy kívánhatsz te aludni, mikor nekem se éjjelem, se nappalom a nagy gondtól s bánattól?
- Jaj, felséges király atyám, ne haragudjék rám. Azt álmodtam, hogy az a fiú, akit bevettetett volt a tömlöcbe, az meg tudná cselekedni, amit kíván kegyelmedtől a Fekete király.
Nagyot sóhajt a Fehér király:
- Menjetek el s nézzétek meg, de nem hiszem, hogy még a csontjából is volna valami épen.
Megy a leány másodmagával, s kiveszik a fiút a tömlöcből. Hát olyan legény facsarodott belőle, mint a nádszál. Nézi a király, egyszeribe királyfigúnyát csináltat neki, s azt mondja:
- No, te fiú, ki tudnád te lőni a Fekete királynak a falást a villájából?
- Én ki, felséges király. Hanem most én parancsolok felségednek. Széles e világon amennyi kőműves van, mind rendelje ide, egyik hozzon követ, a másik meszet, s nekem egy százöles kőoszlopot rakjanak.
Megrakják a kőművesek a százöles kőoszlopot, s pünkösd szombatján azt mondja a király a legénynek:
- No, te fiú, ha végbeviszed, amit a Fekete király kíván, én neked adom a leányomat, fele királyságomat s holtom után az egészet.
Pünkösd vasárnapján jó reggel felül a fiú a kőoszlopra s lekiált:
- Kelj fel Fehér király, mert a Fekete kel, öltözz, mosdjál, s készülődjél. Harangoztass, mert ő is harangoztat.
Egyszerre harangoztatnak, egyszerre templomba mennek, egyszerre kijönnek a templomból. Megint lekiált a legény a kőoszlopról:
- Gyere, Fehér király, teríttess asztalt, mert a Fekete is teríttet, ülj az asztalhoz, mert a Fekete király is odaült.
Egyszerre asztalhoz ülnek. Mikor a Fekete király veszi a legelső falást a villára, úgy meglövi a legény a nyílvesszővel, hogy azon nyomba beleragad a falba a falat villástul együtt.
Hanyatt veti magát a Fekete király, s elájul egyből. Támad nagy riadalom, lótás-futás. Öntözik a királyt cseberszám a jéghideg vízzel, nagy sokára magához tér.
- Jó, hogy engem nem talált el, mert szörnyű halált haltam volna! Hanem várj csak, te király, tudom, nem a te fejedtől s a tanácsosaidtól telt ki ez a próba. Írok neked egy levelet, hogy jelenjék meg személyesen az, aki ezeket a próbákat tette velem.
Megérkezik a levél, nézi a Fehér király, hívatja a vejét:
- Nézd meg, édes vejem, hogy mit kíván megint az a kutya Fekete király.
Búsult a Fehér király, hogy bizony talán kifogy a vejéből. Azt mondja a veje:
- Ó, édesapám, fölséges király, nem kell búsulni. Vannak felségednek katonái, hadd válasszak én azok közül tizenegy olyan legényt, amilyen én vagyok.
Megverik a dobot, összegyűlnek a katonák. Kimegy a király veje, s kiválaszt közülük tizenegy legényt maga mellé. Világra olyanok voltak, mint ő: szemük, hajuk, még a mozdulatuk is.
- No, felséges király - azt mondja a fiatal király -, ennek a tizenegy legénynek adass olyan gúnyát, mint nekem, s adass alájuk lovat is éppen olyat, mint az enyém.
Elindulnak, mennek a Fekete királyhoz. Ahogy mennek az úton, a király veje megtanítja a többit:
- Mikor odaérkezünk a Fekete királyhoz, egyszerre köszönjünk, egyszerre szálljunk le a lóról, egyszerre menjünk be a házba, egyszerre üljünk asztal mellé, egyszerre fogjunk enni. Egyszerre hagyjuk abba, egyszerre köszönjük meg a királynak az ebédet, s egyszerre kérjünk külön szobát.
Úgy is történt. Mikor bemennek a külön szobába, azt mondja a Fekete király:
- Ide egy vénasszony tüzet csinálni nem jöhetne-e be?
Egyszerre felelik:
- Ide bejöhet, fogadjuk jó szívvel.
Volt a Fekete királynak egy ördöngös szüléje, azt mondja neki:
- No, te vén boszorkány, ha reggelre meg nem tudod mondani, hogy melyik ezek közül a fiatal Fehér király, a hamvadat a széllel elfúvatom.
Megtudja az öreg boszorkány a beszélgetésből, hogy melyik az ifjú király, s a köpenyegét megvágja ollóval. Kimegy a házból, s megy egyenesen a Fekete királyhoz:
- No, felséges király, az ifjú királyt megjegyeztem, jobb felől megvágtam a köpenyegét ollóval.
Észreveszi a fiatal király, hogy ő meg van jegyezve, kapja az ollót, s mindegyik legénynek a köpenyegét jobb felől megjegyzi úgy, ahogy az övé volt.
Nézi reggel a Fekete király, hát mind a tizenkettőnek meg van jelölve a köpenyege jobb felől. Mit volt mit tenni, köszöni a látogatást, s útnak ereszti őket. Egyszerre búcsúzkodni kezdenek a királytól, egyszerre megindulnak. Útközben azt mondja az egyik katona:
- De jól tartott minket ez a kutya Fekete király!
Ráfelel a másik is:
- Ugyan jól éltünk.
Elhallgatja ezt a beszédet az ifjú király, s aztán azt mondja:
- Jól éltetek, jól éltetek, ugyan mivel éltetek olyan jól? Hisz asszonyember-tejjel dagasztott kenyeret ettetek, embervérrel elegyített bort ittatok, s kutya felnevelte bárányhúst ettetek.
A boszorkány, aki a fejük felett repült szalmaszál képében, egyszeribe megfordult, s visszament a Fekete királyhoz:
- No, felséges király, ugyan tarthattad a te vendégeidet finomabbnál finomabb ételekkel s italokkal, ugyan szidnak, s gyaláznak téged.
- Ugyan mivel tudnak szidni s gyalázni?
- Ugyan eléggel - azt mondja -, mikor asszonyembertejjel dagasztott kenyeret adtál nekik enni, kutyatejjel felnevelt bárányhúst etettél, s embervérrel elegyített bort itattál velük.
Nyomban levelet ír a Fekete király, s még eléri az útban a Fehér király vejét, hogy azt mondja, nyomban jelenjék meg személyesen az, aki ezeket mondotta volt.
Megfordul vissza egyszeribe az ifjú király másodmagával:
- Adjon isten jó napot, felséges király!
Isten hozott titeket is. Hát azért láttalak el olyan jól titeket, hogy leszidjatok, gyalázzatok engem az útban?
- Felséges király, igazat beszéltünk. Hívassa a sütőasszonyt, kérdezze meg attól.
Jön a sütőasszony, kérdi tőle a Fekete király:
- Hát akkor s ekkor miféle kenyeret sütöttél?
- Felséges király, életem-halálom kezedben, szopós gyermekem van otthon, lehet, hogy vagy egy kicsi tejem belefolyt a kenyértésztába.
Hívatja a király a kulcsárt:
- No, te kulcsár, ekkor és ekkor miféle bort adtál nekünk inni?
- Felséges király, mikor a bort csapoltam, az ujjam bogját beleütöttem a hordóba. Lehet, hogy vagy egy kicsi vér került a borba.
Hívatja a király a juhászát:
- Hát, te juhász, akkor s ekkor miféle bárányt hoztál be nekem?
- Felséges király, az volt a parancs, hogy azt hozzam be, amelyik a legjobb, én azt hoztam be, felséges király. Mikor ez a bárány született, az anyja egybe megdöglött. Egy kutyám is akkor kölykezett volt meg, annak a tején neveltem fel.
- Hát felséges király, ugye igazam volt?
A Fekete király megharagszik, úgy vágja magát földhöz, hogy mindjárt szörnyű halált hal, nem kellett többet féljen tőle se a Fehér király, se az országa.
Az ifjú király, a Fehér király veje, szépen elment haza, újból lakodalmat hirdettek. Báncidától Zsukhajnáig folyt a sárga lé. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott.
Ha a tizenhatodik fiú álma be nem telt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
images




Fekete István

Március




Szél nem mozdult, ág nem hajlott s egy vén varjú úgy ült a fatetőn, minth múzeumban lenne, üvegszekrényben, ahol általában csak nagytakarítákor mozognak a madarak, hiszen eleget mozogtak életükben.
Ült az öreg varjú szép csendben, nem károgott, nem vakaródzott, csak szemlélődött, mintha valamire várt volna, ami még nem bizonyos.
Alatta a patakon az éjjel meghorpadt a jég, s a jégen egy fél ponty feküdt szétszórva pénzeit, nem ugyan jószántából, vagy mulatozás közben, hanem mert a vidra megfodta az éjjel,evett valamit belőle, aztán otthagyta. A többit már az öreg varjú ette meg reggelire. Azért ül ilyen nyugodtan, mert begye tele van, s az ilyen szépm nagy darab halat nem hagy csak úgy ott az ember, azaz varjú. Ha valami vetélytárs jelenne meg akár a levegőben, akár a földön, természetesen hanyatt homlok vetné rá magát a halra, mert nincs olyan varjúgyomor,amibe még nem fér. Persze a vetéytársak száma sokkal nagyobb, mint kellene, s avannak közöttük olyanok, amelyek utálatosan nagyok és erőszakosságra hajlamosak. Így han például egy rétisas ereszkedne a halra, az öreg varjú nem szólna egy szót sem, míg egy szarka már nehezebben juthatna a zsákmányhoz.
Az előbb két kis cinke óvatoskodott a halhoz.
- Cin-cin-cincere – mondották – eszünk a halból, ha szabad ...
- Szabad – bólintott a varjú – de ne jártassátok a szátokat, mert idecsődül az egész erdő.
Hallgattak is a kékkabátosok és eszegettek, amíg egy karvaly végig nem suhant a folyó felett és éppen csak hogy megmenthették télbenkopott kabátkájukat.
Azóta csend van, ámbár minthavalami nem lenne rendben odalent. Mi van ezzel a jéggel?
Elvizenyősödött és meghorpadt, ami nem lenne baj – de a hal! Ha ez így megy tovább, a hal csúszni kezd befelé.
A vén varjú nem mozdul, hiszen itt van az ideje az olvadásnak, de hogy éppen most...
És mereven nézi a halat, ezenközben valaki megszólal alulról.
- Kiesik a szemed, varjú barátom, mit szemlélsz oly önfeledten?
- Csak úgy nézelődöm – tebbent meg a varjú a rókától. – Vizesedik a jég... de jobb is már!
Hogy a nyári tetvek egyék meg a bundádat! – tette ghozzá, persze csak gondolatban.
- Nagyon egy-helyre néztél
- A jégre néztem.
- Gyanús vagy, öreg sírásó.
- Hát nézd meg magad ! Legalább egy kis fürdőt veszel. Nem árt a bolháknak.
- Nana, csak ne sérteseggük egymást! Egyszerűen megkérdezem: mi van a jégen, követve megátalkodott tekintetedet s te rögtön a bálhákat hozod elő.
Elég kellemetlen, hogy még most sem kezdtem meg a vedlést – a fene ezt a telet! – és bizony akad egy-kettő.
Szóval: ugye nincs a jégen semmi? Te onnét jól látod, míg nekem át kell mászni ezen a ronda sűrűségen.
- Dehogy nincs !
- Micsoda? – csillant fel a róka szeme.
- Víz.
- Ó, hogy a szelek hordják el minden tollad, vén dögvész, hát illik élelem dolgában gúnyolódni?
A varjú nem válaszolt, mert egy kis cinke reppent megint a halhoz és csendesen megszólalt:
- Cin-cin – milyen szép nagy hal!
- Jaj! – gondolta a varjú – jaj!...
A róka hegyezte a fülét, mert nem értette a kis madarat.
- Cin-cin – cincere – mondta most már hangosabban a kis cinke – csodálatos, szép nagy hal...
- Jaj! – húzta össsze magát a varjú a fán, míg a róka képe csupa ragyogás lett.
- Most megbüntetlek, vén trágyadoktor – és majdnem óvatosság nélkül surrant át a sűrűségen, leugrott a folyó magas partjáról és egy
perc múlva már ott ette a szép darab pontyot a varjú alatt.
- Kár – siránkozott a varjú – káár az ilyen tolvajba!
A róka csámcsogva nézett fel.
Ebben a pillanatban éles nyúlsírás hangzott fel az erdő mélyéről s a rókán mintha végigvágtak volna!
- A területemen! Az Én területemen!
És elrohant.
Lent pedig, a völgy aljában az egyik vadász azt mondta a másiknak:
- Fújd meg még egyszer.
És a csalogató sípból még egyszer megjajdult a megfogott nyúl éles panasza, mintha egy másik róka fojtogatná...


*


Az öreg varjú szomorúan ült a fatetőn mindaddig, amíg csak egy puskalövés végig nem zengett az erdőn. A varjú bölcs, öreg varjú volt,
aki tudta, hogy ahol vadásznak, ott marad is néha valami, azért déltájban elvitorlázott arrafelé, ahol a puska szólt. Ismerte azt a völgyet
és rövid körözés után megtalálta a helyet, ahol meglőtték a rókát, megnyúzták és megtalálta a rókát is, kabát nélkül, amit a szűcsök
gereznának neveznek.
A varjú szeme elégedett volt.
- Lám-lám, mégiscsak meglesz a halam.
És őrizni kezdte most már a rókát.

*

A vadászházban a rókabőr már ki van feszítve s azr mosndja az egyik vadász a másiknak:
- Csodálatos szép ez a bőr: csak nagy telek után ilyen szép a rókabőr márciusban.
 

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek: Megjöttek a fecskék
images


Mikor szép csendesen leszállott az este,
Érkezett meg hozzánk a legelső fecske.
Fáradt volt szegényke. Leszállt. Aztán nézte:
Vajjon megvan-e még az ő puha fészke.

És jött a második. És jött a harmadik.
Aztán jöttek többen. Mondottak valamit.
Mit? Azt én nem tudom. Talán imádkoztak.
Ímé, beteljesült, mire vágyakoztak.

Künn az eresz alatt könnyes szemmel álltam.
Szóltam a fecskéknek: bejöhettek bátran.
Szavakat, úgy látszik, fecskék megértették.
Az eresznek alját nagy hamar ellepték.

Kiki reá talált a maga fészkére.
Mindenikben egy pár pompásan elfére.
Ottan meghúzódtak. Halkan csicseregtek.
Aztán szépen, lassan, mind elszenderedtek.

Szendergő fecskéknek jóccakát mondottam.
Aztán lepihentem. Ő róluk álmodtam.
Velük is ébredtem, mikor a nap felkelt.
Mindig azt csicseregték: jó reggelt, jó reggelt!


 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Mester Györgyi
Varázstojás


images


Panni és Bence nagyon készültek a húsvétra. Az előző években - Bence pici baba voltára tekintettel -, az ünnepet fővárosi lakásukban töltötték. Most azonban falura készültek, hogy az apai nagyszülőkkel együtt húsvétozzanak.
Panni, megérkezésük után azonnal rákérdezett Mamától.
- Idén is keresgélhetünk majd hímes tojást a bokrok alatt?
- Hogyne. Ne félj, időben gondoskodtam róla, hogy legyen elég begyűjtenivaló. Már mind megfőztem, és napokkal ezelőtt meg is festettem őket. Most még több színben, mint amikor utoljára itt jártál.
- Én is szeretnék tojást festeni - mondta erre Panni. - Az iskolában megdicsért a tanító néni, hogy milyen szép mintákat festettem a tojásra. Két ötöst is adott érte.
- Hát, kis unokám, én már nem érek rá a tojással bíbelődni, itt van nekem az ünnepi sütés-főzés minden gondja. Jövőre is lesz húsvét, majd akkor együtt készülünk fel rá.

Pannit azonban a szép jövő ígérete nem nyugtatta meg. Ez a kisöccse, Bence számára az első játékos tojásgyűjtő alkalom - gondolta -, ezt muszáj emlékezetessé tennie.
Azután, egy hirtelen ötlettől vezérelve, kiment az istállóba. Már korábban is látta, hogy Kati, a kotlós, ott ücsörög egy fonott kosárban, egy halom tojás fölött, és a kiköltésükön szorgoskodik.
Talán észre se veszi, ha kicsenek alóla egy tojást - ötlött fel Panni agyában. Panni szelíd, de félreérthetetlen hessegető mozdulatára, Kati meglepetten röppent le a tojásokról. Panni gyorsan elvett egy tojást, azt, amit az egyformák között, mégis a legszebbnek látott, majd sebesen kiiszkolt az istállóból. Az ajtóból visszatekintve, megnyugodva látta, hogy a kotlós - mintha mi sem történt volna -, már ismét ott ült a kosárban.
Panni jó előre készült a tojásfestésre, ezért otthonról magával hozta a filctoll készletét. Semmi sem állhatta útját, hogy elkészítse a húsvét legdíszesebb tojását, amit persze Bencével akart megkerestetni.
Kicsit ugyan elgondolkodtatta, nem lesz-e abból baj, hogy nyers tojásra rajzol, nem törik-e össze, de aztán már csak táncolt a kezében a filctoll, és egyre kacskaringósabb, színesebb minták tűntek elő a tojáson. A végeredmény még az ő szívét is megdobogtatta. Nagyon szép lett! Már szinte sajnálta odaadni másnak, de hát a testvérkéjét akarta meglepni vele. Őt pedig nagyon szerette, így már előre örült annak, milyen nagy lesz az öcsikéje meglepetése a varázslatos szépségű tojás láttán.
A még mindig langyos tojást, hogy az ünnepig, illetéktelen szemek elől rejtve tartsa, betette egy ócska kötött sapkába. De főként azért, hogy meg ne sérüljön, el ne törjön.
Eljött a nagy nap, húsvét napja. Papa megsúgta Panninak, hogy a tojásokat már kiporciózta a bokrok alá, és ha véget ért az ebéd, indulhat a móka, a tojáskeresés.
Panni egy pillanatra eltűnt az ebédlőasztal mellől, de csak azért, hogy a maga csinálta hímes tojást elrejtse egy málnabokor alá, a kert legtávolabbi zugába.
Ebéd után azt mondta a kisöccsének:
- Bence, neked egy varázstojást kell megkeresned. Csak légy kitartó, menj el egészen a kert végéig, ahol a málnabokrok zöldellnek.
A napocska kitartóan, melegen sütött, de bizony Panni is jócskán kimelegedett, amíg az összes tojást sikerült megtalálnia.
Bence azonban csak nem került elő a málnabokor takarásából. Kiabálni kezdtek neki, bár félni nem kellett, a kertet kerítés zárta körbe, a kisfiú még csak véletlenül se kóborolhatott el úgy, hogy ne találjanak rá.
A hívó szóra egyszer csak feltűnt Bence. A rajta lévő kisinget derekához fogva, óvatosan közeledett a rá váró felnőttek felé.
- Na, mit találtál kis Bencém? - kérdezte Papa.
- Megtaláltam a varázstojást, és ez volt benne - felelte Bence, egyidejűleg feltárta inge tartalmát, amiben a díszes, hímes tojás héjának apró darabkái között, ott fészkelődött egy frissen kikelt, sárgapihés kiscsibe.
Hát igen. Hála Panni gondosságának, óvatosságának, az öreg kötött sapka, na meg a jó meleg tavaszi napocska melegének. Épp elérkezett az ideje, hát kibújt a varázstojásból a kiscsibe.
Hozzá kell tenni, hogy aznap a többi tojásból is kikeltek kispipi testvérkéi, odabenn az istállóban, Kati kotlós jóvoltából. Ez a húsvét pedig, és persze a varázstojás, örökre megmaradt a családtagok emlékezetében.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A szürke
Mese
upload_2019-5-23_18-8-34.jpeg




Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek semmi egyebe nem volt a világon, csak egy szürke lova. Azzal mindennap eljárt a szárazmalomba őrölni, úgy éldegélt egyik napról a másra. Hát egy esztendőig, kettőig ment, ahogy ment a dolog, hanem egyszer a szürke megunta, hogy mindig csak egyedül járjon, mondta a gazdájának:
- Gazduram, szerezzen nekem társat, mert ha nem, kifogy belőlem.
- Ó, édes szürkém - mondotta a szegény ember -, szereznék én jó szívvel, de honnét s mivel, mikor egy árva garasom sincs.
- No, ha nincs - mondotta a szürke -, eresszen el, majd kerítek én magamnak társat.
Jól van, a szegény ember beleegyezett, a szürke elindult, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőben egy rókalyukhoz nem ért. Ottan szépen leheveredett a lyuk előtt, behunyta a szemét, mintha meg volna dögölve.
A lyukban egy öreg róka lakott három fiával.
Mondja az öreg a legkisebbik fiának:
- Eredj, fiam, láss egy kicsit te is a világba, hozz már te is valamit, hadd lám, mit tudsz.
Elindul a kis róka, de a lyuknál visszafordul, s mondja az anyjának:
- Jaj, lelkem, anyám, nem lehet kimenni, mert a hó befújta a lyukat.
- Mit beszélsz, te bolond - mondta az öreg róka -, hiszen meleg nyár van.
- Hát ha nem hiszi, nézze meg, édesanyám.
- Eredj - mondja a róka a középső fiának -, nézd meg, igaza van-e az öcsédnek?
Megy a középső fiú, de mindjárt visszafordul az is.
- Bizony igaza van, édesanyám, az öcsémnek. Akkora hó van a házunk előtt, hogy nem lehet kimenni.
Küldi az öreg róka a legidősebb fiát, nézze meg az is. De az is csak azzal jön vissza, hogy bizony nem lehet kimenni. Nyár ide, nyár oda, nagy hó esett.
- No, megnézem magam - mondja az öreg róka.
Hát bezzeg hogy nem hó volt a házuk előtt, hanem a szürke ló feküdt ott. No, most mit csináljanak? El kellett hogy húzzák ezt a dögöt, mert különben nem tudnak kijárni. Szólítja három fiát, belekapaszkodnak a lóba négyen, rángatják, cibálják, de nem tudták elhúzni. Hanem az öreg róka nagy nehezen mégiscsak kibújt a lyukból, s szaladott a farkas komához.
- Hej, lelkem, komám, jöjjön csak, komám, egy döglött ló van a házam előtt, kendnek adom, vigye el.
Szalad a farkas nagy örömmel, hát csakugyan ott feküdt a ló. Próbálják húzni, nem bírják.
- Hej, hej - mondja a farkas -, hogy lehetne elhúzni, róka koma?
- Tudom én - mondja a róka. - A kend farkát a ló farkához kötöm, úgy elhúzhatja.
- Bizony jó lesz - mondja a farkas -, mégis van esze kendnek, róka koma.
Azzal a róka jó erősen összekötötte a ló farkát a farkaséval, a farkas elkezdi húzni, de meg sem tudja mozdítani. Pedig úgy erőlködött, hogy majd belészakadt.
Hiszen a szürkének sem kellett több, uccu, felszökött, szaladt a farkassal hegyen-völgyön által, erdőn-mezőn keresztül, meg sem állott hazáig.
- No, gazduram, hoztam társat!
Hej, megörült a szegény ember, bunkósbottal jól fejbe vágta a farkast, lenyúzta a bőrét, eladta, s az árán társat vett a szürkének.
Most már jobban ment a munka.
Ha a szürkének társa nem akadt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Túl az Óperencián 1958
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Reményi Béla


Szülői beavatkozás



Azt mondta nekem valaki a múltkoriban: „Könnyű a gyereknek az iskolában, ha a papája író! . . . ”

Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy, miután a kislányom egész tanévben kitűnő eredménnyel rollerezett,

személyesen foglalkozom vele.

Elhatározásomat tett követte, s még aznap este megkérdeztem tőle:

- Mi a lecke holnapra?

- A nyúl részei – hangzott a válasz.

- Pompás – kiáltom én. – El tudnád nekem mondani a nyúl részeit?

A gyereknek fölcsillan a szeme, hogy osztályzás és ehhez hasonló különösebb veszély nélkül produkálhatja

magát. Rá is zendít azon nyomban, s szó szerint a következőket mondja:

- A nyúl nagyon alkalmas állat a vizsgálódásra. Ha megfigyeljük a nyulat, kívülről szőr borítja, mely a szőr alatti

Bőrből nő ki. Télen sűrűbb ez a szőr, mert ezzel védekezik a hideg ellen. Több helyen sokszor kihullik, de aztán

rögtön visszamenő. A nyúl három részből áll: a fejéből, a törzséből és a végtagokból. A fejében van az agya . . .

Itt megállítom.

- Honnan vetted ezt a szöveget?

- A könyvből.

Föllapozom a könyvet, s hümmögök. Mi tagadás, van némi hasonlóság.

- Figyelj csak ide – mondom neki. – Nem kell mindent rábízni a könyvre. A könyv csak azért van, hogy az

ember elsajátítsa a tudnivalókat, és kiegészítse azzal, ami eszébe jut. Mondd csak a leckét a saját szavaiddal.

A gyerek nyöszörög. Azt nyöszörgi, hogy ki fog kapni a tanárnénitől, mert a tanár néni szigorúan megmondotta,

hogy úgy kell megtanulni a leckét, ahogy a könyvben van.

- Lári-fári! – kiáltom én fölényesen. –Persze, a tanárnéninek így kényelmesebb. De majd én kezembe veszem a

te nevelésedet! Elvégre író vagyok s ezt nem minden gyerek mondhatja el a papájáról.

Elégedetten tapasztalom, hogy a gyerek szeme-szája kinyílik, s máris fokozódó érdeklődéssel hallgatja

szavaimat. Mindjárt munkához is látok, s részletesen kiszínezve elmesélem, hogyan jutott el az ember odáig,

hogy szavakban fejezze ki érzelmeit és gondolatait.

- Most pedig térjünk vissza a nyúlhoz, illetve annak részeihez – fejeztem be előadásomat. – Próbáld most

elmondani ugyanezt a saját szavaiddal.

Mit részletezzem? A gyerek megpróbálta, de – ördög tudja – valahogyan nem sikerült. Én azonban nem

veszítettem el türelmemet.

- Figyelj csak rám, hogy csinálom én. Azt, hogy kívül szőr borítja, ami a bőrből nő ki, meg hogy télen sűrűbb a

hideg miatt, ezt én például így mondanám el:

„A nyúl bőre áthatolhatatlan sűrű szőrzetet ereszt magából. Ez a szőrzet a nyúl bundája, mely megóvja őt a tél

viszontagságaitól. A természet bölcs és céltudatos előrelátásnak köszönheti ez az egyébként védtelen állat…”-

és részletesen kifejtem, hogy mit köszönhet a természet előrelátásának.

- No, hogy tetszik?

- Gyönyörű.

- Na látod!

- De ez nincs benne a könyvben – mondja bátortalanul.

- Hát aztán! Nem lehet minden benne egy ilyen vékony könyvben. Gondolkozni kell, barátom! Bátran el kell

mondani, ami az eszedbe jut. Azért van az embernek képzelőereje. . . Na! Akarod újra megpróbálni?

-Akarom! – kiáltja boldogan, s már kezdi is.

- A nyúl nagyon kedves kis állat. . . – lesi az arcomról a hatást.

Kedves? Jó. Miért ne? Egészen jó.

- . . . Ha megsimogatjuk a kezünkkel, köröskörül sűrű, puha szőrzetet találunk rajta. . .

Kitűnő!

- . . . ez a sűrű, puha szőrzet még a bundánál is melegebb, amire különösen télen nagy szüksége van, mert . . .

Ó-ri-á-si! (Bevált a módszerem.)

És így megy ez végig.

Most pedig gyorsan az ágyba! Majd holnap állattanórán. . .

A gyerek boldogan alszik. Hogyne, hiszen író a papája.

És én . . . évek óta nem volt ilyen kellemes, nyugodt éjszakám.

Másnap kivételen jól ment a munkám, ízlett az ebéd, előre engedtem az utasokat a villamoson, s általában egész

nap minden jól sikerült.

Harmadnapra behívott a tanárnő az iskolába. Sürgősen beszélni akar velem. Jókedvűen megyek. Biztosan meg

szeretné ismerni a módszeremet, hogy általánosságban rendszeresítse. De úgy látszik, nem rukkol elő vele

azonnal.

Egy nagy halom füzet tetejéről leveszi a kislányomét és kinyitva elém teszi. Ezt olvasom benne:

„A nyúl a legkedvesebb állat a világon, különösen húsvétkor, mikor a Palika eljön locsolni. Szeretem

megsimogatni, mert jó puha, meleg szőre van, ami nagyon jól jön télen, amikor rendszerint baj van a tüzelővel.

Érdekes megfigyelni, hogy a nyúl feje két részből áll: az arckoponyából és az agykoponyából, harmadik a két

füle, amiből az egyik olyan viccesen lekonyul. . .”

Na-na! S hát még, ami utána jön. Sor kerül itt a nyúl belső részei között a húsára is, amelyről azt olvasom, hogy

sem pörköltnek, sem pedig vadasan nem jó, mert nyálkás, ámbár van, aki szereti, mint például Faragó bácsi a

harmadik emeletről. De nem is mondom tovább, mert így megy ez végig, egészen a nyúl farkáig. Zavaromban

motyogtam valamit a tanárnőnek és hazamentem.

- Mi a lecke holnapra? – kérdezem otthon.

- A galamb részei.

- Mondd el.

- A galamb. . . a legszelídebb állat a világon. Ezért választották maguknak a világ békeszerető népei, és egy híres

francia festő le is festette. . .

- Elé-é-ég! – kiáltom. – Hát ez meg micsoda halandzsa? Mutasd a könyvet.

- Nincs benne a könyvben. A fejemből vettem, meg a képzeletemből.

- Úgy! És mit gondolsz, miért írják a könyveket, és miért adom én értük a drága pénzt, hogy telefirkáld a szélét

mindenféle vacak vitorláshajókkal?

Ezekután részletesen kiszínezve elmesélem neki, hogyan jutott el az emberiség odáig, hogy megteremtse

legnagyobb vívmányát: a könyvnyomtatást.

- Most pedig vedd elő szépen a könyvet, és tanuld meg a galamb részeit, mert lefekvés előtt kihallgatlak.

Félóra múlva jelentkezik nálam, hogy elmondja a galamb részeit. Magam elé teszem a nyitott könyvet, hogy

ellenőrizzem. Egész szépen elmondja, ahogy a könyvében áll. Csak néha-néha, kicsit elpirulva, lapos pillantást

vetve rám, belelop valamit a – képzeletéből.

- Nem is rossz – gondolom, de nem árulom el magam, hadd higgye, hogy túljárt az eszemen.

És ezzel le is tette, ezt az én első vizsgámat a gyermeknevelésből. Talán mégse kapok rá elégtelent.

A tanárnéni pedig, aki mindennap hősiesen újra meg újra leteszi a maga vizsgáját gyermeknevelésből, legyen

szíves és vegye kezébe a kislányom nevelését, elvégre én csak író vagyok, nem pedig okleveles pedagógus
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Grimm

Széttáncolt cipellők mp3

A széttáncolt cipellők Mese
Grimm memsék


Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.

Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.

Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.

A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.

Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.

Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.

A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.

Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.

Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:
- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?

- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!

- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.

Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.

- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.

Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.

"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.

Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.

Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.

- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!

A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.

- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.

- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.

- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.

Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.

A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.

A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.

- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.

- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.

Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.

"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.

Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.

Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:

- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?

- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.

Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.

A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.

Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.

Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.

A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.

Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.

Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:

- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.

- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.

Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.

Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.

Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.

Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.

- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!

Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.

Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.

- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.

Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.

Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.

S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.

Reggel a király hívatta a katonát.

- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.

- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.

Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.

Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.

- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.

- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.

Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.

A király erre behívatta a lányait.

- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.

Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.

A király a katonához fordult:

- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?

- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.

Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.
 

Csatolások

  • Grimm - A széttáncolt cipellők MKR.zip
    17 MB · Olvasás: 18
Utoljára módosítva:

bumbayo

Állandó Tag
Állandó Tag
A KECSKE-KÚT
(Etióp népmese)
Egy Voharia nevű furfangos ember jó ideje gyalogolt már egy magas fennsíkon. Útközben egy elhagyott kunyhóra akadt. El is fáradt, meg is éhezett, úgy gondolta hát, hogy pihen egyet a kunyhóban, s megeszegeti a lepénykét, amit magával hozott. Úgy is tett. Amikor aztán felcihelődött, és folytatta útját, egyszer csak kecskemekegést hallott. Körülnézett, de akárhogy erőltette a szemét, nem látott mást, csak repedezett, szikkadt földet meg kiaszott, sárga füvet.
Továbbindult, de újra csak meghallotta a mekegést. Odament akkor a kiszáradt, régi kúthoz, amelyet meglátott a közelben, s belenézett. A száraz kút fenekén egy kecske mekegett panaszosan. Biztosan vizet keresett, úgy esett a kútba.
– Ez aztán a szerencse! – örvendezett Voharia.
Leereszkedett a kútba, kötelet csavart a kecskére, aztán fölmászott, és húzni kezdte a kecskét fölfelé.
Éppen akkor haladt arra egy idegen törzsbéli kereskedő. Gabonás zsákokkal fölmálházott három tevét vezetett. Köszöntötte Vohariát, és azt tudakolta tőle, megitathatná-e itt a tevéit, mert igen szomjaznak.
– Ha volna víz a kútban, magam itatnám meg a tevéidet. Csakhogy ez nem közönséges kút, hanem kecske-kút – felelte Voharia.
– Kecske-kút? Hát az meg micsoda? – ámult el a kalmár.
– Nem tudod? Olyan kút, amiből nem vizet húznak, hanem kecskét – mondta Voharia, azzal újra nekifeszült a kötélnek, s addig húzta, amíg föl nem húzta a kútból a kecskét.
– No, ilyet még igazán nem láttam! – álmélkodott a kalmár. – De nem is hallottam soha, hogy kecske-kút is van a világon!
– Nem is igen hallhattad – mondta Voharia. – Ritka ám az efféle kút!
– Aztán hogyan lehet kecskét húzni belőle? – faggatózott tovább a kereskedő.
– Nem nagy tudomány – felelte Voharia. – Vess bele a kútba este egy pár kecskeszarvat – reggelre kecske lesz belőle. Föl lehet húzni.
– Világ csodája ez a kút! – lelkendezett a kalmár. – Hej, barátom, de szeretnék ilyen kutat!
– Ilyent sokan szeretnének – felelte Voharia, és leoldotta a kecskét a kötélről, szabadon eresztette. – Csakhogy nem tud ám akárki szert tenni rá!
– Hallgass csak ide – mondta töprengve a kalmár. – Én nem vagyok gazdag ember, de hat zsák kölest adok neked ezért a kútért.
Voharia nagyot nevetett.
– Hat zsák kölesért nem sok kecskét vehetek – felelte.
– Jól van, akkor kapsz tizenkét zsákkal. Tiéd minden zsák, amit a tevéimre fölmálháztam – alkudozott izgatottan a kalmár.
Voharia még nagyobbat nevetett, és a fejét rázta:
– Hét kecske egy héten! – mondta, mintha csak magában számolgatna. – Harminc egy hónapban! Egy esztendőben háromszázhatvanöt kecske!
A kalmár eltökélte magában, hogy ha törik, ha szakad, övé lesz a csodálatos kút.
– Nézd ezeket a szép fiatal tevéket! Most vettem őket a vásárban! Láttál-e már ilyen pompás állatokat? Odaadom neked a tizenkét zsák kölesemet meg a három tevémet ráadásul. Adnék többet is, de nincs egyebem, esküszöm neked!
Voharia gondolkozott, gondolkozott, végül ráállott:
– No, ha már annyira megkívántad, nem bánom, eladom neked ezt a kutat.
Hálálkodott a kalmár, ölelgette Vohariát.
– Adjon neked az isten hosszú életet, jutalmazzon meg nagy jóságodért! Áldjon meg Allah sok boldogsággal, szerencsével!
– Allah már meg is tette – felelte Voharia, a tevékben gyönyörködve. És fogta a három fölmálházott teve kantárját, megkötötte a kecskét, összeszedte a cókmókját, és útnak eredt.
– Hallod-e; mielőtt elválunk, mondd meg a nevedet! – kiáltott utána a kalmár.
– Csak úgy hív mindenki: Hol Rúgjam A Port – felelte ravaszul Voharia. Azzal dél felé vette útját, a kereskedő meg ott maradt a kút mellett.
Alig várta már, hogy kecskét húzhasson a kútból. Amint beesteledett, lehajított a kútba egy pár kecskeszarvat, bement az elhagyott kunyhóba, és lefeküdt. Reggel, alig pirkadt, már talpon volt, s szaladt a kúthoz, hogy gyorsan fölhúzza az első kecskét. De amikor lenézett a kút mélyére, bizony nem látott egyebet, mint az este beledobott két kecskeszarvat. Nem értette semmiképp a dolgot.
– Valamit rosszul csináltam – mormolta magában.
Aznap este még egy pár kecskeszarvat vetett a kútba, s reggel reménykedve lépett a kúthoz, hogy fölhúzza a kecskét. De most is csak a kecskeszarvak hevertek a kút fenekén. Nyugtalan lett a kereskedő. Fölkutatta a környéket, összeszedte az elhullott kecskék szarvait, és egymás után lehajigálta a kútba. Aztán egész éjjel ott üldögélt a kút mellett, s le-lekiáltott:
– Hol vagytok, kecskék? Hol vagytok, kecskék?
De bizony a kecskék sehol sem voltak. Reggelre már igen mérges volt a kalmár, úgy érezte, ő a legszerencsétlenebb ember a világon. Nem volt más hátra, mint fölkerekedni, és megkeresni a furfangos embert, aki elcsalta tőle a tevéit meg a drága kölest.
Elindult dél felé Voharia nyomában. Estefelé érkezett az első faluba. A téren nagy sereg ember gyűlt össze. Odament a kalmár, és megszólította az embereket:
– Keresem, keresem Hol Rúgjam a Port. Igazítsatok el, jó emberek!
– Mindegy, hogy hol, ahol kedved tartja – felelték neki. – Akár itt is rúghatod a port.
Azzal tovább énekeltek, mulatoztak.
– Nem jól értettétek – magyarázta a kereskedő. – Azt mondjátok meg, merre keressem Hol Rúgjam A Port!
– Minek keresni? Rúgd itt, ha már úgy rád jött! – felelték megint.
Megmérgesedett nagyon a kalmár, azt hitte, csúfolödnak vele. Ott is hagyta a falat, folytatta az útját dél felé, s éjszaka az útszéli bokorban hált.
Másnap megint faluba érkezett. Kiállt a piactérre, és elkiáltotta magát:
– Hol Rúgjam A Port! Tud-e valaki róla?
Nyomban köréje sereglettek az emberek, és harsányan biztatták:
– Rúgd itt, rúgd itt, rajta!
És összeverték a tenyerüket. Dobos is került, döngette-verte a dobját, s mindenki azt várta, hogy az idegen táncra kerekedik, és vígan rúgja a port, de annak esze ágában sem volt! Sarkon fordult, és nagy mérgesen otthagyta a falut – azt gondolta, itt is csúfot űznek belőle az emberek.
Elért egy harmadik faluba, ott is elkiáltotta magát:
– Keresem, kutatom Hol Rúgjam A Port! Igazítsatok el, emberek!
A nép megint tapsolni kezdett, verte a táncütemet, és biztogatta a kalmárt:
– Itt rúgd a port, itt!
Így járt minden faluban, ahol csak Hol Rúgjam A Port után tudakozódott. Néha már azt hitte, megbolondult. Nem is igen mert többet kérdezősködni. Végre megérkezett abba a faluba, ahol a környék bírája lakott. Ott mégegyszer, utoljára, megkérdezte az embereket. Azok is azt felelték neki, amit mások. A bírónak fülébe jutott, milyen fura ember érkezett a faluba, s nyomban magához hívatta.
– Micsoda ostobaságot művelsz? – korholta a kalmárt. – Előbb megkérdezed az emberektől, hol rúgjad a port, aztán nem akarsz táncolni!
Elmondta akkor a boldogtalan, milyen rossz cserét csinált: három fiatal tevét meg tizenkét zsák kölest adott egy kiszáradt kútért. A bíró meghallgatta, sajnálkozott rajta, aztán eszébe jutott, hogy nemrég egy Voharia nevű ember telepedett meg a szomszéd faluban, a annak az embernek éppen három tevéje és tizenkét zsák kölese van.
– Maradj itt és várj – mondta a kalmárnak. – Mindjárt eligazítom a dolgodat.
És elküldött nyomban Vohariáért. Megkereste a bíró szolgája Vohariát, s elmondta a bíró üzenetét:
– Valaki beszélni akar veled. A bíró házában vár. Úgy hívják, hogy Mit Csináljak. A bíró hívat.
Ment Voharia a bíró házába.
– Mit akarsz? – kérdezte tőle a bíró.
– Egy ember vár itt rám: Mit Csináljak. Nem is tudod?
– De tudom, tudom, hogy mit csinálj – felelte a bíró. – Add vissza a kalmárnak a három tevét meg a tizenkét zsák kölest.
Voharia nehéz szívvel és szégyenkezve adta vissza a kalmárnak a tevéit meg a kölesét. Az fogta magát, és nagy boldogan hazafelé indult. Amikor a piactérre ért, az emberek köréje gyűltek, biztogatták:
– Itt rúgd a port! Itt rúgd a port!
Most aztán nem kellett sok biztatás a kalmárnak. Táncra perdült, s rúgta a port istenigazából, úgy örült visszaszerzett jószágainak.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
upload_2019-9-14_11-54-17.jpeg



Móra Ferenc
Vallató vacsora


Molnár János híres csendbiztos volt valamikor a mi határunkban. Mikor én összebarátkoztam vele, harminc esztendővel ezelőtt, már akkor megroskadt egy kicsit, de a rabvallató tekintete még akkor is kibírhatatlan volt.

- No, öcsém, ízlik-e a bárányleves? - szögezte rám a rabvallatót azon a tanyai ebéden, amit ő rendelt meg a tiszteletemre Szépenlépő Bogár Pirosnál. (Körülbelül egyidős lehetett a szépenlépése a csendbiztos rabijesztegető tekintetével.)

- Hát ilyennel még nem találkoztam az életben - vallottam ravaszul, ami éppen olyan kötelező a kezdő riporterre, mint öreg perzekutorra a sastekintet. - A maga nemében a legideálisabb leves a világon.

Én nemcsak ravaszul mondtam, hanem szívből is. Máig is azt hiszem, olyan ideális faggyúlevest az utolsó budai basa evett utoljára Magyarországon.

- No még egy tányérral, öcsém. Sose lesz belőled újságíró, ha ilyen szégyenlős maradsz. Szánd mög már, Piros lelköm, a nyavalyást.

Még háromszor szánt meg Piros, s akkor is megszidta a perzekutor, hogy ötödik tányérra való már nem maradt a tálban. Kinézte belőlem a híres rabvallató szem, hogy még annak is megfeleltem volna.

El lehet gondolni, mit produkált ez a szem, mikor Szerencsés Fekete Jóskára szegeződött rá, aki szintén híres ember volt a maga idejében, noha más irányú pályán működött. Jóska a marhalopás terén szerzett magának maradandó érdemeket, és ezen a réven sűrűn érintkezett a csendbiztossal. Elég meghitt viszony volt köztük, s ámbár Jóska sok bosszúságot szerzett a perzekutornak, amit ő nem kevesebb kellemetlenséggel fizetett vissza, azt lehet mondani, hogy kölcsönösen becsülték egymást. Aki diplomaták memoárjait olvasta, az tudja, hogy ilyen esetek nem ritkák a világi életben.

A nagykövetek is vacsorára szokták meghívni, akinek a veséjébe akarnak látni, s így támadt egyszerre a perzekutornak is az a gondolata, hogy vacsorára invitálja meg magához a betyárt. A Tisza-parton jutott az eszébe, ahogy meglátta a kis mokány embert, aki éppen a halászoknak segített bárkát tisztítani. Hivatalon kívül ilyen szolgálatkész ember volt a betyár.

- No, Jóska, gyere velem - nyugasztotta rá a vállára a kezét a biztos.

Jóska megrettent, de csak azért, mert nehezlette a vállán a biztos nagy markát. Amúgy a lelkiismerete most tiszta volt, egy vételt borjú se vetett rá árnyékot.

- Mögyök én, tekintetös uram, hogyne mönnék - mondta készségesen, és egy kicsit följebb tolta homlokán a kajla kalapot. Nagy tisztesség az egy szegény betyárlegénynek, ha úgy mehet végig a perzekutorral az utcán, hogy még csak hátra sincs kötve a keze.

De bizony érte Jóskát egyéb tisztesség is. Ahogy hazaértek, a csendbiztos meggyújtotta a gyertyát, s asztalhoz tessékelte Jóskát.

- No, ülj le, fiam.

A betyárnak kezdett melege lenni. Akármeddig nézett vissza a pályáján, sose történt vele, hogy ülve vallatták volna. Gyanakvó szemmel oldalogta körül a kopott bőrszéket.

- Ne félj, Jóska, nem harap - nevetett a biztos -, hanem nézd, inkább te harapj egy kicsit.

Azzal kivett az almáriomból egy tányér rántott csirkét, és odatolta Jóska elé.

- No, legény, van-e bicskád? Hát persze hogy van, micsoda betyár volnál, ha még bicskád se volna? No, ne kéresd magad, mint éjfélkor a menyasszony, hanem láss hozzá, ha hidegen is vállalod a rántott csirkét.

A betyár azonban csak csóválta a fejét.

- Ejnye-bejnye, tekintetös uram.

- No, mondom, ne uraztasd magad, hanem töltsd meg az oldalközt. Ne félj, nem halsz meg tőle.

- Nem is azért, tekintetös uram - nézett sunyítva a betyár -, hanem hogy mivel érdemöltem én mög ezt az embörségöt?

- Ne búsulj, fiam, majd megérdemlöd mindjárt. Azt mondod el érte neköm, hogy hogyan szoktál te lopni.

A betyár keresztet vetett.

- Isten őrizz, tekintetös uram! Hát mán a tekintetös úr is marhalopásra akarja adni magát?

- Szamár! - nevette el magát a biztos. - Hát már hogy gondolsz olyant? Csak úgy barátilag töszöm föl a kérdést. Hiszön ilyen vén fejjel már csak nem kezdök új mestörségöt.

- Nem is való mán az ilyenkor - döfött a tányérba Jóska megvidámodva a halbicskával. - Én is suttyó gyerök voltam, mikor az első próbát töttem.

- Hogy volt az, édös fiam?

- Úgy, tekintetös uram, hogy marhapásztor voltam, de mint ésszel élő embör, hamarosan rágyöttem arra, hogy többre mén az embör marhalopással, mint marhaőrzéssel. Tíz pöngőt se láttam együtt, míg a szömem ki nem nyílt, de aztán csak jóra fordult a sorom. Mingyárt az első ökörhajtással mögkerestem ötven pöngőt. El is danoltam még azon az éccakán a madarászi csárdában.

- Emlékszök én arra, Jóska. Te is emléközhetsz rám, mert jó helybenhagyattalak, mikor először a kezemre kerültél.

- Hát hordtam egy hónapig a kékjét, tekintetös uram - mosolygott a betyár, és kedvtelten turkált a tálban a bicskaheggyel.

- Úgy, úgy, gyerököm, csak válogasd a nagyját, mert biz azok apró jércikék voltak. Hát osztán ki szokott neked segíteni, Jóska? Csak úgy barátilag kérdözöm.

- Neköm, tekintetös úr? Nem segít neköm sönki a jó Istenen kívül.

- Te embör, te! Ne káromold az Istent.

- Én? Hogy káromolnám? - tiltakozott a betyár. - Nem vagyok én káromkodós embör. Osztán mög a jó Istennek se igön löhet velem baja, mert mindig mög szokott segíteni. Akiknek egy-két ökre van, azét én sose bántottam, a nagygazdának mög se több, se kevesebb egy ökörrel.

- Nono - fújta a biztos a füstöt. - Aztán hány ökröt loptál már össze, gyerököm?

- Tudja a Jézus. Nem nagyon számolgattam én azokat. De nem sok híja löhet a kétszáznak.

- Aztán hányszor vesztöttél rajta?

- Azt már mög tudom mondani, kéröm szépen. Kilencször kerültem a törvény kezire összevissza.

- Ügyes embör vagy te, Jóska - bókolt a biztos.

A betyár azonban szerényen rángatta panyókára a vállát.

- Nem én vagyok ügyes, tekintetös uram, hanem azok a szamarak, akik az ökröket őrzik. Nézze, legutóbb is hogy jártam! Tekintetös úrnak már csak elmondom, barátilag.

- Mondjad, fiam, mondjad! - villant fel a perzekutor szeme. De csak az almáriumra villant. Egy üveg piros bort állított az asztalra. - Ne mondd, Jóska, hogy úgy veszejtelek el, mint az ördög a feleségét.

A betyár húzott egyet az üvegből, és most adta vissza az elismerést:

- Jó kis bora van a tekintetös úrnak.

- Ne arról beszélj, lelköm, gyerököm. Azt mondd el, hogy mi volt az a legutóbbi eset? De azért ne hagyd ám itt ezt a kis körömfaladékot se.

- Az? - tömte magába Jóska az aprócska csülköket. - Jó kis eset volt az, kéröm. Az első kakasszókor ki akarom vezetni az istállóból az ökröt, hát nem fölébred a bérös! Mit akarsz? - kérdezi mérgesen. - Hát mit akarnék, mondok, szögény hajcsár vagyok, eltévölyödtem, itt akarok meghálni, bekötöm éccakára ezt az ökröt a jászolhoz, ha mögengedöd. Dehogy engedöm - pattogott a bérös -, ha a gazda röggel észrevöszi, mögpiszkol érte, tisztuljon kend innen vele! - Mögyök mán, édös fiam, mögyök - mondom neki -, csak ne haragudjál! Hát nem is haragudott a külüfejű, mer még az ajtót is ő nyitotta ki.

Nevetett a betyár, nevetett a perzekutor is, de azért utoljára mégiscsak rávetette Jóskára a rab vallató szemét.

- Aztán hova vezetted azt az ökröt, Jóska fiam?

Jóska időváltozást érzett. Egy kicsinység megállt benne az ütő. Aztán összeszedte magát, és vállat vont.

- Vannak a magamfajta embernek többféle helyei.

- Azokat szeretném én tudni, Jóska.

- Azokat nem mondhatom én mög, tekintetös úr. Böcsület dolga az.

- Ötven pengőt kapsz minden orgazdáért.

- Ötven pengőt? - bólintott Jóska. - Szép pénz. De nem böcsület.

- Ha pedig nem vallasz, akkor tüstént vasra veretlek.

Már akkor állt a perzekutor. Szúrt a szeme, mint a vasvilla. A betyár lehajtotta a fejét.

- Hát mit tögyek, tekintetös uram?

- Igyál, Jóska, és beszélj.

- No, írja az úr - szegte föl dacosan fejét a betyár. - De maga felel érte az Isten előtt, ha böcstelenségre kényszerít.

- Vállalom, fiam, csak mondjad.

- Tessék. Kesdy Szabó András, Majsa.

- Jó pipa, ösmeröm. Mondd csak tovább.

- Penecilus Tót János, Makó.

- Tovább!

- Csábi Mátyás, Vásárhely.

- Van-e még?

- Csenki Rafael, Félegyháza.

- Lösz-e még?

- Tán ölég is most mán ebből ennyi.

- Hát egyelőre ölég. Köszönöm a szívességöd.

- Én is a tekintetös úrét - nézett Jóska a tálba, hogy hát azt a három combocskát ki eszi már most meg.

- Papírba tösszük, fiam, vidd haza - mondta barátságosan a tekintetes úr, és belecsavargatta egy protokollumba a rántott húst.

- Isten fizesse mög a szívességit - mondta a betyár meghatva.

Ezen aztán elnevette magát a perzekutor. Ez nem is lett volna baj, ha föl nem fújta volna a két piros képét, és az öklével ráütve ki nem mondta volna:

- Brekeke.

- Tessék? - sápadt el a betyár, és a gyomrához kapott.

- Biz ez így van, Jóska - rázta a kacagás a tekintetes urat. - Ne haragudj, de ez egyszer nem igazi csirkét ettél. Azt hittem, te is szereted a békát.

A betyár nyöszörögve támolygott ki az ajtón. A perzekutor pedig boldogan tette el magát másnapra. Félóra múlva azonban ráverték az ablakot.

- Ki az?

- Én vagyok. Szöröncsés Fekete Jóska.

- No mi baj van már megint, Jóska?
- Mögkérem a tekintetös urat, ne haragudjon, de ez eccör nem igazi nevöket mondottam be. Ugyan van köztük egy igazi is, a majsai, de azt mög mán öt esztendeje eltemették.

Kerek egy esztendő 1956
 
Oldal tetejére