A Tündértó titka - Kisalföldi népmondák
A Tündértó titka
/Forrás: Dr. Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok - Kisalföldi népmondák/
A Duna mentén, Szigetközben, Csallóközben minden faluban mesélik a öregek, hogy valamikor tündérek éltek itt a szigeteken. Nagyon jó világ volt még akkor, Aranykertnek is hívták ezt a vidéket. Cikolasziget határában, a Vörösfüzesen van egy régi medermaradvány, a nép Tündértónak mondja. Partját sás, nád szegélyezi, közte vízililiomok pompáznak, s a víz tükrén tündérrózsa nyílik. Azt tartják róla, hogy itt volt régen a tündérek palotája. Csillogott-villogott a víz színén, ha rásütött a nap, mert még a zsindelye is aranyból volt.
Egyszer aztán megromlott a világ. Háborúk jöttek, az emberek gyilkolták egymást, így a tündéreknek nem volt maradásuk. Elköltöztek innen messzire. De az itteni embereket szerették, ezért ajándékot hagytak itt nekik.
Azt mondják, hogy a hajukból lett az arany a Dunában, a palotájuk helyét pedig megbabonázták. Azt hagyták az itteni emberekre, hogy aki lány Anna napját követő holdtölte éjjelén megfürdik a Tündértó vizében, az szebb lesz, egészségesebb lesz, mint volt, és azé a legényé lesz, akit szeret. Nos, azóta minden nyáron kijártak sokan lányok, hogy megmártsák magukat a Tündértó vizében.
Ágnes csúnya lány volt. Piszle-poszlának csúfolták a vele egyidősek, olyan hitvány, vékonyka volt a lelkem. Nagyon fájt neki a csúfolkodás. Szeretett volna ő is olyan lenni, mint a többiek, szép, vidám, mindenkivel barátkozó. De az emberek nem vették komolyan, csak élcelődtek vele még a legények is.
Különösen Pista, a szomszédék fia, aki nagyon tetszett neki, és úgy szerette volna, ha legényes napokon hozzájuk is átjött volna beszélgetni. De mindig csak üldögélt otthon, nem kereste fel senki. Így következett el a Anna napját követő holdtölte ideje. A lányok minden este lesték a holdat, mikor kerekedik ki a képe, és súgtak-búgtak, hogy bizony megmártják magukat a Tündértó vizében. Ágnest is csalták, de hozzátették: kár kimennie, rajta az sem segít. Nem is mert velük tartani. Lefeküdt, de mikor hallotta az ablakuk alatt elsuhanó lányok lépteit, fölkelt, és kiosont a házból. A tornácon sírdogált.
De egyszer csak gondolt egy nagyot: azért is megfürdik a Tündértó vizében! Dacosan dobbantott egyet a lábával, és futni kezdett kert alul a Duna felé. Egyedül akart maradni, nehogy kinevessék a többiek. Eloldotta ladikjukat, és átevezett a Vörösfüzesre. A lányok már vidáman lubickoltak a vízben. Ágnes egy bokor mögül vetette magát a vízbe ruhástul, szégyellt levetkőzni. Mély volt a víz. Egy-két karcsapással úszni próbált, de lábára tekeredett a hínár. Hiába kapálódzott, húzta lefelé, nem tudott tőle szabadulni. Kétségbeesetten kiáltott segítségért.
Meg is fulladt volna, ha nem ér oda éppen idejében Pista, aki hazafelé tartva hallotta a szomszédból Ágnes sírását, és látta, hogy egyszer csak nekiszalad a Dunának. rosszat sejtve utána indult. Nem teketóriázott, beleugrott a vízbe, és kihozta a fuldokló lányt. Ahogy Ágnes magához tért, és rányitotta szemét, csodák csodája, Pista szépnek látta. Rámosolygott, és úgy vitte a haza.
Megfogant a Tündértó titka. Eljárt hozzájuk a legényes napokon, és megszerették egymást. Nemsokára megtartották a kézfogót, aztán a lakodalmat is, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Monda
