A Neurománc William Gibson sci-fi regénye, a cyberpunk irodalom legismertebb darabja. A regény Gibson első regénye, amely először 1984-ben jelent meg. A Sprawl-trilógia első kötete.
Mindig megfogadom, hogy nem olvasok cyberpunk könyvet, mert mindig megjártam, valahányszor tettem egy próbát ezzel az alzsánerrel, de William Gibson Sprawl-trilógiájára nagyon kíváncsi voltam, így most itt vagyok. Nem mondom, hogy kedvencem lesz ez a műfaj, de azt sem, hogy végleg kerülni fogom, legalábbis a Neuromancer folytatásaira mindenképpen sort fogok keríteni.
William Gibson 1984-ben megjelent, Hugo-, Nebula és Philip K. Dick-díjakkal kitüntetett műve a cyberpunk műfaj alapköve, hatása mindmáig tetten érhető filmekben, zenékben, videojátékokban és más kortárs művészeti alkotásokban. Ráadásul itt találkozhatunk először a mátrixszal, azzal a globális konszenzuális-hallucinációval, ami a cybertér minden egyes adatbájtját megtestesíti, és ami alapjául szolgált a tizenöt évvel későbbi, azonos című kultikus film világának.
Case volt a legjobb adattolvaj a mátrixban, egészen addig, amíg el nem követte a klasszikus hibát – lopott a megbízóiitól, akik büntetésként megmérgezték az idegrendszerét, örökre száműzve őt a cybertérből. Most azonban egy rejtélyes, magát Armitage-nak nevező alak a megváltást ígéri neki: a teljes gyógyulást, ha Case elvállal egy munkát egy felmérhetetlenül erős mesterséges intelligencia ellen, ami Föld körüli pályán kering a baljós Tessier-Ashpool klán szolgálatában. Egy legendás adattolvaj lementett emlékezetével és egy utcai szamuráj védelmében Case útra kel mind a való világban, mind a mátrixban, a többi pedig már, ahogy mondani szokás: science fiction történelem.
A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején. Ezzel a mondattal indít a regény, ami nem csak egy páratlan kép, de le is fekteti a kötet végig komor, borongós alaphangulatát. Egy olyan hely képzetét írta le Gibson egyetlen mondatban, ahol soha nem süt ki a nap, és nem történik semmi jó. Erről rögtön beugrott az a jelenet a Mátrix c. filmből, amikor Morpheus megmutatja Neónak, hogy is néz ki a valóság a Mátrixon túl. Chiba City pont ilyen. És a hasonlóság sem véletlen, mert a Mátrix Gibson világából táplálkozik, de sok más egyéb műre is hatott. És nem véletlenül. A Neuromancer egy nagy hatású történet, ami beszippantja olvasóját. Még akkor is, ha a szöveg néhol nehézkes és érthetetlen, ami érezhetően nem mindig Gibson hibája, hanem inkább az új magyar változaté. Érzésem szerint még egy szerkesztési kör vagy átgondolás nem ártott volna a fordításnak, írom ezt úgy, hogy az eredeti fordításban nem olvastam a könyvet.
De lendüljünk tovább az olvasási nehézségeken és azon, hogy szokatlanul nehezen csúszott ez az alig 320 oldal! Részletgazdag világba csöppenhettem, ami meglehetősen tetszett, habár ehhez a Mátrix előzetes ismerete sokat hozzátett, mert nem voltak annyira váratlanok az egymást villódzva követő események. Maradéktalanul tudtam élvezni minden egyes újonnan felbukkanó helyszínt, behozott karaktert, a Mátrix és a valóság leírásait vagy a dagonyázást a cybertér rejtett bugyraiban és a mélyfilozófiai kérdésekben. Még úgy is, hogy Gibson látomásának egy része már nem a sci-fi kategóriába tartozik, hanem a jelenünkben is megvalósult, például a VR és a mesterséges intelligencia, de részben pont ez tudta közelebb hozni a könyvet, és sok minden ezért vált érthetővé. Ez pedig sokat hozzáadott a Neuromancer élvezeti értékéhez.
A másik a karakterek, köztük az emberek Cace, Molly, Armitage meg nagyjából az összes megjelenített mesterséges intelligencia vagy robot (félrobot) lebilincselően volt megírva, és végig azok is maradtak. Főleg motivációik és az ábrázolásuk tekintetében, ami miatt érdekelt a sorsuk, hogy hova fut ki a történetük. A végkifejlet pedig pont olyan lett, mint vártam.
Összességében a Neuromancer kapcsán érthető, miért lett klasszikus. Nem tökéletes regény, de egy egész alzsáner megalapozójaként mégis úttörő. Nem leszek tőle cyberpunk rajongó, de elismerem William Gibson érdemeit. Mindazonáltal a nehézkes stílusa dacára elszórakoztatott.
(luthien lovemagic)
Mindig megfogadom, hogy nem olvasok cyberpunk könyvet, mert mindig megjártam, valahányszor tettem egy próbát ezzel az alzsánerrel, de William Gibson Sprawl-trilógiájára nagyon kíváncsi voltam, így most itt vagyok. Nem mondom, hogy kedvencem lesz ez a műfaj, de azt sem, hogy végleg kerülni fogom, legalábbis a Neuromancer folytatásaira mindenképpen sort fogok keríteni.
William Gibson 1984-ben megjelent, Hugo-, Nebula és Philip K. Dick-díjakkal kitüntetett műve a cyberpunk műfaj alapköve, hatása mindmáig tetten érhető filmekben, zenékben, videojátékokban és más kortárs művészeti alkotásokban. Ráadásul itt találkozhatunk először a mátrixszal, azzal a globális konszenzuális-hallucinációval, ami a cybertér minden egyes adatbájtját megtestesíti, és ami alapjául szolgált a tizenöt évvel későbbi, azonos című kultikus film világának.
Case volt a legjobb adattolvaj a mátrixban, egészen addig, amíg el nem követte a klasszikus hibát – lopott a megbízóiitól, akik büntetésként megmérgezték az idegrendszerét, örökre száműzve őt a cybertérből. Most azonban egy rejtélyes, magát Armitage-nak nevező alak a megváltást ígéri neki: a teljes gyógyulást, ha Case elvállal egy munkát egy felmérhetetlenül erős mesterséges intelligencia ellen, ami Föld körüli pályán kering a baljós Tessier-Ashpool klán szolgálatában. Egy legendás adattolvaj lementett emlékezetével és egy utcai szamuráj védelmében Case útra kel mind a való világban, mind a mátrixban, a többi pedig már, ahogy mondani szokás: science fiction történelem.
A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején. Ezzel a mondattal indít a regény, ami nem csak egy páratlan kép, de le is fekteti a kötet végig komor, borongós alaphangulatát. Egy olyan hely képzetét írta le Gibson egyetlen mondatban, ahol soha nem süt ki a nap, és nem történik semmi jó. Erről rögtön beugrott az a jelenet a Mátrix c. filmből, amikor Morpheus megmutatja Neónak, hogy is néz ki a valóság a Mátrixon túl. Chiba City pont ilyen. És a hasonlóság sem véletlen, mert a Mátrix Gibson világából táplálkozik, de sok más egyéb műre is hatott. És nem véletlenül. A Neuromancer egy nagy hatású történet, ami beszippantja olvasóját. Még akkor is, ha a szöveg néhol nehézkes és érthetetlen, ami érezhetően nem mindig Gibson hibája, hanem inkább az új magyar változaté. Érzésem szerint még egy szerkesztési kör vagy átgondolás nem ártott volna a fordításnak, írom ezt úgy, hogy az eredeti fordításban nem olvastam a könyvet.
De lendüljünk tovább az olvasási nehézségeken és azon, hogy szokatlanul nehezen csúszott ez az alig 320 oldal! Részletgazdag világba csöppenhettem, ami meglehetősen tetszett, habár ehhez a Mátrix előzetes ismerete sokat hozzátett, mert nem voltak annyira váratlanok az egymást villódzva követő események. Maradéktalanul tudtam élvezni minden egyes újonnan felbukkanó helyszínt, behozott karaktert, a Mátrix és a valóság leírásait vagy a dagonyázást a cybertér rejtett bugyraiban és a mélyfilozófiai kérdésekben. Még úgy is, hogy Gibson látomásának egy része már nem a sci-fi kategóriába tartozik, hanem a jelenünkben is megvalósult, például a VR és a mesterséges intelligencia, de részben pont ez tudta közelebb hozni a könyvet, és sok minden ezért vált érthetővé. Ez pedig sokat hozzáadott a Neuromancer élvezeti értékéhez.
A másik a karakterek, köztük az emberek Cace, Molly, Armitage meg nagyjából az összes megjelenített mesterséges intelligencia vagy robot (félrobot) lebilincselően volt megírva, és végig azok is maradtak. Főleg motivációik és az ábrázolásuk tekintetében, ami miatt érdekelt a sorsuk, hogy hova fut ki a történetük. A végkifejlet pedig pont olyan lett, mint vártam.
Összességében a Neuromancer kapcsán érthető, miért lett klasszikus. Nem tökéletes regény, de egy egész alzsáner megalapozójaként mégis úttörő. Nem leszek tőle cyberpunk rajongó, de elismerem William Gibson érdemeit. Mindazonáltal a nehézkes stílusa dacára elszórakoztatott.
(luthien lovemagic)
