Minden ami a szívednek kedves
- Téma inditó szenzitiv
- Kezdés dátuma
Káli László
Minden rendben
Szinte látom, ahogy szobádba érve, fáradtan zuhansz
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a „mindig mosoly” arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a „kis büdös kölök”!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás…
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.
Minden rendben
Szinte látom, ahogy szobádba érve, fáradtan zuhansz
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a „mindig mosoly” arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a „kis büdös kölök”!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás…
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.
Ha egy nap megint elfog az érzés,
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.
Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.
Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!
Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.
A sorok között, amiket írtam,
A könnyekben, amiket én sírtam,
A levegőben szállok melletted,
A hangom is szól valahol benned.
A lila betűkben a zöld után,
Mikor más egy síróra néz bután,
Ha nem hallgatnak meg és sír a lelked,
Ott leszek Veled és átölellek!
/Sz/
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.
Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.
Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!
Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.
A sorok között, amiket írtam,
A könnyekben, amiket én sírtam,
A levegőben szállok melletted,
A hangom is szól valahol benned.
A lila betűkben a zöld után,
Mikor más egy síróra néz bután,
Ha nem hallgatnak meg és sír a lelked,
Ott leszek Veled és átölellek!
/Sz/
Csak Egy Idegen
Néhány percet még táncolj velem,
Legyek holnaptól csak egy idegen,
Ködfoltos fehér hideg reggeleken,
Nem várok rád majd a megszokott helyen
Néhány percig még vigyázok rád,
Kezemben kezed, számhoz ér a szád
Elmondanám most azt, mi el nem mondható,
Megkopott már sok becéző szó
Ha a gyertya kigyúlt, és nem bánt a múlt,
Sok régi emlék bennünk ég,
Csak fénykép lesz az, ami most még igaz,
Egyedül oly csendes lesz az éj
Néhány percig még mesélj nekem,
Utolsó szavad majd magammal viszem
Nehéz lesz, bár de megyek te is jól tudod,
Szívem visszahúz, de nem maradhatok
Néhány percet még táncolj velem,
S legyek holnaptól csak egy idegen,
Ködfoltos fehér hideg reggeleken,
Nem várok rád majd a megszokott helyen
Ha a gyertya kigyúlt, és nem bánt a múlt,
Sok régi emlék bennünk ég,
Csak fénykép lesz az, ami most még igaz,
Egyedül oly csendes lesz az éj
Ha a gyertya kigyúlt, és nem bánt a múlt,
Sok régi emlék bennünk ég,
Csak fénykép lesz az, ami most még igaz,
Egyedül oly csendes lesz az éj.
/D. Nagy Lajos -Dalszöveg/
Saját fotó
Horváth M. Zsuzsanna
A lombok közt...
A lombok közt áttör a fény,
könnyes szemem reá néz.
Oly csodás a természet,
körülöttem a fák beszélnek.
Ki érti e rejtelmes szavakat?
Hallgatom: tán hozzám suttognak.
Összefonódó ágak sora,
mohássá tette az idő vasfoga.
Télen a természet pihen,
a hullámon fénynyaláb libben.
Víztükrén pajkosan játszik,
bokrok ágain a szél hárfázik.
(2011.)
Horváth M. Zsuzsanna
Tavasszal...
Tavasszal az erdőt járom...
virágok közt szőtt álom,
távolban a sugarak fényjátéka,
ámulok, ez egy égi csoda.
Lágy fuvallat simogató...
arcomra mosolyt csaló.
Boldog vagyok, szárnyalok...
felszárad a könny, nincs fájdalom.
Lombkorona átölel, nyugalmat hoz,
szívem repes, boldog vagyok.
(2011. 02. 19.)
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td colspan="3" width="100%">
</td> </tr> <tr> <td width="1%">
</td> <td style="padding-left: 10px; padding-right: 10px;" width="98%">Percy Bysshe Shelley
A lepke vágya
A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az ízérzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mi kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész,
s kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.
Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt szívem,
s mi megindítaná az eget,
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppent az ég felé.
(Kálnoky László fordítása)
</td></tr></tbody></table>
</td> </tr> <tr> <td width="1%">
</td> <td style="padding-left: 10px; padding-right: 10px;" width="98%">Percy Bysshe Shelley
A lepke vágya
A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az ízérzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mi kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész,
s kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.
Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt szívem,
s mi megindítaná az eget,
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppent az ég felé.
(Kálnoky László fordítása)
</td></tr></tbody></table>
<table align="center" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td colspan="3" width="100%">
</td> </tr> <tr> <td width="1%">
</td> <td style="padding-left: 10px; padding-right: 10px;" width="98%">
</td></tr></tbody></table>
Illés Gábor
Hegytető
Csak ketten maradtunk.
A többi mind elmaradt.
Vártad már, hogy ketten legyünk,
hogy ne lássa senki, amit tervezel
a hegy alja óta.
Na mire vársz?
Lökj már le végre!
Azért vártál eddig,
hogy nagyobbat essek.
Gyere.
Ne várj már annyit!
Nem azért sírok, mert félek.
Megfeszült arcomon már látszik,
várom, hogy megtedd.
Mosolyogj már!
Nem látod, hogy szeretlek?
Hogy ezek a szavak azért törnek fel belőlem,
mert éltet minden Veled eltöltött perc!
Gyere.
Lökj már le!
Pusztulnom kell, mert érted vagyok,
pusztulnom kell, mert minden te vagy
amit mondok és gondolok,
pusztulnom kell, mert már belőled élek
és belőlem is te szólsz a világra.
Ne.
Ne fogd a kezem.
Mit furdal a lelkiismeret?
Ezt vártad, nem?
Így jó.
Engedj el.
Most...
...és most
zuhanok el tőled.
(2002. március 25.)
Forrás: Internet
</td> </tr> <tr> <td width="1%">
</td> <td style="padding-left: 10px; padding-right: 10px;" width="98%">
</td></tr></tbody></table>
Illés Gábor
Hegytető
Csak ketten maradtunk.
A többi mind elmaradt.
Vártad már, hogy ketten legyünk,
hogy ne lássa senki, amit tervezel
a hegy alja óta.
Na mire vársz?
Lökj már le végre!
Azért vártál eddig,
hogy nagyobbat essek.
Gyere.
Ne várj már annyit!
Nem azért sírok, mert félek.
Megfeszült arcomon már látszik,
várom, hogy megtedd.
Mosolyogj már!
Nem látod, hogy szeretlek?
Hogy ezek a szavak azért törnek fel belőlem,
mert éltet minden Veled eltöltött perc!
Gyere.
Lökj már le!
Pusztulnom kell, mert érted vagyok,
pusztulnom kell, mert minden te vagy
amit mondok és gondolok,
pusztulnom kell, mert már belőled élek
és belőlem is te szólsz a világra.
Ne.
Ne fogd a kezem.
Mit furdal a lelkiismeret?
Ezt vártad, nem?
Így jó.
Engedj el.
Most...
...és most
zuhanok el tőled.
(2002. március 25.)
Forrás: Internet
Sóhajok hídja.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után
S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.
Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.
/Reményik Sándor/
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után
S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.
Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.
/Reményik Sándor/
Füzesi Magda: Metamorfózis
Én azt hittem, enyém a tenger,
Amelynek mélyén a gyöngy terem.
Én önpusztító gyötrelemmel
E kincset vágytam szüntelen.
Lebuktam ím és fölmerültem,
Szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
Felnőtt lettem egy perc alatt.
Én azt hittem, enyém a tenger,
Amelynek mélyén a gyöngy terem.
Én önpusztító gyötrelemmel
E kincset vágytam szüntelen.
Lebuktam ím és fölmerültem,
Szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
Felnőtt lettem egy perc alatt.
Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitöl féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésböl a lelkifurdalás.
Félek töled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentö, szent, jókedvü, igazi
önzetlenség…
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…
/Szabó Lőrinc/
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitöl féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésböl a lelkifurdalás.
Félek töled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentö, szent, jókedvü, igazi
önzetlenség…
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…
/Szabó Lőrinc/
Már nem hallom egy sohasem volt perc, fülembe dörömbölő csendjét,
már nem hallom, amit kerestem, s hogy kerestem is csak emlék.
Te magad akartál lenni, de mit kellett volna tenni,
amit akartunk volna, az megmaradt, az semmi.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták mégis, talán mégis.
Mégis védik ami megmaradt, hogy legyen úgy ahogy az élet kéri,
ahogy senki sem érti, legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti mi fájt, mely arról szól,
hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Mindkettő gyenge volt, vétkezett.
Önmaga s a másik ellen, nem tudhatták, mit hagynak el, hogy emberük az ember.
Az egyik csak élt, a másik csak kért,
csak szeretett, csak úgy senki ellen, de az egyik nem vette észre s megölte őt, önmaga s a másik ellen.
Ha olvasod e mesét, sírsz majd anyáddal, sírsz ott a sírnál,
ahol temetsz majd engem is, ahol késő már, ha hívnál.
Nem szényen az a forradás, amit titokban mutattál,
mely az a seb, hogy találkoztunk, hogy önmagadban láttál.
Most nagyon kéne, hogy valaki átöleljen, elhiggye, őszintén szeretném,
nagyon szeressen, úgy ahogy én is szeretném.
Jó lenne most, ne kelljen arra várni, mit szól a világ, jó lenne semmit se látni,
jó lenne hallani lépteid a lépcsőn, hogy jössz, mert döntöttél,
nem kell többé az álmot várni, az álmot, ha itt lennél, mert nincs még, nincs késő.
De annyiszor volt már szó, olyan szó, ami a végső.
Mindent szétrontottam magam körül, mert tudtam, reád vártam,
bár tudom nincs értelme, mégis ezt kívántam.
/Koltai Gergely/
már nem hallom, amit kerestem, s hogy kerestem is csak emlék.
Te magad akartál lenni, de mit kellett volna tenni,
amit akartunk volna, az megmaradt, az semmi.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták mégis, talán mégis.
Mégis védik ami megmaradt, hogy legyen úgy ahogy az élet kéri,
ahogy senki sem érti, legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti mi fájt, mely arról szól,
hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Mindkettő gyenge volt, vétkezett.
Önmaga s a másik ellen, nem tudhatták, mit hagynak el, hogy emberük az ember.
Az egyik csak élt, a másik csak kért,
csak szeretett, csak úgy senki ellen, de az egyik nem vette észre s megölte őt, önmaga s a másik ellen.
Ha olvasod e mesét, sírsz majd anyáddal, sírsz ott a sírnál,
ahol temetsz majd engem is, ahol késő már, ha hívnál.
Nem szényen az a forradás, amit titokban mutattál,
mely az a seb, hogy találkoztunk, hogy önmagadban láttál.
Most nagyon kéne, hogy valaki átöleljen, elhiggye, őszintén szeretném,
nagyon szeressen, úgy ahogy én is szeretném.
Jó lenne most, ne kelljen arra várni, mit szól a világ, jó lenne semmit se látni,
jó lenne hallani lépteid a lépcsőn, hogy jössz, mert döntöttél,
nem kell többé az álmot várni, az álmot, ha itt lennél, mert nincs még, nincs késő.
De annyiszor volt már szó, olyan szó, ami a végső.
Mindent szétrontottam magam körül, mert tudtam, reád vártam,
bár tudom nincs értelme, mégis ezt kívántam.
/Koltai Gergely/
Nagyon szeretem Wass Albert írásait.
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td style="padding-left: 10px; padding-right: 10px;" width="98%">
Wass Albert
Az aranymadár
, , . . . Amikor már nagyon fáradt leszel,
és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:
egyszerre csak érted üzen a a zöld erdő.
Először csak egy kis szellővel,
mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.
Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit,
de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák. . .
illatukat neked gyűjtik a rét virágai. . .
jöttödet lesi az ösvény. . .
jöjj, siess. . . !
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy.
De nem mehetsz.
Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen,
és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő.
Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat,
és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét.
Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán,
és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor.
Szemedből előtörnek a könnyek,
elmossák rólad a láthatatlan láncokat,
kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,
bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen.
Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint
Forrás: Internet</td> <td width="1%"> </td> </tr> <tr> <td colspan="3" width="100%"> </td></tr></tbody></table>
Vigyázz rám
Reszket a nap
újra alkonyodik,
kék eső mossa el
kint rekedt csendárnyaink.
Testem álmok csapdossák,
hiányzol mellőlem,
riadt madárként kapaszkodok
a holdra akasztott szívedbe.
Megloptalak ártatlan,
bűnhődtem…
s szárnyaltam fel ezerszer a hegyre,
hogy szívedbe egyszer visszatérjek.
Tán’ az égiek lesznek az ítélkezők
ostorok, kövek, szemem betemető,
sáros földek, haranglábak jajongásai,
kik rám hajítják majd mérhetetlen bűneim.
De míg fényfonalakon
leng körénk az est csitulva,
s eggyé csorog arcunkon
a mélyföld a magas éggel,
eléd térdepelek halk remegéssel…
Bontogasd ki ujjaim közül
ezeket a konokul összegyűrt éveket,
bocsásd meg tiszta fényem,
a kimondott szavak csendjeit,
érezd őszinte féltésembe
hozzád gömbölyödő hajnalaim.
/Szilágyi Hajnalka/
Reszket a nap
újra alkonyodik,
kék eső mossa el
kint rekedt csendárnyaink.
Testem álmok csapdossák,
hiányzol mellőlem,
riadt madárként kapaszkodok
a holdra akasztott szívedbe.
Megloptalak ártatlan,
bűnhődtem…
s szárnyaltam fel ezerszer a hegyre,
hogy szívedbe egyszer visszatérjek.
Tán’ az égiek lesznek az ítélkezők
ostorok, kövek, szemem betemető,
sáros földek, haranglábak jajongásai,
kik rám hajítják majd mérhetetlen bűneim.
De míg fényfonalakon
leng körénk az est csitulva,
s eggyé csorog arcunkon
a mélyföld a magas éggel,
eléd térdepelek halk remegéssel…
Bontogasd ki ujjaim közül
ezeket a konokul összegyűrt éveket,
bocsásd meg tiszta fényem,
a kimondott szavak csendjeit,
érezd őszinte féltésembe
hozzád gömbölyödő hajnalaim.
/Szilágyi Hajnalka/
Csak szerelemem marad
lesz majd idő
hogy fáradt lépteim
hozzád vezetik ismét
nappalok csengőn tiszta
álmai
előtted állok majd
fejem lehajtom
és a földre hullanak
az elszaladt idő
könnyei
szavad hajamhoz ér
bőrömet simítja tekinteted
én csak állok csendben
köszönni sem tudok
Neked
magam mögött hagyom
minden büszkeségem
amit magadtól adsz nekem
már csak annyit és azt
kérem
és várok ha kell
végtelen évek nem érintenek
várok, amíg csak élek
amíg az ég elborul és a föld végül
eltemet
/Komáromi János/
Tudod arra gondoltam,
tudnék-e örülni,
ha látnám a boldogságodat.
Arra a boldogságra gondolok,
amelyikben nem vagyok.
Tudnék-e boldognak lenni,
veled boldognak lenni
a Te boldogságodtól boldognak lenni,
ha egyszer megpillantanálak,
úgy,
hogy te nem látnál,
vagy nem ismernél meg,
és látnálak kéz a kézben,
mással látnám, hogy boldog vagy.
Nem is tudom.
Pedig boldognak kellene lennem,
hogy a boldogságot,
amit én nem adhatok,
mástól megkaphatod.
És mégis,
miért facsarodik el
a gondolattól is a szívem,
miért csukom be a szemem,
a lelki szemem a kép előtt,
te boldog vagy,
mással vagy boldog.
Önzés,
vagy nem szeretlek eléggé,
hisz az egyik vágyam teljesülne,
hogy boldognak lássalak.
Vagy nem kívánom eléggé?
Csak, ha én is boldog lehetnék,
akkor örülnék a boldogságodnak?
De hát én téged szeretlek.
Miért fájna mégis?
Te boldog vagy, és nekem fáj,
ez olyan összeegyeztethetetlen.
Pedig nem változna semmi,
ahogy eddig is,
tovább is szerethetnélek,
te boldog lennél,
csak nem általam.
Igen, azt hiszem, az fájna.
Nem a boldogságod,
hanem,
hogy én nem adhattam
neked boldogságot,
az fájna,
de talán a boldogságod
hamar megvigasztalna.
/Kaktusz/
Szilágyi Hajnalka
Csak az álmaimat ne
/részlet/
…
Még nem csináltunk
fény-tölcsért kezeinkből,
még nem rajzoltuk meg
a kettészakadt égbolt
csillagrendszerét,
még fel sem ébredtünk
e világnyi napra,
hisz egykor
örök álomra születtünk,
felhősimogató fények
vérző hold-színeiből.
Látod,
ma sincsenek válaszok,
csak te és én.
Már elfogytak a lépések.
Zárvány csendemből
tépj ki. Adj levegőt.
csak álmaimat ne vidd el még
Szekrény mélyén alszanak
az illatos álmok,
ágy alatt szuszog
az otthagyott félelem,
fiókban némulnak rejtett kincseim,
ami te voltál egykor,
kopott vonású fényképeken.
Arcodon megálltak az évek,
szép vagy, ahogy Isten teremtett.
Nem múlt rajtad az idő,
nem hasította szét mosolyod,
szemedben fénylő lázadás.
Tükörbe nézek,
te velem szemben állsz,
kezem kezedre teszem,
arcom arcodhoz szorítom.
Szíved hol dobban,
gyere közelebb, nem hallom.
Halkan roppan szét,
ez a vak ragyogás,
és én üvöltöm,
álmomból kilépő árnyékod után,
gyere vissza játszani velem
/Szilágyi Hajnalka
Tükör
/részlet/
Hiányzol…
Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában.
A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni a Napkeltét.
Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét,
ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd.
A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös
Napkorong felemelkedik lassan a Vén Földről a végtelen égbe,
aztán arany palástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére.
És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben,
és kezed érintését, és szemed sugarát... Mindhiába a távolság,
mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled.
És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis... Nagyon hiányzol.
/Káli László/
Hasonló témák
- Lezárva
- Fontos
