Fésüs Éva A büszke tölgyfa
Volt egyszer a Köröskörül erdöben,egy sudár,fiatal tölgyfa.Kék ég felé nyújtózkodott,lombjain át arany napfény szitálgatott,és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta.Ő volt a legszebb az erdőn.
A madarak vágyakozva nézték erös ágai hajlását,védelmező lombját.Szerettek volna rá fészket rakni,de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
-Hess innen hangos népség!Nem leszek fészektartó!Szép koronám nem ilyenre termett!Hess!Hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis megpróbálkozott rajta a fészekrakással,a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket.
Őszidöben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára,és szépen kérték:
-Olyan éhesek vagyunk!Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében,hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla.
Csak a hízelgö szél tudott befurakodni a lombjai közé.Annak a duruzsolását hallgatta reggeltöl estig.
Lassan mindenki elkerülte.Már az ősz sem mert a kérgéhez törleszkedni.
Igazán mondom,egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből,de amint észrevette,hogy hol van,gyorsan kalapot emelt,és elgyalogolt máshová.Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek!
Egy darabig így is meg volt a tölgyfa.Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kedték a derekát,és -tetszett vagy nem tetszett!-belebújt a kukac.Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta.A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban.Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését,csak a tölgyfa állt rosszkedvűen,magányosan,szárazon.A féreg egyre jobban gyötörte.
-Ó,jaj nekem-sóhajtotta-,elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázö mókusasszonyka.Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
-Miért nem szóltál,hogy beteg vagy?-kérdezte sajnálkozva.-Mindjárt idehívom Harkálydoktort!
-Nem kell!Nem kell!-hadonászott a fa.Biztosan bosszút állna rajtam,és összevagdalna a csőrével,amiért nem engedtem be az odúmba.
-Ugyan mit képzelsz?-csóválta a fejét a mókus,és azért is elfutott a harkályért.
Harkálydoktor tüstént ott termett.Még pici piros sapkáját se vette le a fejéröl.Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével.Végigkúszott rajta,kőrbe kopogtatta,azután egy helyen megállt,és erös csörét mélyen a kérgébe ütötte.
-Megvagy,mihaszna férge!
Ügyesen kiemelte,és-volt,nincs!-már el is tüntette éhes kis begyében.
A tölgyfa felsóhajtott:-Jobban vagyok!
Körös-körül őzek,mókusok leskelődtek,madarak figyelték,hogy mi lesz.Mindenki örült,amikor a doktor bekapta a kukacot.A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
-Miért segítettél rajtam?Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek,és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
-Ó,te tölgyfa!...Senki sem haragszik rád,hanem te haragudtál az egész világra!
Harkálydoktor hozzátette:
-Beteg voltál,de most már meggyógyulsz.Orvosságot is rendeltem:sok vidámságra,madárdalra van szükséged.
-Meglesz!Meglesz!-kiálltották az állatok,és mindjárt körültáncolták.A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni,csk állt közöttük,szégyenkezve.Aztán egyszer csak gondolt egyet,és kitárta ág-karjait a madarak felé:
-Gyertek ide hozzám!
Azok nyomban odasereglettek,és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni,füttyögetni,énekelni,mintha mi sem történt volna.kiss
