Fejreállt magyar élsport
<!-- /#content-header -->2008, augusztus 17 - 11:51
Szilvássy József
Vasárnap kora délután Pars Krisztián diszkoszvető megszerezheti a várva várt első magyar aranyérmet, habár nem lesz könnyű ekkora nyomás alatt versenyeznie. Sokat javíthatnak még a mérlegen a kajak-kenusok és talán az öttusázók is. De az már most nyilvánvaló, hogy súlyos válságban van az élsport Magyarországon. A vívók például 108 éve, azaz 1900-ban szerepeltek olyan gyászosan, mint az idén.
Magyar kardozók:vert sereg Pekingben
MTI-fotó
Máris megkezdődött a nem olimpiai, de annál hangosabb magyar sportág: a torzsalkodás, az egymásra mutogatás, a sárdobálás, a mosakodás, a politikai csatározás. Talán csak nem verekednek össze szégyenszemre az olimpiai faluban. Vasárnap reggel az egyik vezető azt állította, hogy a Magyar Olimpiai Bizottságot utazási irodává züllesztették, majd ugyanaz a személy ijedten hozzátette, hogy Schmitt Páltól a jelenlegi politikai vezetés majdnem minden hatáskört megvont. Nemcsik Zsolt kardozó azzal védekezett, hogy nem érezte a ritmust, a vívószövetség elnöke szerint mentálisan nem győzték a csatát a magyarok, akik egyébként szerinte jól felkészülten érkeztek az olimpiára. Amit Mincza Ildiküó kivételével nem sikerült bizonyítaniuk...
Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a még elvárható magyar sikerek sem takarhatják el a lényeget: fejreállt a magyar élsport, amely évek, sőt: évtizedek óta válságban van. Eddig azonban mindig akadt Balczónk, Darnyink, Egerszegink, Nagy Timeánk és más kiváló egyéniségek, akiknek a megérdemelt sikerei révén a felelősök szőnyeg alá söpörték az egyre súlyosabb gondokat.
Három lényeges problémát említek a sok közül. Az egyik nyilvánvalóan a pénz. Jelenleg a magyarországi költségvetés 0,1 százalékát fordítják az élsport támogatására. Németországban ennek tízszeresét, az Egyesült Államokban több csatornán keresztül ennél is többet költenek erre a célra. Mert jól tudják, az olimpia és más világverseny nagy biznisz. A felkészülésre, a korszerű létesítményekre fordított pénz ezerszer megtérülhet az idegenforgalom növekedésében, különböző reklámok révén, de úgy is, hogy egykor Mark Spitz volt, most meg Michael Phelps milliók példaképe, akik közül a legtöbben sportolni vagyis egészséges életmódba kezdenek, s néhányan közülük akár az amerikai úsózsenik nyomdokaiba léphetnek. Amikor az amerikai kardozók megszerezték az első olimpiai érmüket, csak New Yorkban több mint tízezer fiatal jelentkezett vívónak.
Ebből a felismerésből adódóan az edzők is csipkedik magukat, mert aki sikeres, az fényesen megél a szaktudásából, ebből az elfoglaltságból. De csak aki eredményeket tud felmutatni. Magyarországon sok kivétel akad. Nem kevesen a körülményekhez képest kiválóan élnek (lásd a magyar focidezők), holott a produkcióik gyatrák. Mégis összezárnak, balszerencsét, frász tudja, mi mindent hordanak össze, pozícióik megőrzése érdekében. A fiatal, tehetséges edzők meg külföldre távoznak. Többek közülük németországi, kanadai és más országbeli sikeredzők. Vívásban, kajak-kenuban, többek között.
Nagyon kevés kivételtől eltekintve ilyen magyarországi langyosvízben dagonyáznak az élsportolók is. Ezért nem érzik az olimpián és máshol a ritmust, ezért lepődnek meg, hogy például a kínaiak ugyan nem a klasszikus vívóiskolát mutatják be, ám sikeresen és szabályosan csatáznak. A magyar ellenfeleik meg mellébeszélnek. Vagy egymást fúrják, mint Újlaky Virgin, akit nem állítottak be a női tőrcsapatba, ezért sértődötten Knapek Edina ellen szurkolt, aki össze is omlott emiatt.
A mentális felkészültségben is akadnak súlyos gondok. Ki tudja vajon ép ésszel megmagyarázni, hogy éppen a magyar tőrözők miért álltak fásult vívással tizennégy találatnyi különbséggel vesztésre a teljesen esélytelen amerikaiak ellen? S miként lehetséges az, hogy Mohamed Aida két és fél perc alatt ebből képes volt tizenhármat behozni. Miért nem vívott ő és két társa ilyen kiválóan az első csörtékben. S a brillírozó magyar miért nem tudta bevinni a sorsdöntő, kiegyenlítést jelentő találatot? Miért kapta meg ő és a magyar válogatott ilyen fergeteges hajrá legvégén, három másodperccel a vége előtt a kegyelemdöfést, vagyis a győztes amerikai tust? Az otthoni langyos edzések után szinte lehetetlen a sorsdöntő és egyre kiélezettebb csatákba helyt állni. Ez sajnos, egyre kevesebb magyar versenyzőnek sikerül.
Ezernyi kérdés, ezernyi gond. Legalább ugyanennyi felkiáltójel. Mindössze két lehetőség kínálkozik. Vagy ismét egymásnak esnek a magyar sportvezetők és politikusok, s egymásra mutogatnak, netán mentegetőznek.
Vagy nekilátnak a magyar élsport megmentésének. Kizárva az élősködőket, a nagyhangú dilettánsokat, lehetőséget nyújtva és kellő anyagi feltételeket teremtve a valóban rátermett edzőknek és sportvezetőknek.
Mert ifjú tehetségekben ma sincs hiány Magyarországon. Ezt leginkább Cseh Laci igazolta Pekingben, Németh Krisztián pedig hosszú hónapok óta Liverpoolban. Ő két éve került Angliába. Nagy szerencséjére, mert ma már a Rafa Benitez mesteredző is elismerően nyilatkozik a tizenkilenc éves magyar focistáról. Aki nem dumál, nem hősködik. Inkább edz. Nagyszerű körülmények és kiváló szakemberek kezei között.