Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez - új tagoknak.
- Téma inditó zsuzsanna03
- Kezdés dátuma
B1
Magyarország
B3
Először is, hogy megértsük a lányt le kell szögeznünk pár dolgot róla. Régimódi. A szó legszorosabb ámde legpozitívabb értelmében. Érdekes hogy ez a szó, „régimódi” ,milyen negatív jelentést hordoz magában. Pedig a módi szó a divatra utal. Tehát nem jelent mást, mint régi divatot, szokást. Legjobb példa a kalap. Nyugodtan mondhatjuk rá, hogy „ Á az olyan régimódi”, és ez ebben az értelemben (negatív hangsúllyal) helyén is van. De ha kalapviselést párhuzamba állítjuk a kalapemeléssel, mint tiszteletadással, rögtön más perspektívából szemlélhetjük, és ez egy igen szép köszönési forma, ami mára sajnos már kiveszett. Lehet tehát egy dolog régimódi, de azért igenis pozitív értelemben. Szóval ő ilyen. Az a fajta, akire nem úgy gondolunk, hogy nagyvilági, bulizós, pasizós csaj. Hanem, akit gyermekeink anyjának szánnánk. Minden férfiú álma. Kis faluban nevelkedett, erkölcsösen, vallásosan. A szüleitől megkapott minden szeretetet, amit csak egy gyerek megkaphat és óvták a széltől is. Akikkel egy óvodába járt azok voltak az elemi iskolás társai is, velük járt egy kórusba, hétvégenként pedig együtt járták az erdőt kiscserkészként. Idilli falu, család, barátok, ház – ami jelen esetben igazi otthonnak számított. Tökéletes gyermekkor. Tökéletes felnőtté válás.
Ehhez a fiú múltja kicsit sem hasonlított. Szülei korán elváltak, előtte pedig folyton veszekedtek. A válás velejárója sok esetben a szegénység, amiből volt része bőven, a gyermekeit egyedül nevelő anyának. Néha még enni is alig volt pénz, nemhogy zenét tanulni vagy akár cserkésztáborokba járni. Ebben nem volt része a fiúnak, viszont annál több költözésből igen. Az anya megpróbált, mindig jobb és jobb családi fészket találni a fiókáinak. Ennek köszönhetően mire kijárta az általános iskolát a fiú, addigra az anya már négy költözésbe hajszolta bele ezt a kis csonka családot. A végső eredményt látva - két saját tulajdonú lakás – mondhatjuk, hogy megérte mindez. Ha anyagilag szemléljük csak a dolgot, nem is állunk messze az igazságtól. Viszonylagos jólétet kiépített egy évtized alatt, de a fiú nemigen büszkélkedhetett gyerekkori barátokkal. Jószerivel minden osztályt más iskolában járt ki, és egy barátot leszámítva mára már senkit nem ismer, eltávolodott mindenkitől. Nyilván nem akart minden évben ő lenni az „ új tanuló” az osztályban. Oh, az a gyomorgörcs, mely sokszor feljutott egészen a torkáig, ami majdnem minden évben könnyeket csalt a szemére, és kis sebeket ejtett gyermeki lelkében. Ma is fáj visszagondolnia rá. Küzdött is ő ellene, ahogy csak tehette. Próbálta rávenni anyját, hogy most már ne költözzenek tovább, de nem ment vele semmire. Megtanulta viszont, hogy az élet nem könnyű, és a világ, amiben élünk nem is segít könnyebbé tenni. Gyermekkor nélkül, apa nélkül, az otthon fogalma nélkül. Egy idejekorán felnőtt férfiú, aki kicsit sem mondható régimódinak, de másra nem is vágyik.
Lehet, hogy pont ezért szeret bele a lányba. Benne megtestesülve látja azt, amivé ő sohasem válhatott.
Ehhez a fiú múltja kicsit sem hasonlított. Szülei korán elváltak, előtte pedig folyton veszekedtek. A válás velejárója sok esetben a szegénység, amiből volt része bőven, a gyermekeit egyedül nevelő anyának. Néha még enni is alig volt pénz, nemhogy zenét tanulni vagy akár cserkésztáborokba járni. Ebben nem volt része a fiúnak, viszont annál több költözésből igen. Az anya megpróbált, mindig jobb és jobb családi fészket találni a fiókáinak. Ennek köszönhetően mire kijárta az általános iskolát a fiú, addigra az anya már négy költözésbe hajszolta bele ezt a kis csonka családot. A végső eredményt látva - két saját tulajdonú lakás – mondhatjuk, hogy megérte mindez. Ha anyagilag szemléljük csak a dolgot, nem is állunk messze az igazságtól. Viszonylagos jólétet kiépített egy évtized alatt, de a fiú nemigen büszkélkedhetett gyerekkori barátokkal. Jószerivel minden osztályt más iskolában járt ki, és egy barátot leszámítva mára már senkit nem ismer, eltávolodott mindenkitől. Nyilván nem akart minden évben ő lenni az „ új tanuló” az osztályban. Oh, az a gyomorgörcs, mely sokszor feljutott egészen a torkáig, ami majdnem minden évben könnyeket csalt a szemére, és kis sebeket ejtett gyermeki lelkében. Ma is fáj visszagondolnia rá. Küzdött is ő ellene, ahogy csak tehette. Próbálta rávenni anyját, hogy most már ne költözzenek tovább, de nem ment vele semmire. Megtanulta viszont, hogy az élet nem könnyű, és a világ, amiben élünk nem is segít könnyebbé tenni. Gyermekkor nélkül, apa nélkül, az otthon fogalma nélkül. Egy idejekorán felnőtt férfiú, aki kicsit sem mondható régimódinak, de másra nem is vágyik.
Lehet, hogy pont ezért szeret bele a lányba. Benne megtestesülve látja azt, amivé ő sohasem válhatott.
Már vagy egy hete bezárkóztam! A függönyök behúzva, az ajtó bezárva. A nap fénye égeti a szememet, és égeti a lelkemet.
A fény nekem csak egy név, nem más. Egy név, amit eleinte csak a nap sugarai kántáltak, de mostanra az árnyak is suttogni kezdtek. Zsuzsi. Egy név, ami hétköznapi sokak számára, de nekem most az életet jelenti. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyet mondjak róla. Hisz ő „csak” a legjobb barátom. Most már viszont más, szeretem. Tiszta szívemből. Pont ma kérdeztem magamtól, hogy én őrültem meg, vagy csak Isten - vagy akárki más, aki őrködik felettünk - játszik ördögi játszmát az elmémmel. Hogyan is szerethetném, azt a lányt, akit még csak elképzelni sem tudok mezítelenül. Pedig eddig azt hittem, az igaz szerelem csak a testiséggel forrhat ki igazán, válhat eggyé az univerzummal. Róla még csak azt is nehéz elképzelnem, hogy alsónemű nélkül fürdik. Ahh, de hülye vagyok. Persze, hogy anélkül fürdik. Talán tényleg kezdek megőrülni. Menekülnöm kell ebből a cellából, amibe önként zártam magam.
Elhúzom a függönyt, és látom, hogy megy le a nap. Egyre lejjebb és lejjebb kúszik a horizonton, mint valami távolodó hajó, ami a hajótöröttnek az életet jelenthetné, de nem veszi észre őket. Hát engem sem vesz észre a nap. Egyedül hagy. Magányban és sötétségben. Lassan visszahúzom a függönyt, és a redőket nézem, ahogy felsorakoznak egymás után, mint valami katonai szakasz. Kihúzzák magukat, egyenes állnak. Fegyelmezettek. Ilyennek kéne lennem nekem is. Összeszedni magam és a helyére tenni a szívemet, amit már három napja a polcra helyeztem. Úgy lüktetett, mint a szarvas szíve, amit az indiánok vájnak ki a haldokló bikából, hogy az életerejét magukba szívják. Én így adtam ki önként az életerőmet. De most szeretném visszakapni. Olyannyira szenvedtem a fájdalomtól, hogy nem lehet az enyém az, aki mindvégig a szemem előtt volt, hogy úgy döntöttem inkább ne érezzek semmit, csak szabaduljak ettől az érzéstől. Oda az öröm és oda a bánat. Igazi nihil. Most nem vagyok, nem élek. Van még visszaút?
Gondoltam kiírom magamból a történteket, de rájöttem nem tudok írni. Vagyis a szó szoros értelmében tudok, de úgy mint egy író…. Arra képtelen lennék. Sokszor próbálkoztam ezelőtt írni. Volt is sok jó ötletem, amiből pár sor meg is született. Csak ennyi. Pár sor, nem több. Ezen a ponton feladtam. Mit tegyek hát most?! Énekeljem el? Fessem le? Faragjam ki? Ezek az érzések többek ennél. Olyanok, amiket minden művész, legyen akár író, költő, festő, szobrász, zenész próbál megfogalmazni a saját eszközével, de isten lássa a lelkemet, én még nem láttam olyan művet, ami átadta volna, amit most én érzek. Pedig ezek a művészek is éreztek így. Gondolom próbálták is lapra, vászonra, kottára vinni a bánatukat, de szerintem nem sikerült. Ki vagyok én, hogy azt higgyem, nekem sikerülhet? Egy senki vagyok. Legalábbis most azt érzem.
Nem. Tényleg az vagyok. Egy lakótelepi, bezárkózott féreg. Aki csak sír, az anyjának, a barátainak, bárkinek a kocsmában. Csak hallgassák meg a történetet a legcsodásabb lányról, akit csak el tudnak képzelni.
Ha valaki vállalkozik rá, hogy végighallgassa, nem is tudja mibe vágta a fejszéjét. Egy lány és egy fiú szerelmi drámájába. Olyanba, mint a Rómeó és Júlia, csak élőben. Úgy ahogy az emberek élik meg, nem a regények kitalált, tinédzser szereplői. Ez a történet rólam szól és az igaz szerelemről, amit most érzek, és lehet, hogy soha többé. Elmesélem tehát egy kocsmában a pohár mellett, vagy egy családi összejövetelen a közös ebéd mellett, vagy egy barátnak a legfinomabb zöld tea mellett, amit a városban mérnek. Gondolja magát mindenki a neki legjobban tetsző helyszínre. Vele szembe pedig magamat, aki csak mesélni szeretne, hátha így távozik belőle minden, amit most érez.
A fény nekem csak egy név, nem más. Egy név, amit eleinte csak a nap sugarai kántáltak, de mostanra az árnyak is suttogni kezdtek. Zsuzsi. Egy név, ami hétköznapi sokak számára, de nekem most az életet jelenti. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyet mondjak róla. Hisz ő „csak” a legjobb barátom. Most már viszont más, szeretem. Tiszta szívemből. Pont ma kérdeztem magamtól, hogy én őrültem meg, vagy csak Isten - vagy akárki más, aki őrködik felettünk - játszik ördögi játszmát az elmémmel. Hogyan is szerethetném, azt a lányt, akit még csak elképzelni sem tudok mezítelenül. Pedig eddig azt hittem, az igaz szerelem csak a testiséggel forrhat ki igazán, válhat eggyé az univerzummal. Róla még csak azt is nehéz elképzelnem, hogy alsónemű nélkül fürdik. Ahh, de hülye vagyok. Persze, hogy anélkül fürdik. Talán tényleg kezdek megőrülni. Menekülnöm kell ebből a cellából, amibe önként zártam magam.
Elhúzom a függönyt, és látom, hogy megy le a nap. Egyre lejjebb és lejjebb kúszik a horizonton, mint valami távolodó hajó, ami a hajótöröttnek az életet jelenthetné, de nem veszi észre őket. Hát engem sem vesz észre a nap. Egyedül hagy. Magányban és sötétségben. Lassan visszahúzom a függönyt, és a redőket nézem, ahogy felsorakoznak egymás után, mint valami katonai szakasz. Kihúzzák magukat, egyenes állnak. Fegyelmezettek. Ilyennek kéne lennem nekem is. Összeszedni magam és a helyére tenni a szívemet, amit már három napja a polcra helyeztem. Úgy lüktetett, mint a szarvas szíve, amit az indiánok vájnak ki a haldokló bikából, hogy az életerejét magukba szívják. Én így adtam ki önként az életerőmet. De most szeretném visszakapni. Olyannyira szenvedtem a fájdalomtól, hogy nem lehet az enyém az, aki mindvégig a szemem előtt volt, hogy úgy döntöttem inkább ne érezzek semmit, csak szabaduljak ettől az érzéstől. Oda az öröm és oda a bánat. Igazi nihil. Most nem vagyok, nem élek. Van még visszaút?
Gondoltam kiírom magamból a történteket, de rájöttem nem tudok írni. Vagyis a szó szoros értelmében tudok, de úgy mint egy író…. Arra képtelen lennék. Sokszor próbálkoztam ezelőtt írni. Volt is sok jó ötletem, amiből pár sor meg is született. Csak ennyi. Pár sor, nem több. Ezen a ponton feladtam. Mit tegyek hát most?! Énekeljem el? Fessem le? Faragjam ki? Ezek az érzések többek ennél. Olyanok, amiket minden művész, legyen akár író, költő, festő, szobrász, zenész próbál megfogalmazni a saját eszközével, de isten lássa a lelkemet, én még nem láttam olyan művet, ami átadta volna, amit most én érzek. Pedig ezek a művészek is éreztek így. Gondolom próbálták is lapra, vászonra, kottára vinni a bánatukat, de szerintem nem sikerült. Ki vagyok én, hogy azt higgyem, nekem sikerülhet? Egy senki vagyok. Legalábbis most azt érzem.
Nem. Tényleg az vagyok. Egy lakótelepi, bezárkózott féreg. Aki csak sír, az anyjának, a barátainak, bárkinek a kocsmában. Csak hallgassák meg a történetet a legcsodásabb lányról, akit csak el tudnak képzelni.
Ha valaki vállalkozik rá, hogy végighallgassa, nem is tudja mibe vágta a fejszéjét. Egy lány és egy fiú szerelmi drámájába. Olyanba, mint a Rómeó és Júlia, csak élőben. Úgy ahogy az emberek élik meg, nem a regények kitalált, tinédzser szereplői. Ez a történet rólam szól és az igaz szerelemről, amit most érzek, és lehet, hogy soha többé. Elmesélem tehát egy kocsmában a pohár mellett, vagy egy családi összejövetelen a közös ebéd mellett, vagy egy barátnak a legfinomabb zöld tea mellett, amit a városban mérnek. Gondolja magát mindenki a neki legjobban tetsző helyszínre. Vele szembe pedig magamat, aki csak mesélni szeretne, hátha így távozik belőle minden, amit most érez.
Írás
Tanulni kéne
Idézet Marx Károlytól:
"A tőkések a munkásosztályt egyre több és több drága árú, épület,
és technika megvásárlására fogják buzdítani.
Ezzel együtt arra ösztönözve őket, hogy egyre több drága hitelt
vegyenek fel mindaddig, amíg a hitelek visszafizethetetlenekké válnak.
A bedőlt hitelek csődbe juttatják a bankokat, amelyeket emiatt
államosítani fognak, és mindez végeredményben a kommunizmus
megszületéséhez vezet."
Karl Marx, 1867
"A tőkések a munkásosztályt egyre több és több drága árú, épület,
és technika megvásárlására fogják buzdítani.
Ezzel együtt arra ösztönözve őket, hogy egyre több drága hitelt
vegyenek fel mindaddig, amíg a hitelek visszafizethetetlenekké válnak.
A bedőlt hitelek csődbe juttatják a bankokat, amelyeket emiatt
államosítani fognak, és mindez végeredményben a kommunizmus
megszületéséhez vezet."
Karl Marx, 1867
A Baraka című filmet nézze meg mindenki
Plusz az őslakó című filmet is
Már csak egy kell
6
