Versek, idézetek...

Dsida Jenő
A TÓ TAVASZI ÉNEKE

Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt -
Ma minden kis nesz
szíven üt.


Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.


Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.


A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.


Elment a jég
jaj, mindenütt
s ma minden kis zaj
szíven üt -
vagyok mezítlen
kék elem
és testem-lelkem
védtelen.


Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomoruság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.


Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.


Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar
és minden csupa
zűrzavar.


Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbujtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.


Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.

Markó Béla
Szapphói vers a tavaszról

Vissza-visszajő vicsorogva még a
tél, erőtlenül belefú a tűzbe,
és hideg szájjal riogatja tested
friss lobogását.

Éjszakánként még belemarkol a szívbe,
még lecsapja vad tenyerével alvó
körtefánkat, még letiporja szirmát,
s földbe tapossa.

Még kihunyhat, még csupa árny a reggel,
arcodon még ott van a rémület, még
félsz, de árad már, beragyogja lelked,
él a reménység!

Így akarlak én, ilyen óvatos, majd
egyre tombolóbb szerelemmel égess,
csak szaladjunk, csak kifelé a télből
és a halálból!

Markó Béla
Szapphói vers a tavaszról

Vissza-visszajő vicsorogva még a
tél, erőtlenül belefú a tűzbe,
és hideg szájjal riogatja tested
friss lobogását.

Éjszakánként még belemarkol a szívbe,
még lecsapja vad tenyerével alvó
körtefánkat, még letiporja szirmát,
s földbe tapossa.

Még kihunyhat, még csupa árny a reggel,
arcodon még ott van a rémület, még
félsz, de árad már, beragyogja lelked,
él a reménység!

Így akarlak én, ilyen óvatos, majd
egyre tombolóbb szerelemmel égess,
csak szaladjunk, csak kifelé a télből
és a halálból!

Karafiáth Orsolya

pontok

.kezdő
Ha vállalod, hát én vagyok hibás.
Okod nem összefüggésben kerestem.
Mi szétszórt, úgyis újra összeránt -
meggyőz e régen eldőlt, néma verseny.

:holt
A Hold nem önmagával van teli -
kettős fény egy elképzelt tó fölött.
Tekinteted a víz vakfoltjain -
ne félts. Ezen most már átlendülök.

...legvégső
Még nem tudom, minek vagy folytatása.
Azt sem, mi kezdődött el így veled.
Más part kövek között, homokba ásva.

(pontosítás)
A víz levetkőztet, hogy rám saját
jelét tegye. (Áttetsző kép a fénynek.)
Elsüllyedek, míg új palackba zársz.



*********************************


Karafiáth Orsolya

Nulltündér

... s a mindig másmilyen most egyszínű.
Akár a lég - alakja változása...
Riadt és rebbenékeny. Összerezdül,
eltűnő testét zaj, a fény ha bántja.

Ruhája ránca nyár, gyűrött románc,
hajába kócolódott minden este.
Letört körmöcskéjéből furcsa félhold;
testét a hőség lassan áterezte.

Jóskártyáján az ábrák megfakultak,
törött pálcája nem lobbantja lángra.
Nem mondja: "Hopp, és bűn és báj - legyen!!".
Semmit se mond. Mintha semmit se várna.

Amit veszített, nem lehet keresni.
Amit mulasztott, mégsem múlik el.
A nincs előtti tágas, ritka térben
övé mi; erre gondol szüntelen.

Az éj leszáll, hogy színét felvegye:
nyugodt sötétségű, tündéri kék.
A hajnal harmatában nem találod -
saját varázsa szórja szerteszét.

Elszenderült a domboldal tövén.
Fölé hajolhatsz, jaj, csak fel ne ébreszd!
Ha most kívánnád, érintése métely.
Ha most ölelnéd, csókja semmivé lesz.

Fekszik csak az esőáztatta fűben,
fehér vászoncipője tiszta sáros.
Nézd hosszasan s ő percről percre szebb lesz.
Álmodd hozzá egy másik éjszakához.

Karafiáth Orsolya

pontok

.kezdő
Ha vállalod, hát én vagyok hibás.
Okod nem összefüggésben kerestem.
Mi szétszórt, úgyis újra összeránt -
meggyőz e régen eldőlt, néma verseny.

:holt
A Hold nem önmagával van teli -
kettős fény egy elképzelt tó fölött.
Tekinteted a víz vakfoltjain -
ne félts. Ezen most már átlendülök.

...legvégső
Még nem tudom, minek vagy folytatása.
Azt sem, mi kezdődött el így veled.
Más part kövek között, homokba ásva.

(pontosítás)
A víz levetkőztet, hogy rám saját
jelét tegye. (Áttetsző kép a fénynek.)
Elsüllyedek, míg új palackba zársz.



*********************************


Karafiáth Orsolya

Nulltündér

... s a mindig másmilyen most egyszínű.
Akár a lég - alakja változása...
Riadt és rebbenékeny. Összerezdül,
eltűnő testét zaj, a fény ha bántja.

Ruhája ránca nyár, gyűrött románc,
hajába kócolódott minden este.
Letört körmöcskéjéből furcsa félhold;
testét a hőség lassan áterezte.

Jóskártyáján az ábrák megfakultak,
törött pálcája nem lobbantja lángra.
Nem mondja: "Hopp, és bűn és báj - legyen!!".
Semmit se mond. Mintha semmit se várna.

Amit veszített, nem lehet keresni.
Amit mulasztott, mégsem múlik el.
A nincs előtti tágas, ritka térben
övé mi; erre gondol szüntelen.

Az éj leszáll, hogy színét felvegye:
nyugodt sötétségű, tündéri kék.
A hajnal harmatában nem találod -
saját varázsa szórja szerteszét.

Elszenderült a domboldal tövén.
Fölé hajolhatsz, jaj, csak fel ne ébreszd!
Ha most kívánnád, érintése métely.
Ha most ölelnéd, csókja semmivé lesz.

Fekszik csak az esőáztatta fűben,
fehér vászoncipője tiszta sáros.
Nézd hosszasan s ő percről percre szebb lesz.
Álmodd hozzá egy másik éjszakához.

Marék Veronika: Boribon és a hét lufi



Boribon bánatosan nézi a felhős eget.

- Esőre áll az idő. Milyen szomorú nap van ma!

Hirtelen Annipanni toppan elébe,ó.

- Szervusz, Boribon! Téged kereslek, mert ajándékot hoztam neked: hét színes lufit. Tessék.

Boribon ámul-bámul örömében. Csodálatosan szép a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila.

Elindul, hogy megmutassa a lufikat a barátainak. Először a kutyához megy.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Csakhogy az egyik lufi beleakad a kerítésbe és BUMM, kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - sok van még!

Elsétál a sünihez.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Igenám, de két lufi beleakad a vadrózsa tüskéjébe és BUMM, mind a kettő kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - maradt elég.

Elballag a békához.

- Idenézz, mennyi lufim van!

De nem néz a lába elé! Megbotlik, hasraeseik és BUMM, BUMM, BUMM, most egyszerre három lufi pukkad ki.

Boribon elszontyolodik.

- Már csak egyetlen egy lufim van. Jó, hogy éppen ez a szép piros maradt meg. Erre nagyon fogok vigyázni.

Boldogan sétál a piros lufival. Nagyon vigyáz rá. Találkozik a nyúllal.

- Ó, de szép lufid van! - sóhajt a nyúl. - Mindig ilyenről álmodtam. Nekem még sose volt lufim.

Boribon megsajnálja a nyulat.

- Tudod mit? Neked adom. Tessék, itt van. - A nyúl boldogan ugrál haza a piros lufival. Boribon hosszan néz utána. Azután hazamegy.

- Mi újság? - kérdezi Annipanni. - Hol vannak a lufik?

- Elfogytak - feleli Boribon.

- Sajnos, a lufik hamar elfogynak - mondja Annipanni.

Boribon bánatosan kuporog az esernyő alatt.

- Egy lufim sincs, és még az eső is megeredt! Mégiscsak szomorú ez a mai nap!

Amikor végre eláll az eső, Annipanni az égre mutat: - Nézd Boribon! A lufik elfogytak, de a hét szín ott ragyog a szivárvány színeiben. Ott a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila. Látod?

- Látom! - kiáltja álmélkodva Boribon. - Mégiscsak szép lett ez a mai nap!

Marék Veronika: Boribon és a hét lufi



Boribon bánatosan nézi a felhős eget.

- Esőre áll az idő. Milyen szomorú nap van ma!

Hirtelen Annipanni toppan elébe,ó.

- Szervusz, Boribon! Téged kereslek, mert ajándékot hoztam neked: hét színes lufit. Tessék.

Boribon ámul-bámul örömében. Csodálatosan szép a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila.

Elindul, hogy megmutassa a lufikat a barátainak. Először a kutyához megy.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Csakhogy az egyik lufi beleakad a kerítésbe és BUMM, kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - sok van még!

Elsétál a sünihez.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Igenám, de két lufi beleakad a vadrózsa tüskéjébe és BUMM, mind a kettő kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - maradt elég.

Elballag a békához.

- Idenézz, mennyi lufim van!

De nem néz a lába elé! Megbotlik, hasraeseik és BUMM, BUMM, BUMM, most egyszerre három lufi pukkad ki.

Boribon elszontyolodik.

- Már csak egyetlen egy lufim van. Jó, hogy éppen ez a szép piros maradt meg. Erre nagyon fogok vigyázni.

Boldogan sétál a piros lufival. Nagyon vigyáz rá. Találkozik a nyúllal.

- Ó, de szép lufid van! - sóhajt a nyúl. - Mindig ilyenről álmodtam. Nekem még sose volt lufim.

Boribon megsajnálja a nyulat.

- Tudod mit? Neked adom. Tessék, itt van. - A nyúl boldogan ugrál haza a piros lufival. Boribon hosszan néz utána. Azután hazamegy.

- Mi újság? - kérdezi Annipanni. - Hol vannak a lufik?

- Elfogytak - feleli Boribon.

- Sajnos, a lufik hamar elfogynak - mondja Annipanni.

Boribon bánatosan kuporog az esernyő alatt.

- Egy lufim sincs, és még az eső is megeredt! Mégiscsak szomorú ez a mai nap!

Amikor végre eláll az eső, Annipanni az égre mutat: - Nézd Boribon! A lufik elfogytak, de a hét szín ott ragyog a szivárvány színeiben. Ott a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila. Látod?

- Látom! - kiáltja álmélkodva Boribon. - Mégiscsak szép lett ez a mai nap!

Kellesz nekem

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a viz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.

Úgy nézek rád, mint viz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

(Fáy Ferenc)

Kellesz nekem

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a viz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.

Úgy nézek rád, mint viz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

(Fáy Ferenc)

A szerelem korallvirágai

I.

Elveszítettél.
Még nem tudod, még nem érzed,
talán soha nem is érted, hogy
milyen önzetlenül szerettelek,
de Te elveszítettél - és ezzel -
én is elveszítettelek Téged.
Szavak, melyek régen boldoggá
tettek, elmerültek, ott fekszenek
valahol mélyén, a felejtés tengerének,
fehér korallvirágjává válnak,
egy pillanatnyi szerelem örök zálogának.

II.

Álomban.
Már tudom, már érzem, milyen
az az álom, hol volt egy szerelem,
csak egyetlen pillanatig az enyém,
az igazi világom, ahol Te varázsoltál
tündérré, ahol Te voltál a párom.
Zálogul adtam a szívemet, vissza
sosem kérem, nem is tehetem, mert
nincs rá elég erőm, a Tiéd
- nálad maradt - egészen.
Vedd és őrizd, de ne törd össze,
csak engedd, hogy egy mély tenger,
a felejtés tengerének virága
- egy vörös korall őrizze - örökre.

III.

Felébredtem.
Most tudom, még érzem, mert fáj,
az ébredés nem könnyű, ha egy álom
véget ér, pedig tovább is álmodnál.
Elengedni nehéz, visszatérni nem
szabad, rejteni kell a tiltott álmokat.
Így, hát jöjjön a feledés, nyíljon
számomra egy új világ, legyen kék
az ég, ragyogjon a nap, borítson
mindent száz és száz virág!
De, soha többé nem lesz ilyen,
nem építem soha már,
a szerelem feledéstengerének
fehér és vörös korallzátonyát.

carie7 nlc
2005. 03. 27.

A szerelem korallvirágai

I.

Elveszítettél.
Még nem tudod, még nem érzed,
talán soha nem is érted, hogy
milyen önzetlenül szerettelek,
de Te elveszítettél - és ezzel -
én is elveszítettelek Téged.
Szavak, melyek régen boldoggá
tettek, elmerültek, ott fekszenek
valahol mélyén, a felejtés tengerének,
fehér korallvirágjává válnak,
egy pillanatnyi szerelem örök zálogának.

II.

Álomban.
Már tudom, már érzem, milyen
az az álom, hol volt egy szerelem,
csak egyetlen pillanatig az enyém,
az igazi világom, ahol Te varázsoltál
tündérré, ahol Te voltál a párom.
Zálogul adtam a szívemet, vissza
sosem kérem, nem is tehetem, mert
nincs rá elég erőm, a Tiéd
- nálad maradt - egészen.
Vedd és őrizd, de ne törd össze,
csak engedd, hogy egy mély tenger,
a felejtés tengerének virága
- egy vörös korall őrizze - örökre.

III.

Felébredtem.
Most tudom, még érzem, mert fáj,
az ébredés nem könnyű, ha egy álom
véget ér, pedig tovább is álmodnál.
Elengedni nehéz, visszatérni nem
szabad, rejteni kell a tiltott álmokat.
Így, hát jöjjön a feledés, nyíljon
számomra egy új világ, legyen kék
az ég, ragyogjon a nap, borítson
mindent száz és száz virág!
De, soha többé nem lesz ilyen,
nem építem soha már,
a szerelem feledéstengerének
fehér és vörös korallzátonyát.

carie7 nlc
2005. 03. 27.

Váci Mihály: Hol vagy?

Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!

Csókjaim bujdokolnak
öleden, mert már fájón
hajszolja őket egy vad
félelem: a halálom.

Zokogva hívlak:- Hol vagy?
Te, akit úgy karollak,
hogy fuldokolva sírsz.

Ó, és ki tudja, hol van
magányod mélye, honnan
hallom, sikoltva hívsz!

Váci Mihály: Hol vagy?

Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!

Csókjaim bujdokolnak
öleden, mert már fájón
hajszolja őket egy vad
félelem: a halálom.

Zokogva hívlak:- Hol vagy?
Te, akit úgy karollak,
hogy fuldokolva sírsz.

Ó, és ki tudja, hol van
magányod mélye, honnan
hallom, sikoltva hívsz!

Marconnay Tibor: Elhagyott nő panasza

Oly nagy az én szomoruságom, mint a siető kiábrándulás,
mint a közönyös, megállithatatlan alkony.

Valaha engem szeretett az én szerelmesem
s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok
az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.

De nem lehet arra kérni a napot, hogy el ne bucsuzzon,
mikor elérkezett az alkony ideje:
ezért tártam én is hiába két karomat
távozó kedvesem felé: nem törődött velem
s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.

S most elhagyatva vergődöm lezuhant trónusom porában.
Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet
s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében
megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.

Ó, mily paránnyá lettem egyszerre, bizonytalan! Senki!
Most nem a szerelmesem szemével látok,
hanem a magam alázatos, tétova pilláin át
dereng az életem.

S most már tudom: igy kell hogy lássak egész a halálig.
Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom
testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.

A tél kuszik szívembe. Borzalmasan fázom.
Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál.
Igy kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát.
Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem
mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.

S csüggedten, zokogva várom a Hajnalt,
mely talán elüzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit,
megmutatja, ki vagyok s megtanit egyedül járni.

Marconnay Tibor: Elhagyott nő panasza

Oly nagy az én szomoruságom, mint a siető kiábrándulás,
mint a közönyös, megállithatatlan alkony.

Valaha engem szeretett az én szerelmesem
s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok
az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.

De nem lehet arra kérni a napot, hogy el ne bucsuzzon,
mikor elérkezett az alkony ideje:
ezért tártam én is hiába két karomat
távozó kedvesem felé: nem törődött velem
s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.

S most elhagyatva vergődöm lezuhant trónusom porában.
Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet
s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében
megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.

Ó, mily paránnyá lettem egyszerre, bizonytalan! Senki!
Most nem a szerelmesem szemével látok,
hanem a magam alázatos, tétova pilláin át
dereng az életem.

S most már tudom: igy kell hogy lássak egész a halálig.
Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom
testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.

A tél kuszik szívembe. Borzalmasan fázom.
Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál.
Igy kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát.
Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem
mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.

S csüggedten, zokogva várom a Hajnalt,
mely talán elüzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit,
megmutatja, ki vagyok s megtanit egyedül járni.

Reményik Sándor:
Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz

Reményik Sándor:
Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz

Moliere
A szerető hibái

A szív, általában, nem ilyen vágyban ég:
a szerelmes férfi dicséri kedvesét:
semmi rosszat nem lát benne szenvedélye.
Ahogy van, szép neki hívének drága lénye:
tökéletességnek látszanak vétkei,
s a hibát kedvező nevekkel illeti.
Jázminszirom, mondja a sápadt-beteg arcra;
az ördögszínűre, hogy eszemadta barna
a sovány karcsú és könnyed és elegáns;
a kövér dalitermetű, impozáns
aki tisztátalan és bájaiban olcsó,
az mesterkéletlen: egyszerűsége vonzó;
a torony: istennő, a méltóság maga;
a törpe: sűrített mennyország, pötty csoda;
a gőgös: homlokát fenséggel koronázzák;
a ravasz: szellemes, a buta: csupa jóság;
az örök kereplő: kedély és értelem;
a kuka: csupa báj, tisztes illedelem.
Így szereti a szív, ha átgyújtja a hűség,
hibáival együtt szeretni szeretőjét.

Moliere
A szerető hibái

A szív, általában, nem ilyen vágyban ég:
a szerelmes férfi dicséri kedvesét:
semmi rosszat nem lát benne szenvedélye.
Ahogy van, szép neki hívének drága lénye:
tökéletességnek látszanak vétkei,
s a hibát kedvező nevekkel illeti.
Jázminszirom, mondja a sápadt-beteg arcra;
az ördögszínűre, hogy eszemadta barna
a sovány karcsú és könnyed és elegáns;
a kövér dalitermetű, impozáns
aki tisztátalan és bájaiban olcsó,
az mesterkéletlen: egyszerűsége vonzó;
a torony: istennő, a méltóság maga;
a törpe: sűrített mennyország, pötty csoda;
a gőgös: homlokát fenséggel koronázzák;
a ravasz: szellemes, a buta: csupa jóság;
az örök kereplő: kedély és értelem;
a kuka: csupa báj, tisztes illedelem.
Így szereti a szív, ha átgyújtja a hűség,
hibáival együtt szeretni szeretőjét.

Verhaeren
Ülj mellém s nyújtsd kezed

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyűrűz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd a láng! Ne vedd,
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb, szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

Óh, örömünk mily szép és ifjú még,
ha üt az óra és zendít arany zenét
s én hozzád simulok és lassan símogatlak
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörűségem,
hívogató húsod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hívó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a szíveden és pihen.

Mert legtöbb most vagy, így a testi óra múltán,
mikor szereteted anyásabban borul rám
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tűnését kísérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.