Versek, idézetek...

<meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8"><meta name="ProgId" content="Word.Document"><meta name="Generator" content="Microsoft Word 11"><meta name="Originator" content="Microsoft Word 11"><link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CTai%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <wunctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <wontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><style> <!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p {mso-margin-top-alt:auto; margin-right:0cm; mso-margin-bottom-alt:auto; margin-left:0cm; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (részletek)<o></o>


I. <o></o>
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! <o></o>


II. <o></o>
[…]
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! <o></o>


III. <o></o>
[…]
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! <o></o>


IV. <o></o>
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! <o></o>


V. <o></o>
[…]
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! <o></o>


VI. <o></o>
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! <o></o>
[…]<o></o>
<o> </o>

Szabó Magda - Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.
Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.
Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?
Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Wass Albert: Jó éjszakát!

Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behunynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.

Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.

Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.

Jó éjszakát, jó éjszakát.

Juhász Gyula: Szavak..

Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.

Juhász Gyula [SIZE=+0]Anna örök[/SIZE]

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Reményik Sándor
Nagy Magyar télben

Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.
Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba......!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!
1919. február

Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

<center><dt>Sajó Sándor: Magyarnak lenni
</dt></center> <center><dt>
</dt></center> <center><dt>Magyarnak lenni: tudod mit jelent?</dt></center> <center><dt> Magasba vágyva, tengni egyre - lent;</dt></center> <center><dt> Mosolyogva, mint méla õszi táj, </dt></center> <center><dt>Nem panaszolni senkinek, mi fáj;</dt></center> <center><dt> Borongni mindig, mint a nagy hegyek, </dt></center> <center><dt>Mert egyre gyászlik bennünk valami:</dt></center> <center><dt> Sokszázados bú, melyet nem lehet </dt></center> <center><dt>Sem eltitkolni, sem bevallani. </dt></center> <center><dt>Magányban élni, ahol kusza árnyak</dt></center> <center><dt> Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak, </dt></center> <center><dt>S szálaiból a fájó képzeletnek </dt></center> <center><dt>Fekete fényû fátylat szövögetnek</dt></center> <center><dt> És bút és gyászt és sejtést egybeszõve</dt></center> <center><dt> Ráterítik a titkos jövendõre</dt></center> <center><dt> Rabmódra húzni idegen igát, </dt></center> <center><dt>Álmodva rólad: büszke, messzi cél, </dt></center> <center><dt>S meg-megpihenve a múlt emlékinél, </dt></center> <center><dt>Kergetni téged: csalfa délibáb!</dt></center> <center><dt> Csalódni mindig, soha célt nem érve, </dt></center> <center><dt>S ha szívünkben már apadoz a hit:</dt></center> <center><dt> Rátakargatni sorsunk száz sebére</dt></center> <center><dt> Önámításunk koldúsrongyait</dt></center> <center><dt> Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:</dt></center> <center><dt> Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

</dt></center> <center><dt> Magyarnak lenni: tudod mit jelent?</dt></center> <center><dt> Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.</dt></center> <center><dt> Születni nagynak, bajban büszke hõsnek,</dt></center> <center><dt> De döntõ harcra nem elég erõsnek;</dt></center> <center><dt> Úgy teremtõdni erre a világra, </dt></center> <center><dt>Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:</dt></center> <center><dt> Hogy amikor már érik a vetés, </dt></center> <center><dt>Akkor zúgjon rá irtó jégverés</dt></center> <center><dt> Fölajzott vággyal, szomjan keseregve</dt></center> <center><dt> A szabadító Mózest várni egyre:</dt></center> <center><dt> Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, </dt></center> <center><dt>Mely végzetünknek körült átkaul, </dt></center> <center><dt>Ránk néz merõen, irgalmatlanul, </dt></center> <center><dt>S utunkat állja zordan, hallgatag
</dt></center> <center><dt> Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,</dt></center> <center><dt> Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk, </dt></center> <center><dt>S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:</dt></center> <center><dt> Egymást vádolni, egymást marcangolni!</dt></center> <center><dt> Majd fojtott kedvünk hogyha megdagad,</dt></center> <center><dt> Szilajnak lenni, mint a bércpatak, </dt></center> <center><dt>Nagy bánatoknak hangos lagziján</dt></center> <center><dt> Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány ! -</dt></center> <center><dt> Háborgó vérrel kesergõn vígadni, </dt></center> <center><dt>Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni, </dt></center> <center><dt>Hogy annyi szent hév, annyi õserõ, </dt></center> <center><dt>Megsebzett sasként sírva nyögdelõn</dt></center> <center><dt> Mért nem röpülhet fönn a tiszta légben, </dt></center> <center><dt>Munkás szabadság édes gyönyörében, - </dt></center> <center><dt>Hogy mért teremtett bennünket a végzet </dt></center> <center><dt>Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!</dt></center> <center><dt> Tombolva inni hegyeink borát, </dt></center> <center><dt>Keserveinknek izzó mámorát, </dt></center> <center><dt>S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, </dt></center> <center><dt>Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, - </dt></center> <center><dt>S mikor már szívünk majdnem megszakad:</dt></center> <center><dt> Nagy keservünkben, </dt></center> <center><dt>Bús szégyenünkben</dt></center> <center><dt> Falhoz vágni az üres poharat.

</dt><dd>
</dd><dd>
</dd><dd>
</dd></center> <center><dt> Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:</dt></center> <center><dt> Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!</dt></center> <center><dt> De túl minden bún, minden szenvedésen</dt></center> <center><dt> Önérzetünket nem feledve mégsem, </dt></center> <center><dt>Nagy szívvel, melyben nem apad a hûség, </dt></center> <center><dt>Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!</dt></center> <center><dt> Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, </dt></center> <center><dt>Mely itt reszket a Kárpátok alatt: </dt></center> <center><dt>Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:</dt></center> <center><dt> Viselni sorsunk, ahogy meg van írva,</dt></center> <center><dt> Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, </dt></center> <center><dt>Vérünkbe oltva õsök honszerelmét,</dt></center> <center><dt> Féltõn borulni minden magyar rögre, </dt></center> <center><dt>S hozzátapadni örökkön-örökre!</dt></center>

Arab bölcselet a női szívről...

Pilinszky J. fordításában---- (hogy gazdagodjatok)

ROBERT BURNS

Az ördög címére
(Address to the Devil)


Roppant Trónok vezérlő Fejedelme,
te vitted harcba a Szeráfokat.
MILTON

Sátán, Plutó, patás fene,
pokol cudar bakója, te,
füstös szakács, fülelj ide
a lávalángból,
elég a tűzvésszel-tele
szakácskodásból!

Öreg Pecér, mi az neked,
miféle csip-csup élvezet,
ha rí, ha mégúgy hentereg
a magamfajta?
Elkéne már egy csöpp szünet,
hallgass szavamra!

Nagy a te híred, messze hat
roppant hatalmad és szavad;
elúnva bűzös bugyrodat,
ügetsz vidáman,
vidít a szöktető kaland
a tág világban!

Templomtetőre éhes orkán,
te prédát kergető oroszlán,
te jársz a késő-éji portyán,
s ki ott matat
a legtitkoltabb titkok fodrán,
az is te vagy!

Mesélte hajdan nagyanyám,
az ördög, úgymond, lesben áll,
romok közt, holdas éjszakán:
a néma tájban,
ki ily időben arra jár,
gonosz hivást hall.

Aztán, hogy jött a szürkület,
hallott bizony, szegény öreg,
szorult nyögést, kövér röhejt,
a kerten át,
a ház körül bozót-zörejt:
nehéz patád.

S egy szélgyötörte téli nap,
a csillaghányó menny alatt,
vacogva én is láttalak
a tó vizén;
sosem felejtem hangodat:
fütyült a szél.

Kezem közül kihullt a bot,
szivem megállt, vadul dobolt,
midőn süvítve, hopsza-hop,
a légen át,
már kósza lelked itt se volt,
röpült odább!

Tiéd az éjvilág, tied
a szél, a seprünyél-sereg,
bübáj-boszorka-mesterek,
halom banya,
dögökre szálló némberek
esküdt-hada!

Ezért temérdek zűrzavar,
ti jártok erre, héjjaraj,
ha volt, de nincs a vaj, a tej,
a jó tehén,
ti művetek, ha nem tejel,
csak teng szegény!

Az ifjú férj önérzetét:
a legjavább kis eszközét,
ti hűtitek le, éji nép,
és oly időtt,
midőn a férfi-büszkeség
legégetőbb!

S hogy tünni kezd a téli hó,
ropog-reped a zord folyó,
alattvalód, ahány manó,
a rév előtt,

a jég alá taszítja, ó,
az átkelőt!

No meg parázna fényeid,
amint a lápot ellepik,
viháncoló lidérceid
mocsárhada!
Késő ivó, ki hisz nekik,
halál fia.

Szabadköműves bűvszavak,
ha földre vonzzák bosszudat,
hogy meg ne leld, habos harag,
fülön ne csípd:
közel kakasszó menti csak
testvéreink!

Szerelmünk első hajnalán,
az Éden-kertben hajdanán,
hogy egybekelt az ifjú pár
a friss gyepen,
a föld virágos vánkosán
heverve el:

csalárdul rejtve rangodat,
besurrantál a fák alatt,
hogy rászedvén a földi fajt,
- kisérjen átok! -
örök romok közé taszajtsd
a szűz világot.

Teremtő isten, hogy zihált,
rémüldözött a társaság,
a nyílt szinen korompofád
hogy megjelent!
De mind között a legfurább
a Jób-eset.

Szemétre vetve élt szegény,
rüh ette és lobos fekély,
hogy azt se tudva, hal vagy él,
a néma Jób,
szitokra kelt a hű erény;
rossz tréfa volt!

De felsorolni nem lehet
megannyi léha ötleted,
ki győzi azt, miféle nyelv,
se rím, se próza,
nem állja cifra versenyed
poéta tolla!

Te persze jót mulatsz; beszélj,
no csak fecsegj, locsogj szegény,
kerülsz te még, kerülsz elém,
számítgatod;
de száz pokol tüzéből én
kilábalok.

És ezzel végzem is; koma,
javulj, javulj meg cimbora,
ki tudja, eshetik csoda,
van tán remény?
De míg tanyád ily mostoha,
csak szánlak én!

Pilinszky négysoros (haikuszerűje) ---

kortárs...morzsa...

Lackfy János - Trágár beszéd

Vári Csaba - erdélyi kortárs költő, ( Látó, Bihari napló...) versei.

KÖRÖMVERSEK



Szerettük egymást.
Te is egy mást, én is egy mást
- kerestük egymásban.


* Levegőnek nézel?
- nélkülözhetetlen
vagyok!


* És átmelegíti
a szerelem-derékaljat a
„harminchatfokos láz”.


* Csak halálodról
tudnék írni - hogy
föltámasszam


* Ragacsos kézzel
lapozod megsárgult
életed'.


* Minden nap
meghal valami örökre
befejezetlenül.

Vári Csaba - Kellék


Szálka szakad, szokod, sziszeged.
Feltéped bőröd, reszketve kiszeded.
Nyomon követhető leszel. Kellék
csupán a fájdalomhoz az emlék,
amit a pusztulásban felnevelsz.
Innen kezdődne a vers.

Vári Csaba - ARS POETICA




Életem -
Istennek egyik rossz,
visszatérő álma
- a befejezetlen teremtésről.

Rainer Maria Rilke - IDŐNKÉNT KÉSŐ ÉJSZAKÁN...


Időnként késő éjszakán,
mint gyermek, ébred tétován,
jön a fasoron át a szél,
halk-csendesen falunkba tér.

A tópartig kuszik, matat,
fülelve szimatol.
Állnak a házak sápatag,
hallgat a tölgyfasor.


Ford.: Fodor András

Nincs kockázat a szerelemben, és ezt te is meg fogod tanulni. Az emberek évezredek óta keresik és megtalálják egymást.
Paulo Coelho: Brida

"Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből."

(Pilinszky)