Versek, mesék ‎

Matricavarázs

Az erdő állatai

mesék

Remélem a mesék is hasznosak lesznek valakinek.

Sziasztok!

Küldök két pps mesét.

Donászy Magda: Mackó bácsi

Mackó bácsi
megsebesült
A fatörzsön
kesereg:
-Tüske ment a
tenyerembe!
Segítsetek
gyerekek!-

Nem kell ám
kétszer szólni,
már ott is van
Jancsika.
Kezében a
mentőláda
valóságos
patika.

Kivette a
rózsatüskét,
kötést tett rá
ügyesen.
Már nem is fáj.
Jövő nyárra
nem látszik a
helye sem.

Altay Margit - Pöszögő király meg a három fia

Ez az aranyos mese volt a kislányom kedvenc meséje az oviban.

Altay Margit

Pöszögő király meg a három fia

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, akit úgy hívtak, hogy Pöszögő. Nagyon jó király volt, mindenki, nagyon szerette, mert hát bölcs is volt, meg jószívű is volt, de ha szóra nyitotta a száját, bizony alig lehetett a nevetést visszatartani, mivelhogy király erősen pöszögött. Ha azt akarta mondani, hogy esik az eső, hát az így hangzott: „eszik az esző”. Volt egy sógora, akit úgy hívtak, hogy Sándor, azt persze csak Szándornak szólongatta, és sokszor felhangzott a folyosón, amint Sándort kereste: „Szándor, Szándor, sziessz, szürgőszen szükszégem van a szegítszégedre!” A serpenyőt állandóan szerpenyőnek hívta, sört szörnek, sót szónak, a salátát szalátának és a feleségét, Sárikát, Szárikának.
Hát bizony bajnak baj volt, hogy a király pöszögött, de az még hagyján! Pöszögő király három fia se beszélt rendesen. Hej, pedig gyönyörű szál legények voltak, úgyhogy a legszebbik leányzó is rajtuk felejthette a szemét, de mihelyt beszédbe kezdtek, bizony csak nevettek rajtuk.
A legidősebbet Máriusnak hívták. Az úgy beszélt, mintha mindig náthás volna; ha bejelentette magát valahová, azt mondta: „Bondják beg, hogy itt van Bárius herceg.”; ha a szakács kérdezte, hogy mit főzzön, Márius herceg így rendelte meg ebédjét: „Ba barhaúst főzzön bazsolás bártással.”
Ilyen volt hát Márius herceg, no de öccse, Ciprián se volt különb. Annak meg az volt a szokása, hogy elakadt a beszédben, és egy-egy szótagot néha ötször-hatszor is ismételgetett. Vele nemegyszer megtörtént az a baleset, hogy ha bemutatkozott, éppen a neve mondása közben akadt el a nyelve, s csak azt hajtogatta: „Cipri-iá-iá-ián herceg vagyok!” Vagy valami udvari emberen akarta elismerését kifejezni, s azt mondta: „Kegyed milyen okos-kos-kos-okos!” És az is előfordult, hogy valamilyen szép kisasszonyt akart megdicsérni, és váltig hajtogatta: „Milyen elbályoló-ló-ló-ló!” – amit nem volt éppen kellemes hallgatni.
No de valamennyi között Roderiknak, a legkisebbnek volt a legnagyobb nyelvhibája, mert ő még mindig úgy selypített, mintha valami karon ülő kisbaba volna. Pedig hát a három fiú között ő volt a legszebb és a legdélcegebb, akinek már szintén ott pelyhedzett egy kis bajusz az orra alatt. Annál furcsább volt, mikor az inastól így kérte a reggelijét: „Téjem, hozzon netem távét.”; vagy amikor lovagolni akart, kiadta a rendeletet: „Téjem szépen, nyeljgeljenek fel netem egy tüzesz pajipát”; vagy pedig mikor megjelent egy fontos tanácsülésen, bemutatkozott az idegen uraknak: „Jodejik tijályfi vagyot!”
Hej, nagyon búsult ezen a király, de még sokkal jobban a királyné. Sírt is keservesen, mikor a fiúk megnőttek, mert úgy gondolta, hogy egyikük se kap majd feleséget. De a király, aki nagyon bölcs volt, megvigasztalta, és azt mondta neki, hogy ez csak külsőség, és attól még nagyon jó és derék emberek lehetnek a fiai. De a királyné, aki nagyon hiú volt, mégis elhívatta a legkiválóbb bölcseket, orvosokat, hogy segítsenek valahogyan a fiain, de egyetlenegy sem akadt, ami meg tudta volna szabadítani a fiatal hercegeket hibájuktól.
Történt egyszer, hogy a szomszéd király közhírré tetette, hogy beleunt az uralkodásba, mivelhogy fáradt is már, meg öreg is már, már, hát szeretné, ha valaki átvenné tőle a királyságot. Persze nem adja át a trónt holmi jöttmentnek, hanem csak egy délceg királyfinak, aki a legjobban megtetszik majd az ős szépséges leányának, Marika királykisasszonynak.
Akit Marika választ, az lesz majd a férje és egyben az ország jövendő királya, mivelhogy az öreg királynak nincsen fiúgyermeke, meg a nép is szívesen veszi majd, ha Marika királykisasszonyból királyné lesz.

No, hát eddig szólt a hirdetés, mikor odaállt Pöszögő király elé a legnagyobbik fia, Márisus, és mondta:
- Kedves apámurab, elbegyek én szerencsét próbálni, bert nagyon szeretéb áb, ha feleségül kapnáb a királykisasszonyt.
A király végignézett a fián, és azt gondolta, hogy bizony elég csinos legény ahhoz, hogy Marika királykisasszony belészeressen, azért hát nem is tartóztatta tovább, sőt még inkább biztatta:
- Csak eredj, fiam. Szok szerencsét kívánok az útra.
Az anyja is megöleltet és megcsókolta, és jó szóval bocsátotta el.
Hát alig megy Márius egy mérföldet, találkozik egy csúnya öregasszonnyal, aki se szó, se beszéd, csak odaáll elibe, és mondja:
- Hallod-e, te királylegény, tudom ám, mi járatban vagy, és szívesen segítek rajtad. Anyád egyszer jó szívvel volt irántam, és azt meg akarom hálálni. A világért se menj Marika királykisasszony elé, míg meg nem találtad a csodakavicsot. Ott fekszik a folyóparton, a hetvenedik fűzfa tövében. Mindjárt megismered, mert nem ám olyan mint a többi kavics, hanem szakasztott olyan piros, mint az ajkad. Ha szólsz a királykisasszonyhoz, azt a kavicsot szorítsd az ajkaid közé.
Ezt mondta a vénasszony, aztán úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
Márius hallotta a szót, és egy picit gondolkozott is rajta, sőt oda is ment a folyópartra, és meg is számolt vagy negyven fűzfát, de aztán abbahagyta a keresést. Lusta is volt, meg nem is igen hitt az öregasszony szavában. Aztán meg attól is félt, hogy amíg így keresgél, más királyfi megelőzi. Otthagyta hát a folyópartot a végtelen hosszú fűzfasorral, és sietett a szomszéd király palotájába.
Mihelyt odaért, menten be is bocsátották. A trónteremben ott ült már az öreg király, aki olyan öreg volt, hogy hófehér szakálla egészen a földig ért. No, ha a király öreg volt, annál fiatalabb volt a leánya. És milyen gyönyörű! Márius herceg szinte rajta felejtette a szemét, és ajkáról őszintén fakadt a szó, mikor mondta:
- Bily gyönyörű vagy, Barika. Begkérleg, légy bátkám, Barika!
A királykisasszony előbb tágra nyitotta a szemét a nagy csodálkozástól, és aztán sértődötten állt fel.
- édesapám, hallja, hogy szólít engem Márius herceg? Barika. Hát Barika vagyok én? Kikérem magamnak!
Ezzel a királykisasszony fogta magát, és kiment a trónteremből. Márius herceg pedig szomorú szívvel indult haza.
Mikor hazaért és elmondta, hogy járt, bizony búsultak a szülei, de annál jobban örült Ciprián herceg, mert most már ő bizakodott abban, hogy megszerzi magának feleségül a szépséges Marikát. Mindjárt fel is nyergeltette a lovát, és elindult lánykérőbe. Apja, anyja szerencsét kívánt neki, és nehéz szívvel engedte útra.
Hát bizony ős is szakasztott úgy járt, mint a bátyja, mert alig lovagolt egy mérföldet, szembekerült vele a csúfondáros vénasszony, aki megállította.
- Hallod-e, te királylegény – mondta neki az öregasszony. – Tudom ám, hogy mi járatban vagy, és segíteni akarok rajtad. Anyád egyszer jót tett velem, és azt szeretném megszolgálni. No hát figyelj jól rám. Menj a patak partján, és számolj hetvenhétszer hetvenhetet. Mikor kimondtad az utolsó hetvenhetet, nézz le a földre, és ott egy hófehér követ fogsz találni. Könnyen ráismersz majd, mert szakasztott olyan fehér és fényes lesz, mint a tulajdon fogad. No, azt vedd fel, és őrizd meg jól. Mert ha Marika királykisasszony elé kerülsz, azt szorítsd erősen a fogad közé, és úgy beszélj vele.
Hallotta a szót Ciprián herceg, és nagyon megörült neki. Odament a folyóparthoz, és addig járt ott, amíg hetvenhétszer hetvenhétig számolt. Mikor ott tartott, lenézett a földre, s csakugyan ott feküdt a lába előtt egy apróka fehér kavics, olyan akárcsak egy kis fog. Ciprián felvette, és zsebre tette. De mivel nem volt valami rendes fiú, hát bizony csak úgy afféle könnyű módon, egy zsebkendő meg egy plajbász meg néhány lom közé tette, ami ott húzódott meg a zsebében. Az egész úton nem törődött a kis fehér kaviccsal, csak amikor már a királyi palota elé ért, akkor gondolt rá, hogy jó lesz előszedni; kereste, kutatta a zsebében, de bizony nem tudott ráakadni. Biztosan kirázta valahol útközben. Mit volt mit tennie?
De ha már ott volt, akkor be is ment. És amikor ott állt a királykisasszony előtt, nem sajnálta, hogy eljött. Olyan gyönyörű volt Marika királykisasszony, hogy már szebb nem is lehetett. Ciprián herceg térdet hajtott előtte, és mert arra gondolt, hogy csak Marikával tudna igazán boldog lenni, hát elrebegte:
- Ó, csak te-ve-teve-te-ve-teveled tudnék boldog lenni!
De a királykisasszony durcásan felugrott a trónszékről, és még a könny is ott ült a szemében, mikor apjának mondta:
- Apuska, hallja, azt mondta, hogy teve! Akkor a másik, aki Barikának szólított, még sokkal udvariasabb volt. Ó, micsoda rettenetes kérők ezek!
És Marika királykisasszony sírva ment ki a szobából. Ciprián meg szégyenszemre szedte a sátorfáját és sietett haza.
Akármennyire is tartóztatták Pöszögő királyék a legkisebb fiukat, Roderikot, ő is mindenáron szerencsét akart próbálni Marika királykisasszonynál. Hiába kérte az anyja, hogy maradjon, hiába az apja, ő mégis elment. Felkantározta legszebbik lovát, és felvette a legpompásabb bársonyruháját meg a tollas kalpagot, és bizony, mikor így elindult, mindenki csodálkozva nézett utána, mert ha mindig is szép volt, most igazán csodagyönyörűnek találták.
Hát alig lovagolt Roderik herceg éppen egy mérföldet, mikor csak elibe toppan egy öreg, nagyon öreg asszony, és mondja:
- Hallod-e, te királylegény, jól tudom mi járatban vagy, és segíteni akarok rajtad, mivelhogy anyád egyszer jót tett velem. Jól figyelj rám! Menj a folyó partján végig, és fordulj körbe minden fűzfánál háromszor. Éppen mikor hétszázhetvenhetedszer fordulsz meg, nézz le a földre. Egy rózsaszín kavicsot fogsz találni. Könnyen ráismersz, mert szakasztott olyan rózsaszínű lesz, mint a nyelved. No, azt a követ vedd fel, és jól ügyelj rá, hogy el ne veszítsd. Mikor Marika királykisasszony elé érsz, akkor csúsztasd azt a követ a nyelved alá. Aztán csak beszélj bátran.
Ezt mondta az öregasszony, és úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
A királyfi pedig boldogan lovagolt le a folyópartra, és minden fűzfánál háromszor megfordult maga körül. Bizony már kicsit elszédült, mikor a hétszáz körül járt, de a világért se akarta abbahagyni. Hát amint éppen hétszázhetvenhetedszer megfordult, egy rózsaszínű kövecske feküdt a lába előtt. Roderik felemelte, és vigyázva tette a legbelső zsebébe. Az úton is mindig csak azt nézte, megvan-e. bizony megvolt, nagy örömére a hercegnek. Mikor a királyi palota elé ért, becsúsztatta a nyelve alá. Kicsit zavarta ott a kő, de a világért se dobta volna ki, mert meg akarta fogadni az öregasszony szavát. Aztán felment a trónterembe, ahol már ott ült a szakállas öreg király meg a csodaszép lánya, Marika királykisasszony. Olyan szép volt Marika, hogy Roderik hercegnek szinte nyitva maradt a szája ámulatában. De csakhamar összecsukta, mert eszébe jutott a kő, amit ott őriz a nyelve alatt. Néhány pillanatig csak némán nézte a lányt, aki biztatóan mosolygott feléje, majd végre megszólalt:
- Szépséges királykisasszony, alig tudok szólni a nagy bámulattól. Hiszen te szebb vagy, mint amilyennek legszebb álmomban elképzeltelek!
Ezt mondta a herceg, és mikor kimondta, maga is csodálkozott. Nem azon, amit mondott, mert hiszen az a szívéből fakadt, hanem azon, ahogyan mondta. Egy cseppet sem selypített. Úgy beszélt, mint minden más rendes ember.
A királylánynak is tetszett a szó meg a herceg, egy percig sem habozott tovább, kezét nyújtotta Roderiknak, és azt mondta, hogy szívesen lesz a felesége.
No, megörült ennek az öreg király is, szívére ölelte Roderikot, és mindjárt meg is tették az előkészületeket a lakodalomra. De akármilyen boldog volt Roderik szépséges menyasszonyával, a kőre nagyon vigyázott ott a nyelve alatt, mert attól félt, ha elveszíti, talán megint újrakezdi a selypítést. Végre már annyira megszokta a rendes beszédet, hogy el mert válni a rózsaszínű kövecskétől. De azért még ma is nagy becsben tartja, ott van aranyba foglalva a királyi kincstár szekrényében. Roderik hercegből pedig királyfi lett, és boldogan élt szépséges feleségével, Marikával, még ma is, ha azóta már meg nem haltak.

Olvasd el a mesét, vagy hallgasd meg - vagy mind a kettőt:razz:, és válaszolj a kérdésekre

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:
- Eredj, fiam, az erdőbe, s vágj fát, majd talán megáld valaki.
Elmegy a legény az erdőbe, vágja a fát, hogy csak úgy csurgott róla a verejték. Amint ott kínlódik, izzad, odamegy egy ősz öregember, s mondja neki:
- Hát te mit kínlódsz, fiam?
- Én bizony fát vágok, öregapám, talán megáld valaki.
Mondja az öregember:
- Hagyd azt a favágást, fiam, eredj haza, van az apádnak egy szántóföldje, azon a szántóföldön egy diófa, a diófa alatt egy lyuk, nézzetek bele, majd találtok ott valamit.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott az ősz öregembertől, mennek mindjárt a szántóföldre, s hát csakugyan a diófa alatt van egy nagy lyuk. Bekukucskálnak, s látják, hogy odalent egy nagy kamara van, s az a kamara tele van liszttel, szalonnával s mindenféle jó elemózsiával. Ott mindjárt fölszednek, amit felszedhetnek, viszik haza, s nagy vendégséget csapnak. Mondja másnap a szegény ember a középső fiának:
- Eredj, fiam, te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy a középső legény is, vágja, rója a fát, s hát jön az ősz öregember, megszólítja a fiút:
- Ugyan mit kínlódol, fiam? Eredj csak haza, van az apádnak egy szántóföldje, a szántóföldjén egy akácfa, az akácfa alatt egy nagy pince, tele van az boroshordókkal.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott. Mennek a szántóföldre, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek. Volt abban a pincében száz boroshordó is. Mindjárt csapra ütöttek egy hordót, jól ellátták magukat, aztán szekeret fogadtak, s a sok hordót hazavitték.
Harmadnap azt mondja a szegény ember a legkisebb fiának:
- No, Jankó fiam, eredj ki te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy Jankó, vágja a fát, izzad erősen. De egyszer, mit gondol, mit nem, eldobja a fejszét: ő bizony többet nem kínlódik, úgyis van otthon enni- s innivaló elég. Tüzet gyújtott, szalonnát vett elő a tarisznyájából, nyársra húzta, s úgy sütögette a szalonnát.
Amint a tűz mellett ül, odajön az öregember, s kérdi Jankót:
- Hát te, fiam, mit csinálsz itt?
- Én bizony, öregapám, szalonnát sütök. Az apám ugyan azért küldött, hogy fát vágjak, de én egyet se kínlódom többet.
- Jól teszed, édes fiam, ne is kínlódjál. Nesze, adok neked egy pálcát, ennek még hasznát veheted.
- Hát ezzel ugyan bizony mit csináljak? - kérdezte Jankó.
- Hej, fiam, csak jól vigyázz erre a pálcára, mert ez olyan pálca, hogy egy suhintásra agyonüthetsz vele akár egy regement katonát. Hazamegy Jankó, otthon a fejszét nagy mérgesen ellódítja, s mondja az apjának, hogy ő többet nem kínlódik, ne küldje az erdőbe.
Megharagudott a szegény ember:
- Mit beszélsz, te macskabéka, te? Az én házamnál én parancsolok! Ha nem akarsz dolgozni, ki a házamból, fel is út, le is út.
- Jól van - mondta Jankó -, ne haragudjék édesapám, elmegyek, ha úgy kívánja.
Azzal elindult világgá, nem vitt magával semmit a világon, csak a pálcát. Megy, mendegél hetedhét ország ellen, s addig meg sem állott, míg a király városába nem ért. Bemegy a király udvarába, ottan volt egy nagy szemétdomb, arra fölment, elkezdett benne kotorászni a pálcával. Meglátja a király, lemegy hozzá, s kérdi:
- Hát te ki vagy, fiam?
- Én az, aki - mondta Jankó nagy hetykén.
- Hol lakol?
- Ingben s nadrágban - felelt Jankó.
- Hogy hívnak?
- Jankónak.
- Hát mit keresel a szeméten?
- Szolgálatot, felséges királyom.
- No bizony, ha szolgálatot, állj be hozzám, megfogadlak kondásnak.
Még jól meg sem nyugodhatott Jankó, kezére adtak száz darab disznót. Azt mondta neki a király:
- No, Jankó, itt van száz darab disznó, hanem azt megmondom neked, nehogy az ólomerdőbe hajtsd, mert szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Hiszen Jankónak sem kellett egyebet hallani, egyenesen az ólomerdőbe hajtotta a disznókat, hadd lám, mi van ott. Bemegy az ólomerdőbe, a disznókat ott elcsapja, hadd járjanak, amerre tetszik. Ő meg leült egy fa alá, tüzet rakott, volt egy darabka szalonnája, s elkezdte sütni.
Hát egyszer jön nagy dérrel-dúrral a hétfejű sárkány, nagyot kiált:
- Hé, emberizink, hogy mered pusztítani az én erdőmet?
Azt mondja Jankó:
- Ne veszekedjék kend, hanem üljön ide a tűz mellé, süssön szalonnát kend is.
- De ilyen-olyan teremtette, majd sütök én neked szalonnát! - s nekiszaladt Jankónak, kitátotta mind a hét száját, hogy szerteszaggassa.
- Úgy ám - mondta Jankó -, hiszen mindjárt becsületre tanítlak én! - olyat húzott a pálcájával a sárkányra, hogy egyszeribe leszakadt mind a hét feje.
Nézi, vizsgálja a sárkány fejét, s a hetedikben egy nagy kulcsot talált.
- Hiszen ha itt kulcs van - mondja Jankó magában -, akkor itt valahol ház is van.
Elindul az erdőbe, néz erre, néz arra, még egy jó hajításnyira sem ment, hát előtte áll egy rengeteg nagy ólomvár. Próbálja a kulcsot, szépen belétalál a vár kapujába, kinyitja, bemegy, végigsétál a szobákon. Az egyikben talál egy ólombokrétát, s azt mindjárt a kalapjára tűzi, aztán kimegy az udvarra, ott talál egy kutat, belenéz, s hát abban egy ólomparipa lóg fejjel lefelé. Megszólal a paripa:
- Isten hozott, Kondás Jankó, édes gazdám, üss rám a pálcáddal, s bizony nem bánod meg.
Jankó szépen meglegyinti a ló farát, s abban a pillanatban kiugrik a kútból.
- Köszönöm, Kondás Jankó, hogy megszabadítottál. Nesze, itt van a kantárom, tedd el, s ha valamikor szükséged lesz rám, csak rázintsd meg. De addig el ne menj innét, csináltass az udvari szabóval egy ólomruhát, akkorát, hogy egy dióba beférjen, s azt tedd a fülembe.
Csináltatott Jankó mindjárt ólomruhát, beletette egy dióba, a diót beledugta a ló fülébe, s azzal a lovat szépen bekötötte az istállóba. Aztán továbbmegy, jár-kel az udvaron, betéved a disznóólba, hát ott van száz darab disznó, a király régi kondásával. A hétfejű sárkány zárta ide. Kieresztette a kondást s a disznókat, aztán felment a palotába, ott egy kád ólompénzt méretett a kondásnak, s azt mondta neki:
- Eredj, öcsém, isten hírével, amerre a szemed lát.
Elmegy a kondás nagy örömmel, Jankó meg a száz darab disznót kitereli a várból az erdőbe, a másik százhoz csapja, s úgy hajtotta haza a kétszáz disznót.
A király már kint állt az ajtóban, úgy várta Jankót, s olvasta egyenként a disznókat, hadd lám, hogy vagy egy nem veszett-e el.
Dehogy veszett, kétszáz volt a száz helyett.
Örült is a király, de nagyon, s mondta nagy örömében Jankónak:
- No, fiam, megengedem, hogy az inasokkal vacsorálj.
- Nem eszem én senki fiával - mondta Jankó -, adják külön az én vacsorámat.
Jól van, kiadják neki a vacsorát külön. Hanem a legidősebb királykisasszony észrevette az ólombokrétát, odasompolygott Jankóhoz, s kérte szépen:
- Jankó, add nekem ezt a bokrétát.
- Nem adom én - mondta Jankó -, szerezzen magának a kisasszony.
De addig kért, addig könyörgött s olyan szépen, hogy Jankó mégis odaadta a bokrétát.
Másnap, mikor Jankó kieresztette a disznókat, a király erősen meghagyta neki, nehogy az ezüsterdőbe menjen.
De beszélhetett a király, Jankó egyenest az ezüsterdőbe hajtotta a disznókat, ott elcsapta, hadd menjenek, amerre tetszik, leült egy ezüstfa alá, szalonnát vett elé, nagy tüzet rakott, s úgy sütögette. Hát egyszer jön a tizennégy fejű sárkány, s rákiált nagy mérgesen:
- Hogy mersz az erdőmben járni? Most vége az életednek!
Jankó ennek is eleget mondotta szép szóval, hogy üljön le a tűz mellé, jobb, ha ő is szalonnát süt, de a sárkány még mérgesebb lett, Jankónak rontott:
- No, ilyen-olyan adta, majd eszem én veled szalonnát!
De többet aztán egy kukkot sem szólott, mert Jankó úgy odalegyintett a pálcájával, hogy a sárkánynak mind a tizennégy feje leesett. Akkor aztán rendre nézte mind a tizennégy fejet, hátha itt is talál valamit. Az ám, talált is egy ezüstkulcsot.
- No, ez bizonyosan az ezüstvár kulcsa lesz - mondja Jankó magában, s elindult, hogy megkeresse az ezüstvárat.
Megy, mendegél erre-arra, s egyszerre csak rátalál az ezüstvárra, próbálja a kulcsot, hát jól talál a kapuba. Bemegy a várba, végigjárja a szobákat, egy asztalon talál egy ezüstbokrétát, a kalapjába dugja, aztán kiment az udvarra, ennek is a közepén volt egy kút, belenéz, s hát egy ezüstparipa lóg fejjel lefelé.
Megszólal az ezüstparipa is:
- Isten hozott, Kondás Jankó, kedves gazdám. Üss rám a pálcáddal, bizony nem bánod meg.
Jankó ráütött az ezüstló farára, a ló egyszeribe kiugrott, s neki adta a kantárát.
Azt mondta az ezüstparipa:
- Vigyázz jól erre a kantárra, s ha szükséged lesz rám, csak rázintsd meg. Van itt egy udvari szabó, avval csináltass magadnak egy ezüstruhát, de olyant, hogy egy dióba beleférjen, s azt a diót dugd a fülembe.
Úgy tett Jankó, ahogy a paripa tanácsolta, aztán benézett a disznóólba, s hát ott is volt száz disznó a kondással, ez is a királyé volt. Kieresztette ezt a száz disznót is, a kondásnak méretett egy kád ezüstpénzt, s elküldte hadd menjen, amerre a szeme lát. Ő pedig a száz disznót kiterelte az erdőbe, s estére háromszáz disznót hajtott haza.
A király most is ott állt a kapuban, várta Jankót, számlálta egyenként a disznókat, s majd megölte a csodálkozás, mikor kétszáz helyett háromszázat számlált.
- No, Jankó - mondotta a király -, még ilyen kondásom nem volt világon való életemben, megengedem, hogy a vezéreimmel vacsorázzál.
- Nem vacsorázom én senki fiával - mondotta Jankó. - Adják ki az én vacsorámat külön.
Hát jól van, kiadják a vacsoráját külön, de mikor éppen vacsorázott, hozzá sompolygott a középső királykisasszony, s kérte:
- Jankó, add nekem az ezüstbokrétádat.
- Nem adom én - mondotta Jankó -, szerezzen a kisasszony, ha ezüstbokréta kell.
De addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy mégiscsak odaadta.
Másnap reggel megint kihajtja Jankó a disznócsordát, s a király most azt mondta neki, hogy mindenüvé mehet, csak az aranyerdőbe ne menjen, mert otthagyja a fogát.
"Hiszen majd meglátom" - gondolta magában Jankó, s egyenesen az aranyerdőbe hajtotta a disznókat.
No, ott éppen úgy járt, mint az ólomerdőben s az ezüsterdőben. Csakhogy az aranyerdőben huszonnégy fejű sárkány lakott, annak vágta le mind a huszonnégy fejét. Az aranyvárban aranybokrétát talált, a vár kútjában aranyszőrű paripát, s az aranykantárt adott neki. Ott is talált száz disznót, azt is kiterelte a várból, s estére négyszáz disznót hajtott haza.
Hej, uram, teremtőm; megörült a király. Mondta Jankónak:
- No, Jankó fiam, megengedem, hogy este velünk vacsorázz.
- Nem vacsorázom én senkivel, felséges királyom, adják az én vacsorámat külön.
Kiadják a vacsoráját külön, de a kicsi királykisasszony meglátta kalapjában az aranybokrétát, Jankóhoz ment, elkezdte cirókálni, morókálni, s Jankó egy szóval sem mondotta, hogy, nem adja oda. Kivette a kalapjából a bokrétát, s szépen a kicsi királykisasszony kezébe tette.
Negyednap, amikor Jankó éppen indulóban volt a disznókkal, hallja, hogy a király kihirdettette az egész országban, hogy férjhez akarja adni a három leányát. Egy magas fának a tetejére kitűzetett három bokrétát, s kihirdették, hogy azé a három legényé a három királykisasszony, aki a lovával felugrat s a bokrétát lekapja.
No, jöttek is mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények szerencsét próbálni, de a fának fele magasságára sem tudott egy sem ugratni.
"Hiszen majd felugratok én" - gondolta magában Jankó. Megrázta az ólomkantárt, egyszeribe ott termett az ólomparipa, felöltötte az ólomruhát, bevágtat a király udvarába, s egy ugrásra lekapja a legidősebb királykisasszony bokrétáját.
Bezzeg örült a legidősebb királykisasszony, hogy neki már van mátkája. De nem sokáig tartott az öröme, mert Jankó úgy elvágtatott a bokrétával, mint a sebes szél. Akkor megrázintotta az ezüstkantárt, s jött az ezüstparipa; másodszor is bevágtatott a király udvarába, s egy ugrással lekapta a középső királykisasszony bokrétáját.
Hiszen lett erre nagy öröm, de lett a nagy örömre mindjárt nagy szomorúság is, mert az ezüstruhás vitéz is egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte volna el.
Hanem egy perc, kettő még bele sem telt, Jankó megint ott termett a király udvarában, de most aranyszőrű paripán, egy ugrással lekapta a kicsi királykisasszony bokrétáját, azzal, hopp, elnyargalt.
Bezzeg volt sírás-rívás, sírt a három királykisasszony, mint a záporeső. Lám, mind a hármuk bokrétáját elvitte egy-egy vitéz, s most már sem bokréta, sem vőlegény. Azt mondta a király:
- Ne sírjatok, édes leányaim. Van itt az udvarban királyfi s herceg elég, válasszatok közülük kedvetek szerint valót. Nesztek, adok nektek egy-egy aranyalmát, dobjátok annak, akinek tetszik, az lesz az uratok.
A két idősebb királykisasszony csak egy kicsit körültekintett, s mindjárt odadobta egy-egy királyfinak. Hanem a kicsi királykisasszony nem dobta senkinek.
- Hát mit akarsz? - kérdezte a király nagy mérgesen. - Talán bizony több legényt hívassak?
- Csak hívasson, édesapám, mert nincs itt, akinek én az aranyalmát dobnám.
Előhívatják mind az udvarbéli legényeket, de egynek sem dobta az aranyalmát a kicsi királykisasszony. Csak Kondás Jankó nem volt köztük.
- Hívjátok elő Kondás Jankót! - kiáltott a király.
Szaladnak az inasok Kondás Jankóért, mondják, hogy hívatja a király. De Jankó azt üzente, hogy addig nem megy, míg minden disznó mellé egy embert nem állít a király, mert ő a disznókat nem hagyja őrizetlen.
Mit volt, mit nem tenni, küldött a király négyszáz embert a négyszáz disznó mellé. Akkor aztán Kondás Jankó megrázintotta az aranykantárt, felöltözött aranyruhába, s aranyszőrű paripán bevágtatott a király udvarába. Ott volt a kalapjában a három királykisasszony három bokrétája is.
- Itt vagyok, felséges királyom - jelentette magát Kondás Jankó.
De abban a pillanatban már repült is az aranyalma Jankó felé.
- No, Jankó - mondotta a király -, országot-világot bejártam, de még hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Isten neki, neked adom a leányomat, s vele az egész királyságomat.
Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja, lakodalom, amilyen még nem volt sem ezen, sem a másvilágon.
Itt a vége, fuss el véle.

Tóth Anna

Csupaszem és Holdleány



Hetedhét országon is túl, éldegélt egy királyfi, akinek olyan csodálatosan nagy szemei voltak, mint még senkinek a Földön. Nem is adhattak volna neki más nevet, mint Csupaszem.
Egyik este, mikor a kertben üldögélve arra gondolt, miképp találhatna magának feleséget, a bokrok felől suttogást hallott:
- Csu-pa-szem...
- Van itt valaki?
- Én a Szél vagyok... Most rögtön indulnod kell. Holdleány bajban van, és csak te segíthetsz rajta.
- De ki az a Holdleány? És hol találok rá?
- Nem maradhatok tovább. Még sok dolgom van...
Csupaszem nem tétovázott, hanem azonnal útnak eredt. Sötét este volt, és a királyfi hiába dörzsölgette hatalmas szemeit, alig látott tovább az orránál. De szerencsére a szél akkor juthatott el a felhőkig, és elfújta a Hold elől őket.
- Ó, Hold! Mondd meg nekem, hol találhatnám meg a lányodat? - kérdezte Csupaszem álmosan.
- Nekem nincsen lányom. De attól még lehet, hogy valakit így hívnak.
A királyfi nagyon álmos volt már, sokat is gyalogolt, ezért mikor az erdőbe ért, lefeküdt egy fa tövénél, és hamarosan elaludt.
Reggel madárcsicsergésre ébredt, és mivel nem messze tőle kis patak csörgedezett, odament, hogy megmosakodjon, és hogy igyon néhány korty vizet. Tenyeréből poharat formált, és már kezét éppen a szájához emelte, amikor valaki a megszólította:
- Ne igyál a vízből, mert sós a vize.
A királyfi körülnézett, és látta, ahogy egy mókus fürgén ugrál lefelé a fáról.
- Tudod, itt lakik az erdőben Holdleány, aki szomorúságában telesírja a patakot. Azóta mi is a szomszéd erdőben lévő forráshoz kell mennünk, ha a szomjunkat szeretnénk csillapítani.
- Én a Holdleányt keresem. Hol találhatnék rá?
- Azt csak a Remete anyó tudná megmondani. Gyere, menjünk el hozzá.
Már jó magasan járt a nap, mire elérkeztek egy hatalmas fa odvához. Illendően beköszöntek az anyónak.
- Gyertek csak beljebb. Látom kisbarátom, magaddal hoztad Csupaszem királyfit is.
- Királyfit? - csodálkozott a mókus.
- Honnan tudod anyóka, hogy én ki vagyok?
- Én mindenkit ismerek. Én küldtem hozzád a szelet is, hogy beszéljen neked Holdleányról. Menj a kis patak szélén, és akkor megtalálod. Majd ő elmondja, hogy mért választotta magának a Holdleány nevet. De igyekezned kell, mert ma éjjel, ha nem találsz rá, már nem segíthetsz rajta, és ő örökké szomorú marad.
Csupaszem sietett, ahogy csak a lába bírta. Éhes volt, és borzasztóan szomjas. De nagyon szerette volna megtalálni a leányt. Gyorsan sötétedett, és a lábai már nem akartak szót fogadni neki. Egyre nehezebben tudta mozgatni a fáradtság miatt.
- Pihennem kell néhány percig - gondolta magában, és leheveredett a patak partján. Bármennyire is szerette volna szemét nyitva tartani, hamarosan elaludt.
Álmában érezte, hogy cseperedni kezd az eső. Végiggurult az arcán, egészen a szájáig. Sós íze volt. Lehet, hogy ez mégsem eső? Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy gyönyörű lány térdel mellette. És akkor a lány belenézett a királyfi két csodálatos szemébe, és felragyogott boldogságában.
- Két Holdat látok!
- Nem értelek. Mit mondasz?
- Két Holdat látok a szemeidben. Nem vagyok már Holdleány. Azért voltam szomorú, mert amikor megszülettem, azt jósolták, hogy csak akkor mehetek férjhez, ha egyszerre két Holdat fogok látni. Mindenki tudja, hogy Hold csak egy van, és sosem láthatok kettőt. Ezért menekültem szomorúságomban az erdőbe.
- És mond, Holdleány! Tetszem-e annyira neked, hogy engem válassz férjednek?
- Nem kell már Holdleánynak szólítanod. Liza vagyok, a szomszéd ország királykisasszonya, és nagyon szeretnék a feleséged lenni.
Hamarosan megtartották az esküvőt, és még most is boldogan élnek, ha közben meg nem haltak.

Kedvenc mesém:

Mészöly Miklós: Palkó és a szamara

Palkónak volt egy szamara. Egyszer egy nagy rengeteg erdőben mendegélt a szamarával, s hogyan, hogy nem – összetalálkozott egy törpével.
A törpe egy bokor aljában aludt, s a szamár véletlenül rálépett a sapkája csücskére. Haj, mérges lett a törpe nagyon! Felugrott, és elkezdett pörölni Palkóval.
- Nem tudsz jobban vigyázni a szamaradra?! – kiáltotta dühösen.
- Oda a sapkám, nézd meg, milyen csúf lett!
Palkó megnézte a kicsi sapkát, az bizony összevissza szakadt. De hát most már mit csináljon? És nagy hetykén így válaszolt.
- Nem tudsz jobban vigyázni a sapkádra? A szamár csak szamár, én nem vigyázhatok helyette!
Több se kellett a törpének, még mérgesebb lett.
- Hát jó! – mondta. – Akkor majd kiokosítom én! Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te!
- Na hiszen ez nem nagy átok, ezt még elviselem! – nevetett Palkó.
De mire kimondta, a törpe sehol se volt. Ő meg indulni akart tovább, de a szamár nem indult. Mondta neki:
- Gyí, csacsi! – S akkor a szamár is visszamondta:
- Gyí, csacsi!
"Hinnye ez nem lesz jó! - gondolta Palkó. – Ez a törpe jól kifogott rajtam!" – S mikor már jó órája vesződött a szamárral, olyan dühös lett, hogy jó alaposan eltángálta szegény állatot. Csakhogy az megharagudott ám, s úgy oldalba tisztelte a patájával Palkót, hogy az belebukott egy pocsolyába. Ott aztán ijedten kiáltozni kezdett:
- Segítség! Segítség!
Mire a szamár is rákezdett rögtön:
- Segítség! Segítség!
Éppen favágók jártak arra, s kisegítették Palkót a pocsolyából. Kérdezték, ki volt az a másik ember, aki segítségért kiáltott.
- Hát a szamaram – mondta Palkó, s keservesen tapogatta az oldalát. De azt már nem hitték el a favágók. Azt mondták, hogy aki ekkorát hazudik, azt a király elé kell vinni, az büntesse meg az ilyen hazudozót.
Úgy is lett. Király elé vitték, a király pedig kimondta az ítéletet: Palkót tömlöcbe kell csukni. S megkérdezte a legénytől, mi az utolsó kívánsága, azt még teljesíti. Palkó csak azt kérte, hogy a szamarától hadd búcsúzhasson el. Oda is vezették mindjárt a szamarat. Palkó meg letérdelt a király elé, s elkezdte mondani:
- Felséges király uram, kegyelmezzen árva fejemnek, ártatlan vagyok!
S akkor a szamár is letérdelt, és ő is mondani kezdte:
- Felséges király uram, kegyelmezzen árva fejemnek, ártatlan vagyok!
A király akkorát nevetett, hogy Palkót rögtön szabadon bocsátotta, s a szamarával együtt felfogadta udvari bolondnak.

Egy másik nagy kedves kedvenc

Lázár Ervin: Vacskamati virágja

Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen - egyszóval úgy, ahogy szokott.
- Mikkamakka, ugye, te mindent tudsz? - kérdezte reménykedve.
Mikkamakka elég komor képet vágott.
- Egyszer beszéltünk már erről - mondta mogorván.
- Na ugye! - mondta boldogan Vacskamati.
- Mit na ugye! - mérgelődött Mikkamakka. - Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.
- Ez az, ez az, emlékszem! - kiáltott Vacskamati.
- Emlékezni azt tudtok - morogta Mikkamakka. - Azazhogy csak emlékezni tudtok.
Vacskamati izgett-mozgott.
- Nem értem pontosan, mit mondtál - mondta.
- Nem baj - legyintett Mikkamakka -, nem azért mondtam.
Vacskamati kicsit félénken azt kérdezte:
- Ugye, meghallgatsz? Mikkamakka ábrázata azt mondta: meg hát. - Egy kérdésem lenne - folytatta Vacskamati. Mikkamakka ábrázata azt mondta: elő vele.
- Ugye nekem van születésnapom? - rukkolt elő a nagy kérdéssel Vacskamati.
Mikkamakka ábrázata azt mondta: de még mennyire.
- Tudtam, tudtam! - örült Vacskamati. - Hát mégis igaz.
- Születésnapja mindenkinek van - jelentette ki Mikkamakka.
- Jó, jó, ezt tisztáztuk - komorodott el Vacskamati -, de mikor?
- Hogyhogy mikor? - tárta szét a kezét Mikkamakka.
- Nekem például december elsején.
- Neked - mondta fitymálva Vacskamati -, neked! De nekem mikor van?
- Honnan tudnám azt én? Neked kéne tudni.
- De nem tudom - mondta szomorúan Vacskamati.
Mikkamakka vakarta a feje búbját.
- Ajaj! - mondta.
- Azazhogy mégsincs születésnapom - keseredett el Vacskamati.
- De ha egyszer van! - mérgelődött Mikkamakka.
Vacskamati nem tágított.
- Mikor?
- Például ma - mondta sarokba szorítva Mikkamakka.
Vacskamati felvidult.
- Kedden?
Mikkamakka bólintott. Nagy kő esett le a szívéről.
- Tehát minden kedden - virult Vacskamati.
- Azt már nem. Milyen kedd van ma?
- Április tizenötödike, kedd.
- Na, akkor ez az - emelte fel az ujját Mikkamakka -, április tizenötödikén születtél.
- Nem lehetne inkább kedd?
- Hogyhogy kedd? Hiszen kedd van.
- Hogy minden kedden születésnapom legyen.
- Még mit nem! Csak minden április tizenötödikén.
Egy évben mindenkinek csak egyszer lehet születésnapja.
- Kár - mondta Vacskamati.
Mikkamakka mélyen elgondolkozott.
- Tényleg kár - mondta aztán, és újra gondolataiba mélyedt.
- De hiszen akkor... - kiáltott Vacskamati.
- Mit akkor?
- Ma április tizenötödike van!
- És akkor mi van?
- Hát a születésnapom!
- Jé, majd elfelejtettem! - ugrott fel Mikkamakka, és felragyogott az arca. - Isten éltessen!
Kiszaladt a tisztás közepére.
- Fiúk - kiabálta -, Vacskamatinak születésnapja van!
Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Bruckner Szigfrid, Aromo, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Ott sürögtek-forogtak Vacskamati körül.
- Isten éltessen, Isten éltessen! - kiabálták.
Bruckner Szigfrid hirtelen elhallgatott. De olyan feltűnően, hogy a többiekbe is belefulladt a szusz.
- Mi történt? - kérdezte Nagy Zoárd.
- Csak... csak... elég furcsa - mondta Bruckner Szigfrid, és Vacskamatihoz fordult. - Már tizenöt éve ismerlek, és eddig egyszer sem volt születésnapod.
- De ma kedd van - mondta Vacskamati.
- Az mindjárt más! - kiáltott Bruckner Szigfrid.
A többiek meg suspitoltak. Összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru.
Vacskamati meg úgy tett, mintha nem tudná miről van szó. Pedig hozzá is elhallatszott, ahogy Dömdödöm azt mondja: "Dömdödöm." Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek tizenöt év óta ez a kedd az első születésnapja.
El is futottak mindjárt. Vissza is jöttek mindjárt. Na és a kezükben, na lám, a kezükben, odanézz, a kezükben egy cserép virág! Lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.
Úgy hívták: Vacskamati virágja.
Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.
Hát így zajlott le az a születésnap.
Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt Vacskamati születésnapja.
A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.
A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy "dömdödöm".
- Hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.
Hogyne hallották volna!
- Bizony nem gondozza a virágját.
- Bizony nem öntözi.
- Bizony rá se néz.
- Bizony hervadozik szegény virág.
- Bizony kornyadozik.
Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.
- Jaj, elfelejtettem! - sápítozott Vacskamati. - Pedig az én virágom,Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok!
- Hát akkor gondozd!
- Hát akkor öntözd!
- Hát akkor törődj vele!
A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
És két nap múlva azt mondta:
- Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.
- Mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
- Zöldelleni!
- Sárgállani!
- Lilállani!
- Kékelleni!
- Dömdödöm!
- Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- Jaj, ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- De igenis elvesszük!
- Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
- Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
- Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
- Igen - mondta.
- De hiszen nem öntözött!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen nem kapálgatott!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen rád se nézett!
- Tudom - mondta a virág.
- Aztán meg agyonöntözött.
- Tudom - mondta a virág.
- Agyonkapált.
- Tudom - mondta a virág.
- Sápadt lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Csenevész lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Akkor meg miért maradnál nála?! - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- Azért, mert szeretem - mondta a virág.
- Miért szereted? - háborgott Aromo.
- Csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
- Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha.

Bartos Erika- Bogyó és Babóca


A bicikli

Egy nyári napon a postagalamb csomagot hozott Bogyónak és Babócának. Jókora csomag volt, szép, piros papírban, kék szalaggal átkötve. Levél is tartozott hozzá.
Babóca elolvasta a papírtekercset.
- A Százlábú írta! Hurrá! Hamarosan meglátogat minket! Ezt az ajándékot pedig nekünk küldi!
- Nekünk? – kérdezte Bogyó – Hogyhogy nekünk? Neked vagy nekem?
- A levélben az állt, hogy nekünk. Biztosan közös ajándék.
- Még hogy közös! – mérgelődött Bogyó. – biztosan nekem szánta, mert én találtam rá karácsonykor a hóban!
- De én fogadtam be a házikómba! Én gyógyítottam meg! Én főztem neki teát! – vágta rá Babóca.
- De én olvastam neki mesét a kukacos mesekönyvből! – folytatta Bogyó.
Bogyó és Babóca ráncigálni kezdték a piros ajándékcsomagot.
- Add ide! Az enyém! – mondta Babóca.
- Nem adom! Az Enyém! – erősödött Bogyó.
A piros csomagolópapír nem bírta sokáig. Hamarosan elszakadt az egyik vége is, meg a másik is. A papír alól pedig kerekek bukkantak elő.
- Egy bicikli! – kiáltott Bogyó – Épp jó lesz nekem!
- Nekem lesz éppen jó! – közölte Babóca.
Újra ráncigálni kezdték az ajándékot, míg egyszer csak Babóca elengedte, és Bogyó hátrahuppant.
- Jól van! Vidd magaddal a biciklit, ha annyira akarod! Okos enged, szamár szenved! Én vagyok az okos, te vagy a szamár!
Bogyó nem hagyta magát.
- Nem ér! Én vagyok az okos, te vagy a számár! Vidd el te a biciklit!
Végül egyikük sem vitte el. Duzzogva elvonultak, és a felig kicsomagolt biciklit otthagyták a réten.
Hamarosan arra jött Baltazár, a méhecske és Pihe, a lepkekislány.
- Nézd csak mi ez? egy bicikli, - kérdezte Baltazár.
- Igen, az! – válaszolta Pihe. – Levél is van hozzá: Bogyónak és Babócának a Százlábútól.
- Toljuk el nekik! – javasolta Baltazár.
Megfogták, és ekkor az összes csomagolópapír lehullott az ajándékról. Nagyot nevettek:
- Nézd, ez egy tandembicikli! Ketten ülhetnek rajta!
- Próbáljuk ki! – mondta Baltazár.
- Hahó, Bogyó! Hahó, Babóca! Meghoztuk a bicikliteket! Otthagytátok a réten! – kiáltozott Pihe.
Bogyó és Babóca előugrottak. Amikor meglátták pihét és Baltazárt kerekezni, a homlokukra csaptak.
- Hiszen ez egy tandembicikli! Ketten is ráférünk! Mi pedig mekkorát civakodtunk rajta!
Nyomban kibékültek, és összeölelkeztek örömükben.
- Micsoda szép ajándék! Mi pedig a nagy veszekedésben nem is készítettünk semmit a Százlábúnak! Pedig mindjárt itt lesz! – mondta riadtan Bogyó.
- Készítsünk a Százlábúnak egy szép, színes szélforgót, virágszirmokból! – javasolta Pihe.
- Igen! Nagyon jó ötlet! – helyeselt Bogyó és Babóca.
A négy jó barát piros, lila, fehér, sárga és rózsaszín virágszirmokból szélforgót fabrikált.
Ebben a pillanatban megérkezett egérfogatán a Százlábú. A Kisegér megállt a réten, és a Százlábú kiszállt a dióhéj-hintóból. Boldogan összeölelkezett Bogyóval és Babócával.
- Látom, megkaptátok az ajándékomat! Remélem, tetszik!
- Gyönyörű ajándék! Nagyon örülünk neki! – mondta Bogyó és Babóca. – Mi pedig együtt készítettünk neked ezt a szélforgót!
A százlábú tíz napig maradt vendégségben Bogyónál és Babócánál. Nagyokat kirándultak együtt az új biciklin, beszélgettek, énekeltek, játszottak, remekül érezték magukat.
Egyik nap a Hangyakirálynőt is meghívták Babóca házába teázni.
- Megvannak még a csizmák, amiket télen varrtunk neked? – kérdezte a Hangyakirálynő.
- Hát persze! Télen csakis a csizmácskáimban járok! – bólogatott a Százlábú.
A kisegér összebarátkozott Sün Somával, és a Sün-Lakban vendégeskedett a tíz nap alatt.
A vidám napok hamar elszaladtak.
- Ideje, hogy elinduljak hazafelé! Nagyon jól éreztem magam nálatok! – mondta a Százlábú.
- Gyere el a jövő nyáron is! – mondta egyszerre Bogyó és Babóca.

Bartos Erika - Bogyó és Babóca


A sárga katica

Megérkezett a tavasz!
Babóca elhatározta, hogy helyrehozza a virágoskertjét. Előkereste az ásót, a gereblyét, fejére pöttyös kendőt kötött.
Amint azonban is lépett az ajtón, halk nyöszörgést hallott a ház mögül.
- Kelemen! Hiszen neked eltörött a szárnyad! – kiáltotta a kis katica.
- belesütött a szemembe a Nap, és nekirepültem egy fának! Lezuhantam a magasból, nagyon megütöttem magam! – mondta a kanári.
Épp arra járt Bogyó, a csigafiú, és Vendel, a szarvasbogár.
- Vendel! Szaladj gyorsan Bagolydoktorhoz, mert Kelemennek eltörött a szárnya! – intézkedett Babóca.
Bogyó és Babóca erős faágakból és egy nagy takaróból hordágyat barkácsoltak.
- emeljük meg Kelement! Egy, kettő, hááárom! – mondta Babóca, ráemelték a kanárit a hordágyra, és bevitték Babóca hazába.
Hamarosan megérkezett Bagolydoktor.
- Hm, ez bizony csúnyatörés! – dünnyögte, és óvatosan, lassan bekötözte Kelemen törött szárnyát.
- Babóca! Itt maradhatok a házadban, amíg meggyógyul a szárnyam, és újra megtanulok repülni? – kérdezte Kelemen.
- Persze! Maradhatsz, amíg csak szeretnél!
Így aztán a kanári sokáig vendégeskedett Babócánál.
- Képzeld csak el, Babóca – mesélte egy napon Kelemen -, azon a szigeten, ahol élek, ott is lakik egy katicakislány!
- Tényleg? Neki is piros a háta, és hét fekete pöttye van? – kérdezte izgatottan Babóca.
- És hogy hívják?
- Katának. Az ő háta sárga, de a pöttyei neki is feketék. Nagyon hasonlít rád! Ha meggyógyultam, gyere el velem a szigetre, ott találkozhatsz vele!
- De jó lenne! Bogyó is jöhet?
- Persze! Elfértek a hátamon ketten is!
Nemsokára újra eljött Bagolydoktor. Megállapította, hogy Kelemen szárnya szépen meggyógyult. Akkor a kanári megköszönte a Bagoly segítségét, hátára vette Bogyót és Babócát, és már indult is a távoli kis sziget felé.
- Hahó, Baltazár! Hahó, Vendel! Estére visszajövünk! – kiáltotta a magasból Babóca.
- Viszlát, Pihe! – harsogta Bogyó is.
- Jó utat! – kiáltotta egyszerre Baltazár, Vendel és Pihe.
Kelemen felrepült a felhők közé. Olyan gyorsan repült, mintha sosem tört volna el a szárnya. A magasból egészen aprónak tűnt Babóca pöttyös háza.
Hamarosan feltűnt egy nagy tó, és a közepén egy kis sziget.
- Látjátok? Arra szigetre repülünk! Ott, a legmagasabb fa tetején van az én fészkem. Kapaszkodjatok erősen, leszállunk!
Kelemen óvatosan leszállt, Bogyó és Babóca pedig leugrottak a hátáról.
Ekkor hangos nevetést hallottak:
- Úgysem kaptok el! – kiáltotta egy narancssárga ruhás bogárka a nyomába rohanó csöpp bolháknak.
- Vigyázz – kiáltotta Babóca, de a bogárka egyenesen neki szaladt.
- Bocsáss meg! Nem akartalak feldönteni! Engem Katának hívnak, és ti kik vagytok?
- Nahát, te vagy Kata? Hiszen éppen téged keresünk! Én Babóca vagyok, messziről jöttem, hogy találkozzam katica-rokonommal!
- Katica-rokon? – kérdezte döbbenten Kata.
- Igen! Nézd, neked is pettyes a hátad, és nekem is. Csak épp más színű!
- Nahát! – álmélkodott a sárga katica.
- Gyertek! Megmutatom a házikómat! – mondta Kata.
Amint meglátták Kata házát, Bogyó és Babóca nagyot nevettek.
- Az én házam ugyanilyen, csak éppen piros!
Bogyó, Babóca és Kata bebarangolták együtt a kis szigetet.
- Az ott a fenyőerdő, mellette a kis patak, még hidat is építettünk rá! – mesélte büszkén Kata.
- És mi az ott, a mező közepén? – kérdezte Bogyó – Olyan, mintha egy csúszda volna!
- Bizony! Az egy harangvirág-csúszda! Gyertek, megmutatom!
- Lecsúszhatunk rajta?
- Persze! Gyertek bátran utánam! – mondta Kata, és neki rugaszkodott, hogy lecsússzon a kanyargós csúszdán.
Bogyó, Babóca és Kata vidáman csúszdáztak egészen addig, míg sötétedni nem kezdett.
- Későre jár, gyertek, hazaviszlek titeket! – mondta Kelemen.
Babóca és Kata kendőt cserélt búcsúzóul.
- Jó mutat! – kiáltotta Kata. – Gyertek el máskor is!
Mire a kanári megérkezett Babóca házához, már egészen leszállt az este. Az égen ragyogott a hold és a csillagok.

[FONT=&quot]Egy meleg nyári napon Babóca, a katicakislány jókedvűn nézett ki háza ablakán.[/FONT]
[FONT=&quot]-Megreggelizem – gondolta-, és sétálok egyet az illatos nyári réten! [/FONT]
[FONT=&quot]A sétára a talicskáját is magával vitte.[/FONT]
[FONT=&quot]-Hátha találok valami érdekeset, amit hazahozhatok benne. – morfondírozott.[/FONT]
[FONT=&quot]-Nahát! – kiáltott fel Babóca – egy csodaszép cseresznye! Ez aztán a kincs! Finom ebéd lesz belőle.[/FONT]
[FONT=&quot]Megpróbálta feltenni a cseresznyét a talicskára, de az túl nehéz volt. Babóca hiába erőlködött, nem sikerült megemelnie.[/FONT]
[FONT=&quot]Épp arra járt Bogyó, a csigafiú-[/FONT]
[FONT=&quot]-Miért búslakodsz, kis katicabogár?[/FONT]
[FONT=&quot]-Nem sikerül feltennem a cseresznyét a talicskára![/FONT]
[FONT=&quot]-Ne szomorkodj! Majd én segítek! – mondta Bogyó segítőkészen, és együtt tényleg sikerült felemelniük a cseresznyét. Babóca köszönés nélkül hátat fordított Bogyónak és elindult hazafelé. Bogyó csalódottan nézett utána:[/FONT]
[FONT=&quot]-Nem gondolod, hogy nekem is jár abból a cseresznyéből? – dobbantott dühösen Bogyó. – Hiszen segítettem neked![/FONT]
[FONT=&quot]-De hát a cseresznyét én találtam! – felelte Babóca – nem adom, az enyém.[/FONT]
[FONT=&quot]De Bogyó nem hagyta magát, ráncigálni kezdték a cseresznyét.[/FONT]
[FONT=&quot]-Nem adom, az enyém! – hajtogatta Babóca.[/FONT]
[FONT=&quot]-Nekem is jár belőle! – kiabált Bogyó.[/FONT]
[FONT=&quot]Addig ráncigálták ide-oda a cseresznyét, míg ketté nem szakadt, Bogyó és Babóca pedig a földre huppantak. Meglepetésükre a cseresznyéből egy dühös kukac bukkant elő.[/FONT]
[FONT=&quot]-Mit tettetek a cseresznyémmel?! – mérgelődött – hiszen ez az én lakásom! De látva Babóca és Bogyó ijedtségét így folytatta:[/FONT]
[FONT=&quot]-Nem kell így megijedni! Szívesen megmutatom nektek, hogy hol találtam ezt a cseresznyét. Ott nektek is akad majd harapnivaló, én pedig választhatok magamnak egy új házat.[/FONT]
[FONT=&quot]A kukac belemászott a talicskába, és együtt indultak a cseresznyefához. Csakhamar meg is találták. A fa telis-tele volt édes, illatos cseresznyével. A kukac hamar álomba szenderült, Bogyó és Babóca pedig hosszasan csemegéztek. [/FONT]
[FONT=&quot] [/FONT]
[FONT=&quot] [/FONT]
[FONT=&quot] [/FONT]
[FONT=&quot]Cseresznyemajszolás közben hamar elszaladt az idő, későre járt már mikor hazaindultak. Két cseresznyét vittek magukkal, az egyiket Babócának, a másikat Bogyónak! Napnyugtakor értek Bogyó házához, leemelték az egyik cseresznyét, aztán elbúcsúztak egymástól. Bogyó hosszasan integettet Babócának csöpp háza ablakából. Bogyó hamar el is aludt az izgalmas nap után. Álmában újra cseresznyék között ugrándozott Babócával, és kedvükre falatoztak, míg tele nem lett a bendőjük.[/FONT]
[FONT=&quot]Hamarosan Babóca is haza érkezett. Ettől a naptól kezdve bogyó és Babóca elválaszthatatlan is barátok lettek![/FONT]
[FONT=&quot] [/FONT]

A keresőbe nem találtam, ezért elküldöm a mostani kevdenc mesémet, ami lassan aktuális lesz.

Fésűs Éva
Az engedetlen napraforgó
Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- no, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él. a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyosásnak.

Marék Veronka
Kippkopp, hol vagy?

A Dimbes-Dombos erdő felett kisütött a nyári nap. Ébredezett a gesztenyecsalád. A kipikopik nyújtózkodtak, ásítottak – aztán sorra megmosakodtak, megreggeliztek.
Reggeli után mindnyájan útnak indultak. Sok dolguk volt. Virág egy ritka madár fészkét őrizte, Bogyó seperte az utat, Mogyoró gombát gyűjtött, Csigbiga piros csipkebogyót, Levél kamillavirágot szedett.
Kippkopp vizet hordott fel a völgyből, és meglocsolta a frissen ültetett fenyőcskéket, mert nagy volt a szárazság. Tipptopp a beteg állatokat gyógyítgatta.
Délután aztán játszottak, kirándultak, és alig várták az estét. Mert vacsora után Kippkopp elkiáltotta magát:
- Lássuk, ki a legerősebb!
Birkóztak, hemperegtek, kiabáltak és nevettek, amíg jól el nem fáradtak.
Így teltek-múltak a napok. De egy reggel olyan furcsa, vad szél támadt, amilyen sosem volt még. Zúgott, süvített, mindent felkapott és a levegőbe röpített. Elsodorta az apró kipikopikat…
Kippkopp és Tipptopp megpróbálta túlkiabálni a szélzúgást:
- Azonnal fussatok haza!
Mondani se kellett, akárhova vetette is őket a szél, a kipikopik mind a levélházikó felé igyekeztek.
Ömleni kezdett az eső, de szerencsére addigra mindenki hazavergődött. Mindenki? Nem, egyvalaki hiányzik.
- Levél! – kiáltotta kétségbeesetten Kippkopp, és kirohant a zuhogó esőbe, hogy megkeresse.
Továbbszáguldott a vihar, már csak szemerkélt az eső. A patak partján egy lapu alól előbújt Levél. Tipptopp megölelte.
- Szerencse, hogy Kippkopp megtalált!
- Kippkopp? – csodálkozott Levél. – Őt nem is láttam.
- Akkor hol van Kippkopp? Keressük meg!
Keresték földön. égen és a föld alatt. Kipikopik hangjától zengett az erdő:
- Kippkopp, hol vagy?
- Kippkopp, hol vagy?
De senki sem válaszolt.
Besötétedett, de Kippkopp még mindig nem ért haza. Riadtan bújtak egymáshoz.
- Mi történt vele? És mi lesz velünk?
- Sírjunk – hüppögte Bogyó. Tipptopp megsimogatta.
- Úgy kell tennünk, mintha velünk lenne. Biztos hazajön, ha tud.
Másnap szomorúan indultak az erdőbe. Mindent szépen megcsináltak úgy, mint máskor, de folyton Kippkoppra gondoltak. Nagyon hiányzott és aggódtak érte.
- Ki fogja meglocsolni a kicsi fenyőket?
Tipptopp lement a forráshoz, de egyedül nem boldogult. Nem volt olyan erős,mint Kippkopp. A gyerekeke összetanakodtak.
- Most mit csináljunk?
- Segítsünk neki!
Így, közösen már sikerült is megöntözni a száraz fenyőcsemetéket. Délután aztán tovább kereseték Kippkoppot – de hiába, nyom nélkül eltűnt.
Lassan elmúlt hét hosszú nap. Fáradtan és Szomorúan üldögéltek a levélházikó körül, amikor Virág felvisított.
- Juj, itt egy denevér! Kergessétek el!
De a denevér nem tágított, ott repkedett körülöttük.
- Üzenetet hozok. Hallgassatok meg! Kippkopp küldött. Belecsúszott egy sziklahasadékba, és nem tud kimászni. Segítséget kér.
- Induljunk! – kiáltotta Tipptopp.
- Mi is jövünk! – ugrottak fel a kipikopik.
Sötét éjszaka volt, csak a Hold világított. Szorosan fogták egymás kezét, hogy el ne essenek a hepehupás sziklákon. Ismeretlen vidékre vezette őket a denevér…
Elfáradtak, mire odaérkeztek a hasadékhoz.
- Kippkopp, Kippkopp! – kiáltotta Tipptopp.
- Itt vagyok! Csakhogy megjöttetek! – Hangzott Kippkopp hangja tompán a mélyből. – Segítsetek! Húzzatok ki!
- Mivel húzzunk ki? Faággal? Fűkötéllel? Létrával? Egyik se jó, mindegyik túl rövid. Akkor Mogyorónak eszébe jutott kedvenc erdei hintája.
- Keressünk egy hosszú szál borostyánt! Azon biztosan fel tud mászni Kippkopp.
- Igazad van, keressünk borostyánt! – s már szaladtak is a kipikopik. Szerencsére a közeli erdőben rá is bukkantak egy jó hosszú indára. Leszakították, és odacipelték a hasadékhoz. Mindannyian belekapaszkodtak, és leeresztették a mélybe. Kippkopp erősen megfogta, és gyorsan felmászott az övéikhez. Nagy volt az öröm! Megölelték, Össze-vissza szorongatták egymást. Aztán lerogytak a fűbe, úgy elfáradtak a mentésben. El is szunyókáltak egy picit, amíg Kippkopp fel nem keltette őket:
- Éhes vagyok! Siessünk haza! Hét napja nem ettem egy falatot sem.
Így még sosem ízlett kipikopiknak a reggeli. Amikor mindenki jóllakott, Kippkopp felállt.
- Lássunk munkához! Biztos szomjasak a fenyőcskék.
Álmélkodva állt meg a dombtetőn.
- Hiszen ezek kétszer akkorára nőttek!
- Együtt locsoltuk őket minden nap! És minden mást is megcsináltunk – dicsekedtek a kipikopik.
- Büszke vagyok rátok! – mosolygott Kippkopp. – akkor ma egész nap ünnepelünk.
Sétálgattak, játszottak, beszélgettek – és alig várták az estét. Mert vacsora után Kippkopp végre elkiáltotta magát:
- Lássuk ki a legerősebb!
Ekkora birkózást még nem látott a Dimbes-Dombos erdő!!!

Fésűs Éva - Mese egy vadkörtefáról

Fésűs Éva - Mese egy vadkörtefáról

Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogyan került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak, mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját.
- Hé, te! Mit hoztál?
- Gyimetgyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat.
- Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, tovább futott.
Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta. Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
- Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
- Nincs rajtad alkalmas odú! Sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg a tölgyeken kettő is akad!
Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte.
- Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád sem telepedett le alája.
- Brrr!... – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe. Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nem egyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
Egyszer harkály doktor végigkopogtatta és rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbegurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
- Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz ága törött le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
- Mi az? – suttogták ijedten.
- Valami lesz! - mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott.
- Uccu, világ, verekedni akarok!
- Irgum-burgum, hord el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
- Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajlott minden ág.
- Gyáva népség! – kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának eltöröm a derekát!
Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait.
- Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek alig-pelyhes fiókákkal.
- Hát aztán? Ki kérdezett?
- Te!... Azt kérdezted: kibirkózik meg veled. Hát majd én!
- No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de mennél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szél felfújta kevély arcába. Közben minden ágaboga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében a fához vágta villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég.
- Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
A patak is tajtékzott.
- Mit tettél ezzel a szegény fával?
Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge, és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar megtépázva, vissza sem mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte.
A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodájára, másnap ráröppent a rigó és azt kérdezte:
- Megengeded, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
Hogyne engedte volna! Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végig tisztogatták. Amikor megköszönte, azt válaszolták:
- Szívesen, szívesen, máskor is!
Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
- Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
- Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcskertben a fák.
- És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s halkan suttogták egymásnak:
- Látjátok?... Az ágaira fészket raknak a csillagok!

Tóth Ágnes: Gyermekversek

Tóth Ágnes:

Tükörtojás kalapban

Ugrándoz a Nap alatt
Négykézláb egy nap kalap.
Karimáján ücsörög
Vidáman egy kis tücsök.
Dudorászva hegedül,
Örül, hogy nincs egyedül.
S lám egy pillanat alatt
Táncra perdül a kalap.
Ireg-forog szaporán,
Vidáman az út porán.
Tudni akarja a Nap,
Kit takar a nagy kalap,
Ki tud ilyen szédítőn
Táncot ropni délidőn?
Csakhogy túl nagy a kalap,
Nem lát alája a Nap.
Hajol egyet előre,
Megbotlik egy felhőbe',
Belepottyan a tóba,
Békalencse tetején
Tükörtojás spenótba!

Tópartra ér a kalap,
Alatta egy nagy darab
Béka legény lépeget,
Brekeg béka-éneket.
Most jön a víz kapóra,
Fejest ugrik a tóba.
Tovaúszik a kalap,
Máris elkapja a Nap,
A fejére felcsapja.
Béka Béla kacagja,
Nem látott még életében
Tükörtojást kalapba'!

Fáradt a Nap

Mendegél a Napsugár,
azt se tudja merre jár,
égi útján úgy elfárad,
alig bír már lépni hármat,
ezer lába sántikál.
Megpihen egy keveset,
zöldellő fenyők felett,
arra gondol, nem gyalogol,
kölcsönkéri majd a Holdtól
a Nagy Göncöl-szekeret.


Napleányka

Tavaszra ébredt a hajnal,
Vidám kedvű madárdallal.
Örül a kis hóvirág,
Kap ma fehér bóbitát.
Piros szoknyát a tulipán,
Barackvirág kacag a fán,
Kertünk felett Napleányka,
Pánglika van a hajába',
Még csak egy kis púder kéne,
Ne ragyogjon úgy a képe.

Szivárvány

Ha süt a nap eső után,
Ég anyónak a homlokán,
Megjelenik a szivárvány.
Ezer virág nyílik benne,
Szirmukon sok tarka lepke,
Piros, lila, zöld meg sárga,
Szépségüknek nincsen párja.

Forró ölelés

Én vagyok a kéklő égen a szép Napleány.
Szikrázik a magasságban aranyszín ruhám.
Elém áll egy felhő fiú, válla eltakar,
Udvarol, a karját nyújtja, táncolni akar.
Mikor forrón átölelem, sistereg szegény,
s elpárolog azonmód az égbolt közepén.

Tóth Ágnes: Gyermekversek 2.

Tóth Ágnes:

Cirmi

Az én cicám Cirmi,
azt hiszi, tud írni.
Tíz körmével kaparja
becses nevét a falra.
Nincs ez így jól Cirmi,
szebben kéne írni,
rád fér még a tanulás,
ez csak macskakaparás!

Buksika

Buksi kutyám takaros,
csak egy kicsit harapós.
Szépen csillog sárga szőre,
ő a házunk kicsi őre.
Kék nyakörvét tőlem kapta,
mert a macskát, ki megkarmolt,
farka végén megharapta.

Kacsaúsztató

Azt hiszi a kacsalány,
alatta az óceán.
De ez csak egy kicsi tó,
apró kacsaúsztató.

Tyúkész

Van egy fehér tyúkom,
kendermagot enne.
Azt kotyogja: szeretné,
ha kendermagos lenne.

Sárga lovam

Sárga lovam farka barna,
lila nyereg is van rajta.
Estefelé rápattanok,
szeretőmhöz úgy vágtatok,
holnap délig ne várjatok!

Énekes madárka

Palánkunkon minden reggel,
rigó köszönt vidám kedvvel.
Azt énekli a madárka
ő egy elvarázsolt lányka.
Én ezt el is hiszem neki,
mert kobakját masni fedi.
Ilyen pedig nincs madárnak,
csak egy elvarázsolt lánynak.

Egyedül

Nyuszikám a fűben ül,
unatkozik egyedül.
Itt a dombon körülötte
csak a tücsök hegedül.
Tücsök úrfi vígan él,
énekelget, úgy zenél,
de nyulamnak egy nagy répa
minden dalnál többet ér.

Róka koma

Sötét borul az erdőre,
Szűk ösvényen megy egy dőre,
Köszvényes, vén, ravasz róka,
Ferde szemmel néz a Holdra.
Vadászna, de csak téblábol,
Fél a saját árnyékától.

Mókuska

Ugrabugrál mókus koma,
Ágról ágra, ide-oda,
Télire gyűjt makkot, diót,
Cserebogyót, friss mogyorót.
Ha tele lesz kamrácskája,
Jöhet a fagy, ő nem bánja.

Csiga Csilla

Csiga Csilla riszálva araszol.
A házában harsogó zene szól.
Ez aztán az igazi hajcihő.
Rajta van a fekete lakkcipő.
Abban ropja a táncot reggelig,
amíg a fű harmattal megtelik.

Katica

Katicabogárka megpihen a réten.
Pettyes kis ruhája betakarja szépen.
Tűzpiros kalapját tőlem kapta nyáron,
azért, mert megsúgta merre van a párom.