Szénási Miklós: Mesék könyve
SZÉNÁSI MIKLÓS
MESÉK KÖNYVE
SZEPTEMBERI MESE
Szeptember meséje rövid és szomorú mese. Alig hosszabb, mint egy falevél
röpte és alig fejeződik be, lesz nagy sírás-rívás. Mert szeptemberben véget ér
a nyár, de túl ezen, más dolgok is könnyen megtörténhetnek.
A Szélkirály szomorú esete például. Szélkirály szerelmes szélvész volt,
imádottja pedig könnyű szellőcske, Szélike kisasszony. Nyáron sokat szálldostak
együtt a vakítóan szikrázó égbolton, de ahogy a világ új csillagképbe gördült,
Szélike beteg lett.
Eleinte csak az látszott, mennyire bágyadt, mennyire sápadt. Aztán szeméből
könnyek kezdtek el potyogni, már beszélni sem tudott. Észre sem vette senki,
olyan hirtelen ment el.
Szélkirály minderről csak akkor értesült, amikor kalandos útjáról, a messzi
déli tengerekről hazaérkezett. Őrjöngve, bőszen rohant ki a szélpalotából és
haragjában megfogadta, addig nem nyugszik, míg mindent el nem pusztít, mert nem
élet az élet Szélike kisasszony nélkül.
Zúgott Szélkirály, hulltak a levelek zörögve, sárgán és fonnyadtan. Az
emberek összehúzták magukon esőkabátjukat és nem értették, a napos augusztus
után miért romlott el ilyen hirtelen és váratlanul az idő. A meteorológusok
mindenféle okos és hivatalos magyarázatokat mondtak a televízióban, de aki
jobban ismerte a világot, az tudta, hogy itt egy nagyszerű lény méltóságos és
hiábavaló küzdelméről van szó.
Szélkirály mintha sohasem fáradhatna el, úgy zúgott végig a világon. Egyszer
aztán megtorpant és hátrahőkölt: mert feltaszított egy kislányt az utcán,
akinak a kis kosárkájából szertegurult minden, amit vitt haza a beteg
édesanyjának a boltból. A kislány szemében könnyek jelentek meg, a könnyek
felszínén pedig, mint a tükörben, Szélike kisasszony apró arcképe.
Szélkirály ekkor emberi alakot öltött, odalépett a kislányhoz és segített
neki összeszedni a földről a holmiját. Még haza is kísérte, nehogy baja essen.
A meteorológusok pedig egyáltalán nem értették, hogyan szűnt meg egyik
pillanatról a másikra az a tomboló, haragos szélvihar.
OKTÓBERI MESE
Október meséje az órák meséje. Az óráké, melyek rendíthetetlen nyugalommal
állnak helyükön és megfontoltan és rendületlenül mozgatják mutatóikat előre.
Az idő telik, a mutatók haladnak. Az órák számlapja mögött pedig, ahol
fogaskerekek, tengelyek, és mindenféle fényes és olajos alkatrészek forognak,
morognak, zakatolnak, ott él a sötétben az óramanó. Az óramanó pontosan akkora,
hogy kényelmesen elférjen a saját órájában, mert minden órának saját, külön
manója van. Az óramanó gondoskodik arról, hogy minden a legnagyobb rendben
menjen. Az idő megy, nem állhat meg az óra sem.
A debreceni Nagytemplom toronyórája messzire látszik, hatalmas számlapja
mögött termetes óramanó lakott. Úgy járt-kelt, hogy se a harangozó, se a
tiszteletes úr soha észre ne vegye. Végezte a dolgát és gondoskodott arról,
hogy az emberek, akik messziről felnéztek a toronyra, mindig tudják, mennyi is
a pontos idő, nehogy elkéssenek a vásárról, az iskolából, a munkájukból.
Történt azonban egy októberi hajnalon, hogy az óramanó, aki nagyon álmos
volt, megcsúszott a toronyban és lebucskázott a lépcsőkön, egészen legurult, le
a folyosóra, onnan pedig ki az utcára. Még nem kelt fel a nap, ez volt a
szerencséje. Mert az óramanó olyan szerzet, akit nem érhet fény és nappal
mindig az órájában kell dolgozgatnia. Sötét volt még, nem járt senki az utcán.
Még a kondás is csak nyitogatta a szemét a paplan alatt, hogy menni kéne,
éhesek lesznek lassan a malacok.
Felállt az óramanó, de húzta ám nagyon a lábát, a dereka is ropogott, mintha
darabjaira tört volna. Elindult felfelé a toronyba. Csakhogy annyira fájt
minden porcikája, meg kellett állnia minden harmadik lépcső után. A torony, a
torony órája pedig nagyon magasan volt még.
- Nekem már biztos, hogy végem lesz... - morogta a fogai között. A szél éppen
ott süvített a toronyban, meghallotta, mit mondott az óramanó. Bár hirtelen és
szeles fickó volt, de jószívű, ezért kiröppent az égre és sűrű felhőket tolt
napkelet irányába, ha égi útján odaérne a kelő nap, ne világosítsa meg a
várost.
A napnak azonban az a sűrű felhőzet nem jelentett volna akadályt, de látta a
szél munkáját a Csonkatemplom toronyórájának manója, a Vöröstemplomé is.
Megkérdezték a szelet, ugyan miben munkálkodik.
- Ha felkel a nap és nem ér fel toronyórájába a Nagytemplom óramanója, jaj
lesz neki - süvítette a szél.
A két óramanó egyszerre gondolt valamit és ráadásul ugyanazt. Minden erejüket
összeszedték, megragadták órájuk főtengelyét és megállították a hatalmas
gépezeteket. A mutatók megálltak, egy lépést sem haladtak előre. Minden
toronyóra, minden óra manója, akik csak látták, mit csinálnak, ugyanazt
cselekedték. Az idő megtorpant, a nap pedig nem bírt feljutni a helyére. Kerek
egy órán keresztül minden és mindenki a helyén vesztegelt. A manók azonban nem
bírták tovább, elengedték a főtengelyt és az idő abban a pillanatban úgy
meglódult, hogy megint a helyére ért. A nap is felröppent az égre, hirtelen,
mint valami nagy buborék. Csak a kondás, meg a sivító, éhes malacok vettek
észre valamit a nagy munkából, hogy már kint jártak a határban és még mindig
nem ragyogott úgy a nap, ahogy szokott, aztán meg olyan váratlanul pattintotta
fel a szemét...
A Nagytemplom óramanója éppen felért a toronyba, éppen magára zárta az
óraajtót. Megmenekült, dolgozhatott tovább kedves órájában.
Azért ha ott járnátok a toronyban, fent, ne keressétek. Szeles, veszélyes
hely az, ráadásul az óramanók más vidékre költöztek, mert egyre kevésbé bírták
elviselni a füstös háborúkat, a zajos világot, és azt a rohanó, értelmetlen
tempót, amit az emberek magukra kényszerítettek.
NOVEMBERI MESE
November meséje a vad vihar és a bátor hajósok meséje. A haragos szél és a
titokzatos tenger meséje, az elfeledett világ meséje. Én mesélem ezt nektek,
aki magam is egy vagyok a tenger vándorai közül.
Történt egyszer, talán száz esztendeje, hogy egy kisebb bárka ringatózott a
messzi Észak hideg tengerén. Tizenhárom matróz dolgozott fedélzetén és egy
féllábú, komor hajóskapitány, akitől sokan nagyon féltek, mert csak ránézett az
emberre és megmondta, miféle gondolatok járnak a fejében. Állítólag száz
nyelven beszélt és ötven nyelven írt, olvasott.
A tengerészek jól ismerik az eget és a vizet, látták, nagyon sűrűsödnek a
felhők, vihar készülődik. Északnyugatról erős szél lobogtatta a vitorlákat.
- Ez a vihar vagy elsodorja ezt a lélekvesztőt - morogta a kapitány és
toppantott falábával a fedélzeten -, vagy kisüt a nap és olyan fényesség lesz,
hogy belevakulunk.
Alighogy ezt kimondta, az orkán olyan erővel zúdult a hajóra, hogy az árbocok
vitorlástól a tengerbe zuhantak, egy szempillantás alatt a hajó is majdnem
elsüllyedt. Két ember azonnal a tengerbe veszett, a többiek csak azt látták,
hogy a hullámok rájuk borulnak.
- Hahó, vihar! - kiáltotta a kapitány és erősen kapaszkodva újat koppantott
falábával.
Újabb szélroham támadt rájuk, a hajótest pörögni kezdett a vízben, mint a
búgócsiga. Két embere megint vízbe hullott a kapitánynak, aki továbbra sem
rettent meg, dobogó szívvel folytatta:
- Lehet, hogy most te vagy az úr, de alul a mélyben...
Hatalmas hullámhegy magasodott a hajó felé ebben a pillanatban, mint óriási
száj nőtt, növekedett, két matróz ordítva a vízbe vetette magát rettenetes
félelmében.
- ...csend van és a felhők fölül...
Mintha parányi pálcika lett volna a hajó, ahogy a hullámhegy hirtelen
lesüllyedt, a maradék legénységgel magasra emelkedett, ott táncolt a habokon.
Az egyik tengerész úgy látta, mintha nem is lenne tengervíz alattuk, mintha
szállnának a levegőben: szívéhez kapott a sokat próbált férfiú és holtan
rogyott össze.
- ...legkésőbb tavasszal kisüt a nap.
A kapitány befejezte a mondatot. A tenger elcsitult, kisimultak ráncai.
Messze-messze felderengett a nap.
- Hányan maradtunk? - kérdezte a kapitány a matrózokat.
- A kapitány úrral együtt heten - jelentette a legidősebb tengerész.
- Föld! - kiáltotta az egyik matróz.
Messzire valóban látszott valami. Az ár sodorta őket, s ahogy közeledtek,
egyre inkább alakot öltött. Fehér sziklákon fehér házak, szikrázó kék ég alatt.
- Milyen meleg lett hirtelen! - csodálkoztak a hajósok és ledobálták átázott
téli ruháikat.
Egy városba értek, ahol forró nyár volt és vörös bőrű, kedves emberek
köszöntötték őket.
Nem is kérdeztek semmit, mesteremberek jöttek, sürögtek, forogtak,
rendbehozták a sérült hajót, szebb lett, mint valaha. Vagy nagyon sokan voltak,
vagy varázslat is lehetett a dologban, de annyi időbe sem telt az egész, míg
egy jó pipát elszív egy igazi tengeri medve. Amikor a vörös bőrű férfiak
végeztek a munkával, se szó, se beszéd, eltűntek, a hajó pedig a hirtelen
feltámadó, könnyű sós szélben távolodott a szigettől.
A legifjabb tengerész úgy látta, hogy a víz örvényleni kezd a szárazföld
körül, és egyszerre elsüllyednek a házak, utcák, emberek a mélybe, de erre nem
mert volna megesküdni. Szólni akart a társainak, de ahogy a kapitány ránézett
és toppantott a lábával, jobbnak gondolta, ha hallgat.
Lassan megint hideg lett, olyan, mint novemberben szokás az Északi-tengeren.
Szótlanul dolgozott mindenki, mintha mi sem történt volna. Amikor két hét múlva
kikötöttek, mindegyik matróz más hajóra szerződött, kivéve a legifjabbat, aki
ott maradt a féllábú kapitánynál.
Sokat tanult tőle, s mindazt a tudást, amit megszerzett, egy nagy fekete
könyvbe írta. Ezt a könyvet elrejtette egy szigeten. Én az unokája vagyok, s
azért lettem tengerész, hogy nyomára bukkanjak annak a tudásnak, amiről a mai
világ már alig tud valamit.
DECEMBERI MESE
December meséje az autó meséje és az erdőben élő fenyőfa meséje. Bárkivel
megtörténhetne, ami Dörreni úrral és az autójával történt, azért mesélem el,
hogy tanuljatok belőle.
Dörreni úr nagyon gazdag volt, vagy nagyon szegény, erre már nem emlékszem.
Az bizonyos, volt egy fehér autója, állandóan azzal járt mindenhova. Még a
boltba is kenyérért meg tejért, pedig oda aztán mehetett volna gyalog is, mert
közel volt. Dörreni úr pedig annyira keveset mozgott, hogy kilenc lépcső
megmászása után már alig kapott levegőt.
Egy téli reggelen, amikor felébredt, azt mondta Dörreni úr:
- Szombat van és vészesen közel van már a karácsony. Ideje nekem is
beszereznem egy fenyőfát.
Felöltözött, evett egy szelet kenyeret és úgy ült be az autójába, hogy fogat
sem mosott.
- Micsoda szagod van - mondta az autó. - Nem elég azt a sok kenceficét
magadra kenni, mosakodj meg rendesen.
- Csend legyen - vonta össze haragosan a szemöldökét Dörreni úr. - Irány a
Zölderdő.
A Zölderdő ott lélegzett a város mellett, de bizony már alig kapott levegőt,
mert a kirándulók szétdobálták a szemetet a fák alatt és belepiszkoltak a
forrás vizébe, a virágokat letépdelték és a szebb kavicsokat hazavitték.
Az erdő szélén egy rozsdásodó tábla hirdette piros betűkkel: Gépjárművel
behajtani tilos!
Dörreni úr úgy tett, mintha nem is vette volna észre a táblát, úgy fordult rá
az erdei útra, hogy alig lassított. Majdnem elütött két nyulat. Nem törődött
semmivel, csak a fákat nézegette, melyiket fogja majd kivágni és hazavinni
karácsonyra. Az egyik túl nagy volt, a másik túl kicsi.
Egyre beljebb járt már az erdőben, gondolt egy nagyot, fékezett és kiszállt
az autóból. Gyalogosan ment a fák közé, hátha megtalálja azt, amelyik éppen jó
lesz. Közben azt vette észre, hogy lágy, könnyű pelyhekben esni kezd a hó.
- Micsoda ocsmány idő - mondta Dörreni úr. - Fel vagyok háborodva.
Ezt mondta, de nem fordult vissza. Ment és kereste a fenyőfát.
Észre sem vette, hogy röpült az idő. Délután három is elmúlt már, ilyenkor
hamarabb sötétedik, a nap már búcsúzkodva figyelt a világra a vastag
felhőtakaró mögül.
- Ez az! - állt meg Dörreni úr egy gyönyörű szál ezüstfenyő mellett. - Téged
foglak kivágni. Te leszel az én karácsonyfám.
- Én ugyan nem - rázta meg tűleveleit a fa.
- Micsoda? Még feleselni merészelsz?
- Nem leszek karácsonyfa egy meleg szobában, de leszek karácsonyfa itt a
havas téli erdőben - mondta a fenyő.
- Menten kiváglak - csikorgatta fogait Dörreni úr.
- Képes lennél kivágni azért, hogy néhány nap múlva a szemétbe hajíts?
Eszedbe sem jut, hogy nekem fáj, amikor a fejsze hozzámér?
- Engem az nem érdekel! - tajtékzott Dörreni úr. A fenyő erre elnevette
magát.
- Rendben, próbáld meg, tégy, amit akarsz.
Dörreni úr kapta a fejszéjét - azaz kapta volna, de ott felejtette az
autójában.
- Rögtön jövök - fenyegette meg a fenyőt.
Ment volna az autójához, de nem emlékezett, hol jött, melyik úton, mert az
egyre sűrűbb pelyhekben hulló hó pillanatok alatt eltakarta nyomait. Indult
erre, indult arra, ismerős is volt, meg nem is a táj.
Közben az autóját is belepte a hó. Egy őz járt arra, odahajolt az autóhoz és
azt mondta neki:
- Ne félj, ez a hó betakar, megvéd majd az időjárás viszontagságaitól,
tavasszal meg, ha elolvad, biztosan megtalál a gazdád.
Az autó megnyugodott, különösen akkor, amikor az őz azt is elárulta neki,
hogy alatta fognak meghúzódni azok a kisebb állatok, akiknek már nem volt
érkezésük befejezni a téli szállásuk építését. Olyan mély autóálomba merült,
amilyen csak létezik, nem is gondolt Dörreni úrra.
Dörreni úr egész éjszaka ott keringett az erdőben, rettenetesen fázott és
fáradt volt már, amikor váratlanul megtalálta a városba vezető utat. Örült,
hogy hazaért, nem is törődött sem az autójával, sem az autó hátsó ülésén heverő
fejszével.
Ezen a télen, de a következőn és a többin sem állított fenyőt Dörreni úr,
csupán egy kisebb koszorút tett a szobájába. Gyertya azon is égett, annak
fényében is éppen olyan szép volt a karácsony.
Az autó örökre kinnmaradt az erdőben. Az erdő népe megszerette, a szelek
homokot szórtak rá, domb lett belőle. A felhők megöntözték a friss dombot,
hamarosan fű nőtt rajta és virágok. Az ezüstfenyőből pedig, amelyiket Dörreni
úr ki akart vágni, az egyik legszebb fenyőfa lett az erdőben.
JANUÁRI MESE
Január meséje Zöld Alvó meséje. Zöld Alvóé, aki nem párna, nem maci, nem
béka, de egy kicsit mindegyik. A szeme két kis fekete pont, éppen akkora, hogy
láthassa a világot éjjel is, nappal is.
Zöld Alvó egy polcon lakott, Bence szobájában. Napközben néha ide-odatették a
felnőttek is, meg a vendégségbe érkező gyerekek is, de amikor eljött az este,
mindig ott volt a kisfiú ágyán.
- Aludj jól - mondta búcsúpuszi után az anya, és lekapcsolta a lámpát.
Hirtelen sötét lett a szobában, de mire Zöld Alvó szeme megszokhatta volna,
elaludt. Gyakran még a kisfiúnál is hamarabb, aki néha felkelt, odaosont az
ajtóhoz és ott várt, hátha igazából mégsincs itt az este, csak megszokásból,
vagyis tévedésből fektették le aludni. Aztán amikor megértette, hogy hiába, ez
az éjszaka igenis valóságosan éjszaka és úgysem jön be senki, szépen visszament
az ágyába, és magához ölelte Zöld Alvót. Az már ilyenkor rendszerint mélyen
aludt, csak úgy morrant, meg mörrent egyet álmában, de azt is olyan halkan,
hogy még Bence sem hallotta meg. Egyszer, karácsonyon túl, húsvéton még innen a
kisfiút elvitték a szülei vendégségbe a nagyszülőkhöz. Ők nagyon szerették
volna, ha Bence náluk alszik.
- Akarsz itt aludni nagyanyádéknél? - kérdezte az apa, aki nagyon szeretett
újságot olvasni.
Micsoda izgalmas kaland lesz ez - gondolta Bence. Idegen helyen, idegen
szobában aludni. Lehet, hogy itt nem is lesz éjszaka. Lehet, hogy nem is kell
majd aludni, csak nagyon-nagyon sokára.
- Akarok - mondta az apának, aki újságja mögül rákacsintott:
- Aztán jó legyél!
A szülők hazamentek, Bence meg ott maradt nagyapánál és nagyanyánál a második
emeleti lakásban. Nagy meglepetésére itt is úgy alakult minden, ahogy otthon
szokott: vacsora, fürdés, esti mese egy színes mesekönyvből és és jóéjt-puszi.
- Aludj jól, kisunokám - mondta nagyapa.
- Aludj jól - mondta nagyanya is és lekapcsolta a lámpát.
Nehezen jött álom Bence szemére. Ez a sötét idegen sötét volt, más tárgyak
vették körül, más zajok. Ráadásul hiába nyúlt a párnájához, sehol sem talált
valakit.
- Zöld Alvó! Bárcsak itt lennél! - suttogta a sötétben és igazából azt
szerette volna, ha otthon lehet, a saját szobájában, a saját ágyában.
Zöld Alvó ezalatt Bence otthoni ágyában forgolódott. Az ő szemére is nehezen
szállt álom, mert hiányzott a kisfiú kicsi kezének érintése. A szülők neki, a
kis zöld figurának egyetlen szóval sem mondták, hogy Bence hol van, Zöld Alvó
pedig mindenféle rémséges dolgokat képzelt el. Lehet, hogy az autóban
felejtették a kisfiút? Vagy nem szállt be a liftbe és most a lépcsőházban
kóborol?
Zöld Alvó hirtelen hangokat hallott. Mintha valaki
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon messziről a nevét mondta volna.
- Ki szólít? Hahó? Ki szólít? - kérdezte, de nem kapott választ. Ekkor nagy
levegőt vett, lehunyta a szemét és azt mondta:
- Nincs mit tenni, odaálmodom magam, most rögtön. Azonnal.
Azzal lehunyta a szemét és amikor kinyitotta, egy idegen szobában volt, egy
idegen ágyon, ahol egy ismerős kisfiú forgolódott.
- Hát te hogy kerültél ide? - ült fel Bence és lecsúszott róla a paplan.
- Azt álmondtam, hogy itt vagyok - mondta Zöld Alvó. - Hol vagyunk most?
Rablók fogságában? Vagy erdei vadászházban?
- Nagyanyánál meg nagyapánál. Ez a kisebbik szobájuk. Nem is gondoltam, hogy
milyen nehéz lesz nélküled aludni.
- Nehéz? Miért lenne nehéz? Te nem tudtad, hogy az Alvók mindig ott alusznak,
ahol a gazdájuk?
- Az Alvók? Miféle Alvók?
- Van Kék, Piros, Sárga, Rózsaszín, Barna, Bordó, Lila, Narancs Alvó, ahány
színe csak van a szivárványnak, még annál is több kilenccel.
- Te milyen Zöld vagy?
- Én? Nem Fűzöld, meg nem Tengerzöld. Csak egyszerűen Zöld.
- És te is itt vagy velem mindig?
- Ha alszol. Ilyen alkalom, mint most, csak egyszer lehet.
- Milyen alkalom? - ráncolta homlokát a sötétben Bence.
- Hogy este van, ébren vagy és mi itt beszélgetünk. Mindig csak akkor
beszélgethetünk, ha már te is, meg én is alszunk. Minél mélyebben, annál jobb.
- Te Zöld Alvó! - mondta gyanakodva a kisfiú. - Ezt én nem értem. Ha alszunk,
hogyan beszélgethetnénk?
- Á, ez roppant egyszerű. Ha alszol, ott vagy az álmok birodalmában. Ott éled
az életed, én meg, mint alvó-iparos, veled megyek. Sőt. Tudod ugye, hogy mindig
én szoktam hamarabb elaludni? Ez azért van, mert átmegyek az álmok országába és
intézkedem, hogy szíves szóval fogadjanak, ha megérkezel.
- Érdekes, én erre reggelente sohasem emlékszem - mondta Bence.
- Ennek így kell lennie - mondta Zöld Alvó. - Ez a szabály. Ezért mondtam el
neked, hogy most már sohase feledd el és tudd, mindig ott vagyok veled.
- Álmos lettem - húzta magára a paplant Bence és kezével Zöld Alvó után
nyúlt, hogy magához ölelje. De ahogy kinyújtotta a kezét, a szeme azonnal
lecsukódott, és elaludt.
Másnap reggel Zöld Alvót nem találta sehol, ebből megértette, hogy Zöld Alvó
helye otthon van, a szobájában, a polcon.
Délután értejöttek a szülei és hazavitték. Bence azonnal berohant a szobájába
és megsimogatta a kis zöld figurát:
- Este, ha majd elaludtunk, találkozni fogunk.
Zöld Alvó nem szólt erre egy szót sem, de Bence úgy látta, mosolyog. Talán
még kacsintott is hozzá, hogy az ám, csak legyen itt az este, majd meglátod,
micsoda szép álmok várnak ránk.
FEBRUÁRI MESE
Február meséje a gőzölgő tea meséje. Forró csipketeát iszogattam, közben
mesélte valaki, akit nagyon szeretek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Nagyon szegény volt ez
a király, s amikor meghalt, nem is hagyott semmi egyebet a lányaira, mint egy
picike erdei háziókót, egy teáskészletet porcelán csészékkel és egy doboz
illatos, finom teát. A legidősebb lánya örökölte a picike erdei házikót, a
középső a teáskészletet, a legkisebb pedig az illatos teát.
A legnagyobb leány rögtön takarítani kezdett, amikor beköltözött a házikóba,
söprögetett, törülgetett, szellőztetett. A középső leány kartondobozba rakta a
teáskészletet, külön-külön újságpapírba csavarta a porceláncsészéket és
kistányérokat, úgy indult el világgá. A legkisebb meg fogta magát, leheveredett
a kerítés mellé egy mogyoróbokor tövébe, szagolgatta a teáját és számolta az
égen futkározó bárányfelhőket.
A legnagyobb délutánra nagyon elfáradt. Leült, nagyokat szuszogott és azt
mondta magában:
- De szívesen innék egy jó teát!
Igen ám, de nem volt edénye, amiben vizet tehetett volna fel forrni, nem volt
csészéje, amiből ihatta volna és nem volt teafüve, amivel ízesíthette volna a
pompás italt. Egészen nekibúsult, amikor meglátta, hogy valaki közeledik az
erdei úton. Nem fogjátok elhinni: a középső lány jött, az út ugyanis
körbefutott.
Lett nagy öröm! Duruzsolt a víz, törülgették a csészéket, a legkisebb lány
pedig teli marékkal szórta az illatos teát a vízbe.
- Nincs is ennél szebb - mondták a lányok -, mint itt élni együtt ebben a
házikóban együtt és kortyolgatni a finom, gőzölgő teát.
Én azért azt elárulhatom, hogy ennél is van szebb és jobb dolog a világon.
Nem is egy, hanem három. Három királyfi járt arra, megcsapta orrukat a
csodálatos teaillat, leszálltak lovukról és rögtön a lányokba szerelmesedtek.
Máig is együtt élnek és nagyon szeretik egymást és nagyon szeretik a sok
királylánykát, kiskirályfit, akiket a három királylány szült a három
királyfinak. Én pedig most nem is mondok többet róluk, mert elhűl a teám...
MÁRCIUSI MESE
Március meséje Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér meséje. Meg mégvalakié. Meg
mindannyiunké.
Márciusban már híre sem volt a télnek. Elment a hó, a zúzos reggelek, nem
csúszkáltak jégen a falusi gyerekek és a szél szelídebben járt-kelt a fák közt.
De azért a tavasz nem érkezett még meg. Sütött ugyan a nap, járta a maga útját,
egy-két bátrabb rügy elő is bújt már a fák kérge alól, de tavasz, az nem volt.
Onnan tudom ezt, hogy kint jártam a kertben. Vettem meleg flanellinget,
kalapot fejemre, derékig érő kabátkát, néztem, kék akar-e lenni az ég vagy
szürke. Urasan üldögéltem a kút mellett felfordított régesrégi fürdőkád
tetején. Egyedül egy méltóságos pipa hiányzott a számból. Hosszúszárú,
amilyenből a varázslók eregetik füstfiguráikat, angyalt és madarat és csintalan
füstfiút, kedvük szerint. Vagy marékba simuló tömzsi pipa, amit várurak szívnak
várostrom idején, büszkén számlálva az ellenséget, ezek akarnak ide felmászni,
az én bástyámra, ezt mondják a várurak, és nagyon mérgesen tekintgetnek a
várukból.
Szóval ott üldögéltem és hallgattam, hogy zizeg fázósan a sápadt fű. Nem
illik ugyan hallgatózni, de a kert az én kertem volt, a fű meg, gondoltam, az
is az enyém. Hadd zizegjen kedvére, ha fázik. Néztem, egyik szála erre hajlik,
a másik meg amarra. Micsoda szél ez a tavaszi, gondoltam, de hirtelen arra
figyeltem fel, hogy valaki beszélget. Ugyan ki beszélget itt magában ilyenkor,
kérdeztem volna, de akkor megláttam őket. Mert ketten voltak. Ketten
beszélgettek az én kertem füvének a tövében.
Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér. Egy girhes gyíkocska és egy éhes sündisznó.
- Micsoda remek tüsifrizurád van, kedves Kopóczi Elemér - mondta a gyík és
láthatóan megborzongott egy erősebb fuvallatra. - Talán úgy gondolod, közel már
a tavasz?
- Hogyan? Hiszen a tél elment, és ez a kellemes langyos szél már maga a
tavasz. Az a fiatal, tarka főkötős lány, aki erre futott tegnap, ő volt az idei
tavasztündér. Te nem tudtad ezt, Gyikon Oleff?
- Hogyne tudtam volna, mikor ezzel a két szememmel láttam. De én nem hiszek a
tündérekben és így azt kell mondanom, leginkább tél van.
- Te meghibbantál. Hát nem érzed, milyen kereken mosolyog a nap fent?
- Decemberben is éppen ilyen kerek nap sápadozott az égen.
- Decemberben is lehetett ilyen kerek nap, de most március van. Ez egészen
más nap. Sárga és ragyogó és meleg.
- És én fázom, mert igenis hideg van - mondta haragosan Gyikon Oleff és
toppantott az egyik lábával.
- Nem értelek. Hogy én éhes vagyok, mert tegnap az utolsó almámat is
megettem, az tény. Igen szomorú tény. De látod, mégis mosolygok. Mit gondolsz,
miért?
- Érdekel is az engem - mondta Gyikon Oleff. - De majd megmondod, ha akarod.
- Megmondom hát. Persze. Mert tavasz van.
Gyikon Oleff erre teljesen felfújta magát, legalább akkora lett, mint egy
nagyra nőtt kisbéka és haragosan Kopóczi Elemérre menydörgött:
- Irgum-burgum, márpedig ha mondom, nem és nem és nem. Nincsen tavasz. Nincs.
Akár tetszik, akár nem, nincs.
Micsoda gyík, gondoltam a fürdőkád tetején üldögélve, de hallgattam. Elvégre
ez az ő ügyük. Különben is, én felnőtt vagyok, az is tiszta szerencse, hogy
értem a nyelvüket. Még ha gyerek lennék. Akkor mondhatnék bármit. Megértenék és
válaszolnának. De így? Igaz ugyan, borotválkoztam reggel, de még az átlagos
óriásfiúk is bájosabbak nálam. Legalábbis az anyjuk szerint.
- Te gyík!
A sün hangja meglehetősen haragossá kezdett lenni. Zölddé változott és
barnává, és fekete vonalak karistolták össze és vissza.
- Én nem bánom, gondolj, amit gondolsz. A nap nem süt melegen. A szél hűvös.
A tündér nem tündér. De akkor mikor lesz itt a tavasz?
Ritkán látni ennyire elégedett gyíkarcot.
- Majd, Kopóczi Elemér. Ha eljönnek a sárkányok, tüzet lehellnek,
felolvasztják a havat és a hóból fakadt csermelyek végigfutnak a kerten.
- Mi közük a sárkányoknak a kikelethez? A hó már elolvadt régen.
- Nem olyan régen. Alig pár napja. Nem emlékszel arra a kitartó hóhalomra a
körtefa tövében?
- A tündér megérinti a fák ágait, a virágokat megsimogatja, amerre jár,
zöldül a határ, a vetés, az erdő. De a sárkányok?
Nagyon csendesen mondta Gyikon Oleff, szinte suttogva:
- Azok az én őseim. Azoktól reszket a tél. Nagyok és legyőzhetetlenek.
Valamikor itt laktak ebben a kertben is. Csak messzire költöztek, ahol mindig
süt a nap, mindig zöldek a növények és mindig ragyog a víz. Majd akkor. Ha
eljönnek, akkor tényleg elhiszem, hogy tavasz van.
- Tudnak repülni a sárkányok? - kérdezte óvatosan Kopóczi Elemér.
- Hát - mondta Gyikon Oleff. - Hát azt nem tudom. Nem emlékszem. Régen
találkoztam velük, amikor igazán kicsi voltam. Az egyikük megengedte, hogy
anyám felültessen a hátára. Akkor féltem, de azért nem sírtam. Hiszen én is
sárkány vagyok.
- Hogyne, csak kicsi - kacagott fel a sün.
- Úgy bizony - bólintott komolyan a gyík. - Majd meglátod, ha itt lesznek.
Nem tudom miért, talán engem látott meg, hirtelen eltűnt egy lapos kő alatt.
Felnéztem az égre. Talán egy madár? Nagyon távol körözött valami fekete. Akár
sárkány is lehet, a repülős fajtából, gondoltam.
Tényleg sárkány lehetett, gondoltam hazafelé az autómban. Mire felhagytam az
ég kémlelésével és visszafordultam, már a sünt sem találtam sehol, hiába
forgattam fel érte a kertet. Még szerencse, hogy a nap süt, és ez elég ok a
jókedvre. Az igazi tavasz meg majd ideér, ha elhozzák a sárkányok.
ÁPRILISI MESE
Április meséje az írógép meséje, melyet hóna alá fogott a nagy Lipemlopom
Aurél.
Volt egy író, aki minden héten írt egy mesét. Írógéppel írt, mert azt
szerette volna, ha mindenki elolvassa, akinek kezébe kerül a meséje. (Amúgy
igen csúnya volt a kézírása, ezt elárulhatom. Az iskolában, amikor még gyerek
volt, többször is meg akarta buktatni a tanító nénije szépírásból. Mindig
ráírta a füzetére: Kedves Kisfiam, legközelebb ne a macskával csináltasd meg a
házi feladatodat.) Szóval ez az író, akit Répási Ottónak hívtak megírta a
meséjét, aztán fogta a papírt, hajtott rajta egyet, hajtott rajta még egyet és
máris elkészült a papírrepülőgépe. Azzal szaladt az ablakhoz.
Az utcán villamosok és autóbuszok jártak. Répási Ottó fogta a repülőt,
berregett egyet, mintha a gép motorjai zúgnának és kidobta az ablakon. Szállt a
papírgép, körbe a városon, míg egyszerre csak lelökte egy rendetlen szellő a
földre. Ez egy igazán rendes város volt, ha nem tudnátok, mert szemétnek itt
nem volt helye csak úgy az utcán. Mindig akadt valaki, aki észrevette, hogy ott
virít valami a földön. Lehajolt érte, felvette és elolvasta és bizonyára
odaadta másoknak is, mert sokan ismerték és szerették Répási Ottó meséit. Még a
helyi újság is közölte mindet a híres meserovatában.
Répási Ottó nem tudta, de nektek elárulom, a városban több iskolában is
alakultak Répási Ottó klubok. Kint díszelgett a nagy meseíró képe a falon,
körben meg a meséi, amiket összegyűjtöttek a diákok. Ezeknek a kluboknak a
tagjai ismerték egymást, ha valaki szerzett egy új mesét, akkor megengedte a
többieknek, hogy leírják és tovább adják. Így terjedtek Répási történetei, s
terjedt a hír is róla, hogy azért tud ilyen szép meséket írni, mint a
Búboskacsa vagy a Korpa és malacok, mert egy ősrégi írógépen dolgozik, amiben
egy valóságos békebeli tündér lakozik.
Mondtam már, hogy ez a város nagyon rendes városka volt, mindenki szerette a
nagy meseírót. Egyetlen ember kivéve, akit úgy hívtak, hogy Lipemlopom Aurél.
Becsületes foglalkozását tekintve tolvaj volt, rabló és garázda. Egyszer talált
egy mesét - Tyúkok a ketrecben -, ami nagyon tetszett neki.
- Ez az! - mondta. - Ez a nekem való élet. Mostantól fogva meséket fogok
írni.
Le is húzta a lap tetejéről Répási Ottó nevét, és odaírta a sajátját, úgy
ment el a helyi újsághoz.
- Mostantól jó útra tértem, meséket fogok írni! - mondta a meseoldal
szerkesztőjének.
- Pompás! - mondta a meseoldal szerkesztője. - A legjobbkor érkezett. A héten
még nem jött Répási Ottótól mese. De ez nagyon tetszik. Holnaputánra kérem a
következőt.
Lipemlopom Aurél magabiztosan csapta be az ajtót távozáskor. Otthon rögtön
törni kezdte a fejét, hogyan is kezdődjön a meséje. Annyit mindenesetre felírt
a lapra, hogy Mese. Írta Lipemlopom Aurél.
Teltek a percek, az órák, csak nem jutott semmi az eszébe. Biztosan az a baj,
gondolta, hogy nem olyan régi írógéppel írok, amiben még békebeli tündér
lakozik.
Tudta, hogy Répási Ottó mindig otthon van, szinte ki sem teszi a lábát a
lakásából, ezért cselhez folyamodott.
- Jó napot kívánok, maga Répási úr? - csengetett be.
- Én vagyok - mondta a mesíró és megigazította a szemüvegét. Nem emlékezett
rá, hogy látta volna az ajtóban álló nem túl bizalomgerjesztő külsejű alakot.
- Csomagja érkezett, lent van a ház előtt. - mondta Lipemlopom és megragadta
a mesíró karját. Tessék kérem igyekezni, drága az idő.
Répási Ottó semmit nem értett, csak elindult lefelé, még az ajtót sem csukta
be. Csomag, neki?
Lipemlopom Aurél ezalatt beszaladt a meseíró lakásába, hóna alá kapta az
írógépet és a másik folyosón menekült el. Otthon azonnal papírt fűzött a gépbe,
és rákoppantott az egyik billentyűre, hogy kipróbálja, menni fog-e a meseírás.
Ekkor azonban, mintha a föld alól termett volna ott, megjelent egy tündér.
- Én vagyok az írógépben lakó Tündér Irmuska. Micsoda dolog ez, más
tulajdonát csak úgy ellopni?
Megragadta Lipemlopom Aurél fülét és elkezdte húzni. Addig húzta, míg a
kétszeresére nem nőtt.
- Így akarsz maradni, vagy visszaviszed az írógépet?
Lipemlopom belesandított a tükörbe. Bizony, majd elsírta magát.
- Viszem máris! - mondta és megint hóna alá kapta a gépet, úgy futott Répási
Ottó lakásához. Letette a küszöbre, becsengetett az ajtón és uzsgyi, úgy
eltűnt, mintha ott sem járt volna.
Répási Ottó meg kinyitotta az ajtót, bevitte az írógépet, megsimogatta az
oldalát és papírt vett elő. Azt írta a lap tetejére: Áprilisi mese. Írta Répási
Ottó.
MÁJUSI MESE
Május meséje a mesegép meséje. A mesegépet egy híres mesekutató találta fel
és a csodálatos, távoli keleten uralkodó Sahriár király leghíresebb felesége,
az ezeregy éjszakán keresztül pontosan ezeregy mesét mesélő Seherezádé
tiszteletére seherezádornak nevezte el.
A seherezádor éppen akkora volt, mint egy szentjánosbogár. Halkan mondta a
meséit, oda kellett rá figyelni nagyon. Hétfőn hosszú mesét mondott, kedden
kalandosat, szerdán szomorút, csütörtökön csacsogót, pénteken pergőt, szombaton
szerelmeset, vasárnap pedig varázslatosat. Minden nap csak egyet, amikor a nap
lement és az árnyak egybemosódtak az éjszakával. Egyetlen példányban készítette
el gépét a híres mesekutató és nekiajándékozta az első kisfiúnak, aki
szembejött vele az utcán.
- Tessék. Este tedd a párnád alá, s majd meglátod, milyen különös dolgok
fognak történni. Arra azonban jól vigyázz, ha valakinek beszélsz erről a
gépről, neked többé nem mesél, el kell ajándékoznod.
A kisfiú ezen igen csodálkozott. Igazából el sem akarta fogadni, amit az
idegen bácsi a kezébe nyomott, mert azt tanulta a szüleitől, ne álljon szóba
olyanokkal, akiket nem ismer, sőt ne is fogadjon el tőlük semmit, de ez a
seherezádor, ez a mesegép nagyon izgatta a fantáziáját. Elvette hát, s úgy
elszaladt, hogy szinte meg sem köszönte. Este aztán, amikor már a fogát is
megmosta, lehajtotta fejét a párnára és szívdobogva várta, mi történik.
A seherezádor pedig halkan mesélni kezdett. Mikor azt mondta, itt a vége,
fuss el véle, a kisfiú abban a pillanatban elaludt és olyan jól aludt egészen
reggelig, olyan mélyen, mint talán még soha.
Másnap lement a játszótérre a barátaihoz. Nem hitte el, amit az idegen
mondott, ezért mindenkinek eldicsekedett az új játékával. Nagyon, nagyon lassan
telt ez a nap. Szeretett volna már otthon lenni az ágyában és hallgatni, milyen
mesét mond a mesegép. Hiába ment azonban aludni a nap, s hiába feküdt le ő is,
hallgatott a seherezádor. Ebből megértette, igazat mondott az idegen, s ha nem
akarja, hogy egy élettelen, néma valami feküdjön a párnája alatt, el kell
ajándékoznia.
Egy kislánynak adta a mesegépet. Az a kislány egy másik kislánynak, aki meg
egy kisfiúnak. Így járt a világban körbe a seherezádor a gyerekek között, s így
jár körben ma is. Ha netalán hozzád kerülne, hallgass róla. Pssszt!
JÚNIUSI MESE
Június meséje a nyár meséje. A nyár olyan volt, mint valami nagy fekete
madár. Egyszerre csak ott termett a kert felett, rádőlt a domboldalra és áradt
belőle a meleg. Szél egy szellőnyi sem fújt, felhőt az égen látcsővel sem
találtam.
Gyikon Oleff elkeseredetten bandukolt a hőségben, mert a rovarok is árnyékba
húzódtak és eszük ágában sem volt körülötte repkedni, hogy éhét elverhette
volna kényelmesen.
- Jó napot! Jó napot!
Körbeforgott, ugyan ki lehet az, de nem látott senkit.
- Jó napot! - hallotta megint.
Most látta csak, hogy egy satnya, gyenge, sárga kis fűszál illegeti magát
előtte.
- Mit akarsz? Mit köszöngetsz nekem? - kérdezte morcosan.
- Ó - mondta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Nem akartalak megbántani.
- Engem nem tudnak holmi nyavalyás kis fűszálak megbántani - enyhült meg
kissé a gyík. - Én sárkányivadék vagyok. Hát nem látod rajtam?
A fűszál látta, hogy Gyikon Oleff igazi jóképű gyíkocska, de eszébe sem
jutott, hogy sárkány lehetett a nagypapája.
- Én azt sem tudom, mi fán terem a sárkány.
Ezzel aztán vérig lehetett sérteni a gyíkot.
- Mi az, hogy fán? Mi az, hogy terem? Te nem tudod, hogy a sárkányok mindig
az ég alatt repültek, és akkorák voltak, mint egy nagy-nagy-nagy-nagy fa? Vagy
egy ház? Vagy egy hegy? Csak ez a világ kicsi lett, ők meg úgy gondolták, jobb
ha elröppennek innen, akik meg itt maradtak, azok meg inkább elbújtak, mint én
is, látod, ide a fűbe.
- Jaj, a fű - sóhajtotta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Én csak egy
fűszál vagyok, csak egy fűszálacska, semmi más. De az sem sokáig, mert a
nagyobb fűszálak, nagyobb növények elszívják előlem a földből a vizet, én már a
reggelt sem érem meg, annyira szomjas vagyok.
- Víz kellene? Szomjas vagy? - kérdezte Gyikon Oleff és egészen megenyhült.
- Igen - suttogta egyre halkabban a kis fűszál.
- Majd én hozok - mondta nagyvonalúan a gyík. - Egy sárkánynak ez semmiség.
Várj csak türelemmel.
Sietősebbre vette az iramot, ment a kúthoz.
- Kút, adj vizet. Viszem a satnya, gyenge, sárga kis fűszálnak.
- Vizet? - kongott mélyen a kút. - Ha volna. Adnék én, bárcsak adhatnék, de
nincs. Ebben az irtózatos melegben nincs egy csöpp vizem sem. Majd elepedek, én
is olyan szomjas vagyok.
Gyikon Oleff toppantott egyet és továbbindult. Nem volt víz a forrásban sem,
épp akkor merült álomba a forrás tündére.
- Hagyj most, pihennem kell. Ez a meleg szörnyen elbágyasztott - mondta a
tündér, amikor a gyík elmesélte, mi járatban van.
- De a fűszál... - kezdte megint Gyikon Oleff, de a tündér már az igazak
álmát aludta.
Este lett, mire végigjárt minden régi tócsát, eret és patakot. Nem volt víz
sehol, a rettenetes hőségben senki nem tudott vizet adni Gyikon Oleffnek, hogy
vihesse a kis fűszálnak.
- Nem hoztál vizet? - kérdezte olyan halkan a satnya, sárga kis teremtés,
mikor odaért, hogy alig hallotta meg. Már egészen elfeküdt a földön, már alig
lélegzett, mint egy vékony, élettelen papírcsíkocska hevert a csendes
alkonyatban.
Gyikon Oleff nem merte megmondani, hogy dolgavégezetlenül tért vissza.
- Hoztam - suttogta, hogy ezt meg a fűszál hallotta meg alig.
Ahogy állt ott és látta, lebukik messze a nap, arra gondolt, hogy a sárkányok
nem hazudhatnak. Felfújta magát, amekkorára csak bírta és egy szomorkás
sóhajtással kilehellte a levegőt.
Ekkor hatalmasat mennydörgött az ég, villám cikázott a domb fölött és sűrű
cseppekben eleredt az eső. Gyikon nem győzött szaladni, hogy idejében
hazaérjen, de még így is bőrig ázott. Ezúttal azonban nem bánta, mert ettől
kezdve minden délben ott heverhetett büszkén egy erős, zöld és roppantul hálás
fűszál tövében.
JÚLIUSI MESE
Július meséje egy kislány meséje, akit Boglárkának hívnak. Boglárka kicsike
kislány volt, barna szemű, fürtös teremtés. Júliusban született, s ahogy
megszületett, rögtön talpra is állott, s azt mondta:
- Apám, anyám, adjanak egy rend ruhát, egy kosárba kalácsot és meggyitalt,
hadd menjek világgá, szerencsét próbálni.
- Eredj, lányom - mondta az apja -, menj, ha úgy találod jónak. Hanem, ha
bármi gondod van, itt ez az elemlámpa, villants vele egyszer, kétszer,
háromszor, s nyomban ott termek, hogy megoltalmazzalak.
Az anyja sírt egy kicsikét, Boglárka azonban odahajolt hozzá, megpuszilta
jobbról, megpuszilta balról, megölelgette és letörölte könnyeit, s akkor indult
útra.
Ment felfelé a Csillagok Útján, ahol bizony meredek ösvények kanyarognak,
üstökösök szaladoznak, telihold cammog mogorván, s károg fenn a Hollókirály,
bizonyos Szörnyű Sötétlő. Ez a Szörnyű Sötétlő arról volt híres, hogy
elrejtőzött a nap mögött nappal, a csillagszikrák mögött éjjel, s akinek épp
rosszat akart, onnan fentről megdobálta fejet fájdító sugárral. Boglárka éppen
őhozzá indult, mert tudjátok meg, a gyerekek, mielőtt megszületnek, fenn élnek
az égben, ahol az Isten él, éppen ott. Jól látta még akkor, mielőtt világra
érkezett volna, micsoda ronda lélek az a Szörnyű Sötétlő, micsoda károkat okoz
az embereknek. Mert a szántóvetők földje bizony kisebesedett, termésük aszott,
elomolt, ha sugarát hajigálta Szörnyű Sötétlő. A pásztoroknak nyája is
elkóborolt, vissza nem tért. A doktor bácsik, tanító nénik meg csak
szaladgáltak, kapkodtak fűhöz-fához, semmire sem jutottak, mert ezeket a
sugarakat semmiféle műszer ki nem mutathatta. Hát éppen ehhez a sugárhajigáló
Szörnyű Sötétlőhöz indult Boglárka.
- Hú! - mondta a ronda lélek. Meg azt is: - Hahh!
Így akarta elrémíteni a kislányt. De ő nem ijedt meg tőle, azt mondta:
- Hát te nem tudtad, hogy jól kell viselkedni? Fogadj szót, mert jaj neked -
azzal előkapta a kalácsot, elő a meggyitalt és a kalácsot Szörnyű Sötétlő bal
kezébe nyomta, a meggyitalt a jobb kezébe, hogy ne legyen mivel dobálnia azokat
a fránya sugarakat.
Szörnyű Sötétlő úgy meglepődött ezen, hogy lecsüccsent. Még a csillagporos
szőnyeget is összegyűrte. Boglárka megbillent, s csúszni kezdett lefelé, minha
valami hatalmas strandbéli csúzdán csúszna, amin aztán nem lehet megállni. Nem
ijedt ám meg, kapta a zseblámpát, villantott hármat. Ugrott az apja, megállt a
földön, széttárta karját, s úgy, hogy Boglárka épp odaérkezett. Az anyja
megcirógatta, az apja megölelgette, s éppen kérdezték volna, hol és merre járt,
amikor úgy elaludt a kislány, mintha mi sem történt volna.
Csak másnap ébredt fel, de akkor nem mondott mást, csak annyit, amit a
kisbabák szoktak:
- Oá! Oá! Oá!
AUGUSZTUSI MESE
Augusztus meséje a kis pingvin meséje. A kis pingviné, meg a barátaié.
Hol is kezdjem? Ez a különös kis madár messze-messze délen élt, ahol mindig
hideg szél fújt, mindig pelyhes hó hullt és jégtáblák ringatóztak a tengeren.
Sziklás parton élt a kis pingvin, ott szaladgált a társaival.
Történt egyszer, hogy hiába várta, nem kelt fel reggel a nap. Telt-múlt az
idő, egy hét, két hét, de a napnak, úgy tűnt, esze ágában sem volt felkelnie. A
kis pingvin gondolt egy nagyot, elhatározta, hogy ő bizony utána jár, hol,
merre lehet a nap. Kifutott a tengerpartra, körbenézett, de még csak nem is
derengett a horizont. Felkapaszkodott egy úszó jégtáblára, s hagyta, hadd
sodorja a víz. Amikor aztán nekiütődött a tábla a partnak, leugrott, s ment
tovább az orra irányába.
Egyszer csak találkozott egy autóval.
- Hát te hol jársz itt, ahol a madár sem jár? - kérdezte a kis pingvin.
- Én bizony keresem az utat. Amióta nem kelt fel a nap, azóta csak tévelygek
erre, alig van már benzinem, a lámpáim is éppen, hogy világítanak.
- Menjünk együtt - mondta a kis pingvin.
Mentek, mendegéltek, találkoztak egy kakassal.
- Hova, hova, kis kakas?
- Megyek, hogy megkeressem a napot, mert amióta nem kelt fel, hiába röppenek fel a szemétdombomra, nem tudok egy igazán jóízűt kukorékolni.
Mentek tovább immár hárman. Egyszercsak hatalmas hegy lábához értek. A hegy
túloldalán mintha valami fény derengett volna. Felkapaszkodtak, s ahogy
lenéztek a túloldalra, hát látták, ott egy nagy tó, abban fürdőzik, abban
lubickol a nap.
- Jó napocska, csak tévelygek az úton, csak bolyongok - mondta az autó -,
amióta nem járod égi utad. Benzinem is alig van már, lámpáim is alig égnek.
- Elegem van a folytonos rohanásból - mondta a nap és hanyattfeküdt a vízben.
- Jó napocska, én a messzi délről jöttem, ahol mindig is kevés a fény, nagy a
hideg. Nélküled nem élet az élet, ne hagyj minket sötétségben - kérlelte a kis
pingvin is.
Hanem a nap hajthatatlan maradt. A kis kakas látta, hiába a szép szó. Gondolt
egy merészet, teleszívta a tüdejét levegővel, s olyat kukorékolt, hogy még a
fellegek is belerepedtek.
- Kukurikú, ébresztő, indulj utadra, te lusta!
A nap megrettent a harsány kiáltástól, csak úgy, vizesen felkapta a ruháját,
s mintha bottal verték volna, futott fel az égre, égi útjára. Világosodott már,
amerre ment, ahogy annak rendje s módja van.
Az autó megtalálta az útját, a kakas hazaballagott a szemétdombjához, a kis
pingvin pedig ment a tengerparthoz. Ott ringatózott egy széles jégtábla, mintha
csak reá várt volna. Otthon olyan ünnepséget csaptak tiszteletére a pingvinek,
hogy hetekig járták a táncot. Akkor aztán fáradtan ágyukba tértek, s nyugodtan
hajtották álomra a fejüket, mert tudták, mikor ideje lesz, sütni fog rájuk a
nap.
---