Beney Zsuzsa: Weöres-szonettkoszorú II.
Babits tanított ízére a dalnak.
Mint őszi szőlőszemek ha beérnek
opál homályból felcsillanó fények
gyöngyhimzésükkel ma is betakarnak.
Pedig gyermekkorom, ahol úgy éltek
mint fű-, fa-, füst-valóság a mesék
tengerfenék mélyére vetve rég.
A sós vízen nem hallik át az ének.
Aki Hegeso síremlékén álltam
ládikódat nyitva, szobor-ruhában,
most én hánytorgok gyomrában a halnak
s ha kiokád majd az epe s a szégyen
közt te taníts, hogy akkor is beszéljek
VERS BABITS MIHÁLYRÓL
Tiz-egynéhány éves voltam és diák,
éldegélve kis falun,
mikor először olvasgattam verseit
egy vakitó nyáron át.
Ó hányszor heverésztem a domboldalon
két könyvével egymagam,
a pataknál, mely majdnem mozdulatlanul
nyúlt a sás közt nesztelen -
odafenn sávos felhők - és bennem mi volt,
soha el se dadoghatom!
Senki mással igy nem egyesültem én
addig se, azóta se:
részemmé vált, élőn oltódott belém,
mint vadócba nemes ág.
Ottan lettem azzá, aki én vagyok,
egy vakitó nyár alatt.
Lénye lényemmé vált - mégis messze volt,
mint az iszonyu csillagok.
És ki nékem álomi hang és délibáb
s távol tűz volt, testtelen:
emberré lett, asztalánál ültem és
megkinált, beszélt velem,
ő támogatott engem és gondolt velem,
jó volt hozzám, mint apám,
s én mit adtam? fiú-szivet tártam néki, mely
aljas, pokoli, tudhatod:
hánytorgása éjjel-nappal recsegő máglyatűz
és hálája gyertyavég.
Ime feléje nyúlnék és kiáltanék,
hangját hallom, szája nincs,
néz rám és nem érzem a tekintetét,
melléből eső csorog
- hányszor mondjam, ember volt, beszélt velem,
most többé határa nincs;
és mint rég, diák-koromban, oly közel
és oly messze-messze van.
Weöres Sándor
