P Á L Y Á Z A T Próza

Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.
Pályázat





Tóth László Pál:


Utolsó karácsony





A halál a forgószél láthatatlan alakját magára öltve éjfél után végigtáncolt a Fő utcán. Talpa alól szétrugdosta a havat, a föld karácsonyi ruháját, melyben a kicsiny Jézus születését ünnepelte. Hol a kocsiúton, hol meg a házak tetején ropta kísérteties táncát. Némelyik ablakon bezörgetett, majd üvöltve továbbnyargalt. Bebújt a kéményekbe, aztán jól meghempergőzött a holdfényben csillogó havon. A szunyókáló bakter fejéről leütötte a báránybőr kucsmát, és addig rugdalta, míg tele nem lett hóval. Mikorra a vén faluvigyázó utolérte fejfedőjét, már a szomszédos háztetőnek a széldeszkáit feszegette.

A kutyák vonítva, vicsorítva ugatták, míg abba nem hagyta táncát Ferenc bácsinak, az utca vén vízhordójának viskója előtt, a falu végén. A szél fütyülve nekiiramodott a holdsütötte pusztának, a halál pedig az ajtóhasadékon bebújt a rideg, barátságtalan szobába, ahol az öreg szalmából vetett derékaljon, egy kopott suba alatt, az igazak álmát aludta. A szűk kis ablakon bevilágított a hold. Középen egy rozzant kecskelábú asztal állott, mellette meg egy üres katonaláda. A sarokban rozsdamarta kályha várta a reggelt, mikor majd Ferenc bá’ a karácsonyi ünnepre való tekintettel tüzet gyújt benne.

A halál odalépett az ágyhoz. Megszámolta az öreg arcán a barázdákat, aztán kíméletlenül derékig lehúzta róla a takarót, majd az ajtóhasadékon elillant.

Reggel felé a kicsi szoba csendjét megzavarták az öreg mélyről jövő köhögései. Arcát pirosra festette a láz. Már ébren volt. A suba alól csak a feje látszott ki.
– Menni kéne köszönteni… Meg az edények is üresek – mondogatta erőtlen hangon. – Megyek köszönteni – motyogta.


Az asztalba kapaszkodva felállt, magára aggatta rongyos ruhadarabjait, felhúzta az idomtalan nagy, papucsszeggel megtűzdelt talpú csizmát, melyben annyiszor végigcsoszogott a Nagyutcán kezében az üres vagy vízzel megtöltött edényekkel.

– Meghűttem, meghűttem – mondogatta öltözés közben.

Nyakába akasztotta tarisznyáját, ami karácsonykor – a vízhordatók jóvoltából – igencsak meg szokott telni mindenféle ünnepi falattal. Elindult, hogy – mint eddig minden évben – boldog karácsonyi ünnepeket kívánjon ismerőseinek. Mikorra végigjárta az utcát, a tarisznya megtelt, de erejéből annyi sem maradt, hogy a házikó ajtaját becsukja maga után. Lerogyott az ágyra. A köhögő roham mind sűrűbben jelentkezett. Bajszán megderesedett a pára. Szemei zavarodottan néztek a semmibe, ahogy a halált várók szoktak az utolsó órákban.

A nyitott ajtón hópihéket kergetett be a szél. A vén ember szeme könnyel telt meg. Eddig még sohasem érezte ilyen elhagyatottnak magát. Megszokta az egyedüllétet, most azonban jól esett volna, ha valaki mellette van. Nem félt a haláltól, régóta várta már, de most, hogy szemtől szemben állt vele, az utolsó harminc év nyomorúságát elfelejtette. Még élni szeretett volna.

– Legalább a tavaszt engedd megérnem, Uram – szotyogta magában. – Még el sem tudnak kaparni ebben az ítéletidőben. A csákány beletörik a fődbe. Legalább addig éljek, míg a hó levet ereszt, oszt’ beissza a főd. Rügyfakadásig, levélhullásig – alkudozott az öreg. – Az aratást, a levélhullást…még egy karácsonyt, Uram! – Elaludt. Lassan besötétedett…

A meleg, barátságos szobákban kigyulladtak a gyertyák a karácsonyfákon. A falu zsúpfedeles, rozzant viskóiból rongyos kicsi gyerekek indultak az éjszakába, hogy a kőházak lakóinak elénekeljék a Mennyből az angyalt kis ajándékok reményében.

Az egyik kántáló csapat hazafelé tartva Ferenc bá’ viskója elé sompolygott, és énekelni kezdett. – Vajon mit szól az öreg? – kuncogtak a legénykék. A vén vízhordót már majd’ a másvilágról szólította vissza a Mennyből az angyal.

– Kántálók, kántálók – örvendezett. Boldogan hallgatta az angyali vígasságot. Mikor az ének véget ért, akkor jutott eszébe, hogy valami ajándékot kellene adni a gyerekeknek. De mit? Pénzt! – Gyertek be kicsinyeim! – kiáltotta minden erejét összeszedve. — Gyertek no, pénzt adok!

Kívülről mozgolódás hallatszott, majd félénken, egymást tuszkolva, besomfordáltak a szobába. Mikor meglátták az öreget, még köszönni is elfelejtettek.

– Gyertek no, közelebb – bátorította őket Ferenc bá’. – Meghűttem, oszt nem bírok felkelni. Az asztalon van a gyufa, gyújtsátok meg a lámpát!
– Nem fázik kend? – kérdezte az egyik kendőbebugyolált.
– Fázom én, de hát mit tegyek? – válaszolt szomorú hangon.
– Becsukjuk az ajtót, oszt’ tüzet gyújtunk – okoskodott a lámpahordó.
– Az bizony jó lenne, nagyon jó lenne. Az ajtót meg be kéne támasztani.

A havat, ami beesett a szobába, kirugdalták az ajtón, tüzet gyújtottak, aztán a kendős bejelentette:

– Hát akkor Ferenc bá’, mi mennénk.
– Nyúljon csak be valamelyikőtök a fejem alá! Ott van pénz a zsebkendőben, mind a tietek lehet. Csak még azt énekeljétek el, hogy Csorda pásztorok… – mondta az öreg elhaló hangon, szemét lecsukva.

A gyerekek boldogan számolták a szalma közül előkotort pénzt, ami a lámpahordó kezében csillogott.

– Elaludt az öreg, csak lassan énekeljünk! – tanácsolta valamelyik.

Mikorra odaértek, hogy „Isten angyala leszállott közéjük”, Ferenc bá’ már készülődött. Mind messzebbről hallotta az éneket, és mikor a kicsi csizmák kikopogtak a szobából, már ő is otthagyta a viskót, a hideget, a szenvedést, a nélkülözést, a rügyfakadást, levélbomlást, aratást.
 

lelkes.miklos

Kitiltott (BANned)
Lelkes Miklós Zsolt: A K U T Y Á S K O L D U S
A karácsonyt mindig ellentmondásos ünnepnek tartottam.Egyfelöl a szereteté , hivõk számára különösen fontos üzenettel.Másik arca viszont az ördögé: a Pénz diktatúrája , kötelezõ vásárlási lázzal , a kapott ajándékok összehasonlitgatásásal , anyagiassággal , képmutatással.Jobb volna inkább szerényebb ajándék ilyenkor , de egész évben több szeretet , megértés mások iránt.Hát , persze , tudom , ez jellemzõ az emberekre: ünnepet alkotnak , de mindjárt el is rontják az egészet.
Igy tünõdtem magamban szenteste napján , hazafelé , és mindjárt ott volt egy kis illusztráció is gondolataimhoz.A HÉV aluljárójában borostás arcú öreg bácsika állt és a falnál kisdolgát végezte.Egy rendõr és egy biztonsági õr rögvest otttermett , utóbbin már messzirõl hivalkodott a “SECURITY” felirat.A biztonsági õr - izmos suhanc - megragadta az öregember piszkos kabátját és egészen közelrõl az arcába kiáltott:
· Mit csinálsz , papa?! Ez itt nem illemhely! Tünj el innét!
Az öregnek földbe gyökerezett a lába az ijedtségtõl , nadrágja vizes lett - lepisálta magát.A rendõr felhördült:
· Nem hallottad , mit mondtak?! Süket vagy?! Lódulj már! - és gumibotjával a hajléktalan ember hátára ütött.
Nem birtam tovább nézni ezt a kis karácsonyi jelenetet.Odébbmentem újságot és egy szelet csokoládét venni.Ám a továbbiakban sem fogadott szivderitõ látvány.Itt is , ott is hajléktalanok feküdtek ,üldögéltek.
Szemeteskukák tetején egy-egy fenyõgally , szomorkodó szaloncukor a teritõnek csúfolt rongydarabon - ennyi jelezte jelezte a karácsonyt , a nyomorúság karácsonyát.
Gyarló az ember , el akarja felejteni a lehangoló látványt.Talán el is felejtettem volna , ha , miután kijutottam az aluljáróból , nem pillantok meg a zajos utcasarkon egy igen érdekes külsejû koldust..Alacsony , zömök testû , idõsödõ férfi volt , egyszerre kövér és izmos.Hasa már megereszkedett , de látszott , hogy valamikor egyetlen kiló felesleges testsúly sem volt rajta.Arcát jellegzetessé tették a mélyenülõ barna szemek , a sûrû szemöldök , a kiugró pofacsont és fõleg a hosszú , mellkasáig érõ ivelt szakáll.A honfoglaló magyarokra emlékeztetett , a mondabeli Botondra , aki a legenda szerint buzogányával rést ütött Bizánc kapuján.Fején orosz fülessapka volt , vastag , szõrmegalléros , terepszinû katonai kabátot viselt , zöld nadrággal , fekete csizmával.Furulyált.
Mellette két kutya feküdt.A nagy hideg miatt a kisebbik féligmeddig rongyba bugyoláltan , papirdobozból nézegetett ki.Keverék kutya volt , de nagyon helyes: hosszúkás pofájú , keskeny állkapcsú , nagyon hosszú fülû.Szõrén fehér alapon fekete és barna foltok huncutkodtak.Egyik õse basethund lehetett , valamelyik felmenõje pedig tacskó.
A koldus észrevette , hogy tetszik nekem a kutya.
· Mancinak hivják , becenevén Mancus - mondta nekem barátságosan.Nyugodtan megsimogathatod , nem harap.
A másik kutya is jópofán nézett ki.Hosszú világosbarna szõrû , hatalmas termetû német juhász volt.Szeretetteljes pillantásokat vetett rám.
· Ennek meg Tökös a neve - magyarázta a koldus. Aki ránéz , elismerheti: találó név!
A kutyás koldus meglepõen értelmesnek , tájékozottnak bizonyult.Kiderült: az életben már sok keserûség érte , de nem veszitette el humorérzékét.Volt már taxisofõr , autószerelõ és hivatásos katona.Azután a sors lassan , de bizos kézzel taszigálta a szakadék felé.Bejárta a fél világot.Az utóbbi években a kutyákat is mindenhová magával vitte.
Beszélgetésünket az szakitotta félbe , hogy két fekete , középtermetû kutya közeledett.Tökös iszonyú csaholásba kezdett.Mély , öblös torokhangjától szinte rezgett lábunk alatt a föld.Manci is kiugrott a papirdobozból és vékony , kutyakislányos hangon vakkantgatott , zöld szemei kidülledtek az izgalomtól , kobakján felborzolódtak a fehér szõrszálak.
· Hagyjátok abba! - szólt rájuk az a koldus. Ne telefonáljatok! Mancus , a helyedre , mert megfázol!
A kutyák azonnal szótfogadtak.

A koldus elérzékenyülten mondta:
· Jól van! Gyertek a papához , szeret titeket!
Tökös erre kétlábra állt és mellsõ lábaival a gazda vállaira támaszkodott.Mancus követte.Õ még meg is nyalta a koldus arcát.
· Mint egy család! - gondoltam.
Délutánonként , munkából hazafelé menet , olykor elbeszélgettem Gyula bácsival , a koldussal.
· Minden huszadik járókelõtõl kapok csupán valamit: pár forintot vagy egy száraz zsemlyét.A múltkor egy bolond nõ romlott töpörtyût adott nekünk.Még a kutyáknak sem kellett! - mondta keserûen Gyula bá .Nem mindenki akar ám jót nekünk! Sokan utálnak minket és állandóan piszkálódnak: vagy a kutyákat piszkálják vagy engem sértegetnek.Nem mernék itt aludni az utcasarkon...
Egy százforintost adtam neki és hozzátettem:
· Bemegyek ebbe a boltba , hozok ráadásnak egy pohár forró teát és egy-egy zsemlyét Tökösnek és Mancusnak.Úgyis vásárolnom kell ezt-azt.
Meghoztam a teát , kicsit beszélgettünk még , amig a buszom megérkezett.Ettõl fogva gyakran megálltam munka után Gyula bácsinál , a kutyás koldusnál.Vicceket meséltünk , politizálgattunk.Nem gondoltam , hogy valamikor összekülönbözünk.Pedig bekövetkezett.
Gyula bácsi egyik viccén jót nevettem , elismerem , azzal a kissé ugatós hangú nevetésemmel , amit otthon , családi körben sem dijaznak.A kutyák azonban ezen túlmentek itéletükkel , talán azért ,mert felriasztotta õket álmukból.
A kisebbik , Mancus , mérgesen nézett rám zöld szeivel és vékony hangon utasitott rendre: “Hüh! Hüh! Hüh!”
Tökös viszont mély torokhangján kezdett ugatni , úgy szidott illetlen nevetésemért.Az õ csaholása vadul ugrált
a dobhártyámon.A kutyák feje közben ütemesen mozgott , Mancus “Hüh!”-jét Tökös “Vah!”-ja követte.Olyan humoros arcot vágott a két kutya , hogy nem birtam abbahagyni a nevetést.Már az egész utca minket bámult.
Egy ember gúnyosan odakiabált Gyula bácsinak , aki semmirõl sem tehetett:
· Mikor lövöd már agyon ezeket a veszett dögöket?! Arra vársz , hogy széttépjenek valakit?!
· Törõdj a magad dolgával! - szólt rá a koldus ingerülten.Azután felém fordult , ingerülten:
· Ne szólj hozzánk és hagyj minket békén!
Elment a kutyáival , otthagyott faképnél.
Bántott a dolog: talán azt hitte , hogy rajta nevettem és nem a viccen?
Jódarabig nem találkoztam vele ismét , szándékosan máshová ment koldulni.Amikor ismét megpillantottam a sarkon , a kutyák visszaemlékeztek a nevetésemre és rákezdték az ugatást.Másnap ugyanez történt , de harmadnapra a kutyák megbékéltek velem , csak Mancus figyelmeztetett néhány vakkantással: nehogy megint nevess!
Gyula bácsi is megbékélt velem , egy nyári napon együtt mentünk el megtekinteni a budai várat és környékét.
Voltunk a déli rondellánál , megnéztük a Buzogánytornyot , majd lementünk a Tabánhoz , a koldus itt töltötte gyermekkorát. Késõbb a Vérmezõn futtattuk meg a kutyákat.Az öreg száraz sajtot és fõzõkolbászt vett elõ hátizsákjából.Én meghivtam õt is , a kutyáit is fagylaltozni.A füllesztõ melegbenTökös és Mancus élvezettel nyelték a gombócokat.
· Hát ez szép kirándulás volt - mondta Gyula bácsi. Csakhát a lábam megérezte , rosszak már az izületeim.
Kis szünetet tartott , majd folytatta:
· Nyolcéves koromban már dolgoztam.Mindenfajta munkát elvállaltunk apámmal.Nos , hát fagylaltot , azt rég nem ettem , pedig finom!
Arcán egy könnycsepp futott végig.
Észrevette kérdõ tekintetem , elszégyelte magát , és csak annyit mondott:
· Izzadok , folyik rólam a viz. Pokoli meleg van.Akár az életem , az is pokol.Várom , hogy mikor visz már el az ördög.
Tekintete a távolba meredt , majd pedig megsimogatta Mancust és Tököst és megfelezte közöttük az utolsó darabka kolbászt.
/Megjegyzés: a versek az enyémek, de az elbeszélés fiam - Lelkes Miklós Zsolt - munkája./
 

lelkes.miklos

Kitiltott (BANned)
K A R Á C S O N Y I G Y E R T Y Á K



A karácsonyfa-énekek maradtak ,
s üveggömbön a tükrösszemû ablak

zöld ágak közt. Aki kiváncsi lélek
minden karácsony lelkébe benézhet ,

s láthatja: ágaskodó gyertyalángon
mily sokféle az egynek hitt karácsony.

Gyertyaláng-erdõk , csillag-vitte évek ,
én rátok nézek , ti szívembe néztek.

Kint szelesen zúg hazugság sötétje ,
bent gyertyaláng-erdõ égtiszta fénye.

Kint hazudnak , kik hazudni akarnak ,
- hallom rajtad át tükrösálmú ablak -

de bent a csillag piros szíve csenget ,
s hoz a szívemen átpirosló csendet.

Gyertyaláng-erdõ , tündérkék meséje
vigyél el ma álomba , messzeségbe.

Jelenen túlba. Tündér szikraszárnyán
hadd csillogjon karácsonyi szivárvány.

Az égtiszta szó legyen csak a számon ,
ne ámitson el álarcos karácsony ,

ál-szeretet , mely rejti szennyes titkát ,
s látszat-jósággal oszt ki alamizsnát ,

de Te maradj , gyertyás , gyönyörû ének ,
könnytõl , jelentõl szivemet te védd meg ,

s mind a szívet , melyben , bár eltemetve ,
valahol még a Szépség-lelkû eszme.

Maradj velem , velünk , Hûség , Karácsony ,
fenyõének égajkú gyertyalángon ,

lobogd , Ének , jelenen túli békéd:
álomvaló csillagos messzeségét.

Lelkes Miklós

AHOGYAN A HÓ HALLGATOTT…

A hó kigyúltan hallgatott.
Kart tárt ki égi szép:
fénybíztatás, boldogfehér,
elképzelt messzeség.

Ahogyan a hó hallgatott,
túltett minden zenén:
futottak arany hangjegyek
tündöklő felszínén.

Ahogyan a hó hallgatott,
s fent kék volt az a kék,
s lobbant szemünkben vágypiros,
ígérő messzeség!

Hallgat a hó, e hallgatás
még eljátszik velem,
s veletek játszom: tér, idő,
elmúlás, végtelen.

Én már nem hiszem, mint Apám,
a csalfa szót: vagyok.
Tudom: a Nincs a végtelen.
Mosolygok. Hallgatok.

Lelkes Miklós
 

kicsividra

Új tag
kicsividra

Régi karácsonyi történet

Ahogy múlnak az évtizedek, úgy sorakoznak bennem az emlékek, a számomra legkedvesebb ünnep: a karácsony legszebb történetei. Igazán varázslatos akkor volt, amikor még gyermekként élhettem át, szüleim voltak a titok hordozói, a Jézuska és az angyalka cinkosai. Aztán felnőttem és a titkot megörököltem, gyermekem született és ahogy értelme nyiladozni kezdett, már ő várta úgy a karácsonyt és a Jézuskát, a fenyőfát, mint évtizedekkel korábban én.
A nyolcvanas évek elején fiatalasszonyként Pestszentimrén laktunk családommal. Kicsi fiammal gyesen voltam, férjem fizetéséből nagyon szűkösen éltünk.
A karácsony közeledte várakozással, de ugyanakkor szorongással töltött el. Bárhogy igyekeztem, nem sikerült félretennem pénzt, hogy emlékezetes karácsonyunk legyen. Gondolataim az ajándékokon, az ünnepi vacsorán jártak, de mindezek előteremtése teljesen megoldhatatlannak tűnt számomra.
Kevéske pénzemmel elindultam ajándékot venni, aprócska meglepetésekre futotta csak. Fájó szívvel néztem a tömött buszon a karácsonyi csomagokkal megrakott, izgatott embereket.
Fenyőfára már végképp nem futotta, emlékszem arra a határtalan elkeseredésre, amit akkor éreztem, hogy épp a világra eszmélő gyermekemnek nem lesz igazi karácsonya. A közelünkben lévő fiatal telepítésű fenyőerdőből mégsem akartunk fenyőfát hozni, mert az elrontotta volna az örömünk tisztaságát.
Eszembe jutottak az én gyermekkori karácsonyaim, az ötvenes években, amikor szüleim a nagy szegénység ellenére is, szinte a semmiből, mégis megszépítették számunkra az ünnepet. Ami mindig csodálatos volt, titokzatos és felejthetetlen.
Így jött el a karácsony napja.
Befűtöttünk a cserépkályhába, meleg szobánkban együtt voltunk mi hárman: a család. Kevéske karácsonyfadíszünket felaggattuk az ablak előtt álló hatalmas könnyező pálmára, ami elég rendhagyó – de az adott helyzetben elfogadható megoldásnak tűnt.
Került ünnepi vacsora is, egy fenyőág illatozott és égtek a gyertyák.
Aztán az este folyamán eleredt a hó, hatalmas pelyhekben hullt, betakarva az utat, a házakat, a fákat. Eleinte csak az ablakból néztük a kint kavargó hóesést, majd a ragyogó téli égbolt, a csillagok alatt karácsony éjjelén szánkózni indultunk. Kicsi fiam ujjongva sikongatott, mikor arcán elolvadtak a hópelyhek. Buksi kutyánk önfeledten ugrándozott körülöttünk, hempergett a hóban.
Soha nem felejtem el, hogy akkor éjjel boldogok voltunk, átéreztük az együvé tartozás örömét, a karácsony misztériumát.
Később a könnyező pálma története a családi legendárium része lett, anekdotává szelídült. Gazdagabb karácsonyokon meséltük egymásnak édesbús történetét. Fiam felnőtt, ő maga is családalapítás előtt áll. Buksi kutya már rég az égi vadászmezőkön hajkurássza a hópelyheket és a macskákat. Az a család már a múlté, de az emlékét őrizzük tovább.
 
Régi karácsony


A szép ünnepre megérkezett a régen várt hó, csillogó pelyhekkel telepedett a fagyos, piszkosszürke utcákra, ezzel fehér bundába öltöztetve a falut.
Alkonyodott. Az ünnepre készülő emberek, sietős léptekkel haladtak a havas úton, hogy mire beköszön az este, mindenki otthon legyen a szeretteivel.
A gyerekek a konyhalócán kuporogva feszült izgalommal várták, hogy megszólaljon a pici csengő, ami azt jelzi, hogy a szoba nyitott ablakán át, az angyalka beteszi a szép karácsonyfát, és a fa alá a karácsonyi ajándékokat. A nagyobbak már tudják, hogy ez az apuka műve, de véletlenül sem árulnák el, a kicsiknek. Ah, most megszólalt a csengő. Az izgalomtól kipirosodva, berontanak a szobába és körül állva a fát, együtt éneklik a "Mennyből az angyal" szép karácsonyi éneket.
Apuka is beoson, és csatlakozik hozzájuk, és szép erős hangján ö is együtt énekel velük. Az ének után köszöntőt is mond:

"Krisztus, Isten fia, ki ez nap született.
Aki mi érettünk emberi testet vett.
Barmok szája által felmelegítetett,
Ez az Áldott Jézus, áldjon meg bennünket.
Tiszta szívemből kívánom, az egész ház népének."

Ezután mindenki megkeresi a neki szánt ajándékot, és örömmel birtokba veszi. Apró ajándékok ezek. Az anyuka készítette rongybabák a kislányoknak, apuka faragta állatkák, karikás ostor a fiúknak. Kis szalagocskákkal jelezve kinek-kinek, neve szerint.
A tanító úr minden karácsonykor az iskolába járóknak füzeteket, a kicsiknek mese könyvet ad már jó előre, hogy a szülők azt is a fa alá rejthessék.
Az egyszerű ajándékok éppen olyan örömet szereznek a gyerekeknek, mint a drága pénzen vett ajándék a gazdagoknál, mert az ilyen népes család karácsonyán, ahol napról-napra kilenc éhes szájnak kell kenyeret adni, az összetartozás, szeretet, békesség a legnagyobb ajándék.
A karácsonyfát apuka rendszerint az erdészék ajándékaként kapta. A szaloncukrokat, anyuka napokkal előbb, amikor a gyerekek már aludtak megfőzte, ahogy az édesanyjától tanulta, házilag cukorból, ízesítőkből. Amikor a massza már jól besűrűsödött, gyúrótáblára öntötte, és még mielőtt teljesen kihűlt, éles késsel apró kockákra porciózta. Szépen apró selyempapír-csíkokba becsomagolta, még a két végét ollóval fodrosra is cakkozta, hogy hasonlítson az igazi szaloncukorra.
Asztalhoz ülnek. A gyerekek már nagyon türelmetlenek, mert nem sokára jönnek a kántálók, akikhez ők is csatlakozhatnak. Alig fejezték be a vacsorát, amikor kintről felhangzott a kérdés: "Szabad az Istent dicsérni?"
Apuka válaszol: "Szabad": a gyerekek egy emberként ugranak fel az asztaltól, és rohannak ki az ajtóba, hogy beengedjék a szomszédból érkező gyerekeket, és valamennyien együtt énekelnek az öröm, és áhítat hangján:

"Dicsértessék a Jézus, aki ma született.
A mi üdvösségünkre, Mennyből leküldetett.
Betlehem városába, rongyos istállóba.
Született Isten fia, világ Megváltója.

Senki se fogadta be, a szép Szűz Máriát.
Nem tudta hol megszülni, Szentséges, Szent Fiát.
Talált egy rossz istállót, kénytelen betérni.
A szállást meg tagadván, nincs többé hol kérni.

Eljött a boldog óra, megszülte Szent Fiát.
Mily nagy öröm tölté be, a szép Szűz Máriát.
Midőn az ö szülöttjét, karjain szemlélték,
Mint Istenét és Urát, imádva dicsérték.

Nyájat őrző pásztorok, az angyal szavára.
Jöttek a kisded Jézus, feltalálására.
Feltalálták barmok közt, keskeny jászolyában.
Imádták leborulva, rongyos pólyájában."

Ezután a legnagyobb gyerek köszöntőt mond, és kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket kíván, mindnyájuk nevében.
A ház asszonya apró süteménnyel, almával, dióval ajándékozza meg a sivongó gyerekeket. Ekkor csatlakoznak hozzájuk a ház gyerekei is, mert ilyenkor meg van engedve, hogy házról-házra járják a falut, egyre nagyobb csoportban kántálva.
A fiatalok jelmezbe öltözve, Betlehemi játékokkal járnak házról-házra, hogy a szép hagyománnyal felidézzék Jézus születését, ezáltal még meghittebbé tegyék a karácsonyi ünnepet.
Aztán éjfélre hazaérkeznek a gyerekek a kántálásból, tarisznyájukban sok-sok dióval, almával, apró süteményekkel, és együtt megy a család az éjféli misére.

.......




Gál Halász Anna
Alsózsolca
Lévay J. 17.

Tel.: 06-36-46-406-606
 
ELMÚLT A KARÁCSONY

ELMÚLT A KARÁCSONY


A gyermekkor, tisztaképzeletű, csengettyűszavas, angyalkás
Karácsonyai lám, vissza-visszatérnek. Vénülőfélben, így szokott lenni
az ember.
De most, mintha az a múlt, nem csak emlékek mozaikjaiként
élne... mert úgy tűnik, majd az életen túlig is elkísérnek. Az énekek a:
"Száncsengő..." a:"Mennyből az angyal..." igazán szívből hangoztatásai,
a jelenlévő szeretet érzete. Az otthon melegével, az illatokkal, kimond-
hatatlan hangulattá összeállt igaziságával, egészséges emberségével,
természetes kötelességtudatával és nemcsak a család felé való gondos-
kodással. Most nem lenne mit mondanom, ennek a valóságos szeretetnek
megélése nélkül. Akár nyomorúságosan elesett is lehetnék... ha Édesanyánk nem szeretett volna mindannyiunkat egyként. Ha kezének símogatásában nem lett volna ott az a minden, amitől életté lett az élet. Ha Nagymamánk nem mesélt volna annyit. Ő a mesékkel rakta rendbe, csapongó képzeletünket és állított mindig a "szegények" mellé. A jóság oldalára. Az együttérzők táborába. A meséknél nincsenek is szebbek, jobbak, emberibbek! Ott él, ott tesz, szent rendje szerint a szó és nyit rést a végtelenre. Hat éves se voltam, amikor Nagymamánk megtanított minket az imádságokra: "Miatyánk..., Üdvözlégy..., Hiszek egy..." Akkoriban "minálunk" 1956 folyt....... Imádkoztunk a Hősökért, a Népért, a megtévesztettekért, még a szovjet elesettekért is, -- akik a szuezi csatornát keresték errefelé, -- mint az évtizedek múltán kiderült --.......
Ma nem lennék az, aki vagyok. Édesanyámék cselekvőkké lettek bennem is.
Ők szeretetükkel élnek szívünkben az időnk végezetéig. Ezért nem halnak meg soha, akik az élet lényegéből adni tudók... nem mintha
Ők sohasem gyengültek volna el...és nem hibáztak volna... s nem hagy-
ta volna el Őket is, olykor a remény.......
Ám, ha éppen nem lehetünk velük, elérhetjük Őket képzeletünkkel, jótanácsért példaadásért, amikor a bizonytalanság és gyengeség
rajtunk is erőt vesz... szüleink is így lehettek: szüleik szeretetéhez fordul-
tak cselekvő segítségért, -- akár éljenek, akár haljanak -- mindíg adni fognak nekünk. Nekünk, akik hozzájuk mérten, bizony gyengült gyermekeik, unokáik vagyunk.......

Dunakeszi 2004, február 3-18.
 
A vörösbegy

Korán és körültekintően készülődött Kovácsné a karácsonyi közös ünnepi vacsora elköltésére.
Ilyenkor meghivta az özvegy nagynénit, az öreglány unokatestvért és az elvált barátnőjét.
Kovácsnénak jó izlése volt. A karácsonyi teritéket sem hányta ám csak úgy szét az asztalon!
Hetekkel az ünnepek előtt forgatókönyvet állitott össze a vendégekről, a menüről és a programról.
Bejárta az üzleteket, válogatta az az évi divatnak megfelelő, szinben összeillő dekorációkat és háromévente lecserélte az étkészletet. A „régit” a bizományiba vitte és… na nem ott, hanem a lakberendező szalonban újat vásárolt.
Kizárólag tizenkétszemélyeset. Ehhez mindenből vett még egyet, hogy legyen pótlás, ha eltörik valami a készletből.
Egyszer járt már úgy, hogy az egyik mélytányért elejtette és nem volt tartalék. Ezt sohasem tudta elfelejteni.
A lakáscsinositás volt a főhobbija.
Az alhobbik közé tartozott a nagycsalád összetartása.
Villódzó tekintettel tartotta szemmel a család minden tagját. Még mielőtt nyilvánvalóvá vált volna, ő már tudta, hogy kinek mire van szüksége vagy mit szeretne kapni karácsonyra. De nemcsak ezt, hanem a családtagok lelki életét és érzelmi világát is követte. Mindig résen volt.
Másik fontos alaptevékenysége a pénzt és időt emésztő hibátlan ápoltságának és izléses öltözködésének a biztositása volt. Cipőt csak táskával együtt vásárolt és forditva.
Ha egy hirtelen betoppant vendéggel le kényszerült ülni,akkor sem tétlenkedett, hanem majdnem észrevétlenül a körmeit fényesitette, vagy a szabadszemmel már nem is látható elhalt bőrt tologatta fel a mindig nála levő manikűr lapátkával.
Pedáns és pontos volt.
Kovácsot ezzel szemben a nemtörődömség és rendetlenség jellemezte. Érdekes módon ezen sohasem vesztek össze, mert Kovácsné szinte élvezte, hogy van mit összepakolni, feltörölni, becsukni, lehajtani, kikapcsolni és lesöpörni a férje után, amikor a könyveit szanaszét hagyta, lecsöpögtette a vizet a padlóra, nyitott ajtónál használta a fürdőszobát, nem hajtotta le a vécékagylót pisilés után, égve hagyta az olvasólámpáját és morzsát hagyott az asztalon.
A Karácsony közeledtével Kovácsné felvette a városi kesztyűjét, a bicikli kormányára akasztotta a zsákmányszerző táskáját, beleillesztette lábait a szatyorszinű félcsizmájába és elindult beszerző körútra.
Sok apró szokásai közé tartozott, hogy karácsonykor a lakás minden helyiségét feldiszitette. Ha mást nem, egy posztert ragasztott ki. A pincébe bágyadtszemű, vitaminhiányos angyalkák próbáltak a magasba emelkedni, de hurkás combjuk ebben megakadályozta őket. A padlásra egy vaskos fenyőágat vonszolt fel, amit vattacsomókkal pöttyözött ki. A gyerekszobák ablakait repülő szarvaslámpákkal dekorálta. A fürdőszobába fenyőillatú pot-pourrit szórt az ablakpárkányra.
Nem csoda, hogy felsikkantott örömében, amikor az áruházban az illatszer osztályon felfedezte az izléses csomagolású fenyőmintás, illatositott vécépapirtekercseket. Ezeknek minden tizedik perforált lapjánál kezdődtek újra a képek és hozzá valamilyen hasznos tanács vagy versike tartozott. Az egyiken ünnepi koktél receptje állt, a másikra piros-sárga-zöld diszgömb volt festve, a harmadikon égő gyertya képe, aláirva néhány folteltávolitó ötlet, a negyediken barna fenyőágon valószinűleg nyomdahiba miatt torzra sikerült vörösbegy ült, alatta szétfolyt betűs jókivánság… és igy tovább.
Ezeket a diszes gurgulákat Szenteste tette ki és karácsony másnapján éjfélkor cserélte le a hagyományosra.
Ilyen úton is érzékeltetni akarta az ünnep másságát.
Kovácsot nem érdekelte, hogy milyen mintájú tányérról eszi a vacsoráját, vagy hogy milyen alakú korsóból issza a sörét s a poharába helyezett angyalkás szalvétát sem használta. Csak az volt fontos neki, hogy karácsony táján egy hétig tejfölös töltöttkáposztát ehessen, legyen mákosbeigli és habos sör. Nem törődött sem az áfonyás pulykával, sem a diszes lazaccal, sem a rigójancsikkal és még meg sem kóstolta a modern, női receptúrák alapján készült pancs-punchot sem.
Kovács csöndes természete jól illett csacsogó feleségéhez.
Ha vendégségbe mentek, látszott rajta, hogy a divatos öltönyt nem saját akaratából vette fel, hanem rákényszeritették.
Volt egy gyenge pontja.
Mindig nyavalygott.
Csöndesen.
Hol a feje fájt, hol pedig a nyakát tapogatta.
A nagycsalád már nemigen vette komolyan a sóhajtozásait, de a felesége gondosan ápolgatta, ha időnként ágyban maradt. Vasbort vett neki, ha szédült és vérszegénységre gyanakodott.
Panaszai gyakran függtek az időjárástól, de betegségekről szóló újságcikkektől, vagy a tévében látott véres műtétektől is. Mivel ezek negativ hatással voltak a hangulatára, ezért Kovácsné általában reggel átcenzúrázta a napilapot és a magazinokat mielőtt a férje kezébe kerültek volna.
Esténként a távirányitót is a hatalmába vette. Nem hagyta, hogy Kovács le s föl hüvelykezzen a csatornákon, mert ha kórházi műszereket vagy fehérköpenyest látott a képernyőn, akkor annak rögtön a varázsa alá került és nézte, nézte akarata ellenére is. Az ilyen témájú műsorok, szappanoperák és talk-show-k végén sápadtan, beesett szemekkel lézengett a lakásban.
Az arcára volt irva, hogy az imént látott betegségeket valóban érzi a szervezetében.
Panaszkodni nem mert. Tudta, hogy lehurrognák, vagy legyintenének rá.
Ilyenkor egy pohár szódavizet ivott sör helyett és csöndesen bevonult a hálószobába.
Másnap már nem is gondolt a látottakra.
A hypochondriája, aminek még a létezését sem ismerte el, valószinűleg a gyerekkorába vezethető vissza. Náluk élt az öt éven keresztül állandó élet-halál közt lebegő sovány nagymama, akinek az időnként megszorult széltől való jajgatását borzongva hallgatta. Gyakran látta anyja kapkodó mozdulatait, amint a megnedvesitett ostyalapba öntötte és hajtogatta bele az antidolor port és dugta sietve a nagymama szájába.
Rettegve leste az ágy alól, amikor havonta egyszer kopott barna bőrtáskájával megjelent a körzeti orvos. Az orrában maradt az Opodeldok avas kámforszaga, amivel a nagymama hátát kenték be.
Kovács édesapjának gyomorfekéje volt, amitől különösen félt, amióta olvasta valahol, hogy az öröklődhet.
Ezért nem is ivott sohasem röviditalt, de a sörről nem tudott lemondani.


Karácsony este van. A padlizsánlila-hamvasszöld tónusú új étkészlet csillog az ekrüszinű damaszttal letakart asztalon. Üvegszálas, önvilágitós borospoharak ágaskodnak a tányérok előtt.
Az apró télapócsizma formájú só- és borsszórót egy kis tekerőgombbal fel lehet húzni, ami aztán eltipeg abba az irányba, amerre az ember forditja.
A poharak mellett névkártyák mutatják az ülésrendet a tányéroknál pedig számitógéppel készitett menükártya magyarázza a kacifántos ételek összetételét.
Kovácsné az aranyozott csengettyűvel pontban hét órakor összecsilingeli a nappaliban társalgó vendégeket.
„Repeat”-re állitja a karácsonyi cd-t.
Asztalhoz ülnek.
„Tádááá” fekiáltással ezüsttálcán beviszi a havas házikókat ábrázoló hideg előételt.
Az ajándékosztást vacsora utánra tervezte a forgatókönyvben.
Még Kovácsra kell egy kicsit várni, mert a felesége visszaintette nyakkendőt kötni, aki útban lefelé még gyorsan beugrik a fürdőszobába, mielőtt hozzálátna a tejföllel bepöttyözött töltöttkáposztájához.
Lent várnak rá.
Beszélgetnek.
Dicsérve kóstolgatják a curacao likőrből készült üdvözlő ital maradékát.
Kovácsné kinosnak érzi férje hosszúranyúlt távollétét. Elnézést kér és fölmegy megnézni, ugyan mi tarthat ilyen sokáig.
Fönt siri csönd honol.
Érzi, hogy baj van.
El sem tudja képzelni, hogy mi érhette a férjét ott fenn.
A hálószoba üres.
Az ágyon nyakkendők kigyóznak.
Dobogó szivvel tolja be a résnyire nyitvahagyott fürdőszobaajtót.
Kovács a vécén ül, kezében összehajtott papirost szorongat.
Haja zilált, a nyakkendője kioldva.
Sápadtabb mint valaha.
A tekintetében félelem lobog.
-Mi a baj?-kérdi csodálkozva.
-Végem van!-mondja megsemmisülten.
-Mi van veled?
-Véres a székletem!
-Ó!….!….Te szegény!
-Meghalok! Segits!
-Mutasd!
-Nem! Szégyenlem!
-Mutasd már!………Ó!…. Szörnyű!…..Igen.
-Most mi lesz ?
Kovácsné a fény felé forditja az összegyűrt puha papirt, hogy jobban megvizsgálja a nyomokat és………elcsukló hangokat hallatva szeme könnybe szökken.
Kovács ijedten néz rá.
„Az a csöppnyi reményem is oda, ha már a feleségem is hisztérikus sirógörcsbe tör ki.”-villan át rajta.
Visongva tépi le Kovácsné a tekercs negyedik lapját.
Kovács elképedve látja, hogy a felesége nem is sir.
-Te kis ostobám! – s nevetését visszafojtva tartja a bambán pislogó férje elé a valószinűleg nyomdahiba miatt torzra sikerült vörösbegy képét.

Bartucz Franciska

2004 február
 
Katona B. Katalin (Budapest)

Körtemplomban

Régen volt az, amikor a szülőfalumból elkerültem. Különös kegyelme a Sorsnak, hogy az ezredforduló második évének búcsúztatására hazajöhettem.

Amikor a vak-sötétségből a fényárban úszó, fehér oszlopos körtemplomunkba
beléptem, olyan érzés fogott el, mintha a mennyországba érkeztem volna meg.
Vagy legalábbis a közelébe.

Elhomályosult a szemem.

Megilletődve kopogtam végig a többévszázados, erősen lekoptatott tégla-padlózaton, s lelkemben, testemben egészen kicsire összekuporodva, leültem a
nyikorgós padsorok egyikébe.

A gyülekezet éneklésbe kezdett.

Gyorsan elővettem az énekeskönyvem (szerettem volna mielőbb bekapcsolódni a közös éneklésbe), ám ahogy a táblára kirakott római számok felé siklott a tekintetem, olyan meglepő dolog történt, hogy bénultságomban még az énekeskönyv kinyitására sem éreztem késztetést, nemhogy a szóban forgó zsoltár kikeresésére. Egy kiskutya bujt elő a szószék előtt álló tábla mögül. Egy
kiskutya. És megállt szemben velünk, majd (a templom akusztikájához igazodó,
hosszan-elnyújtott éneklés hallatán) rá-rávakkantott a padsorokban gyülekező emberekre.

A mi kutyánk már nagyon öreg volt, amikor apám meghalt. A hallását csaknem
teljesen elveszítette. Hűségesen kijárt az apám sírjához. Egy autó ütötte el, a temetőről hazafelé jövet.

A tiszteletes úr éppen elindult a szószék felé, amikor kilépett valaki a férfiak padsorából, felkapta a kiskutyát, s a templomból kivitte.

Méghogy valaki! Hiszen ez az én unokatestvérem! Ismertem rá a hajdan volt, karzaton ülő fiatalemberre.

A karzatra – ahonnan az orgona hangja szállt alá, s ahol a legény-emberek, fiatalemberek foglaltak helyet – én csak egyszer jutottam fel. Kislánykoromban. A keresztapám kíséretében. A keresztapámon fényes-fekete csizma volt, kalapját a kezében szorongatta, rövid kabátja alól kitetszett az állig begombolt hófehér ingje. Karácsonyi éneket énekeltem. Egymagamban. A keresztapám bíztató pillantásától kísérve. A roppant-nagy magasságból le se mertem nézni. Csak mikor a kacskaringós csigalépcsőn leértünk, akkor lepődtem meg a sok-sok ember láttán. Az egyenlőszárú kereszttel négy részre osztott templomteret teljesen megtöltötték az ünneplőbe öltözött asszonyok és férfi-emberek. A körbe karikázó fehér oszlopok között ékes koszorúként ültek a nagylányok. Nekem a mögöttük lévő padsorokban volt a helyem.

Ma este senki nem ült a régi helyén. A padsorokban üres helyek árválkodtak. Az
volt az érzésem, hogy mindenki keres valakit.

Nagyon sokan hiányoztak.

Ahogy a templomból kiléptünk, arcunkba csapott a fagyos téli szél, s bolond módjára rángatni kezdte rajtunk a kabátot.

A kiskutyát már nem láttam sehol.





Katona B. Katalin (Budapest)
 

Placskó Klára

Állandó Tag
Állandó Tag
Pályázat

Placskó Klára:TALÁLKOZÁSOM A KISMÓKUSSAL

Kemény,hideg tél volt. Az öreg fák zúzmarás téli álomba merültek. Fázósan róttam kilométereimet a hólepte tájban gyönyörködve. A dombhoz érve, hangos gyerekzsinatra lettem figyelmes. Örömmel szánkóztak az apróságok. Kicsi arcuk kipirult a hidegben.
A domb alján egy parányi 5-6 éves forma gyerek álldogált és vágyakozva nézte a szánkózókat. Kismókus - gondoltam a szeplős, nagy fogú, elálló fülű, erős, kuksi szemüveget viselő gyerekre nézve.
Szervusz kismókus!-köszöntöttem.
Nahát én nem vagyok egy mókus! Nem tudod,hogy Zsoltinak Hívnak?
Nem tudom Zsoltika.
Nem vagyok Zsoltika! A pisiseket becézik úgy! Én Zsolti vagyok.
Bocsánat.-válaszoltam.
Nincs semmi baj.
Te miért nem szánkózol, mit búsulsz itt egyedül?
Nem látod,hogy szemüveges vagyok? Anyukám azt mondta, csak nézzem őket egy kicsit.
Sétáljunk egyet Zsolti!
Jó. - egyezett bele leereszkedően.
Nincs testvéred, akivel szánkózhatnál?
Van, csak már nem lakik velünk,hanem a férjével. Anyukám mondta is, hogy én késői gyerek vagyok. Apukám meg azt: Nem kellett volna már nekünk ez a gyerek! Mondd, miért nem? Hát csúnya vagyok én? Szerintem szép vagyok, és ha nagy leszek, majd én is kontakt lencsét fogok viselni, mint a nővérem. Neked mi a véleményed rólam?
Nagyon helyes kis srác vagy Zsolti. - biztosítottam a kismókust tetszésemről. - tudod a szülők néha mondanak butaságot is. Biztos,hogy nagyon szeretnek téged.
Hát apukám, ha megjön kéthetenete, szokott hozni nekem ajándékot. -gondolkozik el a gyerek a hallotakon.
Elváltak a szüleid?
Dehogy! Nem tudom, hogy találhatsz ki ilyen csacsiságot. Apukám Budapesten dolgozik. Tudod, mióta bezárták a bányát, nem talált itthon munkát, de még a környéken sem. Anyukám azt mondta: te Laci! Én érettségivel is elmegyek takarítani. Csak azt nem tudom, mi az az érettségi. Te tudod?
Sokat kell hozzá tanulni.-feleltem.
Jövőre már én is iskolába megyek.- mondja büszkén. Én is fogok érettségizni. Azt is mondta az anyukám: Laci! A mi házunkat mindenki megnézheti olyan szép, hogy az tuti.
Szeretem ezt a szót.
Mit? - érdeklődöm.
Azt, hogy tuti. Én is olyan szép vagyok, hogy az tuti! -mondja jókedvűen. Most sietek, mert jön haza az apukám. Szia! Találkozunk máskor is?
Tuti! -feleltem és integetek a gyereknek, aki már el is tűnt a domb mögött.
Eltűnődtem, Európában élünk, az UNIO-s csatlakozás előtt. Mikor lesz itt igazi európai élet? A kismókus apukája elmúlt negyven éves. Megérdemelné, hogy a saját házában éljen a családjával, nem egy munkásszálláson egyedül.
A renszerváltozás utáni években több kormány irányította hazánkat. Borsod megye valamikor az ipar központja volt. Ma már fű lepte be az ózdi öntödét, bezárták a bányákat, nincs munka, halódik a környék. Politikai csatározások színhelye az Országház. A kismókus családjára és a hozzájuk hasonlókra ugyan ki gondol?
 
L

Lekiismeret

Vendég
...Az ünnepet én így élem meg...

Magjaimnak új talajra vágytam;
Virágjaim szirmát földre vetve
Szárnyaimmal messzi földre szálltam;
Átrepültem...túl a Nagy Szigetre...

Óh' a Nap itt százszor szebben ragyog!
S milliárdnyi csillag jár az égen...
Ím a Hazám...-végre itthon vagyok!
Életem most boldogabb, mint régen.

...Szirmaimban új pompára keltem,
S magjaim is mind a napra törtek...
Ha kérdeztek, röviden feleltem;
...Amikor a múltammal gyötörtek...

...Végre mára megkímél az Isten...
Nem zaklat, hogy múltam irigyeljem.
Életem a legfényesebb kincsem,
S sorsom az, hogy sarjaim figyeljem.

Ma minden szó mézédes e szájnak;
Boldog vagyok, mikor hazatérek...
Van családom, akik hazavárnak;
S attól ünnep minden nap: -mert Élek!
 

toth ilona

Új tag
Egy Karacsony estem

A felejthetetlen elsieto gyermekkoromban kisernek vissza gondolataim, mely minden ember sziveben emlekezetes marad.
A december honap regen is ugyanugy mint ma, a szeretet , az ajandekozas unnepe volt.
Nagy csaladbol szarmazom , hatan voltunk testverek. En a negyedeik a szuletesek soraban.Meg ma is a fulembe cseng anyank biztato szavai: "tanuljatok, jok legyetek, mert nem hoz a Mikulas-bacsi ajandekot es az angyal sem fenyofat.A Jezuska sem kuld csomagot".
Mindannyian szerettunk tanulni ,tanultunk is ameddig szuleink birtak fizetni a koltsegeket.Nem volt konnyu, nehez elet volt es szereny gyermekkor az 1950-es evekben.
Azert minden ev unnepein kaptunk keves kis ajandekot. Egy ceruzanak, fuzetnek, nehany szem cukorkanak is orultunk.(Erdelybe ,Bihar-megyebe kis Dolya nevezetu falucskaban)Ahova 1904-ben erkezett a magyarorszagi ,mezokovesdi nahany csalad es Trianon csapasa utan a korbeszabott hatar miatt lettunk roman allampolgarok...

A Karacsony a legkedvesebb unnepunk volt. A kalacsok finom illataval , a toltottkaoszta osi magyaros izevel , de a kocsonya sem hianyzott soha, sa husleves ize is finomabb volt ,mint maskor.
Igaz draga jo angyallal aldott meg bennunket a Jezuska , az anyank edesanyja szemeleyeben.Sokat segitette nepes csaladunkat.Aldja meg az Ur a porat is!
MInt mas gyerek , en is hittem az amitasnak, az angyalok eros szarnyanak, kik az egbol kuldott fenyot elszallitjak minden jo gyereknek.De hat eves korom utan igen sokat erdeklodtem a ketesdolgok utan.Igen figyelmes , eleg okos kiksl;any voltam.Nem egyforman beszeltek a felnottek az unnepi fenyo erkezeserol , de az ajandekokrol sem.Ne4m ertettem az igazsagot( pedig ma is szeretetem az igaz szot)
Azt sem ertettem miert sir nagymamam egy felnagyitott katonakep elott.
- Meg kell egyszer tudnom az igazsagot!-dontottem nehany alkalommal .
Az iskolaban a nagyobbak mar sugdoloztak, volt aki mondta, hogy nem az angyal , szuleink azok ki veszik a fenyot es az ajandekot.Masodik osztalyos voltam, 1956 Karacsonyan. A nagyasztal korul ultunk mi, a gyerekek, de most at kellett adnunk a helyet apanknak es baratainak,kik Karacsony estjen kartyaztak.Most rank esett a kartyaparti sora.Nem kartyaztak egy darabig .komoly arccal beszelgettek.A nagybatyamnak volt csak radioja a kis falunkban(anyam occsenek).Magyaorszagi hirekrol beszegetett, az oroszokrol, tankokrol, halottakrol ,miniszterekrol es menekultekrol.Nem ertettem ,de figyeltem nagyon es megoriztem a szavakat.Nagybatyam , Vamos Jozsef es anyam Vamos Istvan nevezetu testveruket emlegettek .Anyam sirt .Szep magas fiu volt ,21 evesen lattuk utoljara amikor behivtak 1944-ben .Talan o is a Don-kanyarnal...
Majd elkezdodott a kartyazas is.En az ot eves kisocsemmel es tizenegy eves noveremmel alig vartuk ,hogy jojjon az angyal."Kicsit kesik ,sok helyre kell mennie",mondta apam.
Feloltozve vartuk a csengetest.Eldontottem magamba, hogy megfogom nezni az ablaknal az angyalt .Akarom tudni az igazsagot!
Anyank igen szigoru asszony volt.Tudtam , hogy nem lesz konnyu dolgom.
Majd megszolalt a varvavart csengo es a "Mennybol az angyal" eneket kellet enekeljuk. Az emberek is felalltak az asztalnal az enek tiszteletere .
En az ablakhoz szaladtam, hogy lassam az igazsagot.
-Ez nem angyal, hanem mama!-kialtottam.Meg is huzigalta hosszu hajamat anyam:
-Az ocsed meg hiszi...!Hallgass!
-DE miert hazudtak nekem?-tettem fel a kerdest ,megzavarva aaz unnep eneket.
- Igy szoktak ,hogy oruljenek a gyerekek.-nyugtattak szuleim-Ez egy regi ,osi szokas -mondtak.
Apam sem szerette a hazugsagot.Tole tanultam a tiszta igazsagot.
A konyharol bekerult a fenyofa es a nagy feher doboz is az ajandekkal,melybe piros alma ,dio, szines ,rolytos papirban cukorka, mezes figurak, disz a fara es nekem egy konyv melynek nagyon orultem.Eletem elso Petofi verses konyve.Ocsemnek egy sal, noveremnek kesztyu.
Szereny Mikulas-bacsik es Jezuskak jartak ezekben az evekben, megis szivbol orultunk minden kis csekely ajandeknak.
A mai gyermekek nem ertekelik meg az ertekes ajandekokat sem annyira ,mint mi regen a legegyszerubb barmit is.
Nevezetes maradt szamomra ez az 1956-os Karacsony este,mert ugy ereztem mostmar kinottem a kicsik kozul, de szamos magyar embernek maradt sziveben fajdalom ,keseruseg ez unnep tajan.Szejjelhullott csaladokban szamtalan banatot hozott eme idoszak.
En is tudom mar mirol beszelgettek apam es baratjai, es mostmar tudom miert sirt anyam es nagymamam a katonakep elott.
Hiszen halalaig varta fiat ,sokszor almaba hazaerkezett,de a valosagba soha tobbe!
Soha tobbe ne legyen ilyen szomoru Karacsonya a magyar nepnek, a nemzetnek ,mint amilyen volt az 1956-os.Az Ur orizze nemzetunket, barki barhol el!Orizze e vilagot, hogy szeretet legyen a nepek, nemzetek es a vilag reszei kozott!
Ugy legyen.
 

csiszka

Új tag
pályázat-próza

Elő-Nagyzabálás

Hamvazószerda. Böjtje a világnak. Böjtje a keresztényeknek. Önmegtartóztatás. Várakozás. Várunk valami szépet, jót. Várjuk a megváltást.
Jól kibuliztuk magunkat. Megvolt a riói hucut karnevál. Álmunkban mi is ott táncoltunk, tapsoltunk. Szamba ritmusra.
Felébredtünk, Hamvazószerdán. A karneválnak még nincs vége. Sőt, mintha most kezdődne. A világ nem böjtöl. Nem az egész világ. De vajon miért? Elfelejtették, hogy ma nem szabad húst enni? Talán nem ez az ok. Hiszen Etiópiában most is böjt van. Mindig böjt van. Gyerekeknek is. Pedig azt mondta a plébános, hogy gyerekek ehetnek bármit Hamvazószerdán is. Vajon Etiópiában ezt nem mondta senki a gyerekeknek? Ők nem tudják, hogy nem bűn, ha esznek?
A nyugati világ elhízott. Bizony. Statisztikai adatokkal is alá lehetne támasztani ezt a kijelentést, de ez itt nem a száraz adatok helye. Talán el lehet így is fogadni. Egyszerűen: elhízott. De talán mégsem egészen helyes. Nem kellene múltidőbe tenni. Hiszen ez egy folyamat, aminek még nincs vége. Még mindig hízik. Furcsa is. Mit lát egy buta, szegény nem-ilyen-szerencsés a nyugati világból? Hát amit a tévé mutat. Már ha van tévéje annak a bizonyos nem-ennyire-szerencsés embernek. De feltételezzük, hogy van neki. Tehát a tévében csupa gyönyörű embert lehet látni. Csinos, sportos, egészségtől szétpattanó színészeket. Színészeket. Azért fizeti őket a nyugati világ, hogy elvigyék mindenhová ezt a képet magukról, a világukról. Azért fizetik őket, hogy böjtöljenek. Tehát a siker titka: böjtölni. Akinek ez a nyugati világban sikerült, és megtartotta azt a csomagolást, amit testnek nevezünk kifogástalan állapotban, biztosan jól el tudja magát adni. Bármit is takarjon a csomagolás. Végülis ők színészek.
De mi felzabáljuk a világot. Zabál a nyugat: zabál Amerika, zabál Európa. De hol marad Ausztrália? A napsütés, óceán, delfinek, kenguruk hazája? Meg az őslakosai? Költözzünk Ausztráliába. Népesítsük be a sivatagot. Elférnénk ott mind. Kiírtjuk az őslakosokat, mint ahogy Amerikában legyilkolták az indiánokat. És akkor már biztos mind elférünk. Ausztráliában a böjttel sem lenne gond. Sok húst nem ehetnénk: a koala védett állat. De találnánk mást, tovább hízlalnánk magunkat.
Hamvazószerda van, de már nem éhes senki. Akkor majd megesszük a húsunk javát. Ez a gondolat kielégít. Így nem nehéz betartani a böjtöt. A nagy lakomáig tudunk várni. És ha belegondolunk, Hamvazószerdán is szabad enni, csak ne hús legyen az. Akkor most együk meg a desszertet. Csak úgy előre, hogy legyen biztos. Ez még nem árt az alakunknak. Mert ugye van előszilveszter, meg pótszilveszter. A Hamvazószerda lesz az Elő-Nagyzabálás ünnepe. Amikor mindent eltűntetünk, csak a húst nem. A hús, az még élhet pár napig-hétig. Most csak egy kis salátát. Előételnek. Hogy szokjuk a jót, nehogy majd elcsapja a gyomrunkat. Most csak egy kevéske kis zöldet együnk. Sóskát. Vagy egypár gyümölcsöt. Esetleg egyenesen egy-két esőerdőt. Akkor talán nem is kell majd legyilkolászni a húst. Egyszerűen megeszünk előételnek minden zöldet előle. Védett a koala? Talán mégis sikerül megkóstolni. Csak elfogyasztjuk az eukaliptuszt. Előételnek. Már hull is a sok édes, puha kis koalamaci a tányérunkba. Arra már le is jár az Elő-Nagyzabálás. Majd a Nagyzabáláson megesszük a friss finomságokat. A legkülönfélébb módon elkészítve. Hiszen végülis, ha belegondolunk, jobb lesz így a maciknak. Ők már nem tudnának boldogan élni. Már semmi finom nem lenne számukra a Földön. Csak nem akarjuk, hogy szegénykék böjtöljenek. Rajta. Elfogyasztani őket, szaporán. Villásreggelinek. Persze a Nagyzabáláson még sok finomat készítene sok ügyeske szakács. Egész nap kényeztetnénk magunkat. Hiszen ünnep van. Ennénk mindent, ami szemnek, szájnak ingere. És mindent, ami valójában nem ingere sem szemnek, sem szájnak, de egy ilyen ünnepen senki sem finnyáskodik. Mindig ki akartuk próbálni, milyen ízű a gólya húsa. Minek állandóan csirkén, pulykán élni? Kényeztethetjük magunkat gólyával. Túlnépesedés van. Ha mind Ausztráliában vagyunk, nincs szükség utódra, így is vagyunk elegen. Tehát jöhet a gólya. Kisütve. Azután meg a zsiráf. De a foltjaival együtt. Ínyencek azt mondják, úgy az igazi. Kinek kell már kaviár? Mikor ma delfint is lehet rendelni. Meg a szomszéd kutyáját. Amelyiktől hetek óta nem lehet nyugodtan aludni. Igen, jó buli lesz a Nagyzabálás. Miután mindent felzabáltunk, beveszünk egy pirulát, hogy segítse az emésztést.
Felébredünk a Nagyzabálás utáni napon. Most sem éhes senki. Sem húsra, sem zöldségre nem fáj senkinek a foga, aki ott volt a Nagyzabáláson. Az etiópokat meg kínaiakat nem hívtuk. Őket majd elhívjuk a Pót-Nagyzabálasra. Mert az is lesz. Kell, hogy legyen. Muszáj. És mivel szerencsésen megettünk mindent: zöldséget, gyümölcsöt, húst, mostmár beférnek újonnan felfedezett kontinensünkre a vendégek. Jah, igen. Nem hagyhatják ki a Pót-Nagyzabálást ők sem. Nekünk ugyan a húsunk elfogyott, de ha az Elő-Nagyzabálason húst nem szabadott enni, akkor most az a kötelező. Tehát jönniük kell. Megesszük mi a fekete meg sárga húst is. Ha ló nincs, jó a szamár is, ha meg már szamár sincs, megeszünk mindent, annak ellnére, hogy a fehér húst ajánlották. Aztán este beveszünk egy emésztést segítő pirulát. Nehogy a sok új íz elcsapja a hasunkat.
Felébredünk. Lejárt a Pót-Nagyzabálás is. Nem maradt semmi. Semmi. Mi sem. Van, aki csak fehér húst ehet, minden mást tilt az orvos. És citromot tettek szánkba. Citromot tettünk egymás szájaba. Nem maradt senki. Nem mi ébredtünk fel. Nem itt. De azért jó buli volt.
Eltelt egy év az utolsó Elő-Nagyzabálás óta. Újra Hamvazószerda van. Hamvazószerda, amikor az égvilágon senki nem eszik húst. Ezen a Hamvazószerdán az égvilágon senki nem marja a másik húsát. Ez az igazi böjt. Megtisztult a világ.
Ébredjünk fel!!!
 

fanni

Új tag
A megsebesült őz

Vastag Fanni

A megsebesült őz

Zsuzsi egy kis falucskában élt, egy erdő mellett, szüleivel és a nagymamájával együtt. December volt. A kislány már nagyon várta a havat, hogy kimehessen szánkózni a nagy dombra. De nem nagyon esett. Aztán egy reggel így keltette az anyukája:
- Zsuzsi képzeld, esik a hó!
- De jó! - mondta Zsuzsi.
Örömmel pattant ki az ágyból. Mikor hazajött az iskolából, már jóval nagyobb hó volt. Megírta a leckéjét és rögtön kiment szánkózni a barátnőjével, Csillával, aki a szomszédban lakott. Nagyon jól szórakoztak. Aztán jött a téli szünet. Zsuzsi el akart menni az erdőbe, de azt mondták neki, hogy nem mehet egyedül. Így hát kihívta Csillát. Az erdő nagyon gyönyörű volt. Minden hófehér. Láttak ott mókust, nyulat és mindenféle madarat. Mentek, mendegéltek, mikor Zsuzsi megpillantott egy őzet.
- Nézd, Csilla, ott a bokororban!
- Milyen aranyos! - mondta Csilla. - Nézzük meg jobban!
- Jó, de maradjunk nagyon csöndben!
Óvatosan megközelítették az állatot. Mikor odaértek, látták, hogy az egyik lába el van törve.
- Ó, szegény őz! - mondta Csilla.
- Így nem hagyhatjuk itt.
- Igen. Vigyük haza!
- De mit fog szólni anyu, apu és a nagymama?- szólt Zsuzsa.
- Ne aggódj, biztosan megengedik. Hiszen megsérült.
- Hát jó. De, hogyan fogjuk hazavinni?
- Á, tudom már! Én fogom elöl, te meg hátul. - mondta Csilla.
Végül nagy nehezen sikerült valahogy hazacipelniük. Megmutatták Zsuzsi anyukájának. Így szólt:
- Nem is tudom. Egy ilyen állat nagyon sok felelősséggel jár. Te mit mondasz, nagymama?
- Szerintem megpróbálhatnánk. Nézd a gyerekeket! Látszik rajtuk, hogy nagyon sajnálják, és szeretnék befogadni. És én is sajnálom egy kicsit ezt a szegény párát.
- Hát te, Feri? - mondta Zsuzsi édesanyja a férjének.
- Te tudod...- mondta.
- Na jó.
- Éljen!!! - mondták a gyerekek.
Nagymama készített egy titkos receptű krémet gyógynövényekből. Bekentek vele egy kendőt, és becsavarták az őz lábát. Pár hét múlva az őz felépült.
- Biztosan el kell engednünk? Nem maradhatna még egy kicsit? - kérdezték szomorúan a lányok.
- Sajnos nem lehet. Biztosan a családja is nagyon aggódik érte - szólt anya.
- Gondolod?
- Tudom.
Nagy nehezen, fájó szívvel elbúcsúztak tőle, és útnak eresztették. Persze az őz sem ment el valami könnyen. Eléggé megszerették egymást. De valamikor el kellett mennie. Az erdőben megtalálta a családját. Aztán a gyerekek és az őz is boldogan élnek még talán máig is. Aki nem hiszi, járjon utána!

Vége

Vastag Fanni
 

haver

Új tag
Karácsonyi nosztalgia

Emlékeim homályában,gyönyörű zúzmarás fákra másztam,hozzám menekült az óév,hittem nagyanyám sűrgés-forgásában és lestem mint sűl izzó parázstól ropogósra s árad felém,kemence torkából a kalácsillatú remény.
Ilyen kisded emlékek szive dobbant,ahogy ezerráncú csizmás angyal talpa a küszöbünkön koppant.
A fehérszakállú,szárnyakat lengetett s diszes fájával a havasi táj,tülevelekkel újra ránk csengetett.
A röpke jelenés,a csoda eltünt aztán,szinte karnyújtásnyira,csilingelő lovakkal tovasiklott a kocsiszán.
Sivár lett a lelkem,miért e villanásnyi csoda, az adventi gyertya imbolygó fényénél,feltört belőlem egy ima,s hittem égbe szállt és kitörő örömtől énekre nyilt piciny gyermekszám.
Omladozó kemence torkából ma már nem száll remény s ha még maradt csilingelő lovakkal vontatott kocsiszán,alóluk serényen eltakaritják a havat.
Ma is,de jó volna igazi angyalokat látni,mily szép lenne a csodavárást újra megtanulni.
 
pályázat- próza

Ünnep



Sötét, fekete felhők gyülekeztek és egyszerre kezdődött szorongósan félelemmé torzult érzelmem az első hópelyhekkel. Ünnep érkezik. Nem is- már itt van a Karácsony. Ma vasárnap van és lelkem legmélyén Krisztusra gondolok. Megszületett.
Az utam lefelé vezet. Sáros és pocsolyákkal telt lett az útszél, járda, a betonburkolat felszakadozott részei megteltek vízzel. Egy giliszta a földön hevert fehérre ázottan, s akaratlanul is arra gondoltam, hogy az már soha nem támad fel... Vagy lelke reinkarnáció útján talán most keres új gazdát- lehet egy hóvirágét, vagy csirkéét- az is lehet, hogy emberbe költözött át... Eléggé őrült gondolatok ma, éppen vasárnap, ráadásul ünnepnap.
Ilyenkor templomba mennek az emberek. Nem ők, maguk, ösztöneik- tudatuk vezérli őket- (hát ezért illik ránk a homo sapiens sapiens kifejezés). Ott jó, mert néhány percig van idő meditálásra. Ott jó. Ott újból bebizonyítják, hogy az örökélet nekünk is örökkévaló...
Álmodoztam... és megpróbáltam hinni a fakó vágyak paradicsomában... Késöbb rájöttem, hogy amit elérhetek, csak puszta élés. Élek, mert más is él, mert a Földön születtem, és ez a kegyetlen hely sivatagnál is vészesebb, a Sarkok hidegénél is fagyosabb... Itt tűz, jég között botorkál az ember, hit nélkül bolyong, fázik és állandóan keres valamit... Mit is?... A szeretetre éhezik, s ha már végképp mindenről megfeledkezett, ott tornyosulnak a magas templomok, Isten házai. Ott szeretet lakozik, az egy szent hely, ahol megnyugvást találhatunk, ahonnan megtisztulva jövünk ki, minden bűnünket bevallva Istennek. Ő megért bennünket. De hol vannak az emberek?
Színház az egész... Kit bántanak, kit érdekelnek emlékeim fátylán legördülő könnyeim? Bűnös voltam egyik előző életemben? Az előző életek terhét az én testem szenvedi el? Vagy puszta elmélet a reinkarnáció? Puszta megnyugtatást szolgáló elmélet? Lehet, hogy elhagy a miszticizmus, lehet, hogy hinnünk kell a halhatatlanságban... Végülis milyen remény marad még hátra?


*****

Ott túl a lucskos- sáros havon némán ballagott. Zsebredugott kézzel, bánatosan- félrenéző tekintettel tette lábait egymásután. A járniakarás ősi reflexének ösztönszerű megnyilvánulása... Figyeltem, s a pocsolyák nagy ödémái közt próbáltam elérni őt. Szaladtam, de túl messze volt. Utolérhetetlenül messze. Ha kiáltok, talán meghallja. De nem jött ki egy hang sem a torkomon. Végül letettem szándékomról. Megálltam lihegve, s vártam, míg elfoszlik teste a szürkülödés homályában... Álomfüggöny szétlibbenő fátylán át még újból látni véltem...
Megfordultam. Kerülgettem a havas sarat, és újból visszatértem arra a helyre, ahol behúzódhatom hosszú napokon át hibrnálni. "Vajon még mindig alszik a medve?"- kérdeztem magamtól, s könnyektől nedves, hulla- párnáim közé menekültem... "Vajon még mindig alszik a medve?..."
Úgy gondoltam, ennek már úgyis vége. Egy elérhetetlen célért küszködöm...


Faluvégi Anna
Románia
 

sandokan

Új tag
A nyárrol álmodom


Lassan leolvad a jégvirág az ablakrol,
miközben az észeki szél süvitését hallgatom
A halvány téli napsugár,
nagy nehezen áttörte a szürke vastag felhöket, és én álmodom
Lábam egy kopott sárga szinü lavorba lóg
a melegvizben egy molnárka uszkál
Vastag takaróba burkolozva nézem a várost
a szürke hótakarón megcsillan a napsugár


Kéményfüstök, mint megannyi aprócska manócska,
a felhök felé lopakodnak
S minél messzebb kerülnek a sötéten ásito kormos kéménytoroktól
annál jobban elhalványulnak
Mint az emlékek,
melyek jönnek, s mennek
Úgy születnek meg újra és újra,
mig egyszer csak végleg véget nem érnek


Kialudt a tűz,
lassan kihül a vörös cserépkályha is a sarokban
A viz is megdermedt már a lábamnál,
összehuzom magamon a takarót fázosan
Majd felállok nyikorgo hintaszékemből,
megigazitom takarómat vállamon
Kiöntöm a vizet a lefolyoba, majd a hintaszékbe visszaülve
még mindig a nyárol álmodom










Farkas ének


Nehéz hópelyhek sűrűn hullanak
Vándor arcába csapja a szél
A Vándort ez nem zavarja
Ö már ezt megszokta
És csendesen hallgatja
Hogy a szőrnyü kemény tél
Vajon miröl mesél
Távolbol hallatszik elnyújtott farkas vónyitás
S hiába rázza szél hangosan a fákat
Bármily messziről jön a hang
Az ember meghallja, és végig fut rajta a borzongás
És az ember rejtet és vad ősi ösztöne
Menekülésre ösztönözne
Ám a Vándor fegyveréhez kap
Tán nem is oly ártatlan a Vándor
Szeme felcsillan, vadászlázban ég
Hisz nem halotta e hangot oly rég
Két Vadász keresi egymást, majd ádáz küzdelembe kezd
Mint két őselem egymásnak feszül
S nem tudni ki lesz majd felül
S ha egyik fárad, másik belémar, és alul marad véglag
Majd utolsokat rúgva hileheli lelkét,
És a gyöztes fáradtan remeg
Leereszti fegyverét, csendesen megnyugszik
Majd lassan tovább indul
Tovább járja a hómezöket
Keresve új veszélyeket
Újult erövel, gyorsan és vadul
Mig egyszer jön egy másik vadász
És ő is ott marad végleg alul




Engem Pavlovics Györgynek hivnak és egy 28 éves életmüvész vagyok vagy legalább is annak tartom magam.
Remélem mindenki tetszesét elnyerik ezek a versek.
Bizom bene hogy igy lesz.
maradok kiválo tiszteletel

Sandokan
 

unicorn

Állandó Tag
Állandó Tag
Hit, Remeny, Szeretet

Az iras csodalatos. Olyan, mint a szules: egy csoda alkotasa, mi eletre erett. Mivel ferfi vagyok, nem tudom mi a szules, de mivel szivben(meg csak) iro-kolto is vagyok, megiscsak reszem van a szules fogalmaban es eselyem van a vilagmegszepitesre. Azt hiszem ennel tobb nem is kell. Ugye az iras csodalatos?
Ha arra gondolok, hogy irasomat elolvassa mas is, az oromtol szinte szallni tudnek. Nincs annal gyonyorubb, ha egy erzo lenyt megtudok hatni, oromot, erzelmet, esetleg szeretetet, vagy netan bosszusagot(az erzelemben ez is benne van) tudok eljuttatni sziveig.

Eljott a Karacsony unnepe. A vilag azon kapta magat, hogy a Hit, Remeny es a Szeretet osszefog erte.
-Szia- szolt a Remeny a Hithez- Hogy vagy?
-Koszonom jol. Epp a Szeretethez akartam menni. Gyere menjunk egyutt.Tudod, hogy tolunk fugg. Es mi harmunktol fugg az embereiseg jovoje.
Remeny csendben hallgatta.
-Tegnap beszeltem a Szeretettel. Itt van a Karacsony es alig varja, hogy kinyithassa zsakjat es szetoszthassa tartalmat. Nem segitunk neki? Nelkulunk nincs ertelme az egesznek.
-Miert?- kerdezte Remeny. Csodalkozott, mivel hitt a Szeretet erejeben.
-Gondolj bele. Ha nem vagyunk mi ketten, a Szeretet nem lesze eleg. Erted? Nelkulunk a vilag unnepeken kivul kihalt. Kracsonykor meg csak-csak elunk az emberekben, de a mindennapokban nem eleg csak Szeretni, es rank is szukseg van. Remelni egy jobb jovoben es Hinni, hogy eljon. Ide a Szeretet keves. Nagyon keves. Tudod, a mindennapokban a Szeretet, Szerelem sokszor elszall.
-OK, meggyoztel. Menjunk es segitsuk a Szeretetet.
Nem telt bele sok ido, talalkoztak Vele, aki igy szolt:
-Jo, hogy itt vagytok. Epp hivni akartalak titeket egy kis segitsegre. Menjunk es osszuk szet eronk a Foldon. A Karacsony a legjobb pillanat erre. Az emberek most figyelnek egymasra a legjobban.
-Benne vagyun- szolt egyhanguan a valasz, majd felszalltak a levegobe, es, mint egy csoda, ugy hintodtek szet az egen, feher ho formajaban.
-Enekeljuk a Csoda dalat. Enekeljuk es szorjuk szet az emberek szivebe mindazt, mit Istentol kaptunk:
"Eljott a Karacsony, eljott az unnep,/Eljott a Szent csaladok unnepe,/Mit vartunk, mi szivbol nevet,/S mi evente szuletik e Foldre./Angyalka szall le a szuz Foldre,/Kovetei harsonaval unneplik,/Angyal, ki eljott eletunkbe,/S mulo hopelyhek szeppe festik,/Angyal, ki elmenkbe beleegeti,/Bele, Szereto Isten neveben.//Hinni s Remelni, nincs annal szebb dolog,/S Szeretni mindezt, nem titok!/A jovo sorsa soktol el,/De Hittol, Szeretettol boldog aki Remel./S boldog minden lelek/Ki ismeri e verset;/Befogadja, konnyen megtanulja,/Az eletben Lelkeknek szetossza,/A Hit, Remeny, Szeretet aldasaba."
Igy hintodott szejjel Karcsony estjenaz a harom dolog amire az embernek a legnagyobb szuksege van.Latszott az emberek arcan mily alazattal fogadjak be az Eg es Isten legtisztabb es legvarazslatosabb ajandekat. Annak ellenere, hogy az emberek nem hallottak e kis dalt, e par sort, szivuk melyen megereztek.
Vidam Karacsony volt ez. Nem tudom, ha valaki tanult-e ebbol a par gondolatbol, de azt hiszem, nagyon akarjuk, es, ha a Remeny, Szeretet es Remeny osszhangban van, akkor lehetseges akar mikor, nem csak unnepek alkalmabol. Mivel Isten letezik, csak Hinni kell, Remenykednibenne es Szeretni e gondolatot.
Igen, varzslatos volt e Karacsony. Ilyen unnepeket adjon Isten minden foldi lenynek es azt kivanom, valjon tanulsagga mindenkinek.
Ezt kivanom en.

A legszebb Hitet, Remenyt es Szeretetet irni. S mikor elolvassuk, a legszebb Elhinni azt, hogy a Remeny a szivunk melyeig hatol, s ottmarad, mindaddig amig valakia foldon el nem foglalja valaki helyunket. De vajon Hitunk megfogan? Vagy Remenyunk Szeretete nem kepes Elhinni azt, hogy ertunk el?
EZ TOLUNK FUGG!
 

doh

Állandó Tag
Állandó Tag
faluvegianna



Csatlakozott: 2004. 02. 28.
Hozzászólások: 6

Elküldve: Szomb Feb 28, 2004 7:21 am Hozzászólás témája: Pályázat: versek+próza

--------------------------------------------------------------------------------
Ünnep



Sötét, fekete felhők gyülekeztek és egyszerre kezdődött szorongósan félelemmé torzult érzelmem az első hópelyhekkel. Ünnep érkezik. Nem is- már itt van a Karácsony. Ma vasárnap van és lelkem legmélyén Krisztusra gondolok. Megszületett.
Az utam lefelé vezet. Sáros és pocsolyákkal telt lett az útszél, járda, a betonburkolat felszakadozott részei megteltek vízzel. Egy giliszta a földön hevert fehérre ázottan, s akaratlanul is arra gondoltam, hogy az már soha nem támad fel... Vagy lelke reinkarnáció útján talán most keres új gazdát- lehet egy hóvirágét, vagy csirkéét- az is lehet, hogy emberbe költözött át... Eléggé őrült gondolatok ma, éppen vasárnap, ráadásul ünnepnap.
Ilyenkor templomba mennek az emberek. Nem ők, maguk, ösztöneik- tudatuk vezérli őket- (hát ezért illik ránk a homo sapiens sapiens kifejezés). Ott jó, mert néhány percig van idő meditálásra. Ott jó. Ott újból bebizonyítják, hogy az örökélet nekünk is örökkévaló...
Álmodoztam... és megpróbáltam hinni a fakó vágyak paradicsomában... Késöbb rájöttem, hogy amit elérhetek, csak puszta élés. Élek, mert más is él, mert a Földön születtem, és ez a kegyetlen hely sivatagnál is vészesebb, a Sarkok hidegénél is fagyosabb... Itt tűz, jég között botorkál az ember, hit nélkül bolyong, fázik és állandóan keres valamit... Mit is?... A szeretetre éhezik, s ha már végképp mindenről megfeledkezett, ott tornyosulnak a magas templomok, Isten házai. Ott szeretet lakozik, az egy szent hely, ahol megnyugvást találhatunk, ahonnan megtisztulva jövünk ki, minden bűnünket bevallva Istennek. Ő megért bennünket. De hol vannak az emberek?
Színház az egész... Kit bántanak, kit érdekelnek emlékeim fátylán legördülő könnyeim? Bűnös voltam egyik előző életemben? Az előző életek terhét az én testem szenvedi el? Vagy puszta elmélet a reinkarnáció? Puszta megnyugtatást szolgáló elmélet? Lehet, hogy elhagy a miszticizmus, lehet, hogy hinnünk kell a halhatatlanságban... Végülis milyen remény marad még hátra?


*****

Ott túl a lucskos- sáros havon némán ballagott. Zsebredugott kézzel, bánatosan- félrenéző tekintettel tette lábait egymásután. A járniakarás ősi reflexének ösztönszerű megnyilvánulása... Figyeltem, s a pocsolyák nagy ödémái közt próbáltam elérni őt. Szaladtam, de túl messze volt. Utolérhetetlenül messze. Ha kiáltok, talán meghallja. De nem jött ki egy hang sem a torkomon. Végül letettem szándékomról. Megálltam lihegve, s vártam, míg elfoszlik teste a szürkülödés homályában... Álomfüggöny szétlibbenő fátylán át még újból látni véltem...
Megfordultam. Kerülgettem a havas sarat, és újból visszatértem arra a helyre, ahol behúzódhatom hosszú napokon át hibrnálni. "Vajon még mindig alszik a medve?"- kérdeztem magamtól, s könnyektől nedves, hulla- párnáim közé menekültem... "Vajon még mindig alszik a medve?..."
Úgy gondoltam, ennek már úgyis vége. Egy elérhetetlen célért küszködöm...
 

doh

Állandó Tag
Állandó Tag
Enikő.



Csatlakozott: 2004. 02. 28.
Hozzászólások: 1

Elküldve: Szomb Feb 28, 2004 2:28 pm Hozzászólás témája: Pályázat: vers+próza

--------------------------------------------------------------------------------

Kedves Zilahi Enikő : Hány perc az ünnep?

Talán nincs is a földnek olyan zuga,ahol ne tartanák számon a világi és vallási ünnepek legnagyobbikát, a karácsonyt. Kinek a szeretet ünnepét, kinek Jézus születését, kinek mindkettőt jelenti e pár nap.
Sokan egyedül töltik a szentestét, mások szeretteik körében. Vannak, akik gazdagon, s egyre többen vannak, akik szerényebben ünnepelnek. A természet is sokféleképpen üdvözli a karácsonyt. Hol szikrázó hóeséssel, hol latyakkal, napsütéssel.
Bárhol, bárhogyan is ünnepel az ember, a karácsony hangulata mindenütt egyforma. Ilyenkor megmagyarázhatatlan, kellemes érzés tölti el szívünket. A nyugalom, a békesség, a ragaszkodás, a megbékélés és a szeretet érzése.
Karácsonykor az étel is ízesebb, a kalács is illatosabb, a kályha is melegebb, mint máskor. Ezekre a napokra még a fegyverek is elhallgatnak.
Egyszer egy nagymama azt mesélte nekem, hogy az ő szíve egész évben arra néhány órahosszára készül, amit szentestén gyermekei, unokái körében tölt. Olyankor mindenből eltesz egy-egy darabkát az emlékei közé: a csillogó gyermekszemekből, a kipirult arcocskákból, a csodálkozó tekintetekből, hálás mosolyokból, a békés együttlét öröméből. Ez ad neki erőt a következő évi várakozáshoz.
Felejtsük el gondjainkat, bánatunkat, betegségünket erre a pár napra! Zárjunk szívünkbe egy keveset az ünnep szent hangulatából, hogy erőt adjon nekünk is az év többi napján. Hisz az ünnepek elmúltával a Nagy Kerék forog tovább, s ki tudja, mit hoz az elkövetkezendő esztendő?
Hány perc az ünnep? És meddig tart?
Addig, amíg lelkünkben őrizzük emlékét.
Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég,
de ha vigyázunk rá, nem alszik ki még.

Vigyázzunk hát rá! Hisz soha nem volt még ilyen nagy szükségünk erre, mint most, ebben az egyre bizonytalanabb világban. Vigyázzunk a szeretet és a megértés egyre parányibb lángjára, hogy jövőre is bátran lobbanjon nagyra, s árassza melegét karácsony szent ünnepén!
 

doh

Állandó Tag
Állandó Tag
Simon Rita



Csatlakozott: 2004. 02. 24.
Hozzászólások: 4
Tartózkodási hely: Budapest
Elküldve: Vas Feb 29, 2004 8:31 am Hozzászólás témája:

--------------------------------------------------------------------------------

Mikulások pedig vannak

Már két hete fekszik otthon betegen a hétéves Panni. Aprócska testét kárörvendő, piros pöttyök borítják. Bárányhimlős. Kint sűrű pelyhekben hull a hó. Mikulás napja van. Nem szeretene már ágyban feküdni, ki akar menni játszani, szánkózni, hógolyózni a többi gyerekkel, s kipirult arccal, tátott szájjal bámulni a sötétszürke égboltra. De jó lenne bekapni a vilgot, s benne az összes hópihét! De ő már első osztályos nagylány és belátja, hogy lázasan és pöttyösen nem szabad felkelni. Egyetlen dolog nyújt vigaszt kis szivének: ma este hozzá is eljön messzi földről, vagy talán az égből, de az is lehet, hogy a meséből a nagyszakállú, jó és kedves Mikulás.
Az iskolában már biztosan járt, hozzá vajon mikor jön? Lehet, hogy nem is hoz semmit, mert olyan rossz volt. Bizony előfordult, hogy nem fogadott szót a tanító néninek, csokit evett a főzelék helyett és zöld dióval dobálta a mit sem sejtő utasokat szállító autókat az öreg fa tetejéről.
Madár szárnyán tovarepül a szomorú délután, s közeleg a csillogó, varázslatos, fenyőillatú este. Szép, karcsú és titokzatos, mint amilyen Panni lesz, ha majd ifjú hölgy válik belőle. Olykor sajnálja, hogy ő még kicsi, mert még nem vásárolhat egyedül cukorkát. Ha nagy lesz, minden nap fog venni cukrot meg csokit a boltban.
Most már biztos, hogy nem kapok semmit - tűnődik tovább Panni, s egyszer csak megpillantja Anyukát. Kezében csomagocska. Siet valahová. Kisvártatva bekiabál a kis betegenek: Megjött a Mikulás!
Úgy érzi, becsapták, hiszen idáig mindig a szobája ablakába tette ajándékait a Mikulás, most pedig a nappaliba jött. Óvatosan lépeget a meglepetés felé, s amint a csomagra pillant, egy világ omlik össze kicsi szívében. Ezt vitte az előbb Édesanya a nappaliba! Most már látja, hogy csoki és társasjáték van a csomagban. Vidámságot színlel, nevet, de lelke mélyéről mégis előtör a keserű valósággá változott kétely:
- Nem is a Mikulás hozta az ajándékot, hanem te vitted az előbb a nappaliba, igaz, Anyuka?
- Nem, kislányom, ne beszélj butaságot.
Panni mélyen elszégyelli magát. Miért hitte azt, akár csak egy pillanatra is, hogy a felnőttek teszik a gyerekek ablakába a meglepetést december 6-án? Odamegy az üvegajtóhoz, kitekint a csillagos égre, s látja a Mikulást kísérő kedves arcú angyalkákat, amint tovarepülnek. Talán egy másik kislányhoz mennek. Vagy egyszerűen csak elindulnak az éjszakában, s tovatűnnek egy szebb és jobb világ felé.
 
Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.

Hasonló témák

Oldal tetejére