Tóth László Pál
Új tag
Pályázat
Tóth László Pál:
Utolsó karácsony
A halál a forgószél láthatatlan alakját magára öltve éjfél után végigtáncolt a Fő utcán. Talpa alól szétrugdosta a havat, a föld karácsonyi ruháját, melyben a kicsiny Jézus születését ünnepelte. Hol a kocsiúton, hol meg a házak tetején ropta kísérteties táncát. Némelyik ablakon bezörgetett, majd üvöltve továbbnyargalt. Bebújt a kéményekbe, aztán jól meghempergőzött a holdfényben csillogó havon. A szunyókáló bakter fejéről leütötte a báránybőr kucsmát, és addig rugdalta, míg tele nem lett hóval. Mikorra a vén faluvigyázó utolérte fejfedőjét, már a szomszédos háztetőnek a széldeszkáit feszegette.
A kutyák vonítva, vicsorítva ugatták, míg abba nem hagyta táncát Ferenc bácsinak, az utca vén vízhordójának viskója előtt, a falu végén. A szél fütyülve nekiiramodott a holdsütötte pusztának, a halál pedig az ajtóhasadékon bebújt a rideg, barátságtalan szobába, ahol az öreg szalmából vetett derékaljon, egy kopott suba alatt, az igazak álmát aludta. A szűk kis ablakon bevilágított a hold. Középen egy rozzant kecskelábú asztal állott, mellette meg egy üres katonaláda. A sarokban rozsdamarta kályha várta a reggelt, mikor majd Ferenc bá’ a karácsonyi ünnepre való tekintettel tüzet gyújt benne.
A halál odalépett az ágyhoz. Megszámolta az öreg arcán a barázdákat, aztán kíméletlenül derékig lehúzta róla a takarót, majd az ajtóhasadékon elillant.
Reggel felé a kicsi szoba csendjét megzavarták az öreg mélyről jövő köhögései. Arcát pirosra festette a láz. Már ébren volt. A suba alól csak a feje látszott ki.
– Menni kéne köszönteni… Meg az edények is üresek – mondogatta erőtlen hangon. – Megyek köszönteni – motyogta.
Az asztalba kapaszkodva felállt, magára aggatta rongyos ruhadarabjait, felhúzta az idomtalan nagy, papucsszeggel megtűzdelt talpú csizmát, melyben annyiszor végigcsoszogott a Nagyutcán kezében az üres vagy vízzel megtöltött edényekkel.
– Meghűttem, meghűttem – mondogatta öltözés közben.
Nyakába akasztotta tarisznyáját, ami karácsonykor – a vízhordatók jóvoltából – igencsak meg szokott telni mindenféle ünnepi falattal. Elindult, hogy – mint eddig minden évben – boldog karácsonyi ünnepeket kívánjon ismerőseinek. Mikorra végigjárta az utcát, a tarisznya megtelt, de erejéből annyi sem maradt, hogy a házikó ajtaját becsukja maga után. Lerogyott az ágyra. A köhögő roham mind sűrűbben jelentkezett. Bajszán megderesedett a pára. Szemei zavarodottan néztek a semmibe, ahogy a halált várók szoktak az utolsó órákban.
A nyitott ajtón hópihéket kergetett be a szél. A vén ember szeme könnyel telt meg. Eddig még sohasem érezte ilyen elhagyatottnak magát. Megszokta az egyedüllétet, most azonban jól esett volna, ha valaki mellette van. Nem félt a haláltól, régóta várta már, de most, hogy szemtől szemben állt vele, az utolsó harminc év nyomorúságát elfelejtette. Még élni szeretett volna.
– Legalább a tavaszt engedd megérnem, Uram – szotyogta magában. – Még el sem tudnak kaparni ebben az ítéletidőben. A csákány beletörik a fődbe. Legalább addig éljek, míg a hó levet ereszt, oszt’ beissza a főd. Rügyfakadásig, levélhullásig – alkudozott az öreg. – Az aratást, a levélhullást…még egy karácsonyt, Uram! – Elaludt. Lassan besötétedett…
A meleg, barátságos szobákban kigyulladtak a gyertyák a karácsonyfákon. A falu zsúpfedeles, rozzant viskóiból rongyos kicsi gyerekek indultak az éjszakába, hogy a kőházak lakóinak elénekeljék a Mennyből az angyalt kis ajándékok reményében.
Az egyik kántáló csapat hazafelé tartva Ferenc bá’ viskója elé sompolygott, és énekelni kezdett. – Vajon mit szól az öreg? – kuncogtak a legénykék. A vén vízhordót már majd’ a másvilágról szólította vissza a Mennyből az angyal.
– Kántálók, kántálók – örvendezett. Boldogan hallgatta az angyali vígasságot. Mikor az ének véget ért, akkor jutott eszébe, hogy valami ajándékot kellene adni a gyerekeknek. De mit? Pénzt! – Gyertek be kicsinyeim! – kiáltotta minden erejét összeszedve. — Gyertek no, pénzt adok!
Kívülről mozgolódás hallatszott, majd félénken, egymást tuszkolva, besomfordáltak a szobába. Mikor meglátták az öreget, még köszönni is elfelejtettek.
– Gyertek no, közelebb – bátorította őket Ferenc bá’. – Meghűttem, oszt nem bírok felkelni. Az asztalon van a gyufa, gyújtsátok meg a lámpát!
– Nem fázik kend? – kérdezte az egyik kendőbebugyolált.
– Fázom én, de hát mit tegyek? – válaszolt szomorú hangon.
– Becsukjuk az ajtót, oszt’ tüzet gyújtunk – okoskodott a lámpahordó.
– Az bizony jó lenne, nagyon jó lenne. Az ajtót meg be kéne támasztani.
A havat, ami beesett a szobába, kirugdalták az ajtón, tüzet gyújtottak, aztán a kendős bejelentette:
– Hát akkor Ferenc bá’, mi mennénk.
– Nyúljon csak be valamelyikőtök a fejem alá! Ott van pénz a zsebkendőben, mind a tietek lehet. Csak még azt énekeljétek el, hogy Csorda pásztorok… – mondta az öreg elhaló hangon, szemét lecsukva.
A gyerekek boldogan számolták a szalma közül előkotort pénzt, ami a lámpahordó kezében csillogott.
– Elaludt az öreg, csak lassan énekeljünk! – tanácsolta valamelyik.
Mikorra odaértek, hogy „Isten angyala leszállott közéjük”, Ferenc bá’ már készülődött. Mind messzebbről hallotta az éneket, és mikor a kicsi csizmák kikopogtak a szobából, már ő is otthagyta a viskót, a hideget, a szenvedést, a nélkülözést, a rügyfakadást, levélbomlást, aratást.
Tóth László Pál:
Utolsó karácsony
A halál a forgószél láthatatlan alakját magára öltve éjfél után végigtáncolt a Fő utcán. Talpa alól szétrugdosta a havat, a föld karácsonyi ruháját, melyben a kicsiny Jézus születését ünnepelte. Hol a kocsiúton, hol meg a házak tetején ropta kísérteties táncát. Némelyik ablakon bezörgetett, majd üvöltve továbbnyargalt. Bebújt a kéményekbe, aztán jól meghempergőzött a holdfényben csillogó havon. A szunyókáló bakter fejéről leütötte a báránybőr kucsmát, és addig rugdalta, míg tele nem lett hóval. Mikorra a vén faluvigyázó utolérte fejfedőjét, már a szomszédos háztetőnek a széldeszkáit feszegette.
A kutyák vonítva, vicsorítva ugatták, míg abba nem hagyta táncát Ferenc bácsinak, az utca vén vízhordójának viskója előtt, a falu végén. A szél fütyülve nekiiramodott a holdsütötte pusztának, a halál pedig az ajtóhasadékon bebújt a rideg, barátságtalan szobába, ahol az öreg szalmából vetett derékaljon, egy kopott suba alatt, az igazak álmát aludta. A szűk kis ablakon bevilágított a hold. Középen egy rozzant kecskelábú asztal állott, mellette meg egy üres katonaláda. A sarokban rozsdamarta kályha várta a reggelt, mikor majd Ferenc bá’ a karácsonyi ünnepre való tekintettel tüzet gyújt benne.
A halál odalépett az ágyhoz. Megszámolta az öreg arcán a barázdákat, aztán kíméletlenül derékig lehúzta róla a takarót, majd az ajtóhasadékon elillant.
Reggel felé a kicsi szoba csendjét megzavarták az öreg mélyről jövő köhögései. Arcát pirosra festette a láz. Már ébren volt. A suba alól csak a feje látszott ki.
– Menni kéne köszönteni… Meg az edények is üresek – mondogatta erőtlen hangon. – Megyek köszönteni – motyogta.
Az asztalba kapaszkodva felállt, magára aggatta rongyos ruhadarabjait, felhúzta az idomtalan nagy, papucsszeggel megtűzdelt talpú csizmát, melyben annyiszor végigcsoszogott a Nagyutcán kezében az üres vagy vízzel megtöltött edényekkel.
– Meghűttem, meghűttem – mondogatta öltözés közben.
Nyakába akasztotta tarisznyáját, ami karácsonykor – a vízhordatók jóvoltából – igencsak meg szokott telni mindenféle ünnepi falattal. Elindult, hogy – mint eddig minden évben – boldog karácsonyi ünnepeket kívánjon ismerőseinek. Mikorra végigjárta az utcát, a tarisznya megtelt, de erejéből annyi sem maradt, hogy a házikó ajtaját becsukja maga után. Lerogyott az ágyra. A köhögő roham mind sűrűbben jelentkezett. Bajszán megderesedett a pára. Szemei zavarodottan néztek a semmibe, ahogy a halált várók szoktak az utolsó órákban.
A nyitott ajtón hópihéket kergetett be a szél. A vén ember szeme könnyel telt meg. Eddig még sohasem érezte ilyen elhagyatottnak magát. Megszokta az egyedüllétet, most azonban jól esett volna, ha valaki mellette van. Nem félt a haláltól, régóta várta már, de most, hogy szemtől szemben állt vele, az utolsó harminc év nyomorúságát elfelejtette. Még élni szeretett volna.
– Legalább a tavaszt engedd megérnem, Uram – szotyogta magában. – Még el sem tudnak kaparni ebben az ítéletidőben. A csákány beletörik a fődbe. Legalább addig éljek, míg a hó levet ereszt, oszt’ beissza a főd. Rügyfakadásig, levélhullásig – alkudozott az öreg. – Az aratást, a levélhullást…még egy karácsonyt, Uram! – Elaludt. Lassan besötétedett…
A meleg, barátságos szobákban kigyulladtak a gyertyák a karácsonyfákon. A falu zsúpfedeles, rozzant viskóiból rongyos kicsi gyerekek indultak az éjszakába, hogy a kőházak lakóinak elénekeljék a Mennyből az angyalt kis ajándékok reményében.
Az egyik kántáló csapat hazafelé tartva Ferenc bá’ viskója elé sompolygott, és énekelni kezdett. – Vajon mit szól az öreg? – kuncogtak a legénykék. A vén vízhordót már majd’ a másvilágról szólította vissza a Mennyből az angyal.
– Kántálók, kántálók – örvendezett. Boldogan hallgatta az angyali vígasságot. Mikor az ének véget ért, akkor jutott eszébe, hogy valami ajándékot kellene adni a gyerekeknek. De mit? Pénzt! – Gyertek be kicsinyeim! – kiáltotta minden erejét összeszedve. — Gyertek no, pénzt adok!
Kívülről mozgolódás hallatszott, majd félénken, egymást tuszkolva, besomfordáltak a szobába. Mikor meglátták az öreget, még köszönni is elfelejtettek.
– Gyertek no, közelebb – bátorította őket Ferenc bá’. – Meghűttem, oszt nem bírok felkelni. Az asztalon van a gyufa, gyújtsátok meg a lámpát!
– Nem fázik kend? – kérdezte az egyik kendőbebugyolált.
– Fázom én, de hát mit tegyek? – válaszolt szomorú hangon.
– Becsukjuk az ajtót, oszt’ tüzet gyújtunk – okoskodott a lámpahordó.
– Az bizony jó lenne, nagyon jó lenne. Az ajtót meg be kéne támasztani.
A havat, ami beesett a szobába, kirugdalták az ajtón, tüzet gyújtottak, aztán a kendős bejelentette:
– Hát akkor Ferenc bá’, mi mennénk.
– Nyúljon csak be valamelyikőtök a fejem alá! Ott van pénz a zsebkendőben, mind a tietek lehet. Csak még azt énekeljétek el, hogy Csorda pásztorok… – mondta az öreg elhaló hangon, szemét lecsukva.
A gyerekek boldogan számolták a szalma közül előkotort pénzt, ami a lámpahordó kezében csillogott.
– Elaludt az öreg, csak lassan énekeljünk! – tanácsolta valamelyik.
Mikorra odaértek, hogy „Isten angyala leszállott közéjük”, Ferenc bá’ már készülődött. Mind messzebbről hallotta az éneket, és mikor a kicsi csizmák kikopogtak a szobából, már ő is otthagyta a viskót, a hideget, a szenvedést, a nélkülözést, a rügyfakadást, levélbomlást, aratást.
