Szomoró Idézetek
"Elmélázva, lassú, szende léptekkel sétálgatok a parkban. Körülöttem magas, ijesztő fenyőfák, úgy állnak ott, mint rémisztő strázsák, mint képek a falakon, úgy bámulnak rám. Nem félek. Miért kéne? Ha már meg kell halnom, legalább félelem nélkül tegyem, úgy is ez az utolsó napom. Meg fogok halni, mert Isten úgy akarja. Ha választanom kéne, akkor inkább haljak meg, eleget éltem már..."
Úgy szeretnék meghalni. Annyira. Annyira szorít a mellkasomban egy fájó érzés, és úgy érzem, levegőt sem kapok, rögtön megfulladok. De senki nem jön, hogy segítsen. Vízben fulldoklom, a barátaim pedig a parton állva nézik végig, ahogy szenvedek.
Behunyom a szemem. Néhány hónappal ezelőtt, mikor ezt tettem, élénk, éles képeket láttam arról, ami kettőnk közt volt.
Most nem látok mást, mint elmosódott képeket, fájdalmas, torz alakokat, amikből semmit sem lehet kivenni. Nos, azt hiszem, sikerült lezárnom a múltam.
Mindig is ebben a sötét, felszín alatti világban akartam élni, ahová a napfény sem ér el. Vajon van-e olyan hely a földön, ahol nincs gyermeknevetés és nincs szerelem?
/Kanehara Hitomi/