Kiss Dénes:Ősnyelv-Nyelvős /részlet/
A KÉZ KEZDETTŐL KÉZKÖZELI ESZKÖZ
Hiszen az emberiség a kezének eszközként való alkalmazásával jutott el oda, ahol ma tart. A munka azután visszahatott a gondolkodásra, a tevékenység okát és következményét összevetette az értelem. A magyar nyelv ősi voltát az is bizonyítja, hogy ezek a legősibb fejlődési jelenségek megőrződtek a szavak alaki és jelentéstartalmi, sőt zenei tulajdonságaiban is, mintha csak a kezdettől követné nyelvünk az emberi fejlődést. Gondoljuk végig a következőket: a kéz-mű-ből (később lett a mű-kéz), kézművességből a köz-mű.
Alighanem összefüggés lehet a kéz, a kézség - mint szerszám! -, valamint a készült, kész stb. szavaink között is. A két-ségtelen logikai kapcsolatot nem lehet tagadni! (Zárójelben jegyzem meg, nem ritkán s szándékosan teszem, hogy egy-egy szót eltörök, csak kötőjellel kapcsolom össze a szótagokat. Egyrészt azt jelzem, hogy érdekes jelenségről van szó, másrészt, hogy arra még visszatérek. A jelentést ezzel a szóeltöréssel nem változtatom meg a mondatban.) S hátha a "t" zöngülése is hozzájátszott a "kéz" szavunk kialakulásához? Ezt a kérdést ugyan nem teszem zárójelbe, de gondolatban többszörös zárójelben kérdezem! Hiszen a két kéz mennyire közeli hangás! - feltűnő! Azt elég gyorsan észrevette" az ember, hogy két keze van! Olyannyira, hogy a magyar nyelvben, amiből kettő van, azt általában egyes számban emlegetjük: szeme, füle, keze. "Biztos kézzel kormányozza...", "Szemmel tartja..." - így mondjuk; nem pedig "kezekkel", "szemekkel". Figyeljük meg, ha az "egy" számnévből sorszámnevet képezünk, nem egyediket mondunk, hanem elsőt, a kettőnél nem kettediket, hanem másodikat, vagyis szinte rá sem ismerünk az eredeti szóra. Ez talán arra utal, hogy vala a régen az egyes-szám mellett lehetett kettes szám és többes szám. Hiszen a három már harmadik... A második jelentése: más, hason-más is lehet. De még így sem vagyunk készen, csak készek arra, nehogy kézen-közön elvesszen a lényeg.
Hirdetjük, valljuk: nyelvünk élő rendszer, de nem szakadt el gyökereitől, mert noha szüntelen fejlődik, gazdagodik, ezt saját törvényei szerint teszi. Lehet tehát egy-egy szavunk nyelvújítási szó, mesterségesen létrehozott szó, ha nem veti ki idegen testként a nyelvünk, akkor megfelel elemi és eredeti tőrvényeinek. Ha nem felel meg, előbb-utóbb úgyis eltűnik a nyelvből. Ezért bizonyos mértékig, az elfogadott, "mesterségesen alkotott" szó is olyan, mint legősibb szavaink. Lássuk például a "zengő tambura" nyomán alakult "zongora" szavunkat!
A HANG szavunk az "ng" következtében zeng-bong. Maga is sajátosan "hangutánzó"! A hang nyomán a hangszer is zeng-bong, cseng, peng zsong, zöng, kong stb. Érdekes, hogy ezekben a szavakban is a mássalhangzók jelenléte s jelentése jelentős jelzés! Meghatározó. Az "ng" mellett ott találjuk az "mp" és az "mb" hangzókapcsolatokat is: a kolomp és a doromb is hangutánzó szó. Bár aligha véletlen, hogy a kolompol szavunkban kevesebb a zengés, mint a harang, harangoz szavainkban. A zengés alapvető két hangzójából, az "ng" együttesből az egyik, az "n" ott található a hang ellenkezőjét jelentő csend szavunkban is. Sőt, meglehetősen kevés a hangzásbeli eltérés a két szó között: "cseng" és "csend". Magam, ha csak lehetséges, nem ezt a szóformát használom, hanem a "csönd" alakot. Nem mintha mind a kettő nem lenne egyformán használható, hanem a beszéd színezése miatt. Ugyanígy, ha lehet, a ,,felett" helyett inkább a "fölött" szóformát használom. Már csak azért is, mert a magyar nyelvet mekegő nyelvnek nevezik azok, akik csúfolódni akarnak vagy lekezelik nyelvünket.
Nagyon is hamis út ez a megközelítés! Mert éppen fordítva van a dolog. Nagyjából ugyanannyi mássalhangzót használunk, mint ahány magánhangzót - jobb arány csak a finn és az olasz nyelvben található -, s így harmadik nyelvnek számítunk a kétfajta hangzó arányát tekintve. A magánhangzó-illeszkedés szintén jellegzetes magyar nyelvi törvény, s ne feledjük, éppen azt segíti elő, hogy a szótőben mélyen zendülő magánhangzóra mély válaszoljon, a magasra magas a ragban, képzőben, vagyis a szó végén. Ezáltal bizonyos lüktetés jelenik meg a nyelvben. Hiszen a három szótagú szavakban általában változás történik, a mély vagy magas hangzók mögé a ragok és a képzők új magánhangzót "visznek". Például: harang, harangoz, harangozás, de a szóösszetétel is segíti a változatosságot, dallamosságot: harangszó. Vagy: kolomp, kolompolás, kolompoló, de így is meghatározható: dorombol valami, de amit hallunk, az a dorombolás. Valaki dünnyög, és ami hallatszik, az a dünnyögés. Ilyenkor a szó eleji hangsúlyt a harmadik szótag egy kissé "kiegyensúlyozza". Ezek és a hozzájuk hasonló nyelvi KÉZSÉG-ek teszik dallamossá a beszédünket. (A japán ongaku szó jelentése: zene.)
A föntebbi vádtól legföljebb annyi az igaz, hogy magyar nyelven - ha akarjuk - mindent el tudunk mondani csupa. "e", de akár csupa "ö" magánhangzóval is. Ha akarjuk! Ugye, micsoda különbség? Próbálja meg ezt az angol!
De vissza kell még térnünk a kezünkhöz -hoz, -hez, -höz, hozzá, ehhez, ahhoz, hazához, házhoz...-, mert ha a kéz esz-köz-ként működik, az emberi test műhelyének eszközeként, szer-számaként (Vajon miért van benne a szer-szám szavunkban a "szer" és a "szám"? Erre is megpróbálunk választ adni!), - akkor KÉZÜL, azaz: készül valami! S kézenfekvő, ha elkészült, akkor készen van, kész a kézműves kézsége, szerszáma, tárgya, eszköze... Lehet, körmönfontan szóltunk a dologról. (Körmön-fon-tol-gat... Az ember a körmén aprólékosan, figyelmesen, babrálgatva fonja a szálakat. Ám külön figyelmet érdemel a -gat, -get gyakorító képző. Mert lát, lát-o-gat, a látás gát-lással történik, ahogy a folyó is "gátolva lesz", ha csak folyo-gat.) Tehát miért foglalkoztunk - kézzel foghatóan! -a kéz, kész, kezd stb. szavainkkal? Mert újra azt kívántuk érzékeltetni, hogy nyelvünk előbb valós dolgokat nevezett meg, tárgyakat és történéseket, majd ezekből alakultak ki az elvont fogalmak. Fog-almak...Hogy valaha kézzel fogtuk ezeket, erre utal tán a fog szavunk? Hiszen ez nem a németes, jönni fog" jövő idejű igealak - segédige -, hanem a kézzel való fogás, ami pedig talán a legősibben fogó a "fog" szavunkból ered? De hát ez megfoghatatlan, noha nyelvünk "körmönfontan", éppen FOG-gal KÖR-őmmel erre törekszik! Ugye, érdekes? Ebben a szólásban benne van a szájunkban lévő mészköves, zománcos csont, valamint a kezünk ujjain lévő erős szaru! S ha keressük, a nyelv kézségesen meg is mutatja efféle kézségeit.
Több lapban, folyóiratban, elég sokszor - tán százszor is - foglalkoztam már a nyelvünkkel. Bizonyára vannak eltérések, többletek vagy hiányok e könyvben azokhoz a cikkekhez, közleményekhez képest, de hát minden alkalommal többet és többet tudunk, s bár az ismétlés a tudás anyja, bizonyos határokon túl felesleges. Ezért említem, hogy főként az a sorozat érdekes, a Kortárs, a Tiszatáj és a Forrás által közzétett írások után - talán még a Népszavát is ide sorolhatjuk, az abban megjelent Játék és törvény című sorozatot -, ami a MAGYAROK című folyóiratban látott napvilágot.
Nincs rá szabály, hogy milyen irányban haladjunk tovább, ahogy a fa törzsén fölfelé haladva több irányban is eljuthatunk az elágazó, ágaskodó, olykor ágálló ágakon csüngő, hasonló gyümölcsökhöz.
Kezünk kézségének fürkészése után lábaljunk tovább! Noha hely hiányában helyzetünk nem könnyű, mert nem tudjuk a főbb dolgokat sem fejben tartani, most aztán főhet a fejünk, mit írjunk meg és mit ne! Talán az lenne a legjobb, ha főként olyan kifejezéseket fejtegetnénk, amelyek bizonyos fejtődés fejleményei, s ha ezt képesek vagyunk minden fejezetben kifejezni, akkor fejtegetésünk nem hiábavaló. A fejlődés fő fejleménye a főben járó gondolat fejtegetése.
A magyar nyelvben az első azt is jelenti: fő, fontos, lényeges A legfőbb fő (nök) a fejedelem, a fővezér. A legfontosabb kérdés a legfőbb. Így aztán az előbb említett szólás: "Most aztán fő a feje...!", valójában nem azt jelenti, hogy "fől" a feje, hanem azt, hogy bizonyos helyzetben igazán fejnek kell lennie a fejének, tehát első a feje, fő a feje. Az pedig csak természetes, hogy a fej, a fő fönt, fölül helyezkedik el. Ahogy a hét-fő a hét eleje, a híd-fő a híd első része, a fő-nök az első a gyárban stb. De még a felség, fölség, fönség szavunkban is ezt a nyelvi alakot találjuk s nem véletlenül! Ami fönt van, az a fő, fölül van a fej is, tehát fönséges, fenséges... De mit jelent - hogy érdekességet csempésszünk ide is -a hajadonfőtt kifejezés? Tördeljük el a szót, ahol csak lehetséges: haj-a-don-főtt. A "haj" fönt van a fejünkön. A hajadon olyan leányt jelent, akinek még nem kötötték be a fejét, tehát még nem asszony. De miért? A finn nyelvben a -ton, -tön fosztóképző. Például a híres finn regény címe: Az ismeretlen katona, finnül: Tuntematon sotilas. (Szerzője Váinö Linna.) Tuntea - tudni, ismerni, tuntematon - ismeretlen. Nos, ha szabad játszani a gondolattal, akkor itt együtt találjuk a magyar haj szót a finn ton (don) fosztóképzővel. S ha a haj egyúttal fejfedő, akkor a haj-a-don fejfedő nélkülit, fedőtlent, bekötetlen hajút jelent. A "hajadonfővel" kifejezés tehát azt jelenti, hogy nincs semmi a haján. (Egyébként finnül a fő, fej - pää, fölé - päälle, fölül - päälta stb. A päällys vagy päällysta burkolatot, fedőlapot, fedést, födőt jelent, a paälystamatön - burkolatlan, födetlen.) Nos, van még több példa is. A magyar okos szó ellenkezője nemcsak az oktalan, hanem az oktondi is, noha ez utóbbi mintha enyhébb volna. Ebben a szóban is ott találjuk a "ton" fosztóképzőt! Eltűnődhetünk azon, hogy nyelvünk titkait a magyar nyelvészek milyen mélységig fürkészték? Valamint azon is, hogy fürkészték-e egyáltalán?
E sorok írója nem kevesebbet állít - újrázzuk! -, mint azt, hogy nyelvünk tanát, a magyar nyelvtant nem a magyar nyelv ősi törvényei szerint rendszerezték és tanítják, hanem főként a latin és a német nyelv rendszere nyomán. Ezért lehetséges az az egyébként igencsak különös ellentmondás, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek számára olykor valóságos kínszenvedés a magyar nyelvtan elsajátítása. Jobban félnek a nyelvtanórától, mint a matematikától vagy a fizikától. Azt sem tudják, mit tudnak, s amit tudnak, az micsoda! Hiszen a gyerek is használja beszéd közben a legbonyolultabb nyelvi szabályokat, ösztönösen vezeti a hangzótörvény, amikor hangokat és szavakat képez. De a lehető összefüggéseket még a tanárok sem ismerik. Idegen nyelvként tanítják a magyart.
Visszatérve még a föntebbi témára, másfajta példát is találunk arra nézve, hogy a szó első és második része más-más nyelvből származik, például az első fele finnugor, a másik fele pedig ótörök származék. Hiszen, mint már említettük, nincs szabály arra nézve, hol és hogyan hatolunk e nyelvi dzsungel roppant rendszerébe, az a fontos, hogy minél több lehetőségre, rejtve maradt nyelvi sajátosságra hívjuk föl a figyelmet, hogy azután jobban áttekinthessük az egész rendszert.
Először Vámbéri Ármin szógyűjteményében akadtam rá az ótörök ,,chül" kifejezésre. Vámbéry szerint a jelentése: el a jurtától. Nos, csakis akkor juthatunk tovább, ha ezt a fogalmat és jelentését együttesen járjuk körül. Mi is az a jurta? Sátor, amelyben élnek; közösségek, családok lakóhelye. Kör alakú "ház" nemezből - jelmez, mez-telen -, melyet rudak, póznák tartanak. Meghatározott helye van benne - életrendje, szokásrendje mindenkinek, férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. (Lásd László Gyula fölfedezéseit, amikor is a földi rend fordítottját találta meg a "másvilágon ", azaz a temetőkben, beleértve az egy nyilas és több nyilas, rangosabb helyeket is.) Tehát Vámbéry szerint az ótörök "chül" - ejtsd: kül - szó jelentése: el a jurtától, a háztól, a családtól, a közösségtől. Akinek ezt mondták, azt küldték! Lássuk tovább, a juuri jelentése finnül: gyökér. Juurtaa - meggyökerezni" gyökeret verni... És nézzük csak, mit mond a magyar, ha valaki valahol megmarad, letelepszik, házat épít? "Na, ezek is gyökeret vertek..." Akik pedig elmennek, mit csinálnak? "Szedik a sátorfájukat..." Így aztán joggal kérdezhetjük, hogy a nem összetett szónak számító magyar "menekül" szavunk vajon nem két szóból forrott-e össze? Hiszen valamennyi finnugor nyelven a menni mene vagy ennek közeli alakja. Akit pedig elküldenek külfelé, el a családtól, a családi fészektől, annak igenis mennie, menekülnie kell! Talán rosszat tett, vétkezett, azért. Ebben az összefüggésben az ótörök, a finn és a magyar szavak együttes jelentése ad sajátos magyarázatot a menekül szó lehetséges kialakulására. S ha már itt tartunk, magyarázzuk meg a "magyaráz" tán magyaroz? - kifejezés értelmezhetőségét is.
Mindenre nincs magyarázat - se németezet, se angolozat -, a szónak nem is erre a jelentésére gondolunk. Némely szavunknak azonban bizonyos helyzetekben más értelme támad! Nevezetesen: támadó értelme. Amikor a nagyanyám haragudott rám, ezt mondta: "Majd megismered te még a magyarok Istenét!" De hallottam másoktól is, nagyon is fenyegető hangsúllyal: "Ha nem érted, majd megmondom neked magyarán!" "Majd magyarán mondom, hogy értsd!" Mintha a beszélők közül csak az egyik tudott volna igazán magyarul, s magyarán szólni. Vagy mintha más magyarok nem egészen magyarul beszéltek volna.? Illetve, ahogy beszéltek, az nem egészen magyar, az valami köznapibb, közönségesebb, komolytalanabb, hatástalanabb beszéd volt? S aki azt kívánta, hogy komolyan vegyék a szavait, annak valóban magyarul, magyarán kellett szólnia?! Ebből akár, ha nem is többnyelvűségre, de nyelvi eltérésekre tán következtethetünk. Ráadásul, mintha az egyik nyelv alárendelt lett volna? A másik pedig uralkodó? Azaz, akik e nyelveket beszélték, lettek volna alá- s fölérendelt viszonyban? Kérdés, kérdés...
Ám érdemes sokszor a hihetetlennek tűnő dolgokat is összevetni, hátha éppen abban rejlik a megoldás. Mert első látásra nem tetszik rokon szónak a finn syli ejtsd: szüli - szó sem. A jelentése: öl (anyaöl, ölelés), sylikkain - összeölelkezve, ölelkezve, egymás ölében... Hát nem a születés, illetve a foganás kezdődik így? S nem anyaölből születtünk? Szülénk, szülőanyánk öléből?... A finn sylilapsi jelentése: csecsemő, ölbe való kisgyermek. (Finnül gyerek: lapsi - klapec?)
Hála a nagyszerű Papp Istvánnak, aki igencsak alaposan, éppen e gondolat jegyében készítette el a finn-magyar szótárt. Mert amikor a szavakat összehasonlítjuk - akárhány nyelvét - egymással, mindig fontos, hogy mindegyik oldalon több szó álljon, rokonértelmű szavak egész serege. Például: megy, jár, halad, fut, siet, talpal, gyalogol stb., hiszen sok nyelv esetében éppen a mássalhangzók segítenek eligazodni és mutatják ki a rokonságot, különösen, ha a hasonulásokat is figyelembe vesszük. (Például a magyar és a finn nyelv viszonylatában az "f -ből "p" lesz: fej - pää, fészek - pesä; noha a magyarban pl. az ireg forog, ireg-pörög kifejezés egyaránt használatos.) Ám ez a törvény sokrétű, bizonyos mértékig minden nyelvre érvényes. Figyeljük meg például, hogy azoknak a szavaknak a jelentése - nemcsak a magyarban, de a legtöbb nyelvben -, amelyben "r" hangzó fordul elő, valamilyen módon körre, kerekre, kerékre, kanyarra, csavarra, fordulatra, stb. utal. Még úgy is, mint a "Garten" - kert, azaz bekerített hely. Nemcsak az eredet szavunk - kanyargó ér, gyök-ér -, hanem a nemzetközi "CAR" szó is, amely összefügg a gépkocsival. De a Caroling szó is ide tartozik, a (Károly), Carul azaz: karvaly, karmos karma, horgas csőre nyomán. Jó lenne már kart karba öltve, karolva menni tovább... De előbb még említsük meg, hogy az "r" néha "1"-é lágyul, ám a jelentését többnyire megőrzi, hiszen nemcsak a guriga kerek és görgetni lehet, de a goló, golyó is gurul, mert minden irányban kerek kerék! Azaz: kerekded. (A kóló körtánc!)
S ha már eddig eljutottunk, ötölve-hatolva, néha meghökkentve, hőkölésre késztetve az olvasót, nézzük meg, hogyan is születhetett a "hőköl" szavunk! Talán úgy, hogy őseink ezzel a szóval fogták vissza a lovaikat: höőő! hóó... S azok hátrahőköltek, mert a gyeplőt is szorosra húzták. Talán innen eredhet a hőköl, hökken kifejezés? Remélem, nem mondunk meghökkentőt, sokkal inkább meggyőzőt. A fogatot - fogó - hajtó kocsis ma is ezt mondja.
Mostanra már látható, hogy noha mi is mondjuk néha: őőő, nemcsak ötölünk és hatolunk - ha-zudunk, ha-misakat mondunk -, de vannak öt-leteink is, melyek ösztökélnek, ösztönöznek bennünket, bár sokszor nem hirtelen- előre való bejelentés nélkül, mint Illyés Gyula is írja! - jövünk rá valamire, hanem okkal, tehát okosan. Aki tehát okoskodik, nem okvetlenül oktondi s nem oktalanul okít, oktat... Igaz, elmondható, hogy eddig inkább csak portyázgattunk a nyelvben, de ezt nem toportyánként tettük! Hisszük, nem hiába hordtunk össze hetet-havat (Ez a kifejezés vajon mit jelent?), azért tanított bennünket, ha játszva is, anyanyelvünk. S ha tanított, akkor ez a nyelv tana -a nyelvtan.
A továbbiakban ideje lesz beszámolni a számokról, amelyekről már szólogattunk itt-ott, azonban most jobban elmélyedünk bennük, mert érdemes. Gyönyörűséges és érdekfeszítő dolgok villantják föl jeleiket, tán meg is mutatják magukat, már-már végképp elrejtett titkaikat, a kiszámíthatatlan és számító szavak. Mert ne feledjük, az is érdekes, hogy "írástudókat" emlegetünk, olvasástudókat nem. S a magyar a pénzt "megolvassa", csak mostanában kezdi számolni! No, éppen ezzel számolunk mi is a továbbiakban.
***
A KÉZ KEZDETTŐL KÉZKÖZELI ESZKÖZ
Hiszen az emberiség a kezének eszközként való alkalmazásával jutott el oda, ahol ma tart. A munka azután visszahatott a gondolkodásra, a tevékenység okát és következményét összevetette az értelem. A magyar nyelv ősi voltát az is bizonyítja, hogy ezek a legősibb fejlődési jelenségek megőrződtek a szavak alaki és jelentéstartalmi, sőt zenei tulajdonságaiban is, mintha csak a kezdettől követné nyelvünk az emberi fejlődést. Gondoljuk végig a következőket: a kéz-mű-ből (később lett a mű-kéz), kézművességből a köz-mű.
Alighanem összefüggés lehet a kéz, a kézség - mint szerszám! -, valamint a készült, kész stb. szavaink között is. A két-ségtelen logikai kapcsolatot nem lehet tagadni! (Zárójelben jegyzem meg, nem ritkán s szándékosan teszem, hogy egy-egy szót eltörök, csak kötőjellel kapcsolom össze a szótagokat. Egyrészt azt jelzem, hogy érdekes jelenségről van szó, másrészt, hogy arra még visszatérek. A jelentést ezzel a szóeltöréssel nem változtatom meg a mondatban.) S hátha a "t" zöngülése is hozzájátszott a "kéz" szavunk kialakulásához? Ezt a kérdést ugyan nem teszem zárójelbe, de gondolatban többszörös zárójelben kérdezem! Hiszen a két kéz mennyire közeli hangás! - feltűnő! Azt elég gyorsan észrevette" az ember, hogy két keze van! Olyannyira, hogy a magyar nyelvben, amiből kettő van, azt általában egyes számban emlegetjük: szeme, füle, keze. "Biztos kézzel kormányozza...", "Szemmel tartja..." - így mondjuk; nem pedig "kezekkel", "szemekkel". Figyeljük meg, ha az "egy" számnévből sorszámnevet képezünk, nem egyediket mondunk, hanem elsőt, a kettőnél nem kettediket, hanem másodikat, vagyis szinte rá sem ismerünk az eredeti szóra. Ez talán arra utal, hogy vala a régen az egyes-szám mellett lehetett kettes szám és többes szám. Hiszen a három már harmadik... A második jelentése: más, hason-más is lehet. De még így sem vagyunk készen, csak készek arra, nehogy kézen-közön elvesszen a lényeg.
Hirdetjük, valljuk: nyelvünk élő rendszer, de nem szakadt el gyökereitől, mert noha szüntelen fejlődik, gazdagodik, ezt saját törvényei szerint teszi. Lehet tehát egy-egy szavunk nyelvújítási szó, mesterségesen létrehozott szó, ha nem veti ki idegen testként a nyelvünk, akkor megfelel elemi és eredeti tőrvényeinek. Ha nem felel meg, előbb-utóbb úgyis eltűnik a nyelvből. Ezért bizonyos mértékig, az elfogadott, "mesterségesen alkotott" szó is olyan, mint legősibb szavaink. Lássuk például a "zengő tambura" nyomán alakult "zongora" szavunkat!
A HANG szavunk az "ng" következtében zeng-bong. Maga is sajátosan "hangutánzó"! A hang nyomán a hangszer is zeng-bong, cseng, peng zsong, zöng, kong stb. Érdekes, hogy ezekben a szavakban is a mássalhangzók jelenléte s jelentése jelentős jelzés! Meghatározó. Az "ng" mellett ott találjuk az "mp" és az "mb" hangzókapcsolatokat is: a kolomp és a doromb is hangutánzó szó. Bár aligha véletlen, hogy a kolompol szavunkban kevesebb a zengés, mint a harang, harangoz szavainkban. A zengés alapvető két hangzójából, az "ng" együttesből az egyik, az "n" ott található a hang ellenkezőjét jelentő csend szavunkban is. Sőt, meglehetősen kevés a hangzásbeli eltérés a két szó között: "cseng" és "csend". Magam, ha csak lehetséges, nem ezt a szóformát használom, hanem a "csönd" alakot. Nem mintha mind a kettő nem lenne egyformán használható, hanem a beszéd színezése miatt. Ugyanígy, ha lehet, a ,,felett" helyett inkább a "fölött" szóformát használom. Már csak azért is, mert a magyar nyelvet mekegő nyelvnek nevezik azok, akik csúfolódni akarnak vagy lekezelik nyelvünket.
Nagyon is hamis út ez a megközelítés! Mert éppen fordítva van a dolog. Nagyjából ugyanannyi mássalhangzót használunk, mint ahány magánhangzót - jobb arány csak a finn és az olasz nyelvben található -, s így harmadik nyelvnek számítunk a kétfajta hangzó arányát tekintve. A magánhangzó-illeszkedés szintén jellegzetes magyar nyelvi törvény, s ne feledjük, éppen azt segíti elő, hogy a szótőben mélyen zendülő magánhangzóra mély válaszoljon, a magasra magas a ragban, képzőben, vagyis a szó végén. Ezáltal bizonyos lüktetés jelenik meg a nyelvben. Hiszen a három szótagú szavakban általában változás történik, a mély vagy magas hangzók mögé a ragok és a képzők új magánhangzót "visznek". Például: harang, harangoz, harangozás, de a szóösszetétel is segíti a változatosságot, dallamosságot: harangszó. Vagy: kolomp, kolompolás, kolompoló, de így is meghatározható: dorombol valami, de amit hallunk, az a dorombolás. Valaki dünnyög, és ami hallatszik, az a dünnyögés. Ilyenkor a szó eleji hangsúlyt a harmadik szótag egy kissé "kiegyensúlyozza". Ezek és a hozzájuk hasonló nyelvi KÉZSÉG-ek teszik dallamossá a beszédünket. (A japán ongaku szó jelentése: zene.)
A föntebbi vádtól legföljebb annyi az igaz, hogy magyar nyelven - ha akarjuk - mindent el tudunk mondani csupa. "e", de akár csupa "ö" magánhangzóval is. Ha akarjuk! Ugye, micsoda különbség? Próbálja meg ezt az angol!
De vissza kell még térnünk a kezünkhöz -hoz, -hez, -höz, hozzá, ehhez, ahhoz, hazához, házhoz...-, mert ha a kéz esz-köz-ként működik, az emberi test műhelyének eszközeként, szer-számaként (Vajon miért van benne a szer-szám szavunkban a "szer" és a "szám"? Erre is megpróbálunk választ adni!), - akkor KÉZÜL, azaz: készül valami! S kézenfekvő, ha elkészült, akkor készen van, kész a kézműves kézsége, szerszáma, tárgya, eszköze... Lehet, körmönfontan szóltunk a dologról. (Körmön-fon-tol-gat... Az ember a körmén aprólékosan, figyelmesen, babrálgatva fonja a szálakat. Ám külön figyelmet érdemel a -gat, -get gyakorító képző. Mert lát, lát-o-gat, a látás gát-lással történik, ahogy a folyó is "gátolva lesz", ha csak folyo-gat.) Tehát miért foglalkoztunk - kézzel foghatóan! -a kéz, kész, kezd stb. szavainkkal? Mert újra azt kívántuk érzékeltetni, hogy nyelvünk előbb valós dolgokat nevezett meg, tárgyakat és történéseket, majd ezekből alakultak ki az elvont fogalmak. Fog-almak...Hogy valaha kézzel fogtuk ezeket, erre utal tán a fog szavunk? Hiszen ez nem a németes, jönni fog" jövő idejű igealak - segédige -, hanem a kézzel való fogás, ami pedig talán a legősibben fogó a "fog" szavunkból ered? De hát ez megfoghatatlan, noha nyelvünk "körmönfontan", éppen FOG-gal KÖR-őmmel erre törekszik! Ugye, érdekes? Ebben a szólásban benne van a szájunkban lévő mészköves, zománcos csont, valamint a kezünk ujjain lévő erős szaru! S ha keressük, a nyelv kézségesen meg is mutatja efféle kézségeit.
Több lapban, folyóiratban, elég sokszor - tán százszor is - foglalkoztam már a nyelvünkkel. Bizonyára vannak eltérések, többletek vagy hiányok e könyvben azokhoz a cikkekhez, közleményekhez képest, de hát minden alkalommal többet és többet tudunk, s bár az ismétlés a tudás anyja, bizonyos határokon túl felesleges. Ezért említem, hogy főként az a sorozat érdekes, a Kortárs, a Tiszatáj és a Forrás által közzétett írások után - talán még a Népszavát is ide sorolhatjuk, az abban megjelent Játék és törvény című sorozatot -, ami a MAGYAROK című folyóiratban látott napvilágot.
Nincs rá szabály, hogy milyen irányban haladjunk tovább, ahogy a fa törzsén fölfelé haladva több irányban is eljuthatunk az elágazó, ágaskodó, olykor ágálló ágakon csüngő, hasonló gyümölcsökhöz.
Kezünk kézségének fürkészése után lábaljunk tovább! Noha hely hiányában helyzetünk nem könnyű, mert nem tudjuk a főbb dolgokat sem fejben tartani, most aztán főhet a fejünk, mit írjunk meg és mit ne! Talán az lenne a legjobb, ha főként olyan kifejezéseket fejtegetnénk, amelyek bizonyos fejtődés fejleményei, s ha ezt képesek vagyunk minden fejezetben kifejezni, akkor fejtegetésünk nem hiábavaló. A fejlődés fő fejleménye a főben járó gondolat fejtegetése.
A magyar nyelvben az első azt is jelenti: fő, fontos, lényeges A legfőbb fő (nök) a fejedelem, a fővezér. A legfontosabb kérdés a legfőbb. Így aztán az előbb említett szólás: "Most aztán fő a feje...!", valójában nem azt jelenti, hogy "fől" a feje, hanem azt, hogy bizonyos helyzetben igazán fejnek kell lennie a fejének, tehát első a feje, fő a feje. Az pedig csak természetes, hogy a fej, a fő fönt, fölül helyezkedik el. Ahogy a hét-fő a hét eleje, a híd-fő a híd első része, a fő-nök az első a gyárban stb. De még a felség, fölség, fönség szavunkban is ezt a nyelvi alakot találjuk s nem véletlenül! Ami fönt van, az a fő, fölül van a fej is, tehát fönséges, fenséges... De mit jelent - hogy érdekességet csempésszünk ide is -a hajadonfőtt kifejezés? Tördeljük el a szót, ahol csak lehetséges: haj-a-don-főtt. A "haj" fönt van a fejünkön. A hajadon olyan leányt jelent, akinek még nem kötötték be a fejét, tehát még nem asszony. De miért? A finn nyelvben a -ton, -tön fosztóképző. Például a híres finn regény címe: Az ismeretlen katona, finnül: Tuntematon sotilas. (Szerzője Váinö Linna.) Tuntea - tudni, ismerni, tuntematon - ismeretlen. Nos, ha szabad játszani a gondolattal, akkor itt együtt találjuk a magyar haj szót a finn ton (don) fosztóképzővel. S ha a haj egyúttal fejfedő, akkor a haj-a-don fejfedő nélkülit, fedőtlent, bekötetlen hajút jelent. A "hajadonfővel" kifejezés tehát azt jelenti, hogy nincs semmi a haján. (Egyébként finnül a fő, fej - pää, fölé - päälle, fölül - päälta stb. A päällys vagy päällysta burkolatot, fedőlapot, fedést, födőt jelent, a paälystamatön - burkolatlan, födetlen.) Nos, van még több példa is. A magyar okos szó ellenkezője nemcsak az oktalan, hanem az oktondi is, noha ez utóbbi mintha enyhébb volna. Ebben a szóban is ott találjuk a "ton" fosztóképzőt! Eltűnődhetünk azon, hogy nyelvünk titkait a magyar nyelvészek milyen mélységig fürkészték? Valamint azon is, hogy fürkészték-e egyáltalán?
E sorok írója nem kevesebbet állít - újrázzuk! -, mint azt, hogy nyelvünk tanát, a magyar nyelvtant nem a magyar nyelv ősi törvényei szerint rendszerezték és tanítják, hanem főként a latin és a német nyelv rendszere nyomán. Ezért lehetséges az az egyébként igencsak különös ellentmondás, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek számára olykor valóságos kínszenvedés a magyar nyelvtan elsajátítása. Jobban félnek a nyelvtanórától, mint a matematikától vagy a fizikától. Azt sem tudják, mit tudnak, s amit tudnak, az micsoda! Hiszen a gyerek is használja beszéd közben a legbonyolultabb nyelvi szabályokat, ösztönösen vezeti a hangzótörvény, amikor hangokat és szavakat képez. De a lehető összefüggéseket még a tanárok sem ismerik. Idegen nyelvként tanítják a magyart.
Visszatérve még a föntebbi témára, másfajta példát is találunk arra nézve, hogy a szó első és második része más-más nyelvből származik, például az első fele finnugor, a másik fele pedig ótörök származék. Hiszen, mint már említettük, nincs szabály arra nézve, hol és hogyan hatolunk e nyelvi dzsungel roppant rendszerébe, az a fontos, hogy minél több lehetőségre, rejtve maradt nyelvi sajátosságra hívjuk föl a figyelmet, hogy azután jobban áttekinthessük az egész rendszert.
Először Vámbéri Ármin szógyűjteményében akadtam rá az ótörök ,,chül" kifejezésre. Vámbéry szerint a jelentése: el a jurtától. Nos, csakis akkor juthatunk tovább, ha ezt a fogalmat és jelentését együttesen járjuk körül. Mi is az a jurta? Sátor, amelyben élnek; közösségek, családok lakóhelye. Kör alakú "ház" nemezből - jelmez, mez-telen -, melyet rudak, póznák tartanak. Meghatározott helye van benne - életrendje, szokásrendje mindenkinek, férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. (Lásd László Gyula fölfedezéseit, amikor is a földi rend fordítottját találta meg a "másvilágon ", azaz a temetőkben, beleértve az egy nyilas és több nyilas, rangosabb helyeket is.) Tehát Vámbéry szerint az ótörök "chül" - ejtsd: kül - szó jelentése: el a jurtától, a háztól, a családtól, a közösségtől. Akinek ezt mondták, azt küldték! Lássuk tovább, a juuri jelentése finnül: gyökér. Juurtaa - meggyökerezni" gyökeret verni... És nézzük csak, mit mond a magyar, ha valaki valahol megmarad, letelepszik, házat épít? "Na, ezek is gyökeret vertek..." Akik pedig elmennek, mit csinálnak? "Szedik a sátorfájukat..." Így aztán joggal kérdezhetjük, hogy a nem összetett szónak számító magyar "menekül" szavunk vajon nem két szóból forrott-e össze? Hiszen valamennyi finnugor nyelven a menni mene vagy ennek közeli alakja. Akit pedig elküldenek külfelé, el a családtól, a családi fészektől, annak igenis mennie, menekülnie kell! Talán rosszat tett, vétkezett, azért. Ebben az összefüggésben az ótörök, a finn és a magyar szavak együttes jelentése ad sajátos magyarázatot a menekül szó lehetséges kialakulására. S ha már itt tartunk, magyarázzuk meg a "magyaráz" tán magyaroz? - kifejezés értelmezhetőségét is.
Mindenre nincs magyarázat - se németezet, se angolozat -, a szónak nem is erre a jelentésére gondolunk. Némely szavunknak azonban bizonyos helyzetekben más értelme támad! Nevezetesen: támadó értelme. Amikor a nagyanyám haragudott rám, ezt mondta: "Majd megismered te még a magyarok Istenét!" De hallottam másoktól is, nagyon is fenyegető hangsúllyal: "Ha nem érted, majd megmondom neked magyarán!" "Majd magyarán mondom, hogy értsd!" Mintha a beszélők közül csak az egyik tudott volna igazán magyarul, s magyarán szólni. Vagy mintha más magyarok nem egészen magyarul beszéltek volna.? Illetve, ahogy beszéltek, az nem egészen magyar, az valami köznapibb, közönségesebb, komolytalanabb, hatástalanabb beszéd volt? S aki azt kívánta, hogy komolyan vegyék a szavait, annak valóban magyarul, magyarán kellett szólnia?! Ebből akár, ha nem is többnyelvűségre, de nyelvi eltérésekre tán következtethetünk. Ráadásul, mintha az egyik nyelv alárendelt lett volna? A másik pedig uralkodó? Azaz, akik e nyelveket beszélték, lettek volna alá- s fölérendelt viszonyban? Kérdés, kérdés...
Ám érdemes sokszor a hihetetlennek tűnő dolgokat is összevetni, hátha éppen abban rejlik a megoldás. Mert első látásra nem tetszik rokon szónak a finn syli ejtsd: szüli - szó sem. A jelentése: öl (anyaöl, ölelés), sylikkain - összeölelkezve, ölelkezve, egymás ölében... Hát nem a születés, illetve a foganás kezdődik így? S nem anyaölből születtünk? Szülénk, szülőanyánk öléből?... A finn sylilapsi jelentése: csecsemő, ölbe való kisgyermek. (Finnül gyerek: lapsi - klapec?)
Hála a nagyszerű Papp Istvánnak, aki igencsak alaposan, éppen e gondolat jegyében készítette el a finn-magyar szótárt. Mert amikor a szavakat összehasonlítjuk - akárhány nyelvét - egymással, mindig fontos, hogy mindegyik oldalon több szó álljon, rokonértelmű szavak egész serege. Például: megy, jár, halad, fut, siet, talpal, gyalogol stb., hiszen sok nyelv esetében éppen a mássalhangzók segítenek eligazodni és mutatják ki a rokonságot, különösen, ha a hasonulásokat is figyelembe vesszük. (Például a magyar és a finn nyelv viszonylatában az "f -ből "p" lesz: fej - pää, fészek - pesä; noha a magyarban pl. az ireg forog, ireg-pörög kifejezés egyaránt használatos.) Ám ez a törvény sokrétű, bizonyos mértékig minden nyelvre érvényes. Figyeljük meg például, hogy azoknak a szavaknak a jelentése - nemcsak a magyarban, de a legtöbb nyelvben -, amelyben "r" hangzó fordul elő, valamilyen módon körre, kerekre, kerékre, kanyarra, csavarra, fordulatra, stb. utal. Még úgy is, mint a "Garten" - kert, azaz bekerített hely. Nemcsak az eredet szavunk - kanyargó ér, gyök-ér -, hanem a nemzetközi "CAR" szó is, amely összefügg a gépkocsival. De a Caroling szó is ide tartozik, a (Károly), Carul azaz: karvaly, karmos karma, horgas csőre nyomán. Jó lenne már kart karba öltve, karolva menni tovább... De előbb még említsük meg, hogy az "r" néha "1"-é lágyul, ám a jelentését többnyire megőrzi, hiszen nemcsak a guriga kerek és görgetni lehet, de a goló, golyó is gurul, mert minden irányban kerek kerék! Azaz: kerekded. (A kóló körtánc!)
S ha már eddig eljutottunk, ötölve-hatolva, néha meghökkentve, hőkölésre késztetve az olvasót, nézzük meg, hogyan is születhetett a "hőköl" szavunk! Talán úgy, hogy őseink ezzel a szóval fogták vissza a lovaikat: höőő! hóó... S azok hátrahőköltek, mert a gyeplőt is szorosra húzták. Talán innen eredhet a hőköl, hökken kifejezés? Remélem, nem mondunk meghökkentőt, sokkal inkább meggyőzőt. A fogatot - fogó - hajtó kocsis ma is ezt mondja.
Mostanra már látható, hogy noha mi is mondjuk néha: őőő, nemcsak ötölünk és hatolunk - ha-zudunk, ha-misakat mondunk -, de vannak öt-leteink is, melyek ösztökélnek, ösztönöznek bennünket, bár sokszor nem hirtelen- előre való bejelentés nélkül, mint Illyés Gyula is írja! - jövünk rá valamire, hanem okkal, tehát okosan. Aki tehát okoskodik, nem okvetlenül oktondi s nem oktalanul okít, oktat... Igaz, elmondható, hogy eddig inkább csak portyázgattunk a nyelvben, de ezt nem toportyánként tettük! Hisszük, nem hiába hordtunk össze hetet-havat (Ez a kifejezés vajon mit jelent?), azért tanított bennünket, ha játszva is, anyanyelvünk. S ha tanított, akkor ez a nyelv tana -a nyelvtan.
A továbbiakban ideje lesz beszámolni a számokról, amelyekről már szólogattunk itt-ott, azonban most jobban elmélyedünk bennük, mert érdemes. Gyönyörűséges és érdekfeszítő dolgok villantják föl jeleiket, tán meg is mutatják magukat, már-már végképp elrejtett titkaikat, a kiszámíthatatlan és számító szavak. Mert ne feledjük, az is érdekes, hogy "írástudókat" emlegetünk, olvasástudókat nem. S a magyar a pénzt "megolvassa", csak mostanában kezdi számolni! No, éppen ezzel számolunk mi is a továbbiakban.
***