Ajándék pillanatok Neked...

Mészáros Ferenc : Levél annak, aki el akart menni


Gyere vissza, még ha porszemnek tűnsz is, mikor a tükröt kémleled, hiszen mindnyájan éppúgy vagyunk porszemek, ahogy a hatalmas mindenség is mindnyájan vagyunk, vulkánok sisteregnek, lángolnak bennünk, miközben úgy hisszük megfagyunk...
Nem érzed, hogy múlt és jövő satujába préseled a pillanatot, a jelent, s nem azért szenvedsz, mert szenvedtetnek, hanem mert önmagad préseled?
Mi is a múlt: Út, melyen fény és sötét vívtak öldöklő csatákat, s ha visszanézel nem csak csontokat látsz, hanem lombosodó fákat, és virágokat, amik az út mentén nyílnak, jelezve: itt járt valaki, akit valahogy hívnak, neve is van, de főképpen lelke, s volt néha pillanat, amikor lazított a présen, s álmából fa és virág fakadt.
Gyere vissza! Ne kérdezd, mit hoz a jövő, hiszen a jövő is pillanat, ezernyi fénynyaláb, ha hagyod! Határtalan az idő, ha nem űz a holnapod! Gyere vissza, és ne várj, csak adj, amit adni hagy a perc, és amit ad, még ha fáj is, ajándékként tűrd el, viseld!
Jövő, múlt? Nem az a lényeg, hanem ami közöttük van, és ki van közöttük más, mint te, akinek csak útja van! Útja, aminek egy része már elfogyott, s ki tudja, még meddig tart? Fontos-e tudni a napot?
Nem, és nem, mert ha őt féled, szárazra présel az idő, s a pillanat ígéretét elnyeli a temető!
Gyere vissza, és öleld, amit a pillanat adott, s ne azt kérdezd: meddig? Csak örülj, hogy van ilyen pillanatod!
És ha csodára vársz, azt csak belülről, saját fényedtől kaphatod, ahogy a gyermek is belőled nőtt ki, s a szemed is belülről ragyog! A csoda te vagy, és a világ körülötted akkor mesés, ha úgy árad a fény belőled, mint a nőből, mikor először látja gyermekét....

Mészáros Ferenc : Testamentum

Írni az utolsó gyenge hangig
Ami elcsuklik az elmúlás küszöbén
Írni, amíg a lélek morajlik
Lüktetni, amíg van remény.

Szeretni a végső sóhajig
Ami elindul, s már nem jut a fényre
Szeretni, amíg száguld a vér
Szíved fáradt börtönében .

Ölelni az utolsó szerelmet
Mielőtt csillagnak szökik az égre
Ölelni az asszonyi testet
Sóvárogva, hogy ne legyen vége .

Őrizni a haza szellemét
A költőt, a magányos csillagot
Őrizni minden szavát, versét
Amit örökül ránk hagyott.

Csodálni az utolsó forrást
Amiből tiszta lélek árad
Csodálni a Nap szerelmét
Ahogy öleli a fákat.

Gyászolni, amit elfeledtünk
Ami mellett elmentünk vakon
Gyászolni, ami nem jöhet vissza
Csak virágok jelzik a sírokon.

Remélni az utolsó sóhajig
Amíg hangod viszi a szél
Remélni, amíg a csupasz lombon
Van még egyetlen levél.

Élni úgy, hogy tudd: egyszer vége
Az idő könyörtelen, nem mérlegel
Élni úgy, az utolsó percig
Mintha sohasem múlna el.

http://m.blog.hu/ti/tigger/image/img_8738-sm.jpg


Gyurkovics Tibor : Tékozló fiú


Ha majd a föld begyógyul
mint régi-régi seb,
majd visszatérek hozzád,
mint engedelmesebb
mindenkinél, erősebb
leszek majd, mint a szél
és halhatatlanabb
leszek mindenkinél.

Moretti Gemma : Most egy kicsit...


Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.

Pjotr Vjazemszkij: Csillag, ki rejtelem

Csillag, ki rejtelem világából ragyogsz le,
ha szűk a föld nekem, hozzád emelkedem,
ki lanttal vársz, s e lant fennen zeng, úgy adod te,
ki csodás álmokat melengetel nekem.

Te felhőm, ki napom vonod bús borulatba,
mikor gondolatom töprengve száll feléd,
ha felmérem, milyen sors van nekünk kiszabva
és látom, hogy utunk mint válik messze szét.

Te csendes alkonyom, mellem fölfrissíted te,
mikor már véget ér sok gondjával a nap,
ha elmém megpihen, szívembe jön az este,
s a halál árnyai körém leszállanak.

/Ford.: Szegő György/

Zelk Zoltán: Hány nap a nyár?



Jó reggelt feketerigó!
Hány nap a nyár még?
Millió!
Még millió? az már elég...
de látod-e hajam színét,
látod a szürke szálakat?
S ő újra szól, szinte kacag:
Fiú! Fiú!
Fiú neki,
ha vén, ha gyermek kérdezi.
Fiú...Fiú...és Millió...
Hidd el neki, ha hinni jó!
Hidd el és vidd el füttyszavát,
a nyári reggel vigaszát,
hadd töltse színig napodat,
míg hazahoz az alkonyat
s a rigószínű ég alatt
majd az a másik dal fogad:
ha néma is immár a bokor,
a nyár, a nyár mindig dalol:
tücsök folytatja a zenét -
zengett az ág, zeng most a rét.

Alekszandr Puskin: A rózsa

Látod, mivé lett
e rózsaszál?
Hajnalban éledt,
s nem rózsa már.
Latolni kár,
hogy lám, ez így van,
a zsenge báj
s a mámor illan.
Hervadni fáj.
Mondd neki: "Szánlak!"
S vidulj a nyárnak
liliomán.
/Ford.: Kócsvay Margit/

M. Feesche: Szeretet

Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák között járni a nyárban.
Aranygyűrűjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!
Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyermekhez
hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.
Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.
S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,
és nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek!

/fordította: Túrmezei Erzsébet/

Oton Zupancic: Halkan az éj jött



Halkan az éj jött,
léptei félők,
hangja szakadt.
Szív te, mért élsz,
hogyha te így félsz
árnyak alatt?

Vajon az emlék,
mint a sötétség,
úgy sűrűdött?
Holnapod árnya
s képzeted árja
esteli köd.

Vajon a szél szállt
elhagyott, zárt
sírokon át?
Messzi magányból
hallod a vándor
árva dalát?

Halkan az éj jött,
léptei félők,
hangja riadt.
Szív te, miért élsz,
hogyha te így félsz
mennyed alatt?

/ Ford.: Weöres Sándor/

Takáts Gyula: Esti látomások

Holdtól világít a kemence fala.
Gazból a tücskök dicsérik fényit,
s halk danájuk, mint kék homály úgy leng,
elrejtve az est táruló mélyeit.

A présház mögött a végtelen guggol.
Vágyától fénylik a baglyok szeme,
s a titka kilóg a zöldes éji zugból.

Már csak köd mintázza a konok valót.
Test nélkül lengenek dombok és a fák,
s mint kit az óra egy új elembe szült,
anyagán, mint üvegen nézek át.

A távol, mint hű kutya közelbe jött,
s a sok titok, mint tarka csirkeraj,
tenyeremből eszik a palánk mögött.

Heinrich Heine: Mesék mesélnek róla...


Mesék mesélnek róla,
mintha kéz intene:
tündérországról szól a
csengő-bongó zene:

hol nagy virágkelyhekre
hull arany alkonyat
s egymást nézik epedve
a virág-párok ott: -

Hol fák is szólni tudnak,
s kórusban zengenek,
kristályforrások futnak,
s muzsikát öntenek: -

Soha nem hallott ének
zsong ott a fák alatt,
s szédít, mint édes méreg,
az édes kábulat.

E messzi honba vágyom,
örülne ott szívem,
a kín lehullna lágyan,
nem fájna semmi sem.

Álmomban sokszor látom
e gyönyört, de a nap,
a reggel kél, s az álom
szétfoszlik, mint a hab.

/Ford.: Justus Pál/

Arany János: A lejtőn

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,
Oly derült most az egész.

Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengjek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüggtem a jövőn!

Most ez a hit...néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség:
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Életem lejtős útja ez:
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.

Fecske Csaba: Aranyat rejt a nyár

A nap már hazaszállt:
elfogyó, sárga folt -
Az égi vizekben
fürödni kezd a hold.

Fürödni kezd a hold
A fűben csöpp bogár
Végtelen mezőkön
aranyat rejt a nyár.

Aranyat rejt a nyár
Mezítláb jár a csönd
A földön béke van,
s fényesség odafönt.

<CENTER>

</CENTER><CENTER></CENTER><CENTER></CENTER>

Buda Ferenc : Vonatok


A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, meleg, piros,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor éppen pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul,
megáll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbis-
kolunk. Utunk - örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.

Ács Zoltán : Csoda


Egy csodára várok,
valahol, valahol
egy papírszeleten,
egy kávéspohár egyenlítőjén
valahol.

És nem valami
anyag szerelmének ívét,
és nem valamiből valami,
valami reakció,
-és nem.

A semmiből
valami a papírszeleten,
a zérusból tiszta fényt.
Egy káposztalepke létezése kezdetét veszi,
a semmiből.