Ajándék pillanatok Neked...

Évicus · 2009 Július 31

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 align=center><TBODY><TR><TD class=style16 colSpan=3 align=middle>

Lelkes Miklós

KANADAI ERDŐK /Kaskötő Istvánnak/

</TD></TR><TR><TD width=85></TD><TD class=style16 width="100%" align=middle>Milyen lehet a kanadai erdő?
A magyarnál, úgy gondolom, sötétebb.
Benne fenyegetőbb a végtelenség,
s felette fényteltebb a csillagének?

Aki fáradt, ott is mesére vágyik:
házacskára szíves mézeskalácsból,
s a kályhaközel meleg duruzsára,
amit lángszoknyás remény átvilágol?

…és a vizek? A nagy tó-óriások
mint emelnek vállukra fényt és árnyat?
…és rajtuk más a piros nyugtalanság,
mint Balatonon alkonytánc-varázslat?

A lélek ott is álmodón magányos
mire megérik, s szomorú a Szépség?
S ott is annyi saját-zsebéig-látó
tülekedő, ki önérdekkel néz szét?

Túl sok a kérdés? Talán igazad van
és, azt hiszem, úgyis tudom a választ:
a Szépség telt rejtőző félelemmel,
s mindenütt úr aranyborjú-imádat.

Amit kerestem, az nincsen seholsem:
annyira vágyott, tisztaarcú Holnap,
amely közelt hoz át a végtelenből,
s minden búcsút szebb kezdettel ragyogtat.

Az erdők, persze, sötéten is szépek
és olykor tréfás hangok áthuhognak
félelmeinken, s majdnem elfelejtjük,
hogy sehol sincsen nyugodt álmú holnap,

mert tájain a felfordult világnak,
könnycseppesnek, sebeink mélyén láz van,
tele égő, fájó kérdőjelekkel,
magyarhonban éppúgy, mint Kanadában…

</TD></TR></TBODY></TABLE>

Évicus · 2009 Július 31

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 align=center><TBODY><TR><TD class=style16 colSpan=3 align=middle>

Lelkes Miklós

</TD></TR><TR><TD width=85></TD><TD class=style16 width="100%" align=middle>G Y Ü M Ö L C S Ö K

A cseresznye csinos , kiváncsi lányka ,
pirosa kacsint rád , csábít a fára.
A meggy már másként dobog vérszín szívvel ,
s az édessel savanyút elegyít el.
Az almák között van puhább , keményebb ,
nyárban , őszben fajtájuk szerint érnek:
van fenséges , napot idéző sárga ,
másiknak fanyarzöld a hallgatása ,
ez rózsás arccal bízik , az már töppedt ,
s ráncot ráncol a korai örömnek.
Mézdalú körték dúdolgatón néznek ,
elbűvöli őket darázs-igézet.
Ribizli , egres , kedves kis bohócok!
Jóízű mókát olykor elémhordtok
és gyermekkorom fut felém nevetve ,
ha a tortán eper kacagó kedve
vagy görögdinnye gördül ki a nyárból
a nagy piacra vissza-visszavágyón.
Nemes szőlőt dícséri lantos lantja:
fürtjében arany fény csillan aranyra ,
s mikor kihúny e fény , hát fent az égnek
csillagai várón egymásranéznek.
Ó , gyümölcsök , kicsit emberi lények!
Facsont koppan , zörren , s amit beszélek
őszömből jön , mikor dió a fáról
a földre hull le , ha erős szél rászól.
Nincs szüretem , de látom azt a Kertet
ahol gyümölcs-látszatok megteremnek.
Szőlőszemek olykor szemembe néznek ,
de máris várnak vándor messzeségek.
Miért megyek , én sem tudom , de olykor
mégis érzem: egy Csillag így parancsol.
E Csillag tett meg könnyesnek , szegénynek ,
mégis: Ő adta át a messzeséget.
Szüret helyett enyém gyümölcsös álom ,
s az hogy útjaim látó szemmel járom ,
s ha átkoznak is most Csillag , Varázslat ,
az én szemem más pillanatra láthat ,
egeken túli távol pillanatra ,
amelynek ékét a Te fényed adja ,
a Te álmod , mely került bármi vérbe , -
csak annak volt , van igaz messzesége. </TD></TR></TBODY></TABLE>

Évicus · 2009 Július 31

Lator László

Fa a sziklafalon

Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva,
a kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!

Évicus · 2009 Július 31

Lator László

Átlátszó víz

Átlátszó víz az életünk.
Tüzek égnek, távoli jelek.
Villog hajnali égbolt
bozontos táj felett.

Mi köti még, micsoda súly
illó szivárvány szavainkat?
Holdbeli fények, zöld bozót
szikrázó mélye ringat.

Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen még elérünk?
Magányunk hűvös ragyogása
késként karcolja bőrünk.

Naponként tágabb lesz a vágy,
míg elevenen elragad.
Így őriz tiszta szegénységünk
a baljós csillagok alatt.

gyöngyesz · 2009 Augusztus 1

Varró Dániel: Maszat-hegyi naptár

AUGUSZTUS

Mekkora a rumli a hajnali utcán!
Még lumpol az éj, a nyakunkba kacag.
Most túlad végre sok hajdani cuccán,
kidobálja, mi limlom és ócska kacat.
Lepotyognak az égről a csillagok, ajjaj!
Látnád, ha kinyitnád most szemedet,
hogy narancssárga ruhát vesz a hajnal,
s felsöpri – nahát – az ezüst szemetet.

Évicus · 2009 Augusztus 1

BARANYI FERENC

VERS A KÖLTÉSZETRŐL

Mi - egynéhány divatjamúlt
csodabogár - hiszünk is abban,
ami viseltessé fakult
s szakadozó szavak alatt van,
és tesszük, amivel barát
mellét döngetve sose tüntet:
sok kifényesült jelszavát
lehúzzuk meztelen hitünknek,
s habár nem a ruha teszi
az eszmét sem, mi tiszta kelmét
adunk testére, hogy - ha ki-
vonul az útra - meg ne vessék,
az utak népe mennydörög
s tűzre vetné a meztelent, de
ha kedve szerint öltözött:
érte akár a tűzbe menne,
maga miatt kell őt magát
kijátszani az öltözettel,
hogy elvegyüljön a világ
az igévé lett tiszta testtel.

Évicus · 2009 Augusztus 1

Romhányi József

Szavaim

Szavaim szökkenő szöcskék
Izgága bolhák, szúnyogcsődörök
Perc-öröm legyen nektek az örök rét.
Csapjatok hűhót, vásári fajtát
Ott hol az unalom lomhán lődörög
Legyen a móka, habókos kerge
Fogjon bár érte a szikár ész perbe.
Cirregj cserfes szó, dongj, döngicsélj
Vidor kuncogó kedvet dícsérj.
Szavaim.
Szavaim tarka giz-gazok
Ti sáfrány sárgák, pipiske lilák
Hintsetek el néha egy-egy kis magot
Szép a dudva is, ahol sivárság,
Szikes közöny már csupán a világ
Irthat az ítész, szívós a gyom
Bújj ki gond árkán, hit pamlagon
Sívó homokon konokon viríts
Ripacs szópipacs, rím kikirics
Szavaim, szavaim
Magányos némák, búvók
Riadtak, hallgatagok
Veletek múlatok minden estén át
Ha az özvegy hold már az égen baktat
Utolsó útjára kísérve a napot
És nyílik az ajtó hangtalan nesszel
Beosonsz hozzám, az ágyamra fekszel
Jössz kínnal szült tréfák szelíd vigaszának
Én titkos szeretőm, szemérmes bánat.

gyöngyesz · 2009 Augusztus 2

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD style="PADDING-BOTTOM: 6px" class=idezet colSpan=3 align=middle>

Sz. Szécsényi Barbara : Fehér szoba
(Kisfiamnak szeretettel!)

Nézlek itt,
ebben a nagy fehér szobában
elveszel.
Az ajtón túl az élet
láztalan neszel -
idebent fájdalom-homály van.
Eszmélő szemedbe látni fél
a bennem szűkölő anya.
Ebben az óriás fehér szobában
tested kicsiny vonala
árnyal szám köré mosolyt -
de átsikolt a félelem
minden hasadékán a csöndnek.

Korán az ébredés, ne csüggedj.
Színes álmok mind alusznak,
de a holnapi-szép már itt motoz
az ablakszárnyakon.
Ha volna gyermekarcom,
s lenne kék egem
- megmutatnám Kicsim -
de fel sem ismerem
a felhőtlent, a lepkesúlyt.
Te mégse félj.
Ez a nagy-fehér szoba
ez lesz majd a múlt,
s a jövő emlékké simítja
Benned ezt a lázas kisfiút. </TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE>

gyöngyesz · 2009 Augusztus 2

Sz. Szécsényi Barbara : egy

túl akartalak élni - élet
hogy majd átlobogva
hívó hajnalokba égjek
úgy mint senki vére foglya
várjak végtelen szabad dalokra...
...a Mindenen túl
a Semmi tükre roppan:
elporlok végül
egyetlen-halál-torokban

gyöngyesz · 2009 Augusztus 2

DANÓ TÍMEA : FÉNY-PILLANGÓ

Melegítsd fel vad tüzeddel
gyöngéd fagyott
lelkemet
jázmin lugas hűvös estén,
összezárult szívemet.
Lelkembe
vesd rózsás ágyad,
hadd lophassak szívedből
kéken égjen minden szirmom

szemed édes tüzétől.

Röpülj felém fény-pillangó
lakd be újra
lényemet
dalolj gyöngyök szív-hangszerén,
kéken izzó perceket.
Puha
selymes szárnyaiddal
töröld fáradt könnyemet
gyöngéd színes csókjaidtól

táncoljanak tűz-hegyek.

gyöngyesz · 2009 Augusztus 2

Mihail Lermontov : Égitestek sűrűjén...

Égitestek sűrűjén
a Hold ködös képe
míly kerekded, míly fehér,
tejfeles lepényke.

A Tejúton fényesen
átlejt éjről- éjre,
tán farsang van odafenn
és nincs sose vége

Weöres Sándor fordítása

gyöngyesz · 2009 Augusztus 2

Kányádi Sándor : Álom

Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.

Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.

És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.

De otthagytam – most sem értem –,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.

gyöngyesz · 2009 Augusztus 3

Sárközi György : Szikla

Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zort telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

Évicus · 2009 Augusztus 5

Gergely Ágnes

A HAVASOKRÓL<O

</O

Holdtöltekor, azt mondják, van egy vásár,
hol embert adnak, embert vesznek.
A hasadékon túl, a hegyen is túl
az angyalok hajókat delejeznek.<O

</O

Kifutni a nyílt tengerre egyszer...!
Gyermek keze az apjáéban reszket.
Üstfoldozók, ha erre jártok,
minek is vetnétek keresztet.

Az ablakban keskeny zongora hallgat.
Muskátlin ül egy akkordja, a legszebb.
A kiáltás, akár az egymásra dobott
csontok, évtizedeken átneszezhet.<O

</O

Ahogy a tejből felhullámzik a tenger.
Ahogy a vasaló parazsán ők jeleznek.
Ahogy az angyal elfordul, mert nem lehet
nézni, mikor gyereket sebeznek.<O

</O

Éjfél után, azt mondják, végre csönd lesz.
Se part, se horhos nem vár rájuk többet.
Alszik hajós, zsandár, katona, kalmár.
Tenger csillaga, világítsd meg őket.

Évicus · 2009 Augusztus 5

Baranyi Ferenc

Rózsa

"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak
egyetlen példányban létezik a csillag-
milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog
legyen, ha a csillagokra pillant."

(Saint-Exupéry: A kis herceg)

Egy példány van csupán a csillagmilliókon
belőle is, aki az én egyetlenem,
tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,

tépné csokorkötő, legelné báva bárány
s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
tüskéi - úgy hiszi - túltesznek harci lándzsán
s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.

Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
és holtig meghagyom önáltató hitében,
hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.

Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
serkedő véremet ejtem sziromzatára,
hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.

Évicus · 2009 Augusztus 5

Rabindranath Tagore

AHOL A SZELLEM...

Ahol
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad
a tudás, és
ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta
törmelékké;
ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan
feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
ahol az értelem tiszta folyója

még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket
Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a
szabadságnak e mennyországa
engedd, Atyám,
felébredni hazámat.

Radó György fordítása

Évicus · 2009 Augusztus 5

Fernando Pessoa

A gondolatom

A gondolatom folyó a föld alatt.
Hová, merre igyekszik s honnét jön?
Nem tudom... Mikor egy velem éj-időn
Egy hang mélyéből váratlan fölszakad

Források, megannyi titkos eredet,
Rejtélyes bujdoklás... fölfoghatatlan
Laknak puszta hegyet messzi magasban,
Hol a pillanat Istenig érhetett...

Olykor-olykor bánatomon átragyog,
Mint fárosz fénye sötét tengeren,
Egy mozdulat, hogy fussanak kerengve lenn
Mélyemben zsolozsmázó víz-morajok...

Az ősemlékezet régebbről betölt,
Mint mi illúziós tudatból följön,
Isten-vizek emléke fut a földön,
Mely meghitt harmóniát árasztó zöld

S emlékem van egy Hazáról, amely mégse
Az, mire korábbi eszmélő lényem
Vágyott, csak az ütős kín jut nékem,
Tör-zúz a fájdalom hullámverése.

Hallgatom őt... lágyan lelkembe veszne
Az elmosódó hang, a bizonytalan,
Mint egy örök felfedezetlen folyam,
Mint egy biztos és elvont folyó-eszme...

És hova fut, amely eltér a kellő iránytól,
Hogy halljam, mily karszton dűl le?
A meglepetés mily hidegében hűl le?
Milyen komor ködöktől lepi felhő?

Nem tudom... Elvesztem őt... S visszatérnek
A jelen világ színei, fényei mind
Az én Valóságom távlatába megint
S a folyó megszakad, mintha a lélek...

(Döbrentei Kornél fordítása)

gyöngyesz · 2009 Augusztus 5

Rácsai Róbert: Ahol szépség van és nyugalom

Ahol a zöld leveleken
játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott megnyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.

Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
s vizéből szomjukat oltják
a megszelidült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.

Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz’ innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.

Évicus · 2009 Augusztus 6

</TD></TR></TBODY></TABLE>

Jevgenyij Jevtusenko

Köszönöm

Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Évicus · 2009 Augusztus 6

</TD></TR></TBODY></TABLE>
Sék Gusztáv

A békesség

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem <ACRONYM class=szotar onclick="window.location = 'index.php?content=szotar&id=7';">sejt</ACRONYM>ve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
– Uram, te megmutattad békességedet!
– szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.

Ajándék pillanatok Neked...

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák