Ajándék pillanatok Neked...

Megcsalatva

Az otthon melege
minden ember kedvence,
vannak azért kivételek,
most roluk beszélek.

Feledik a múltat,
s mindent mit a szív mutat,
elhagyják a házat,
s választanak másik ágyat.

úgy érzik ellenük van minden,
de csak a tükrön innen,
s nem értik,
egyedül vannak,de miért.

Nem tudják ki az ellenség,
ki a jó és ki a rossz feleség,
hiányzik az önvizsgálat,
helyébe jön a bírálat.

Szürke életüket az teszi széppé,
hogy másokét zúzzák péppé.



A saját versem bárki felhasználhatja.

Te!

Te, ki bánatot hozott,
Te temess el,
ha a gyilkos idő,
megbirkozik -e testtel.

Te mondd el helyettem,
mekkorát tévedtem,
mikor megszülettem,
mikor ember lettem,
s nem vérivó farkas,
a rengetegben.

Te mondd el helyettem,
mekkorát tévedtem,
egyszer mekkorát vétettem,
mikor ágyamat,
a szíveden vetettem.


Saját versem bárki felhasználhatja.

Fenn az égben

Rongyos felhők hátán,
lóbálom a lábam,
alattam zöld ruhát ölt,
magára a Föld.

Angyaltáncot járok
a napsugarával,
Ístenem, de csodálatos
fennkölt a föld.



A saját versem bárki felhasználhatja.

Egyszer majd....

Egyszer ha majd,felszállok az égbe,
ha leteszem a rámruházott földi terheket,
akkora lesz földi boldogságom kertje,
fénysugárból mindenkinek rózsát ültetek.

Egyszer,ha majd ott lehetek végre,
fénykarommal mindenkit átölelek,
bánatos szívetek közepébe,
angyalaimmal,rózsáimból csokrot köttetek.

Egyszer,ha majd megtehetem,
nem bánt engem senki sem.
Aki bántott annak is készítek,
egy égig érő csodatévő szönyeget!



a versek a saját verseim bárki felhasználhatja.

Levél a kedveshez

Szél susogásban hangodat hallottam,
viz csillogásában arcodat láttam,
hajnal levegőjében illatod éreztem.
Nem szerettél engem,de mondd miért nem?

S miért aláztál meg,
miért kellett ezt tenned,
miért itéltél halálra?

Mostmár másvalaki vette át a helyem,
hisz oly kevés voltam neked,
övé lett mi enyém volt,
mit elötte örömmel adtál nekem.

Azt hittem szeretsz egy árva szívet,
de nem tartott soká ígéret szereteted,
lejárt az időm eltelt,az életem véget ér,
véget ér a nóta,véget ér a vigasság,
hamarossan jön a zsibbasztó fáradság.

A dobogó kicsi szív hamarosan leáll,
jön az örök álom,s testvére a halál,
ám a levél is véget ér a tinta kifogy,
az életem is véget ér,
mert szeretni már soha nem tudok.


A saját versem bárki felhasználhatja.

Hogyan veszett el a nyuszi farka?

Két hegy között, lent a völgyben,
a sűrű erdő mélyében.
Az ágak rejtekében alig látszik,
hogy egy nyuszi ugrándozik.

kis mancsai nagyokat dobbanak,
mikor vigan játszik az avarban.
S most hirtelen hosszu füleit hegyezi,
mert a közelgő vészt érzékeli.

mint a szőcske ugrik gyorsan,
de a lába most nem dobban.
A közelben róka jár,
az bizony nem ismer határt.

Nyuszi a bokorban kucorog,
szíve oly hevesen dobog.
Mi lesz vele gondolja,
ha a róka megtalálja.

S imigyen gondolkodik,
sovány vagyok,rágos és kicsi.
talán nem is kellek neki,
de,ha mégis kellek és elkap,
hát egy falatban biztos bekap.

Ez allatt a ravasz róka koma,
benéz minden lyukba és bokorba.
Éhes hasa erősen korog,
szeme riasztóan vérbe forog.

Dúl - fúl,tajtékzik haragjában,
mert napok óta az erdőt járja.
Nem talált egy falat enni valót se,
hogy éhségét csillapitsa vele.

S ekkor hirtelen megtorpant,
nyúl szagot érzett az orra.
Elképzelte a látványt magának,
hogy nyúlat eszik vacsorára.

Erősen fogadkozott hát magában,
lehet akármilyen sovány nem bánja.
csak sikerüljön megfogni,
bizony ő egy falatban megeszi.

A róka koma tovább osont,
majd egyre jobban lehasalt.
Tudta már honnan jön a nyúl szag,
hasalva kuszott ovatosan.

Mikor majdnem elérte a bokrot,
egy szemvillanás alatt nagyot ugrott.
Száját óriásira kitátva,
a nyúl farkát leharapta.

A nyúszi ahogy tudott futott,
messze járt már amikor lerogyott.
Leült a fa alá azon tünödve,
a róka őt milyen nagynak nézte.

Elég volt a farka hegye,
hogy a róka jól lakjon vele.
Bezzeg a róka is gondolkodott,
ilyen sovány nyúlra még sem számított.



A saját versem bárki felhasználhatja.

Anyám!

Anyám! ki a világra hoztál,
lányodnak sosem mondtál,
hozzám sosem szóltál,
magadhoz nem karoltál.

Nem volt emlékem rólad,
csak a neved a nevemben.
Mi leszel te nekem?
Arc? Jel? Szárny? gyökér?
Az leszel!

Egy hang mondja - Elveszett!
Egy fénysugár nevet rám - Megtalálod!



Saját versem bárki felhasználhatja.

A Nap

Anyám, te nem beszéltél,
csak megszültél,
s talán reméltél szelíden,
de nem kutattál, kerestél.

Nincs is nekem más,
fojtó hiányodnál,
így naponta újra szűllek,
téged lányos kínnal.

Felhőn át néztem eddig a világot,
de én most a felhőt eltolom,
hunyorítás nélkül nézek a Napba,
gyanutlanul, mint a kiváncsi gyerek.

A bölcsesség ernyőt vonna szemem elé,
- Vigyázz megvakít!
de bennem a gyerek ujjongva kiállt,
- Vakuljak hát! -mert a kín,
lelkemig hatolt már.


saját versem bárki felhasználhatja.

Mikor megszülettem

Mikor megszülettem hatvanhatban,
a hold ezüst ruhát szött nekem éjszaka,
felvettem nagamra, s lettem
a holdsugár maga.

Az égen suhantam,
hogy elámulva lásd,
milyen szép vagyok,ha rajta
baba testemen a holdsugár palást.

észrevettél rögtön mondanom se kell,
mert csábított a csillogó lepel,
én átöleltelek a szeretet leplével,
s te megadtad magad a királyi köntösömnek.

De, virradt jajj! S lefoszlott rólam,
minden ami szép,
a nap felkelt, s az árnyak
futottak szerteszét,

Oly meztelen lett minden,
s én is ott maradtam,
pucéran magamban,
mert rám néztél ijedten,
s eltüntél nyomtalan.


A saját versem bárki felhasználhatja.

Bonifert Ádám: Ha hozzám jössz


Ha hozzám jössz, a téren gyere át,
hozd magaddal a mezők illatát,
lépd át a dombot és az árkokat,
bújtass szemedbe délibábokat,
hozd el a tiszta levegő ízét,
hajnal harmatát, a tavak vízét,
madár dalából a legszebb hangot,
déli kongásba olvadt harangot.

Ha eljössz hozzám, úgy gyere szépen
ahogy a csillag ível az égen,
ahogy a szellő suhan a parton,
ahogy a naphoz búvik az alkony;
gyere úgy, mintha nyílna a rózsa,
ahogy a csermely indul a tóra,
ahogy az utak összehaladnak,
ahogy a reggel köszön a napnak.


Ha hozzám jössz, a fények közt gyere,
bújjon ruhádba tavaszok szele,
kísérjen el a csend, a nyugalom,
keress meg engem rejtett utakon,
ahogy két világ egymáshoz szól át;
hozz nekem emlékteremtő órát,
hozd el a szavak másik értelmét,
s ha itt vagy, mindezt szórd, szórd szerteszét.

Vészi Endre: Kötelékek


Mióta élek, rend és kötelesség
és mindenféle célok, nemes eszmék
állítanak az utamon kelepcét.
Mert nem lehet
reggeltől késő estig
kiszabadulni ebből a spirálból,
taposta törvény, mindenféle had,
tarkómon cipelem
a nekem jelölt könnyü utakat.

Ezzel itt nem akarok én beszélni,
mégis beszélgetünk,
ezzel itt kezetfogni nem lehet,
mégis kezetfogunk.
De mikor alszom végre,
az árnyékaim szemembe simulnak,
a bőrbevasalt téli fagy fölenged,
arany levelek tiszta éjbe hullnak.

Jobb lenne oldottabban élni!
lebontani a hosszú falakat,
szétdúlni a szabályos pázsitot
s a személyazonosság
hegyes karóit tüzbe vetni mind!
s bolyongni útlevéltelen

és ruhátlanul mint a szél
és hajlongani mint a fák
egy el nem múló júniusban -
bár az is kötelék, a nyár,
s az olvadás is kötelék,
s az ég,
még az is kötelék,
mint a születés, a halál.

És kötelék a toll, papír
vezet az önző fegyelem,
vezet a vágy, hogy légy szabad,
az értelem, a szerelem,
s mind magáénak követel!
így eszköz vagyok magam is,
az ujjá nem szülhető nyersanyagban
a meg nem fogalmazott mondhatatlan

Boda Magdolna (érintéseink)


A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betűbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betűbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hősök is mi vagyunk
és a hősök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdő-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">

Nagy Gáspár : Tudom, nagy nyári délután lesz


</TD><TD></TD><TD></TD><TD></TD></TR></TBODY></TABLE>
Tudom,
nagy nyári délután lesz,
fülledt, meleg, esőutáni,
és hirtelen zuhanó, sosemhallott
redőny-mondatokra ébrednek
a versek a költők agyában,
de már hiába, hiába minden,
eljő akkor váratlanul... - -:

Mintha ezer fúrópajzs
dolgozna alant, kipúposodik a föld
s homorul az ég, akárha óriások
tartanák vissza a levegőt tüdejükben,
vibrálni kezd és fényesedni minden...

Aki álomból kél, álomnak hiszi,
aki ébren, riadalmán túl remegve
és lebegve könnyűnek érzi magát,
különös, de nincs nagyobb zörej,
a fák sem hajladoznak, a falak sem
dőlnek senkire, holott dőlhetnének éppen...

Akkor a szeretetben kíméletlenül pontos
f o r g a t ó k ö n y v szerint megszólalnak
mind a négy égtáj felől a h a r s o n á k...
a tücskök...

Tudom,
emlékezetes, nagy nyári délután lesz,
s nem lesz idő m e g í r n i, l e f o r g a t n i ,
de mindenki - - - holt és eleven - - -
f ő s z e r e p l ő k é n t találkozik
a RENDEZŐVEL...

Gál János : Nyáreste


Telt bujaságban tombol a nyár ma
Alkonyi naptól izzik a táj
Zöld-színezüst levelével a nyárfa
Bűvöli csöndben az esti határt

Fecske cserél denevérrel a légben
Csacska cikázó táncfigurát
Távoli tónak a fény-haja lebben
Szél bodorít neki lágy frizurát

Lenget a felhő fátyol ezüstje
Izgat a fűszeres éji kaland
Hangulatos kis padra leülve
Illatozó hárslombok alatt

Kányádi Sándor : Álmodó


Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik –, nem elég?
Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.

Gottfried Keller: Hajnal


Valahányszor felkél a nap,
megújhodik reményem,
és bontva bimbót, szirmokat
virul, míg este lészen:
akkor álomba bágyad,
árnysötét födi már,
de újra felserkenti az
első hajnalsugár.

Ez az erő sosem szűnő,
forrong, küzd szakadatlan:
a drága vér, a jót szülő,
mi árad száz alakban.
Míg szellők hírül adják
a nap pirkadatát,
álom és éj nem nyűgözi
a szabadság hadát!

/Ford.: Halasi Zoltán/

Simek Valéria : ÁRADÓ ELMÚLÁSBAN


Az est egy cseppnyi csendet húz,
rozsdás vödrével és egy századnyi
reményt önt az áradó elmúlásba.
E porladó századot takargatja
ezredévnyi suttogással.
Testvért öl a szó, a megalázott
öntudat. Az éj szekere lassan
döcög, óráiban percek küllői
hadakoznak, miként terítsék
a reggelt a vetkőző akác fejére.

Gérard Bayo : DÉLKÖR

Az orgonák s a berkenyék rigója
alighanem alszik amott.

Tengeri szellő, az idő
megállt. De mennyire
más

a te csönded. Tengeri
szellő – ki jönne
e partra? Arcod

és neved volna
a szabadság.

(Timár György fordítása)