Az élet (azért is) szép !

Érintés

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket.
Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét.
A szíved csendjét.


***

Biegelbauer Pál<!-- / message --><!-- sig --><!-- / message --><!-- sig --><!-- / message --><!-- sig -->​

Rékasy Ildikó​

Jelen​

Mögötted lombfavesztett erdőn
sűrűsödő homály,
felderítetlen táj előtted,
süppedő ingovány.​

Olvadékony pillanat forraszt
egybe múltat, jövőt:
a semmi szétvált két darabját,
már, s még nem létezőt.​

Mint laza föld, az idő folyvást
omlik lépted alatt,
esélyed egy arasznyi rög;
vesd meg a lábadat!​

.​

Kocsis György

ELVESZÍTHETŐ KINCSEIM

Elveszíthető kincseim,
--- nappalok és éjszakák ---
az idő végtelenbe játszó
gyöngysora,

fák, virágok, fények, remények,
hegyek, völgyek, folyók,
kicsiny patakok, illatok, hangok, h a r a n g o k,
a hétköznapok apró mosolya,

itt él bennem
minden csillag-virág,
itt él bennem az egész világ.


***

ekt.hu​

<!-- / message --><!-- sig -->​

Keglovits Klára

Szín vagyok

Fehér vagyok. Szikrázó, tiszta, lélekfehér.
Vagyok a felfelé fordított béketenyér.
Sárga vagyok. Vidám, napsütötte, sugársárga.
Vagyok a magának fénylő csillagárva.
Narancs vagyok. Ízes, illatos, vérnarancs.
Vagyok az elmosolygott csókparancs.
Vörös vagyok. Szenvedélyes, izzó, lángvörös.
Vagyok a forgó élet, az örök körkörös.
Rózsaszín vagyok. Naiv, álomrózsaszín.
Vagyok a mindenséget szülő kín.
Lila vagyok. Álmos, elmosódó, felhőlila.
Vagyok a reggel, az este illata.
Kék vagyok. Hideg, gúnyos, távolkék.
Vagyok az elérhetetlen, messzi ég.
Zöld vagyok. Természet örökifja, zsázsazöld.
Vagyok a nyugalom, az élet, az anyaföld.
Fekete vagyok. Gyöngéd, ölelő, puhafekete.
Vagyok a meg nem súgott titok szemfödele.
Szín vagyok. Élő, lüktető, való-szín.
Vagyok a végtelenbe haló sín.
Szín vagyok. Páratlan és páros szín.
Vagyok osztható és vagyok prím.
Szín vagyok. Összefonódó sok-sok szín.
Vagyok a vers és vagyok a rím.
Szín vagyok. Szerető, lelkes én-szín.
Vagyok a mélység, nem csak a felszín.


***

ekt.hu​

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ​

FEJTÖRŐ FELNŐTTEKNEK​

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.​

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.​

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.​

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.​

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.​

Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.​

Csókok ligetében
örvény köde nyildos,
és ölnek, ölelnek,
te drága, te gyilkos.​

Nem látni a végét
a hosszu menetnek.
Kacagnak-e ottan,
vagy talán temetnek?​

Egy kis vidámság,
sok-sok sohajtás.
Sejted-e már mi,
pedzed-e, pajtás?​

Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.​

Keresztes Ágnes

Őszinteség

A mondat folytatása

Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható.
Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a
jövőben.
És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv
a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se,
csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen,
a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok
az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen,
amelyek meghalnak az időben…

***

Puzsér Zsuzsanna​

Kötelékek​

Folyton tanakodsz
Az életben mi miért rossz.
Fejedben ezer gondolat kavarog,
De a megfejtést nem találod.​

Ki az egyszerű dolgoknak él
Mi talán nemesebb ennél.
Az lesz ki először vész ködbe,
S a cél,mit kitűz,eltűnik örökre.​

Élete,álma,jövője egy pillanat alatt elvész.
S akkor elszakad minden kötelék.
Hősként élt,s halhatatlan marad,
Ha emlékeidben megőrzöd azt.​

S egy ócska kis dallam
Felidézi az emlékeket.
Azokat a boldog boldogtalan,
Elsuhant perceket.​

A szomorúság végig fut az arcodon.
Lassan könnyfolyóvá válik,
De nem tehetsz mást:
Az emlékekben ringatod mindhalálig!​

.​

Jacques Prévert


Három gyufaszál lobban a fekete éjben
az első, hogy lássam az arcodat
a második, hogy lássam a szemed
a harmadik, hogy lássam az ajkadat
aztán legyen sötét, hogy tudjam: nem volt bódulat,
hogy megcsókoltalak.
​

Thomas Moore

Utólsó rózsaszál​

Ez az utolsó rózsaszál,
a nyárból ez maradt,
a többi mind lehullott rég
és alszik hervatag.

Egyetlen társa sem virít,
nem nyitja bimbaját,
csak ez suttogja még a vágy
s a búcsú sóhaját.

Sajnállak, árva rózsaszál,
magányod fáj nekem,
szép társnőid már alszanak,
te se maradj velem.

Hadd hintem szét bús ágyamon
haldokló szirmaid,
társnőid is itt nyugszanak,
illatuk andalít.

Lásd, így múlik el jeltelen
a nyár s a szerelem,
aranyláncának nem marad
törött láncszeme sem.

Elmúlik minden, ami szép,
ugye, szegény virág,
ugyan mit adhat még nekünk
e sivár, vak világ?

***

Fordította: Rácz Olivér​

Hermann Hesse​

Éjszakai út​

Leszáll az éj, az út kihalt,
oldalt, álmos hullámveréssel,
a vízár lomha sodra tart
szembe a hangtalan sötéttel.​

Mély medrében oly zsémbesen,
oly bosszúsan zúg s háborog,
mintha nyugodna szívesen,
s én ugyanoly fáradt vagyok.​

Megyünk, bánatos utazók,
éjjel, idegen tájakon,
kitartón s nem hallatva szót,
kettesben, de hová vajon?​

***​

Kálnoky László fordítása​

Lányi Sarolta

Magasan

Már ide nem jön senki utánam,
már magasan vagyok és egyedül,
itt csak a nap néz rőt-rideg arccal
árva szivembe.

Jó hogy idáig bírtam erővel
rab aki voltam a Gond szigetén,
szárnytalanúl, nehezen, de azértis:
megszabadultam.

Rossz napok átkát végre lerázom,
elfeledem keserű italát,
száz szilaj emlék szégyene már nem
égeti orcám.

Szép a magasban, fellegek útján
tiszta sugárban, a lét sudarán,
föld zsivaját nem hallani, semmit
őrületéből.

Igy kusza felhő bús horizonton
még magasan vagyok és egyedül
Jaj, ha lehúllok… könny legyek akkor
kedvesem arcán.

.​

Majthényi Flóra
1837-1915​

Szegfű​

Ismét érzem a virág illatát,
Mely kiskertünkben nyílott egykoron.
Ah, nem az már, csak annak rokona,
De az illat még az a szirmokon.​

S míg érzem: ismét gondolok reád,
Még most is hallom halk rezgő szavad...
- Ki hinné el, hogy ilyen kis virág
Egy egész múltat visszaad!​

*​

Nemes Nagy Ágnes

Magas hegyekre áhitok

Magas hegyekre áhitok
hol megfejtődik száz titok,
hol nincsen bűn és nincs piszok,
csak fényes ég és nárciszok

*​

Nem értem...

Nem értem miért kér mást szívem
Mint mi néki megadatik
Nem értem fájdalmas magányát
És hogy miért nem alkuszik

Nem értem miért nem elég
Megannyi lélek meleg szeretete
Nem értem mitől olyan kemény
Szúrós, hideg tekintete

Nem értem félelme tárgyát
Hisz ismeri az élet realitását
Nem értem menekülési vágyát
Mi lassan megöli minden álmát

Nem értem skizofrén jellemét
Ahogyan a szeretettel bánik
Nem értem kettős szemléletét
Mitől a boldog szív is fázik

Nem értem hogyan sírdogálhat
Mikor rajongva szeretik
Nem értem miért nem él a mának
Melyben ragyogva tündöklik

*
Nem értem a félelem okát
Nem értem a fájdalom fokát
Nem értem a lelkem zaját
Nem értem a világ válaszát

***

Írta: 'Pille'
amator.nws.hu​