Kortárs irodalom...

Végh Attila

Végh Attila: Mélypont
<sup><sub>


Vasadi Péternek
</sub></sup>


Itt fönt az ember szörnyeteg lesz.
Az iszonyú kezdete, mit még
elviselnek lenti merengők.
Rájuk jobban vigyázott a veszély,
így maradtak a mostban,
de sejtik, hogy mindhiába.
Őket önmagukba rendíti az omlás,
bennünket a világból kiráz.

Itt fönt az ember szörnyeteg lesz,
nem bízik a nemlétező tájban,
a magány héja nem rejt ligetet,
nem óvják fűhullámok a kozmoszt.
Az iszonyú végén élünk,
kiáltásfalakon, gondolatlan tetten,
zengő érchegyeken túl.
Nincs, aki innen visszacsalogasson.

Az útról nem mondhatunk semmit.
Az ellapátolt hibák helyén sírverem.
Belehulltak jelentések, érvek, példák.
Engedni a kísértésnek,
ugyan mi múlhat ezen.
A Gonosz csak egy kifutófiú,
aki a reggeli újságot hozza.
Bedobja, kiolvasom.

Esténként a toronyszobából elnézem az űrt.
Távoli tornyok: mutatóujjak a ködben,
alázattal célzó ágyúcsövek.
Szelíd háború ég és föld között:
a legmagasabbra célzunk,
de csak egymást találjuk,
szomorú szörnyetegtársaim.
Vak csillagrobaj.



----
 
Írogatsz még ? a költő 2011.jun.1.-én töltötte be a 85. életévét

Vasadi Péter miniesszéje

Ment-é előbbre a könyvek által az emberiség?
Ha Gondolatok születtek a könyvtárban, valamennyit biztosan ment, de hogy emberiségként-e, ez nem nekem való kérdés.
Magamról bizonyosan állíthatom, igen. De az sosem irányba menetelés volt (hacsak nem parancsolták, s ez túl gyakran esett meg velem ahhoz, hogy kedveljem is). Igyekeztem körkörösen menni, mozogni. Így szükségképpen kerültem a kör kerületén forgolódva homlokegyenest ellenkező helyzetekbe, gondolkodás-módba, magatartás-formákba.
Viszont kicsi korom óta nem (csak) olvastam a könyvet, tüzet fogtam tőlük. Tűzre tűzzel – ezt elkerülni sem tudtam. Hál’ istennek… Európának, s a világnak nem ilyenféle tüzektől volt (s még nagyon is lehet) kibírhatatlan égésszaga.
A mindig-másról-van-szó típusú vezéri hasbeszélés, az önleleplező, vigyorgás mögé rejtett hatalmi kéjelgés, az elszánt megrontása minden jónak, ideológiai szétmaszatolása, a sunyi és sikeres dilettantizmus, az úrhatnám kisszerűség, a megszámlálhatatlan hódoló hanyatlásnak lelátókról harsogó ujjongása is szagos; a normál, civil s végül a pusztulás szmogja terjeng mindenfelé.

Nem értem: a bugyrokban jobb volt? Volt és lehet? Aki volt, vagy látott másokat a bugyrokból kitántorogni, annak erre a kérdésre csak káromkodni volna kedve. De hol vannak ma a bugyrok ideiglenes lakói? Nincsen remény. Nincsen remény.


----
 
Vasadi Péter:

Elsietett tökéletességünk

A mai emberre jellemző - mondja Jean Guitton -, hogy túl gyorsan, idő előtt akar remekműveket létrehozni. Ugyanez a mozzanat megvan a keresztény emberben is: hajlamos arra, hogy elsiesse tökéletességét.
A tökéletesség szó hallatán az Atyára gondolunk, nem ember fiára. Akkor ellentmondás rejlik ebben a szóban: tökéletességünk! S mégis, Jézus fölhívása óta beszélhetünk a reményéről: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok.''
Annyit mindenesetre már tudunk, hogy - nem a tökéletességhez -, hanem magához az életben maradáshoz: kell szeretnünk.
Amikor az ember ezt a ,,kell''-t belátja, először fordul szembe tökéletességének távlatával. Kell: azaz teljes erőből járulj hozza, hogy életben maradj, s így másokat is életben tarts. Az élet a szeretet. Így kell tehát: senki sem állhat ki az emelő ránehezedő forgó pontja alól, mert ha kiáll, nem emelkednek, akiket emelnie kell. Mindenki támaszt, eltart, éltet, bíztat, visszafog, segít, előrelendít valakit, valakiket; családot, csoportot, nemzetet. Van, aki magát az emberiséget. ,,Világos, mint a nap'': kell szeretnünk.
,,Legyetek tökéletesek'': ezt jelentené?
A természetemmel ,,ellentétes'' így lesz természetemmé. De nem literszám töltődöm fel, akár egy üres ballon. Nem úgy tökéletesedem, hogy egyre emelkedik bennem a ,,jóság szintje'' hanem érzem, hogy áramlásban vagyok! És személyiségem megőrzött, sőt fölfokozott éberségével hagyom magam sodródni Valaki által, Valaki felé, aki így tökéletesít: s teljes fölépülésem pillanatában majd egy csapásra ,,leszerel'', hogy önmagával fölruházzon. Ez azonban az ő dolga; az enyém az, hogy tempózzam ebben az áramlásban, az Isten választotta pillanatnak kiszolgáltatva. Szabad-e ezt elsietnem?
Nem szabad, de lehetséges. Szentségre lehet törekedni becsvágyból is. A jellem gyöngeségeit elfedhetjük álcázó türelemmel. Ami - mert zsenge növény - lassan nő ki természetünk talajából, azt ki is rángathatjuk; így lesz a szelídségből álszelídség. Van olyan őszinteség, amit a megfontolt csalárdság tesz túl hangossá. Van olyan csend, amiben a lélek nem kíváncsi intim zavaraira, csupán unatkozik. A nyilvános megbánás olykor nem más, mint hencegés; belátás helyett gőgöt mutat.
Mielőtt ,,legbensőnk feneketlen hasadékába'' pillantanánk (Teilhard de Chardin), hogy megértsük, mélye mérhetetlen, gyorsan magunkra ötjük a szenttéválás uniformizált sémáit; holott a kegyelem nem tűr sémát, méreteket s alkalmakat sem, keresztül-kasul át akar járni bennünket, beleértve sötétségeinket is, sőt azokat leginkább. Igen, ,,jó lenne'' csipesszel kiszedegetni bűneinket, mint a szálkákat, szép sorjában, hogy minél előbb ,,az igaz ember'' öltözetében tetszelegjünk; kisiskolás lelkületünknek van ínyére az a mohóság, amivel utána kapunk elképzelt tökéletességünknek.
A jóvátétel azonban Isten ,,életébe'' került: érvényességét - más szóval a kegyelmet - nem lehet a lélek parttalanságából átterelni a ,,mennyiségek'' világába, hogy nyugtatgassuk magunkat. Ne akarjunk nyugalmat mindenáron; hogyan szünetelhet a bűnbánat, ha nem szünetel a bűn sem? Jézus sem bíztatja gyors hegedésre nyitott sebeit.
Pascal írja: nem hiszek az egy-erényű embernek. Valóban: a szentet a képességek dialektikája teszi. Az igazi szent lehetett volna zseniális gonosztevő is; a nagy igazmondó páratlan hazudozó is - ha csak rajta múlik. A keresztény tökéletesség alighanem mindenfelé egyaránt tágul. Az elsietett tökéletesség a keresztény ember nagy kísértése, de nem tétlenkedünk. Írjuk, s íródik a sorsunk. A tökéletesedés: a tett és a várakozás - felső fokon.
Míg a siető kudarcaitól elcsügged, odavágja a haszontalannak bizonyult ,,gyakorlatot'', vagy makacsul erőlteti, addig a nem-sietőnek van ideje.
A tett önmagában nem elég. Várakozni is kell: ez az alázatosság. Szemben a siető ,,tüsténkedésével'', ez a várakozás ,,ácsorgásnak'' tűnik. Nem baj; ettől lesz szigorúsága oldottabb, kedve játékosabb s ez különbözteti meg a siető feszes farizeizmusától.
A vágy a tökéletesedésre az ember szívgyökere; itt szenved a legtöbbet, de itt vannak a legjobb örömei is. Ezt becsüli másokban, ha megvalósulni látja, s a legkisebb eredmény láttán is tud csodálkozni. A tökéletesedés nem is törekszik másra, mint egyensúlyra, de halhatatlan egyensúlyra.



---
 
"Reménytelenül - lassan, tűnődve....okos fejével biccent, nem remél"

Végh Sándor: Búcsú

Egy tétova kéz,
elutazott a remény.
Hideg állomás.

----

Baranyi Ferenc

A MUNKANÉLKÜLI BALLADÁJA

Nincsen jövő, csupán jelen,
amely a múltat elvitatja,
ődöngsz a piactereken
alkalmi zsákolást kutatva,
nem fekszi meg a krumpli, hagyma
a gyomrod - vállad nyomja csak,
melynek sajgása már sugallja:
minek a lét, ha nincs tudat?

Végül üres levesre sem
telik, csak egy lyukas kalapra,
mellyel az utcaszegleten
csücsülsz, arcodat eltakarva,
mert még a szégyen visszatartja
lefoszló méltóságodat -
legalább ennyit adj magadra.
Minek a lét, ha nincs tudat?

Nem így képzelted, azt hiszem,
az égre nézel megcsalatva,
de ott se gondol senkisem
se rád, sem elvetélt fiadra,
ha ölsz - az Isten lelke rajta!
De jobb, ha felkötöd magad
egy néked rendelt lámpavasra -
minek a lét, ha nincs tudat?

Barátom, rangod rongyod adja,
amely pucér segget mutat,
és már a kérdést sem takarja:
minek a lét, ha nincs tudat?

----
 
Baranyi Ferenc

APRÓDINDULÓ

Üsd a tótot és a rácot -
de még jobb, ha kicsinálod,
oláhnak lyukaszd ki bőrét
s perzseld fel a legelőjét.

Itt üzletel, valutázik,
honleányokkal cicázik
talján, polyák, sváb és ruszki -
őket sem árt farbarúgni.

Ennyi gúnynév nációkra
más nyelvekben hogy is volna?
Csak a miénk ilyen gazdag -
szólj le mást, ha jó magyar vagy!

Legtöbb gőggel arra tekints,
akinek még gúnyneve sincs:
az arabot, zsidót, cigányt
közös pöcegödörbe hányd.

S ha tisztára takarítja
életterét majd a szittya:
nem hét, hanem három színben
ragyog a szivárvány is fenn!
---
 
Baranyi Ferenc

HIÁNYA GÚZSNAK

Aki tehetetlenre támad,
annak bűnére nincs bocsánat.

A kard-ki-kard, a szemtől-szembe:
ellenfényt hint a küzdelemre
s hős hevületté lesz - a gégen
miatt - a pír, mit fest a szégyen.

Átfényeződik így a kétes
célú harc is, mert kétesélyes.

Ám akit visszaélni késztet
hiánya gúzsnak és kötélnek
s féktelensége mámorában
- melynek mélyén ezernyi gát van -
kikötött ellenfélre támad:
annak bűnére nincs bocsánat.

---
 
Baranyi Ferenc

SZÍN ÉS FONÁK

Azt vallja a gödény, hogy mindig absztinens volt,
a görény pedig azt, hogy bűze illatár,
az ítéletidő - úgymond - nem volt sosem zord,
s porló homok saját szava szerint a sár.

A sokaság pedig hallgatja ezt a kardalt,
csóválja a fejét és tengődik tovább,
megszokta, hogy azok csapják folyvást a nagy zajt,
kiknek a színe is eleve már fonák.

A "piacgazdaság" azt vallja: -
és közben oly mohó, mint a piaci légy.
De erre végre már mozdúl a sokaság is:
koldulni nyitja ki légycsapó tenyerét...

----
 
Kiss Tibor/Quimby

ULTRAVALÓ

Zene: Kiss / Balanyi
Szöveg: Kiss Tibor

Itt mennek autók
Erre a kutya se jár
Lakatlan házak között
Csavarog a holdsugár

Itt nincsenek álmok
És nincsenek álmodók
Balkán rezesek
Fújják a takarodót


Rozsdás a sarló
Lötyögős a kalapács
Lomtalanított igazságokon
Ücsörög egy uzsorás

Leszegett fejjel kérdem
Hogy van-e valamije eladó
Nesze – mondja -
Itt van egy kis ultravaló


A puritán ösztön és a szükség vezet
Szanaszét mardosom a tetemeket
Szíveket szórok a lábak elé
Mutasson utat a vaknak hazafelé


Nem hiszek a papnak
Aki a farzsebéből prédikál
Nem hiszek az ártatlannak
Aki poharaz a pirosnál

Nem hiszek a sorsban
Amire csillagokat aggatnak
Kicsi kínai angyalok
Az ölükben ringatnak

---

http://www.youtube.com/watch?v=Z-ZxkzECRo4
 
Kiss Tibor / Quimby

HÉ BARÁTOM

Hé barátom, tégy föl egy teát,
Dobjuk fel magunkat legalább!
Csak ránk ne essen a hangulatunk,
Mert attól mindketten elkábulunk.

Én is megszívtam, te is párszor,
Ahogy az időt múlattuk akárhányszor.
Egy sodrott mosollyal az álomból kikel
A kedv, ha épp rá senki nem figyel.

Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.

Nem egy ízben voltunk vértelen,
Mint hullámsávok pokoli vízen,
De ha mámorantennánk vérvételre állt,
Még Kháron szívében is Ámor maszturbált.

Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.

Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.

Mint almában kukac, a fejemben jár
Egy eltévedt gondolat, észt guberál.
Az érzést hívja, de az nem figyel,
És tudom, barátom, hogy téged sem érdekel
.

---
 
Kiss Tibor

Quimby - Sail away


The ocean doesn't fool you today
Sail away sail away
On the beggar's beach a king learns how to pray
Sail away just sail away

The sky above the bay is growing grey
We might be special ones if you'd stay
Just for today

Like a seagull never changes into Fay
Sail away sail away
I'm not perfect either by the way
Sail away just sail away

----


http://www.youtube.com/watch?v=ezDClaWQcvg&feature=fvwrel
 
BODOR ÁDÁM

A kivégzés

– Nem – mondta a Katona. – Anélkül.
Az Őrmester egy pillanatig csodálkozva nézett rá, pimasz csodálkozással, és újra a szemére akarta helyezni a fekete kendőt. A Katona, amennyire tudta, elcsavarta a nyakát.
– Nem – ellenkezett csendesen –, látni akarom.
– Mi a fenét akar látni? Majd később.
A Katonának elég nehezére esett a mozgás, csak a nyaka forgott szabadon. Az Őrmester lassan, szinte saját magán csodálkozva, leengedte a kezét.
A Százados távolabb, a szürkére vakolt fal mellett állt, háttal feléjük, egy közlegény takarította a csizmáját.
Az Őrmester odakiáltott neki:
– Nem engedi, hogy bekössem a szemét.
A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt, a fal felé kiabálva:
– Hogyhogy nem engedi?
– Azt mondja, látni akarja.
– Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van? Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.
– Nem hallottad? – mondta oktatóan. –Nem vagyok szabadságon.
A Katona egy kicsit elszédült.
– Arról volt szó – kezdte, és miután kinyitotta a szemét, odaköpött a kövekre –, arról volt szó, hogy főbe lőnek, de arról nem, hogy előtte megvernek. Óriási különbség.
A Százados közelebb jött.
– Mi a panasza? – kérdezte, ahogy odaért.
– Látni akarom, hogyan lőnek belém – mondta a Katona. – Ennyi.
– Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk – fordult az Őrmester felé –, ezek mind kíváncsibbak lesznek.
– Én sem szeretem, amikor be van kötve a szemem – mondta az Őrmester tréfálkozva. – De az persze más.
– Mikor volt magának utoljára bekötve a szeme, Őrmester?
– Nem tudom. Rég. Amikor játszottunk.
– S nem szerette.
– Rossz előérzetet kelt – mondta az Őrmester.
– Jogom van ehhez – mondta a Katona. – Méltóságomhoz tartozik, hogy addig lássak, amíg a látásom tart. Hogy lássam, mi történik velem.
– Szabályellenes – mondta a Százados, és széttárta a karját. – Háború van. – Aztán lassú, kényelmetlen léptekkel visszaindult a fal felé, ahol azelőtt állt.
– Masnira kéred? – szólt az Őrmester, s a Katona fejét a hajánál fogva, de nem túl durván közelebb húzta. – Most ne mozogj!
– Te! – mondta a Katona. – Te, menj a fenébe.
– Tegeződünk – kiáltott a Százados után.
– Volt még ilyen? – Aztán visszafordult. – Ne piszkoskodj, te alvilág – mondta kedélyesen.
A Százados visszafordult.
– Én is azt mondom magának, ne kellemetlenkedjék.
– Golyóról volt szó, egyéb nélkül – mondta a Katona.
– Megkapja – mondta az Őrmester.
– De látni akarom. Vegye úgy, hogy ez az utolsó kívánságom.
A Százados megállt.
– Hány óra? – kérdezte.
– Negyed hat – mondta az Őrmester. A másik megvonta a vállát.
– Hagyja békén. Hagyja, ha így akarja. Mindössze pár lépés volt még. A Katona látta a körben álló katonákat, talpán érezte a kövek hajnali hidegségét. Nem gondolt semmire.
– Hány éves vagy? – kérdezte az Őrmester, amikor megálltak.
– Neked megmondom – felelte. – Huszonhat.
– Jegyezd meg jól – mondta az Őrmester, keserű pátosszal a hangjában.
A Katona könnyen, derűsen rámosolygott, mint a szelídek a Bibliából.
– Leülhetek? – kérdezte.
– Leülhet? – üvöltötte az Őrmester a Százados felé, aki a katonákkal beszélgetett.
A tiszt odafordult, s egy pillanatig várt, hogy jobban megértse, amit kérdeztek.
– Üljön le – kiáltotta vissza vidám engedékenységgel. – Engedjünk meg neki mindent. Majd felállítják egy kis időre – tette hozzá.
– Fáradt vagy, fiam? – kérdezte az Őrmester, amikor a Katona törökülésbe leereszkedett a kövekre.
– Hogy én most mit csinálok, azt kérdezed?
– Ó, nem akartalak megbántani – mondta az Őrmester. – Csak arra gondoltam, furcsa lehet neked most fáradtnak lenni, meg hogy miért is. Még vagy hét perc van, abból ötöt egész nyugodtan ülhetsz.
Sima, fekete víz volt a kövek között, úgy adta vissza a derengés színét, mint a tükör. Keleten, a fal irányában hamar világosodott, mint a színfalakon, s a távozó éjszaka szürkeségéből előtűntek a felhők. De a Katonát nem érdekelte. A köveken, az ártatlan harmatba dermedve ült egy pók, azt nézte. Vékony nyári nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett, s bár értelmetlen sietségén maga is elcsodálkozott, hirtelen felállt, csak a pillantását felejtette ott, kicsit előrehajtott fejével, érdeklődően.
– Mi az? – kérdezte az Őrmester.
– Egy pók – mondotta a Katona.
– A pók korai ébredése – mondta szórakozottan az Őrmester. – Még tanulhatsz valamit.
– Befoghatnád a szádat, ez rólad a véleményem – mondta a Katona csendesen, csalódottan.
– Kezdem unni ezt a kegyességet – mondta az Őrmester. – Ha már minden annyira érdekel, még annyit, hogy amikor valami kattanást hallasz, akkor csak a závárokat húzzák fel. Akkor még számolhatsz háromig, vagy ha sietsz, ötig. Azt mondják, ilyenkor mindenki számol.
– A pokolba! – kiáltotta a Katona maga elé, a köveknek.
– Őrmester! – kiáltotta a Százados. Hagyja az utolsó perceit nyugodtan. Bírja ki már maga is azt a pár percet.
Hátulról közelebb jöttek a katonák, és a Katonát a fal felé kísérték. Egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres. A Katona úgy állt oda, hogy teste majdnem hozzáért, arccal a felsorakozó katonák felé. A Százados a katonák mögé állt, s az előrenyújtott csövek irányában látta az embert, akit ilyen furcsán, nyíltan, saját szeme láttára le kellett ölni. Elővette a kivégzési parancsot, és felolvasta.
A Katona előrenézett – az alacsony fal mögött világos volt az ég –, nem lehetett látni, hová. Hallotta a kattanást. A csövekben hunyorgató szemeket látott. Látta a Századost is. Felemelte a kezét vállmagasságig, mert így képzelte el, és látni akarta, tudja-e. Ebben a csendben úgy tűnt, a kövek között halk csurranással, magukban a felhők képével, megmozdultak a vizek. Fehéren világított az ég, majdnem tejfehéren, s egyszerre jéghidegen, majdnem hangtalanul becsorgott a fülein, és nem tudta, meddig tartott.
– Ámen – mondta az Őrmester.
A Százados a földön ült.
– Ez magának való volt – mondta, de az Őrmester nem hallotta.
 
BODOR ÁDÁM

Milyen is egy hágó?

Bár emberi település nem volt sehol a közelben, pontosan a hágón, a két medencét összekötő országút mellett, egy piros-fehér csíkos vasrúdon, autóbusz-megálló kerek táblája himbálózott a szélben. Itt haladt keresztül naponta négy autóbusz, a reggeli és a délutáni járat.
A pózna tövében magányos lány üldögélt. Nem túl gondosan varrt, egyszerű barna köpenyt viselt, csupaszon hagyott lábán valami olcsóbb cipőt. Kezében háló lógott, eltenni való uborkával. A reggeli járattal érkezett dél felől, valahonnan, ahol megterem az uborka.
Egy ilyen hágó elég szeles hely, ezernégyszáz méter fölött elég szelesek a helyek, szép időben is lobog az ember ruhája szegélye. A lánynak is, bár hátát a martnak vetve ült, kicsit lobogott barna köpenye szegélye, fölötte nyikorgott a megállót jelző kerek tábla.
Tiszta idő volt. A két medencébe jól be lehetett látni, az északiba valamivel távolabbra, bár nyugatnak kanyarodó végét a párásságra hulló napfény elfehérítette. Nyugat és kelet felé erdős és kopár gerincek váltakoztak, a magasabb hegyhátakról hófoltok nyúltak egészen az erdőhatárig.
Valamivel a hágó alatt, egy kanyarban tejbegyűjtő volt. A magasabban fekvő esztenákból kis szekereken hordták ide le a tejet minden délelőtt. Az esővájta utacskák a hágón torkolltak az országútba, zötyögő kis szekerek mellett szaladtak a tehenészfiúk.
„Vigyünk-e lefele egy darabon?” – kiabálták a lánynak. A lány alig nézett feléjük. Csak fejével intette, hogy nem akarja.
Néhány teherautó is megállt a hágón. Amíg a motor hűlt, a sofőrök körülnéztek, lepillantottak mindkét oldalon a völgyekbe, ahol mélyen a fenyvesekből kifehérlett egy-egy kanyar. Ők is megkérdezték a lányt, vigyék-e valamerre egy darabon. De a lány nem akart menni sem délnek, sem északnak.
Ebédidő tájt, amikor a tehenészfiúk hazafelé igyekezve elhaladtak előtte, újra megkérdezték vinnék-e fölfelé egy darabon? De a lány fölfelé sem akart menni.
A pózna tövében üldögélt, és a távolba nézett. Csak nagy ritkán állott fel, ilyenkor megigazította a ruháját, átment az úton, s úgy tűnt, csak azt a helyet nézi, ahol az előbb üldögélt s a távolba révedt. Arcával mintha nem lett volna sehol, érdemes lett volna közelről szemébe nézni, de ettől aztán bizonyára megijed. Itt érte a délután is.
Oktalanul bár, de kicsit bánatos tud lenni egy ilyen havasi délután. Egy ilyen elhagyatott hágó, ahonnan északnak és délnek be lehet látni egy-egy délutánt. Egy ilyen lány, akit nem szabadna megijeszteni.
Estefelé, amikor jött a félhetes busz, felszállt és továbbutazott észak felé.
Kicsit városias, kicsit parasztos volt, kicsit bizonytalan, kicsit akaratos, délről érkezett, észak felé tartott uborkáival, és egy napot töltött a hágón.
Most már úgy tűnt, csak ezt a félhetes buszt várta reggel óta. Talán mégis valami egyebet; és talán hiába. Vagy talán csak tudni akarta: milyen is egy hágó?
 
Lucian Blaga, (Lámkerék, 1895 – Kolozsvár, 1961)

A nagy elmúlásban és más versek...


De Profundis

Tán még egy év, vagy egy óra –
s utak térnek nyugovóra,
elfulnak a Semmi-tóba!
Tán még egy év és egy álom
s föld alatt lesz királyságom,
nyugvó csontom a jobbágyom.



Kasztovszky László ford.


----
 

Csatolások

  • statuia_lucian_blaga.jpg
    statuia_lucian_blaga.jpg
    358.6 KB · Olvasás: 2
Lucian Blaga, (Lámkerék, 1895 – Kolozsvár, 1961)

A nagy elmúlásban ( In marea trecere)

A Nap zeniten őrzi órák mérlegét.
Az most örömmel vizek ölébe hull.
Jóságos szemmel, míg a létből vonulnak,
Derűs állatok nézik árnyuk a habokban.
A mélyben örök mesékre
leveles ágak borulnak.

Köröttem minden oly elégedett a léttel.
Csak az én vérem kiált az erdőkben
a távolban maradt gyermekkora után,
mint egy öreg szarvas
a halálba tévedt sutája nyomán.


Talán sziklák alatt veszett.
Talán hirtelen a föld nyelte.
Hiába várom híreit,
míg barlangok morajlanak,
mert patakok vágynak a mélybe.

Nem kap választ a vér,
ó, ha igazán csend lenne, tisztán hallatszana
a nemlétből lépése.

Mind messzebbre vergődtem utamon,
és mint egy gyilkos, aki kendővel betömi
a legyőzött szájat,
én úgy zárom le mind a forrásokat,
hogy mindörökre csend legyen.




Kasztovszky László ford.


---
 
Lucian Blaga - író, költő, dramaturg, filozófus, egyetemi tanár

Fenn (Sus)

Egy csúcson.
Fenn. Csak mi ketten.
Így, ha veled lehetek,
kimondhatatlanul közel lesz
az ég.
Annyira közel lesz,
hogy hiszem, ha a messzeségbe
kiáltanám – nevedet –
az égboltról hallanám
dallamát visszaverődni.
Mert ketten vagyunk.
… És fenn.


---




Tömjén és hópehely ( Tamaie si fulgi)

Kemencéből szökött láng rajzolgatja a csendet.
Tömjén és tiszta len illatában
fürdött meg a tested és hajad fekete fátyola,
szálanként.
Illatos füstölő – TE – lengsz, szenteled az éjszakát.

Tegnapi csókok útjait
szomjas ajakkal keresem.
Kinn a tél csengője szánkázik, kedvesem.
Házunk fagyos vállaira
nagy hópelyhek szállnak … szállnak …
a lovak lépteinek nyakában
a csengők – égi rézpelyhek –
halk szavú csengetésre vágynak.

Nagybundás juhászok járják az éjszakát,
az ablaknál megállva
érzik a tiszta len és tömjén illatát.

Az illatot …



Kasztovszky László ford.
 
Vajda János: Húsz év múlva

Vajda János: Húsz év múlva


"Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél..."



Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelõ nap megjelen...
 
A RÁDIÓ (LGT) Sztevanovity Dusán

A RÁDIÓ (LGT) Sztevanovity Dusán

Szól a rádió, szól a rádió...
Még Broadcastingnak hívták, s nagyon sok pénzbe került,
mikor az elsõ speaker izgatottan a mikrofonhoz ült.
Érces hangja felszárnyalt és messzire repült,
s egy hallgatóban megszólalt. A próba sikerült.
A Gyáli úton áll egy csukott bútorszállító,
és ott volt '23-ban az elsõ stúdió.
És mûsor gyanánt akkoriban az is megfelelt,
ha Marczal János segédtiszt egy nótát énekelt.
Szól a rádió, szól a rádió...
S a rádióról '24-ben feljegyezhették,
hogy az Állatkertből sugározta az első koncertjét.
S a lemezgyártók átkozták a konkurenciát,
mely profit nélkül árulta a "Kék Rapszódiá"-t.
A közel lakó amatőrök tisztán hallották,
mikor a csepeli adó '25-ben jó reggelt kívánt.
A magasba szöktek mindenféle furcsa antennák,
s egy ügyes diák detektoros vevőt fabrikált.
Szól a rádió, szól a rádió...
A hõskorban már megtanulta minden bemondó:
"Tilos rögtönözni, a leírt szöveg felolvasandó!"
Bár Skoff Elzát és Filotás Lilit kevesen ismerték,
azt tudta minden hallgató, hogy a hangjuk milyen szép.
S a gyermekek a dobozban a bácsit keresték,
s a nagymamák a politúrját szépre vikszelték.
A postások a vevõktõl az adót beszedték,
s fizetni kellett egyformán a jó és rossz hírért.
Szól a rádió, szól a rádió...
"-a szokott idõben
-vezet a listán
-három perccel múlt
-az ötödik szám a 63-as
-kis sé beborult
-elnézést, a vihar elvonult
-Vonul a front
-közepes termés
-nem hajózható
-holnapra kb mínusz 20 fok és esõ várható"
Ha nem tetszik, hát kikapcsolható.
Szól a rádió, szól a rádió...
Most sztereóban fogható és ebben az a jó,
hogy két oldalról egy idõben más-más hallható.
A nagy zenekar hangzásában éppen az a szép,
ha középen ülsz és jól figyelsz, már teljesebb a kép.
Néha zavar minket, s néha gépek zavarják,
már zsebre vágjuk, s ha rosszul figyelsz, õ is zsebre vág.
De szép idõben minden mûsor tisztán fogható,
és a programban a régi dal is újra hallható.
Szól a rádió, szól a rádió...
"Kedves hallgatóink, a Locomotiv GT mûsorából közvetítettünk!"
Szól a rádió, szól a rádió...
 
Kányádi Sándor: Isten háta mögött

Kányádi Sándor:

Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak
 
Kosztolányi Dezső: Karácsony

Kosztolányi Dezső:

Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
 
Alföldi Géza: Mária dalolja...

Alföldi Géza:

Mária dalolja...

Karácsony este. És esik.
Gyermekként sírva csorog az eresz.
S halk szél, mint altatódal
az anyák ajkán halkan neszez.

Ring a csodás égi bölcső:
– a gyermek sír, ki ma született, –
s Mária dalolja altató dalát
a csillagszemű fia felett.

1947. XII. 24.

2Q==
1.jpg

2Q==

Nagyon boldog karácsonyt!!!
 
Oldal tetejére