B. Hargitai Margaréta
A Fekete Sas szálló réme
A jóra, nemesre törekvő lelkeknek legnagyobb gyönyörűségük abban telik,
mennél több kitűnő jellemet láthatnak maguk előtt. Ki ilyen indíttatásból fogott
történetem olvasásába, mérhetetlen csalódottságot érez majd, mert sem én,
sem azon ismerős személyek, kikről szólni fogok, nem a legnemesb emberek.
Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyen nemtelen tárgyú beszéllyel traktálom a
kedves olvasót, ámde nem mesélhetem el a szállodában történteket úgy, hogy
az ott megszállók, illetve a saját magam cselekedeteit megmásítsam. Az én
sorsom csakúgy, mint hőseimé oly szorosan rátekeredik a szállodáéra, mint
vadszőlő az akáciára.
Már az anyám is itt született, a szálló egyik mellékutcájában, egy kis padlás-
lakásban, ugyanazon ágyban, mint jómagam. Úgy cseperedett bele a szolgálatba, s én is ezt a példát követtem. Kisgyermekként csakis az ő kedvéért
tűrtek meg a szállóban. Nem volt szokásban munkába vinni a gyermeket, de a
kényszer nagy úr. Szemrevaló fehércseléd volt, pontosan végezte a munkáját,
vidám volt és csöndes, nem illetlenkedett soha ő, hacsaknem apámmal nem
korábban, de őt nem volt szerencsém megismerni, mert hiába tette
tisztességes asszonnyá az én jó anyám, ő magára nem ragadott abból a
tisztességből, s nem sokkal a születésem után odébb állt. Anyám akkor sem
keseredett meg, s azt is derűsen fogadta, ha néha-néha hírt hallott apám újabb
és újabb balkézről való gyermekeiről. Sokan azt mondták, együgyű asszony az
én anyám, ámde én tudtam, hogy aranyból van a szíve, csak ezért látja a világot
minden mocska ellenére jónak. Ahogy cseperedtem, az én két sas szemem
bezzeg meglátta ám az élet minden fonákját, s irigyeltem anyám csomókat
nem látó, a mindenséget a színéről csodáló szemeit. A szemeimnek
köszönhettem, hogy a szálló szinte minden résziről kitilttattam. Hisz
észrevettem a szakács üzelmeit szintúgy, mint a pincérekét, s csacsogásommal
veszélybe sodródtak miattam. Ám nem csak a szemeimet átkozhatta el valaki, a
számat is. Néha két kézzel szorítottam, nehogy újabb szavak csusszanjanak ki
rajta, de akkor meg a szemem beszélt helyettük. Vagy ha a szememre
szorítottam a kezeim, akkor az átkozott fülek nyíltak ki nagyra, s hallottak meg
olyas dolgokat, aminőket nem az én csacsogó szám volt hivatva továbbítani. S
akaratom ellenére megtettem újra és újra. Akárhogy vigyáztam, mindig bajt
okoztam. Hat esztendős koromra szertelenségemmel annyi bajt hoztam az én
jó anyámra, s a szálló cselédeire, hogy kifelé állt a nemlétező szekerünk rúdja.
Hogy tudta mindig elsimítani mindazt a sok galibát, amelyet én okoztam, máig
sem tudom.
Félek, hogy egyszer majd kiderül, hogy az előző üzletvezető, Pongrácz Gyula
tönkremeneteléhez is valami közöm volt, s miattam kellett megválnia a
csacsifogatától is, amit kisgyermekként olyannyira szerettem. De erről már senki
sem beszél, jobb, ha én magam is hallgatok. Miként híres vendégeinkről sem
ejthetek szót, hisz ki óhajtana akkor itt megszállni legközelebb, ha azt hallja, hogy
a szálló személyzete semmiféle diszkrécióval nem bír irányukban. Persze
akkoriban még a vendégek közé nem keveredhettem, s a hírességeket csak
szóbeszédből ismerhettem, ámde a cselédjáratokban is akadt kaland elég.
Egyszerű munkára sem igen mertek fogni eleinte szörnyű kotnyeles
természetem miatt. Se dorgálás, se a verés nem segített izgágaságomon. Sok
fakanál, sétapálca ostornyél tört el az én hátamon, vagy a mellettem lévő
tárgyakon, mert bizony fürge is voltam, nohát. Ekkoriban ragadt rám a
keresztségben kapott Irén név helyett az I-rém név, melyet kedvesek gyakorta
csavarintottak a maguk kedvére s az én bosszantásomra. Bár lettem volna
Piroska, mint az édesem. Azt hallottam akkoriban, a név meghatározza, kivé válik
viselője. Akkor lettem igazi rém, amikor azzá tettek. Magyarázhatta nekem
anyám, hogy a Szent Piroska másik neve volt Irén, s így nem csak a saját, hanem
László király lánya hasonlatosságára is teremtett e névvel, nem hallottam meg.
Szemére vetettem névválasztását, mintha csakis az én bosszantásomra tette
volna. Kisírni magam csak az emeleti szobák közötti kis rejtekzugomban tudtam,
vagy otthon, a padlásszobánkban, anyám drága szeme előtt sosem mertem
volna. Csak felnőve, mikor új üzletvezetőnk, Endresz János úr, ki roppant művelt,
tudós ember is volt, rácsodálkozva szokatlan nevemre, árulta el, hogy a
görögöknél Iréné a béke istennője, békültem meg magammal s a névváltozattal.
Akkor, abban a pillanatban töltött el a bizonyosság, hogy az Úr ezt az utat szánta
nekem, mikor anyám fejébe azt a habókos ötletet plántálta, hogy imigyen
nevezzen el. Az a nap életem fordulópontjának tekinthető. Az addig folyton
tévelygő, úton lévő lelkem célba ért. A szállodába. S a rossz sorsom, ami rémes
nevemhez kapcsolt, ragyogóvá vált. Ráismertem magamra az élet színéről is,
sajnos, hogy az én édes jó anyám ezt az átalakulást nem láthatta meg, lévén hogy
falura ment ápolni szép kort egészségben megélő, de addigra elerőtlenedett
szüleit. Nem állítom, hogy azután minden arannyá vált az érintésemtől, ámde jó
kezdet volt az is, hogy nem dőlt össze kártyavárként. Keresztszüleim bátorságát,
mellyel maguk szárnya alá vettek rémes természetem ellenére, most talán meg
tudom hálálni. A változást a cselédeken kívül az üzletvezető úr is konstatálta.
Nem telt bele két hónap, hogy megkaptam anyám örökségét, az ő munkáját.
Bizonyosan az is hozzájárult, hogy akkoriban gömbölyödtem ki, s sokak szerint
vonzó fehércseléd lett belőlem. Apám vonzerejéből is örököltem, s a
kisgyermekként oly bosszantó csacsogásom most már édesnek találtatott,
feltéve, ha azt megfelelő helyen tettem. Noha engem ez a figyelem nem hozott
lázba, kárát nem láttam, hiszen végül kezdték elhagyni gyermekkori
gúnynevemet, s lettem, ahogy anyám szerette: Irénke. Keresztszüleim végre
büszkén tekintettek rám, s egyre többet emlegették, hogy mennyire hasonlítok
édesanyámra.
S épp a nevemhez kapcsolódik az a történés, melynek elmesélésébe
beléfogtam, ámde muszáj volt elmagyaráznom, mert aki nem látja a múltamat,
nem érti meg cselekedeteimet sem, s akkor vagy esztelennek, vagy
gondatlannak tart, rosszabb esetben gonosznak, noha egyik sem vagyok, csak a
békét kívánom megteremteni otthonomban, a Fekete Sas szállóban.
Azon a napon, melyen először állhattam vendég kisasszony szolgálatába
szobaleányként, az 1889-es esztendőben, rádöbbentett a felnőtt felelősségre,
s a választás szükségességére az erényes út és a léhaság között. Nagy
buzgalommal ugráltam körül a kisasszonyt, ki felelőtlen módon egyedül
utazott, ám jól tette, hogy nevelőatyja megérkeztéig a szálló vendégeként
tervezett időzni. A holmiját nem engedett elrendezni, pedig Gáspár, a kocsis
cipelte föl mindazt a rengeteg csomagot, mit a konflissal az állomástól idáig
hozott, s többet is kellett fordulnia fájós térdeivel, lépcsőn fel s le, ennyi holmi
egy házaspárnak is elég lett volna. Még a ruháit sem igazgathattam el, vasalást
sem kért, s egyéb, szokásos dolgokban sem igényelte társaságomat.
Keresztanyámhoz siettem panaszommal, kinek homlokráncolásából,
elgondolkodó hümmentéseiből először saját bohóságomat véltem a
problémának, de aztán azt kérte, hogy tartsam nyitva a szemem, s jelezzek, ha
bármi efféle gyanús dolgot tapasztalok. Sok éve szolgált már szobaleányként a
szállóban, sok rendhagyó dolgot látott, s akármennyire is új időkben élünk,
mikor már egyes asszonyok frufrut vágatnak vagy nadrágot húznak, mégiscsak
ritka a gárdedám nélkül utazgató fiatal hölgy, s meglátjuk, jő-e az a bizonyos
gyám. A kisasszonyka este félt egyedül aludni, hát megkérte az üzletvezető
urat, hogy asszonycselédet rendeljen mellé éjszakára, így rám esett a választás.
De hogy hunyjam le a szememet, mikor több kérdés jut eszembe egy este,
mint amennyire választ ismerek? Az éberen töltött éj után a nappali figyelem
nehezen ment, s a kisasszony szolgálatában, melyre sok hibám ellenére akkor
már igény tartott, bizony számos neheztelő pillantás, és szó részese lettem.
Így folyt ez három nap, s három éjjel, ámde a gyám nem érkezett meg.
Ezenközben a kisasszony, kit Ida kisasszonynak kellett szólítanom, bizalmába
fogadott, s egyre kedvesebb s bizalmasabb lett velem. Kikérdezett gyönyörű
városunk nevezetességeiről, s én meséltem neki Székesfehérvárról, hogy vasúti
csomópont, noha ezt minden bizonnyal tudta, hisz vonaton érkezett, hogy
legszebb utcája az, melyben a megyeház van, s hogy legszebb köztere a
Vörösmarty tér, melyen hazánk koszorús költőjének szobra díszeleg. Ő
elmesélte, hogy Budapesten, ahonnan érkezett, nevelőapjával már
meglátogatta a mester sírhelyét a Kerepesi temetőben, s virágot is vitt néki. Az
viszont már kevéssé tetszett Ida kisasszonynak, hogy magyarajkú lakosságunk
túlnyomólag mezőgazdák soraiból kerül ki, s hogy a 28 ezer főt számláló
városomnak főispánja s főszolgabírója is akad. A csendőrlegények sem hozták
lázba, holott az ő korában lévő, eladósorban lévő leányok mindegyike
kedvtelve legeltette titokban szemét az ifjú egyenruhásokon.
S hogy negyednap sem ért ide a gyám, a keresztanyám keresztapámmal
szövetkezve bekapcsolódtak a vendég szemmel tartásába, s az üzletvezető úr
elé tárták a gyanújukat. Fizetést sürgettek, s a kisasszony sarokba szorult.
Engem kért meg, hogy bizonyos tárgyakat az ószeresnél váltsak pénzzé. Az első
ékszerrel még csak elmentem, s a pénzt becsülettel leszámoltam a
kiasszonynak, de aztán ellenálltam, hogy nem való, ekkora vagyonokkal
sétáltasson engem, s mi lesz, ha valaki fejbekólint? Ekkor sírva fakadt, s
elregélte, hogy a gyámapja elől menekül, ki házasságra akarja kényszeríteni, s ő
inkább földönfutóvá vált. Hittem is a mesét, meg nem is. Mikor őt hallgattam,
bizonyos voltam igaz szavában. Mikor elmeséltem keresztapámnak, oly
dőreséggel vádolt, hogy alig állottam meg előtte. Keresztanyám szintén nem
hitt neki, s kihívta rá a csendőröket az üzletvezető úr jóváhagyásával.
Könyörögtem érte, hogy ne legyünk bírái, de a válasz erre a szokott volt: Ki
rossz társaság után fut, előbb-utóbb pokolba jut. Ő sem nem kerülhette el a
sorsát. Noha a botrány szelét az üzletvezetőnk mindig kerülni akarja, s
leginkább titkos eljárásban részesíti ilyenkor az úrinak nem mondható népet,
egy újságíró mégiscsak megneszelt valamit, s megjelent egy hírecske is a helyi
lapban. Lett nemulass! Mert alig hitték el nekem, hogy nem én kottyantottam
el a történetet, oly alaposan kiszínezte az a ficsúr, hogy engem kevert gyanúba,
pedig Isten a tanúm, egy szót sem váltottam vele. Ida kisasszony mindenesetre
a rendőrök kezére került minden csecsebecséjével, ruhaneműjével.
Azt a bizonyos gyámot, ha jól tudom, még ma is keresik. Ahogy a kisasszonyt is.
Mert nem találtak bizonyítékot ellene, kiengedték a fogdából, s visszakapta a
lefoglalt holmijait, azzal a meghagyással, hogy még egy hónapig köteles
Székesfehérváron tartózkodni, tovautazása eképpen tiltva vagyon. Hozzánk
nem óhajtott visszatérni, hisz hálátlanul elárultuk, ámde gyanítom, hogy ő állott
kicsinyes bosszút mirajtunk, s még a rendőrség számításait is ugyanazon
huszárvágással kettészelte. Ugyanis két héttel azután, hogy kiengedték,
pontosan augusztus elején Gáspár, a szállónk kocsisa vasárnap este három
órára őrizetlenül hagyta az istállót. Ez idő alatt ellopták a csizmáját és egy rend
ruháját. Szerencsére a kocsis még idejében előkerült, és így sikerült
személyesen elcsípnie a tolvajt, aki már magára is húzta az elcsent gúnyát. A
rendőrség átadta a jómadarat a járásbíróságnak, kiben az egyik ifjú
csendőrlegény Ida kisasszonyra ismert. Eképpen már nem volt kérdéses, hogy
rosszban sántikált, s kocsisi gúnyában, sőt a kocsin próbált szökni az
igazságszolgáltatás markából. Az ifjú csendőrlegény háláját fejezte ki Gáspárnak,
s noha jómagam igen csekély beavatkozással bírtam az eseményekre, én is
kaptam tőle néhány elismerő pillantást.
Néha ezután találkoztunk, mintegy véletlenül, verkliszót hallgattunk együtt, s
egyszer még a cukrászdába is elhívott, mintha valami kisasszony lennék.
Keresztanyámék bátorítottak, hisz egy csendőr legénnyel igazán jó vásárt
csinálnék, kikerülhetnék a cselédsorból. Én nem fűztem sok reménységet hozzá,
noha láttam, hogy a szemem villanásai nagyon kedvére valók, ám a
cserfességem kissé megriasztja. A jövőt tekintve ebből még sok jó sülhet ki. De
csak akkor, ha valami megoldást találok lelkiismeretem nyomorgatása ellen.
Mert az napon, mikor Ida kisasszony hiába próbált Gáspár ruháiban menekülni,
a cselédszobában az én szobaleányruhám kötényében egy ékköves gyűrűt
találtam. Hogy Ida kisasszony csempészte oda, kétségtelen. Ám az okát nem is
sejtettem. Nekem szánta volna? De mi cél vagy ok sarkallta rá? Hisz én
szabadítottam a bajt a fejére. S aztán erről az adományról senkinek sem
szóltam. Hisz tolvajnak tekintenének, Ida kisasszony a szerencsétlen
próbálkozás után biztosan nem fogná pártomat. Vagy ha igen, hát még nagyobb
bajba is keveredhetnék, tán tettestársként kezdenének emlegetni. Így a gyűrűt
elrejtettem kis padlásszobámban. Én meg igyekeztem oly láthatatlanná válni
munkám során, mint a többi asszony. Kivittem az éjjeliedényt, friss vizet vittem
a mosdókancsókba, gondosan tisztítottam a petróleumlámpákat, cipőket.
Áthúztam az ágyakat, mostam az asztalneműt, ágyneműt s vasaltam. Hisz egy
ház értéke megmutatkozik szobáinak tisztaságán is.
A napjaim csendesen, becsületes munkával teltek, így jött el a vénasszonyok
nyara, s léptünk tovább az egyre rövidebbé váló nappalok sorába. Vendégek
jöttek, vendégek mentek, én egyre többször tudtam különbséget tenni, mikor
nyissam szólásra ajkamat, s mikor ne. Ezt a keresztapám szavaiból s a délceg
csendőröm tekintetéből is egyaránt kiolvastam. Szaporodott a munkánk télen,
hisz a hamut is nekünk kellett kivinni a szobákból, s a petróleumlámpák is
többet égtek, s a cipők sem voltak oly tiszták használat után, mint a korábbi
hónapokban.
Egy napon gigerli férfiember lopódzott fel a lépcsőn, s sietett a legújabban
kiadott szobához végig a folyosón. Ki ronda öltözetében, ritkán tiszta a
lelkében. Én ugyan nem szeretem a divatozó férfikat, fölöttébb azokat, melyek
ízlés híján vannak. Nem tetszett annak az embernek a fizimiskája, de főképpen
a nézése sem. Igyekezett, de ahogy szembe találta magát velem, megtorpant, s
egy pillanat alatt végignézett. Tekintetével mintha mérlegelt volna,
megbecsülte értékemet, s kevésnek találtattam. Bár sértette frissen megtelt
önérzetemet, mégsem éreztem búbánatot, inkább megkönnyebbülést.
Továbbá felébredt bennem a rosszindulatú kíváncsiság. Hiába csitítottam
magamat, nem bírtam fékezni. Az a nézés vett rá engemet, hogy kihallgassam a
csevelyt, amelyet a szálló vendégünkkel és annak leányával folytatott. Vajha ne
tettem volna! A nemzetes asszony és a kufár egyezkedését hallottam, s bár
eleinte nem értettem miről piacolnak, mert egyenetlenkedni kezdtek, hangos
szavuk behallatszott rejtekhelyemre, s nyilvánvalóvá lett a sejtelem, hogy a
leány áruba bocsátásáról esett szó. Illyen borzadalmas esetet csak az én anyám
képes könyvéből olvastam, ahol a régmúltban élő rómaiak rabszolgákat
tartottak, s az embereket adták-vették, miként a barmokat. Hogy tehet ilyet
egy anya a saját leányával? Nem érdemli az édesanya nevet! S ahelyett, hogy
férjet keresne, kitűnt, hogy gyermekét a legmagasabb árat ígérő fi kényére,
szolgálatára bocsájtja. S gyalázatos alku helyszínéül éppen a mi szállónkat
választja? Mely Székesfehérvár egyik legszebb utcáján található? Nem tartja
vissza az sem, hogy gyarapodó városunk a katolikus püspök székhelye? Hát, ha
őt ez nem korlátozza, nekem kell tenni ellene. Eltökéltem magamban, hogy
szóba elegyedek majd a jámbor leánnyal, mihelyt a nagysága kiteszi onnét a
lábát. De sajnálatomra nem őrizhettem a szobát oly gondosan, mint áhítottam.
Dolgaim elszólítottak közeléből. De a szálló bármely részén is akadt
tennivalóm, feltűnt a szoba körűli jövés-menés. Kölni víztől illatozó urak és
fiatal uracsok döngicséltek, s tették meg licitjüket a kincsre. Hogy honnét
szereztek tudomást az alkudozásról, el nem képzelhettem. Hacsak nem
hirdetésre jöttek, hisz vetélytársaiknak nem lett volna szükségszerű
továbbadniok e kegyetlen lehetőség tervét.
Majdnem elszalasztottam az alkalmat, alig vettem észre, hogy a
nemzetesasszony kisétál szállónkból, s elcsíptem, hogy Ödönnel, a portással
társalogva a cukrászda felől érdeklődik. No, ha oda teszi be a nagyságos lábát,
van ráérő időm, onnét senki sem jön el egy óránál hamarább, részint a
kiszolgálás lassúsága, részint a hely kelleme miatt, s oly ízletes finomságokat,
mint ebben az üzletben, még a nagy székes fővárosban sem lehet enni,
mondják sokan, van tehát időm ügyeskedni, s beszélni a leánnyal, kit
rabszolgasorsra ítéltek.
Ó, hogy mekkora volt az én meglepetésem, mikor a szobába léptem! A leány
sokkal fiatalabb volt énnálam. Halálra vált, mikor bementem hozzá, azt hivén,
az asszony vagy a férfi tért vissza. S még jobban meglepett, amit aztán tőle
hallottam. Pécs városából indultak egy hónappal korábban, s akkortájt került a
csaló nemzetes asszony markába. Maga a lány, Évike, Kantavárról ment be
korábban a városba, szegény özvegy édesanyja küldte őt egykori
iskolatársnőjéhez cselédnek. Kis motyójában minden pénzükkel, váltás ruhával
érkezett, ám a szerencsétlen véletlen folytán az iskolatárs addigra az irgalmas
nővérek ispotályába került, s a szomszédasszonya adott szállást a csinos arcú
leánykának. A jámbor, istenfélő leánytól az ördögi asszony kicsalta minden
pénzét avval az ürüggyel, hogy másik állást szerez neki, s helyette a bűn útjára
vonta. Édesanyja életének fenyegetésével tartja féken. Azóta városról városra
hurcolja, és arra kényszeríti, hogy testét-lelkét a legtöbbet ígérőnek adja. A
Fekete Sasban szálltak meg, ámde a sorsa most épp velem hozta össze. Hejj,
mekkorát tévedett a jó Szt Ágoston, mikor azt hirdette, hogy az engedelmesség
minden erény anyja és gyökere! Vajjha minden engedelmesség erényt szülne,
akkor nem lenne ekkora rémületben. Azt a szerencsétlen leányt is így
tanították, miképpen engemet is, de nekem legalább megvan a magamhoz való
eszem! Ez a gyermek pedig fölötte balgatag. Eszébe sem jutott, hogy rossz
sorsától megszabadulhatna, s visszatérhetne szülőfalujába, ha oltalmazóra
lelhetne valakiben. Noha szívesen lettem volna e személy, ismertem egyet, aki
erre alkalmasabbnak tűnt. Az én kedves mosolyú csendőr legényem, ki a
korábbi ügyben is körültekintően járt el, talán rábírható, hogy a leányt
kimenekítse e gyűlölséges helyzetből. Ehhez persze a leányzónak meg kellene
szöknie a szállóból s a rendőrségen oltalmat kérnie. Az sem volna sajnálatos, ha
a garázda asszonyt e tettéért felelősség terhelné. De hogy lehetne kivitelezni
mindezt úgy, hogy ne legyen ennek a gyermeknek baja, s az asszony se neszelje
meg a leleplezés veszélyét? No ehhez kell most Irén, a rém. Kérhettem volna
segítséget keresztapámtól, ám eszembe jutott, milyen szemekkel nézett rám,
mikor a tolvaj leányt próbáltam megmenteni, s biztos voltam benne, hogy ezt
az esetet idézné elém, s nem avatkozna vendégeink magán ügyébe. Amúgy is
feszült volt, mert az üzletvezető úr társaságba volt hivatalos azokban a
napokban egy vidéki kastélyba, egész családját magával vitte, s e napokra az
ügyek intézésére keresztapámat bízta meg. Neki ezért sem kívántam szólni,
tetézve gondjait. Törtem a fejem erősen, ámde semmi okosság nem jutott
eszembe. Hiszen kicsempészni a leányt a zárt ajtó mögül nem lett volna kunszt.
Csak a rosszéletű kerítőt börtönbe juttatni, tetten érni, leleplezni, no, az már
nekem való kihívás. Hirtelen eszembe ötlött Gáspár, a szálló kocsisa. Ő ismeri
az ifjú csendőr urat, ki felelős a köz biztonságáért mifelénk, nem csak úgy
véletlenül tud találkozni vele, mint én, ő a szolgálat után felkeresheti, s
üzenetet vihet. S ahogy Gáspár eszembe jutott, úgy kerekedett ki a megoldás
lehetősége. Hát mégiscsak van benne mód, hogy Évikét megmentsem, s
rabtartóját felelősségre vonassam.
Ehhez két dolgot kellett megtudnom: mikor jár le a licit, mikor várható az
adásvétel, s elhagyja-e még egyszer az asszony addig a szobát. Titkos jelet
beszéltünk meg estére, s azt is, hogy én a szalvétájába rejtem majd az
üzenetet, ő maga pedig betegnek tetteti magát. Sikerült meggyőznöm, hogy
özvegy édesanyja nem kerülhet veszélybe, ennek a bűnözőnek aligha van
bűntársa Kantaváron. Így már rögvest bátrabban kezdett a dologhoz. Tovább
nem tervezgethettünk, mert tartottam attól, hogy az asszony visszatér, s
lelepleződöm. Így félig kész ötlettel hagytam ott a leányt, s igyekeztem a nap
során kitölteni a hézagokat saját fejem szerint.
Lehet, hogy Évike mindent megtudott a szélhámos asszonytól, de nekem nem
tudta elmondani, ugyanis hiába ügyeskedtem, annyi feladattal láttak el, hogy a
szoba közelébe sem tudtam tenni a lábam. Nagyon furdalt a lélek, hogy
segítséggel kecsegtettem a leányzót, s cserben hagytam.
Nem aludtam jól. nyugtalan volt az álmom, néha felrezzentem, kinyitottam a
szemeim, és belebámultam a félhomályba, felidéztem újra és újra, majd ismét zaklatott álomba zuhantam.
De tán épp ez a zaklatott éjjel szülte meg a megoldást. Az asszonyszemély nem
sok időt adott a leánynak a gyógyulásra. Ő maga elindult gyalázatosan szerzett
jövedelmével szép városunk korzójára vásárolgatni, ebédelni, s a kávéházba,
hol a leányvásárt bonyolította, vevőit tájékoztatni. Meghagyta Évikének, hogy
mikortájt várja látogatóját, s hogy fogadja őt készségesen, ha kedves neki anyja
élete. Így, mikor ráleltem, elbizonytalanodott állapotban találtam, s hathatós
érveim meghallgatása után bátorodott meg újra. Terveim szerint ruhát
cseréltünk, s elrendeltem, hogy rejtekhelyemen várakozzék, majd
megmutattam, merre találja Gáspárt, ki értesíti a csendőrt, s így biztosítja a
tettenérést. Mikor a jólfizető úr bejött a szobába, Évikre ránk zárta az ajtót, s
futott segítséget hívni. Én nem voltam oly megszeppent, sem erőtlen, mint a
leányka, s erényemet foggal-körömmel védtem, de sajnos a parázna ettől csak
még nagyobb lelkesedést produkált. Hiába haraptam, hiába helyeztem
kilátásba a csendőröket, végül kénytelen voltam a virágvázával fejbe kólintani
mit virág híján most eredeti céljában úgysem tudtunk hasznát venni. Az ember
kinyúlt, mint a varangy, s aztán csöndesen várta a csendőrök érkezését. Hogy
később se élhessen vásárolt előjogaival, megkötöztem kezét-lábát, s a szájába
rongyot tömködtem. S csak vártam, vártam Évike visszatértét. Már gyanakodni
kezdtem, hogy itt hagyott maga helyett a bajban, mikor nyílt az ajtó, s
visszatért a nagyságos asszony. Erre nem számítottam. Oly sok idő eltelt volna?
Hol marad az a lány? Elbújtam a sötét függöny mögé, s csak reméltem, hogy
rövid ideig megtéveszthetem, de nem volt szerencsém. Megtalálva a kötözött
delikvenst, a szoba átkutatásába kezdett. Nem túl jó búvóhelyem gyorsan
lelepleződött. Magyarázkodásra már nem maradt idő. Az asszony erős markába
fogta grabancomat, s jól elagyabugyált. Keserű a tűrés, édes a gyümölcse.
Megérkezett Gáspár a csendőrömmel, s kiszabadítottak a tenyeres-talpas nő
karmaiból. Nem állítom, hogy zilált külsőmmel sikerült bárkire is jó benyomást
tennem. De semmi olyan károm nem esett, mely néhány hét alatt rendbe ne
jöhetne.
S mert okos ész célhoz jut, az ifjú hallgatást ígért, szerepemet a szerencsésen
lezáruló esetben eltitkolják. A síró leányt Gáspár elkísérte a rendőrségre, kik az
asszonya ellen tanúvallomást tett, s a csendőrséget ki is vezényelték kézre
kerítése végett. A leányt hazajuttaták Kantavárra, özvegy édesanyjához. Egy
jószívű titkos adakozó néhány pengővel is megtámogatta Évikét, különös
véletlen, hogy épp annyi volt ez az összeg, amennyit egy drágaköves gyűrűért
az ószeres ad, jobb napokon.
Az én délceg csendőröm azóta látni sem kívánt, megsejtvén, bajkeverő vagyok,
ámde hosszú még az élet, s oly sok vendéget várunk még ide a Fekete Sas
szállóba, hogy csodálkoznék, ha a jó sorsunk soha többé ne hozna össze minket
egy-egy szerencsétlen eset kapcsán.
