Mesék

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Géczy József
Bankó lánya



Élt valamikor a bosnyák hegyek közt egy nagyúr. Bankó volt a neve. Valamelyik Béla nevű magyar király alattvalója lehetett, de hogy melyiké, azt elfelejtette feljegyezni a névtelen históriás. Mi tagadás : Bankó rablólovag volt. Erős vára meredek hegy tetején emelkedett, erdős hegyek között, amelynek hajlatain át kék tündérszem : az Adria fénylett. Büszke is volt rá Bankó ! Ide tért pihenni portyái után kilenc világszép lánya mellé, lábukhoz hordva mindent, amit csak szemük-szájuk kívánt, drága kelméket, csodálatos násfákat, szőnyegeket. Hej, szépek is voltak azok ! Hollóhajú, nádszálderekú valamennyi. Versenyzett is volna értük három ország minden ifja, de kikacagták őket és maradtak az apjuk mellett. Esténként kiültek a vár fokára és ott muzsikálgattak, daloltak a vén zsiványnak és szemük versenyre kelt a csillagokkal. Így éltek-éldegéltek vidáman, egymás között. A lányok otthon sütöttek-főztek, az öreg meg ment kereskedőket bosszantani.​
1617691370799.png

Kerek egy esztendő l955
 

Csatolások

  • Élt valamikor a bosnyák hegyek közt egy nagyúr.zip
    354.6 KB · Olvasás: 3

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag


Mese a kis fehér denevérről
Bartek a varázslatos

Bartek egy különös denevér. Nem csak azért mert társaitól eltérően ő teljesen fehér – mivel ő albínó, de ő Raszputyin balkeze is. Ő Moszkva hőse. Most például az egész város, vagy legalábbis ő maga azt zengi, hogy mekkora nagy hős ez a különc denevér, hiszen még egy nagyon vad medvével is megküzdött és legyőzte. A hősi történet viszont csak addig áll, még ki nem derül, hogy az a bizonyos vadorzó medve igazából a denevér régi nagy barátja és egy vajszívű jószág, aki a légynek sem tudna ártani. Ennek ellenére, amikor a Baba Yaga elrabolja Iván cárt, Ludmilla helytartónő mégis az esetlen kis denevért kéri fel hogy segítsen.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
1619965627294.png


Ady Endre

Május

Tündéri május, lombot fakaszt,
Könnyű felöltőt szegre akasztó,
Légy üdvözülve:
Szívet fakasztó, emlék-marasztó...

Járok a korzón, szívembe' mámor:
Kacagva libben leányka-tábor.
De szép az élet...
Fél óra múlva - zuhog a zápor...​
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Reményi Béla
Apai tekintély


1620040207333.png


Közeledik a nyár, még kettőt-hármat ugrik az idő és itt az évvégi bizonyítvány. Most
aztán nincs kegyelem, vége a játéknak.
Mindezt a kislányomnak mondtam, azzal a határozottsággal, ami egy apára jellemző,
két-három hónappal bizonyítványosztás előtt.
Mentségemre legyen mondva, hogy nem én találtam ki, nekem is úgy mondták néhány
nappal ezelőtt a szülői értekezleten.
folyt .​
 

Csatolások

  • Apai tekintély.zip
    3.9 MB · Olvasás: 2

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Grimm
Hamupipőke
1620833070691.png

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta

betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:

- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem

oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és

jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.

Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.

A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt.
folyt.

1620834138977.png
 

Csatolások

  • HAMUPIPŐKE.zip
    21.1 KB · Olvasás: 3

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Üzenet, rossz gomb!
Tisztelettel kérdezem a "kakukktojás" már mint a méregzöld, PhotoShop avagy realizálható?
Milyen festés, mivel, mennyi ideig, etc. szóval a szokásos, mikor vehetem át az üzletet, etc.
Kérlek tisztelj meg a válaszoddal, a 'humoros' felvetéseim ellenére.
Üdvözlet!
Semmi gond utána néztem, hogy pontosan miképpen is történhet.

Találtam ezt is nem tudom ez így jó lesz-e neked.

szép napot
 

Csatolások

  • Tojásfestés népi technikákkal.rar
    1.2 MB · Olvasás: 2

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
1621928479362.png


Lev Tolsztoj
AZ ÖREG NAGYAPÓ MEG AZ UNOKÁJA

Mese

Nagyapó nagyon megöregedett. Lába rossz volt a járásra, szeme a látásra, füle a hallásra, foga meg egy sem volt. És amikor evett, vissza-visszafolyt a szájából az étel. A fia és a menye nem ültették többet az asztalhoz, hanem a kemence mögött adtak neki enni. Egyszer egy csészében adták oda neki az ebédjét. Magához akarta húzni a csészéjét, de leejtette s eltörte. A menye megszidta: miért ront el mindent a házban, miért töri el a csészéket, és kijelentette, hogy ezentúl egy fatálban fog ebédet kapni. Az öreg csak felsóhajtott, de nem szólt egy szót sem.


Egyszer otthon ül az ember és az asszony s látják: fiacskájuk kis deszkákkal játszogat a padlón s valamit eszkábál. Megkérdi az apja: - Mit csinálsz ott, Misa? - Misa ezt feleli: - Fatálat csinálok, apám. Ha majd anyámmal megvénültök, abból a fatálból etetlek titeket.


Az ember s az asszony csak egymásra néztek és sírva fakadtak. Megszégyellték magukat, hogy öregapót megbántották; azontúl mindig az asztalhoz ültették és gondját viselték​
 

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Móra Ferenc
Kevély kereki

1622387057077.png


Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak, maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.
- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fején valót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.
- Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen.
A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.
Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt!
- Hátha megszállja a jó lélek - gondolták magukban - és vet egy kis segedelmet a falunak.
Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
- Hát az miféle jöttment ott?! - horkant oda mérgesen Kereki. - Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
- Nem ismerem az urat - felelte csöndesen a diákféle.
- Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok?! - kiabálta Kereki nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket.
Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.
De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:
- Meg nem süvegelem senki száz aranyát.
Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.
- Nini - mosolygott kínjában - hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?
- Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek előbb, mint kelmed nekem?
De már erre egész meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.
- Kedves öcsémuram - kérlelte szépen - fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszönésével.
A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:
- Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza?! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le süvegét a magam formájú módos ember előtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szét- osztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elől.
- Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!
- Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.

1622387199115.png
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Rácz Irén
1622532559627.png

Az árvalányhaj meséje

Régestelen-régen egy faluban - mostohaanyjával együtt - élt egy árva leány. Kék
szemű, melegszívű, szelíd lányka volt. Az emberek szerették. Szomorú sorban élt.
Reggeltől estég dolgozott, mégis ütötte-verte a gonosz mostoha. Szép, hosszú,
aranyszőke haját mindenki csodálta, csak mostohája nem nézte jó szemmel. Titokban
annyira irigyelte, hogy még aludni sem tudott az irigységtől. Csak az alkalmat várta,
hogy levághassa.
Közel a házukhoz volt egy tavacska. A faluvégi tóban éjjelente hangosan brekegtek a
békák. Az irigy mostoha a békákra fogta hát, hogy nem hagyják aludni.
- No, majd elbánok velük - mondta egy napon a lánykának.
Másnap reggel az árva lányka kezébe adta a gyékénykosarat, és megparancsolta, hogy
szedje bele az összes békát. A leányka megjelent a kosárral a tóparton. A megszeppent
brekegők sejtették, miért jött.
- Végünk van! - brekegték kétségbeesetten. A kis árva megsajnálta őket, és üres
kosárral tért haza.
- Te szófogadatlan, semmirevaló! - kiáltott rá a szívtelen mostoha, Ezzel beszaladt a
házba az ollóért, tövig levágta a lányka szép haját, és mérgesen földhöz vágta az udvar
közepén.
Akkor hatalmas szél kerekedett. Fölkapta a levágott hajat, és messzire vitte, nagyon
messzire. Közben a hajszálak szanaszét hullottak, domboldalakra, erdők aljára, de
került belőlük retekre, útszélekre is.
Ezalatt a kis árva egy fa alatt sírdogált. Egyszer csak ott termett előtte egy dülledt
szemű öreg béka, és így vigasztalta.
- Ne búsulj árva lányka, szép hajad nem vész el, időtlen időkig dísze lesz erdőnek,
mezőnek...
A gonosz mostoha szívét betöltötte a káröröm, hogy senki nem csodálhatja többé az
árva lány szép haját. Aznap éjjel nyugodtan aludt már, a békák brekegését sem
hallotta. Pedig azon a holdfényes nyári éjszakán kórusban énekelték a kis árva bánatát.
Énekük messzire hallatszott. A szomorú történetet csak a füvek és virágok hallották, és
meg is értették. Napfelkeltekor fölismerték mindenütt az aranyszőke hajszálakat.
- Maradj köztünk örökre - suttogták kedvesen. És a hajszálak ott maradtak a füvek és a
vadvirágok között, mivel ott melegségre leltek. Késő ősszel barna avar takarta őket,
télen puha hótakaró. így várták a tavaszt a tél csendjében.
Tavasszal mosolyogva köszöntötték a mezei virágokat, amikor előbújtak a nedves
földből. A tavasztündér ismerte azt a kis árva lányt, akit csúffá tett gonosz mostohája,
és részvéttel volt iránta. Így történt meg, hogy mosolyával mezei virágokká varázsolta
a széllel szanaszét hordott hajszálakat. A tavaszi varázslat hatására szép, karcsú
növények nőttek az árva lányka hajából, és otthonra találtak erdőkön, mezőkön,
réteken.
Ennek a különös, egyszerűségében is szép mezei virágnak árvalányhaj lett a neve.
Olyan kedves ez a kis vadvirág, amilyen az árva lány története volt.
Azóta mindenütt elterjedt. Ma is kimagaslik a füvek közül, és szél lengeti a többi
vadvirággal együtt. Az emberek kedvelik, mint valamikor régestelen-régen azt a kis
árva leányt.
Viselik a cserkészek is, büszkén lengeti a lágy fuvallat a kalapjukra tűzött
árvalányhajat.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyűjtötte: Benedek Elek
Könyv címe : Magyar mese-és mondavilág 3. kötet

A "silt"​


Nagy-Küküllő partján van egy szász falu: Alsó-Bajom a neve. Ennek a falunak a határán, szőlőhegyek tövében, egy szép völgy terül el. Völgy közepén patak folydogál, úgy hívják, hogy Ördög pataka. Ennek előtte több száz esztendővel egy szász gazda a feleségével s egyetlen leányával a szőlőben kapálgatott. Rekkenő nagy meleg volt, megszomjúhoztak erősen, s leküldötték a leányt a patakra vízért. Lemegy a leány a patakra, de szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott ült a patak partján egy ember, s előtte kiterítve rengeteg kincs. Volt ott arany, gyémánt fülbevaló, gyűrű, karperec s mindenféle csillogó-villogó drágaság, ami csak leányszemnek kedves lehet. Megáll a leány, csodálja a fényes, csillogó ékszereket, s különösen megakad a szeme egy gyémánt fülbevalón. Istenem - sóhajtott fel a leány -, ha ez az enyém lehetne! Mondotta az ember: - Vedd meg, neked adom. - Ugyan mit gondol?! Mivel vegyem meg? Nincs nekem pénzem. - Nem baj! - mondotta az ember -, nem kell nekem pénz. Ha majd férjhez készülsz, hozzátok megyek, s adj nekem siltet. -Siltet - álmélkodott a leány -, ó, azt jó szívvel adok. Mert tudjátok meg, hogy a szászok nyelvén a siltnek kétféle értelme van: ha akarom, kötél, ha akarom, lélek. A leány a kötélre gondolt - az ember meg a lélekre. Örült a leány - hogyne örült volna! Hiszen csak jöjjön az az ember! Jöhet akármikor, kötelet kap náluk. A gyémánt fülbevalót szépen felakasztotta a fülébe, aztán nagy hirtelen megmerítette a korsót, s szaladott vissza a szüleihez. Látják az öregek a fülbevalót, összecsapják a kezüket: -Hát ezt te hol találtad?! Mondja a leány, hogy hol, s mondja azt is, hogy mit ígért érette. - Jézus Mária, Szent József - jajgattak az öregek -, az bizonyosan az ördög volt, s nem kötelet, hanem lelket kívánt tőled! Szaladnak le a patakhoz, hogy visszaadják a fülbevalót, de már akkor annak az embernek híre-pora sem volt. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sírtak, jajgattak az öregek, nem tudták, mit csináljanak. Leszaggatták a leány füléből a fülbevalót, s beledobták a patakba; hátha így megszabadulnak az ördögtől. Aztán hazamentek nagy búsan, lefeküdtek, de nem jött szemükre álom, ettől a naptól kezdve nem volt nyugodalmuk. Telt-múlt az idő, egy falubeli legény megkérte a leány kezét. Elkövetkezik a lakodalom napja is; a pap összeesketi a fiatalokat; kezdődik a lakodalom, húzzák a cigányok, táncolnak a legények s leányok - táncra perdül a menyasszony is vőlegényével. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagy fergeteg kerekedik. Ég, föld elfeketedik, zúgott, zengett a levegőég; ajtók, ablakok kinyíltak maguktól, s ím, betoppan az egyik ajtón a fülbevalós ember. Odamegy egyenest a leányhoz, rákiált: - Ide a siltet! A leánynak a szava is elállott ijedtében; reszketett, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen összeszedte az erejét - kiment a házból, s mindjárt jött is vissza egy kötéllel. - Nesze, itt a silt! -Ohó - mondotta a fülbevalós ember -, nem kötélért adtam én a fülbevalót, hanem a lelkedért! Nekibátorodott a leány, s mondta: - A lelkem az Istené, azt nem adom. Nagyot kacagott az ember. - Az Istené?! Amit egyszer az ördögnek adtál, azt az Isten sem veheti el. Ahogy ezt mondta, keresztülbucskázott a fején, s egyszeriben ördöggé változott. Az ördög, az ördög! - kiabáltak az emberek, s iszonyatos rémület fogott el mindenkit. Istenem, Istenem, mit tudjanak csinálni, hogy megszabaduljanak az ördögtől?! Ott volt a vendégek közt egy pópa: egyedül ez nem vesztette el a fejét. Kiszaladt az udvarra, megfogott egy kakast, bevitte, s mondta az ördögnek: - Nesze, itt a lélek, vigyed! Mondotta az ördög: - Engem nem csalsz meg, szent atyám. Nekem igazi lélek kell, s ha azt nem adjátok, viszlek valamennyiteket a pokolba. "Hm - gondolta magában a pópa -, ez nem tréfál!" Gondol ide, gondol oda, hirtelen elővesz egy karikós kalácsot, s mondja az ördögnek: -Hát jól van, ördög, egyezzünk meg békességgel. Odaadjuk a leány lelkét, ha te mindazt kiállod, amit ez a kalács kiállott. -Hiszen ha csak ez a kívánságotok, ezt jó szívvel teljesítem. -Megfogta a kalácsot, jól megtapogatta, s kérdezte tőle: - No, te kalács, mit állottál ki? Felelt a pópa a kalács nevében: - Hej, ha azt én mind el tudnám mondani, mit én kiállottam, csak hallgass ide! Tavaly ősszel, mikor még búza voltam; a földből kinőttem; azután reám esett a hó, eltemetett, s tavasszal, mikor elment a hó, nagy növésnek indultam. Meg is nőttem szépen, de alig értem meg a nyarat, jöttek az emberek, s levágtak. Ez még nem is fájt olyan erősen, hanem azután agyba-főbe vertek; még ez sem volt elég, vittek a malomba, s két kő között ízzé-porrá morzsoltak. Onnét ismét elhoztak, vízbe fullasztottak, s jól összegyúrtak. Közbeszól az ördög: - Hát még ez is szenvedés? Hiszen ezt én jó szívvel kiállom egy lélekért. -Hm - mondotta a pópa -, még egyéb is történt velem: mikor jól meggyúrtak, belevetettek a tüzes kemencébe. -De már ezt ki nem állom - kiáltotta az ördög -, száz lélekért sem! -Kiugrott az ablakon, mintha puskából lőtték volna ki, s meg sem állott a pokolig.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Szép magyar mesék: A deákból lett király



deak.jpg
Útra ment egy deák, s amint a mezőbe ment, talált valami kipattogzott borsószemekre; gondolta, hogy azoknak hasznát veheti, mett ő szegény legény; hiszen az apja azt es tanácsolta volt neki, hogy ami többet ér egy bolhánál, azt ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebibe rakta.



Útjába elestéledett egy királyi városba, béjelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s az éjjelre szállást.

A deák jóforma legén volt, helyesen beszélt, s ügyesen viselte magát. A királynénak ez figyelmire esett, s minthogy eladó leánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha ő királyfiú, s leánynézőbe jött, s csak azét őtözött deáknak, hogy ne esmerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta az urának, s a király es helyesnek vette. Ketten megegyeztek, hogy tudják ki, igazán királyfiú-e? Megmarasztották vagy két napra. Első écakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azétt, hogy ha avval megelégszik, úgy csak deák, de ha nem, akkor királyfiú.



Az ágyat megvetették egy oldalházban, s egy bizadalmas emberit a király annak az ablakára állította, hogy lesse meg a deákot, mit csinál. Megmutatták a deáknak az ágyat, s ő vetkezni kezd ott egyedül; de amint vetkeznék, a borsó a zsebiből mind az ágyba hull alája; ő keresgélni kezdi, s egyenként esszeszedegetni; hajnal lett, míg essze tudta szedni. A vigyázó nem látta, mivel dógozik a deák, de látta, hogy nem aluszik, hanem mind csak az ágyát igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét. Azt jelentette a királynak, hogy a szálló nem aludt, csak az ágyával bajlódott; úgy látszik, hogy nem afféle ágyhoz van szokva.



Felkőtt a deák, s reggeli ebéd alatt a király megkérdette: hogy aludt?

A deák azt mondta:

— Egy kicsit nyughatatlanul, de annak es magam valék az oka!

Ebből azt húzták ki, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, hogy ahhoz való

jó ágyat vessenek neki. Hitték, hogy királyfiú, s ahhozléve bántak véle.



Más este esmént oda vetettek ágyat, de királyi módra. A deák, hogy a múlt éjjel nem aludt vót, mihent a fejit letette, úgy elaludt, mint a tök, virradtig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett, hogy baja legyen, mett azt a küsruhája szegibe kötte vót, mikor az ágyból esszekeresgélte. A vigyázó azt jelentette reggel, hogy az utazó végig jól aludt.



Csakugyan most mán meghitték, hogy a deák csak deák képet vett, de királyfiú; reá fogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták.

A király leánya jól járt utána a deáknak, nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse; s ketten esszekőttek. Álló esztenedeje vót, hogy együtt élnek; akkor őköt felrakták, s útnak eresztették, hogy a deák-király es mutassa meg feleséginek a maga országát.



A deák még most ijedt meg, hogy kurucoson tanál járni. Szepegett, szepegett, de csak elszánta magát, hogy úgy legyen, ahogy jő. Mondá magában:

— Elindulok vélik, s ha nem egyéb, elszököm töllik, visszamegyek a kolégyomba!

A deákköntöst soha sem hagyta el magától.



Elindultak, s addig mennek, míg egy nagy erdőbe érnek; ott egyhelyt a deák félre menyen, s egy mély árokba vetkeződni kezd, hogy a deák gúnyába őtözzék s elszökjék.

Éppen ott hevert egy hétfejű sárkán, s ez őt megszólította:

— Ki vagy? Mit keressz itt? Mit akarsz?

A deák elbeszélte a sárkánnak az egész dógát, s azt es, hogy most eppen szökni

akar el.



A sárkán azt mondta reá:

— Nem szükség elszökni. Kár vóna! Csak folytasd útadot, s amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat, menj be abba, s lakjál ott békével feleségestől, kutyástól, macskástól addig, míg a vár mozogni s forogni kezd; de akkor osztán kotródj onnét, met akkor én menyek oda haza, s ha benne kaplak, vége életednek.



Visszament hát a deák az úti társasághoz, s tovább utaztak, míg az erdőből kiérve a várat meglátta; oda mind bémentek, s megtelepedtek, mint az övébe. Jól találták magikot két esztendőn keresztül, s maga es hinni kezdte, hogy mán igazán király. De hát eccer a vár csak mozogni, forogni kezd nagy gyorson! Megbúsul a deák, s kimenyen a vár élire, ott sétál nagy búson alá s fel. Talál ott egy vén banyót, aki azt kérdi tőle:

— Mi bajod van, felséges király?

— Hm! Az a baj anyó — azt mondja a deák —, hogy nem vagyok király, de még es

annak kell lennem!

Elbeszéli egész dógát mostanig.



Az még nem baj, fiam! — mondja a banyó. — Köszönd, hogy nem titkoltad el előlem dógodat! Én a kuruzsos királyné vagyok, a hétfejű sárkánnak legfélelmesebb ellensége. Azétt azt tanácsolom: igen hirtelen süttess egy cipót, egymás után hét sütéssel, azt a cipót mindenkor legelőbb tétesd bé a kemencébe, s legutoljára vétesd ki; azt hónap reggelre, mikor a hétfejű sárkán megérkezik, tétesd ki a várkapuba, s az a sárkánnak úgy megfelel, hogy a téged soha nem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad!



A deák a cipót eppen úgy elkészítette, s már éfél után egy órakor a cipó ki volt téve a várkapuba.

Mikor a nap bútt fel, a hétfejű sárkán a várkapura ment, de őt a cipó így szólította meg:

— Hó! Itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem mehetsz bé! Ha bé akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én kiállottam!

— Nekem ide csak bé kell mennem! — azt mondja a sárkán. — Micsoda próbákot állottál ki hát?



A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag vót, felásott fődbe takarták, elrothadt, kikőtt, felnőtt, sok hideget, meleget, esőt, havat kiállott, méges megtermett, levágták, esszekötözték, megcsépelték, esszemorzsolták, meggyúrták; azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bévették.

— Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszem béeresztlek, de máskülönben ide nem mégy bé!



A sárkán tudva, hogy mind azt ki nem állhatja, úgy neki haragudt, hogy mérgibe kihasadt, s így elpusztult.

A deák pedig az naptól fogva annak a várnak ura lett; apósa s anyósa halála után két országnak lett királya; s ha meg nem hólt, ma es uralkodik.

Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint a deák, én es a mái szentséges nap beállanék deáknak!
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Még egy árvalányhaj legenda

Benedek Elek



AZ ÁRVALÁNYHAJ



Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy
király. Ennek a királynak kilenc országa volt, s a kilenc országra három leánya. Szép volt
mind a három, különösen a legfiatalabb.
Egyszer a király vadászni ment egymagában, de mikor estefelé haza akart térni a rengeteg
erdőből, elvesztette az utat, próbálta jobbra-balra, előre-hátra, nem tudott kivergelődni a sűrű
rengetegből. Bele-belefújt a kürtjébe, hátha valaki meghallaná, de egy lélek sem járt arrafelé.
No, most mit csináljon? Közben öreg este lett, s úgy elsötétedett az erdő, hogy a sötétségre fel
lehetett volna akasztani a fejszét. Ő bizony, gondolta magában, lefekszik egy fa alá, s majd
reggel, ha felsüt Isten áldott napja, megtalálja az utat. Hanem amikor éppen le akart heveredni,
gyereksírás ütötte meg a fülét. Megállott egy helyben, hallgatódzott, de nem sokáig állott, mert
olyan keserves volt az a gyermeksírás, hogy a királynak kicsordult a könny a szeméből.
Nosza, elindult tapogatódzva, s addig ment, addig tapogatott, bujkált az ágak, bokrok közt,
mígnem egy bokor tövében megtalálta a gyermeket, s szépen, gyöngén fölvette a földről.
Amint fölvette, a gyermek abban a pillanatban elhallgatott, s ím, halljatok csudát: megvilágosodott
az ég, kétfelé nyílott a sűrű rengeteg, s a király mehetett haza.
Másnap a király kihirdettette mind a kilenc országban, hogy egy kicsi leánygyermeket talált az
erdőben (mert leányka volt), aki magáénak gondolja, jöjjön a palotába. De hiába hirdették,
senki sem jött a leánykáért. Bizony ha nem, ezen nem búsult a király, mert a leányka olyan
szép volt, hogy ahhoz hasonlatos szépet nem látott emberi szem. Merthogy nem volt sem apja,
sem anyja, Árvalánynak kereszteltette a király, de azért úgy tartotta, nevelte, mintha tulajdon
édesleánya lett volna.
Hej, uramteremtőm, vagy voltak szépek, vagy nem a királykisasszonyok, de Árvalány olyan
szép volt, hogy csudájára jártak a világ végéről is. Puha selyem volt a haja, ragyogott, mint a
fényes nap, s olyan hosszú volt, hogy a földet seperte. Na, hiszen irigyelte is a szépségét a két
idősebb királykisasszony, ha tehették volna, elpusztították volna a föld színéről, de nem
tehették, mert a király pártját fogta, de még inkább a kicsi királykisasszony.
Telt-múlt az idő, a királykisasszonyok nagy eladó leányok voltak már, a két idősebb rég
férjhez is mehetett volna, de mindég válogattak, s szépen meg is vénültek. Férjhez vitték a
legkisebb királykisasszonyt is, s a nénjei csak várták, várták a jó szerencsét. Egyszer aztán
valahonnét az Óperenciás-tengeren túlról leánynézőbe jött egy királyfi, akivel a király előre
megegyezett, hogy azt adja a két leánya közül, amelyik jobban megtetszik neki. Azám,
megegyezhettek, de mikor a királyfi meglátta Árvalányt, azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, meg ne haragudjon, de én Árvalányt veszem feleségül, ámbátor tudom,
sem országa, sem hazája.
- Jól van, királyfi - mondotta a király -, én Árvalányt is úgy szeretem, mintha tulajdon
édesleányom volna, legyen a tied!
Hej, csak most borította el igazán a vén királykisasszonyokat az irigység! Hanem haragjukat
nem mutatták, sőt úgy tettek, mintha örülnének. De csak azt várták, hogy Árvalány lefeküdjék
s elaludjék. Lábujjhegyen az ágyához orozkodtak, s szép selyemhaját tőből levágták!
Fölébred reggel Árvalány, nyúlt a fejéhez, s ím, bokáig érő selyemhaja levágva, a földön
hevert az ágya előtt! Amint meglátta, nagyot sikoltott, s szörnyű fájdalmában meghasadt a
szíve.
Eltemette a királyfi Árvalányt nagy jajszóval, keserves sírással, aztán nagy bújában, bánatjában
elment világgá. Hanem a jó Isten megbüntette a gonosz leányokat. Akkor éjjel mind a
kettőnek megfehéredett a haja, megráncosodott az arca: olyan csúnyák lettek, mint két vén
banya. Még ekkor sem tértek Istenhez. Szörnyű haraggal kapták föl a földről Árvalány haját, s
kidobták az ablakon, hadd vigye szerte a szél, ahány szála van, annyifelé, hogy többet ne
csudálja senki.
Ám amint kidobták a hajat, csöndes szellő vette a szárnyára, s vitte szépen tovább. Először a
temetőben szállott le a szellő, s letett három szálat Árvalány sírjára.
- Kelj ki, kelj ki, Árvalány haja! - mondotta a szellő.
Aztán továbbszállott hegyek-völgyek felett, s itt is, ott is letett néhány szálat. És megfogant
mind, s szaporodott, terjedt az árvalányhaj az egész világon, hadd legyen mit tűzni legényeknek
kalapjára.

Ím, ez az árvalányhaj regéje.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyűjtötte: Benedek Elek
Könyv címe : Magyar mese-és mondavilág III.kötet

A bába köve​


Fogaras vidékén, Vajda és Récse határán van egy kőbálvány, szakasztott olyan, mint egy leány. A románok Piastra babulujnak, a magyarok Bába kövének hívják. Elmondom nektek e kőbálvány történetét. Réges-régen, mikor még a földön tündérek is laktak, Brassó mellett, a Királykőn, ragyogó, szép várban egy tündérleány lakott egymagában. Szemben Királykő várával, Feketehalom várában lakott a fekete királyné egyetlen fiával. Dali szép legény volt ez a fekete királyfi, kapott volna királykisasszonyt, minden ujjára kettőt, de neki egy sem tetszett. Meglátta a tündérleányt, s ettől a pillanattól kezdve nem volt többet nyugodalma. Azt mondta az édesanyjának: -Nem kell nekem, édesanyám, senki más ezen a világon: egyedül a tündérleány. -Jól van - mondotta a fekete királyné -, legyen a te szíved kívánsága szerint. A királyfi felült hófehér paripájára, s elvágtatott Királykő várába. A tündérleány éppen ott sétált a vár udvarán, s mikor a királyfi leszállott a lováról, nagy büszkén félrefordította a fejét - még a köszönését sem fogadta a királyfinak. -Ne fordulj el tőlem, te szép leány - esengett a királyfi -, éretted jöttem, gyere velem, légy az enyém! A tündérleány nagyot kacagott. -Ó, te hitvány földi féreg! Tudod-e, hogy tündérleány vagyok? Földi ember gyermeke nem való énhozzám. Azzal otthagyta a királyfit, fölszaladott a palotába, s többet nem is mutatta magát. Visszament a királyfi nagy búsan - sírva borult az édesanyja kebelére. -Anyám! Édesanyám! Nem szeret a tündérleány, meghalok nagy bánatomban. S attól a naptól kezdve nem lehetett megvigasztalni a királyfit, fogyott, mint az égő gyertya. A fekete királyné értett mindenféle bűbájosmesterséghez. Csudafüvekből éjjel-nappal főzte az orvosságot, de hiába, nem használt a királyfinak semmiféle orvosság. Lassanként elszáradott, mint a leszakasztott virág. Meghal a szegény királyfi, eltemetik nagy pompával. Mikor aztán eltemették, a fekete királyné fölkerekedett a katonáival, indult Királykő vára ellen, megesküdött a fia lelke üdvösségére, hogy addig meg nem nyugszik, míg a fiát meg nem bosszulja. És csakugyan, kő kövön nem maradott, s a tündérleány alig tudott elmenekülni a várból. Szaladott, mint a sebes szélvész, de a királyné mindenütt nyomában, szórta az átkot a fejére - s mikor ez nem használt, a bűbájosmesterséghez folyamodott. -Hát, ha sem az átkom meg nem fog - kiáltotta a királyné szörnyű haraggal -, sem én, meg nem foghatlak elevenen, legyen belőled kőbálvány, ne pusztuljon el miattad soha senki! S ím, egyszerre megállott a tündérleány, mintha földbe gyökeredzett volna, s abban a pillanatban tetőtől talpig kőbálvánnyá változott.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag

A bakkecske és a kos (1976)​


Szerkesztette: Bojtár Endre
Könyv címe: Az aranycipellő
Forrás helye: Ukrán

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Volt egy bakkecskéjük meg egy kosuk. A bakkecske meg a kos jó barátságban voltak: ahova a bakkecske ment, oda ment a kos is. Ha a bakkecske a veteményeskertbe ment káposztát lopni, a kos követte. Ha pedig a virágoskertbe füvet legelni, a kos oda is utána ment. -Azt mondom én neked, asszony - szólt az ember a feleségéhez -, hajtsuk el a háztól ezt a kecskét meg a kost, mert sem a veteményeskert, sem a virágoskert nem marad meg tőlük. -Hordjátok el magatokat, ne lássalak benneteket többé az udvaromon! - kiáltott a gazda a két jó barátra. Amint a bakkecske meg a kos meghallották ezt, tarisznyát varrtak maguknak, és elindultak világgá. Mennek, mennek, mendegélnek, hát egyszer csak egy farkaskoponyát találnak a mező közepén. A kos erős volt, de igen félénk, a bakkecske viszont bátor, de igen gyenge. -Emeld fel a farkaskoponyát, kos barátom, te vagy az erősebb - szólt a bakkecske. -Vedd fel inkább te, te vagy a bátrabb! Addig vitatkoztak, amíg aztán közös erővel fel nem emelték, és bedobták a tarisznyába. Tovább mennek, mendegélnek, hát Látják: tűz lángol az egyik mezőn. -Menjünk mi is oda, ott tölt|ük az éjszakát, hogy a farkasok fel ne faljanak. Odamennek a tűzhöz. A tűz körül három farkas ült, kását főztek. Mit tehetett a két jó barát, jó estét kívánt a farkasoknak. -Jó estét, jó estét! - örültek meg a farkasok. -Még nem fő a kásánk, de most már hús is lesz hozzá belőletek! Megijedt a bakkecske, a kos is igen megrémült. Eszébe jut a bakkecskének a farkaskoponya. -Vedd csak elő, kos barátom, azt a farkaskoponyát! A kos benyúlt a tarisznyába, és kivette a koponyát. -Nem ezt, hanem a nagyobbikat! - mondja a bakkecske. A bárány megint kihúzza ugyanazt. -Van ott még nagyobb is, azt add ide! Megrémültek a farkasok, azon kezdték törni a fejüket, hogyan szökhetnének meg innen: ,,Mert ez olyan két jószág, hogy a fejünket veszi, lám csak, egyre- másra húzzák elő a tarisznyából a farkaskoponyákat!" Megszólal az egyik farkas: -Úgy látom, nagyszerű társaságunk lesz a vacsorához, a kása is szépen fő már, de fel kellene még önteni egy kis vízzel. Elszaladok vízért a kútra. Azzal fogta magát, és mát szaladt is. Közben gondolja magában: ,,Süllyedjen a pokol fenekére a társaságotok!" Várja a másik két farkas, mikor tér vissza a társuk, de közben ők is azon gondolkoznak, miként illanhatnának el innen. -Elment az a gézengúz, aztán bizonyára leült valahol, a kását meg nincs mivel felönteni. Török egy vesszőt, megyek, visszakergetem. Ezzel szedte is a lábát, többé vissza se tért. A harmadik farkas tovább üldögélt nagy rémülten. -Utánuk megyek már, megnézem, mi történt velük! Már szaladt is, örült, hogy elmenekülhet. Ekkor azt mondja a bakkecske a kosnak: -Na, komám, most már kapjuk be egykettőre ezt a kását, aztán szedjük mi is a lábunkat! Hamarosan bekapkodták, aztán, uccu, neki, vesd el magad! Az első farkas ezalatt így gondolkodott: ,,Hát nem szégyen három farkasnak megijedni egy bakkecskétől meg egy kostól? Menjünk csak vissza, faljuk fel a bitangokat!" Mire a farkasok visszatértek, a két jó barát már kiürítette az üstöt, kereket oldott, és felmászott egy magas tölgyfára. Törik a fejüket a farkasok, hol találhatnák meg a bakkecskét meg a kost. Elindultak a nyomukban, és megtalálták őket a tölgyfán. A bátor bakkecske felmászott egészen a tölgyfa tetejére, a kos pedig, mivel félénkebb volt, lejjebb maradt. -Te vagy az idősebb – mondja a két fiatalabb farkas az öregnek -, te mondd meg, hogyan hozzuk le onnan az ebadtákat. Hanyatt feküdt az öreg farkas a fa alatt, és elkezdett varázsolni. A kos remegve ült az ágon, de félelmében elvesztette egyensúlyát, és ráesett a farkasra. A bátor bakkecske nem sokáig gondolkozott, elkiáltotta magát: -Hozd csak fel ide azt az öreg farkast, majd én ellátom a baját! Felpattantak erre a farkasok, nekiiramodtak, hogy csak úgy porzott utánuk az út. A bakkecske is lemászott a nagy fáról, elmentek a mezőre, kalibát építettek, és még ma is ott élnek, ha meg nem haltak.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Könyv címe: Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Gyűjtötte: Benedek Elek

A banya​


Hol volt, hol nem volt, még a világon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Nagy legény volt mind a három, szerettek volna megházasodni. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak. -Jól van - mondja a szegény ember -, hanem elég, ha egyszerre egy fiam házasodik. Menjetek el, s amelyik a legszebb virágot hozza közületek, az házasodjék meg. A két nagyobbik legény a faluból ki sem ment. Mind a kettőnek volt kedvese, hoztak azoktól szép virágbokrétákat. Hanem a legkisebbiknek nem volt senkije, semmije, az elment a faluból, s ment nagy búsan hegyeken-völgyeken át. Egyszerre csak egy rengeteg erdőbe ér, s rengeteg erdő közepében meglát egy régi palotát, palota körül egy virágoskertet. -Hej, istenem, istenem - sóhajtott a legény -, bezzeg ebből a kertből vihetnék szép virágokat! Amint így sóhajtozik magában, kijön a kertből egy csúnya vén banya, s kérdi: -Mért búsulsz, te szegény legény? Mondja a legény, hogy mi kellene. -No, ha csak virág kell, gyere velem, adok én neked. Bevitte a kertbe, szedett szebbnél szebb virágokat, s azt mondta, ha valami még kell, csak jöjjön ide, majd segít ő rajta. Hazamegy a legény a szép nagy bokrétával, de az olyan szép volt, amilyent még emberi szem nem látott. Ahogy messziről meglátta a szegény ember, mindjárt mondta az idősebb fiainak: -Na, fiaim, az öcsétek házasodik, mert annak van a legszebb bokrétája. De az idősebb legények addig beszéltek, hogy így meg úgy, tegyen még egy próbát, hogy a szegény ember azt mondta: -Jól van, nem bánom, még egyszer próbáljatok. Aki a legszebb kendőt hozza, az házasodik meg. Elmennek a legények, az idősebbek a faluba a kedvesükhöz, a legkisebb az erdőbe a vén banyához. Nekidőlt a kerítésnek, s hát jő a vén banya. -No, fiam, mi kellene? Mondja a legény, hogy mi. Csak befordult a vén banya a palotába, s hozott a legénynek olyan szép aranyrojtos keszkenőt, hogy a szeme is káprádzott a ragyogásától. Kaptak a bátyjai is keszkenőt, de legszebb az öccsüké volt. Olyan szép volt, ragyogó volt, hogy olyat emberi szem még nem látott. Csodájára gyűlt az egész falu. Azt hitte minden lélek, hogy a királytól hozta azt a keszkenőt. Mérgelődtek az idősebb legények. No, most az öccsük megházasodik, s ők szégyenszemre legények maradnak. Addig beszélnek az apjuknak, hogy még ad egy próbát. Azt mondja a szegény ember: -Hát, jól van, menjetek, s hozzátok el a kedveseteket. Aki a legszebb leányt hozza, az házasodik meg. Hiszen könnyű volt a két idősebb legénynek, mind a kettőnek volt kedvese a faluban, de uramistenem, hová menjen, merre facsarodjék a legkisebb legény. Ugyan bizony kit hozzon ide? Talán bizony a vén banyát, aki neki virágot s keszkenőt adott? Elindul a legény nagy búsan, bemegy az erdőbe, megáll a palota előtt, rákönyököl a kerítésre, szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Kijön a vén banya, s kérdi: -Hát neked, fiam, mi bajod van megint? -Hej, ne is kérdje, öreganyám, mi az én bajom! Azt mondta az apám, hármunk közül az házasodhatik meg, aki a legszebb leányt viszi haza. -Azért egyet se búsulj, fiam, gyere velem a palotába. Bemennek a palotába, s hát ott nincs senki lélek a vén banyán kívül. -No, fiam - mondja a vén banya -, itt van egy kályha, csinálj tüzet. Ahány láng kicsap a kályhából, annyi boszorkány ugrik ki belőle. De te meg ne ijedj, csak állj meg bátran a kályha előtt. A legutolsónak, s legcsúnyábbnak egy csomó kulcs van a szájában. Te csak bátran kapd ki a kulcsot a szájából, mert különben a boszorkányok összeszaggatnak. A többit reád bízom. Azzal a vén banya elment, a legény begyújt a kályhába, csak úgy ropogott, pattogott a tűz, s hát egyszerre csak kicsap egy láng a kályhából, s a lánggal egyszerre kiugrik egy boszorkány. Úgy megijedt a szegény legény, hogy a hideg is kirázta. Kicsap a második láng, azzal a második boszorkány. S ugrottak ki egymás után a boszorkányok, hogy szerük-számuk nem volt. Megtelt a szoba boszorkányokkal, csak úgy nyüzsögtek. Hát egyszerre csak kiugrik az utolsó is, amelyiknek egy csomó kulcs volt a szájában. Nekibátorodik a legény, odakap, kirántja a kulcsot a boszorkány szájából, s ím - halljatok csudát! - abban a szempillantásban a vén banyából egy szépséges szép leány lett. Nézi, nézi a legény, szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. A sok boszorkány mind eltűnik a szobából, s jönnek helyettük szép belső leányok, inasok s mindenféle udvarbéli emberek. Mondja a szép leány: -Ugye csodálkozol, te legény. Hát tudd meg, hogy én voltam az a vén banya, aki neked a virágot s a keszkenőt adta. Az Isten vezérelt ide, mert én elátkozott királykisasszony voltam, s az is maradok, ha te ide nem jössz. Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. Azzal mindjárt felpakoltak, s mentek a szegény ember házához, hogy megtartsák a lakodalmat. De még csak most jött a falu csudalátni, hogy a szegény legény királykisasszonyt hozott a házhoz. Ott mindjárt papot hívattak, csaptak lakodalmat, hét országra szólót. Nagy kedve kerekedett a szegény embernek, s azt mondta: -Isten neki, nem bánom, hadd házasodjék meg a két idősebb fiam is. Na, megházasodtak azok is, kaptak az öccsüktől házat, földet s mindent. Akkor aztán a kisebb legény fölkerekedett a feleségivel, visszamentek a palotába, s még ma is élnek ott, ha meg nem haltak.
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Szerkesztette:Tóth Béla
Könyv címe: Legeltetés a három sárkány pusztáján

A bárgyú ember (1984)​


Volt egyszer egy ember meg egy asszony, az ember nagyon bárgyú volt. Mikor az asszony elment otthonról, ráparancsolt a férjére: vigyázzon a csirkékre, hogy a kánya el ne vigyen egyet se, szitálja meg a lisztet, meg van ott egy fazék tejfel, azt is köpülje meg, mikorra hazajön, minden legyen készen! Az ember, hogy minél könnyebben szitálhasson, összefogdosta a csirkéket, aztán a kotlóhoz kötötte őket, hogy a kánya ne vigyen el belőlük, s hozzáfogott a szitáláshoz. Észrevette, hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magában: jó lesz, ha odaköti a tejfeles szilkét (cserépfazék) a farához, majd összerázkódik, aztán nem kell köpülni. Egyszerre vége lesz minden dolognak. Amint szitált, jött a kánya, meglátja az ember, hogy a kánya felkap egyet, viszi az egészet, szaladt utána. Amint szaladt a csirkék után, odavágta a szilkét az ajtófélhez, el is törött. Ezen annyira megijedt, hogy a tejfel is oda, a csirke is oda, a szilke is oda, a liszt sincs kiszitálva, az asszonytól is félt, most már mit csináljon? Bebújt a kemencébe. Az asszony látja, mikor hazaér: csirke sincs, tejfel sincs, szilke sincs, a liszt is úgy áll, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sehol, kiabál neki, az ura hallgat a kemencében. Az asszony azután elkészítette a lisztet, tésztát, mindent, hogy majd süt, ment a szalmáért, hogy begyújtson. Bedugta a szalmát a kemencébe, még akkor se szólt az ember. Az asszony meggyújtotta a gyufát, mikor az ember ezt hallotta, akkor kiabálta: - Hé, anyjuk, itt vagyok a kemencében! De már akkor késő volt, mert az asszony meggyújtotta a szalmát, s azt mondta: - Úgyse vagy egyébre való, mint tűzre!
 

Zsebzsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyűjtötte: Schäferné Földvári Ilona
Könyv címe: Mese a lótuszvirágról

A becsületes hivatalnok (1980)​


Himácsal város polgármestere elhatározta egyszer, hogy próbára teszi hivatalnokai őszinteségét. Egy forró nyári napon maga elé szólította őket, felmutatott az égre, és igen ellágyult hangon így szólt: -Nézzétek, ma mennyi csillag ragyog odafenn! Hogy tündökölnek, hogy sziporkáznak! A szolgalelkű hivatalnokok készségesen bólogattak, csupán egyetlen írnok rázta kétkedve a fejét. -Miért nem bólintasz, talán bizony nem látod a csillagokat? - kérdezte ravaszul a polgármester. Az írnok méltatlankodva felelte: -Uram, én csupán a ragyogó napocskát látom az égen! Vagy az én szemem rossz, vagy az összes hivatalnok téved! Egyetlen csillagot se látok! A polgármester elégedetten hallgatta az őszinte választ. Gazdagon megjutalmazta és főírnokká léptette el a gerinces fickót, míg a hízelgőket keményen leszidta, és vakságukért alírnokká fokozta le őket. Az őszinteség, az egyenes út választása elnyerte méltó jutalmát!
 
Oldal tetejére