Mesék

csipkebogyo témája a 'Gyerekeknek' fórumban , 2006 November 4.

  1. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]


    A jó tündér ajándéka

    Hárs László

    Katika már az óvodában egészen biztosan tudta, hogy a jó tündér nem kitalálás, hanem igazánból létezik. De személyesen csak akkor találkozott vele, amikor beíratták az első általánosba. A jó tündér dobogón állt fekete tábla előtt, s akárki tanító néninek nézhette. De Katika azonnal tudta, hogy senki más, mint a jó tündér.

    Ezért rögtön elhatározta, hogy minden szavát megfogadja, hiszen tudnivaló, hogy aki kiállja a próbát, azt a jó tündér végezetül megajándékozza – teljesíti kívánságát. Katika pedig nagyon szerette volna megérteni az állatok beszédét. Így történt azután, hogy Katika mindig megtanulta a leckéjét, mindig elkészítette a feladatát, hogy kiérdemelje a tündér ajándékát. Hanem telt-múlt az idő, egyik hét, egyik hónap a másik után, az ötösök szaporodtak Katika neve mellett, de más egyéb nem történt.

    Így érkezett el a bizonyítványosztás napja. Bizony, gyönyörű nap volt, tündöklő és vidám. A napfény úgy beragyogta a tanító nénit, hogy most már mindenki láthatta: a jó tündér ő, senki más. A tanító néni Katikának átnyújtotta a bizonyítványát. Az is ragyogott, mintha tündérnyomdában nyomtatták volna. Azt ragyogta, hogy Katikának mindenből ötöse van, de meg is érdemli.

    Katika boldog volt – és kerekre nyitott szemmel várta-leste a tündér ajándékát. S hiába várt, csak a bizonyítványt kapta, semmi mást. Katika csalódást érzett. De azután eszébe jutott valami, s alig várta, hogy véget érjen az ünnepség. Lent a kapuban ismét elővette a bizonyítványt. Ugyanis azt gondolta: bizonyára abban rejlik a bűverő, amelynek segítségével az állatok beszédének tudója lehet! Böngészni kezdte a bizonyítványt: számtan, ötös; írás, ötös… a többit már tudjuk. S amint így olvasta olvasgatta a szavakat, egyszer csak eszébe jutott, hogy mi volt tíz hónapja, szeptemberben, amikor először lépte át az iskola küszöbét!

    Több se kellett Katikának! Becsukta a bizonyítványt, s futott haza, ahogy a lába bírta.

    Otthon büszkén kiáltotta:

    - Anyu, idenézz, ajándékot kaptam a jó, a legjobb tündértől!

    Anyu megnézte a bizonyítványt. Módfelett büszke volt a tiszta ötösre, de nem látta, hol van a tündér ajándéka. Hiszen azt sem tudta, hogy a tanító néni valójában – jó tündér. De Katika elárulta neki ezt a nagy titkot. És elmesélte azt is: egyre várta, hogyha kiállja a próbákat, jutalmul megérti majd az állatok beszédét. Csakhogy a tündér más ajándékot adott. Azt, hogy most már megérti, mit mondanak a betűk, mit beszélnek
    a számok! Hiszen ez az igazi, varázslatos tudomány.

    - És még nem is a legnagyobb – mondta anyu. – De ha jövőre sem felejted el, hogy a tanító néni a jó tündér, ha jövőre is ötösökkel lesz tele a bizonyítványod, mert kiálltad a próbákat, akkor majd magad is megtudod.

    S ezért van, hogy Katika, aki még csak most járta ki az első általánost, már alig várja, hogy a másodikba kerüljön.

    Mert megtanulta, hogy semmilyen tündér sem lehet jobb, mint a tanító néni, és semmilyen tündérajándék nem ér annyit, mint a tudás.
     
  2. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]

    Huncut a bíró

    magyar népmese


    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy huncut bíró. Volt több is, de én csak ennek a
    történetét tudom, s mindét úgysem győzném elsorolni.
    De ez a huncutok közt is huncut volt. Cselédséget nem tartott, hogy ne kelljen fizetni nekik, s
    ha valami munka akadt, kihajtotta rá a falu népét. Sosem fizetett egyebet, mint hat napra a
    hetediket. Még azt sem mindig, volt, hogy vasárnap is dolgoztatott. Ha meg valaki ellenkezett,
    deresre húzatta.
    Egyszer is az történt, hogy kivitte a falu népét almát szedni.
    Óriási nagy kertje volt, tele almafával, nem ám egy-két sor, hanem egész erdő. És még azt is
    kidoboltatta, hogy mindenki hozzon tarisznyát magával, mindenki a maga kenyerén dolgozik,
    ő senkit fel nem hizlal!
    Ismerték már a faluban, milyen „jó ember”, mégis úgy gondolták, esznek almát, ha
    megéheznek, nyomtató lónak sem kötik be a száját. Senki nem vitt tarisznyát.
    Igen ám, de annyi volt a pallér, kisbíró, mint a kutyában a bolha, nem lehetett azoktól almába
    harapni, pedig hegyeket hordtak össze belőle a kert végében.
    „Megállj - gondolták az almaszedők -, ha nem hagysz enni, eldugunk belőle!”
    Így aztán a legények bokában elkötötték a gatyaszárat, megrakták a szép piros almából
    rendesen. A lányok meg az ing derekát rakták meg. Mikor aztán rájuk esteledett, s nem volt
    holdvilág, hogy dolgozhattak volna, odaállt a kertkapuba a bíró megvizitálni33 őket. De hát
    nem látott almát náluk.
    Majd az egyik lányt, ahogy jól megnézi, felakad a szeme.
    - Hát te?! A mindenségit a világnak, hisz te állapotos vagy! Micsoda szégyen! Feküdj csak
    végig a deresen! Hé, te! Csapjatok rá huszonötöt!
    Erre a többi lány is meggondolta a dolgot, eldobálta az almát.
    Épp egy legény következett. Azt is nézi a bíró.
    - Hát te?! Mindig panaszkodtok, hogy nincs kenyér, kevés a kereset! Mégis olyan
    dalmahodott34 vagy majdnem, mint én! A lábad beillenék oszlopnak a tornácomra, a farod
    egész saroglyára való! Elfér rajta a mogyoróvessző! Hé, verjetek rá vagy ötvenet!
    Így aztán a legények is eldobálták az almát.
    Hanem most már azt mondta a falu, hogy csak sok, ami sok! Nem szenvedik szó nélkül a bíró
    gazemberségét, panaszt tesznek ellene. A megbotozott leány meg a legény menjen a főispán
    elé!
    Hallgatja őket a főispán, csóválja a fejét, jól néz ki, ha ezt a király meghallja!
    Hogy egy falusi bíró is királykodik! Ígérte, hogy utánanéz, kivizsgálja a dolgot töviről hegyire.
    De azt ő sem ígérte meg, hogy nem üzen a bírónak előre mindenről. Merthogy komája volt a
    bíró.
    33 Megvizitál: ellenőriz, megvizsgál
    34 Dalmahodott: testes


    Megérkezett az ötös fogaton, a falu még mindig almát szedett, de a bíró kidoboltatta, hogy ne
    hozzon senki elemózsiát, mindenki a vendége. Birkát vágatott, muzsikásokat vitetett a kertbe.
    - Mulassatok, fiaim, lányaim! Egyetek almát is, ha jólesik! Nem sajnáltam én tőletek soha!
    Így aztán a követséget járt legényt meg lányt megint deresre húzták, amiért hamisan
    vádaskodtak a derék bíró ellen. Úgy bizony!
    Hanem a huncut bíró éjjel sajnálta már, amit megettek az almaszedők.
    - Belepusztulok ebbe a tékozlásba! - sopánkodott, s a bajra ki is találta már az orvosságot.
    Mondta a bírónénak: - Várj csak, anyjuk! Van a falu alatt egy nagy halom, elhordatom a
    nyavalyásokkal, s a helyébe szőlőt rakatok vélük!
    Úgy is tett, másnap reggel kihajtotta a népet, még az iskolás gyerekeket is. Kidoboltatta, hogy
    tarisznyát tegyenek, senki ne merjen számítani arra, hogy a bíró kosztján ingyen húst szed
    magára!
    „No - gondolták -, biz így van ez, kutyából nem lesz szalonna soha.”
    Mentek ásóval, kapával, lapáttal, nekiestek a dombnak.
    - Addig hordjátok, míg el nem fogyott! - adta ki a parancsot a bíró, és hazament.
    Akkor még nem gondolta a falu, de a bíró se, hogy a földet ásogató emberek hét nagy rézüst
    aranyat találnak a halom gyomrában.
    Látja a bíró, dél sincs, ezek meg már szállingóznak haza!
    Kiszól nekik a községháza tornácáról:
    - Hé, a halommal mi lesz?
    - Hordja el, aki szőlőt akar!
    A bíró hanyatt vágódott mérgében, megüti a guta, ha hirtelen eret nem vágnak rajta. Csak
    nézegetett té s tova, mi lett ezekkel, mitől nyílt fel így a szemük?! Még ráadásul az egész nép
    felkerekedik, másik faluban vesznek házat, földet, kertet maguknak!
    Ő meg szép lassan elszegényedett.
    Puszta faluban bíróskodni nem zsíros hivatal.
    Az sem maradt, aki eret vágjon rajta, mikor megtudta, mennyi pénzt találtak, míg ő a
    községháza tornácán pipázott.
    Így lett vége.
    Nekem sincs mit mondanom róla.
     
    hangay13 kedveli ezt.
  3. bumbayo

    bumbayo Állandó Tag

    A BÖLCS ÖREG
    (Kazáni tatár népmese)​

    Valamikor réges-régen volt egyszer egy kegyetlen padisah. Mindenkit megöletett, aki elmúlt hetvenéves, merthogy azok már úgyse valók semmire.
    Egy legénynek hetvenéves volt az apja. A legény sehogy se akarta, hogy megöljék az apját, még sokáig szerette volna őt élve megőrizni. Mindennap ellátogatott hozzá. Az apja meg valahányszor megkérdezte:
    – Mi újság? Mi történt a világban?
    A legény mindannyiszor elmondta, mit látott, mit hallott.
    Egyszer a legény, amikor hazatért az erdőből, megint elment az apjához.
    – Mit láttál, fiam, mit hallottál ma? – kérdezte az apja.
    – Apám – kezdte a legény –, a padisah meg a vezírei a vízpartra vetődtek. A folyó fenekén csillogó-villogó drágakő ragyogott. Alábuktak a víz alá, keresték – nem találták meg. De amikor feljöttek a vízből, látják, hogy a kő ugyanúgy ott ragyog. Ettől aztán mindenki elvesztette a fejét. Még a padisah vezírei sem tudtak rájönni a rejtély nyitjára.
    – Ej, fiam – mondta erre az öreg –, nem nő ott véletlenül egy fa?
    – Van ott egy fűzfa, de a fűz környékén is keresték-felelte a fiú.
    – Hát a fa tetején van-e madárfészek?
    – Van.
    – Bizony akkor az a drágakő a fészekben vau. A vízre csak a tükörképe esik – fejezte be az apja.
    Amint elérkezett a reggel, a padisah emberei ismét elmentek a folyópartra. Hát látják, hogy ott fekszik a kő, ragyog a víz fenekén. Megint alámerültek, megint nem lett meg. Hogy nem találták, megint teljesen megzavarodtak. Azután, hogy ezek nem lelték meg a követ, odament a legény a padisahhoz, és így szólt:
    – Padisahom, szultánom, hadd szóljak egy szót neked! Az a kő nincs a víz fenekén! Van a vízparton egy fűzfa, a fűzfa tetején meg egy madárfészek. A fészekben kell keresni, oda kell felmászni, ott kell megnézni.
    A padisahnak sok vállalkozója akadt, gyorsan felmásztak a fa tetejére, és egy lúdtojás nagyságú drágakővel tértek vissza. A padisah elámult. Nagyon megszidta a vezírcit:
    – Ti tanult emberek vagytok, de annyi eszetek sincs, mint ennek a falusi legénynek!
    – Ki tanított ki téged? – fordult a padisah a legényhez.
    – Magam jöttem rá – felelte amaz.
    A vezírek nagyon megdühödtek a legényre, hisz az fölébük kerekedett.
    Emiatt aztán áskálódni kezdtek ellene, mindenáron el akarták veszejteni. Elmentek a padisahhoz, és így szóltak:
    – Az a legény azt mondja, „akármit is mutattok, mindent tudok”. Mutassunk neki két mént. Mind a kettő egyszínű legyen, a legény meg anélkül, hogy közel menne hozzájuk, csak úgy messziről ismerje fel, melyik az öreg, melyik a fiatal.
    – Nem bánom – egyezett bele a padisah. Aztán hívatta a legényt, és így szólt hozzá:
    – Gyere el holnap is. Két egyforma mént mutatunk neked, fel kell ismerned, melyik a fiatal, melyik az öreg.
    A legény nagyon elszomorodott, aztán ment egyenesen az apjához.
    – Mi újság, fiam? – kérdezte az apja.
    – Apám – kezdte a fiú –, a drágakő a madárfészekben volt, úgy, ahogy mondtad. De a padisah ma újabb feladatot adott – és elmondta.
    – Ó, fiam – felelte az apja emiatt ne búsulj! Holnap odamész, mutatnak neked két mént. Hogy melyik a fiatal és melyik az öreg, azt onnan tudod meg, hogy a fiatal nagy port ver maga után, örökké ficánkol, az öreg meg elfordítja a fejét, utat enged a fiatalnak, úgy jön.
    A legény másnap korán kelt és elment. A padisah is odaérkezett a vezíreivel. Előhozták a két mént, mind a kettő egyszínű, mind a kettő egyforma.
    – Melyik az öreg, melyik a fiatal? – kérdezték a legénytől.
    A két mén szembe egymással, más-más oldalról közeledett. A fiatal ficánkolt, felverte a port, ahonnan jött, az öreg mén lehajtott fejjel vonult. A legény meg rámutatott:
    – Ez itt a fiatal, ez pedig az öreg.
    Ezt is tudta a legény! De másnapra újabb feladvánnyal álltak eléje. Mutatnak majd neki két gerendát. Mind a kettő tükörsimára lesz csiszolva.
    – Most majd azt mondd meg, melyik való a fa töve, melyik a koronája felől! – mondták.
    A legény megint nagyon elbúsult, megint elment az apjához.
    – Hát ma mit láttál, fiam? – kérdezte az öreg.
    – Apám – szólt a fiú –, a méneket felismertem, úgy, ahogy mondtad. De ismét új feladványt adtak. Van két lecsiszolt fa, a külsejükről nem lehet megkülönböztetni őket. Azt parancsolták, mondjam meg, melyik való a fa töve, melyik a koronája felől!
    – Ej, fiam, nincs miért búsulnod – felelte az apja. – Kérd, hogy tegyék a fákat vízbe. A vízben a korona felőli vég felemelkedik, a tő felőli vég lesüllyed.
    Másnap felkelt a legény és elment. Mikor odaért, elé tették a két tükörsimára csiszolt fát.
    – Itt van neked két gerenda. Anélkül, hogy megsimitanád, megvizsgálnád vagy felemelnéd őket, mondd meg, melyik való a töve, melyik a koronája felől! – parancsolták.
    A legény meg így szólt:
    – Tegyék előbb vízbe!
    Beletették vízbe, hát a gerendák egyik vége lesüllyedt, másik vége kiemelkedett. A legény meg felelt:
    – Ez való a tövéről, ez meg a koronája felől!
    Hát ezt már megint tudta! A padisah nagyon elcsodálkozott rajta. Aztán nagy csodálkozásában megkérdezte:
    – Ki tanított meg téged erre?
    – Magamtól tudom – felelte a legény.
    – Nem, neked még nincs ilyen tapasztalatod. Ha nem mondod meg szépszerével, felakasztatlak – szólt a padisah.
    A legényből alig jött ki a szó:
    – Még él apám, hetvenéves. Meg akartam őrizni őt a kivégzéstől. Ő adta nekem a tanácsokat.
    A padisah erre így felelt:
    – Jól van, úgy látom, az öregekre is szükség van a világon, nélkülük nem világ a világ. Ezután nem lesz bántódásuk.
     
    Piroska49 kedveli ezt.
  4. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]


    A SZŐRDISZNÓCSKA ÉS A FEKETE KAKAS

    Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, innentől odáig s onnantól pontosan errefelé. Ott történt ez a dolog.

    Volt egyszer egy király, s az a király elment az erdőbe vadászni. Addig vadászgatott, vadászgatott, hogy megesteledett.

    Hát látta ő, hogy este van, s akart is kimenni az erdőből, de akármerre ment, még sokkal beljebb keveredett az erdő közepe felé. Megbúsulta erősen magát, hogy tudjon ő kimenni ebből a nagy rengeteg erdőből? Már vagy három napja kóborgott étlen-szomjan, de nem jutott ki az erdőből. Egyszer felsóhajtott az égre:

    – Jaj, istenem, istenem – azt mondja –, nem bánnám, ha akármilyen rusnya féreg, csak valaki kivezetne ebből a rengetegből! Neki adnám három szép leányom közül azt, amelyiket választja.

    Hát alig mondta ki ezeket a szavakat, egyszer csak ott termett egy kicsi szőrdisznócska, egy sündisznó, s mondja:

    – Itt vagyok, felséges királyom, jöjjön utánam!

    Néz a király erre, néz arra, nem lát semmit se.

    – Itt vagyok, né, a lába előtt – szólalt meg újra a szőrdisznó –, nehogy rám taposson.

    Hát a király akkor tekint a lába elé, s ott is volt a szőrdisznócska. Azt mondja:

    – Én megyek előre, s felséges királyom jöjjön utánam.

    Meg is indult a király, s nem telt bele egy negyedóra, már kinn is voltak az erdőből.

    – Felséges királyom, én kivezettem az erdőből, de maga is állja a szavát! – követelte a sündisznó.

    – Állom, hát hogyne állnám! – felelte a király. – Még három szekér aranyat is adok, amiért kivezettél – toldotta meg örömében.

    Na, hazament a király, de nem mert szólni a dologról egy szót se a leányainak. Gondolta magában, úgyse jön elaz a szőrdisznó, minek szorongassa a leányokat.

    Telt-múlt az idő, eltelt egy hét, kettő. Lehet, hogy több is, én nem tudom. Hogy, hogy nem, arrafelé vetődött egy boltos. Mindenféle portékát cipelt a hátán. A vásárba tartott, s azon az erdőn kellett keresztülmenjen. Hát ő is úgy járt, akár a király, ő is elveszett az erdőben. Immár egy hete, hogy kóborolt étlen-szomjan, s nem tudott kitalálni asűrűből. Felnézett az égre, s nagyot sóhajtott:

    – Ó, istenem, könyörülj meg rajtam, s adj valakit, hogy tudjon kivezetni ebből az erdőből, mert itt kell elpusztulnom! Három szép leányom van, az egyiket annak adnám, aki kivezetne.

    Hát alig mondta ezt ki, újra ott termett a szőrdisznócska. – Jöjjön csak utánam, kivezetem én! – és ki is vezette abban a szent helyben.

    – Na – azt mondja a boltos –, itt a kezem, nem disznóláb! Amiért kivezettél, még három szekér aranyat is adok. Kevés pénzem van, de összegyűjtöm minden ékszeremet, s odaadom örömömben, hogy még egyszer haza tudok menni.

    Jól van, ez is eltelt. Elszaladt egy hét, kettő. Arrafelé kódorgott egy szegényember, ágat szedegetett az erdőben, s ahogy szedegette, örökké beljebb keveredett, és úgy elveszett az erdőben, hogy kitalálni bizony már nem tudott.

    – Jaj, istenem! – siránkozott. – Szegényember vagyok, gyermekem nincsen, de ha akkora lenne, mint a hüvelykujjam, még azt se bánnám, akármilyen rusnya állat, ha kivezetne ebből az erdőből, fiammá fogadnám!

    Ott termett a szőrdisznócska, s azt mondja:

    – Jöjjön csak utánam, szegényember!

    Kivezette az erdőből, s mikor kivezette, így szólott:

    – Nehogy elfelejtse a szavát, én mostantól kendnek a fia leszek!

    – Nem felejtem el, hogy felejteném, édes fiam – fogadkozott a szegényember –, nagyon szépen köszönöm neked, amit cselekedtél.

    Hazament a szegényember, de nem mondta el a feleségének, hogy mi történt vele az erdőben. Egyszer egy hét múlva, úgy estefelé megjelent a szőrdisznócska, s bekopogott az ablakon. Kérdi a szegényember:

    – Ki van odakinn?

    – Én vagyok, édesapám – felelte a sündisznó. – Hazajöttem, nyissa ki az ajtót.

    Csodálkozott az asszony:

    – Hát nekünk nincsen gyermekünk, ki mondta, hogy édesapám?

    – Jaj, hallod-e, édes feleségem – sóhajtozott a szegény ember –, én nem is mondtam el neked, hogy jártam a múltkor az erdőben. Azért nem jöttem haza olyan sokáig, hogy elvesztem volt, s fiammá fogadtam, aki kivezetett azerdőből.

    Na, kinyitották az ajtót, de mikor meglátta az asszonya a sündisznót, majdnem hanyatt esett.

    – Hát te ezt fogadtad fiadnak?

    – Ezt hát – vágta rá a szegényember.

    Na, leültek vacsorázni, de a szőrdisznócskának az asszony csak az asztal alá, egy rozsdás tányérba tett enni. A sündisznó nem ment oda enni, hanem így szólt:

    – Nekem, édesapám, porcelán tányérba oda tegyen maguk mellé, ahol kentek esznek. Ne tegyen nekem rozsdás tányérba az asztal alá! Nem vagyok én egy ilyen jöttment.

    Nahát az asszony nagy duzzogva, mérgesen neki is töltött ennivalót a porcelán tányérba, s aztán odaültette az asztal mellé.

    Mikor megvacsoráztak, ágyat vetett maguknak, s a szőrdisznócskának a kályhalyukba bevetett egy darab rongyot, hogy feküdjön oda.

    – Édesapám, nekem is vessenek egy puha ágyat – követelte a sündisznó. – Én oda nem fekszem be!

    Hát az asszony, mit volt mit nem tegyen, neki is ágyat vetett a kanapéra. Lefeküdt, s mikor kialudta magát, reggel azzal ébredt:

    – Édesapám, van-e kendnek két krajcárja?

    – Van, édes fiam – felelte a szegényember –, meg kell legyen a ládafiában.

    – Keresse csak elő – kérte a szőrdisznócska –, s menjen el a vásárra. Ott van egy öregasszony, s árul egy nagy fekete kakast, kend azt nekem vegye meg. – De hozzátette: – Van-e bár még egy krajcárja?

    – Még lehet, hogy akad, édes fiam – egyezett bele a szegény ember.

    – Na, azt is keresse meg – azt mondja –, s vegyen egy nyerget is meg sarkantyút, s hozza haza nekem!

    Na, a szegényember előkereste a pénzét, felöltözött, s elment a piacra. Megtalálta az öregasszonyt, aki a fekete kakast árulta. Megvette akakast, nyerget rá, sarkantyút, kantárt, s hazavitte.

    Hát tudjátok, mikor hazavitte, a szőrdisznócska felkantározta a fekete kakast, felkötötte a sarkantyúkat is, s felpattant reá, s még visszaintegetett:

    – Isten velük, édesanyám! – Azzal elment a királyhoz. Mikor odaért, bekopogott.

    – Itthon van-e, felséges királyom?

    – Itthon vagyok, itthon, ki van kinn?

    – Én vagyok, a szőrdisznócska. Emlékszik-e, hogy mit ígért?

    – Emlékszem, hogyne emlékeznék. Bárcsak elfelejtettem volna!

    – Na, én eljöttem az egyik leányáért, amelyik eljön hozzám feleségül.

    A király mindjárt be is hívta a három leányát, s elmondta nekik, mi történt vele az erdőben. S megkérdezte a leányait, melyiknek volna olyan szíve, hogy elmenjen ehhez a szőrdisznócskához feleségül. De bizony a két nagyobb sehogy sem akart hozzámenni

    – Én se megyek! Én se megyek! – finnyáskodtak. – Inkább maradt volna ott édesapánk!

    De a legkisebb királykisasszony rávágta:

    – Én bizony elmegyek. Mert hogyha édesapánk ott maradt volna, akkor mi volna most velünk?

    – Na – szólalt meg a szőrdisznócska –, maradj csak itt! Most én elmegyek a boltoshoz, s utána érted jövök.

    Úgy is tett. Elment a boltoshoz, s ott is megkopogtatta az ablakot, s megkérdezte:

    – Itthon van-e, boltos uram?

    – Itthon vagyok, itthon! – kiáltotta ki a boltos.

    – Emlékszik-e rá, mikor én kivezettem az erdőből, hogy mit ígért?

    – Emlékszem –felelte nagy búsan –, hogyne emlékeznék, bárcsak elfelejtettem volna!

    – Na – azt mondja a szőrdisznócska –, most ide a leányát! Amelyik akar, az jöjjön hozzám feleségül!

    Előhívta a boltos a három leányát, elmondta nekik, hogyan járt az erdőben. De a leányok úgy bőgtek, mint a záporeső. Egymás nyakába borultak, sírtak-ríttak, egyik se akart menni. Na, az egyiket valahogy erőszakkal az apja rábeszélte, az vállalkozott, hogy ő elmegy feleségül a szőrdisznóhoz.

    A szőrdisznócska kifordult az ajtón, írt a porba egy hintót, s abba a boltosnak a leányát beültette. A boltos három szekeret megrakott pénzzel, s útnak indította.

    Elindultak menni. A szőrdisznócska a hintó mellett a fekete kakason lovagolt. Egyszer néz be a hintóba, hát a leány úgy sír, hogy a két szeme olyan volt, tudjátok-e, mint két pityóka.

    – Hát te miért sírsz? – kérdezte.

    – Én sírok, amíg élek – felelte a leány –, mert a te feleséged sohase leszek, ilyen csúf szőrdisznónak!

    – Na – csattant fel a szőrdisznó –, ha sírsz, akkor menj is vissza, de ebben a szent helyben!

    Kihúzta a hintóból, s visszaútnak eresztette. A pénzt elvitte magával, elküldte a három szekér pénzt a szüleinek, s ő visszafordult a királykisasszony után. Visszament, s addigra a királykisasszonyt felöltöztették szépen. Beültették a hintóba, elbúcsúztak tőle, s elindultak. A király is adott három szekér pénzt.

    Hát a szőrdisznócska lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer csak néz be a hintóba, hogy sír-e akirálykisaszszony. Dehogy sírt az, inkább olyan vígan volt, mint a nap, mikor a legjobban ragyog.

    Azt kérdi erre a szőrdisznócska:

    – Hát te nem sírsz, királykisasszony?

    – Hát én miért sírjak? – csodálkozott. – Hiszen férjhez megyek, annak örülni kell. Hanem te mit lovagoIsz azon a csúf fekete kakason? Gyere, ülj ide mellém, hogy egy kicsit ölelges selek meg!

    – Hát nem félsz tőlem?

    – Hát én mit féljek tőled? – kacagott a királykisasszony. Vőlegényemtől féljek? Dehogy félek!

    Halljátok, hogy erre mi történt! Még olyat soha életemben nem láttam. A fekete kakas csak egyet bukfencezett, s egy olyan szép ló lett belőle, hogy az rettenetes. A szőrdisznócska is bucskázott egyet, s abból egy olyan szép királyfi lett, hogy még csillag is ragyogott a homlokán. Tekinget kifelé a királykisasszony itt is az ablakon, ott is, hogy hol a szőrdisznó. De nem látott ő senki mást, csak egy rettenetesen szép királyfit. Azt kérdi tőle:

    – Te hogy kerültél ide?

    – Hát – felelte – én voltam a szőrdisznócska, csak el voltam átkozva!

    Hamar ott mindjárt írtak a porba egy rettentő szép palotát, papot, kántort, s ott lakodalmas népeket, zenészeket írtak a porba, s akkora lakodalmat csaptak, halljátok-e, hogy csupa csoda! Odavitték a királyt egész háza népével és a szegényembert a feleségével. Ott volt aztán tányér és kanál elég, de levest még egy cseppet se kaptam még én se. Egy nagy csonttal elkullogtam, étlen maradtam. A fiatal pár még ma is él, ha meg nem halt.
     
    bumbayo kedveli ezt.
  5. bumbayo

    bumbayo Állandó Tag

    A LÉGY MEG A BOLHA
    [Gyöngyösi mese]​

    Ëcczër a légy mëg a bóha elindútak világot próbányi.
    Azt kérdëzi a bóha a légytű:
    – Hallod-ë, pajtás! mé van nekëd olyan nagy külűszëmed?
    Aszongya a légy:
    – Hát azé, hogy mikor a kopasz embër fejire szállok, mëgcsípom, oszt ő haragjába engëm agyonn akar ütynyi, de nem engëm, ha a fejit ütyi mëg, azonn én olyan jóézűt nevetëk, hogy kidűlled a szëmem is. A sok nevetéstű van nekëm nagy szëmem!
    Ezënn még a bóha is nevetëtt.
    Akkor aszongya a légy:
    – Hát nekëd, pajtás! mé olyan görbe a hátad?
    Aszongya a bóha:
    – Hát bíz acs csak attú van, hé! mer én a letnehezebb embërt is fël birom emelnyi. Ezt tëszi a sok emelgetés!
    A légy ezënn olyant nevetëtt, hogy a szëmi méj jobban kidülledt.
     
  6. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]


    A cár és a leánya
    /Szépek szépe kötetből/


    Volt egyszer egy bölcs cár, és volt annak egy rettenetesen lusta lánya. Még c sak felöltözni sem akart egyedül. A cár megpróbált vele mindent: figyelmeztette szép szóval, dolgálta is, de bizony nem használt annak semmi.

    Szegény parasztnak öltözött egyszer a cár, és vándorútra indult az országban. Úgy gondolta, valahol csak megtanulja, mit kell tenni az ilyen lusta teremtéssel.

    Ballag a széles mezőn a cár, egyszer csak meglát egy szántógató legényt, akinek az ekéjét két ökör húzza. Igen ám, de az egyik ökör semmirevaló, hátramaradozik, a másik meg kettő helyett húz. Leül a föld végébe a fa alá, s nézi, mi lesz ebből.
    Délben kifogta a legény az ökröket. Az elé, amelyik kettő helyett húzott, két köteg szénát dobott, de a másiknak nem adott semmit. Közelebb megy a cár, s kérdi a legénytől, miért tartja jól az egyik ökröt, amikor a másiknak semmit sem ad. Mire a legény így felelt:

    Aki nem dolgozik, az ne is egyék!
    A cárnak megtetszett a válasz. Megkérdezte a legénytől, hogy nős-e, és amikor megtudta, hogy nem, azt mondta neki:
    • Van a cárnak egy férjhezadó lánya. Küldjél hozzá kérdőket, elnyered a kezét!
    A legény nem nagyon hitt ugyan a dologban, de szót fogadott. A cár meg neki adta a lányát. Rövidesen lakodalmat is csaptak. A lakodalom után befogott az örömapa két paripát a hintóba, felrakta rá a menyasszony hozományát, és hazaküldte a fiataloket, a vőlegény házába.

    Az anyósának az első naptól nem tetszett a menyecske. Neki, aki bizony már jócskán öregecske, főznie, takarítania kell, a menyecske meg csak ül ölbetett kézzel.

    Eljött az ebédidő, mindnyájan asztalhoz ültek. A menyecske ia az asztalhoz igyekezett, de az anyósa leintette:
    • Nálunk csak az kap enni, aki megdolgozott érte.
    Elszégyelte magát a cár leánya, és félreült a sarokba.

    Másnap reggel, amikor felkeltek, azt kérdezi:
    • Mama, a takarítás is munka?
    • Persze, hogy munka, lányom!

    • Fogja a menyecske a seprűt, és kisöpri az egész házikót.
    • Mama, a vízhordás is munka?

    • Persze hogy munka, a is munka, lányom!
    Fogja a menyecske a vödröket és megy vízért.

    Elérkezik az ebéd ideje.

    Odaül a menyecske az asztalhoz, és boldogan azt mondta:
    • Ma én is dolgoztam.

    • Igaz, dolgoztál – mondja az anyós.
    Elébe tette az ebédet.
    Harmadnapra rá kenyeret sütött az anyós.A menyecske csak leste, hogyan csinálja, s kisvártatva már maga is a kemence körül sürgölődött, megtanult ő is ízletes kenyeret sütni.

    Egyszer a menyecske ppen fát hasogatott, amikor arra ment egy koldus-Nem ismerrá, hogy az édesapja, a cár az, koldusruhába öltözve. Amikor a cár meglátta, hogy a lánya dolgozik, nagyon megörült, s bement az udvarba.
    • Adjál nekem egy darabka kenyeret!- kérte a menyecskét.
    Mire ő:
    • Aki nem dolgozik , az ne is egyék! Hasogasson tüzifát, utána kapsz kenyeret!
    Jó rakás fát felhasogaott a cár. A menyecske ebéddel kínálta érte, sőt útravalóul még egy ropogósra sült cipót is adott neki, amit saját maga sütött.

    Megérkezett a cár a palotába, hívatta a minisztereit, tanácsadóit, egész udvarát. Megparancsolta, hogy cspajanak vendégséget, hívják meg rá a lányát, annak férjét és a férj édesanyját is. Amikor az asztal már teítve volt, középre tette a cár a cipót, amit a lányától kapott.

    A lány ránézett a cipóra, azonnal megismerte. Elcsodálkozott. A cár felemelte a pharát és előszőr lánya anyósát köszöntötte, aki lányát megtanított a munkára. A köszöntő a munkát éltette, amely nemesebbé teszi az embereket.
     
    s.kriszta2015 kedveli ezt.
  7. ilyvo

    ilyvo Állandó Tag


    Orgoványi Anikó
    Mese a Zöldmikulásról


    Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szer egy ősz szakállú télapó, aki minden télen meglátogatta a gyerekeket. Egyik alkalommal épphogy felpakolta ajándékokkal teli puttonyát a szánjára, befogta a rénszarvasait, s már indulni készült, mikor egy vékony hangocska megszólalt a feje fölül. Kismókus volt az, aki az öreg diófa odújában lakott családjával.
    – Kedves Télapó, te csak az embergyerekeknek viszel ajándékot? Hozzánk mikor látogatsz el? Mi is jók vagyunk. Testvéreimmel sokat segítettünk az anyukánknak a téli elemózsia begyűjtésében!
    Télapó hümmögött valamit a bajusza alatt, majd elindult az ajándékozó körútjára. A Kerekerdő útelágazásánál lelassított a szánjával, és ekkor újabb hangokra lett figyelmes. Az erdő öreg fái súgtak-búgtak körülötte.
    – Nézzétek itt megy télapó, hogy megajándékozza az embergyerekeket. Bezzeg a mi csemetéinkre senki se gondol!
    – Kedves Télapó, én is jó voltam – szólalt meg egy kis facsemete – tisztítottam a levegőt, és madárfészket ringattam. Öt kis fiókát nevelt fel madármama az ágaim közt.
    Télapó töprengve simította végig hosszú szakállát, majd megrántotta a kantárszárat és rénszarvasai továbbröpítették szánját. Egy tó partján vezetett el az útja, amikor ismét hangokat hallott. A tó sóhajtott mellette.
    – Ó, kedves, jó Télapó, hogy örülhetnek az embergyerekek, amikor megleped őket a finomságokkal és megdicséred őket jó cselekedeteikért. Bárcsak az én kis cseppem is megdicsérné valaki, hiszen olyan áldott, jó lélek a szentem. – Azzal egy kis hópihe szállt a Télapó orrára és így szólt hozzá:
    – A nyáron esőcsepp képében szomját oltottam egy fűszálnak. Nélkülem elszáradt volna szegény.
    Télapó gondterhelten vakarta meg a feje búbját, de továbbhajtott, hiszen sok ezernyi gyermek várta őt szerte a világon. Nem késlekedhetett.
    Hanem, amikor dolga végeztével hazatért, maga elé hívatta fiát, Mikit, aki mindig az erdőt járta, a patak csörgedezését hallgatta, és a réten hanyatt fekve bámulta a felhőket. Ezért aztán Zöld Mikulásnak is becézték.
    – Kedves fiam – mondta neki Télapó – utam során megszólítottak a növények, állatok és más teremtmények, hogy az ő gyermekeik is megérdemelnék a jutalmat, de én már nem győzöm a sok munkát. Te még fiatal vagy, alig múltál 527 éves, téged bízlak meg ezzel a feladattal.
    – Kedves Apámuram, boldoggá tettél ezzel a kéréssel, hiszen tudod, mennyire szívemen viselem természet sorsát.
    – Egy baj van csak, fiam. A természet gyermekei többen vannak, ahány csillag van az égen. Hogy tudod ezeket mind meglátogatni?
    – Egyet se búsuljon édesapám, a zöldszíves gyerekek biztosan segítségemre lesznek szerte a világon. Velük együtt örömet szerezhetünk minden apróságnak.

    Így is lett, és azóta a zöldszíves gyerekek segítenek a Zöld Mikulásnak az örömszerzésben. Madárkarácsonyt rendeznek, facsemetéket ültetnek, örökbe fogadják a patakot.

    Zöld Mikulás pedig jótevője lett a természet kicsinyeinek: kis mókusnak, ebihalnak, palántának, gyenge sarjnak, esőcseppnek és szellőnek, szikrának és homokszemnek.






    upload_2017-12-7_9-44-40.jpeg
     
    hangay13 kedveli ezt.
  8. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    A Hókirályné
    Vachott Sándorné Andersen után
    (Kaland, hét mesében.)
    [​IMG]


    Első mese, mely a tükörről és a tükör cserepeiről szól.

    Figyeljetek - elkezdődik! Midőn végét érjük a mesének, többet fogunk tudni, mint most, mert egy gonosz varázslóval lesz dolgunk, valamennyi között a leggonoszabbal, magával az ördöggel.

    Egykor igen jó kedvben volt az ördög, mert egy tükröt készite, mely azon tulajdonnal birt, hogy minden szép és jó, mi benne visszatükröződék, csaknem láthatatlanná lett, de a mi semmit nem ért, s csuf volt, az annál inkább visszatükröződött, s még rutabb volt benne. E tükörben a legszebb tájképek olyanokká lőnek, mint a főtt paréj, s a legszebb emberek undoritók lőnek, vagy fejükön álltak test nélkül, s arczuk ugy el volt torzitva, hogy reájok sem lehetett ismerni, s ha valakinek csak egy szeplőcskéje volt is, az oly nagy lőn e tükörben, hogy orrát és füleit is ellepte. - Sikerült! - mondá az ördög örvendezve mesterműve fölött. - Ha valakinek egy jó gondolata támadt, oly fertelmesen vigyorgott a varázstükör, hogy magának a sátánnak is kaczagni kellett saját gonosz találmánya fölött. Mindenki, a ki a varázsiskolába járt, - mert a sátán valóban tökéletes varázsiskolát tartott - széltében beszélé, hogy csoda történt; csak most láthatni igazán - mondák - milyen a világ, s minők valóban az emberek. Minden vidéket összefutkostak e tükörrel, s végre az egész országban egyetlen ember sem találkozott, ki az által eltorzitva ne lett volna. Utoljára az égbe akartak vele menni, hogy az angyalkákat, s a jó Istent is rászedjék. Minél magasabban emelkedtek a tükörrel, annál inkább vigyorogtak benne, ugy, hogy már alig lehetett tartani, s vérük oly hevesen megrendült, hogy kezökből kiesett, s lezuhant a földre, hol száz millió s millió s még több darabra törött, s még nagyobb szerencsétlenséget okozott, mint előbb. Mert nehány darabja alig volt nagyobb, mint egy homokszem, s ezek szétszálltak a világban, s az emberek szemeibe hullottak, s az ily emberek azután mindent visszásan láttak, vagy csak a rosz dologra nézve birtak szemekkel, mert a legparányibb üvegszem is megtartá ugyanazon varázserőt, melylyel az egész tükör birt. Sőt nehány ember szivébe is bevette magát egy darabka tükörüveg: s az ily sziv azután nem vala egyéb, mint egy darab jég. Nehány cserepe a varázstükörnek oly nagy volt, hogy ablaküvegnek használtaték; de ily ablakon át nem vala tanácsos barátaira nézni az embernek. Más üvegdarabok szemüvegeknek használtattak, s akkor ment csak roszul a dolog, ha ily szemüvegeket tettek föl az emberek, hogy jól lássanak s igazságos itéleteket hozhassanak. A gonosz oly borzasztóan kaczagott mindezek felett, hogy hasa szétpattant. De künn még sok apró tükör darab repdesett a légben, s majd meglátjuk, mi történik tovább
     
  9. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    Második mese. A kis fiú és a kis leány.
    [​IMG]



    Oda át a városban, hol annyi a ház s ember, hogy nem marad hely csak egy kis kertecskének sem, s hol épen azért be kell érni az embereknek virágcserepekbe ültetett virágokkal, volt két szegény gyermek, kiknek valamivel nagyobb kertjök volt egy virágcserépnél. Nem voltak testvérek, de azért épen ugy szerették egymást. Szülőik szomszédban laktak két parányi szobácskában, hol a házak egymásba olvadtak, s az esőfogó a homoru ereszbe futott. Mindegyik háznak egy kis ablaka volt; s csak a csatorna alá kellett lépni, ugy már egyik ablaktól a másikhoz jutott az ember.

    A szülők földdel töltött faládákat állitának az ablakok elé, azokban zöldséget termesztettek az ételekhez, s mindenik ládában volt egy rózsabokor, mely gyönyörüen virágzott. Egyszer azon

    gondolatra jöttek a szülők, hogy a két faládát keresztbe tegyék a csatornára, ugy, hogy azok az egyik ablaktól csaknem a másikig értek. A borsóindák kifüggöttek a ládákból, a rózsabokrok nagy hajtásokban nyultak fel, s az ablakokra csavarodva, egymáshoz hajoltak; az egész oly formán tünt fel, mint egy zöld diadalkapu, mely virágokkal van diszitve. Mind a két földes láda meglehetős magas volt, s a gyermekek tudták, hogy oly magasra nem szabad felmászniok; a szülők gyakran megengedék nekik, hogy kis székeiken a rózsabokrok alá ülhessenek, hol azután pompásan játszhattak együtt.

    Télen e mulatságnak természetesen vége szakadt. Az ablakok akkor gyakran egészen be voltak fagyva. De a gyermekek tudtak magukon segiteni; réz krajczárokat melegitenek a kályhán, s forró felét a befagyott ablaküvegre tették. Igy aztán a legpompásabb kandikáló lyukacskákat csinálták, melyek oly gömbölyük, oly kerekek voltak! s megettük takaros, szelid szem pislogott - mindenik ablakból egy. Ez a kis fiu és kis leány szeme volt. A fiu neve Miklós volt, s a lányé Gerda. - Nyáron egy ugrással egymásnál voltak; télen mindazon sok lépcsőn le, s mindazon sok lépcsőn fel kelle előbb menniök, s künn esett a hó.

    Ezek a fehér méhek, e szanaszéthemzsegők - mondá a nagyanya.

    Van ezeknek is méhkirálynéjok? - kérdé a fiu - mert tudta, hogy az igazi méheknek van királynéjok.

    Bizony van! - szólt a nagyanya - ott repül, hol legsürűbben hemzsegnek. Az a legnagyobb minden fehér pehely között, és soha nem marad nyugodtan a földön, mindig fölszáll a fekete fölhőkhöz. Elégszer dong téli éjeken a város utczáin át, s bekandit az ablakokon, melyek azután mindenféle csodálatos virágokkal fagynak be.

    Igen, azt láttuk! - mondák a gyermekek, s most már tudták, hogy igaznak kell lenni.

    Be tudna a hókirályné ide jönni? - kérdé a kis leány.

    Csak hadd jőjjön! - szólt a fiu - ó, majd felültetem a meleg kályhára, s akkor elolvad.

    A nagyanya megsimitá haját kezével, s mást mesélt.

    Egy estve midőn a kis Miklós már otthon, s félig le volt vetkőzve, fölmászott az ablak melletti székre s kinézett a befagyott ablak kis gömbölyü kandikálóján. Künn hullott a hópehely s egy közüle, épen a legnagyobb, a virágláda szélén maradt; mind inkább-inkább nőtt, végre egész nőalak vált belőle, a legfinomabb flór ruhába öltözve, mely sok millió csillogó fénykővel volt kirakva. E hölgy oly szép s finom volt, de jégből, csupa fényes vakitó jégből, és mégis élt. Szemei, mint csillagok, ugy ragyogtak, de nem volt sem nyugta, sem maradása. Fejével köszöngetett s kezével integetett. A kis fiu ezen megijedt s lemászott a székről, s nyomban azután oly suhogás hallatszott, mintha valami nagy madár szállt volna el az ablak mellől.


    siklott előre. Ekkor hirtelen elbocsátá a kötelet, hogy a nagy szántól szabadulhasson, de nem segitett semmit; járműve szorosan oda volt csatolva, s mint a szél, repült előre. Végre egészen hangosan szóllt segélyért, de senki nem hallotta őt; a hó forgott s keringélt körülte, s a szán tovaszállt. Néha megzökkent, mintha árkokon s halmokon ment volna át. S ilyenkor a kis fiu megrémült; s ijedelme közt egy „Miatyánkot” akart imádkozni, de egyátalán véve semmi nem jutott egyéb eszébe, mint a nagy egyszeregy.

    A hópelyhek mind nagyobbak lőnek; végre úgy néztek ki, mint megannyi fehér csirke, egyszerre azonban félreszálltak; a szán megállt, s az alak, ki benne ült, fölemelkedett. Egy hölgy volt. Bundája s főkötője csupa hó volt, maga nagy és nyulánk, s oly tündöklő fehér! A hókirályné volt!

    Jó gyorsan szánkáztunk! - mondá Miklóshoz - de hogy lehet úgy fázni! Bujj az én medvebundámba! Erre szánjába emelve Miklóst, beburkolta bundájába. Itt olyan formán érzé magát a kis fiu, mintha egész hóhalomba sülyedett volna.

    Fázol még? - kérdé tőle homlokát megcsókolván a hókirályné. Jaj e csók hidegebb volt a jégnél, ez át és át járta őt szivéig, mely ugy is már félig jégdarabbá vált. Ugy tetszett neki, mintha meg kellene halnia, de az csak egy pillanatig tartott, azután minden egészen jól ment ismét, s ő semmit nem érzett többé a hidegből.

    Szánkámat! ne feledd szánkámat! - az jutott először eszébe s a kéziszánka azon fehér tyukok egyikére kötteték, melyek együtt röpültek a szánnal. A hókirályné még egyszer megcsókolta Miklóst, s ekkor feledve lőn a kis Gerda, a nagyanya, s mindenki otthon.

    Több csókot nem adok! - szóllt - mert halálra csókolnálak.

    Miklós reá nézett, s ő oly szép, oly okos volt! szebb arczot képzelni sem tudott volna. Most nem is hitte többé, hogy jégből van, mint akkor, midőn ablaka előtt ült s integetett neki. Szemei előtt a legtökéletesebbnek tünt fel, s legkevésbé sem félt most már tőle, elbeszélé neki mit mindent tanult, hogy tud fejből számolni, sőt törtszámokkal is ki képes számitni az országok négyszögmértföldeit s a városok lakosainak számát, s a hókirályné mosolygott hozzá. De a kis fiu mondá, hogy még nem tanult eleget, s széttekintett a nagy légürben, a zivatar zúgott és morgott, mintha régi dalokat dúdolna. S e dalok elszálltak, elszálltak erdőkön s tavokon, szárazon s vizen át. Mélyen alant a szél s a farkasok üvöltöttek, a hó szikrázott s fekete varjak repdestek fölötte károgva. Mindezek felett az égen a telt hold állott; erre nézett Miklós a hosszú, hosszú téli éjeken át, s nappal a hókirályné oldalánál aludt.





    Miklós és Gerda együtt ültek, s egy képes könyvben nézegeték az állatokat és madarakat. Ekkor történt, - az óra a város tornyán épen ötöt ütött - hogy Miklós igy szólt: Jaj! valami szivembe szúrt!... Valami a szemembe repült!

    A kis leányka megölelte nyakát; Miklós pislogott szemeivel, de nem! ott semmi nem volt látható.

    Azt hiszem már kijött - mondá a kis fiu. De nem jött ki; egy üvegszem volt épen a varázstükörből. Mi jól ismerjük a gonosz üveget, mely minden nagyot és jót, mely benne visszatükröződék, kicsinek s rútnak, a gonoszt és rútat pedig kellőleg tünteti föl, ugy hogy a hiba azonnal szembeötlik. Szegény Miklós! egy üvegszem egyenesen a szivébe is nyomult, mely nem sokára jégdarabbá volt válandó! Fájdalmat nem okozott többé, de azért mégis benn vala!

    Miért sirsz? - kérdé a kis Gerdától - oly rút vagy akkor. Hiszen nincs semmi bajom? - Pfuj - mondá egyszerre - e rózsát itt féreg rágta meg, s nézd csak amazt, az meg egészen ferdén áll! Ezek ugyan rút rózsák ám, végre is épen oly fertelmesek, mint a ládák, melyben vannak, - azután megtaszitá lábával a virágládát, s leszakitott két rózsát.

    Mit csinálsz Miklós? - szólt a kis leány, s midőn a fiu észrevette Gerda ijedelmét, még egy rózsát szakitott le, s a nyilt ablakon át elfutott, s ott hagyta a kedves kis leányt.

    Ha Gerda a képes könyvvel kereste őt fel, azt mondá Miklós, hogy az csak pólyás gyermekeknek való, s ha a nagyanya valamit mesélt, mindig volt valami kifogása, sőt, ha teheté, hátamögé került, föltette a szemüveget, s épen úgy beszélt, mint ő. Tökéletesen tudta a jó öreg asszonyt utánozni, s az emberek nevettek fölötte. Nem sokára minden embert képes lőn beszédében s járásában utánozni, ki azon utczában járt, hol ők laktak, s azért azt mondta felőle valamennyi: Ennek igazán jó esze van! S pedig az üvegszem, mely szemeibe szállt, s szivébe szorult, volt mindennek oka. Ebből származott az is, hogy még a kis Gerdával is ingerkedett, ki őt oly igen szerette.

    Játékai is egészen megváltoztak: ugyanis okosak lőnek! Egy téli napon, midőn ismét hópelyhek szállongáltak, gyujtóüveggel jött Gerdához, s föltartva kék kabátja egyik végét, felfogá vele a hópelyheket.

    Nézz csak az üvegen át! - mondá a kis leányhoz, s minden hópehely sokkal nagyobbnak látszott; olyan volt valamennyi, mint pompás virág, vagy tizszögü csillag. Ezt igazán gyönyörüség volt nézni!

    Látod, mi művészi virágok? - kérdé Miklós - sokkal mulatságosabb, mint az igazi virág! S csak egyetlen hiba sincs rajtok; tökéletesen egyformán vannak elkülönitve. Csak ne olvadnának el!

    Nem sokára ezután Miklós nagy téli keztyükkel jelent meg, s szánkája vállán függött. A kis Gerdának igy kiáltott épen a fülébe: - „engedelmet kaptam, hogy a nagy vásártéren szánkázhassam, a többi fiuk között” - és eltünt!

    Ott a vásártéren a legvakmerőbb fiuk a szánjukat gyakran a parasztkocsikhoz kötötték, hogy egy darabon együtt haladhassanak. E mellett ugyancsak vigadtak ám. Midőn ma igy legjobb játékban voltak, nagy szán futott arra, mely egészen fehérre volt festve; benne egy női alak ült, fehér bundába burkolózva, s fején durva szürke főkötővel. A szán kétszer kerülte meg a vásártért; Miklós gyorsan hozzáköté kis kézi-szánkáját, s együtt szánozott. S a szán mind sebesebben csúszott előre, s végre befordult a legközelebbi utczába. Az alak, ki a szánban ült, most visszafordulván, nyájasan intett Miklósnak; olyan volt, mintha ismerték volna egymást. S valahányszor Miklós el akarta oldani kis szánkáját, ismét intett neki az alak a nagy szánban, s Miklós ujólag ülve maradt. Végre egyenesen kivágtattak a város kapuján, s ekkor oly borzasztóan kezdett havazni, hogy a kis fiu kezét alig láthatta szemei előtt, mialatt gyorsabban


    Másnap tiszta fagyos idő volt; később beállt az olvadás s aztán eljött a tavasz; a nap sütött, a mezők kizöldültek; a fecskék fészkeiket rakták, az ablakok is fölengedtek, s a kis gyermekek ismét kertjökben időztek, fenn a csatornán, magasabban minden emeletnél.

    A rózsák e nyáron igen gyönyörüen virultak! A kis leányka megtanult könyv nélkül egy kis dalocskát, ebben volt valami a rózsáról, s ha énekelte, saját rózsáira gondolt. Eléneklé a kis fiunak e dalt, s az együtt énekelt vele.

    Rózsa virit a völgyben,
    Menny a gyermek keblében.

    És a kicsinyek kezet fogva ültek egymás mellett, megcsókolták a rózsákat, kinéztek Isten tiszta napfényébe, s ugy tetszett, mintha magánál Jézusnál lettek volna. Ó, mi dicső nyári napok voltak ezek! S mi szép volt a rózsák között lenni, melyek szüntelen virágoztak.
     
  10. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    upload_2017-12-20_12-13-57.jpeg

    Harmadik mese. Azon nő kertjéről, ki értett a varázslathoz.

    De mi történt a kis Gerdával, midőn Miklós nem jött többé hozzá, s hol maradt tulajdonkép a kis fiu? Senki nem tudta, senki nem adhatott fölvilágositást. A többi fiu elbeszélé, hogy látták, midőn Miklós kézi-szánkáját egy nagy s pompás szánhoz kötötte, s azzal együtt kivágtatott az utczákon át, a város kapuján. Senki nem tudta hova lett, és sok könnyü hullott érette. A kis Gerda keservesen és soká siratta. Aztán azt beszélték az emberek, hogy meghalt; hogy azon folyamba sülyedt, mely a város mellett foly. Ó, mi hosszú, s szomoru téli napok voltak ezek!
    Végre megjelent a tavasz meleg napfényével.
    Miklós meghalt s el van temetve! - szóllt a kis Gerda.
    Nem hiszem! - mondá a napfény.
    Ő meghalt s el van temetve! - szóllt a fecskékhez.
    Nem hisszük! - viszonzák a fecskék, s végre a kis Gerda sem hitte el.
    Fölhuzom piros czipőimet, melyet Miklós még nem is látott, s lemegyek a folyamhoz, megkérdem attól, - gondolá Gerda egy reggelen.
    Nagyon korán kelt föl, megcsókolá öreg nagyanyját, ki még aludt, fölhuzta piros czipőit, s egészen magánosan a folyamhoz indult.
    Igaz-e, - kérdé - hogy kis játszótársamat elvetted? Neked adom piros czipőimet, ha visszaadod. -
    S a hullámok oly nyájasan látszának neki integetni. - Ekkor lehuzta kis új piros czipőit, a legkedvesebbet, mivel birt, s bedobta mind a kettőt a folyamba; de mind a kettő épen a part mellé esett, s a hullámok ismét vissza vitték Gerdához. Ugy látszott, mintha a folyam a legkedvesebbet, mivel birt, nem akarta volna tőle elvonni, miután a kis Miklós ugy sem volt már mellette. De Gerda azt hitte, hogy nem dobta elég messze czipőit, s épen azért bemászott egy csónakba, mely a nádasban állott, s végéig haladva, czipőit még egyszer bedobta a vizbe. A csónak azonban nem volt megkötve, s a mozgás által, melyet benne Gerda okozott, megindult, ezt a kis leány észrevette, és azonnal sietett kiszállni, mielőtt azonban tulsó végét elérte volna, a csónak egy rőfnyire távozott már a parttól, s most mind sebesebben sikamlott tova.
    A kis Gerda nagyon megijedt, s elkezdett sírni, de senkisem hallá őt, csak a szürke verebek, s ezek nem vihették volna ismét a partra, de ott repkedtek a part hosszában, s így daloltak: „Itt vagyunk! Itt vagyunk!” mintha vigasztalni akarták volna a kis leánykát. E közben a csónakot a vizfolyás lefelé hajtá; a szegény kis Gerda ott ült benne, puszta harisnyákban, kis piros czipői utána usztak, de nem érhették utol a csónakot, mely mind gyorsabban haladt.
    Szép volt mind a két part, gyönyörü virágok, vén fák, s lejtős dombok tüntek föl mentében, távolabb legelésző nyájak, csak emberek nem voltak láthatók.
    Talán a folyam Miklóshoz visz! - gondolá Gerda, s e gondolat által kissé megnyugtatva, fölállt, és sok órán át szemlélé a zöld partokat. - Végre nagy cseresnyés kertbe jutott, melyben kis házacska állott, csodálatos piros és kék ablakokkal; a kis háznak csak szalma-födele volt, de előtte két fakatona állt, s az arra vitorlázók előtt fegyverüket vállukhoz emelték.Gerda odaszóllt hozzájok, mert azt hitte, igazi katonák, de a fa katonák természetesen nem feleltek, a kis leány egészen közel haladt mellettök, hogy a vizár a csónakot egyenesen a száraz felé hajtá.Gerda még hangosabban szólt. - Erre a házacskából egy nagyon öreg asszony lépett elő, ki mankójára támaszkodék; fején nagy bársony-kalapot viselt, melyre mindenféle szép virág volt festve.Szegény kis gyermek! - mondá az öreg asszony - mint jutottál ama nagy, sodró folyamra, s mi üzött ily mélyen be a világba? - az öreg asszony egészen belépett a vizbe, bele akasztá mankóját a csónakba, s a szárazra vonván, kiemelé a kis Gerdát.És Gerda úgy örült hogy ismét a szárazra juthatott, de kissé félt mégis az öreg asszonytól.Jer ide, s beszéld el, ki vagy? - kérdé az öreg.És Gerda elbeszélt mindent, mi vele történt, s az öreg asszony fejét csóválva, igy szóllt: - Hm! hm! - S midőn mindent elbeszélt neki Gerda s megkérdé, nem látta-e a kis Miklóst, azt mondá az öreg, hogy az nem járt erre, de majd visszajő, csak ne busuljon a kis Gerda, hanem egyék cseresnyét, s nézegesse meg virágait, melyek sokkal szebbek minden képeskönyvnél; s valamennyiök tud egy mesét. S erre megfogta Gerda kezét s bevezetvén a házba, reá zárta az ajtót.
    Az ablakok magasan voltak, üvegei pirosak, kékek és sárgák valának, s a napvilág oly csodálatosan játszott mindenféle szint a szobában; az asztalon pedig a legédesebb cseresnye állott, s Gerdának szabad volt annyit enni belőle, mennyi csak tetszett. Mig ő cseresnyét evett, az öreg asszony megfésülte haját, és Gerda fürtei oly gyönyörüen ragyogtak kis nyájas arcza körül, mely oly teljes és gömbölyü volt, mint a rózsa.
    Ily szép kis leánykát már régen óhajtok magamnak! - mondá az öreg. - Majd meglátod, mi szépen fogunk mi ketten együtt élni. S minél tovább fésülte haját az öreg asszony, annál inkább elfelejté Gerda játszótársát, Miklóst; mert az öreg asszony értett a varázsláshoz, de nem volt gonosz varázsló. Ő csak saját kedvére varázslott kissé, s a kis Gerdát szerette volna magánál tartani. S azért kiment a kertbe, mankójával minden rózsafát megérinte, s bármi szépen virultak is, azonnal elsülyedtek a fekete földbe, úgy, hogy még helyüket sem lehetett látni. Az öreg attól tartott, hogy Gerda, ha rózsákat lát, a kis Miklós fog eszébe jutni, és megszökik.
    Erre kivezette Gerdát a virágos kertbe. Ó mi szép s dicsőséges volt itt! Az évszakok minden kigondolható virága ott nyillott legszebb virágzásban; semmiféle képeskönyv nem lehetett volna szebb és tarkább. Gerda ugrándozott örömében, és játszott a kertben, mig a nap a nagy cseresnyefák mögött leszállt. Ekkor az öreg szép ágyacskát adott neki, piros selyemtakaróval, melyre kék ibolyák voltak himezve, s az alatt oly édesen szunnyadt Gerda s oly enyhe álmai voltak, mint egy királynénak mennyegzője napján.
    Másnap ismét szabad volt a virágokkal játszania a napfényen. Igy ment sok napon át. Gerda végre minden virágot ismert az egész kertben, de bármi sokféle volt is, úgy tetszett neki, mintha egy hibáznék közülök, de nem tudta melyik. - Igy ült ott egykor, s az öreg asszony kerti kalapját nézegette, a melynek festett virágai közt épen a rózsa volt legszebb. Az öreg feledé kalapjáról eltüntetni a rózsát, midőn a többi rózsákat elvarázsolta. De úgy van az, ha gondolataink nincsenek összeszedve! - Mit! - szólt Gerda - itt nem volna rózsa? - és összefutkosta a virágágyakat, s keresett, de nem talált rózsát. Ekkor leült, s sirt, könnyei épen azon helyre hullottak, hol egy rózsatő lesülyedt, s midőn a forró könnyek a földet megnedvesiték, egyszerre csak felszökött ismét a rózsatő, épen oly virulóan, mint ahogy lesüllyedt. S a kis Gerda megölelé a rózsákat, megcsókolta valamennyit, és a szép otthoni rózsákra gondolt és kedves Miklósára.
    Ó, mint késtem! - mondá a kis leány. - Hiszen Miklóst akartam keresni! nem tudjátok merre van? - kérdé a rózsáktól. - Azt hiszitek meghalt s elveszett?
    Nem halt meg! - mondák a rózsák. - Hiszen épen most jövünk a földből, ott van valamennyi halott, de Miklós nem volt köztök.
    Köszönet ezért is! - mondá Gerda, s elfutott a többi virághoz, benézett kehelykéikbe és kérdé: - Nem tudjátok hol maradt Miklós?
    De minden virág ott állt a napon, s csak saját történetéről álmodozott, és a történetekből sokat meg kelle Gerdának hallgatnia, Miklósról azonban nem volt semmi szó.
    És mit mesél a tűzliliom?
    Hallod a dobot! bum! bum! Csak két hangja van és mindig bum! bum! Hallod a nők panaszhangjait, s a papok szavát! - Hosszú vörös köpenyébe burkolózva áll a hindu asszony a máglyán; a lángok fölötte és holt férje fölött összecsapódnak! De a kis hindu nő a gyászolók között is az élőre gondol; reá, kinek tűztekintete mélyebben nyomult szivébe, mint a lángok, mik testét nemsokára hamuvá égetendik. Vajjon elhalhat-e a sziv forrósága is a máglya lángfüstje között?
    Ezt épen nem értem; - mondá a kis Gerda.
    Ez az én történetem! - szóllt a tűzliliom.
    S mit beszél a gyötény?
    Keskeny hegyiút felett áll a régi lovagvár, hol sürü repkény kúszik, s levél levélen az ódon falazatra s az erkélyre, melyen szép ifju leány áll, ki a párkányhoz támaszkodva, fölnéz a hegyi úton. Rózsa nem függhet üdébben ágán, mint ő; az almafa virág nem lebeg könnyebben, midőn a szél elrabolja fájáról. Mint suhog pompás selyem ruhája! - még most se jő az ifjú?
    Csingi! Csingi! bim! bam! - igy harangoztak a jáczint harangocskák. - Mi nem a kis Miklósra harangozunk, őt nem ismerjük. Mi csak saját dalunkat zengjük, az egyetlent, melyet tudunk.
    És Gerda a pongyola pitypangot kereste föl, mely két fényes levél közül nézett ki. - Te kis tiszta napocska vagy, - szólt hozzá - ó mondd meg nekem, ha tudod, hol találhatom fel játszótársamat.
    S a pongyola pitypang oly szépen ragyogott s Gerdára tekintett. Miféle dalt fog a pongyola pitypang dalolni? Ó az szinte nem Miklósról szóllt.
    Egy kis udvartéren a jó Isten napja oly melegen sütött az első tavasznapon, sugarai lesikamlottak a szomszédház fehér falaira, szorosan mellette az első sárga virágok zöldeltek, s aranykint virultak a meleg napsugárban. Az öreg nagyanya karszékében ült, unokája, a csinos szolgáló, hazatért rövid látogatásra, s megcsókolta nagyanyját. - S ez áldott csók tiszta arany volt, arany az ajkon, arany a szivben, s arany odafent a reggeli órában. - Lásd! ez az én kis történetem! - mondá a pongyola pitypang.
    Miklóst érted? - kérdé a kis Gerda.
    Saját álmaimról beszélek, - mondá a gyötény.
    Mit tud a tavaszi hóvirág?
    Két fa között függ két kötélen a hosszu deszka. Két takaros kis leány - ruhájok fehér, mint a hó, s kalapjukon hosszú zöld szalagok lengenek, hintálóznak rajta. Fivérök, ki nagyobb volt mint ők, fölugrik a hintadeszkára, s karjaival a köteleket fogja át, mert egyik kezében teli szappanos vizzel csészét tart, s a másikban pipát, mellyel szappanbuborékot fuj. A hinta röpül, s a nedves golyók változó színpompában szállnak a légbe - még ott függ az utolsó szappan buborék a pipa fején, s a hinta mozog. Egy kis öleb, alig nehezebb mint egy szappanbuborék, föláll hátulsó lábaira s szintén hintálózni kiván; s ott röpül ő is a légen át, leesik a hintáról, ugat s haragszik. A gyermekek ingerkednek vele; a szappan buborék szétoszlik! Lebegő deszka, hinta muló képe az én dalom!
    Az igen szép lehet, mit meséltél, de oly szomoruan beszélsz, s csak egy szót sem szóltál Miklósról!
    Mit tudnak a jáczintok?
    Volt egyszer három szép nővér, s ezek borzasztó átlátszók voltak. Az egyiknek piros, a másiknak kék, a harmadiknak egészen fehér ruhája volt. Ölelkezve tánczoltak tiszta holdfényben a fényes tóban. Nem tündérek, hanem emberi gyermekek voltak. Édes illat terjedt szét, s a leánykák eltüntek az erdőben. - Most az illat még erősebb lőn. Három koporsó, (a három leány feküdt benne) sikamlott a sötét erdőkből a tó felé; fényes bogárkák szállongták körül, mint lengő gyertyafény. - Alszanak a tánczoló leányok, vagy meghaltak? - Az esti lég azt mondja, meghaltak; az estharangok halottas dallammal kondultak meg.
    Egészen elbúsitasz! - mondá a kis Gerda; - Illatod oly erős, hogy a halott-leányokat juttatja eszembe. Ó, vagy talán a kis Miklós csakugyan meghalt? A rózsák lenn voltak a fekete földben, s azt mondják, nem!
    Szegény öreg nagyanyám! - sóhajtá Gerda. - Igen, ő bizonyosan vágyik utánam, busul értem, s a kis Miklósért. De nemsokára megyek, s Miklóst is hazaviszem magammal. - Az nem segithet, hogy a virágokat sorra kérdezem, ezek csak saját dalaikat tudják, és semmi hirt nem mondanak Miklósról.
    Azután felkötötte ruháját, hogy gyorsabban futhasson, de a pünkösdi liliom megcsapta lábait, midőn fölötte átszökött. Erre megállt, megnézte a hosszu száru virágot és kérdé: - Talán valami mondani valód van? - s fülét egészen közel tartá a virághoz.
    Ugyan mit beszélt a pünkösdi liliom?
    Magamat látom! magamat látom! - mondá a liliom. - Ó mi kedvesen illatozom! - Fenn, a padlás szobácskában egy szép kis tánczosné lakott, csak félig volt felöltözve, majd az egyik, majd a másik lábán fordult meg, s nem gondolt a világgal, az egész kis leány szemfényvesztés volt. Egy theás bögréből vizet öntött füző-derekára. A tisztaság mégis szép erény, mondá. A fehér ruha ott függött a falon, azt is a thea bögrében mosta ki, s megszáritá a födélen. Felölté s nyakára sáfránysárga kendőt kötött: igy ruhám még fehérebbnek látszik, mondá. Fel a lábbal! Nézd, mi egyenesen áll egyik lábán! Magamat látom! magamat látom! - mondá a pünkösdi liliom vékony szárain.
    Én nem fordulok rajta! - viszonzá Gerda. - Ezt nem szükség neked mesélned! - s erre elfutott a kert kijárata felé.
    A kertajtó be volt zárva, de alig rázta s czibálta a megrozsdásodott zárt, midőn kiesett s az ajtó felpattant, és most a kis Gerda teljes erejéből kezdett futni mezitláb a világba. Háromszor nézett vissza, de senki nem követte őt; végre nem tudott tovább szaladni; leült egy kőre, s midőn körültekintett, a nyárnak vége volt; már késő ősz volt. Ama kert, melyben a nap mindig sütött, s a virágok egész éven át nyiltak, eltünt.
    Istenem, mi nagyon elkéstem! - mondá a kis Gerda. - Hiszen már ősz van! Most már tovább nem szabad pihennem! És felállt, hogy tovább menjen.
    Ó mi fáradtak és sebhelyesek lőnek kis lábai, s a mellett köröskörül oly hidegnek s fagyosnak látszott minden! A hosszu füzfa-levelek egészen elsárgultak, a köd csöppökben függött rajtok, s egyik levél a másik után hullott a földre. Csak a kökénynek volt még gyümölcse, de a fanyaru kökény szemek csak összehuzzák a szájat. Az egész természet oly szürke s nehézkesnek látszott.
     
  11. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]

    Negyedik mese. Királyfi és királyleány.

    Gerda ismét kipihente magát. - Ekkor egy nagy varju ugrosott épen azon hely félé, hol Gerda ült. Soká állt csöndesen előtte; Gerdára föltekintve, intett fejével, igy krákogván: - Krap! Krap! jó napot! jó napot! - Jobban nem tudott beszélni, de ugy szerette volna megkérdezni a kis leánykát, hova megy ily egyedül. E szót „egyedül” igen jól érté már az elhagyott Gerda, jól érté, mit fejez az ki. S épen azért elbeszélte egész éltét a varjunak, s megkérdé tőle, nem látta-e Miklóst valahol.

    S a varju gondolkodólag bólintgatott fejével, s igy szólt: - Az meglehet, az meglehet!

    Mit? Azt megmondhatnád-e? - szólt a kis leány, s csaknem agyonszoritá a varjat, oly hévvel csókolta meg.

    Szépen okosan! okosan! - mondá a varju. - Azt hiszem a kis Miklós lesz; de téged a királyné mellett bizonyosan elfelejtett.


    Hát királynénál lakik? - kérdé Gerda.

    No, hallgass meg! - viszonzá a varju. - De oly nehezemre esik nyelveden beszélni! Talán értesz varjulatinul is? Ugy jobban tudnám elbeszélni a dolgot.

    Nem! - viszonzá Gerda - de nagyanyám igen jól érti a varju s szatócslatin nyelvet is. Bár én is megtanultam volna e nyelveket!

    Semmit sem tesz! - mondá a varju. Beszélek ugy, amint tudok, de mindenesetre roszul fog menni. - És elbeszélte a varju a mit tudott.

    Ezen tartományban, hol most vagyunk: egy királyleány lakik, ki különösen okos. De hiszen el is olvasta s felejté aztán valamennyi hirlapot, mi csak e világon kiadaték, s igy könnyü okosnak lennie. - Legközelebb, midőn trónján ült, mint mondják, egy kis dal jutott eszébe, melyet magában dúdolgatott: - Miért ne mennék férjhez! - igy kezdődik a dal. Ebben van valami, mondá a királyleány, s egyátalában férjet akart magának; de annak beszélni kellene ám tudni, hogy ne csak ott álljon s nagy urasan nézzen ki, mert az igen unalmas volna. És összehivatá valamennyi udvarhölgyeit, s alig értesültek ezek a királyleány szándokáról, midőn valamennyien vidámak s boldogok lőnek, s igy szólltak egyhangulag: - Azt én sem bánnám! Már effélére én is gondoltam! - Elhiheted, hogy mind ez igaz, - bizonyitá a varju - mert én szeliditett arámtól hallám, ki a várban futkároz, s mindezt tőle tudom.

    E menyasszony, természetesen, szintén varju volt, mert a varjak csak hasonmásaikkal lépnek házasságra, s ezek csak varjak lehetnek.

    A reggelilap másnap piros szalaggal s a királyleány névbetüivel jelent meg. Ebben olvasható volt, hogy minden jóravaló fiatal embernek szabadságában áll a várba jönni, s szólni a királyleánynyal, s ki aztán oly jól tud közülök beszélni, mintha otthon volna, s a mellett a legszebb szavakkal társalog, azt fogja a királyleány választani. Igen! igen! Nekem elhiheted a dolgot, - mondá a varju - az emberek azonnal odacsődültek, s a legnagyobb tolongás s lótás-futás volt a várban; de első és második nap senkinek sem sikerült a próba. Minden kérő tudott beszélni, meddig az utczán volt, de amint a várkapun átlépett, s midőn a testőröket ezüstben, s a cselédséget a lépcsőkön aranyban megpillantá, s midőn szemébe ötlöttek a termek sugárzó csillárjai, oly elfogult lett mindegyik, hogy egyetlen szót sem birt kidadogni, csak mindig azt ismétlé, mit a királyleány épen mondott, s ezt a magas hölgy egyátalában nem szenvedheté. Mig vissza nem kerültek az utczára, egészen el voltak kábulva, ott azután mindnyájan tudták, mit kellett volna mondaniok. A város-kaputól a várig hosszu sorban álltak a kérők, a hosszu várakozásban megéheztek s szomjaztak, de azért a várban semmit nem kaptak, még csak egy pohár tiszta vizet sem. Néhány az eszélyesbek közül dugott ugyan vajaskenyeret a zsebébe, de ezek nem oszták meg szomszédaikkal. - Hadd látszassék jó éhesnek! - gondolák - akkor legalább nem kell a királyleánynak.

    De Miklós, a kis Miklós, mikor jött ő? ő is ott volt-e a hosszu sorban? - kérdé Gerda.

    Türelem, türelem szivecském! Épen most jövünk rá. Harmadik nap ünnep volt, akkor megjelent a kis urfi ló és kocsi nélkül, s egészen kedélyesen sétált a vár felé, szemei fénylettek, mint a tieid, hosszu szép haja volt, de különben szegényesen vala öltözve.

    Ez Miklós volt! ez Miklós volt! - örvendezett Gerda. - Hála Isten, feltaláltam őt! mondá, s tapsolt kezecskéivel.

    Hátán egy kis pup volt! - mondá a varju.

    Nem! az bizonyosan szánkája lehetett, - szólt Gerda - mert szánkájával ment el.

    Meglehet, - viszonzá a varju - oly pontosan nem figyeltem rá. Azt azonban tudom szeliditett arámtól, hogy legkisebbé sem csodálkozott, hogy a várban a testőröket ezüstben s a

    Vőlegényem oly sok szépet beszélt önről, kisasszony! - mondá a szeliditett varju. - Vegye kérem a lámpát, majd én elölmegyek. Az egyenes uton fogunk menni, s nem találkozunk senkivel.

    Nekem mégis ugy látszik, mintha valaki utánunk jőne - mondá Gerda, s ugyanazon perczben valami elzúgott mellette, mely úgy tünt föl a falon mint árnyék; repülő serényü s vékony lábu lovak, vadász-legények, urak és hölgyek lóháton.

    Ezek csak az álmok, - mondá a varju - melyek azért jönnek, hogy a fenséges uraságok gondolatait vadászatra vigyék. Ez jó, mert igy a királyfit és királyleányt ágyokban mégjobban megnézheti. De ha majd méltóságra jut, győzzön meg arról, hogy szive hálás.

    Arról ne is szóljunk! - mondá az erdei varju.

    Eközben eljutottak az első terembe. Ez rózsa atlaszszal s müvészi virágokkal volt bevonva; az álmok mellettük repültek el, de oly szélsebesen, hogy Gerda a vadász-társaságot meg nem különböztetheté. - Egyik terem pompásabb volt, mint a másik; igazán el lehetett volna kábulni bennük. Most a királyi alvó-terembe jutottak. A födélzet nagy üveglevelü pálma volt, s a padozat közepén vastag arany-száron két ágy függött, mely két ágy liliomhoz vala hasonló. Az egyik fehér volt, s ebben aludt a királyleány, a másik piros, és ebben kellett a kis Gerdának Miklóst keresnie. Óvatosan tolta félre a piros leveleket, s megpillanta egy barna nyakat. Ó Istenem! ez Miklós volt! Egészen hangosan ejté ki nevét, s odatartotta a lámpát, hogy jobban megnézhesse. - Az álmok lóháton ismét kizúgtak a teremből, - az alvó fölébredt, fejét megforditá és - - - nem a kis Miklós volt!

    A királyfinak csak nyaka hasonlita Miklóséhoz, s ő mindenesetre fiatal és szép volt. A fehér liliom-ágyból fölpillantott a királyné, s megkérdé, mi történt? - Erre a kis Gerda sírni kezdett, s elbeszélte egész történetét, s mindent, mit a varjak érte tőnek.

    Te szegény kis teremtmény! - mondá a király s királyné egyszerre, s dicsérték a varjakat, s mondák, hogy nem haragusznak rájok, de máskor ilyesmit ne tegyenek. Mind a mellett valami jutalmat kivántak nekik adni.

    Szabadon akartok-e repülni, vagy talán állandó alkalmazást kivántok nyerni, mint udvari varjak, minden konyhai hulladékra nézve.

    Mind a két varju meghajolt, s állandó alkalmazást kértek, s mondák, hogy mégis csak jó, ha valamiök az öreg ur számára megmarad: így nevezék öregségöket.

    S a király fölkelt ágyából s Gerdának engedé át. Ennél többet valóban nem tehetett! A leányka azonban összekulcsolá kis kezeit, s arra gondolt, mi jók irányában az emberek és állatok! Az álmak ismét visszatértek, de most Isten angyalihoz lőnek hasonlók, s egy kis szánkát húztak, s abban Miklós ült, ki nyájasan integetett. De az egész mégis csak álom volt, s épen azért el is tünt, midőn Gerda fölébredt.

    Következő napon tetőtől-talpig bársonyba és selyembe öltöztették, s midőn ismét el akart utazni, a kapu előtt csupa aranykocsi állt; a király és királyné czimerei mint a csillagok, úgy fénylettek a kocsikon; kocsis, inas és fullajtár aranyszövetbe valának öltözve, s maga a király és királyné segiték Gerdát a kocsiba, szerencsés utat kivánva számára. Az erdei varju, ki ezalatt megházasodott, elkiséré a kis leányt három mértföldnyire; Gerda mellett ült, mert elől gyomor émelygés nélkül nem ülhetett. A másik varju induláskor a kapuban állt, s csapkadott szárnyaival, ez nem kisérhette őt; a feje fájt, mert mióta állandó alkalmazást nyert, igen sokat kapott enni. - Belül a kocsi czukor-lepénykékkel vala bélelve, ládájában gyümölcs és borocska volt.

    Adieu! Adieu! - mondá a király és királyné, s a kis Gerda sirt, vele sirt a varju is. Igy ment a dolog az első három mértföldig, itt azonban a varju is bucsut vőn, s ez volt a legnehezebb bucsu. - Fölszállt egy fára és csapkodott fekete szárnyaival, meddig csak a kocsit láthatta, mely tisztán ragyogott, mint a fényes napsugár.

    cselédséget aranyban látta, s nyájasan köszöntvén őket, igy szólt: - A lépcsőkön állni nagyon unalmas lehet! Én inkább csak bemegyek. - A pompás termek csak ugy ragyogtak a sok gyertyától; titkos tanácsosok s kegyelmes urak mezitláb jártak körül arany edényekkel, ugy, hogy Miklós ugyancsak megdöbbenhetett volna, s hozzá még csizmái oly borzasztóan nyikorogtak, de azért csak ment bátran előre.

    Ez bizonyosan Miklós volt! - mondá Gerda. - Jól emlékszem, hogy épen uj csizmát kapott, mert hallottam már nagyanyám szobájából a nyikorgást.

    Az bizonyos, hogy nyikorgott! - mondá a varju. - Bátran ment a királyleány felé, ki egyszerü gyöngyön ült, mely oly nagy vala, mint egy kocsikerék, körüle az udvarhölgyek komornáik s szobaleányaikkal s az udvaronczok komornokaik s inasaikkal; ki csak egy kis gyerkőczöt tarthatott is, felállitotta; s minél közelébb álltak az ajtóhoz, annál kevélyebbnek látszottak. Az inasok inasát nézni, kit már csak egy papucsos gyerkőcz szolgált, egész a szemtelenségig büszkén feszelgett a teremajtóban.

    Az borzasztó lehetett! - mondá Gerda - és Miklós mégis megnyerte a királyleányt?

    Ha nem lettem volna varju, ugy magam vettem volna el, bár mással vagyok eljegyezve. Épen oly jól beszélt, mint én, midőn varjulatinul beszélek; ezt szeliditett kedvesemtől hallám. Szabadelvü s szeretetre méltó volt, ő nem is ugy jött, mint kérő, hanem csak hogy az okos királyleányt megismerhesse, s kölcsönösen megelégedtek egymással.

    Ó, Miklós nagyon okos volt! - mondá Gerda - tudott törtekkel fejéből is számolni! Elvezetsz-e végre a várba?

    Könnyü azt mondani! - viszonzá a varju - de miként kezdjük el? - Majd szólok a dologról szelíditett menyasszonyommal, ez majd tud nekünk tanácsot adni. Mert azt előre mondhatom neked, hogy a várban olyan kis leányka, minő te vagy, szép módon alig juthat be.

    De én be fogok jutni. Ha Miklós meghallja, hogy én vagyok, bizonyosan azonnal kijő, hogy bebocsásson.

    Várj reám ott ama fánál! - mondá a varju s elrepült.

    Csak mikor már sötétedett, akkor tért vissza a varju. - Krap! Krap! - krákogott - menyasszonyom szivesen köszönt, s itt van számodra egy kis kenyér, mert bizonyosan éhes lehetsz, az éléskamrából hozta, hol mindig van készlet. Az nem lehet, hogy a várba jőjj, hiszen mezitláb vagy. Az ezüstös testőrök s aranyos szolgák meg nem engednék. De csak ne sirj! Hiszen majd bejuttatunk más módon. Menyasszonyom tud egy hátulsó lépcsőt, mely a királyleány hálószobájába vezet, s azt is tudja, hol van kulcsa.

    S elmentek a kertbe, a nagy sétányon át, hol egyik levél a másik után hullott a fákról, s midőn a várban a gyertyák egymásután kioltattak, a varju a kis Gerdát egy hátulsó ajtó felé vezette, mely csak be volt támasztva.

    Ó, mint dobogott ekkor a kis Gerda szive félelmében s óhajtásában? Úgy tetszett neki, mintha valami roszat akarna, és pedig mégis tudni kivánta, vajjon a kis Miklós csakugyan itt van-e. Igen, neki kellett lennie! oly élénken látta maga előtt eszes szemeit, látta hosszú hajával, s világosan elképzelé, hogy egészen úgy mosolyog, mint midőn együtt ültek a rózsa-bokrok alatt. Bizonyosan meg fog ő is örülni, ha Gerdát látja, s megtudja, mi hosszu utat tőn miatta, s otthon mi szomoruak voltak mindnyájan, midőn egészen kimaradt. Ó mi öröm s mi félelem!

    Végre a lépcsőkre jutottak. Itt egy szekrényen kis lámpácska égett, s a padozat közepén a szeliditett varju állt, mely fejét minden felé forgatta, s Gerdát megnézé, ki, mint nagyanyja tanitá, bókot csinált előtte.
     
    ilyvo kedveli ezt.

Megosztás