Mesék

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
ISPIRESCU: A só és a méz c. mese a szeretetről

ISPIRESCU
A SÓ ÉS A MÉZ
Volt egyszer, hol nem volt, mert ha nem lett volna, nem is mesélhetném, amikor a jegenyén körte s a fűzfán ibolya termett, amikor a medvék farkukkal legyezték magukat, s a farkasok a bárányokkal ölelkezve barátkoztak, amikor a bolhák egy lábára kilencvenkilenc fontos patkót vertek, s egy-egy meséért a mennyországba mentek,
mikor a légy verset írt a falra,
s hazudoztak cifrán jobbra-balra -

volt egy császár s annak három lánya. Özvegységre jutva, minden szeretetét leányaira pazarolta.
Amint növekedtek a lányok, s látták apjuknak irántuk való odaadó gondoskodását, ahogy óvja őket minden rossztól, bántalomtól, maguk is megfogadták, hogy minden igyekezetükkel csillapítani fogják anyjuk halála miatt érzett fájdalmát.
Egy napon, mi ütött bele, mi nem, csak megkérdezi a legnagyobb lányát:
- Édes lányom, hogyan szeretsz te engem?
- Hogyan szeretlek, édesapám? Én biz úgy szeretlek, akár a mézet!
Így válaszolt, mert azt gondolta, hogy a világon nincs édesebb dolog a méznél. S azt mondta, amit gondolt.
- Nagyot nőj, leányom; tartson meg nekem az isten!
Aztán a középső lányától kérdezte:
- Hát te, lányom, hogyan szeretsz engem?
- Mint a cukrot, apám.
Annak is úgy forgott az esze kereke, s amit gondolt, azt is mondta.
- Isten tartson meg, s halmozzon el minden áldásával, lányom. Nagy öröm ez az én szívemnek.
A császár odavolt az örömtől, mikor a nagyobb lányai szájából hallotta, mennyire szeretik őt. Úgy vélekedett, hogy nem is lehet a mézédességűnél és a cukorédességűnél nagyobb szeretet.
Aztán legkisebb lányára pillantott, aki oldalvást, bátortalanul állott, és attól is megkérdezte:
- Hát te hogyan szeretsz engem, kisleányom?
- Mint a sót az ételben, apám! - felelte tiszta arccal, a szeretet mosolyával, szemét lesütve zavarában, hogy ő is szólott.
Zavarban volt, merthogy apja, legkisebb lány létére, őt is számba vette. Válasza hallatára nővérei majd kipukkadtak a kacagástól, s minduntalan feléje fordultak. Apjuk pedig rettentő dühbe gurult, s fölfortyanva mondta:
- Jer csak közelebb, meggondolatlan leány, hadd beszéljek a fejeddel! Nem hallottad, hogy nővéreid minő szeretettel szeretnek engem? Hogyhogy nem követed példájukat irántam való szereteted nyilvánításában? Hát ezért töröm én magam, hogy felneveljelek, s olyan műveltséget adjak neked, amilyent senkinek a világon? Takarodj el a házamtól, a sóddal együtt! Látni se akarlak többet!
Apja szörnyű szidalmának hallatára a szegény leányka majd hogy a föld alá nem süllyedt szégyenében, hogy a királyt így megbántotta, s könyörögve borult elébe:
- Bocsáss meg, édesapám, hisz nem akartalak én megbántani! Úgy gondoltam, hogy irántad való szeretetem, ha nem is nagyobb a nővéreiménél, de nem is kisebb, mint a méz s a cukor édessége.
- Hallatlan! - szakította félbe az apja - még van merszed nővéreidet sértegetni! Kotródj előlem, elvetemült kölyke, aki vagy, s nevedet se halljam többet!
Ezzel elnémította s otthagyta a síró lánykát.
A nénjei vigasztalgatták persze, de olyan sértő módon, hogy még több fájdalmat okoztak neki.
A császár legkisebb lánya, amikor is belátta, hogy nővérei nem szánják meg, reménységét az istenbe vetve, elindult, amerre a gondviselés vezérli.
Magához vett az apai házból egy rend esetlen, ócska ruhát, s addig kóborolt faluról falura, míg egy másik császár udvarába nem ért.
Odaérve, megállt a kapuban.
Amikor a kulcsárné megpillantotta, odament hozzá, és megkérdezte, mit akar. Azt felelte, hogy szegény árva leány, s szolgálatba állna, ha helyet találna valahol.
Éppen ez idő tájt ment el a kulcsárné szolgálója; a kulcsárné szúrós szemmel tetőtől talpig végigmérte, s alkalmasnak találta a szolgálatra.
Megkérdezték tőle, mennyi bért akar; a császár lánya azt felelte, hogy nem kér bért, csak engedjék szolgálni egy darabig, s ha majd úgy gondolják, hogy megszolgálta, annyit adjanak, amennyi jár.
A kulcsárnénak tetszett a lány talpraesett felelete, s megfogadta segítségnek. Megmondta, mi a teendője, s rengeteg kulcs közül a kezébe nyomott egy kulcscsomót.
A lány ügyes volt és életrevaló. Tüstént rendezgetni kezdett a szobákban s a szekrényekben, s minden holmit ügyesen a helyére rakott.
S mivelhogy dagasztásban, tésztaneműek és más finomságok sütésében, melyek a császári háztartásban szokásosak, igen jártas volt, hamarosan gondjaira bízták az udvari konyhát és éléskamrát. Hát már hogyne értett volna mindehhez! Vagy talán nem volt-e császárlány?
És nem is zúgolódott ellene senki, mert az ételeket olyan igazságosan méricskélte s osztotta szét, hogy senki se találhatott benne részrehajlást.
Ki hallotta, hogy az udvarbeli fehércselédekkel és béresekkel vagy idegenekkel locsogó beszédbe elegyedett volna? Soha léha szó ki nem szaladt a száján, s ha valakitől ilyesmit hallott, talált rá elég illendő választ, hogy a legfecsegőbb szájat is befogja.
Nem elegyedett szóba az udvari cselédekkel és szolgákkal, hanem mihelyt egy csepp pihenő ideje akadt, könyvet olvasgatott.
Mindenki tisztelte, és senki sem találhatott volna benne bárminemű fogyatkozást.
A lány ügyességének és szerénységének híre hamarosan a császárné fülébe is eljutott. Látni kívánta. S amikor színe előtt megjelent, a császár lánya tudta, hogyan kell viselkedni, s tisztaszívűen, alakoskodás és hencegés nélkül beszélt.
Meg is kedvelte a császárné. Sejtette, hogy a kulcsárné szolgálója nem lehet valami hitvány fajzatból.
Mert látjátok, a jó természet mindenütt kimutatja magát!
S a császárné, ahogy már mondtam, a kulcsárné szolgálóját maga mellé vette.
Ahová a császárné ment, oda ment ő is; amikor a császárné dologhoz látott, dolgozott ő is. S keze minden munkája gyöngy volt. De a császárnénak leginkább, s minden egyébnél jobban, okos beszéde tetszett. Minek szaporítsam a szót? Úgy szerette a császárné, mint saját gyermekét.
Csodálkozott is a császár felesége nagy vonzalmán.
Volt a császárnak egy fia. Anyja, apja úgy nézett rá, mint a napra. Minden szeretetükkel elárasztották.
S mikor egyszer a császár háborúba indult, fiát is magával vitte, hadd szokja meg a háborúzást.
Hogy esett, mint esett ottan, elég az hozzá, hogy a fiút sebesülten hozták haza.
Hallottátok volna az anyja sírását-rívását! Nem tudta, mihez fogjon, hogy hamarább meggyógyítsa. Éjjeleken át ott virrasztott a beteg mellett. S mikor a császárné a fáradtságtól alig állt már a lábán, bizalmas hívét, belső szolgálóját bízta meg az ápolással, s attól fogva felváltva hol ő, hol a lány őrködött a sebesült ágyánál.
A lány okos szavai, szívből jövő és édességes vigasztalásai, áldozatossága olyan érzést támasztott a beteg szívében, amilyent addig soha nem tapasztalt; az a mód, ahogy nagy gyöngédséggel a sebét ápolta, szeretetet ébresztett benne, mint nővérei iránt, mert amikor kezével a sebéhez ért, mintha fájdalma is enyhült volna.
Egy délután, amikor már jobbacskán volt, anyjával való beszélgetés közben így szólt:
- Édesanyám, meg szeretnék házasodni.
- Jól van, fiam, jól van. Jobb fiatalon, mintsem belépj a világ forgatagába. Majd keres neked anyád egy jóravaló császárlányt!
- Már találtam nekem való feleséget, anyám!
- S ki az? Ismerem-e?
- Ne haragudj, anyám, ha megmondom. Szívem a te belső szolgálódnál maradt. Szeretem, anyám, mint a lelkemet! A császárlányok s bojárlányok közül, akiket csak láttam, egy se tetszett úgy, mint ő. Szívemet elrabolta.
Tiltakozott a császárné, ezt-azt vetette ellene; de nem volt képes fiát szándékától eltéríteni.
Amikor belátta, hogy másként nem tehet, hogy a fia-választotta lány okos, szelíd, helyes ítéletű, s kiváltképpen, hogy alázatos, tisztességtudó és talpraesett, ő is hozzájárult. Most hát csak a császár megpuhítása volt hátra, hogy ő is elfogadja fiuk választását.
Ez már könnyebben ment, mert anyja is, fia is esedezve kérték, s úgy dicsérték a lányt, ahogy csak tőlük telt.
Eljegyezték hát fiukat a császárné belső szolgálójával, s a lakodalom napját is kitűzték.
Amikor hozzáláttak a nászi előkészületekhez, a császárfiú mátkája égre-földre könyörögni kezdett, hívják meg a lakodalomba ezt és ezt a császárt (vagyis az apját) is, de hogy ő ennek a lánya, esze ágában sem volt bárkinek megvallani.
Apósa s anyósa megígérték, hogy kérését teljesítik; meg is hívták a lakodalomba azt a császárt.
Az esküvő napján csak úgy tódult mindenfelől a násznép. A vigasság, ahogy ez már császáréknál szokás, egy álló napig tartott. Estére császár módra nagy asztalt terítettek, volt azon mindenféle étel-ital, palacsinta s ezer finomság, hogy még az ujjadat is leszopnád utánuk.
A menyasszony rendelkezett a szakácsokkal, hogy miféle ételeket készítsenek.
S ugyanazokat az ételeket, egy bizonyos vendégnek, ő maga saját kezűleg is elkészítette. Aztán megparancsolta egy bizalmas szolgálójának, hogy az általa készített ételeket nagy vigyázattal tegye a kérésére meghívott császár elé. De ügyeljen, nehogy valami más vendég elé tegye, mert abból halálos nagy veszedelem kerekedik.
A bizalmasa úgy cselekedett, ahogy parancsolta.
A vendégek asztalhoz ültek, s elkezdtek lakmározni, s olyan vígan voltak, hogy az el nem mondható.
A meghívott császár, azaz a menyasszony apja is eszegetett, de éppen hogy.
Közben legyen mondva, a szeme, érkezése óta, minduntalan a menyasszonyra esett, s mintha a szíve valamit súgott volna; de nem akart hinni a szemének.
Úgy tetszik, emlékeztette őt valakire; de nem tudván elgondolni, hogyan érdemelhetett magának császárfiú férjet, jobbnak látta, ha nem szól semmit.
Íme, az átélt fáradalmak és szenvedések úgy megváltoztatták a szegény leányzót, hogy a saját apja sem ismert rá!
A vendégek nagy étvágyán felbuzdulva, ő is szeretett volna jóízűen lakmározni, vigadozni, de egyet-kettőt se kóstolt, s abbahagyta. A szolga, aki felszolgálta a fogásokat, úgy vitte el, érintetlenül, ahogy hozta.
Csak álmélkodott a meghívott császár, hogyan költhet el a többi vendég jóétvággyal olyan fogásokat, melyeknek az ő szájában se íze, se bűze.
Nekibátorodott, s megkérdezte a jobb szomszédját. Az azt felelte, hogy ilyen finomat nem evett, mióta eszét tudja. Erre a császár belekóstolt a szomszédja tányérjába; hát jó volt, hogy elcsordult a nyála.
Az éhségtől kopogott a szeme; evett volna két pofára; de ki bírja lenyelni azokat a falatokat, amelyeket neki hoztak?
Tűrt, szenvedett; az illem kedvéért csipegetett egyet-egyet az elébe tett ételekből, hogy éppen ki ne nevettesse magát, de azontúl semmit. De a mérték betelt; felemelkedett, s nagy hangon így szólt:
- Hallod-e, császár komám, talán azért hívtál meg a fiad lakodalmára, hogy csúfot űzz velem?
- Isten ments, felséges barátom! Hogy is fordulhatott meg ilyesmi a fejedben? Az egész vendégsereg láthatja, hogy téged is éppen úgy szolgálnak ki, mint a többi császárt, kivétel nélkül!
- Hát már megbocsáss, császár koma, minden vendég étele ehető, csak éppen az enyém nem!
Hej, elöntötte a méreg az örömapa-császárt, hívatott tüstént minden szakácsot, magyarázzák meg a dolgot, s esküdözött, hogy a fejét véteti a bűnösöknek.
Értitek, ugye, mi volt?
A menyasszony só nélkül, csupa mézzel és cukorral készítette el apja ételét. Még a sótartó is porcukorral volt tele előtte, s mind szórhatta késheggyel a szegény császár a sótartóból a sónak vélt cukrot: ahelyett, hogy ízletesebbé tette volna ételét, csak még édesebbé s csömörletesebbé lett.
Végre felemelkedett a menyasszony, s így szólt császári apósához:
- Én készítettem a bosszús császár ételét! Hadd mondjam el, miért cselekedtem! Ez a császár az édesapám!
Azzal előadta szép sorjában a mézes, a cukros nénjei s az ő esetét az apjukkal. Hogy miért kellett neki, szegény árva fejének, világgá menni. Aztán még hozzátette könnybe lábadt szemmel:
- Ítélje meg, felséged, császári elméjével, kinek volt igaza!
A vendégsereg egyhangúlag úgy vélekedett, hogy a lányt igazságtalanul űzték el a szülői háztól.
Erre a császárapa töredelmesen beismerte, hogy nem tudta megbecsülni lánya szeretetét, s ott, mindenki előtt, megkövette.
A lány is kezet csókolt neki, s kérte bocsánatát, ha netán csínyjével megsértette volna.
Ezután akkora vigalom és mulatság kerekedett, hogy híre ment az egész világon.
Hogy a lány apja valójában mennyire volt boldog, vagy mennyire nem, az ő dolga; de hogy az apósa boldog és büszke volt, mert ilyen talpraesett és eszes menyet kapott, annyi szent!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Ancsapancsa

Állandó Tag
Állandó Tag
Fésűs Éva: A kismókus fél diója

Egyszer egy kismókus talált egy fél diót. Az erdőszélén kistestvérével játszott éppen, de a testvérke semmit sem tudott az egészről. A fél dió ott pihent a fűben, és Mókus Péter, mihelyt észrevette, egy szót sem szólt, csak zsebre tette. Azt gondolta, hogy olyan icipici az a fél
diócska, hogy ha még megosztja, alig marad egy falatnyi belőle....

folytatás a csatolásban.
333squirll.gif
 

Csatolások

  • Fésűs Éva_A kismókus fél diója.doc
    96.5 KB · Olvasás: 359

Ancsapancsa

Állandó Tag
Állandó Tag
A kincset érő drága cicák (Olasz népmese, átdolgozta Végh György)

A kincset érő drága cicák

Élt valamikor régen Firenzében egy szegény kereskedő, aki egyszer hajóra szállt szerencsét próbálni. Hosszas hányódtatások után, amikor éppen egy kikötőben sétált, egy furcsa öltözetű férfival találkozott.


Látja ám a mi kereskedőnk, hogy ez az ember kioldja egy zsák száját, és két pici cicát vesz ki belőle. Az ismeretlen már éppen be akarta dobni a két kiscicát a tengerbe, amikor a kereskedő elővette a pénzeszacskóját. Egyetlen aranydukát volt benne, de kivette, és odaadta az idegen férfinak.
- Többet nem tudok adni értük - mondta sajnálkozva - , de nagyon megsajnáltam a két szerencsétlen kis jószágot.


Az idegen megköszönte a pénzt, és a két kiscicát zsákostul a kereskedőnek ajándékozta. Az meg még aznap felszállt egy vitorlásra, mely távoli, idegen vidékre hajózott. Néhány nap múlva egy csodás szigethez értek. A kereskedő három útitársával nekivágott az útnak. Alig fél óra múlva egy hatalmas bambuszépítményhez értek; ez volt a szigetek királyának a palotája.


A király éppen kint állat az ajtóban. Amikor meglátta az idegeneket, meghívta őket estebédre. Ezüsttányéron fácánokat hoztak be eléjük, halakat, banánt, kókuszdiót, narancsot - csak úgy roskadoztak az asztalok az ínycsiklandó ételektől. De amikor a kereskedő és útitársai neki akartak látni a falatozásnak egerek százai futottak elő a palota különböző sarkaiból, és egymás után vágtattak fel az asztalokra.
- Bizony - sóhajtott a király -, ilyen kellemetlen vendégeim is vannak. Fele királyságomat odaadnám annak, aki megszabadítana ezektől az átkozott egerektől!


A kereskedő egyet térült, egyet fordult, s máris ott volt újra a palotában. - Engedje meg, felség - hajolt meg -, hogy ezt a két kis állatot átadjam hódolatom jeléül.


Alighogy kivette a cicákat, az egerek cincogva, riadtan szaladtak. Ahányan voltak, annyi felé! De a két cica sem volt ám rest: nyakon csípték valamennyit, s attól a pillanattól kezdve mindenki nyugodtan ebédelt a királyi palotában.


A kereskedő hatalmas vagyonnal tért haza Firenzébe, mert a király megtartotta az ígéretét, s neki adta a fele királyságát.


Történt azonban, hogy a kereskedő egyik barátja értesült erről a nem mindennapi szerencséről. Úgy okoskodott, hogy ha ez a kereskedő két macskáért ennyi kincset kapott a királytól cserébe, akkor ha ő kincseket visz, biztos ezerszer annyi kinccsel tér majd haza.


Meg is érkezett szerencsésen a szigetre, átnyújtotta ajándékát a királynak: a kincseket. A király meghívta őt is egy pompás estebédre, és miután elköltötték a vacsorát, két hatalmas szerecsen jelent meg egy vörös bársonypárnával, amin a két kiscica szunyókált.
- A legdrágábbat adom neked a kincseidért cserébe- szólalt meg a király. - Mert az én birodalmamban ezek a cicák minden aranynál, minden drágakőnél többet érnek!


A kereskedő barátja mit tehetett? Lógó orral, koldusszegényen vitorlázott haza a kincset érő, drága kiscicákkal Firenzébe.



(Olasz népmese, átdolgozta Végh György)

movcat1.gif
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Marék Veronka Kippkopp, hol vagy?

Marék Veronka
Kippkopp, hol vagy?

A Dimbes-Dombos erdő felett kisütött a nyári nap. Ébredezett a gesztenyecsalád. A kipikopik nyújtózkodtak, ásítottak – aztán sorra megmosakodtak, megreggeliztek.
Reggeli után mindnyájan útnak indultak. Sok dolguk volt. Virág egy ritka madár fészkét őrizte, Bogyó seperte az utat, Mogyoró gombát gyűjtött, Csigbiga piros csipkebogyót, Levél kamillavirágot szedett.
Kippkopp vizet hordott fel a völgyből, és meglocsolta a frissen ültetett fenyőcskéket, mert nagy volt a szárazság. Tipptopp a beteg állatokat gyógyítgatta.
Délután aztán játszottak, kirándultak, és alig várták az estét. Mert vacsora után Kippkopp elkiáltotta magát:
- Lássuk, ki a legerősebb!
Birkóztak, hemperegtek, kiabáltak és nevettek, amíg jól el nem fáradtak.
Így teltek-múltak a napok. De egy reggel olyan furcsa, vad szél támadt, amilyen sosem volt még. Zúgott, süvített, mindent felkapott és a levegőbe röpített. Elsodorta az apró kipikopikat…
Kippkopp és Tipptopp megpróbálta túlkiabálni a szélzúgást:
- Azonnal fussatok haza!
Mondani se kellett, akárhova vetette is őket a szél, a kipikopik mind a levélházikó felé igyekeztek.
Ömleni kezdett az eső, de szerencsére addigra mindenki hazavergődött. Mindenki? Nem, egyvalaki hiányzik.
- Levél! – kiáltotta kétségbeesetten Kippkopp, és kirohant a zuhogó esőbe, hogy megkeresse.
Továbbszáguldott a vihar, már csak szemerkélt az eső. A patak partján egy lapu alól előbújt Levél. Tipptopp megölelte.
- Szerencse, hogy Kippkopp megtalált!
- Kippkopp? – csodálkozott Levél. – Őt nem is láttam.
- Akkor hol van Kippkopp? Keressük meg!
Keresték földön. égen és a föld alatt. Kipikopik hangjától zengett az erdő:
- Kippkopp, hol vagy?
- Kippkopp, hol vagy?
De senki sem válaszolt.
Besötétedett, de Kippkopp még mindig nem ért haza. Riadtan bújtak egymáshoz.
- Mi történt vele? És mi lesz velünk?
- Sírjunk – hüppögte Bogyó. Tipptopp megsimogatta.
- Úgy kell tennünk, mintha velünk lenne. Biztos hazajön, ha tud.
Másnap szomorúan indultak az erdőbe. Mindent szépen megcsináltak úgy, mint máskor, de folyton Kippkoppra gondoltak. Nagyon hiányzott és aggódtak érte.
- Ki fogja meglocsolni a kicsi fenyőket?
Tipptopp lement a forráshoz, de egyedül nem boldogult. Nem volt olyan erős,mint Kippkopp. A gyerekeke összetanakodtak.
- Most mit csináljunk?
- Segítsünk neki!
Így, közösen már sikerült is megöntözni a száraz fenyőcsemetéket. Délután aztán tovább kereseték Kippkoppot – de hiába, nyom nélkül eltűnt.
Lassan elmúlt hét hosszú nap. Fáradtan és Szomorúan üldögéltek a levélházikó körül, amikor Virág felvisított.
- Juj, itt egy denevér! Kergessétek el!
De a denevér nem tágított, ott repkedett körülöttük.
- Üzenetet hozok. Hallgassatok meg! Kippkopp küldött. Belecsúszott egy sziklahasadékba, és nem tud kimászni. Segítséget kér.
- Induljunk! – kiáltotta Tipptopp.
- Mi is jövünk! – ugrottak fel a kipikopik.
Sötét éjszaka volt, csak a Hold világított. Szorosan fogták egymás kezét, hogy el ne essenek a hepehupás sziklákon. Ismeretlen vidékre vezette őket a denevér…
Elfáradtak, mire odaérkeztek a hasadékhoz.
- Kippkopp, Kippkopp! – kiáltotta Tipptopp.
- Itt vagyok! Csakhogy megjöttetek! – Hangzott Kippkopp hangja tompán a mélyből. – Segítsetek! Húzzatok ki!
- Mivel húzzunk ki? Faággal? Fűkötéllel? Létrával? Egyik se jó, mindegyik túl rövid. Akkor Mogyorónak eszébe jutott kedvenc erdei hintája.
- Keressünk egy hosszú szál borostyánt! Azon biztosan fel tud mászni Kippkopp.
- Igazad van, keressünk borostyánt! – s már szaladtak is a kipikopik. Szerencsére a közeli erdőben rá is bukkantak egy jó hosszú indára. Leszakították, és odacipelték a hasadékhoz. Mindannyian belekapaszkodtak, és leeresztették a mélybe. Kippkopp erősen megfogta, és gyorsan felmászott az övéikhez. Nagy volt az öröm! Megölelték, Össze-vissza szorongatták egymást. Aztán lerogytak a fűbe, úgy elfáradtak a mentésben. El is szunyókáltak egy picit, amíg Kippkopp fel nem keltette őket:
- Éhes vagyok! Siessünk haza! Hét napja nem ettem egy falatot sem.
Így még sosem ízlett kipikopiknak a reggeli. Amikor mindenki jóllakott, Kippkopp felállt.
- Lássunk munkához! Biztos szomjasak a fenyőcskék.
Álmélkodva állt meg a dombtetőn.
- Hiszen ezek kétszer akkorára nőttek!
- Együtt locsoltuk őket minden nap! És minden mást is megcsináltunk – dicsekedtek a kipikopik.
- Büszke vagyok rátok! – mosolygott Kippkopp. – akkor ma egész nap ünnepelünk.
Sétálgattak, játszottak, beszélgettek – és alig várták az estét. Mert vacsora után Kippkopp végre elkiáltotta magát:
- Lássuk ki a legerősebb!
Ekkora birkózást még nem látott a Dimbes-Dombos erdő!!!

Melinda óvónéni
 

Gegi80

Állandó Tag
Állandó Tag
Zelk Zoltán: Őszi mese

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.

-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
-Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
-Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
1216982874_49.gif
 

czakkos

Állandó Tag
Állandó Tag
Pityi Palkó - népmese
Pityi Palkó egész nap az utcán csavargott, csak enni meg hálni járt haza.
-Hej, fiam, fiam -mondogatta az anyja -, nem fele kár, amit te megeszel, hanem egész. Mi lesz belőled, ha én meghalok?
De beszélhetett, kesereghetett a szegény asszony. Pityi Palkó tovább csavargott, fütyült, dalolt, mindig jókedvű volt, s bizony nem hitte el, hiába mondogatták:
" Várj, Palkó, várj, egyszer majd búra fordul a te jókedved!"
Lakott a Palkóék szomszédjában egy gazdag asszony. Mondja ez egyszer Palkónak:
-Hallod-e, neked úgysincs soha semmi dolgod, bemehetnél a városba. Ott lakik a leányom, ebben s ebben az utcában, küldenék tőled egy korsó tejet, ha elvinnéd.
-Mit fizet? -kérdezte Palkó.
-Három garast - mondotta az asszony.
-Ide vele, ha van füle - incselkedett Palkó.
-Hát bezzeg hogy van füle - mondotta az asszony, s mindjárt a kezébe is nyomta a tejeskorsót.
Nosza, mindjárt útnak indult Palkó.
Fütyült, danolt, roppant jó kedve volt, hogyne, mikor három garasa lesz. De alig ért ki a faluból, a feje búbjára tette a korsót, merthogy úgy könnyebbnek tetszett, s amint ment, mendegélt, elkezdett tervelgetni: hej, mit kezd ő majd azzal a három garassal?
" Ahogy megkapom a három garast - mondotta magában -, elmegyek a vásárra, s veszek egy tyúkot. Azt hazaviszem, jóltartom. Lesz a tyúknak sok tojása, abból a sok tojásból lesz sok szép csirke. Mikor a csirkék nagyra nőnek, eladom, s veszek egy juhot. Annak a juhnak lesz báránya, aztán mind a kettőt eladom, s veszek egy tehenet. Ennek a tehénnek lesz majd bocikája, az megnő, eladom, veszek egy lovat. Arra a lóra majd felülök: Hej, hogy csudálkoznak majd az emberek: nézd, nézd Palkót, de szépen lovagol! Ha már lesz egy szép lovam, lesz majd feleségem is. Kapok vele egy fazék pénzt. Aztán lesz majd gyerekem, egy, kettő, három, négy, öt, hat. Azok a gyerekek majd közrefognak, s mondják nekem: apa, édesapa! Én meg mondom nekik: ó, drága galambocskáim, gyöngyvirágocskáim! - s valamennyinek barackot nyomok a fejére, így ni!" S mutatta, hogyan nyom majd barackot a gyerekek fejére. Bezzeg hogy a korsó lefordult a fejéről, ezer darabba tört, a tej szertefolyt, s az a sok szép légvár, amit Palkó épített, mind összeomlott.
Össze bizony!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

czakkos

Állandó Tag
Állandó Tag
Lázár Ervin: A soványító palacsinta

Lázár Ervin:


A soványító palacsinta
Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: „Fele országom, kincstáram legszebb smaragdja, karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az embernek, aki megutáltatja velem a palacsintát.”
Kriszti királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát: Ő maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
S mindez miért?
Bizony azért, mert módfölött szerette a palacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával feküdt, a palacsinta volt a mindene.
Na, özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók, kutyapecérek. Egyik injekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a harmadik kocsikenőcsös palacsintával; majd ettől megundorodik, jajdefinom, mondta Kriszti királykisasszony, és befalt a kocsikenőcsös palacsintából háromszázat, az injekcióra rá se hederített, a ráolvasás szertefoszlott, mint egy nyár végi bárányfelhő – csak a palacsinta, a sok palacsinta, meg a palacsinta. – Tessék velem megutáltatni a palacsintát – toporzékolt Kriszti királykisasszony egy ízes meg egy mézes palacsinta között. – Karcsú akarok lenni, mint a nádszál, hamm, egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós, hamm-hamm-hamm.
Már-már úgy látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti királykisasszony ádáz szenvedélyén, amikor az erdő felől megérkezett a legeslegutolsó pályázó is, egy nagydarab, kövér, sántikáló ember (gondolom, azért sántikált, mert fájt az Achilles-ina), és azt mondta:
– Kedves Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a palacsintát, éppen ellenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz, csak az a fontos, hogy az én találmányomból egyél, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.
Így szavalt a nagydarab, kövér, fájós lábú – s amint tőle hallottuk: lángelméjű – föl- és kitalálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült arccal a nyakába borult:
– Óh, megmentőm – sóhajtotta –, ide azt a soványító palacsintát!
– Egy pillanat – mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti királykisasszony karjai közül, és a zsebéből valami csigaszerkezet-félét, meg egy jó hosszú zsineget kotort elő. Az egészet fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, s egy kicsit huzigálta a madzagot.
– Na, most jó – mondta. – Ide egy palacsintát!
A palacsintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és fölhúzta a fa legtetejére.
– Tessék, Kriszti királykisasszony, edd meg!
– De hogyan? – rémüldözött Kriszti királykisasszony.
– Mássz föl érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát megeszed, karcsú leszel, mint a nádszál, és lenge, mint a tavaszi szellő.
– Brr-krccs-riccs-reccs-zrr – így szóltak az ágak, amint Kriszti királykisasszony szuszogva, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott, lihegett fölfelé a fán. Ez volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt Kriszti királykisasszony verítéke. Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát, mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és hamm, befalta a palacsintát.
– Én innen többé le nem megyek – mondta nekikeseredetten. – Húzzatok föl még egy palacsintát!
– Azt már nem – mondta odalent magabiztosan a kitalálnok. – De ha lejössz, idenézz, mit kapsz! – Mutatta, hogy mit. – Lekváros!
– Húúú – mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva, szuszogva, fújtatva megindult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty, a levelek. És lent, hamm, a lekváros!
– Megy ez, kérem – vigyorgott a kitalálnok, és ügyes szerkezetével máris húzta a fa tetejére a következő palacsintát. – Rajta, Kriszti királykisasszony!
De Kriszti királykisasszony, ahelyett hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult, elzöldült, és kitört, mint egy gejzír.
– Te hóhér, te körmönfont csaló – ordította –, még hogy soványító palacsinta! Csak nem képzeled, hogy ágheggyel böködtetem, fakéreggel horzsoltatom, mászással gyötörtetem a drága testem! Poroszlók, elő! Vágjatok huszonötöt a háta végire!
A nagydarab föl- és kitalálnok lángelme nélkül is láthatta, hogy ennek fele sem tréfa, meglendítette hát súlyos testét, és nyilalló Achilles-inakkal rohant arra, amerről jött, az erdő felé. Nyomában a poroszlók suhogtatták a pálcájukat. Futott szegény kitalálnok, ahogy bírt, és közben azt motyogta: – Pedig ágheggyel böködtetés, fakéreggel horzsoltatás, mászással gyötörtetés nélkül nem megy. Esetleg egy kis futás sem árt – tette hozzá, és vágtázott a fák közt, ahogy a lába bírta.
Így történt, hogy Kriszti királykisasszony máig is gömbölyű, mint a búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
Bezzeg szegény nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok! Éppen tíz kilót fogyott, mire a poroszlók abbahagyták a kergetését. Lihegve és kedvtelve nézte megkarcsúsodott alakját egy patak tükrében, és azt mondta:
– Mégiscsak nagy találmány a soványító palacsinta!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

czakkos

Állandó Tag
Állandó Tag
Lázár Ervin: A LYUKAS ZOKNI

Lázár Ervin:


A LYUKAS ZOKNI
Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.
- Azért én szebb vagyok nálad - mondta a lyuk a zokninak.
- Mi - csodálkozott a zokni -, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?
- Mert átlátni rajtam - mondta a lyuk.
- Ugyan - oktatta a zokni -, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat!
- És piszkos is vagy - folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra -, én bezzeg sohasem piszkolódom be.
Ezen a zokni elgondolkodott.
- Na ugye! - hangoskodott a lyuk. - Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy.
Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni.
- Teljesen tönkreteszel - siránkozott a zokni.
- Örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt - fölényeskedett a lyuk, és még nagyobbra nőtt.
- Jaj, megölsz! - kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni nincs, lyuk sincs.
Így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után.
 

czakkos

Állandó Tag
Állandó Tag
Lázár Ervin: A KÉK MEG A SÁRGA

Lázár Ervin:


A KÉK MEG A SÁRGA
Egyszer két festékpötty - egy kék meg egy sárga - egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.
- Nem menne kicsit távolabb? - mondta ingerülten a Kék.
- Menjen maga - válaszolta a Sárga -, s különben is, talán köszönne!
Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta - csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.
- Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! - morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.
- Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?
- De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!
- Engedje meg, hogy fölkacagjak - mondta gúnyosan a Sárga -, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem... és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.
- Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert... brr... vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!
- Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá... Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik... Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.
- Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.
- Hah! - kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:
- Nicsak, milyen szép zöld pötty!
 

czakkos

Állandó Tag
Állandó Tag
Lázár Ervin: A NYÚL MINT TOLMÁCS

Lázár Ervin:


A NYÚL MINT TOLMÁCS
A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.
A mese kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:
- Mek-mek.
Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: "Hej, de jó ez a friss réti csenkesz!", de azt is, hogy: "Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom." Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:
- Nyihaha.
A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.
- Mek-mek - majd kis gondolkozás után még hozzátette -, mek.
A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:
- Nyihaha.
Ami jelenthette azt is, hogy "nem értem", de esetleg azt is, hogy "jó napot". Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.
- Nyihaha, nyihaha - magyarázta a Ló.
- Mek-mek - próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.
De nem értette.
A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.
- I-ó, i-ó - mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért megértheti.
A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.
- Beee - mondta.
A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául.
Már-már úgy tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.
A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.
- Na, csak mondjátok - mondta -, szerencsére én minden nyelven beszélek.
Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.
De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.
A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki.
- Nyihaha - mondta a Ló.
- Mik-mek? Mik-mek? - kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.
- Azt mondja, hogy mek-mek - tolmácsolta a Nyúl.
A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:
- Mek-mek, mek-mek.
- Nyiha? Nyiha? - kérdezte most a Ló.
A Nyúl fordított.
- Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha - világosította fel a Lovat.
A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta meg előbb. Karon fogta a Lovat, odaballagtak az Úritökhöz, és megették.
"Vajon jól fordítottam?" - tűnődött a Nyúl, és a homlokát ráncolta.
 

orsi6535

Állandó Tag
Állandó Tag
Bátori Irén: A tücsök hegedűje


A napot felhő takarta el, a fűszálak sárgulni kezdtek. Néha reggeltől estig esett az eső. Nagy gondban volt a tücsök, hová rejtse a hegedűjét, hogy meg ne ázzon. Már három nap, három éjjel ezen töprengett, amikor egy szarka szólt rá a magasból:
- De búnak eresztetted a fejed, tücsök koma!
- Hogyne búsulnék, mikor féltem a hegedűmet! - felelte a tücsök. - Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.
- Azon ne búsulj! Elviszem én a te hegedűdet a leglombosabb tölgyfa kellős kö*zepébe. Olyan sűrű ott a levél, hogy a hegedűd se nem ázik, se nem fázik.
Örült a tücsök, meg is köszönte a szarka kedvességét. De amikor az felrepült a magasba a hegedűvel, bizony majd megszakadt a szíve utána.
Amint a szarka visszajött, így sóhajtott:
- Hová tetted a hegedűmet? Én is utána megyek.
"Bolond ez a tücsök" - gondolta a szarka, de azért elmagyarázta: - Látod azt a három akácfát? A harmadiknál jobbra fordulsz, s addig mégy, míg a mező végére érsz. Ott találsz egy nyárfasort, annak a végén egy nagy kertet, a nagy kert közepé*ben egy óriási tölgyfát - annak a kellős közepébe rejtettem én a hegedűdet, hogy a jövő nyárra is épségben maradjon.
Alig várta a tücsök, hogy a szarka a mondókája végére érjen. Szaladt árkon-bok*ron, hogy minél előbb megtalálja a hegedűjét. Bizony, nem ért oda olyan hamar, mint a szarka. Már a hold is feljött az égre, a csillagok is előbújtak, mikor a kertbe ért. A kert közepében ott állt a tölgyfa. Sírva fakadt a tücsök örömében, amikor meglátta.
Amint ott sírt, sírdogált, egyszer csak a tölgyfa kellős közepében megszólalta tü*csök hegedűje, de olyan gyönyörű szépen muzsikált, amilyen szépet se a fák, se a bokrok, de még a tücsök se hallott.
- Csak még egyszer nálam lehetne a hegedűm! - sóhajtotta a tücsök.
Abban a szempillantásban egy vékonyka holdsugár szállt a tölgyre, átfonta a tü*csök hegedűjét, s a másik pillanatban már ott volt a tücsök előtt.
Boldog volt a tücsök, s szaladt egyenest a mezőre.
Mikor a tücsöklyuk előtt álló fűszál meglátta a tücsköt a hegedűjével, örömében földig hajolt, úgy tisztelgett a mező muzsikusának.
De a nagy öröm nem sokáig tartott, mert megeredt az eső. Jajgatott szegény tü*csök: mi lesz most a hegedűjével? Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.
Megint megszólalt a szarka:
- Most aztán búsulsz megint, ugye? Nemhogy ott hagytad volna, ahová én vittem!
- Inkább föld mélyébe ásom, fű ne lássa, fa ne lássa - válaszolta a tücsök. Úgy is tett. De a föld nagyon hideg volt. Vacogott a tücsök, vacogott a hegedűje.
A tücsöklyuk előtt álló fűszál nem győzte hallgatni a vacogást. Meg is sajnálta na*gyon, bekopogott hozzá:
- Gyere ki, édes tücsköm, gyere ki egy szóra!
Nem kellett sokáig biztatni a tücsköt, előbújt gyorsan, mert azt hitte, talán kisü*tött a napsugár. De biz az nem sütött ki.
Mégse bújt elő hiába a kis tücsök, mert arra jött egy kicsi lány, annak a szoknyájá*ra ugrott. A kislánya szoknyája ráncában hazavitte. Szoknyáját a meleg kuckóba akasztotta, a tücsköt egész télre ott marasztotta. A kemencepadkán ágyát megvetet*te, kikeletig el se eresztette.
 

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
A három pösze (magyar népmese) 3 változat

A HÁROM SELYP LEÁNY
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna. Már ugyancsak ott volt az idejük, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve.
Egyszer egy idegen legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük.
Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz; a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány:
- Put a té, put a té!
A közbülső meg mindjárt rámondja:
- Ne fólj te, nem fabad befélni!
De a legkisebbik se hagyja:
- De drága a té, péndér addák!
A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott.


A HÁROM PÖSZE LEÁNY
Egy faluban, ahol a nap reggel kél, és este megy le, élt egy házban három nagylány, semmi híjuk színre-szemre. Három testvér, semmi híjuk hacsak az nem, hogy szegények pöszék voltak mind a hárman. - De csak akkor, ha beszéltek.Hát egyszercsak híre jár, hogy komoly kérő jön a házba. Nosza, öltöznek a lányok puccos ünneplő ruhába. [De keményen megfogadják, szóra sem nyitják a szájuk. - Jön a legény, mosolyognak, ők reája, az reájuk. Bodri is az ágy alá fut, s onnan morran. Nem sokáig: ágy alatt a lisztes láda, belekóstol, s nyalja váltig.Megrémül a legnagyobb lány: "Eti a tuta a littet!" Rá a másik: "Ott a töprü, ütt oda jól neti eddet!" A harmadik örömében szinte nem tud hova lenni: "Én ed tót te tótam, én nem, - én fodot mott férhed menni!"A legény csak ámul-bámul, nem is köszön, sarkon fordul, s nagyot kacag, jókedvében még a könnye is kicsordul.
 

Rozik

Állandó Tag
Állandó Tag
Lengyel Balázs: A csillagos sün

Lengyel Balázs: A csillagos sün

Figyelem! Új ablakban nyisd meg. Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa és sünmama: "Mi lesz ebből a
gyerekből?
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világlott a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent kell tudnia.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. - S rázogatta keservesen tapsi füleit. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lestek, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat, alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.
Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabált a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Alomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos; s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt?
Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: "Azért, hogy eljöhessen a tavasz."
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hüm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? - nem is gondolt rá soha többé!A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nem csak szűcsökből, vargákból áll a világ, nem csak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.
Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége lenni fagykirály rettentő uralmának.
– Üzenni kéne a fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. – A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák magukkal.
Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette.
– Egy fecske nem csinál tavaszt – csikorogta Fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. (Innen származik az a mondás a farkasordító hidegről.)
– Nem bizony, egy fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó alattvalók.
– Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.
– Azt mondom én – folytatta a bölcs –, szerezzünk egy pacsirtát.
– Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent volt.
– Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok.
Mit volt mit tenni, beleegyeztek.
– Jöjjön a pacsirta.
Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg besütött a napsugár.
Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok irányába.
Ott ül a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába, amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik, gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől.
 

Rozik

Állandó Tag
Állandó Tag
Szutyejev: Visszajött a répa

Szutyejev: Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:
- Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt meg egy.
Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édes krumplit, örömmel hazavitte.
Belépett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!" A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza. Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?" A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.
Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte. Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!" Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt az őzike a nyuszi házához.
Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában. ,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.
 

Rozik

Állandó Tag
Állandó Tag
A három kismalac és a farkas (Angol népmese)

A három kismalac és a farkas

(Angol népmese)

Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította:
- Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította:
- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.
- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót.
A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:
- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba.
A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé.
A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek:
- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!
A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.
 

Rozik

Állandó Tag
Állandó Tag
A medve, a róka meg a bödön vaj Norvég népmese

A medve, a róka meg a bödön vaj
Norvég népmese

A medve meg a róka egy bödön vajat vásároltak együtt, hogy eltegyék karácsony estére, vacsorára. Jól eldugták a galagonyabokor tövében, aztán lefeküdtek és elaludtak. A róka egyszer csak felpattan, mint akit álmából felvertek, és elkiáltja nagy hangon:
- Jó, máris megyek! - Azzal elszalad.
A medve félig felébredt ugyan a kiáltásra, de nagyon álmos volt, átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. A róka meg azalatt kiásta a bödönt, evett a vajból, aztán visszadugta a helyére, szépen eligazította, elegyengette a földet is felette, hogy más meg ne találja. Miután ezt mind elvégezte, visszafeküdt a mackó mellé. Mackó bá', mikor felébredt, megkérdezte, mitől zsíros a pofája.
- Képzeld csak, keresztelőbe hívtak, amíg te aludtál! Nagy ebéd volt, úgy jóllaktam, mint a duda - füllentette Ravaszdi. És mivel a medve tudni akarta, hogy hívják a gyereket, egy percnyi gondolkodás után azt is megmondta:
- Torkos szájú! Szép név, igaz?
Másnap ugyanúgy történt minden. A róka hangosan odakiáltotta a senkinek:
- Jó, máris megyek!
Aztán leszaladt a bokorhoz, kiásta a karácsonyi vacsorájukat, jó felét megette, és később, mikor a mackó felébredt és megkérdezte, mitől zsíros a képe, elhitette vele, hogy most a másik szomszédja hítta keresztelőbe.
- No és ezt a gyereket hogy hívják? - tudakolta a medve.
- Felelennvan. Szép név, igaz?
Harmadnap megint lefeküdtek a napos dombtetőn, és amíg a mackó aludt; róka koma mind megette a vajat, kinyalta még a bödön alját is. Aztán elhitette a medvével, hogy megint keresztelőbe hítták, mert neki sok jó szomszédja van.
- Ez a harmadik olyan szép gyerek, hogy öröm nézni. A neve: Csepp sem maradt. Szép név, igaz-e?
Végül a medvének is kedve támadt megnézni a bokor alá rejtett kincset, és mikor látta, hogy üres a bödön, a rókára támadt:
- Te etted meg! Más nem tudhatta, hogy ide dugtuk!
- Én hozzá se nyúltam! Te etted meg, és most rám fognád, szép dolog, mondhatom! - hazudta a róka szemtelenül.
Veszekedtek, egyik a másikat vádolta a vajlopással, már-már verekedésre került a sor. Ravaszdi persze tudta, hogy akkor ő húzza a rövidebbet, hát gyorsan kieszelt valamit:
- Ide hallgass! Így sohase tudhatjuk meg, melyikünk a tolvaj. De mondok egyet: most feküdjünk le aludni, aztán mikor felébredünk, meglátjuk, melyikünknek zsíros a szája széle, mert az a vaj tolvaj!
A medve beleegyezett, és nemsokára mélyen aludt, hiszen nyugodt volt a lelke. Ravaszdi meg, mihelyt hallotta a hortyogásán, hogy alszik, leszaladt a galagonyabotoshoz, összekapart nagy nehezen még egy borsónyi vajat a bödön alján, azzal bekente a mackó szája szélét.
Így aztán mégiscsak rajtamaradt Tányértalpú komán, hogy ő a vaj tolvaj, és amilyen együgyű, végül talán maga is elhitte.
 

Szerzsike

Állandó Tag
Állandó Tag
Mátyás ,az igazságos király

Mátyás király és a tök

Mátyás király idejében éldegélt egy szegény ember. Volt két sovány tehénkéje, azokkal dolgozta a földecskéjét. Egyszer a szegényember földjén termett egy hatalmas disznótök. Gyönyörű szép sárga héja volt. Súlyra megvolt egy mázsás.
Hát, hogy ennyire különösen nagy tök termett a szegény ember földjén, elhatározta, elviszi ajándékba Mátyás királynak.
Mátyás király örült az ajándéknak. Az ajándékozót mindjárt meg is jutalmazta egy marék pénzzel. A szegény ember vett két szép ökröt rajta, s boldogan hazavitte.
Meglátta a gazdag szomszédja, hogy a szegényember két szép ökörrel szánt, s a teheneit otthon pihenteti, mindjárt megkérdezte:
– Mondja szomszéd? Miből vette kend ezt a két szép ökröt?
– Hát, nem a Csák Mátétól loptam az árát! – felelte a szegény ember, s elbeszélte, miként ajándékozta meg Mátyás királyt a tökkel. Tőle kapta az ökrök árát.
Gondolta magában a gazdag ember:
– Hej, ha ez a szegény szomszéd azért az egy tökért ekkora ajándékot kapott, mekkora ajándékot kapok én, ha elviszem neki a két, szép címeres ökrömet?!
Egyszer csak beállított a királyhoz, hogy ő ajándékot hozott, elhozta a legszebb ökreit.
Mátyás király átlátott a szitán, de nem mutatta. Megmustrálta az ökröket, s azt mondta:
– Igen szép állatok. Ilyen szépet még nem is láttam. – Akkor a király megmutatta a gazdagnak az óriás tököt, s azt kérdezte:
– Hát ilyent kend látott-e? Ekkora, csuda disznótököt?
– Nem, soha nem láttam – felelte a gazdag ember.
– No, ha nem látott, akkor legyen a kendé! – mondta Mátyás király, s elbocsájtotta a leforrázott kapzsit.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Szerzsike

Állandó Tag
Állandó Tag
A csodatök

A csodatök(Német népmese)

Volt egyszer egy szegény kisfiú. Özvegy édesanyjával éldegélt egy faluban, abból a néhány rézkrajcárból, amit az édesanyja mosással, fonással meg tudott keresni. Történt pedig egyszer, hogy az özvegyasszony megbetegedett, s attól fogva a kisfiúnak kellett megkeresni a mindennapi kenyérrevalót. Egy nap azonban semmi munka se akadt, s üres kézzel, szomorúan bandukolt hazafelé. Már-már sírdogálni kezdett, amikor az árokparton megpillantott egy szép nagy tököt, és bár ugyancsak meghúzta a karját, nagy diadallal vitte haza.
- Lám csak - örvendezett az édesanyja is -, milyen szép tök! Jó lesz megsütni.Hanem abban a pillanatban még a lélegzetük is elakadt a csudálkozástól, mert a tök moccant egyet az asztalon, és megszólalt:- Dehogyis süssetek meg engem! Ültess csak föl az ablakpárkányra, te kis legény, vágj ki belül, vágj nekem orrot, szájat, szemet, aztán tegyél rá a bakancsodra, dugd belém kétfelől a kesztyűdet, a többit meg bízd rám.A kisfiú nem értette a dolgot, de aztán úgy tett, ahogy a tök mondta. És alig állította bele a kifaragott tökbe az egyetlen szál gyertyájukat, alig állította rá a bakancsára, amikor a tök - kip-kop - megindult, körüljárt a szobában, s mire utána kaphattak volna, kikocogott az ajtón. No hiszen sopánkodott is a szegény asszony, és sírt a kisfiú, hogy mennyire pórul jártak! De sokáig nem búslakodhattak, mert egyszerre megzörgették az ajtót:- Bummbumm! Burubumm! - s ahogy a kisfiú arasznyira kinyitotta, hát jön ám befelé nagy parádésan a tök, s a két kesztyűje között egy gyönyörű, pirosra sült cipót szorongat. Kérdezték volna, hogy honnan jön, hol vette a cipót, de a tök éppen csak meglobogtatta kicsit a gyertya lángját, s már döcögött is újra kifelé.Aztán nemsokára újra megdöndült az ajtó: - Bummbumm! Burubumm! - s jött befelé a tök, egy jókora darab szalonnával. Azt is éppen csak letette, azzal szedte bakancsnyi lábát kifelé. Így aztán már szalonnával ették a kenyeret, a szegény asszony meg a kisfia, amíg harmadszor is meg nem döndült az ajtó: - Bummbumm! Burubumm! - s jött befelé a tök, kétkesztyűnyi hóna alatt két üveg betegnek való vörös borral. Nem is számolták már azután, hány bummbumm döndült még az ajtón, de az biztos, hogy a kisfiú egyebet se tett, csak az ajtót nyitogatta, a tök pedig telehordta a kicsi szobát kolbásszal, zsírral, egy bödön mézzel, új cipővel, új ruhával, még új gyertyát is hozott. Már kevés híja lehetett az éjfélnek, amikor ismét bezörgetett, de most egész halkan; és olyan fáradtan, görnyedten jött be, hogy a kisfiú aggódva kérdezte meg:- Kedves tök, talán bizony elfáradtál?- Bizony el - felelte a tök, de mire ezt kimondta, addigra el is lobbant a beleállított gyertya. tök billent egyet, ledőlt a kis bakancsokról, s úgy hevert a padlón, mintha sohase élt volna.
Bizony megkönnyezték a csodatököt, de aztán a kisfiú gyorsan összeszedte kiszedett magját, megszikkasztotta a kályha mellett, s jól eltette tavaszig. Tavasszal pedig elültette, és azóta azt lesi, hátha terem neki másik csodatök.


 

bkovats48

Új tag
Mese a kis nyusziról és a rókáról - Őri István

Őri István

Mese a kis nyusziról és a rókáról

Hogyan lett a kis nyusziból gyönyörű pillangó?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő. Ebben az erdőben lakott sok-sok mindenki, békességben, fűből, fából, nádból, szeretetből épített házakban. Mindegyik ház között a legnagyobb az erdő közepén állt. Itt dolgozott sok szorgalmas kis lakó, cica, kutya, nyuszi, róka és még mindenféle erdőlakók. Ki ezt csinált, ki azt, mindegyiknek megvolt a maga dolga, mint annak a kis szürke nyuszinak is, aki az erdő pénzügyeit intézte. Leveleket írt, nyomtatványokat töltött ki, táviratokat küldött, telefonált és még sok minden mást is csinált.

Dolgozott a Kis Nyuszi egész nap, s még este és éjjel is, mintha soha sem akart volna elfogyni az a sok papír. Ez így ment napról napra, évről évre. Felfigyeltek erre mások is, de különösen a Róka, aki régóta ismerte a Kis Nyuszit. Gyakran találkoztak, sokat beszélgettek mindenféléről. Nem lesz ez így jó, gondolta a Róka, a Kis Nyuszi csak dolgozik, egyre sápadtabb, nincs semmire ideje, s mire eljön a hétvége, már alig lát, olyan fáradt. Nagyon sajnálta, szeretett volna segíteni rajta. Mindenféléket javasolt, többféleképpen próbálkozott, eredménytelenül. De nem adta fel.

Egyik nap délután odament a Kis Nyuszihoz, aki akkor is hegynyi papír közt keresgélt, és így szólt hozzá:

- Figyelj csak, Kis Nyuszi, van egy ötletem!

A nyuszi mosolyogva fordult a Róka felé, mert tudta, hogy most valami jó következik, mint mindig, amikor a Rókával beszélgetett.

- Igen? - s nagy szemekkel várta a választ.

- Rendezzünk futóversenyt! Van egy pár tábla csokoládém. Eredetiek, Tündérországból! Aki győz, azé lesznek a csokik.

- Ó, csokoládé..., Tündérországból... - a Kis Nyuszi elnézett valahova messze, mintha angyalszárnyai nőttek volna a csokiknak, s egyenesen feléje repültek volna.

- Menjünk! - mondta, s már ugrott is fel, otthagyva papírokat, nyomtatványokat, telefont, íróasztalt.

Kimentek a nagy ház elé, az erdőbe. A nyuszi megkérdezte:

- Merre fussunk, Róka?

- Majd meglátod, csak maradjunk mindig a nagy ösvényen.

- Jó - felelte a nyuszi.

Egymás mellé álltak, s az első madárfüttyre elkezdődött a verseny. A Kis Nyuszi a Rókát figyelte, merre megy, nem tér-e le valahol az ösvényről. A Róka pedig maradt a megkezdett úton, mert az a nyuszi háza előtt vezetett el.

Nem kellett sokáig futniuk, a Kis Nyuszi nem lakott messze. Amikor feltűnt a fűből-fából épített nyuszilak, a Róka kissé hátramaradt, hogy a nyuszi legyen a győztes.

Így is lett. Egyszercsak ott álltak a kapuban, s a Kis Nyuszi hirtelen nem értette, hogyan is került haza. De nem is gondolkodott rajta, hanem vidáman felkiáltott:

- Én győztem, Róka, enyémek a csokik!... Németországból! - tette hozzá álmodozva.

A Róka kissé távolabb állt, s nagy-nagy szeretettel nézte a nyuszi örömét.

- Természetesen, Kis Nyuszi, de talán menjünk beljebb.

A Nyuszimama és a Kis Nyuszi húga nagyon meglepődtek, amikor ilyen korán látták belépni őket.

- Mi történt, Kis Nyuszi? - kérdezte a Nyuszimama.

- Futóversenyt rendeztünk a Rókával és én győztem, enyémek a csokoládék, amiket a Róka hozott Németországból! - újságolta lelkesen a Kis Nyuszi, és szinte repkedett a boldogságtól.

- Hát akkor foglaljatok helyet, gyermekeim - mondta a Nyuszimama.

Mindnyájan letelepedtek a nagy asztal köré, a Róka elővette a csokoládékat és odaadta a Kis Nyuszinak. Ő csak nézte, magához szorította őket, mintha soha nem akarná kiengedni a kezéből.

- Talán kóstoljuk meg... - mondta a Nyuszimama.

- Igen, kóstoljuk meg! - a Kis Nyuszi kibontotta az egyiket és senkivel sem törődve, elkezdte enni. Nyuszimama hálásan nézett a Rókára, mert megértette, hogy miért is rendezte ezt a futóversenyt.

A nyuszicsalád élénk beszélgetésbe kezdett, mint régen, és észre sem vették, amikor a Róka magára hagyta őket.

Ettől kezdve a Kis Nyuszi élete megváltozott, nem maradt ott késő éjszakáig dolgozni, a sápadtság lassan eltünedezett az arcáról, nagyon sokat nevetett, s amikor ment valahova, papírokat lobogtatva, szinte nem is lépett, hanem repkedett, mint a pillangók az erdőszéli réten.

Hamarosan új nevet adtak neki az erdő lakói: Kis Nyuszi helyett Gyönyörű Pillangónak hívták.
 

Mylady1976

Állandó Tag
Állandó Tag
Homoki Nagy Katalin: Az ÁLMOS SZÉL

Az ÁLMOS SZÉL

Tudjátok-e, hol alszik a szél? Elmesélem nektek.
Sokféle szé fúj a Földön... Van köztük szelíden simogató langyos esti szellő; dolgos, szélmalmot forgató; s van várva várt, esőt hozó, s van viharos is. Kellemetlen a böjti negyvennapos szél, de van egészen gonosz is: házakat fölkapó, fákat kicsavaró orkán!
A mi szelünk fiatal volt, széles és kicsit komisz. Hol túl sokat markolt, hol keveset fogott. Néha túl erősen fújt, máskor meg hamar elfáradt. Szerette bosszantani a fákat, csavargatni az ágaikat, leszórni a madárfészkeket. Ha olyan kedve támadt, felkorbácsolta a tavat, úgy, hogy a halak alig láttak az iszapos vízben. Az embereket is megharagította; kedvenc szórakozása volt olyan gyorsan csapkodni az ajtókat, ablakokat, hogy az üveg is kitörjön belőlük. A szélkakast pedig addig forgatta körbe-körbe, amíg szegény majd leszédült a kéményről.
Így ment ez egész nyáron. Félt már tőle az egész határ.
De lassan megjött az ősz, s a kis szél is fáradni kezdett. Egyre lassabban tekergőzött, egyre lejjebb szállt, hangja is megcsendesedett. Szeretett volna elnyúlni valahol, s hosszú álomba merülni.
Így hát elindult szálláshelyet keresni magának.
Eszébe jutott a tó, selymes kék vizével. "De jót fogok aludni rajta!" - gondolta. Ahogy odaért, szépen elfeküdt a víz tetején. Igen ám, de a tó felismerte régi ellenségét, felborzolta a tükrét, halai felkavarták az iszapot. A tó hullámzani kezdett, egyre erősebben dobálta hátán a szelet. S mikor a haragos, tarajos hullámokat meglátta a szél, inába szállt a bátorsága, gyorsan menekülni kezdett, nehogy belefulladjon a habokba.
Futott, futott. A tó még esőt küldött utána. Végre elért az erdőbe. Elbújt az öreg tölgyfa koronájába, a lombok közé. "No, itt végre kifújom magam!"- fütyörészte. De nem sokáig lehetett nyugta itt sem! A madarak, akiket korábban kirázott a fészkükből, ráismertek. Körülfogták, csipkedték. A tölgyfa jól megkapaszkodott gyökerével a földbe, megfeszítette erős törzsét, s addig rázta a szelet, míg az hopp, leesett a földre, rohant-rohant a hegy felé.
Ahogy közeledett, a hegy sziklákat kezdett görgetni feléje, hogy betemesse. Innen is iszkolnia kellett. A falu felé vette az útját. Már alig volt jártányi ereje. Gondolta, az emberek majd csak befogadják. Beosont az első ház ajtaján, hogy lerogyjon a nagy fotelbe. De már ugrani is kellett ki az ablakon, mert a házigazda söprűvel fogadta.
Ekkor már szepegett a kis szél, kócos fejét lehajtva oldalgott a réten. Nagyon megbánta minden csínyét. Könnyei megöntözték a szomjas virágokat. A virágok meg is kérdezték:
- Ki vagy te, kedves vendég?
- A szél nem akart hinni a fülének. Nagy nehezen elmesélte, miért sír, hogyan járt, mennyire fáradt. A rét megsajnálta, s elhitte a szélkölyök suttogását, hogy meg akar változni.
- Jól van, jól, ne sírj már! Én segítek rajtad! Tudod mit? Bújj be szépen füveim, gyökereim közé, ott senki nem fog rád találni!
Így is történt. A fáradt, álmos kis szélgyerek bebújt a rét alá, betakarózott a füvekkel, virágokkal, s nyomban el is nyomta az álom. Igen ám, de szép fehér haja kint maradt. Puha szálai finoman hajladoztak a levegőben. Amikor az emberek meglátták, elnevezték árvalányhajnak.
De ugye, ti is tudjátok, hogy amelyik réten árvalányhaj fehérlik, ott halkan kell lépkedni.

Homoki Nagy Katalin
 
Oldal tetejére