Mesék

Varga Katalin: Ki vitte el a piros almát?

Varga Katalin
A kis sünnek volt egy illatos, piros almája. Ott őrízte a kuckójában, a fonnyadt fű alatt.
Egy alkalommal a kis sün elment gallyat gyűjteni. Jó messzire benn járt a fák között. Mikor kuckójába visszatért, hasztalan kereste az illatos almát.
- Ki vitte el a piros almát?
- Én nem! – makogott a mókus.
- Én nem! – vinnyogott a borz.
- Én nem! – vakkantott a róka.
Éppen akkor jött arra a medve. Meghallgatta a kis sün történetét, figyelmesen megnézte a másik három állatot, majd így szólt:
- A róka dugta el!
- Honnan tudod? – csodálkozott a kis sün.
- Ott van a szájában – brummogta a medve. – Nézzétek csak, hogy kidudorodik a bal pofája!
A róka kiejtette a szájából az illatos, piros almát s elfutott a sűrűbe.

Jékely Zoltán : A három törpe

Jékely Zoltán : A három törpe
(bolgár népmese nyomán)

Három törpe : Babszem, Bikkmakk és Borsika vidáman dalolászva ment, mendegélt az erdőben. Babszem szamócát szedegetett, Bikkmakk mogyorót gyűjtött, Borsika pedig, a haszontalan, pillangókat hajkurászott a sapkájával.
- Hallod-e, Borsika – szólt rá Babszem -, te megint csak lebzselsz, haszontalankodsz, ahelyett hogy télirevalót gyűjtenél!
De Borsika rá se hederitett.
- Megvan! – kiáltotta, s éppen ráhasalt egy pilledt pillangóra. Aztán megfogta, s betette egy gyufáskatulyába.
- Szégyellhetnéd magad! – mordult rá Bikkmakk is.
- Nem sajnálod az ártatlant? Vagy talán száritott pillangót akarsz enni télen?
De Borsikának beszélhettek, akár a falnak : fel se vette, csak nyargalászott, szökdécselt a csapongó pillangók után, míg egyszer csak meg nem botlott egy makkban, s orral egy hatalmas tölgyfának esett.
- Jaj, az orrom! Segítség! – nyöszörgött ott a földön Borsika, és markába fogta megdagadt krumpliorrát.
- Most megjártad, te semmirekellő! – szaladt oda Bikkmakk es Babszem; talpra állították Borsikát, orrát bekötötték egy nagy piros keszkenővel. Aztán kétfelől belékaroltak s úgy mentek, mendégeltek tovább.
Addig mentek, mendégeltek, míg egy szép, kies tisztásra nem értek. A tisztás szélén, öreg fák gyökerei alatt forrás csörgedezett, s fent a lombban gyönyörűen énekeltek a madarak.
- Itt építjük fel a házunkat! – dobbantott egyet Bikkmakk, a botját beszúrta a tisztás gyepébe.
- Nagyszerű! – lelkendezett Babszem is, s ő is leszúrta a botját.
De Borsika nem szúrt le semmit. Nem is volt botja. Savanyú képpel nézelődött ott egy darabig, aztán se szó, se beszéd, elillant.
A madarak meghallották a házépítés hírét, s boldog csivitolással adták tovább egymásnak:
- A törpék házat építenek! Gyertek, segítsünk nekik!
Babszem mindjárt hozzá is látott a téglavetéshez. Volt ott víz is, gyep is, sár is elég.
Bikkmakk cölöpöket, gerendákat, karokat vágott, hogy csak úgy zengett-bongott az erdő a nagy fejszecsattogástol.
A madarak pedig – surr-burr – ide-oda repdestek, s egymás után dobálták, ejtegették le a tisztásra a finom háncs- és fűcsomókat a fal megkötéséhez.
Borsika akkor már a forrásnál kuporgott és halászott.
Bikkmakk es Babszem észrevette, odapiroslott a sapkája.
- Borsika, te világlustája! – kiáltott oda Bikkmakk. –Hát hol akarsz meghúzódni, ha jő a tél?
De annak ugyan beszélhettek: egy darabig még kavarta ott a forrás vizét egy pálcikával, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s már csak messziről hallotta a kopácsolást. Egy gyönyörűséges, fecskefarkú pillangó szállt feléje. Borsika lekapta a sapkáját, s nekiugrott a pillangónak. De az okosabb volt, féloldalt elcikázott, csapongva lebegett jobbra-balra, míg el nem nyelte a rengeteg. Oda már Borsika nem merte követni.
Fordult volna vissza, de az ösvényt a tisztás felé nem találta, s a kopácsolás sem hallatszott, olyan messzire elkalandozott a társaitól.
- Jaj nekem, most itt pusztulok! – nyöszörgött Borsika, s megindult vaktában arrafelé, ahol a tisztást gondolta.
De alig lépett hármat, az erdő hirtelen elsötétült, a lombok közt fekete fellegek mutatkoztak – jött a vihar.
Bumm-bumm-bumm! – bömbölt a mennydörgés, a lombok rémülten zizegtek, a fák recsegtek-ropogtak, hasadoztak, s Borsika azt hitte, mindjárt vége az életének. Futott, futott, ugrabugrált fától fáig, s egy perc alatt bőrig ázott. Végre talált egy jókora faodút, abba bekuporodott mint egy didergő mókus, s várta , várta, hogy elüljön a vihar.
- Jaj, csak most az egyszer megmeneküljek! – nyöszörögte Borsika. - Jó törpe leszek, dolgos törpe leszek, s többet sohasem hajkurászok pillangókat, míg a pajtásaim dolgoznak.
Amikor a lombok közt kikukucskált az első csillagocska, Borsika kibújt az odúból, s botorkálva megindult a sötétségben.
Meg-megbotlott, hasra esett, feltápászkodott – olyan sötét volt, hogy az orráig se látott. Az éjszaka hideg volt, s ő csuromvizesen didergett is, mint a rezgő nyárfalevél.
Hát egyszer csak mit lát? Mintha piciny ablak világítana előtte, s nem is olyan messzire!
Borsika szívébe reménység költözött. Addig-addig botorkált, amíg egy takaros kis házhoz nem ért.
A házikó kéményéből ezüstösen tekergett a füst; belülről vidám nótaszó hallatszott.
Borsika odalopódzott, bekukucskált az ablakon.
Hát mit lát? A kemencepadkán ki más ül, mint Bikkmakk es Babszem, saját személyükben! Vajon mitől dalolásznak olyan vidáman?
“Hát most én hogy zörgessek be? – tanakodott magában Borsika.- Ezek nélkülem építették fel a házat, talán be sem engednek…”
De szégyen ide, szégyen oda, az éhség és didergés nagyobb uraság, Borsika végül is bekopogtatott.
- Ki az? – kérdezték belülről.
- Borsika! – nyöszörgött. – Eresszetek be! Megvesz az isten hidege.
- Hát gyere be! – hallatszott belülről, a jó meleg kemence mellől, mire Borsika nekibátorodott s belépett. Osszeázva, kéken-zölden, toprongyosan állt meg a küszöbön, sapkáját kínjában egyre forgatta a kezében.
- No te ágrólszakadt! – kacagtak azok ketten. – Ha most látnád magad a tükörben!... Hát kellett ez neked? Ez aztán jó lecke volt!
- Segíthetek valamit? – kérdezte fancsali képpel Borsika, s odasompolygott a kemencéhez, hogy melegedjék egy kicsit.
- Eppen fogytán a fánk – mondta Bikkmakk. – Eredj csak ki az erdőbe, s a bokrok alól, az odúkból s ahonnan még lehet, kotorássz elő valami száraz rőzsét! De el ne kóborolj, mert nem találsz vissza!
Borsika hálásan surrant ki az erdőbe. Térült-fordult, s nemsokára egy jó köteg száraz ággal állított be; letette a kemence elé, majd leguggolt, tördösni kezdte, s egyet-egyet dobott is a hamvadó tűzre.
- Ezentúl te gondoskodol a tűzifánkrol. Megértetted?- rendelkezett Bikkmakk.
- Es a vízhordásról! – toldotta meg szigorúan Babszem. – A tűzben majd láthatsz elég sok piros pillangót, s a vízben meg keresheted a halakat. De csak munka közben. Megértetted?
Borsika lehorgasztotta a fejét, s így szólt: - Meg én, hogyne értettem volna meg! Csak mondjátok végre, hogy nem haragusztok rám. Hogy megbocsáttok.
- Most még az egyszer megbocsátunk – mondta Bikkmakk. – De ha még…
- Nem, nem, soha többé nem csatangolok el, mialatt ti dolgoztok – vágott a szavába Borsika.
- Hát akkor szent a béke – mondták a társai. – Most pedig az idő későre jár, s mi sokat dolgoztunk ma, feküdjünk le aludni.
- Feküdjünk le – motyogta félálmában Borsika.
Azzal száraz, madárhozta fűből, háncsból, fészektollból puha ágyat vetettek maguknak, leheveredtek, elaludtak – s meg ma is aludnának, ha az éhség hajnaltájban fel nem zavarta volna őket…

Arany László A kis kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!
Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:
- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.
- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.
Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:
- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

Zelk Zoltán Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

Zelk Zoltán
Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója


Egy kiscsikó nagyot gondolt, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója. Kiszökött az istállóból, ki ő, az udvarra, ottan aztán gondolkozott: erre-e vagy arra? Megkérdezte jobb lábától, így felelt az: jobbra... megkérdezte bal lábától, az meg azt mondta: balra... Mérges lett a kicsi csikó, s így kiáltott: se erre, se arra, én mondom meg, merre mentek, két szememmel én vezetlek induljunk amarra!
El is indult a kiscsikó, kiért az utcára, amerre a szeme mondta, arra ment a lába. Néha futott, néha meg csak ballagott, megállott, fölötte a kék magasban három lepke táncolt. Lepkénél is magasabban, madarak lebegtek, madaraknál magasabban, szinte aludt, olyan lassan, úszott egy kis felleg. Fellegnél is magasabban, - mi is lehet magasabban - ott már a nap szállott, aranyszárnya beragyogta, átalérte, átalfogta az egész világot! Így mendegélt a kis csikó, így tanulta ezt a szép világot, fecskét, felhőt, aranyszárnyú napot és virágot - mint a betűt, úgy olvasta a rétet és az utcán a házat, a kéményből szálló füstöt, kertekben a fákat, a fákon az ágat, az ágon a levelet, úton futó szekeret, szekeren a kereket, labdát rúgó, lepkét űző, kavicsdobáló, kergetőző, domboldalon hempergőző gyereket!
Azt hitte a kicsi csikó, hogy már mindent látott, ismer ő már mindent, mintha otthon az istállót - ideje hát megkeresni, akihez patkót veretni indult: a kovácsot. Ideje, hogy patkó legyen már az ő lábán is, akkor aztán lehet por is, jöhet hó is, sár is. Azt se bánja, ha nem vasból készül az a patkó, az se baj, ha csak ezüstből, az se, ha aranyból, hiszen ő még kicsi csikó, sokára lesz nagy ló, beéri ő azzal is, ha gyémánt az a patkó...- Így baktatott a kiscsikó, teli gondolattal, dehogyis törődött ő már fákkal, madarakkal, nem törődött már egyébbel, nem gondolt már mással, csak azzal s hét határon, nem is annyin, de hétszázon nagy hírű kováccsal. Megleli-e valahára, odaér-e végre, ki hinné, hogy olyan messzi az a falu vége?
Mert ott lakik azt, azt már tudja, hallotta anyjától, aki jaj de sokat, szépet mesélt a kovácsról... Mesélhet is, ő már látta, mikor patkóért volt nála, abban a kis faluvégi, nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, belül kormos házban, hol a lángok a szikrából úgy kelnek ki, mint tojásból, s rögtön nekipirosodva szállnak föl a magosba, ottan, mintha
dudaszóra, dehogy arra, fújtatóra, a fújtató szélszavára járják, lányok piroslobogású, piros arcú, piros lábú piroskedvű táncát! Ott lakik a tűznek, vasnak parancsoló híres kovács, az a bőrkötényes, olyan erős, vasat hajlít, de sohase mérges. Mindig tréfát tud a szája, a vasat így kalapálja: "Belőled patkó leszen, te abroncs a kereken, te ásó, te meg kapa..." Mindegyikhez van szava - szeretik is, az se fáj, ha rájuk ver a kalapáccsal, attól is csak erősödnek, attól is csak nagyra nőnek!
Node, hogy a mesémet még tovább is meséljem, elmondom, hogy épp egy macska futott arra a csalánnal és papsajttal teli árokszélen. Gondolja hát a kis csikó, ha nincs kitől mástól, megkérdezem, hol a kovács, ettől a macskától. Szól is hozzá, így köszönti:
- Szép jó reggelt, szomszéd, te vagy az a híres cirmos, én meg csikó volnék. Elindultam hosszú útra, járom a világot, láttam napot, felhőt, fecskét, fákat és virágot, láttam rétet, házat, füstöt, úton futó szekeret, s láttam olyat...el se hinnéd, én se hinném el neked, én se hinném, ha nem látom: gyereket, aki két lábon, nem úgy, mint mi, nem négy lábon, nem úgy, mondom, de két lábon áll is, jár is, szalad is, ha beljebb mégy a faluba, megláthatod magad is... De amiért útra keltem, járom a világot, nem lelem én, nem találom sehol a kovácsot!
Vadászatról jött a macska, s mert nincs tarisznyája, úgy hozta csak az egeret haza a szájában. És ez volt a szerencséje, jaj, milyen nagy szerencséje, annak az egérnek, mert egérrel a szájában macska se beszélhet. Letette hát, le az útra, s már hiába nézte, nézhette, hogy árkon-bokron túl van az egérke!... Fut az ebéd! - sír a macska s úgy nézett utána, ahogyan a kecske nézne futó káposztára, ahogyan a kutya nézné a szaladó hurkát, májast, vérest, s a gazdasszony a lábrakelt kapros túrósbélest! Nem soká búsult a macska, holnap is nap, egeret holnap is talál a réten, ha nem ottan, a pincében, eleget. A csikónak válaszolva, így szólott hát miákolva azzal a jajongva zengő, ha baja nincs is kesegő, "i"-vel, "a"-val "ú"-val nyúló kutyafület szomorító macskanyelven, hogy: Miaú... És még egyszer, hogy: Miaú...
Ejnye, te buta macskája! - kiáltott a csikó rája - nem a "mi a", hanem "ki a"! Ember, aki bőrkötényes, kalapácsos, sose mérges, tűznek, vasnak is ura - én mondom, csikószavamra, én mondom, hogy így igaz!
De a macska csak ezt fújta: Mi-aú...Mi-aú... Aztán újra, újra csak ezt, hogy: Mi-aú... Míg a csikó el nem unta, visszaballagott az útra, nagy mérgesen így dohogva: hiszen gondolhattam volna, hogy egy ilyen semmi macska, hol a kovács, nem tudhatja! Nem kell patkó a lábára, úgyis fölmászik a fára, háztetőre, kerítésre, ha fázik, a kemencére - annyi dolga, semmi dolga, nem húz ekét, szekeret, annyi gondja, nincs más gondja, kergeti az egeret!



... Megyen tovább a kiscsikó, sűrű porban, gondban, talál-e majd valakire, aki tudja, hol van, ki megmondja, hol a kovács - s egyszerre csak hallgat... két fülével hallja... Jaj, mit is hall... jaj, beh szép ez... beh gyönyörű, beh csodás... valaki csak ezt kiáltja:
- Ott-ott-ott-ott a kovács! - Nem azt kiáltja: ott a pék, ott a szabó, ott az ács, ott a cipész, ott a bognár, hanem ezt: - ott a kovács! Ott-ott-ott-ott a kovács!
Nézdegél a kicsi csikó, s látja, hogy a porban fürdik egy kendermagos tyúk, mint ruca a tóban. Ő kodálja, ő kiáltja azt a szép varázsszót, amitől a csikó kedve rögtön táncra állott, s a tyúkocskát boldog szóval köszönti eképpen:
- Szép jó napot, annyi magot, kukoricát és kukacot, mint fűszál a réten! Láttam tojást szakajtóval, azt mondták, hogy mind te tojtad... Hallottam, hogy száz csibéd volt, s egynek se lett híja, mind a százat fölnevelted, puha szárnyad alá vetted, mikor jött a héja... Híred-neved fényesebb, mint akármék madárnak, akkor is, ha csak palánkig, ha az eperfa ágáig repít föl a szárnyad. Hallottam én, hogyan sírt a fülemüle és pacsirta, mert nem tudták a varázsszót, azt az ott-ott-ott - a kovácsot, ezért a nagy zokogás - mondjad, mondjad, édes húgom, kendermagos kicsi tyúkom, mondjad, hol van a kovács! -No hiszen! Ennyi dicséret! Tyúk csőréből száll az ének, de csak ennyi, semmi más: Ott-ott-ott-ott - a kovács!
- Ott, ott, ott, ott, csak ezt mondod, azt is mondd, hogy hol az az ott! - szól a csikó már kiáltva tyúkocskára, de hiába, hogyha mást nem mondhatott: ennyit tanult az anyjától, mert az se tudta tovább, az is csak a csirkeólat járta, nem az iskolát!
- Hiába no, holtig tanul, ha tovább nem él, aki él, most már azt is megtanultam, tyúkesze van csak a tyúknak - gondolja a kicsi csikó, s búsan tovább mendegél. Porban, gondban, még nagyobban, még búsabban mendegél, feje fölött nem száll lepke, nem cikázik már a fecske, nem repül más, csak a szél. Fönn az égen, hol nemrégen göndör felhő lebegett, készülődnek, fenekednek, villámkarddal harcba mennek, borzas, kusza, vadfekete, nagyharagú fellegek. A napot is eltakarják, soha ilyen szomorút, amerre a csikó jár most, még az ég is beborult. Nemcsak borul, szakad is már, megered a zápor, hasad az ég, az a sötét, a villámok cikkanó kardjától. Mintha ledőlnének a hegyek, olyan robaj szakad a világra, mikor két fekete felleg, mint a bikák, összevesznek, s ölelkeznek életre-halálra!
- Itt van már a világ vége... jaj, milyen ifjan megértem... - sír a csikó, s nagybúsan néz patkótlan lábára - kocsit húzott a dédanyám, a nagyanyám, édesanyám, csak én lettem ily nagyon hiába! - Így kesergett a kiscsikó, míg a zápor verte, de ő csak sírt, mert a virág, réten a fű, kertben a fák, mind-mind kinevette. Bizony nem szép, ha nevették, könnyű nekik, megtehették, itt születtek, kertben, úton, réten, nem csoda hát, hogyha tudják, egy kis zápor nem a világ, nem is világvége. Bezzeg csak születtek volna, mint a csikó, istállóban, a nyakuk közé akkor csapna zápor... tudom, úgy megijednének, odahagyva kertet, rétet, kifutnának, ki ők a világból. Úgy futnának, gyökerük is utánuk szaladna, mint a cica után, ha fut, vele fut a farka!
Nagy ijedtségre, nagy öröm, nagy sötétre nagy fény, zápor után még ragyogóbb, ényesebb a napfény. Mintha korsót a kemence tüze-lángja éget: attól fényes a zománca, úgy fényesít a nap lángja hegyet, dombot, rétet. Zöldebb a zöld, tündökölnek pirosak és sárgák és a kékek és fehérek - margaréták, nyárfák, pipacsok, akácfák, füvek, százszorszépek most ezerszer szépek! Minden vidám, minden boldog, minden újraéled, mint vizen a buborékok, pattognak a lég hátán a darazsak, a méhek.
Hát a csikó? Olyan régen nem szólottam róla, mintha bizony a lábán már aranypatkó volna... Hogy is lenne! Honnan lenne! Nem talált még oda a kovácshoz, csak úgy megyen most is szegény, mint a mese legelején, feje fölött három lepke szálldos. Lepkék fölött két víg fecske lubickol a fényben, fecskék fölött egy kis felhő álldogál az égen. Úgy áll ottan, úgy bámul a tündöklő világra, mintha kettőig se tudna számolni az árva. Úgy tesz, mintha ott se lett vón, csak az apja, meg az anyja, bátyja meg a nénje, mikor előbb tüzes mennykőt szórtak a vidékre. Oly ártatlan legelészi kék füvét az égnek, szinte várod, már azt várod, egyszer csak fölbéget...
Béget is, de itt a földön béget egy kis bárány, szerencsére éppen ezt az országutat járván. De csak úgy jár, kedvetartja, céltalan, semerre, nagy vígan ezt mondogatva: E-e-e-e-er-re! Meghallja a kicsi csikó, s mit érez, nem érez: higgyek neki, vagy ne higgyek, ez is csalremény lesz? Ha ez se tud többet, mint a tyúkocska s a macska...
- Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska!

S mond a bárány: "Er-re! E-e-e-e-er-re!" - És a bárány elvezette csikót a kovácshoz, ahhoz a kis faluszéli nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, bévül kormos házhoz, hol a kalapács s az üllő olyan nagyon összeillő nótát tudnak, olyan nagyon szépet, hogy aki ezt hallja egyszer, meghallgatná még ezerszer, s még aztán is egyszer. Az a csengés! De csuda hang! Nem is tud olyat semmi harang! Nem ír olyat kóta! Mert a munka és az ének, mint testvérek együtt élnek világkezdet óta. Együtt kelnek, együtt járnak, együtt vágnak a világnak, olyan teli tarisznyával, benne minden jó szerszámmal, szerszám mellett hegedűvel, síppal, dobbal, furulyával. Mikor este megpihennek, csillag alá telepednek, csillagfénynél így beszélnek: "Mi vagyunk a két testvérek, mi tehetünk csudaszépet, annyi csudát, annyi szépet, attól leszen szép az élet!" - Csend az üllő, fut a hangja a csikó elébe, ottan aztán kettéválik, úgy bújik be jobbról, balról, mind a két fülébe.
Egy lépés csak és a csikó eléri, mit vágyott, meglátja azt a híres, kalapácsos, bőrkötényes, óriás kovácsot. Mert hát óriások mind-mind a kovácsok, másképpen hogy is bírnák el a nagy kalapácsot. Bizony óriások, valahány kovácsok, homlokuk az eget éri, ahol csillagzápor sistereg szikrákból. Mondom, óriások mindahány kovácsok, a kiscsikó mégis bátran csak elébe állott, odaállott bátran a kovács elébe, és ahogyan kigondolta, de éppen úgy szóról szóra, köszöntötte, kérte, adjon neki egy szép szóért négy patkót cserébe... Nem kívánja vasból, dehogy kéri abból, úgy is jó lesz, az is jó lesz, hogyha csak aranyból...
Node ami ekkor történt... Ki nem találnátok, hogy a kovács nagy nevetve, kalapácsát is leejtve, így szólt, így kiáltott:
- Ejnye, kiscsikója, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója! Hogy mi jut, mi nem jut egy csikó eszébe, hát egy toronyóra lánccal, az bizony nem kéne? Aztán mit adjak még néked, teli zsákkal meleget? S ráadásul akik hozták, Sándor, József, Benedek, őket is adjam neked? Itt van, fogjad, fuss el véle, mind a tiéd, viheted! - Tréfa amíg tréfa, de már komoly szóra fogja, megsimogatja a csikó selyemszőrű, fehér foltos homlokát, úgy mondja: - Ha bírná a lábad, én megpatkolnálak, patkó nélkül, üres lábbal el nem bocsátnálak, de ha gyönge vagy még, gyönge a patkóra, csak azt mondom , te kiscsikó, hallgass a jó szóra: menj haza anyádhoz, kihez mennél máshoz, feküdj mellé a szalmába, két mellső lábához! - Ennyit mondott, s vette máris a nagykalapácsot, a csikó is lába alá megint a világot.
- No mostan, bal lábam, no mostan, jobb lábam, most mondjátok, merre menjek, melyik utat járjam? - Szól az egyik: arra, szól a másik: erre, de a csikó azt gondolja, legjobb már semerre... Semmi útján menni Semmilyenfalvára, ahol nincs ház, nincs istálló, senki meg ne lássa, senki meg ne tudja, milyen szégyen érte, azt a patkót a kovácstól mily hiába kérte! Így mendegélt a kiscsikó se halva, se élve, amikor eléje toppant az a macskaszájból pottyant, azatudjátokmelyikvolt, azameseelejinvolt piciri egérke. Tűbe fűzött cérnaszálnál vékonyabb a hangja, de azért a kicsi csikó mégiscsak meghallja, amikor így szól hozzája:
- Kicsi szívben nagy a hála, jót tettél, hát érte jót várhatsz cserébe! Ha te nem szólsz a macskának, rég megevett volna, lenne sírom, mint apámnak, annyi cincogó fajtámnak, kardos körmű-fogú macska feneketlen torka. De te olyan csudát tettél, egy szavaddal megmentettél, egyet szóltál, és a macska máris földre ejtett - hálából elmondok most egy tücsökdalra szerzett papírt, ceruzát nem látott hajnali harmatba mártott fűszállal írt verset - szólt és belekezdett:
"Lapulevél háta, az van írva rája, egyszer egy kiscsikó elment Semmilyenfalvára. Fényes reggel indult, kormos éjszakára, csak akkor ért a kiscsikó Semmilyenfalvára. Olyan nagyon fáradt, rögtön lefeküdne, ha csak egy szál szalmára is, ha csak egy szál fűre. Mikor lefeküdne, akkor érzi, látja, kalimpál a levegőben de mind a négy lába. Tudja már, hogy baj van, lépne már a földre, de hát Semmilyenfalvának semmilyen a földje, Ha semmi a földje, rétje is csak semmi, aki azon fog legelni, semmit fog legelni. Nem vágyik már másra, bárcsak nőne szárnya, ha nem élhet lent a földön, az egekbe szállna. De ha odaszállna, ugyan hova szállna, mert csak semmilyen ég borul Semmilyenfalvára. Fönn a semmi égen semmi nap világít, attól van ott olyan sötét, hogy semmi se látszik. Örökös
az éjjel, csillag mégse lángol, semmi-csillag nyájak mellett semmi-hold a pásztor. Nem volt ottan tegnap, nem lesz soha holnap, egy van csak ott, az a híres nesze-semmi-fogjad. Hát azt jól megfogta szegény kiscsikója, azóta is ott lebeg a levegőben lógva!"
Nem tudta az egér tovább, én se mondhatom már tovább ezt a tücsökkótán jegyzett, egérfoggal kihegyezett fűszállal írt verset - csak azt tudom, hogy a csikó ijedtében olyat ugrott, rögtön otthon termett...
Patkót, kovácsot feledve, a szalmába heveredve, odabújt anyjához, lehajtotta selyemszőrű, fehér foltos kicsi fejét két mellső lábához. El is aludt, és az anyja olyan álmot súgott a fülébe, azt álmodta, hogy már nagy ló, most fogják be a szénásszekérbe. Kocsiúton patkó csattog, ő viseli ezt a patkót, mit a kovács vasból patkolt, színigazi vasból, ahol megyen, ahányat lép, ahány kőre, kavicsra lép, szikra pattan abból. Patkóverte kő és kavics szikrákat virágzik, és a szikrák fölrepülnek az égbolt aljáig. Ottan szirmukat kibontva, eget-földet beragyogva, hajnalig lebegve, csillagok közé beállnak, maguk is csillaggá válnak - este van már, este. Este van már, éjszaka lesz, nem mindenki látja, az éjszaka szép kertjének mennyi a virága.
Első virág: csillagvirág, a második: szentjánosbogárka, a harmadik: a madarak, cinkék, rigók, szarkák, varjak fészekbe bújt álma - a negyedik és a legszebb istálló szalmáján termett: a kiscsikó anyjasúgta álma! Hangja is annyi az éjnek, amennyi virága, olyan a táj, olyan, mint egy óriási csuda zeneláda. Húzza már a tücsök, húzza, első sötét óta, hegedű az egyik lába, másik a vonója. S mert hát kell a nagybőgő is a hegedű mellett, mocsár partján, kút káváján, békák is brekegnek. Kisbőgő, nagybőgő, kisbéka, nagybéka, tücsök hangja, béka hangja, mint a fehér kréta, mint a fehér kréta, fekete táblára, úgy írja rá az éjszaka fekete falára, füvekre és fákra, tóra, rét hátára, csillagfényes mindenségre, az egész világra, ezt a nótát, ezt az egyet, mert most csak ez járja:

A baba csuvas mese


Az utcán megy ujjnyi pöttöm baba. Fehér blúza suhogó,főkötőjevakító,Háncsbocskora ragyogó. A fehér blúz meg-megbillen, a főkötő meg-megzizzen,
a háncsbocskor fel-felsír, a baba minden lépténél. A szép baba megy, mendegél, szembejön vele egy veréb.
- Te szép baba, hova mégy? – kérdi tőle a veréb
- Megyek vőlegényt keresni – feleli a baba.
- Vőlegényed leszek én – ajánlkozik a veréb.
- Hogy a vőlegényem légy, dalod, táncod van-e szép? – kérdezi a baba.
Veréb énekelni, táncolni kezdett. Tollát a fején felborzolta, egyet-kettőt szökkenve csirik-dalát zengette.
- És milyen az életed? – kérdezi a baba.
- Ahol mag van, ott eszem, ahol szalma, megfekszem. Hogyha húsra éhezem, rovart, férget keresek – válaszolja a veréb.
A baba rövid latolgatás után így dönt:
- Sajna, hozzád nem megyek, dalod rövid, verse nincs, ha meg szalmában hempergek, fehér blúzom piszkos lesz.
Veréb se várta, hogy küldjék, szó se, beszéd se, elrepült. A baba folytatta az útját. Ahogy megy, mendegél, találkozik egy tarka vetési varjúval.
- Te szép baba, hová mégy?
- Megyek vőlegényt keresni – feleli a baba.
- Vőlegényed leszek én – ajánlkozik a varjú.
- Hogy vőlegényem légy, dalod, táncod van- szép? – kérdezi a baba.
A varjú, ide-oda billegve kár-kár-dalát zengette.
- És milyen az életed? – tudakolta a baba.
- Ahol trágya van, ott hempergek, hol hulladék, ott élelmet keresek – feleli a varjú.
A baba rövid latolgatás után így szólt:
- Sajna, hozzád nem megyek, dalod, táncod elég csúf, ha meg hulladék közé megyek, háncsbocskorom piszkos lesz.
Amint a varjú meghallotta, nagy károgással elszállt. A baba továbbment. Ahogy megy, mendegél, szembejön vele egy fülét hegyező egér.
- Te szép baba, hová mégy? – kérdi tőle az egér.
- Megyek vőlegényt keresni – feleli a baba.
- Vőlegényed leszek én – ajánlkozik az egér.
- Hogy a vőlegényem légy, dalod, táncod van-e szép? – kérdi a baba.
Az egér, mint a hegedű, vékony hangon cincogni kezdett, apró lábacskáin táncra perdült. A baba csodálkozva nézte. Aztán megkérdezte:
- És milyen az életed?
Az egér mesélni kezdett:
- Cin, cin, a nyitatlan kamrát kinyitom, a kezdetlen bödönt megkezdem, egyik kezem mézbe váj, másik kezem vajban jár. Mindent ehetsz, amit csak megkívánsz. A magtárban lakom, két kamra közt, az életem színtiszta, rendes, mintha ragyogna. Gyere, ha megnézed, nem utasítasz el.
Az egér sokáig hencegett még a sorsával, közben fél kezével bajuszát pödörte, hogy szebb legyen. A baba, aki az eddigi kérőket lefitymálta úgy döntött, hogy hozzámegy az egérhez. Úgy tett, mintha még mindig gondolkozna, aztán így válaszolt:
- Jó, nem bánom, hozzád megyek.
Kézen fogták egymást, és az egérékhez mentek. Otthon nagy lakodalmat csaptak, az egér minden barátját meghívták. Azok el is jöttek: a hörcsög, a denevér és a pincében, a söröshordók mögött élő patkány. Ami enni-innivaló csak volt otthon, az egér és a baba mind felfalták.
Ettetek, ittatok, vendégek! Emlegessétek meg a gazdag egér lakodalmát!
A vendégek ettek, ittak, berúgtak, Guszli koboz szavára táncra perdültek. A földtúró hörcsög hátulról előre vonaglott, miközben nagy port vert. Mindnyájan kiadósat táncoltak. Aztán elfáradtak a táncolásban, abbahagyták.
- Most a baba táncoljon! – kérték.
A baba kiállt középre, diadalittasan körülnézett, és egy táncot lejtett. Gyönyörűen táncolt, ezüstpénzei csilingeltek, ahogy lépett. A lakodalmas népség szájtátva nézte. Tánc közben a baba magasra emelte a fejét, s a körülötte állókat nézte, nem figyelt a lába elé. Véletlenül nekiesett a söröskádnak. Fehér blúza piszkos lett, így hát otthagyta vendégeket, és kiment a vízpartra, hogy kimossa. Leguggolt a víz mellé mosni, és mikor ki akart jönni – nem tudott. Mennél inkább igyekezett kiszabadulni, annál jobban süllyedt bele a sárba. Ide-oda nézelődött, hátha meglát valakit, aki kihúzza. A szomorúfűz tetején a veréb ült, megállás nélkül énekelte:Csirik, csirik! Észreveszi a babát odalenn:
- Hát te, baba, mit csinálsz itt? – szólítja meg, és egyre csak énekel.
- Jöttem a blúzomat mosni, leguggoltam és beragadtam. Segíts, húzz ki! kéri a baba.
- Sajnálom, csirik, csirik, csirik, majd ha bolond lennék! Te sem jöttél hozzám, lefitymáltál – mondta a veréb. Kicsit énekelt, aztán huss, más tájakra repült.
A baba tovább nézelődött. Bokája egyre süllyedt befelé, ő meg szomorúan figyelte, hátha jön valaki , aki kihúzná.
Arra repült a vetési varjú, szárnyait csattogtatva. Káár, káár! Mit csinálsz itt, baba? – kérdezi a varjú.
A baba vergődött, aztán sírva fakadt. Könyörögve kérte a varjút:
- Beragadt a bokám, húzz ki!
- Miért húználak ki? Lefitymáltál engem, nem jöttél hozzám – felelte, aztán friss ürüléket pottyantott le és tovarepült.
A baba megint egyedül maradt. Nézelődött erre, arra – senki. Ő meg csak merül, egyre mélyebbre merül a sárba, már a melléig ér. Fülel, hátha lépteket hall. Egy hang , nem sok, annyi sem hallatszik, egy lélek se jár arra. Köd szitál. A baba teljes erejéből nekirugaszkodik, hogy kiszabadítsa magát – nem sikerül. Erőlködése közben nyakig merül.
Ahogy ott állt, egyszer csak részegek hangját hallotta – biztosan a lakodalomból oszlottak szét az egér barátai. A hang hallatára kiáltozni kezdett. A részeg vendégek gyorsan odafutottak, hogy kihúzzák. Két karjánál fogták meg a babát. Húzták, húzták, de kihúzni nem tudták, a baba karját viszont kiszakították. Akkor a fejénél fogva kezdték húzni. Beleizzadtak, minden erejüket megfeszítették, de semmi eredmény. Ismét nekirugaszkodtak – a feje is kiszakadt. A baba meg ott pusztult.

Lelkes Miklós A szórakozott Mikulás

A szórakozott Mikulás

Lelkes Miklós meséje

Ez a Mikulás a világvégi erdőben éldegélt egy nagy kamrás, kicsi házacskában. A nagy kamrára ugyancsak szüksége volt: ott tartotta a gyerekeknek szánt ajándékokat. A sok mindenféle között cintányérozó bohócot, játék babákat, kisautót, nagyautót, zakatoló mozdonyt, a szomszédok bosszantására is alkalmas trombitát lehetett látni, de ez utóbbit mindig olyan gyerek kapta, aki a hangos trombitaszóval nem zavarta a szomszédokat, mert jól tudta a Mikulás, hogy rossz szomszédság török átok.
No, eljött az a nagyon nevezetes nap, amikor a jó gyerekeknek ajándékot visz a jó szívű nagyszakállú. Persze, akad olyan gyerek is, aki hol jó, hol meg nem. Az ilyen gyereknek az ajándék mellé intő szavakat is visz ez a jóságos, de kicsit szigorú Mikulás. Meg is szeppen egy-egy gyerek, még az is előfordul, hogy a kisebbeknél eltörik a mécses. Hanem a Mikulás zsákja kárpótlást nyújt az ijedelemért.
Ebben az évben kicsit szórakozott volt a Mikulás. Szűkös idők jártak kiserdőn, nagyerdőn, még a világvégi erdőben is, ahol ő lakott. Kevesebb ajándékot tudott összegyűjteni, ezért gondolatai folyton azon jártak: hol szerezhetne még újabbakat a gyerekeknek a meglévők mellé.
Végül hatalmas zsákja, ha nem is lett színültig tele, mint máskor, azért most is megpocakosodott. Hanem a töprengő, szórakozott Mikulás véletlenül a saját cicáját is belerakta a zsákba. Nyávogta pedig a cica, Cincilimincili, erősen:
Hat pompás rénszarvas repítette a szánt, vitte a Mikulás az ajándékokat a gyerekeknek. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha a rénszarvasok nyávognának. Meg is jegyezte:
A hat rénszarvas sértődötten kapta hátra a fejét:
Csóválta fejét a Mikulás, azt hitte, hogy képzelődött.
Elsőnek egy kicsi házikónál állt meg a szánkó. A háztetőn üres gólyafészek várta a tavaszt és a gólyákat, bent a szobában pedig öt gyerek az ajándékokat. A Mikulás mindegyikük fejecskéjét megsimogatta és kinyitotta a zsákját. Ezúttal nemcsak a gyerekek lepődtek meg, hanem ő is, mert a zsákból Cincilimincili nevű cicája mászott elő panaszos képpel. A gyerekek nagy örömmel simogatták, azt hitték, hogy a cica az ajándékuk. A Mikulás azonban elmagyarázta, hogy ez az ő cicája és tévedésből tette a zsákba. Ünnepélyesen elnézést kért Cincilimincilitől, a gyerekek pedig a legszebb ajándékokat kapták: pörgethető csíkos csigát, lendkerekes tűzoltóautót, focilabdát a fiúk, a két kislány pedig egy-egy szőke és göndör hajú, kék szemű és nagy szemű babát.
A legnagyobb meglepetést azonban most hozta a legkisebb fiúcska, Pistike. Kucsmát húzott a fejére (apukájától kérte el), kabátját kifordítva vette magára és egy icipici zsákocskából (akkora volt, mint egy uzsonnászacskó) kolbászvéget vett elő. A cica elé lépett. A cicaorr rögvest izgalomba jött, felemelkedett. Pistike, aki most a Mikulás szerepét játszotta, mély hangon így szólt a cicához:
Mindenki nagyon nevetett, legjobban a szakállas Mikulás. Csak a cica nem nevetett, hanem kolbászvéget evett.

Bartók Julianna A hiú hóember

Bartók Julianna

A hiú hóember

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.
Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.
Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!
Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

Magyar Zoltán A lucaszék

A lucaszék

Nohát a Luca napját úgy kezdték, hogy mán előtte való este fokhagymával megkenték a kaput, meg ajtókot, mindig keresztet rajzoltunk rája, meg az ólakra is, a tyúkólra, meg a disznóólra, hogy a boszorkáknak akkor nem vót hatalma rajta, ha meg vót fokhagymázva. Akkor mán a boszorka az eltávolodott tűle. Az nagy ellensége vót.
Azt a lucaszéket úgy beszélték, hogy Luca napján elkezdték csinálni a széket, és akkor minden nap csináltak bele, faragták, ugye fúrták-faragták kézzel, akkor minden nap csináltak annyit karácsony bőjtjéig. Karácsony bőjtin oszt elment vele, aki csinálta, be oda a templom ajtóba, ráállt a székre. De hogy az akkor mán meglátta a falu boszorkányát. Hogy az már nem fért be az ajtón, mert annak már szarva vót, hogy féloldalt köllött a fejit, fordítani köllött a rajta a fejin, hogy az nem fért be az ajtón. Na, akkor oszt mikor hazafelé mentek, hogy majd meglesi, hogy ki, meg hova megy a boszorka. És akkor aki ügyes vót, az meg vitt magával mákot, oszt a mákot elhanyította, és akkor mán nem tudott utána menni, mert mán akkor nem látta az utat... De hogy meg merte-e valaki csinálni? Mert aszondták, hogy akkor a boszorkák aztat szétszaggatták

A három királykisasszony ukrán népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl egy ország, abban az országban egy király, akinek olyan három gyönyörű szép leánya volt, hogy azokra nézni emberi szemnek csudálat nélkül nem lehetett. Nem hiszem, hogy lett volna még párjuk a föld kerekségén.
Hej, jártak is őket bámulni, csudálni, nagy, messze földről igazi királyi hercegek, grófok és főnemesek; de nemcsak nézni és csudálni jártak ám ezek, hanem meg is kérni. A király azonban annyira el volt merülve leányai gyönyörűségében, hogy a leánykérőket mindenféle tisztességes ürüggyel elutasította, s a férjhez adást húzta, halasztotta. Nem akart megválni a leányaitól.
Nem messze attól a várostól, ahol a király lakott, volt egy üveghegy, olyan magas, hogy a teteje majd az eget verte. Ennek a hegynek a legtetején lakott három sárkány. Az egyiknek hat feje, a másiknak nyolc feje, a harmadiknak pedig tizenkét feje volt. Ez a három sárkány egy éjjel eljött a királyi palotába, s ellopták a király gyönyörű szép három lányát. Elvitték magukkal az üveghegyre, ahol mindegyiknek szép palotája volt.
Másnap a király és a felesége, amint felkeltek, szokásuk szerint bementek a leányok szobájába; de bizony ott nem találtak senkit, üres volt a szoba. Hej, nagy lett az ijedelem, hogy a három királykisasszony nincs sehol. Hol vannak, merre mehettek? Senki se tudott a kérdéseikre felelni. Kihirdette nyomban a király, hogy aki őket megtalálja, ahhoz adja a leányait feleségül.
folyt. pdf.

Nagyanyó, az unokája és a tyúkocska (orosz népmese)

Egy olyan mesekönyvben volt, amit még én kaptam gyermekkoromban. Amikor kicsik voltak a gyerekeim, nagyon tetszett nekik ez a mese, sokszor el kellett mesélni, talán a sok hangutánzó szó miatt, amit mélyebb-magasabb hangszínnel, a szövegmondás gyorsaságával is próbáltam visszaadni. Most az unokáimnak is elmondom. (Annyiszor meséltem, valószínű, hogy, szószerint emlékszem rá, de ha nem, akkor is pontosnak tekinthető, egy népmesénél kis változtatások nem számítanak bűnnek.)

Élt egyszer, éldegélt egy öreganyó, Dása néni, unokájával, Másenkával. Volt egy tarka tyúkjuk, úgy hívták, hogy Pöttyöske. Együtt éltek, együtt háltak, még vízért is együtt jártak.
Megy anyóka a folyóra, és a vödre így csörömpöl:
- Csirr-csörr!
Másenka megy a vízre, vödörkéje így csörömpöl:
- Csirr-csörr! Csirr-csörr!
A tyúkocska megy a vízre, vödröcskéje így csörömpöl:
- Csirr-csirr-csirr, csörr-csörr-csörr!
Jön anyóka a folyóról, olyankor így szól a vödre:
- Lotty-lotty!
Másenka jön a folyóról, azt mondja a vödörkéje:
- Litty-lotty! Litty-lotty!
Jön Pöttyöske a folyóról, vödröcskéje így beszél:
- Litty-litty-litty, lotty-lotty-lotty!
Egyszer megint vízért mentek. Elől baktat Dása néni, középen lépked a Másenka, mögöttük tipeg Pöttyöske.
Himbálóznak a vödröcskék a vízhordó rúdon, nyikorognak a rudak, a vödrök meg rábólongatnak.
Nagyanyóé azt mondja:
- Nyekk! Csörr!
Másenkáé azt mondja:
- Nyikk-nyekk! Csirr-csörr!
A tyúkocskáé meg:
- Nyikk-nyikk-nyekk, csirr-csirr-csörr!
Egy faágon éppen akkor ringatózott egy nagy alma. Körülnézett, hallgatózott, rántott egyet a kis ágon, s lepottyant az almafáról. A zöld fű közt végiggurult, onnan átgurult a dombhajlatra. Odagurult Pöttyöske lába alá, a tyúkocska hanyatt esett, nagyot bukfencezett. Tovább gurult Másenka lába alá.
Másenka elesett, nagyot bukfencezett. Megint gurult egy kicsit, Dása néni lába alá - nagyanyó elterült a földön, bukfencezett, prüszkölt és jajgatott.
A vízhordó rudak nyikorogni kezdtek: - Nyikk-nyekk! Nyikk-nyekk!
A vödröcskék is rákezdték: - Csirr-csörr! Csirr-csörr!
Nyikorgott, nyekergett, csörgött-zörgött minden!
A nyikorgásra-nyekergésre, csörgésre-zörgésre odafutott nagyapó:
- Hát veletek mi történt?
A tyúkocska ezt kárálja:
- Jaj, egy ölyv csapott rám!
Másenka ezt pityergi:
- Farkas támadt nekem!
Nagyanyó meg így sírdogál:
- Rám meg medve ugrott!
Pedig csak egy alma volt, semmi más!

A kolbász, a béka és az egér (népmese)

A kolbász, a béka és az egér
(Népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
- Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
- Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
- Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
- Nahát akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
- Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
- Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
- Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
"Hopp - gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát."
Akkor ajánlkozott:
- Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varasbéka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.


Ez egy igazi disznótoros mese, mert kiderül, hogy a legjobb étel a kolbász, attól lesz finom a leves, attól lesz jókjedvünk.

Móra Ferenc A cinegefészek

Az elveszett pötty - Ismeretlen - Apáti Kovács Béla: A kicsi katicabogár pöttyei -

Az elveszett pötty

Ismeretlen szerző


Bubának, a hétpettyes katicabogárnak elveszett a hetedik pettye. „Pitty potty!” mondogatták a kárörvendezők. Mások meg így csúfolták szegénykét: „Pettyem potty!” – Holott e nélkül is volt elég baja. Sajnálta nagyon, hogyne sajnálta volna az elveszett pöttyöt. Pityeregve üldögélt egy falevélen. Arra jött egy kisfiú és énekelni kezdte: „Szállj el, szállj el katicabogárka!” – De neki most semmi kedve nem volt játszani. Sűrűn potyogtak a könnyei. Szusszanfi, a szellő megkérdezte tőle, miért sír olyan keservesen.
– Már hogyne sírnék, amikor elveszítettem a legszebb pöttyömet. Hat pöttyel a hátamon milyen hétpettyes katicabogár vagyok én?!
Fejét csóválta Szusszanfi, hát bizony ez fogas kérdés volt, amire ő aligha tud válaszolni, ám azt megígérte Bubának, hogy segít megkeresni az elveszített pöttyét, ami nem ígérkezett könnyűnek, hiszen a pötty alig volt nagyobb, mint a mákszem, mint a szeplő az orrod hegyén.
Elindultak hát, hogy megkeressék. Találkoztak a Sörös Üveggel, aki tavaly óta lakott egy bokor alatt, de hírét sem hallotta az elveszett pöttynek. Mentek tovább, míg találkoztak Szúrdmeg Rózsikával. Szúrdmeg Rózsika tele volt tüskével, s mint kiderült, rosszindulattal. Amikor megkérdezték tőle, nem látta-e az elveszett pöttyöt, rájuk ripakodott: – Ha el nem kotródtok innét, belétek mélyesztem a karmaimat!
Nagyon elkeseredtek, bánatosan kopogtattak be Tinóru Tónihoz, a gombamanóhoz. Tóni megigazította kalapját, s jelentőségteljesen gondolkodni kezdett. - Pötty potty! Potty pötty! – mondogatta, majd a fejéhez kapott: – Azt hiszem,, Buba pöttyét alighanem Galica Góca, a légyölő lopta el!
Nem teketóriáztak sokáig, siettek Galica Gócához, a légyölőhöz, de ő tagadta, hogy lopta volna a pöttyeit. Persze nem hittek neki, ám hamarosan kiderült, hogy Galica Góca egyetlen pöttye sem illik Buba szárnyaira. Csalódottan köszöntek el a légyölőtől, aki majd megpukkadt mérgében.
Mentek, mendegéltek ketten hat pöttyel, a hétpettyes katicabogár és Szusszanfi, a szellő. Kicsit el is fáradtak már, leültek pihenni és gondolkodni egy mohos farönkre. Arra jött hétrét görnyedve, nagy galacsint görgetve maga előtt Ganajtúró Rudi. Megkérdezték tőle, nem látta-e az elveszett pöttyöt. – Azt nem láttam mondta Rudi –, de akkora galacsint hajtok nektek, hogy mire megkerülitek, el is felejtitek azt a fránya pöttyöt.
Ők nem galacsint akartak, hanem pöttyöt. Ekkor Sünike bukkant föl az avarban.- Kedveskéim nézzétek már meg, mi van az egyik tüskémen ott hátul, nem tudok megszabadulni tőle!
Megnézték. Mit gondoltok, mi volt Sünike tüskéjén fönnakadva? Hát persze, hogy Buba elveszett pöttye volt. Lett is nagy öröm hirtelen. Süni örült, hogy megszabadult egy fölösleges pöttytől, Buba örült a megtalált pöttynek, Szusszanfi pedig örült, hogy örül a másik kettő. Én pedig örülök, hogy sikerült végre befejezni a mesémet, és annak is, hogy végre elaludtál. Ha majd fölébredsz, te is örülni fogsz, hogy megkerült a hétpettyes katicabogárka elveszett hetedik pöttye, miközben szépeket álmodtál. Ha a pötty elő nem került volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

A kicsi katicabogár pöttyei​

Egyszer igen nagy baj történt a katicabogár családban. Kicsi leánykájuknak Incifincikének elvesztek a pöttyei. Édesanyja vette észre, amikor hazaért az óvodából.
Sírva is fakadt Incifincike. Hullottak a könnycseppek apró szemecskéjéből, mint a záporeső.

-Mi lesz most édesanyám? Az óvodában minden gyerek kinevet, ha pöttyök nélkül megyek közéjük.

Mamája egyetértett kislányával és még akkor este összeült a családi kupaktanács. Hosszasan törték a fejüket, hogy, mit tegyenek?

Édesapja elhatározta, hogy holnap reggel azonnal elmegy a helyi Virágos Rét Harsona újság szerkesztőségébe, és megkéri a főszerkesztő bácsit, hogy írja meg a kedves olvasóknak, hogy, aki megtalálta az elveszett pöttyöket, az minél hamarabb szolgáltassa vissza magas jutalom ellenében.

A hirdetés hamar meg is jelent, a kicsi réti házban szünet nélkül csengett a telefonon, mert annyian vélték, hogy ők találták meg a leányka elveszett pöttyeit. De sajnos egyik telefonáló sem az igazit találta meg. Legtöbbjük elnézte, és csak apró maszatot talált a réti tisztáson, az óvoda környékén.

-Köszönjük a jó szándékotokat, de egyik sem a lányom pettyei – hálálkodott a katicabogár apuka.

Közben Incifincike a szobájában sírdogált. Még enni sem volt kedve. Édesanyja hiába készített neki finom virágporos rántott szúnyog combot, még csak rá sem tudott nézni.

A szomorú hírre még nagypapája is megérkezett, aki azzal vigasztalta kicsi unokáját, hogy a legközelebbi heti vásárban vesz neki aranyból. De a kislányt ez nem nyugtatta meg, sőt napról napra egyre mélbúsabb lett.

Szó sem lehetett arról, hogy a pettyei nélkül menjen el az óvodába. Édesanyja megígérte, szép, formás pöttyöket fest a hátára. A gyerekek észre sem fogják venni, hogy nem igaziak.

-Nem kellenek festett pettyek! A régieket akarom! – hisztizek Incifincike – Világgá megyek, ha nem kapom vissza pettyeimet.

Senki nem tudta megnyugtatni. Sírva ébredt és sírva feküdt. Csak a pöttyeit akarta.
A katicabogár faluból mindenki a pöttyök keresésére indult. Mindent felfordítottak, megnéztek, még az egérlyukba is bekukkantottak, hátha azok csintalan egerek csenték el. Aki csak élt és mozgott, mindenki segíteni akart.

Sajnos eredménytelenül, mert senki nem lelte meg. Még csak elképzelni sem tudták, hová lehettek?

Amikor már majdnem mindenki lemondott, hogy valaha is meglelik a pöttyöket, váratlanul valaki kopogott a házuk ajtaján.

-Ki lehet, ilyen késő este? – kérdezték odabent.

Incifincike apukája kinézett az ablakon, és meglepetésére a közelben lakó szentjánosbogár álldogált az ajtó előtt.

-Jó estét! – köszöntötte a ház urát.

-Jó estét! – jött rá a válasz – Miben tudok segíteni, kedves szentjánosbogár uram?

-Nem segítségért jöttem. Inkább én szeretnék segíteni önöknek. Vidéken voltam egy tudományos értekezleten, és este, amikor hazaértem feleségem elmesélte, milyen nagy szerencsétlenség érte Incifincike leánykájukat. Azt hiszen, tudom, hol vannak a pöttyei.

-Igazán csillant fel a katicabogár apuka szeme és szélesre tárta a vendég előtt az ajtót – Kérem, mondja gyorsan, hol leljük meg, mert már kislányom valósággal belebetegedett, hogy elveszítette a pöttyeit.

A házban mindenki a szentjánosbogár köré sereglett, és főleg a kicsinyke katicabogár lány volt nagyon izgatott. Majdnem kibújt a bőréből örömében.

-Tessék már mondani! – kérlelte türelmetlenül a szentjánosbogarat.

-Tudni, tudom, hogy hol vannak, de szerintem nagyon nehéz lesz, visszaszerezni őket, mert fent vannak egy égig érő fa tetején, a szarka Benő fészkében. Nem fogja egykönnyen visszaadni őkelme. Amit megkaparintott ahhoz csőrrel - karommal ragaszkodik.
-Meg kellene szépen kérni, hogy adja vissza kislányom pöttyeit – javasolta a katicabogár anyuka.
-Hiábavaló lenne – ingatta a fejét a szentjánosbogár – még a csillagot is letagadná az égről, hogy ő lopta el. Sőt neki állna feljebb, amiért meggyanúsították.

-Erőszakkal kell elvenni tőle – mondta a legerősebb katicabogár fiú.

-Jaj, azt meg ne próbáld! Mindenki tudja, hogy a katicabogarak között te vagy a legerősebb, de még te sem tudnád legyőzni szarka Benőt. Igen félelmetes a hegyes csőre, és éles karmai egy szempillanat alatt szétmarcangolnának.

-Akkor, mit tegyünk? – kérdezték elkedvetlenedve a jelenlevők – Ki tud segíteni, hogy Incifincike visszakapja a pöttyeit?

-Csak egy megoldás jöhet számításban – mondta biztatóan a szentjánosbogár – el kell menni a közeli faluba és megkeresni az öreg vadászt. Ő majd a hosszú csövű puskájával elkergeti a szarka Benőt a fészkéből. Mialatt távol lesz, valaki majd lehozza a facsúcsából Incifincike pöttyeit.

Legszívesebben mindjárt még az éjjel elmentek volna a faluba, de igazat adtak szentjánosbogárnak, hogy ilyen későn senkit sem illik zavarni. Meg különben is sötét van, és az öreg vadász nem látná meg, hol van szarka Benő fészke.

Ezért bármennyire is hosszúnak tűnt az éjszaka várni kellett reggelig. Incifincikének ez az éjjel alig akart elmúlni. Mintha ólomlábon vánszorogtak volna az óra mutatói. De egyszer minden vége szakad, és eljött az aranyló napsugaras reggel. Az egész katicabogár család, de még a szomszédok és jó barátok is elindultak a faluba, hogy megkeressék az öreg vadászt.

Sokáig tartott az út, mert kicsinyke lábaikkal csak lassan tudtak haladni. Nagy fáradozás ellenére, amire a faluban a templomtorony harangja elütötte a delet megérkeztek a vadász házához.

Az öreg éppen kint pipázott a tornácon, és meglepődve hallgatta a különös kérést. De mivel nagy jó ember volt, nem sokat teketóriázott, vette a puskáját, és elindult a szarkafészekhez.

Hamar meg is találta. Szarka Benő bent pipiskedett, és kíváncsian szemlélte, mit is akar a vadász. A puska láttán riadtan rebbent fel a fészkéből, és egy közeli fa ágára szállt. A vadász nem akarta megölni, ezért csak háromszor a levegőbe durrantott figyelmeztetve szarka urat, hogy itt most nagy események fognak történni. Közben a többiek is megérkeztek.

-Nos, aranyoskáim, szabad a fészek. Szarka Benő egy ideig nem mer visszarepülni bele. De azt ne kívánjátok egy vénembertől, hogy felmásszak ennek a fa csúcsába. – mondta az öreg vadász.

A katicabogarak tanakodni kezdek, ki másszon fel a fára. Egyikőjük sem volt, valami jó famászó. Ha most el is indulnának, ki tudja, mire érnének fel és vissza. Különben is már esteledett és gyorsan kellett cselekedni. Incifincike újból elsírta magát.

-Hiába kergette el szarka Benőt a vadász bácsi, nem lesz, aki lehozza nekem a pöttyeimet.

Megint sírni kezdett a katicabogár leányzó. A jelenlevők tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit tegyenek?

Már úgy tűnt kudarcba fullad minden igyekezetük, mikor váratlanul egy kicsi, kék fejű cinege megjelent mellettük.

-Majd én segítek – ajánlkozott vékonyka hangocskáján.

Alig, hogy ezt kimondta, már fel is röppent szarka Benő fészkébe, és vidáman mutatta fel a megtalált pöttyöket.

-Itt van mind valamennyi – kiáltotta el magát boldogan és a pöttyökkel együtt visszarepült Incifincikéhez.

Volt nagy öröm a katicabogár családban. Mindenki táncra perdültek, vidáman ropták a táncot hosszú perceken át. Még az öreg vadászt is megtáncoltatták. Csak szarka Benő ült logó orral a szomszédos fa egyik magas ágán. Amint ott búslakodott, váratlanul a katicabogár apuka felkiáltott hozzá:

-Gyere Benő, mulass velünk! Megbocsátunk tettedért, ha megígéred, hogy többé nem teszel ilyet. Ellopni másnak a holmiját nem szép dolog, ezt már minden katicabogár gyermek tudja. Ugye most ezt te is megtanultad?

Vlagyimir Szutyejev: A Gomba alatt

A kóró és a kis madár - népmese

A kóró és a kis madár​

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.
- Kis kóró, ringass engemet!
- Nem ringatom biz én senki kis madarát!
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.
- Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.
- Farkas, edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.
- Falu, kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.
- Tűz, égesd meg a falut!
Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.
- Víz, oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.
- Bika, idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.
- Furkó, üsd agyon a bikát!
Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.
- Féreg, fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.
Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.
- Kakas, kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.
Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Illyés Gyula A szamárrá változott barát

A szamárrá változott barát

Egyszer egy ember két szamarával szántogatott az erdő szélén. Gallyakért bement az erdőbe, addig a két szamár ott maradt az ekébe fogva. Arra ment két barátpap, akiknek a szekerét csak egy szamár húzta. Vagy mit mondok?! Csak húzta volna, de már az éhségtől alig bírta. Meglátják az erdő szélén a két szamarat. Összebeszéltek, hogy az egyik jó lesz nekik...

Azzal odamentek az ekéhez. Az egyik barát a bal oldali szamarat kifogta és elvezette. A másik barát magára vette annak a szamárnak a szerszámját, amelyet a társa elvezetett. Úgy állt ott az eke előtt, míg a gazda meg nem jött.
Az csak nagyot nézett.
- Hát maga mit keres itt? Aztán hová tette a másik szamarat? - kérdi a baráttól.
Az meg azt mondja:
- Gazduram, én eddig el voltam átkozva. Most az időm lejárt, emberré váltam.
A szántóvető ember csodálkozva nézett rá, azt mondta:
- Ejnye, de sokat is megvertem én magát, de hát úgy látom, nem ártott meg. Hanem, ha már így van, menjen el, amerre lát!
Leszedte róla a szerszámot, és elengedte. A másik barát az erdő szélén várta. Még egy-két napig vándoroltak, aztán az egyik faluban a lopott szamárral kiálltak a vásárba. Mikor a szamarat eladták, hazamentek.
A vásárra a gazda is elment, hogy párját keressen az elveszett szamárnak. Ahogy ott bolyong, a sok eladó szamár közt meglátja a magáét. Nem tudta elgondolni, hogy a barátból hogyan lehetett ismét szamár.
Odament hozzá, és a fülébe súgta:
- Tisztelendő úr, hiába áll itt, én már úgyse veszem meg magát még egyszer!

Azzal elfordult, és egy másik szamarat vett.

Móra Ferenc Dióbél királyfi


Ezekben az ínséges időkben igazság szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra,hogy a kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a házunk előtt,én meg még mindig nem érem föl a kilincset.

Márkus Katalin: A hiszékeny szamár

Fésüs Éva meséje

A kíváncsi hóember

Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szél fiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényeset mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körül repdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, seprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugár küllős hintóján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé nem hallgat az ostoba varjúkárogásra.