Mesék

Grimm Holle anyó


Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszercsak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehetsz magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:


Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!


A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:


Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!


A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

Az alamizsna - angol mese

Az alamizsna

Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az isten hideg. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott egyhelyben, s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg kesztyű a kezén. Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott: alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a kesztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a koldusasszonyra, s mondta:
- Ó, szegény öregasszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő időben kell itt alamizsnára várnod!
A koldusasszony semmit se szólt, de jólesett szivének az a néhány jó szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott bundájába, s hazasietett.
Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban, s ez ahogy meglátta a didergő asszonyt, megállította hintaját, előkereste kis pénzestárcáját, kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges ajtaját, s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre, hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak.
Ejnye, ejnye, mondta magában, kevesebb is elég lett volna. No de nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a koldusnak.
Aztán mikor hazaért palotájába, s ott ült a gazdagon teritett asztal mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony, s megint csak hümgetett:
Ejnye, ejnye, mégiscsak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak. No, mindegy, vigasztalta magát, Isten majd visszafizeti.
Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített asztala mellett, de neki már sehogy sem ízlett az ebéd. Folyton a koldusasszonyra gondolt, s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki. Hirtelen felugrott az asztal mellől, s becsöngette a szobaleányt.
- Teríts még egy személyre - szólt a szobaleánynak, s azzal elsietett, egyenest, oda, hol a koldusasszonyt látta.
Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett szegény, szeméből folyt a könny.
- Mit csinálsz, szegény koldusasszony?
- Ó, ne is kérdezze, uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem, s nem találom.
- Ne is keresd, úgysem találod meg - mondotta az úriember. - Jere velem az én házamba.
Azzal karon fogta az öreg koldusasszonyt, elvezette a házába, leültette maga mellé, gazdagon megvendégelte, s ebéd után meg is ajándékozta.
Mikor aznap este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták mindezt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki megbánta s jóvátette hibáját.

Garfield és a mérges mágus

Hervay Gizella Óra mese

Hervay Gizella: Óra-mese

Kobak leült leckét írni. De ma valahogy nem volt kedve kinyitni a füzetet.
- Egy kicsit lustálkodok - mondta az órának, de ahogy odanézett, látta, hogy az óra megállt.
- Remek - mondta -, akkor még rengeteg idõm van.
Azzal elkezdett jóízûen lustálkodni.
Lustálkodott, lustálkodott, de egyszerre csak nagyon furcsa lett, hogy az óra állt rendületlenül.
- Hátha elromlott - nyugtalankodott. - Írok egy kicsit, hátha már késõ van.
Azzal írni kezdett, s ahogy felnézett véletlenül, látta, hogy az óra úgy jár, mintha meg se állt volna.
- Ejha! - kiáltott fel. - Akkor mégse romlott el.
És most már azért kezdett el lustálkodni, hogy lássa: megáll-e megint az óra.
Megállt.
- Miért állsz meg? - kiabált Kobak az órára. - Bele fogsz zavarodni a végén. A végén már te se fogod tudni, hány óra van!
De az óra csak állt tovább.
- Na, ha nagyon akarod, írok neked egy kicsit - sandított Kobak az órára. - De csak a számtant írom le, mert az könnyû.
Számolni kezdett, s az óra járt megint, mintha mi sem történt volna.
- Nahát ez jó vicc! - nevetett Kobak, de mintha nem igaziból nevetett volna. - Azért is lustálkodok még egy kicsit.
Az óra megint megállt.
- Majom! - nyújtotta ki a nyelvét Kobak az órára. - Utánozó majom! Neked az a dolgod, hogy járj. Semmi közöd hozzá, hogy egy kicsit lustálkodom.
Az óra most visszafelé kezdett forogni.
- Rád se nézek! - toporzékolt most már Kobak.
De minél jobban toporzékolt, az óra annál gyorsabban forgott visszafelé.
Kobak addig toporzékolt, míg akkorát nem kordult a gyomra, hogy elfelejtett tovább toporzékolni.
- Éhes vagyok, Mama! - kiabált, de Mama bejött, megnézte az órát, és azt mondta nyugodtan:
- Korán van még vacsorázni - azzal már ki is ment.
Kobak ott maradt éhesen a visszafelé forgó órával.
Gyorsan leült, és megtanulta a három szakasz verset.
Az óra most rendesen járt, mintha sose forgott volna visszafelé.
Megtanulom elõre a második három szakaszt is - határozta el magát Kobak, s hát az óra most szaladni kezdett elõre. Kobak elõvette a számtankönyvét, és megoldott egy feladatot, amit föl sem adtak.
Az óra úgy forgott elõre, mint akit kergetnek.
Kobaknak erre olyan jó kedve kerekedett, hogy hangosan énekelni kezdett.
- Nem vagy éhes? - jött be mama csodálkozva. - Itt a vacsora ideje - mondta, és úgy nézett az órára, mintha egészen közönséges óra volna.
De ti tudjátok, hogy nem az.

Maja-tól

Márkus Katalin: Méhecske és a galamb

Egy szép meleg nyári napon a madarak elbújtak hűsölni a fák árnyékot adó lombjai közé.
A napocska hétágra ontotta meleg sugarait.
A méhecske azonban, szorgalmasan hordta a virágport, hogy finom méz készüljön belőle.
Közben alaposan megszomjazott. A méhek kaptárai mellett a fák közt, patak folydogált.
A méhecske odaszállt, hogy igyon a patak friss vízéből.
De nagyon fáradt volt már, és amikor leszállt a vízre, nem bírták el a lábai.
Bukdácsolni kezdett, és jaj! - már a szárnyai is vizesek lettek.
Ezt látta a galamb, aki a közeli fa ágán pihent.
Ó szegény méhecske! - mindjárt megfullad!
Segítenem kell neki! - és máris cselekedett.
Csőrével lecsípett egy falevelet és repült vele a méhecske felé.
Nagyon óvatosan a vízre ejtette, pontosan a félig elmerült méhecske mellé.
Ő hálásan nézett a galambra, majd minden erejét összeszedve felkapaszkodott a falevélre.
Egy kicsit pihent, s közben a nap megszárította szárnyacskáit.
Repülök és megköszönöm a galambnak, hogy megmentette életemet.
De a galamb már messzire szállt, - nem várt köszönetet.
Telt múlt az idő és egy napon a galamb élete veszélybe került
Gyanútlanul üldögélt a faágon, amikor egy rosszalkodó kisfiú csúzlijával célba vette.
A méhecske, mint mindig, most is szorgalmasan gyűjtötte a virágport.
Vidáman repült, hazafelé amikor észrevette, hogy a kisfiú mire készülődik.
Óh! - hisz ez a galamb mentette meg az életemet!
Most az ő van veszélyben, és nekem segítenem kell!
Már repült is a kisfiú felé, - még időben érkezett.
A fiú meghúzta a csúzli gumiját, és célba vette vele a galambot.
Egy kavics lapult a gumiban, ha jól céloz vele - a galamb meghal.
Erre azonban nem került sor, mert a méhecske rászállt a fiú kezére és megszúrta fullánkjával.
Tudta, hogy ezért meg kell halnia, - de nem törődött vele.
A fiút váratlanul érte a szúrás, elejtette csúzliját és hangosan jajgatni kezdett.
A galamb felfigyelt a jajgatásra, s meglátta a síró kisfiút, és az eldobott csúzlit.
Azonnal megértette mi történt, amikor látta a porban fekvő méhecskét, aki az életével fizetett azért, hogy az övét megmentse.
Nagyon elszomorodott, leszállt az élettelen méhecske mellé és szárnyával megsimogatta.
Köszönöm, hogy megmentetted életemet - búgta és elrepült.

Oscar Wilde A csalogány és a rózsa



Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa

- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.
Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.
- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.
- Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.

Tölgyesi Lívia: Tintatánc

Tölgyesi Lívia: Tintatánc

Halkan csilingel az ajtó felett található harangjáték. Mindenki felkapja a fejét, mert már régen nem hallották ezt a kellemes dallamot. Izgalom fut végig a polcon, hogy vajon most végre elindulhat-e valamelyikük a Nagy Betűs Életbe szerencsét próbálni.
– Töltőtollat szeretnék vásárolni – hallatszik egy mély zengésű, idősebb férfihang.
– Tessék parancsolni! Ezeket tudom ajánlani – dörmög Sanyi bácsi szolgálatkész válasza.
– Jók ezek is, de… – forgatja meg az ismeretlen a nagykereskedésből érkezett tollakat – …de én most valami egyedit, egy nagyon szépet szeretnék. Tudja, a kis unokám most tanulta meg a betűvetést, és azt mondta nekem a tegnap esti meseolvasás után, hogy egyszer, majd ő is ilyen szép történeteket szeretne írni. Nosza, gondoltam, még az én gyermekkoromból ismerős, itt a kis utcában megbúvó Keskeny és fia Tollkereskedés, nagyapám és apám is mindig itt vásárolt annak idején, megkeresem, és megveszem én a kis Emilkémnek azt a csoda tollat, ami életre keltheti az ő gondolatait. Tessék nekem valami szépet ajánlani! – fejezte be kérését.
Fokozódik az izgatottság a polcon. Na! Na, talán most! Itt a nagy alkalom, lehet, hogy valamelyikük végre világot láthat? Egyikük pöffeszkedik, a másik, kihúzza magát, a harmadik sóhajt egy nagyot, hogy a párától fényesebbnek tűnjön, negyedik testvér, csak feszeng és izgul, szinte beleremeg a vágyba, hogy őt válasszák; ő szeretné világra segíteni azokat a gondolatokat!
– Ha különlegeset kíván az Úr, akkor ezeket nézze meg! Én készítettem, saját kezűleg, a család hagyományai alapján. Van itt több féle: például ez az arany-fekete kárómintás, vagy a másik, a kék színű, görög motívumokkal, és ez, mondjuk egy szép ívű szolid fekete, ez, pedig… na, ez talán kicsit vidámabb, mert akkor született az én unokám, a Lilike, amikor ezt készítettem, és aranysárga napsugarakat véstem bele – mutogatja az öreg mester a büszkeségeit, a négy egymás után készült egyedi tervezésű és mívességű töltőtollat. – Ha valamelyik a kedvére való, akkor még leendő író barátunk nevét is bele tudom gravírozni.
A bordó bársony párnán, mindegyik toll szép a maga nemében, nehéz választani; de nézzenek oda, kapja fel a fejét a tanácstalan Nagyapa, a napsugarak az utolsóként bemutatott toll oldalán, mintha felragyognának, vagy talán csak a szeme káprázik? Olyan különös érzése támad, hogy ő az. Nincs mese, Ő az a töltőtoll, aki vásárlót választ magának.
– Ezt kérem, és akkor szeretném, ha belevésné a kis unokám nevét: Szekeres Emil.
A kisfiú egész estéje azzal telik, hogy napsugaras új töltőtollát itatgatja az ajándékba kapott tintával, és óvatosan próbálgatja, hogyan is lehet vele írni.
– Jaj, a derekam! Jaj a hegyem! Auu, ez nem én voltam, ne haragudj kedves papírtársam! – jajgat és szabadkozik felváltva Napsugár, az ifjú töltőtoll.
Másnap aztán ámul-bámul az osztályban, a sok újdonság láttán, bár addigra már megismerkedik a tolltartóban lakó színes ceruzákkal, a büszke Grafittal, de még a filctollakkal is. Majd irul-pirul, mert minden gyerek őt dicséri, hogy milyen szép, és hogy mennyire csillog… Emil azonban arra a legbüszkébb, hogy milyen szépen lehet vele írni, ezért Napsugár bizony kitesz magáért. Szükség is van rá, mert tollbamondás következett, amire osztályzatot is adnak majd.
– Süjjed – kanyarog a tinta íve, s hallatszik is félhangosan.
– Jaj, nem jó, én nem így tanultam a testvéreimtől! – Napsugár rándul és mocorog, egy kecses tintatáncot lejt, mire „süllyed” lesz a „süjjed”-ből.
– Baráccság – fordul újra a csukló, és folyna is a tinta, de Napsugár már odafigyel, ezért a „barátság” szó jelenik meg a tintafolyam nyomán a füzetben.
– Huhh, ez fárasztóbb, mint gondoltam – morfondírozik magában, mikor végre megpihenhet a tolltartóban. Talán egy kicsit el is bóbiskol, amikor is egy hangos örömkiáltásra riad, s csak annyit hall, hogy: Ötös lett a tollbamondásom, és a külalakra is kaptam egy piros csillagot! Jaj de jó! Elújságolom a Nagypapának, milyen csoda jó ez a töltőtoll.
Napsugár, végtelenül boldog. Nem ismer ő fáradtságot, hiszen tele van sikerélménnyel. Egyre ritkábban kell beleavatkoznia a tintafolyam alkotta betűrendbe, eltűnnek a helyesírási hibák, szép és takaros lett a füzetben hagyott vonalvezetése.
– Ma dolgozatot írunk – érkezik néhány nap múlva Emil hangja Napsugárhoz.
Az izgatottság rá is átragad, és egyre idegesebben várja a megmérettetést. Hamarosan becsengetnek, és ő elkezd dolgozni.
Cím: A legjobb barátom.
Először nem is érti, hogy miért rágcsálja őt Emil olyan idegesen, de hamar rádöbben, hogy izgalmában észre sem veszi, hogy mit csinál, s mintha félhangosan morfondírozna valamin:
– Ki is az én legjobb barátom? Kit válasszak, aki igazán közel áll a szívemhez… – hallja Napsugár a kedves, ismerős hangot – Megvan! Hát persze! – és gyorsan, de a külalakra és a helyesírási hibákra nagyon ügyelve, elkezd írni: Az én legjobb barátom, nem egy gyerek, hanem a töltőtollam. Nagypapámtól kaptam…
Napsugár, amikor ideértek, majdnem elejtett egy-két tintapöttyöt a meghatottságtól. Ő! Ő a legjobb barátja Emilnek? Hát ilyen az a híres nevezetes Nagy Betűs Élet? Ilyen boldogságban lehet része, annak, aki végre eljuthat ide? Mostantól kezdve még figyelmesebben dolgozik, de Emil becsületére legyen mondva, Napsugár csak kétszer-háromszor kell, hogy megrázza magát, lejti el a tintatáncot, hogy hibát, vagy elírást javítson. A dolgozat jól sikerül, még az osztály előtt is fel kell olvasnia Emilnek, így mindenki hallhatja Napsugár nagy-nagy dicsőségét. Tolltartóbeli társai is megdicsérik, csak Sárga, a színes ceruza tesz rá néhány epés megjegyzést, természetesen irigységből; mert ugyan, ő kinek is lehetne a legjobb barátja ilyen furkálódós jellemhibával?
Egyik reggelen azonban a megszokott időben nem kerül ki a tolltartó a padra. Nyugtalanul forgolódik és kérdezősködik a többiektől, hogy mi történhetett, hiszen ilyenkor neki már fontos feladata az, hogy Emilt szép tintájával segítse az órai munkában.
– Nem tudom, de mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy az iskolát kipipázzák – kotnyeleskedik Sárga, a színes ceruza.
– Mit csinálnak? Kipipázzák? Az meg mit jelent? – kérdezett vissza Napsugár.
– Nem kipipázzák, hanem, privatizálják, te oktondi! – szól bele a beszélgetésbe a büszke Grafit.
– Mindegy. A lényeg, hogy ma nincs tanítás, mert jön valami derék náció – mondja tovább a magáét a kotnyeles Sárga.
– Na, ebből elég! – mordul most már fel a rangidős Piros, a színes ceruzák vezéregyénisége. – A badarságaiddal teljesen lejáratsz minket, színes ceruzákat. Jön, csakugyan, de nem egy derék náció, hanem a delegáció, akik azt akarják aláíratni az igazgatónővel, hogy ezentúl a gyerekek szüleinek fizetnie kelljen, azért, hogy ebben az iskolában taníttathatják őket. Ugyanis – folytatta belemelegedve a magyarázatba – a privatizáció azt jelenti, hogy ez egy magániskola lesz, ahova csak azok tudnak járni, akik szüleinek van elég pénze. Ez a delegáció azt hangoztatja, hogy jobb lesz ez így, még akkor is, ha sokkal kevesebb gyerek fog ide járni, mert akkor a tanárok többet tudnak majd velük foglalkozni.
– Ugyan már, ez botor gondolat. Móni néni, aki Emilt tanítja, így is sokat tud velük foglalkozni. Hallottam az egyik szünetben, amikor panaszkodott Marika néninek, a 2/a tanító nénijének, hogy az osztálynak a fele sem fogja tudni fizetni, ha bevezetik a tandíjat, pedig ő nagyon szereti minden egyes kis tanítványát.
– Aha! Tehát ezért sírhatott akkor este Emil is. Nem hallottam tisztán, mert már bepakolt engem a táskába, de mintha mese közben végig pityergett volna, még Nagypapa is alig tudta megvigasztalni.
Ekkor azonban nagy csend lett az osztályban, a tolltartóban is elhallgat mindenki.
Léptek kopognak, hangfoszlányok érkeznek, majd, mintha Emil hangja szólna:
– Nekem van! – belekotor a táskába, előveszi a tolltartót, szép lassan kihúzza napsugaras töltőtollát, és odanyújtja az igazgató néninek.
Napsugár megremeg és megborzong, amikor meghallja, hogy Vele írják alá, az ő tintájával szentesítik az iskola privatizálását. Ő lesz a felelős, azért, hogy Emilnek el kell innen mennie, másik iskolát kell keresnie?!
Mozdul vele a kéz, ami annyira izzad, hogy csúszkál benne karcsú, napsugaras teste, és tintája zúdul alá, a torkában lüktetve várja, hogy folyhasson, dolgozzon végre, tegye a dolgát, amiért ő itt van: írjon. Alá. Bármit? Mindent? Neki, a tollnak nem lehet beleszólása ebbe?
– Emberek! A barátom bajba kerül! Segítsetek! Ne! Ne akarjátok, hogy írjak! – visszafojtva lélegzetét, puffad és duzzad, de tintája törné magának az utat…
– Auuu! Jaj, mi történt ezzel a tollal? Nézzétek, minden csupa tinta lett! – hallja még Napsugár az igazgató néni hangját, majd széthullik darabjaira.

***

– Bácsi, kérem! Nagypapám itt vette nekem ezt a töltőtollat. Tessék szíves lenni megjavítani! Tetszik tudni, ő az én legjobb barátom. Megmentette az iskolámat is, és nekem nem kell máshova járnom. Épp akkor ért oda az igazgatóhelyettes bácsi, amikor ő, vagyis az én szép, napsugaras töltőtollam mindent összetintázott, és ezzel időt nyertünk, aztán megtudtuk, hogy a szülők összegyűjtötték a hiányzó pénzt az iskola helyreállítására, ezért nem kell kipipázni, vagy mit csinálni vele. Ugye meg tetszik tudni őt javítani? – hallotta a nagyon távoli, kedves hangot Napsugár, amitől újra lüktetni kezdett tintája, és már érezte is Sanyi bácsi szakavatott kézmozdulatai nyomán, hogy épül, újra egymásba illeszkednek darabjai.
– Nincsen semmi baj, csak túl sok tintát tettél bele, és szétfeszítette itt a közepénél. Tessék, már meg is gyógyult a Barátod! – ezt már nem csak hallja, hanem életerősen tapasztalja is Napsugár, azonban ekkor hangos suttogás üti meg fülét a polc irányából:
– Hallottátok? Ő a mi testvérünk. Megállta a helyét kint a Nagy Betűs Életben, már Barátja is van, és bátor cselekedetével elismerést szerzett magának és családjának! Nagyon büszkék vagyunk rá!
Napsugár odanéz, ahonnan a kedves és ismerős hangok áramlanak feléje, és boldogan egyenesíti ki derekát, kanyarodik egyet, utána billen még kettőt a papíron, ahova Sanyi bácsi tette őt, majd belesimul kis barátja kezébe és elhagyja az üzlethelyiséget.
Az idős tollkészítő mester, mielőtt bezárná a boltot, megfogja az előbbi papírost és mosolyogva a polcra teszi, oda, ahol a három tolltestvér lakik. A töltőtollak izgatottan ficeregnek, majd kis lökdösődés után végre elolvashatják a tintatáncos üzenetet, amit testvérük szíve diktált: Az igaz barátság olyan boldogsággal jár, ami keresztül segít a bajokon, megerősíti a szíved, és napsugarassá teszi minden napod.

Az okos lány (Afgán népmese)
Egyszer egy feltűnően szép lány ment az úton, nyomában egy férfival, aki állhatatosan követte. A lány egyszer csak megfordult, és így szólt:
– Mondd, ismeretlen, miért vagy folyton a nyomomban?!
– Mert megszerettelek, szépségem, te szebb a legszebbeknél!
A lány elmosolyodott, és azt mondta:
– Mögöttem jön a húgom. Szemei éjfeketék, haja, mint a sátor. Meglásd:
százszor szebb énnálam.
A férfi megörült, és máris futott visszafelé, hogy a lány éjfekete szemű húgával találkozzék. Futott, futott, s egy csúf, vénséges vénasszonyba botlott, aki vele szemben botorkált az úton.
Rájött, hogy csúfot űztek belőle, és mérgesen indult vissza a lány után. Mikor utolérte, sértődötten így szólt:
– Mondd, miért hazudtál nekem! Miért csaptál be?
– Tévedsz, idegen, nem én – éppenséggel te csaptál be engem! Ha valóban megszerettél, és szebbnek láttál a legszebbeknél, úgy sohasem futottál volna más nő után!
A férfi elszégyellte magát, és szótlanul elment a dolgára.

A görbe nyírfa (Tatár mese)

Élt egyszer réges-régen egy igen furfangos szegény ember, aki mesze földön híres volt arról, hogy mindig a helyén van a nyelve, senki sem tud túljárni az eszén. Ugyanezen a vidéken élt egy gazdag ember is, aki folyton dicsekedett az eszével, és magát tartotta a legokosabb embernek.
― Engem még az a híres furfangos ember sem tud lóvá tenni ― dicsekedett gyakran a gazdag.
Egyszer az úton mendegélt, s az út szélén megpillantotta a furfangos embert, aki ott állt, egy görbe nyírfához támaszkodva.
― Téged, barátom, furfangos és leleményes embernek tartanak. No, próbálj túljárni az én eszemen!
― Megpróbálnám én! ― felelte a szegény ember. ― Túljárnék az eszeden valami furfanggal, csak az a baj, hogy nincs itt a furfangos tarisznyám. Otthon feledtem.
― Hát menj haza, hozd el ― mondta a dicsekvő. ― Itt megvárlak.
― Mennék én szívesen, de nem mozdulhatok innen ― mondta a furfangos. ― Látod, hogy megdőlt ez a nyírfa! Ha nem támasztom a hátammal, rögtön kidől.
Megmérgesítette a dicsekvőt a sok kifogás, rákiáltott a szegény emberre:
― Lódulj, hozd a furfangos tarisznyádat, addig majd tartom helyetted ezt a nyírfát!
A furfangos elment, de nem is tért vissza. A dicsekvő pedig talán még most is támogatja a görbe nyírfát.

Móra Ferenc Milyen a magyar huszár


Mária Terézia királyasszony uralkodott akkor Magyarországon, mikor ez az eset megesett.
Alig került trónra a fiatal királyasszony, annyi ellensége támadt, hogy megolvasni is alig győzte őket.
Franciák, poroszok, bajorok, szászok szövetkeztek, hogy elszedjék tőle az országait. Azt gondolták, könnyű lesz elbánni az asszony- királlyal.
Négyen voltak egy ellen. Bizony búcsút vehetett volna Mária Terézia a koronájától, ha a magyarok nem segítik a bajban. Sírva panaszolta a királyasszony az országgyűlésen, hogy nincs már neki bizodalma, csak a hű magyarokban.
A magyar nép mindig olyan volt, hogy tűzbe ment azért, aki szép szót adott neki. Most is úgy volt. Kardot fogott a magyar földön minden épkézláb ember, s abbahagyva a maga kenyérkereső munkáját, sietett a királyasszony segítségére.
A bajorokat pozdorjává törték a magyar seregek, a szász királyt majd elfogták a maga fővárosában. A franciák meg, mikor ezeket a híreket meghallották, jobbnak látták szép csendesen otthon maradni. Úgy tettek, mintha eszük ágában se lett volna Mária Teréziát megtámadni, s örültek, hogy őket nem bántották.
Csak a porosz tartotta magát erősen. Bevette magát a sziléziai várakba, s úgy kellett kikergetni egyikből a másik után.
Boroszlót már a második hónapja ostromolták a magyar csapatok. A poroszok sűrűn ki kicsaptak a várból, s egy ilyen csetepaté alkalmával elfogtak egy Barázda Márton nevű magyar huszárt. Nagykőrösi születésű volt a legény, s nem hozott szégyent a szülővárosára. Védte magát vitézül, leütötte vagy négy porosznak a csákóját, de a sokaság végre is erőt vett rajta. Nagy diadallal vitték egyenesen Totlaub gróf elé. Ez volt a poroszok vezére, de a magyarok csak Tótlábú grófnak hívták.
Barázda Marci bátran a szemébe nézett a cifra ruhás grófnak, aki kedvtelve veregette meg a nagy bajuszú legény vállát.
- Hogy hívnak, vitéz?
Marcira a hosszú táborozás alatt ragadt annyi német szó, hogy megértette a kérdést. Katonásan összecsapva a bokáját adta meg a választ:
- Barázda Márton a becsületes nevem.
- Nagy-e a magyar sereg?
- Éppen elég arra, hogy megegye a poroszokat minden nyereg- szerszámostul.
- Mégis nagyon lassan halad az ostrom.
- Nagyurak dolgába nincs beleszólása a szegény embernek. Bizonyosan azt gondolják a magyar tiszt urak, hogy nem érdemes vért ontani a poroszokért. Maguktól is megadják magukat, ha megéheznek.
A porosz vezérnek nagyon megtetszett a bátor huszár. Kivett a zsebéből egy aranyat.
- Nesze, fiam, tedd el, majd hasznát veszed, ha kiszabadulsz.
Marci megköszönte az aranyat. Jól szemügyre vette, hogy igazi-e, aztán a markába nyomta egy porosz gránátosnak, aki ott ácsorgott.
- Tedd zsebre, pajtás! Úgy nézem, nektek nagyobb szükségtek van erre, mint nekem. Ételről, italról, paripáról, fegyverről, ruháról gondoskodik az én királyném.
A porosz vezér majd hova nem lett örömében, mikor látta, milyen ember a talpán a magyar huszár. Rácsapott a vállára.
- Hallod-e, Barázda Márton, mondanék én egyet, kettő lesz belőle. Maradj te itt minálunk porosz katonának, mindjárt tisztet csinálunk belőled.
Marci csendes- mosolyogva simogatta meg a bajusza két szárnyát.
- Méltóságos gróf úr, mondanék egyet, kettő lesz belőle. Jöjjön át mihozzánk magyar huszárnak. Tiszt is lehet még belőle, ha jól viseli magát.
Tótlábú gróf hármat is perdült a sarkán, olyan jót kacagott a feleleten. Utoljára azt mondta a huszárnak:
- No, Barázda Márton, eredj vissza békességben. Tisztelem a gazdádat, ha sok olyan embere van neki, mint te, a tietek már Boroszló. Nézd, legalább a kardomat fogadd el emlékül.
El is fogadta Barázda Márton nagy köszönettel az ezüstmarkolatú kardot. Az volt a kezében egy hét múlva is, mikor csakugyan bevették Boroszlót a magyarok. Foglyul esett Tótlábú gróf is, de hamarosan kiváltotta a rabságból a porosz király. Mikor hazafelé indult, egyszer csak elébe áll ám Barázda Márton.
- Megkövetem, gróf úr, magas személyét, én is szeretnék valami emléket adni a gróf úrnak. Szegény ember vagyok, nincs egyéb kincsem a furulyámnál. Ezzel szoktam magam vidítgatni tábori tűznél. Fogadja el tőlem, gróf úr, olyan szívesen, mint amilyen szívesen adom; majd elmulatnak vele otthon a kis gróf úrfiak.

Jékely Zoltán A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.
- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.
- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.
S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:
- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a tulipán így felelt:
- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.
Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:
- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!
A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.
Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a liliom így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt:
- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.
A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.
Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap,
szárogasd meg szárnyamat,
nyisd ki a virágokat! - könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

Nyulam-Bulam lakomája (Baskir mese)

Egy kisfiút elküldtek a szülei a faluba, hogy hívja meg vendégségbe ezt meg ezt az asszonyt, azt meg azt az embert. Olyan sok nevet mondtak neki, hogy a kisfiú bizony elfelejtette, ahogy a kapun kilépett. Szégyellt visszamenni és újra megkérdezni, hanem ezt találta ki:
- Megyek, és meghívom az egész falut. Akkor biztosan köztük lesznek azok is, akiknek a nevét elfelejtettem.
Úgy is tett. Elment minden házba, és meghívott minden élő lelket a faluból. Azok szépen megköszönték, és megígérték, hogy elmennek. A kisfiú hazament, mint aki jól végezte dolgát.

Másnap délelőtt gyülekezni kezdtek a vendégek. Eljött az egész falu: Asztalhoz ültek, és várták az ebédet.

A szülők megijedtek.

- Mit csináltál, te haszontalan? - szidták a kisfiút. - Hogy vendégeljünk meg ennyi embert?

A fiúcska ekkor bevallotta, hogy ő bizony elfelejtette, kiket akartak meghívni, ezért meghívta az egész falut.

A vendégek pedig várták a lakomát. A kisfiú anyja már az asztalra rakott mindent, amit a kamrában talált, de az bizony a fél fogára sem volt elég a rengeteg embernek!

- Magad csináltad a bajt, most magad segíts rajta! - mondták a szülők a kisfiúnak. Az sírva fakadt, hogy ilyen bajt okozott, de nem tudott segíteni rajta, hát kiment az erdőbe, leült egy fatönkre, és csendesen sírdogált.

Ahogy ott kesereg, szomorkodik, látja ám, hogy a bokorból az a kis nyúl ugrál eléje, amelyiket a télen ő gondozott. A nyulacskát a sas karmaiból mentette ki, egész télen táplálta, nevelte, aztán tavasszal, amikor megerősödött, szabadon bocsátotta.

- Mi a baj; kis gazdám? - kérdezte részvéttel a nyulacska.

A kisfiú elpanaszolta neki, hogy s mint járt.

- Sose búsulj, kis gazdám! - vigasztalta a nyulacska. - Menj most szépen haza, és ne törd a fejedet! Ne félj, jóra fordul minden!

Ezzel eltűnt az erdő mélyén, a kisfiú pedig hazabaktatott. Otthon a vendégek már zúgolódni kezdtek.

- Kár volt összecsődíteni ennyi embert - mondogatták -, ha nem tudnak bennünket megkínálni semmivel!

Közben valaki kinézett az ablakon, és szeme-szája elállt a csodálkozástól! Mindenki felugrott, és az ablakhoz szaladt.

Hát bizony, volt is ott mit nézni!

Az egész utca megtelt az erdő vadjaival. Sorban jöttek a kisfiúék háza felé, és mindegyik hozott valami ajándékot. A medve egy bödön mézet hozott a mancsai között. A farkas friss bárányhúst cipelt. A szarvasok, óvatosan az agancsukra akasztva, tejjel teli vödröket hoztak. Az ürgék és hörcsögök telt zsákokat gurítottak maguk előtt. A mókuskák mogyorót és diót csörgettek a tarisznyájukban. A rókák pedig szép hízott ludakat meg tyúkokat hoztak a fogaik között.

A nyulacska ugyanis elmondta erdei barátainak, hogy a kisfiú milyen jószívű volt hozzá, mire azok rögtön elhatározták, hogy segítenek a bajba jutott fiúcskán. A szülők azt se tudták, hova legyenek csodálkozásukban. Hát még a vendégek!

Három napig ettek-ittak, s még maradt ennivaló egy egész télre. Boldog volt a kisfiú, hogy kisegítette szüleit a bajból!

Így hálálta meg a nyulacska a kisfiú jószívűségét.

Kökény kisasszony (Mészöly Miklós)

Napsütött hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, levélzsúp a teteje. Bármilyen szellő jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék.
Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja.
Tavasztól őszig sok minden történt.
A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket. Féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték.
Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha, majd kicsattant a boldogságtól.
Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta – mindjárt megrebbentek a szárnyai.
– Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a legfelső ablak alá.
– Kisasszony… – mondta zavartan –, még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… Kegyed lesz a kék égen a legkékebb!
Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.
De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát – és várt.
Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá, a puha pihe tollak közé.
Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát.
Csodálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová… Ő énekelne, Sas úrfi meg hallgatná – milyen szép is volna!
De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak; a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol.
Talán a csillagok! – gondolta Kökény kisasszony reménykedve: és Sas úrfi máris megsuhogtatta szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.
Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben.Ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét.

Csillagom, kökényem,
Csillagom, kökényem…

Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette a legtöbbször. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta. Előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá – már csak ehhez volt ereje.
– Megérkeztünk? – kérdezte kicsi hangján Kökény kisasszony.
Éppen megérkeztek.
Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette, jöhetett bárki, bármi – még csak meg se mozdult.
Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt – de akkor már nem volt sehol Sas úrfi; talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hova tűnt.
Kökény kisasszony pedig – akiből azóta gyönyörű bokor lett – unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, s olyankor mindig mosolyog.
Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet.

A tücsök és a hangya (Lafontaine nyomán)


A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte:

– Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.

De a hangya így felelt neki: – Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is?– és becsukta az ajtót.

A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A „Milyen semmirekellő pernahajder vagyok én…” kezdetű dalt játszotta, aminek így szól a refrénje: „Hej, Uram, Istenem, csinálj már valamit!”

A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította:

– Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt!

A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. Nem fűtött a katica, mert a bogarak nem nagyon fűtenek télen, a tücsök hegedűszavára mégis valami meleg költözött a kis lyukba. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt:

– Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran!

A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította:

– Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege!

És ez így ment napról-napra. Jött a rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik, fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele.

A hangya odabent, a nagy búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el-elhívják őt magukhoz; s magában ezt gondolta:

– Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát! Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni tavaszig. Jól elvagyok itt, nincs szükségem semmirekellők társaságára. – Magának se merte tán bevallani, hogy azért didergett s unatkozott egy kicsit ott a hangyaodúban.

Abban az évben nagyon sokáig tartott a tél. Húzódott, húzódott, még mindig fagyok voltak, hómező takarta a világot. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből!

És ekkor mintha valami hangot, vagy különös zenét hallott volna. Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle.

Így amikor jött a katica, büszkén azzal fogadta:

– Katica, figyelj, van egy új művem, meghallgatod?

– Csupa fül vagyok – felelte a másik.

Beült a katicához, és eljátszotta.

Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek néhány percen át, hallgattak.

-- Ez nagyon szívhez szóló volt – törte meg végül a csöndet a házigazda. Kimentek a házból, és azt látták, hogy a ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap.

Másnap a bodobácshoz ment a tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok.

A bogarak között gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikeletcsalogató zenét szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg lett, virágok illatoztak. Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a dér meg a zúzmara.

A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag gyűjtemény, már csak néhány hétig tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak, csupa mihaszna és semmirekellő népség.

És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak kitaláltak valamit.

– Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot.

Egyik este odalopakodtak. Odalopakodott a katica, s mind a többi bogár. A tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát – morogta a csápjai alatt.

El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát hallgatja.

Csőr anyó cipellője

Renáta kérésére:

Csőr anyó cipellője
/moldáviai mese/

Krudy Gyula A fehérhajú fiú

Mikor én gyermek voltam, szomorú idők jártak akkor hazánkra. A szabadság zászlaja lehanyatlott, nehéz rabságban sínylődött a nemzet. Olyan volt az ország, mint egy nagy temető: csupa sírhalom. A sírok között lehajtott fejjel jártak az élők.
Az iskolában sem a régi tanító úr volt.
A régi tanítónk elment honvédnek és nem jött vissza. Elesett a csatatéren.
Az új tanító idegen nevű, idegen nyelvű ember volt. Magyarul jóformán nem is tudott. Nádpálca volta kezében és volt nemulass, ha rosszul viseltük magunkat.
Ebből az időből legjobban emlékszem Hlupka Lacira.
Kis fekete fiú volt Hlupka Laci, idegen fiú volt - lengyel.
Az édesatyja Lengyelországból menekült hozzánk, mikor letiporták a lengyelek szabadságát. Hogy valami megélhetése legyen, táncmesterséghez fogott. A kisváros fiúcskái, lányai Hlupka úrhoz jártak táncolni tanulni.
Nagy szobában tartottuk a táncleckéket. Hlupka Laci segített az édesapjának. Kis hegedűt szorított vállához és azon muzsikázott, miközben az öreg Hlupka vezette a táncot.
- Egy-kettő, egy-kettő - kiabálta a táncmester úr és csattogtatta a tenyerét.
Laci pedig muzsikázott a nagyterem sarkában. Persze sokat csúfolták Lacit emiatt.
- Nem is vagy te magyar, Laci, - mondogattuk neki. - A neved se magyar, a nyelved se magyar, csak egy kis muzsikus vagy.
Laci elpirosodott.
- Igaz, hogy nem vagyok magyar, - felelt - de azért szeretem ezt az országot, szeretem a magyarokat. Muzsikálni is csak azért muzsikálok, mert az édesapám kívánja.
Laci emellett szorgalmasan tanult, ő volt a tanító úr legkedvesebb tanítványa. Az első helyen Hlupka Laci ült, a bizonyítványa pedig csupa kitűnő volt.
- Azért mert Laci is idegen, mint a tanító úr, - mondtuk és tovább csúfolódtunk Lacival.
Híre futamodott egyszer, hogy egy osztrák tábornok látogat el városunkba. Hej, megijedt mindenki a hírre. Vajjon mit akarhat nálunk a hatalmas úr? Már napok előtt nagy előkészületek folytak a tábornok fogadására. Tanítónk új ruhát csináltatott, kimeszeltette az iskolát és egy nagy sárga-fekete lobogót tűzött az iskolaépületre.
Különben az egész várost fellobogózták. Háromszínű zászló nem látszott sehol, csupa fekete-sárga színű zászlócskák lobogtak a házakon.
Kiadták a parancsot, hogy a város lakosai ünneplő ruháikba öltözzenek és a város határában várják a nagy urat. Az iskola növendékei is kivonultak az országútra, ott sorba állottak. A tanító úr megparancsolta, hogy azt kell kiáltani:
- Éljen a császár!
Mikor felállottunk az út mentén, egyszerre csak azt kérdi a tanító úr:
- Hol van Hlupka Laci?
Hol van Laci? Senki sem látta Lacit reggel óta. A tanító úr rosszkedvűen csóválta a fejét:
- Éppen neki kell hiányozni!
Nemsokára dobpergés hangzott az országútról, a generális közeledett. Ragyogó ruhában volt az öreg generális, de ragyogóbb volt a kísérete. A lovasok ruhája csillogott az aranytól, a paripák büszkén lépdeltek.
A tanító úr felemelte a kezét. A jeladásra az iskola növendékei elkiáltották magukat:
- Éljen a császár!
Nehezen esett mindnyájunknak ezt kiáltani, de azért elhangzott a kiáltás. A generális megelégedetten bólintott.
Tovább vonult a város felé, mi pedig sorban utána.
Mikor az iskolaépülethez ért a generális, egyszerre csak hátrarántotta a lovát. Dühösen felkiáltott és ostorával az iskolára mutatott.
- Mi az ott! - kiáltotta dühtől reszketve.
Mindenki arrafelé nézett. Az iskolán nem császári zászló lobogott. Háromszínű nemzeti lobogót lengetett ott a szél.
A generális fölemelkedett a nyeregben.
- Ki tűzte ki ezt a zászlót? - kiáltotta dörgő hangon. - Hol van a tanító?
A tanító minden ízében remegve lépett elő. De fölnyílott az iskola kapuja is és a kapun Hlupka Laci, a lengyel fiú jött ki. Bátran a generális elé lépett.
- Én tűztem ki a magyar zászlót! - kiáltotta elszántan.
A tanító úr levegő után kapkodott:
- Az lehetetlen... Legrendesebb növendékem!
- Szép növendékei vannak, tanító úr, - szólt csúfolódva a generális. - No majd gondoskodunk arról, hogy a fickónak elmenjen a kedve az ilyen haszontalanságoktól. Fogjátok el a fiút.
Két rézsisakos zsandár megragadta Hlupka Lacit. Összekötözték és vitték a generális után.
A városban híre futamodott Hlupka Laci cselekedetének. Az édesapám azt mondta:
- Ez aztán derék gyerek! Megmutatta mi a magyar virtus.
- Hisz nem is magyar, Laci! - feleltem.
- De bizony magyar gyerek az, ha idegen neve van is!
Az édesanyám a kezét tördelte:
- Szegény Laci! - szólt. - Vajjon mi történik most vele?
Az öreg Hlupka futott a generálishoz, hogy kegyelmet kérjen a fia számára. A generális hajthatatlan maradt.
Lacit börtönbe zárták.
Másnap a piacra kísérte egy szakasz katona. Mindegyik katonának vessző volt a kezében.
A generális parancsára ott volt az egész város az ítélet végrehajtásánál.
Laci testéről letépték a ruhát és vesszőzni kezdték a katonák.
Laci egyetlen jajkiáltást sem hallatott. Összeszorította a fogát és lehunyta a szemét. A huszonötödik vesszőütésnél ájultan esett össze. A katonák abbahagyták a vesszőzést...
Laci sokáig feküdt betegen. Mikor felgyógyult, csodálkozva láttuk, hogy fekete haja egészen megfehéredett. Megőszült a rettenetes büntetés alatt.
Bezzeg nem csúfolta ezután senki Hlupka Lacit. A kis hőst ünnepelte az egész város. Laci pedig azt mondta:
- Még egyszer megtenném, ha rá kerülne a sor.
Később nevezetes férfiú lett Hlupka Laciból. Magyaros hangzású nevet választott. Ősz haja pedig örökké emlékeztette gyermekkori hőstettére.

Asztalos István A kisdobos

Szolnok alatt táborozott Damjanich vörös-csákós serege, és a holnapi csatára készülődött. A katonák a tábortűznél ültek. Egyikük levelet írt, más a puskáját pucolta, sokan meg beszélgettek.
Egyszer csak az egyik katonának megakad a szeme egy kis mezítlábas, tizenkét éves forma fiúcskán, aki zsebredugott kézzel állingált a tábortűz mellett, s hallgatta őket.
– Hát te mit keresel itt? – szólt reá a katona. – Mész azonnal haza! Anyád eddig sírva keres.
A fiú azonban nem mozdult.
– Nincs anyám – mondta halkan, és lesütötte a szemét.
– Akkor apád üt agyon, ha ilyen későig tekeregsz.
– Apám sincs – válaszolta a gyermek.
A katona most már sajnálkozva kérdezte:
– Akkor ki tart el téged?
– Szolgálok a gazdáknál.
– S minek jöttél ide?
– Megvédeni a hazát! – egyenesedett ki a gyermek, s látszott a tűz fényénél, hogy fellobog a szeme.
A katonák nevettek ugyan, de tetszett nekik a válasz. Egyik nagybajuszú, öreg őrmester odament mellé.
– Na fiam, ezentúl a haza a te édesanyád! – s egy vörös csákót nyomott a fiúcska fejére.
Nagy volt a csákó, füléig szaladt, de a fiúcska viselte boldogan, s ott is maradt a Damjanich seregénél kisdobosnak. Sok csatában részt vett, tüzes szívvel dobolta harcra a honvédeket. Egyik csatában aztán mellén találta egy osztrák golyó.
Lerogyott a gyermek, s az öreg őrmester ijedten szaladt oda:
– Mi van veled, kisfiam?! – hajolt le hozzá, s vette ölébe a fejét.
– Itt, itt! – suttogta a gyermek, s a mellére mutatott. Aztán mélyet sóhajtott, és vér buggyant ki a száján.
Így halt meg a hazájáért és népe szabadságáért a kis szolgafiú.

Márkus Katalin: Kisfiú és a tündérek

Kríza Ildikó gyűjtése

Nincs májja, mint a csóri csukának
Dugonics András


A csóri vendégfogadóban (mely Fehér vármegyének egy magyar faluja) soha a’ vendégek csuka májját nem ehettenek; mert a’ szakácsné (igen szeretvén a’ megsűlt májjat önni) maga emisztett el, azt akarván a’ vendégekkel elhitetni: hogy a’ csóri csukának semmi májja nem lenne. Mátyás király semmi májat nem evett, nem ugyan azért, mintha nem szeretné, hanem (Galeottusnak írássa szerént) kis korában két embert látván, kik a’ csuka májon vér folytáig összevesztenek, megfogadta légyen: hogy soha nem fogja azt önni. Egyszer még is a’ csóri vendégfogadóba (midőn a’ csukát béhozták) a’ szakácsnétúl a’ csuka máját kérdezte. Akkor mondotta a’ szakácsné: hogy a’ csóri csukának nincsen májja. Ekkor a’ király is: de a’ palotai pácának se lesz száma. Ekkor előadta a’ májat.