Mesék

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]A BOLTOS HÁROM LYÁNYA.[/h]Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy boltos, annak volt három olyan szép lyánya, hogy nem volt párjuk hét vármegyében, de mégis legszebb, legkedvesebb volt a legfiatalabbik, az apja is legjobban szerette.Lakott azon a vidéken, egy pusztán, egy gazdag gróf, a kihez az a boltos minden két-három hétben egyszer vitt ki mindenfélét a boltjából, a mi a háztartáshoz szükséges volt. Egyszer sok pénzt kapott ettől a gróftól, víg volt nagyon, mikor hazaért kedve kerekedett egy kicsit mókázni a lyányaival. Oda hívta őket maga mellé, tréfálódzott velök. Egyszer eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban? Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni.– No kedves gyermekeim – szólalt meg –
-31-
mondjátok meg nekem, szeretném tudni, melyitek hogy szeret engem?
A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.A középső is össze csókolgatta:– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak! mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’ tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy
-32-
a rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint a sót.
Sírt-rítt a szegény lyány, de nem volt mit tenni, a nénjei is küldték, hogy csak menjen isten hirével, itt tovább nem tűrik, hát csak elment. Ment aztán mendegélt, egyszer beért egy nagy rengeteg erdőbe. Nem tudta a járást, félt bemenni az erdőbe, hogy eltéved, vagy megeszik a vadállatok, leült szegény az erdő szélén egy mohos fatőre, ott sírdogált keservesen. Amint ott sír-rí, oda megy egy vén asszony:– Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn, amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok.Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből,
-33-
meglátta a grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak, nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt. A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’ akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a
-34-
két fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.
Eltelt az egy hónap, elérkezett az esküvő napja, ott volt a sok vendég, köztök a boltos is, csak a vőlegényt meg a menyasszonyt nem lehetett látni. Bekövetkezett az ebéd ideje is, mindnyájan vígan ültek le az asztalhoz, elkezdtek enni. Az volt a szokás a gróf házánál, hogy minden embernek egy kis külön tálban vitték az ételt; a boltos amint a maga táljából szedett levest, hát csak alig tudta megenni, olyan sótalan volt, nézett körül só után, de nem volt az egész asztalon; a második étel még sótalanabb volt, a harmadik meg már olyan volt, hogy hozzá se’ tudott nyúlni. Kérdezték tőle hogy mért nem eszik? tán valami baja van az ételnek? amint ott vallatták, eszébe jutott a lyánya, hogy az neki azt mondta, hogy úgy szereti, mint a sót, elkezdett sírni; kérdezték aztán tőle, hogy mért sír, akkor elbeszélt mindent, hogy volt neki egy lyánya, az egyszer neki azt mondta, hogy úgy szereti mint a sót, ő megharagudott érte, elkergette a házától, lám most látja, hogy milyen igazságtalan volt iránta, milyen jó a só, „de hej ha még egyszer visszahozná az isten hozzám, majd meg is becsülném, első lenne a
-35-
házamnál; meg is bántam én azt már sokszor, de már akkor késő volt.“
Azt mondja rá a gróf:– Hát ha most megkerülne a lyánya, megbocsátana-e neki?– Meg bizony méltóságos uram, még hálát adnék a jó istennek, hogy visszaadta.Erre a gróf csengetett, kinyílott a szomszéd szoba ajtaja, belépett rajta az új pár, de a boltos nem ismerte meg a lyányát, úgy megszépült a grófi ruhában, csak nézett rá, hogy milyen szép teremtés.– No hát nem ismeri a menyemet? kérdezte tőle a gróf.– Nem én nagyságos uram.– Hát tudja meg, hogy ez a maga elcsapott lyánya.A boltos azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele, de a lyány oda szaladt, a nyakába borult, össze-vissza csókolta őtet is, a testvérjeit is, de ezek rá se’ mertek nézni, vádolta őket a lelkiismeret, hogy elcsapatták azt a jó testvért. Evvel az egész lakadalmi sereg tánczba keveredett, három nap – három éjjel mindig tartott a lakadalom.
-36-
Hanem a két nagyobb lyányt megverte az igazságos Isten, mert elterjedt a gonoszságuk hire az egész tájékon, senki se’ merte őket elvenni; vén lyányok maradtak holtokig. A fiatal gróf pedig a szép feleségével boldogul élt mig meg nem halt.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]A CZIGÁNY FIÚ.[/h]Egyszer volt, hol nem volt, volt egy czigány, annak volt egy fia, a kiről az apja még kis korában megjövendölte, hogy okos, tudós ember lesz, a feleségével is mindennap kétszer-háromszor összevesztek miatta, mert az azt mondta, hogy nem lesz biz abból, csak téglavető czigány.Mikor már olyan nagy volt a rajkó, hogy a bajusza is kezdett serkedezni, elküldte az apja deákszót tanulni. Volt az öreg czigánynak egy girhes lova meg egy taligája, azt eladta, az árát od’adta utiköltségnek.Elbúcsúzott a fiú apjától-anyjától, a sok rajkótól, elindult a nagy útra. Ment – mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer meglátott egy kan-disznót turkálni.Elkezdi a czigányfiú:– „Kan is dúr is“ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót diákul.Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta
-38-
magában hogy: „Kan is dúr is“, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:
– „Kan is dúr is, ing is lóg is“ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már két sót tudok tudok diákul.Megint ment tovább, meglátott egy rákot egy víz szélén mászkálni. Elkezdte megint mondani:– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is“ – a bizs a, na már három sót tudok diákul.Megint ment – mendegélt, meglátott egy bikát amint egy nádkerítésen törtetett keresztűl. Megint elkezdte mondani:– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is“ na isten-utse tudok én már diákul, nem is megyek tovább egy lépést se, bolond is volnék ha mennék.Evvel aztán visszafordult hazafelé, hanem az úton mindég azt a négy szót hajtotta hogy el ne felejtse. Mikor az apja kunyhójához ért, épen kint ült a sok rajkó, süttette a hasát a nappal; amint meglátták a bátyjokat, czigánykerekeztek elébe, körülfogták, egyik jobbról másik balról rángatta, hogy beszéljen már valamit,
-39-
de ez nem szólt egyebet, csak azt a négy szót: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Elébe ment az öreg czigány is:
– Hát édes magzsatom ilyen hamar megtanultad a diák sót? his nagyon okos gyerek vagy te, mondtam én azst mindig, de szólj hát! Hanem biz abból nem tudott semmit kivenni, mindig csak azt hajtotta hogy: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Az anyja is beszélt volna vele, de annak se’ mondott mást; megijedt a czigány asszony.– Na dade – mondta az uranak – beszélj vele ha tudsz, mondtam hogy igy less, elfelejtette a magyar sót, most már mit csináls vele?A czigány is megijedt, hogy csakugyan elfelejtette a rajkó a magyar szót, elővette az ütött-kopott köpönyegjét, felment a faluházához. Épen együtt ült a kupaktanács, bement a czigány közibök.– Jaj nagyságos birák uraimék – kezdte a szót – van nekem egy fiam, úgy besíl diákul mint a parancsolat, nem láttak olyat birák uraimék soha, magyarul se tud, elfelejtette a diák só mellett; most azsírt jöttem, hogy vegyék be kigyelmetek maguk közsé valamifélének.
-40-
– Hát hogy okosodott meg olyan hirtelen – kérdezte a biró – hisz még a mult héten is csak úgy járta a rókatánczot az árokparton, mint a többi rajkó.– Jaj nagyságos biró uram, oda volt ám azs diák sót tanulni.– No hát hozd fel, hadd lássuk mit tud?Elvitte a czigány a rajkót a faluházához, az ott is csak azt kezdte rá: „Kan is, dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“A birák csak elnevették magukat, megmagyarázták a czigánynak, hogy mit tesz az a négy szó, avval elkergették. Elszomorodott a czigány, mert ő azt gondolta, hogy legalább is viczispány lesz a rajkóból; hanem amint hazaértek, ki is öntötte rá a mérgét, úgy elverte hogy a kölyök egész nap bőgött bele. A czigány asszony meg még mérgesítette:– Úgy kell dade, úgy kell, már most ló sincs, taliga sincs, a fiad is csak olyan szamár, mint volt, mondtam is én mindig hogy nem lesz ű kelmibűl prédikácziós halott.Addig-addig mérgesítette az asszony az urát, mig utoljára elővett egy botot, úgy elverte, hogy még tán most is veri, ha félbe nem hagyta.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]RÁADÓ ÉS ANYICSKA.[/h]Egyszer, hol volt – hol nem volt, volt a világon egy király, a ki teljes életében mindig a háborúban, harczban lakott. Már kilencz esztendő óta a háza tájékán se’ volt, azt se’ tudta hogy mije van otthon. Elhatározta hát hogy már csak akárhogy – mint teszi szerét, de haza megy, feliratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilencz esztendő óta.Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, avval elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herczeget, grófot, nagysüvegű tótot, a sok tanácsosokat, birákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza? hogy meg akarja tudni, mije van, „azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent az utolsó fa szegig irjatok fel, de úgy hogy ki ne maradjon semmi az összeirásból.“Szélylyelmentek az urak, teljesíteni a király
-42-
parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, a kit már kilencz esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jó kedve volt, akinek apját-anyját megölték.
De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap – a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások közt a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.Ment aztán mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő galamb-fehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással:– Hó megállj! ki vagy? hol voltál? hova mégy?– Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felirattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fa-kanál is mind fel van írva.– Jól van hát, ha mindenedet felirattad, igérd meg nekem, hogy a mid nincs felírva, azt nekem adod.
-43-
– Jól van, megigérhetem, ha tetszik királyi parolámra is fogadhatom, de tudom hogy nem kapsz semmit, mert semmi se’ maradt ki az összeirásból.Megörült az igéretnek az idegen, kicsibe mult hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett tánczolni.– Tudd meg hát hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, a ki mindent tud, a mi a nagy világban történik. Mig otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiugyermeket, ez az, a miről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát igéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő mulva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három lyányom.Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s ime ezt az egyet is oda kell adni idegen embernek, a ki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra igérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak igérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe – valahányszor
-44-
a nevet kimondják – hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, a hol tán soha se talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.
Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodas, már arról nem lehetett tenni.Meglett aztán a szép fiu gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor ugy hat-hét esztendős lehetett, haza került a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanitotta mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyillal lőni, hadakozni. „Legalább ne mondja akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk.“Nevekedett aztán Raadó szépen. Már elmult tizenkét esztendős, még se jöttek érte, de elmult tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, még se volt semmi híre a tündér királynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifju királyfit, a király nagy dinom-dánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.Egyszer, mikor mindenki a legjobban vígadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, a mit a tündér király
-45-
irt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elébb, mert szükség van rá.
Elkészítették a szegény királyfit a hosszu útra, egy inast adtak mellé, – mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündér király – avval útnak eresztették. Az ország határáig elkisérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbucsúztak tőle, jó utat kivántak neki, avval visszamentek haza.Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlan járt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák valahonnan: „Ráadó.“ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: „Ráadó lelkem gyere fel“; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz
-46-
márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát. Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre:
– Jaj szívem Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom elfáradtál a hosszú útban, jaj pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az hogy – látod-e amott azt a tavat?– Látom.– Nohát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó lyánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyu, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyu ruhát, gyönyörű szép lyánynyá változik, megyen a vízbe, fördik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb lyánynyá változik,
-47-
megyen a vízbe fördik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, a kinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vizbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, azután megint – a hogy jöttek – egymásután kikelnek a vizből, felveszik a hattyú ruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyú ruháját, oda se is add neki, mig meg nem igéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bizom. Most pedig gyere feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.
Ugy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyem paplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündér asszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, avval elbúcsúzott tőle.Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbútt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú
-48-
ruhát, ment a vizbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment a vizbe, fördött. Legutoljára jött egy gyönyörű piczi kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánynyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy lyány, úgy elbámult. Anyicska is levetkőzött, ment a vizbe, fördött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, avval megint elbútt. Jön ki Anyicska a vizből, keresi a ruháját, nem találta sehol, elkezd sirni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó:
– Ne sírj szivem, lelkem szép Anyicska, itt a ruhád nálam.– Isten hozott szerelmem Ráadó, be jó hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem.– Nem adom addig szép Anyicskám, mig
-49-
nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kivül soha mást nem szeretek; most pedig igérd meg hogy haza viszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.
Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, még pedig hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyürűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Evvel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó
-50-
pedig oda ment a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem birta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap két éjjel mindig tánczoljon. Oda ment a strázsákhoz, kérdezte hogy otthon van-e a tündérek hires királya? A strázsák mindjárt megismerték.
– Jaj be jó hogy itt van kis gazdánk! be régen várjuk már! az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb hogy még se jött-e meg? No de heveredjen le erre a lóczára, látjuk hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!Végig feküdt Ráadó a szép kő padon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta hogy ott van, mindjárt hivatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hivatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.– Jaj kedves fiam be jó hogy megjöttél, be régen várok rád!Akkor mindjárt összegyűjtette az ország fő fő embereit, herczegeket, grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután ugy tiszteljék mint
-51-
királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit meg jön az esze a fiunak, mindjárt átadja neki.
Meghallotta ezt a vén királyné: „No várj vén bolond – gondolja magában – csak menjenek el az urak, majd lesz neked ne mulass; a maga lyányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jött-ment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én hogy az én lyányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.“A két nagyobb lyánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, avval beszélgetett mindig.Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt neki esett a vén királyné az urának:– Megbolondultál te vén marha! elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél! majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök.A király csendesítette volna, de az asszony
-52-
se’ hallott, se’ látott, dúlt-fúlt mint a veszett állat. Addig még sem bánt oly roszul Ráadóval, mig meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elveszítette volna mind a kettőt egy kanál vizben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se’ csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is el kezdett neki beszélni:
– Ugyan te vén bolond, próbáld meg már mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi a mennyi.Felhivatta a király Ráadót a maga szobájába, oda vezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdőt:– Látod azt az erdőt fiam Raadó?– Látom.– No azt nekem holnap reggelre – mikorra felkelek – tövestől-gyökerestől mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen
-53-
rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz!
Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg! mikor azt se tudja hogy kell hozzáfogni? Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta:– Ne búsulj biz ezen egy cseppet se’ szívem Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfútta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogy ha Anyicska belefútt, az egész Tündérország meghallotta a hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfútta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.– Mit parancsol felséges kisasszony? mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?– Azt parancsolom hogy – látjátok-e amott azt erdőt?
-54-
– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk! – kiabáltak minden felől.– No azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tisztabúzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.– Értjük értjük, megyünk, meglesz.Alig mentek el, hallott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: „Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell.“ „Innen már el van hordva, ide avval az ekével“ hallott az ökör hajtás, amint szántottak. „Hi-hó, csálé Csákó, hajsz Lombár.“ Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak mondja Anyicska Ráadónak:– Eredj ki már te is lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.
-55-
Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, oda hijja a feleségét.– No nézd, mennyire ment a fiunk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.– Látom ám! de nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se’ venni semmi hasznát.De a király egyik fülén beeresztette, a másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idő mulva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr.– Ember vagy fiam Ráadó, máskor is igy végezd el amit rád bizok!De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:– Csináltass már valamit megint avval a kölyökkel, vagy neked már itélet napig elég
-56-
lesz az az egy munka, a mit minap – de akkor se maga – csinált! hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltől estig szárán a legyet!
A király próbálta csendesíteni hogy ne bántsa mindig azt a gyereket, hisz a se kutya hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:– Hát még pártjokat fogod! még engem hallgattatsz! jobb bizon hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk mit tud a hires.Behivatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdőt:– No édes fiam látod azt az erdőt?– Látom.– Nohát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boros hordó készítve, a galyaiból öl fa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg is nőjjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belőle kóstolónak.Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha ketté vágták volna, ment nagy szomorúan
-57-
Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégis csak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát:
– Csak soh’ se’ adjon az isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.Megint megfútta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja nagyja, hogy még az utczán se’ fértek el:– Mit parancsol kis királyné? mit parancsol a mi kedves kis királynénk?– Hát azt parancsolom, hogy – látjátok amott azt az erdőt?– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk!– No azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a galyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövet mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel beültessétek; a szőlő megnőjjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre, mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.– Értjük, megyünk, minden meglesz.
-58-
Alig mentek el, hallott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalulták a dongákat, abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjfél tájban hallott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szőlőről, azután nem sokára a hordók, kádak döbörgése, amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva – tapodva. Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! ő is elővesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsiben mult, hogy öreg ember létére, sirva nem fakadt örömében. Hitta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiut:– No feleség mégis van kifogásod ellene?– Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utána néznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?
-59-
De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végig hallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb lyányához tanácskozni, hogy hogy – mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár ki sütötte-főzte hogy mit csináljanak? Ment a királyné megint vissza az urához.– No te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, a mit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága lyányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi jó, ha nem tudja megtenni, fel is út – alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.Magához hivatta a király harmadszor is Ráadót:– No fiam Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen
-60-
végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll hogy holnap reggel vezettet ki a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül – saját emberségedből rájok ülni, meg kerülni egymásután mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát: „Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!“ Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se’ akart menni Anyicskához, hanem aztán mégis csak befordult.
– No hát most mit parancsolt az apám?– Szót se’ érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni,– Hej szívem Ráadó te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se’ tudok segíteni. Tudod-e hogy az a három ló a két néném és én? egyik tüzesebb mint a másik, ha ezer lelked volna se tudnád őket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon szájukon fújják a lángot. Egyetlen egy
-61-
módja volna csak, a mivel birni lehetne velök: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, avval körülkarczolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.
Ugy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd? Hanem Anyicska mégis vigasztalta:– No majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem szégyelte volna, tán sirt volna is. Hát egyszer amint ott búsong – szomorkodik, mint a kárvallott czigány, jön ám be hozzá Annyicska hozza a sarkantyút:No lelkem Ráadó, megsegitett az isten, eltudtam lopni, most már csak arra tanitlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd kivezetik a három lovat, – a két néném, meg engem, – az egyik mennykőt lehell orrán-száján, a másik tüzes villámot szór,
-62-
a harmadiknak egész teste lángot hány, de te avval ne gondolj, menj közel hozzájok, a melyiket meg akarod nyergelni, karczold körül a sarkantyúval, úgy megáll mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettővel is csak úgy tégy.
Másnap reggel a király kihirdettette az országban hogy az ő palotájában mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a három lovat. Az első – a legöregebb király kisasszony – mennykövet fútt orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott, vágott, de Ráadó szép csendesen körül kanyarította a sarkantyuval, hát – uramfia! úgy láttam mint most – megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyű szerrel megnyergelte, ráült, avval hajrá! „Majd kitöltöm most rajtad a mérgem a mért vesztemre törtél“ – elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából mire vissza kerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot végig cserdített rajta, avval bekergette
-63-
az istállóba. Azután a második lóra – a második király kisasszonyra – került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körül kanyaritotta a sarkantyúval, ez is megállott mint a peczek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadtság dőlt róla mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló – a gyönyörű szép Anyicska – volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! az anyja a vén gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyilt a föld körülötte, de Ráadó evvel nem gondolt, körül kanyaritotta ezt is a sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, rá ült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyem kendőjével, bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.
A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ott vesz Ráadó, hát bizony még a kinozta meg az ő kedves lyányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött
-64-
ott mindjárt hogy akárhogy mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, mig a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig – hiába volt az eskü – nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.
Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából – mert nem csak egy országa volt – hogy menjen csak hamar, ott az ellenség, pusztitja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bizza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Mig készült a háborúba, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, mig oda lesz, igérte is az asszony szájjal, hej pedig de mást forgatott az eszében. „Menj el csak, majd tudom én mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre.“Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni a felesége az eszét, hogy
-65-
mi a legkegyetlenebb – legkinosabb halál a világon, hogy avval végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült neki a vén guzsajra való: „Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással.“
El is készittetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is tüzhöz tetette, csak a volt hátra hogy felforrjon.De a jó isten nem engedte hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög czimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd, – a kire az olaj forralása volt bizva – hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hivatta Ráadót, elmondott neki mindent:– Hanem most már, lelkem Rázadó nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?– Azon nem volna mit aggódni – felelt
-66-
rá Ráadó –; elmegyünk az apám országába, ugy sincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogul élünk, mig meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?
– Biz azt magam se tudom – mondja Anyicska – hogy hogy haladunk sebesen, mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy földalatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kivűl voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót, repült vele ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt Anyicskánál semmi mestersége.Alig mentek el, elkészűlt a forró olaj fürdő. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:– Anyicska lyányom gyere ki!Felelt helyette az egyik nyál:
-67-
– Mindjárt megyek édes anyám, csak hadd keljek föl.Vártak – vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a királyné.– Gyere ki már Anyicska lyányom, ne várass magadra!Megint felelt helyette a második nyál:– Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer a királyné:– Gyere csak hamar Anyicska lyányom, adok valamit.– Mindjárt megyek csak a hajam tűzöm még fel – felelt a harmadik nyál.Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak kétszer-háromszor, de biz ott akár itélet napig kiabálhattak volna, nem szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs ott senki, csak három nyál az asztalon. Össze csapta a két kezét:– No ezek most elszöktek a pokolra valók, hanem tudom merre mentek, majd visszahozom őket!Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt
-68-
utánok, sarkantyúzta a lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.
Anyicska ezalatt jó messze haladt Ráadóval, mentek mentek amint az isten tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:– Jaj Ráadó lelkem, be ég a bal orczám, nézz hátra mit látsz?– Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.– No az az anyám, észrevette hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen s ilyen fiut meg lyányt, mondd hogy láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.Alig hogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott termett a vén asszony. Kérdezi Ráadótól:– Ugyan földi nem látott-e erre egy fiut meg egy lyányt?– Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem akárki fiára, lányára? mit kérdi azt én tőlem?A vén asszony még egyszer szélylyel nézett ottan körül, azután visszafordult. „Hátha rosszul
-69-
is néztem meg otthon, ott vannak valahol elbúva a várban.“ Haza ment, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A vén asszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett vágtatni a két gyermek után.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátuk megett hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:– Jaj lelkem Ráadó, be ég a jobb orczám, nézz hátra, mit látsz?– Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.– No az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a tábla kellős közepébe, onnan akármint ijeszget, ki ne mozdulj, ha közel megy hozzád, üssed a botoddal.Alig szálltak le, alig változtak kölessé, meg pásztorrá, megint ott termett a vén asszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:
-70-
– Kedves fiam Ráadó, gyere ide, majd meglásd mit adok!De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéböl, hiába volt minden csalogatás, a vén asszony hogy látta hogy igy nem boldogul, rá akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kigyóvá változott, de sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott mint egy karó. Feldühödött erre a vén asszony, neki esett a kölesnek, tépte ki tövestül az egész táblát.– De kutyák most még se’ szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem, haza viszem, megégetem, te Ráadó aztán magadban semmit se tudsz.Ki is tépte az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, a mennyit Ráadó a botjával elért, mert oda nem eresztette be, már pedig épen abban a kis darabban volt Anyicska, a többit vihette a vén asszony, a’ csak gaz volt. Hátára is szedte mind amit kitépett, felkerekedett vele a levegőbe, úgy ment, akár csak egy kazal repült volna; amint haza ért, mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel állott hozzá, hallgatta hogy mikor hallatszik már az Anyicska sirása jajgatása a tűz közűl. De biz’
-71-
azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is hamvadt, még se hallott semmit.
– No szedtevette, ezek megint megmenekültek. Hol van hamar egy gereben, hadd üljek rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.Felült egy nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele hadonázni, úgy ment mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is amint birtak, de mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint megszólalt Anyicska:– Jaj szivem Ráadó, most már az egész orczám ég, nézz hátra, mit látsz?Nem látok egyebet, mint egy nagy szélmalom formát erre jőni nagy sebességgel az égen.– No az megint az anyám, most már olyan dühös, a milyen soha se’ volt életében. Hanem szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy ruczává, a tó kellő közepén állj meg, ki ne mozdulj onnan akármivel csalogat, akármivel ijeszt.Leszállottak megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó ruczává; alig voltak evvel meg, ott termett a vén királyné.
-72-
– Hej kutyák már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem szabadultok most meg, tudom azt az egyet.Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se tudta elkapni, mindig a viz alá bukott előle, azután vadászszá vált, lövöldözött a ruczára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se tudta meglőni. Megint feldühösödött hogy csak úgy tajtékzott a szája.– Megálljatok! nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is, elveszítlek benneteket.Evvel egy nagy gődénynyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidenczia ment volna, olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerte-szélyel, hadd igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda, hol legtöbb volt a viz, hogy hallhassa, majd ha sir, jajgat, könyörög, hogy gyönyörködhessék majd benne, avval az ördögöknek rég eladott lelkével. De nem engedte meg az isten, hogy az ártatlan síránkozásának örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két kanálnyit a szárnyával, a közt maradt Anyicska, igy hát akár egy pocsolyából vitte volna a
-73-
vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt a viz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága, elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét; eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahoz, amint most neki indult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb – közelebb jutott hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyujtotta hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de épen akkor kiértek a Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már nem volt hatalma a vén királynénak. Mikor látta Anyicska, hogy tovább nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett – ami ott volt a határnál – megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött, ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig meglátta hogy megállott Anyicska, elfelejtette hogy kivül van a határon, szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott, bebútt a hidlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt akár jött akár se, mert ha Anyicskán – a lyányán –
-74-
volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt egy szikra se’. A vénasszony amint látta, hogy Anyicska egérré lett, hirtelen macskává változott, oda állt a repedés mellé, a min az egér bebútt, várta hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban a dolgot, füttyentett egyet, oda szaladt hat-hét komondor, azokat ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta. Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:
– No te kutya Anyicska fogjon meg benneteket az anyai átok, hogy ha valaha csak egy napig, – csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott – de még hiredet se hallotta volna.Elszörnyűködött ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha elfelejti Ráadó, mit csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije, még a betevő falatját se’ tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:– Ugyan szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? hogy felejthetném el azt a sok jót, a mit velem tettél, de hogy felejthetném el magad szép személyét is?
-75-
Megvigasztalódott Anyicska, jó kedvvel indultak haza felé.Mentek mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó apja lakott. Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét:– No kedves Anyicskám én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában, nem is messze az apám palotájától; de most arra kérlek ne gyere fel velem az apámhoz anyámhoz, ha egyszerre mennénk, vagy hinnék vagy se, hogy a tündér király lyánya vagy, még valami rosz személynek, szeretőmnek gondolnának; de igy majd magam felmegyek, elmondok mindent az apámnak, akkor aztán érted jövünk minden háznépestől, haza viszünk annak rendje módja szerint, ahogy a mennyasszonyt szokás. Addig maradj itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán már oda értem, akkorra vissza is jövök.Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az anyai átok:
-76-
– Siess én kedvesem – mondta Ráadónak – mert meg talál fogni az anyám átka, hogy elfelejtesz, mintha soha hiremet se hallottad volna. De ha elfelejtenél is, csak azt a gyürüt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor legelőször láttuk egymást, én is megőrizem a mit tőled kaptam, arról megismerjük egymást, akármikor találkozunk.Ráadó csak nevette a dolgot: „hogy felejthetné el gerlicze a párját, legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.“Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve mindig jobban jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a világ, avval elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette
-77-
meg a haláltól, de még az se hogy látta valaha, úgy megfogta a tündér királyné átka, hogy se ott létéről, se elmeneteléről, se haza jöttéről egy kis szó nem sok, de annyit se tudott mondani, csak azt tudta hogy nem kell neki többet elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is, csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dinom-dánomot csapott, két nap, két éjjel boldog boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami szemének-szájának tetszett.
Szegény Anyicska pedig csak várta csak várta Ráadót, de biz az nem ment felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik nap, aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi ujság van a királyi palota körül, beszélnek-e a királyfiról, meg a mátkájáról? Bement a szolgáló, de avval a hirrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják van-e, nincs-e? Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka fogta meg Ráadót; attól fogva minden nap beküldte
-78-
a szolgálóját ujságot hallani, de biz az soh’se hozott jobb hirt. Egyszer aztán avval ment haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király szép lyányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat csapnak, hogy két ország lesz rá hiva. Sirt-rítt Anyicska, nem tudta mitévő legyen, még csak a’ se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.
Mikor már hivogattak a királyi lakodalomra, egy levelet irt az öreg királynak, a mibe azt irta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a városnak, lakik egy fiatal lyány, ki messze földről szakadt ide, az igen nagyon szeretné megnézni a király lakadalmát, mert még olyant soha se’ látott, azért ne sajnálja a király meghivatni, se’ nem eszik se’ nem iszik, csak a sok úri népet, meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A király mindjárt meghivatta, még pedig nem csak szélyelnézni, hanem valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetetlen elmenjen. Megörült Anyicska a meghivásnak,
-79-
adott is a vőfélynek olyan pántlikát, hogy a többi lyányé összevéve se’ ért felényit, amint pedig az elment, mindjárt hozzá fogott a lakodalmi ruha csináláshoz, a mit magára akart venni.
Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a cselédje szemefényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak szólott a muzsika, úgy tánczoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek is bokájába ment a szép muzsika.Bement Anyicska a tánczolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott a táncz kellős közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet? ki lehet? de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy ki lehet, se a felesége, ha magától a lyánytól kérdték, azt mondta, hogy ő az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hivassa meg a lakodalomra; de a nevét – hogy hogy hívják – ki nem lehetett belőle venni. Maga Ráadó rajta-rajta felejtette sokszor a szemét, rémlett előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta hogy hol. Ő is kérdezte tőle, hogy ki? de ez azt felelte
-80-
rá, hogy gondolkozzék rajta, találja ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta kitalálni, hiába törte az eszét.
Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer Anyicska.– Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék meg nekem, hogy hadd ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az a szokás, hogy a legények a mennyasszony poharából isznak, a lyányok a vőlegényéből, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném megtartani.A király szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Mig ivott, azt a gyürűt, amit a legelső találkozáskor a tónál kapott Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.– No most megiszom a szerelmét – mondja Ráadó, avval felhajtotta a bort, ami a poharában maradt; hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban, nézi mi az? hát egy gyürű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyürűje
-81-
volt hajdan, gondolkozik – gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezéből, oda szaladt Anyicskához, megölelte – megcsókolta:
– No szivemnek szép szerelme te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó kapa választ el bennünket egymástól!Azután elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette őtet meg Anyicska? hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom esztendős korukban; hogy átkozta meg őket a vén királyné? Elbeszélt mindent, tőviről hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást, esküdjenek meg, olyan szép lyánynak, mint az első menyasszony, akad legény akár minden ujjára száz.Ráadó, meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden násznépestől mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb lakodalmat csaptak.Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? nem más, mint az öreg tündér király. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a háborúból haza került, hogy milyen
-82-
kegyetlen volt a vén királyné hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba huzatta, a két lyányát meg apáczának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd bűnöket. „Most pedig fiaim azért jöttem, hogy átadjam nektek minden országomat, azután holtig nálatok maradjak.“
Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak, ettek, ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva mind ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam, tánczoltam, a zab sarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok víz; te is ott voltál, majd a vizbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan bele haltál volna.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]Az ARANYHAJÚ HERCZEGKISASSZONY.[/h]Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany könyű hullott a szeméből.A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép; ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult, hogy addig megy, mig egy olyan
-84-
szép lyányra nem akad, akkor aztán azt elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik.
Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába esett minden fáradozása.A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja – feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a királylyal. Mikor a palotájához
-85-
értek, akkor is ott sétált a gyönyörű kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá, elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a lakodalomra, meg násznépet is hoz; „mert úgy már csak még se’ esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se legyen.“
Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra. Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz vén asszony mikor meghallotta,
-86-
hogy a fia megházasodott, nagyon megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt, hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.
Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király még megköszönte neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd máskép köszönte volna meg!Elindultak hát szép békességben, el is értek a herczeg országába, ott a fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra szóllott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfútta, ahova leült.Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak haza felé. A menyasszony a vén királyné hintójában ült a vén királynéval meg a szobalyányával,
-87-
a herczeg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a király a feleségének.
– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem értette, hogy mit? kérdezi az anyóssától:– Mit mondott az uram?– Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.Kért, könyörgött szegény, hogy ne foszszák meg attól a szép hajától, sirt, hogy csak úgy peregtek le az arany könyűk az arczán, de nem használt semmit a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a felesége vajjon nem hül-e meg? megint visszakiáltott:– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától.– Hát most mit mondott az uram?– Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.
-88-
Sírt, rítt a szegény herczegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék nyomorékká, de nem használt semmit, levágták mind a két karját.Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbe hagyni, hogy a feleségéhez menjen, hej pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen kegyetlenséget visznek rajta végbe, oda ment volna, ha az egész országa égett volna is. De igy megint csak messziről kiáltott vissza:– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!– Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:– Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?– Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy ne foszszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vén asszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két szemét.Mig a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott
-89-
a boldogtalan menyasszony, sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az arany gyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak a se’ volt, amivel sírjon, csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.
Egyszer, mikor egy nagy folyó vízen, egy hidon mentek keresztül, megint hátra szólt a király.– Jól betakaródz kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz, mindjárt otthon leszünk már!Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:– Hát most mit mondhatott még a király?– Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vizbe.A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak az élet, a ki vak is, béna is, még koldulni se’ tud már az olyan! Csak azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték a vizbe, ahol legmélyebb volt.Akkor a vén égetnivaló a levágott arany
-90-
hajat felrakta a szobalyány fejére, mintha azé volna, a herczegkisasszony ruháját arra húzta rá, a szép gyöngyöket, karpereczeket a karjára bidgyesztette; de hiába, rá rakhatta volna arra a világ minden aranyját, ezüstjét, mégis csak csúnya maradt volna az.
Mikor hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét le vegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna, úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a palota felé, hát nem folyt utána arany folyosó, csak olyan volt, mint más közönséges asszony. Nagyon megharagudott ezen a király, elkezdte szidni a herczeget, hogy őt bolonddá tették, hisz nem foly ez után arany folyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két orczáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt is a csunyák közül való. A herczeg hiába mondta, hogy az nem az ő testvére, hogy a beszédje se’ olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét is, az még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg se’ hallott, se’ látott, mert hiába! csak úgy van az, akit az
-91-
isten meg akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt – süket volt, mert nem hallgatott a herczeg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya r....óra is rá lehet a szép menyasszony ruháját adni. Itt, hiába beszélt a herczeg, megfogták, meglánczolták, levetették egy sötét tömlöcz fenekére, kigyók-békák közé, hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, a mért a királyt úgy rá merte szedni.
Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága. „A fiam meg – gondolta magában – majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt a szobalyány.“ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’ testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette a kardját.A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen lefelé. Egy öreg
-92-
halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi, hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott, könyörgött álmában a vén királynénak: „Jaj ne vágják le a karom… ne szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!“ Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még jobban megsajnálta,
-93-
megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a hazájába.
Ettől fogva aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig mellette volt, de gyógyult is a herczegkisasszony szemlátomást, napról napra mindig jobban lett. Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze és a szeme nem gyógyult, hanem bizott a jó istenben, hogy majd csak meggyógyítja azt is.Egyszer beküldte az öreg halászt abba a városba – mert közel volt hozzájok, – ahol a király lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a király, és hogy mi történt a bátyjával? mert ő nem is gondolta, hogy a vén királyné gonoszsága volt az, nem pedig a királyé. Elment az öreg halász, megtudott mindent, a mi történt. Haza ment nagy búsan, elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a bátyja most is a tömlöczben kínlódik. Elszomorodott nagyon a herczegkisasszony, sajnálta a bátyját hogy ártatlanul szenved, de az öreg halász biztatta, hogy majd jóra fordul e’ még, majd kiderít még az isten mindent.Egyszer érezte a herczegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja az öreg halásznak, hogy keressen benne, régen nem fűsülködött
-94-
már. Nézi a halász a fejét, hát talál négy kis aranybogarkát, megörült neki, megfogta, kérdezte hogy mit csináljon vele? A herczegkisasszony mondta neki, hogy vigye be a városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg akarja venni, semmiért másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte, ha nem tudnak adni, hozza vissza. Bement a halász a városba, elment a királyi palotába, felvezettette magát az öreg királynéhoz, megmutatta neki a bogarakat, kinálta, hogy vegye meg.
– Hát mennyiért adná kend? – kérdi a királyné.– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két asszonyi kézért od’adom, azt kerítsen felséged.Megharagudott a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az? hol vegyen ő két asszonyi kezet? magáét csak nem vághatja le! már majd kihajittatta a halászt, hanem épen akkor ment be a fiatal királyné. Ez amint megtudta, hogy miről van szó, mindjárt eszébe jutott, hogy a herczegkisasszony két levágott keze ott hányódik-vetődik valahol a kamarában a lom közt; mindjárt szaladt érte, megkereste, od’adta a halásznak.
-95-
Megörült neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak birt haza; otthon a herczegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére illesztették mind a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy oda ragadt, mintha soha se’ lett volna levágva.Már a haja régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szeme hibázott. Mióta a keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga; megmosdott, megfürdött, a gyönyörű aranyhaját megfűsülte, befonta, evvel eltöltötte az időt. Egyszer, mikor fűsülködött, talált megint a fejében hat kis arany bogarat. Megint beküldte a halásztól a királynénak, de megmondta neki, hogy oda ne adja egyébért, csak két szemért, akármit igérnek érte mást. Bement a halász a királyi udvarba, felment a vén királynéhoz, hogy megint hozott hat kis arany bogarat, ha megvennék.– Hát hogy adod? kérdezi a királyné.– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két szemért, azt kerítsen felséged.Rá kiáltott a vén királyné.– Tán megbolondultál, hogy mindég olyanokat kérsz, két kezet, két szemet! másszor ha idejősz, ebrúdon vettetlek ki.
-96-
Megijedt az öreg halász, el akart menni, de épen az ajtóban találkozott a fiatal királynéval, mindjárt megismerte a királyné:– Mit hoztál öreg, tán megint bogarat?– Azt biz én felséges királyné, de a miért adnám, nem ád érte a felséges királyné, mert nem adom másért, csak két szemért.Mindjárt eszébe jutott a királynénak a herczegkisasszony két kiásott szeme, tudta, hogy annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is indult keresni, s csakugyan meg is találta a láda fiában. Vitte be nagy örömmel, od’adta az öreg halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy nevetve a napának, hogy milyen jól jártak evvel a bolond emberrel, hogy mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér a kis arany bogarakért, nem pedig valami drágaságot.Az öreg halász pedig a két szemmel szaladt haza felé, mintha kergették volna; amint haza ért, megkente mind a két szemet forrasztó fűvel, beillesztette a helyére, úgy oda ragadt, mintha soha se lett volna kivéve, csak úgy látott vele a herczegkisasszony. Ettől fogva még szebb lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre járt, mindenütt
-97-
arany folyó folyt utána, ha sírt aranykönyű hullott a szeméből; a nap a homlokán – a hold a mellén – a két csillag a két orczáján még szebben ragyogott, mint azelőtt.
De hiába volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a herczegkisasszony örülni, ha eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal egy tömlöczbe zárva. Egyszer eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni, legalább ha tudná, hogy ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne egygyel a lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahoz a tömlöczhöz, ahol a bátyja van, a halász szivesen megtette, elvezette. Amint ott járkáltak a tömlöcz ablaka körül, lenézett a király a palotájából, hát látja, hogy épen olyan lyány áldogál ott, mint a milyet ő elvett: a homlokán nap van, a mellén hold, a két orczáján két gyönyörű csillag, ha megy valamerre, arany folyó foly utána; mindjárt szaladt le a király hozzá, hogy megtudja, valjon ki lehet? mert neki is épen ilyen jegyese volt.Amint meglátta a szép herczegkisasszony, hogy megy a király feléje, megijedt nagyon, futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint
-98-
olyan kegyetlenséget akar rajta elkövetni, de a király elkezdett neki könyörögni.
– Várj meg szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak egy szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom ha itt hagysz is, csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a két szép szemed közé!Olyan szépen beszélt a király, hogy hitt neki a herczegkisasszony, – megvárta. A király megölelte, megcsókolta:– Valld meg szivem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál, mert akárhogy mint szakitott el az isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz más.Jól is, rosszul is esett ez a beszéd a herczegkisasszonynak, jól azért, mert szerette a királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt gondolta, hogy csak tetteti magát. Szemére vetette neki a nagy kegyetlenséget, amit rajta végbe vitetett, a király csak elbámult, kérdte hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta? a herczegkisasszony eleinte el se’ akarta beszélni, hogy csak ne tetesse magát, hiszen ő parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre, földre, hogy ő nem tud semmiből
-99-
semmit, hát csak elbeszélte, a mi vele történt.
A király mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte hogy engedjen meg neki, hogy ő az egészről semmit se’ tudott, ő ártatlan, de majd megtorolja a kegyetlenséget. A herczegkisasszony felemelte a földről, össze-vissza ölelkeztek csókolóztak, a herczeget, mindjárt felhozták a tömlöczből, úgy mentek együtt be a palotába.A vén királynét, meg a szobalyányt befenekeltette a király egy tíz akós hordóba, felvitette egy magos hegyre, onnan legördíttette, hogy mire leértek, a csontjok is összetört,Az öreg halászt magukhoz vették, holtig úri-módon tartották. Azután nagy lakodalmat csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész világ, olyan szép volt.Lakodalom után a herczeg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment, hogy most már addig megy, mig olyan szép lyányt nem talál, mint a testvére, ha pedig nem talál, kibújdosik a világból is.A király pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

AZ ŐZIKE.


Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy özvegy ember, meg egy özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy kis fia, meg egy kis lyánya; az özvegy asszonynak nem volt egy csepp gyermeke se’. Egyszer hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember, elvette az özvegy asszonyt.Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt se’ engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kis lyány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kis fiu, sokat búsult rajta, hogy nekik milyen rosz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer is amint egy éjszaka ott sirdogált az ágyában, hallja, hogy az apja, meg az anyja beszélgetnek a házban. Oda hallgat,
-101-
hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lyány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.
Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyék; a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, a mit elibök tettek; egyszer a kis lyány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:– No apjuk szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán – úgy is vasárnap lesz – megöljük, nagy dinomdánomot csapunk belőlök.Ugy is lett. Szombaton este az asszony oda tette a sok vizet a tűzhöz, hogy ha majd felforr megfüröszti őket benne. Hanem a kis lyány se állhatta tovább, félre hítta a kis öcscsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott,
-102-
csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még az nap megszöknek. De az anyjuk mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kis fiu csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utczára. Az asszony restelt utána menni, a kis lyánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis lyány is kiszaladt, utol érte az öcscsét, hej de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan, járt utakon, egyszer a kis fiu megszomjazott. Azt mondja a kis lyánynak:– Jaj édes kis testvérem be ihatnám!– Elég baj az édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatsz.Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vizzel. Nagyon megörült a kis fiu.– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.
-103-
– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.A kis fiu szót fogadott, nem ivott.Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vizzel. Megint megörült a kis fiu:– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd rókává változol.Megint szót fogadott a kis fiu, megint nem ivott.Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiu olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vizzel. Azt mondja a kis fiu:– De iszen kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.– Ne igyál édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.A kis fiu nem hallgatott rá, hiába kérte a nénje, ivott a vizből, menten őzikévé változott. Sirtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak? de biz már azon nem lehetett segíteni.
-104-
A kis lyány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, ugy vezette maga után. Igy ballagtak aztán nagy búslakodva, egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni, féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kis lyány egy nagy lyukat vájt, oda búttak mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az isten-adták, úgy összebújtak mint a szegény ember malaczai.Hát épen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások közt. Oda ment a király is megnézni, hogy mit ugat a kutya, de ő se’ látott semmit. „Már pedig – gondolta magában, – akárhogy mint, de itt valaminek lenni kell.“ Bekiált a lyukon:– Ki van, mi van ebben a boglyában?Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:– Ki van, mi van ebben a boglyában?Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:
-105-
– Ki van, mi van ebben a boglyában? szóljon, mert mindjárt belövök.Erre aztán nagyon megijedt a kis lyány, kibútt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy hogy került, mint került oda? A kis lyány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öcscse őzikévé? A királynak nagyon megtetszett a kis lyány, haza vitte a kis őzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.Fel is nevekedett a kis lyány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott setlenkedett körülötte.Egyszer – hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani – beleszeretett a király a lyányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes irást, a mibe azt irta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke. Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások,
-106-
rívások közt, elindult a király a háborúba.
Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bizta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, mig ő oda lesz. Hej pedig inkább bizhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vizben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú lyánya, azt akarta elvetetni a királylyal. Örült a vén asszony, mikor rábizta a király, gondolta magában hogy majd elteszi ő ezt láb alól.Jó idő mulva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany ezüst hallal. A királyné amint ott nézegeti, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, bele lökte a vízbe. A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép arany kacsává változott,
-107-
de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, bele fúlt, visszament a palotába, mint a kinek jó rendben van a szénája.
Eközben bevégezte a király a háborút, megverte az ellenséget, haza ment nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva, ríva, elmondta neki, hogy az őzike épen most lökte bele a királynét a halastóba, – olyan folyvást hazudott, mintha irásból olvasta volna – még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnapra meg kell ölni.A szép királynénak pedig – aki arany kacsa képében uszkált a tóban – sehogy se’ volt nyugta; mindig a kis fiu után ísett-vísett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kis fiát, lefektette a bölcsőbe; azután odament az urához, azt végig végig siratta, de azt sirathatta, a nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment:– Élsz-e még kis öcsém?– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak,
-108-
arany bödöncze véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné arany kacsa képében. Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát, de a’ megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment.– Élsz-e még kis öcsém?– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is neki a kést, akkor azt a grácziát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négy szem közt. A király megtette a kivánságát, bevezette a maga szobájába; ott a kis őzike azt kérdte tőle, hogy nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy valaki járt körülötte, mert ez s ez volt itt. A király nagyon megörült neki, csak azon csodálkozott hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.– Jaj felséges király – felelt az őzike – azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe,
-109-
mert tudja, hogy ide jár a nénikém arany kacsa képébe.
A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:– No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e kedvemért egyet?– Meg én felséges király gazdám. Hát mi lenne az?– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, rántsd le az abroszt, ezért meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te, avval ne gondolj.Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki meg egye, Pista se kérd, se hall, neki megy az asztalnak, mint a kinek elment a sütni valója, – lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony imhogy ki nem csikarta a két szemét, ugy neki ment, de Pista avval nem gondolt.No ez eddig meg volt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral (méhkas), ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje
-110-
magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép csendesen megnyilt az ablak, berepült rajta az arany kacsa, gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette; azután oda ment az urához, hogy majd végig, végig siratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.Másnap nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig járták azt a hires tyúkverő kállai kettőst.A vén gazdasszonyt pedig négy felé vágatta a király, kiszegeztette a város négy sarkára.A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtette a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig addig mesterkedtek, mig utoljára aztán csakugyan átváltoztatták olyan szép legénynyé, hogy keresni kellett párját.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]A VERES TEHÉN.[/h]Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné. Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hitták, ez annyira szerette az anyját, hogy mindig utána ment, akár hova ment az anyja, úgy annyira, hogy néha maga a királyné is megsokalta ezt a nagy szeretetet, rá rá kiáltott, hogy: „Mit csikókodol mindég utánam?“ de ez se’ használt semmit, Ferkó megfogta az anyja ruháját, el nem eresztette volna tán ha agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott virasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se’ szép szóval, se’ fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták megtartani, mindég arra ment volna, a merre az anyját temették.Volt abban a városban egy özvegy asszony, annak volt három lyánya, ezek mindég csalogatták Ferkót magukhoz, addig addig csalogatták,
-112-
hogy Ferkó megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegy asszonyt, hogy a király utoljára rá lett, elvette. Hej szegény kis Ferkó nem is gondolta volna, hogy az ő jó állapotja olyan hirtelen roszra fordul; mert alig hogy haza vitték a mostoháját, mindjárt máskép bánt vele, addig mindig tömte bele a legjobb ételeket, azután meg a korpa kenyeret is darabonként kéztől adta neki; a maga lyányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre se’ eresztette ki soha, szegény Ferkót meg kicsapta a cselédek közé, mindég ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva, nem igen gondolt rá, hogy mivel tartják a fiát, mit adnak neki enni? hej pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindég azon mesterkedik, hogy mi módon veszithetné el Ferkót, hogy az ország az ő lyányaira maradjon, – majd máskép vette volna ő is a dolgot!
Itt – lelkemadta – meg se’ gondolnák kelmetek, mi történt a dologból? Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen az istállóba, mint a ki tudja a járást, megállott a jászol előtt, csakhogy maga magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek csak elállt szeme-szája, hogy
-113-
miféle Isten csudája tehén az; mit keres az ott? szaladt egyenesen a királyhoz, elmondta neki a dolgot. A király is megörült a mint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért nyelvelt rá, hogy kevés a fejős tehén; megparancsolta hogy kössék a többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz ez is fejős tehénnek. Bekötötték hát az istállóba, pedig ez a tehén nem volt más, mint a meghalt első királyné, a Ferkó édes anyja, a ki azért ment veres tehén képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta hogy milyen roszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de még se’ segíthetett a fián, mert az felé se’ ment az istállónak; hanem tán egy hét mulva oda ment be egy délben, a maga ebédjét, a darab korpa kenyeret megenni. Az istállóban épen senki se’ volt, a kis Ferkó amint észrevette, hogy senki se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres tehén a mint meglátta, mindjárt magához szóllította:
– Édes fiam – mondja neki – én vagyok a te édes anyád, azért jöttem ide veres tehén képében hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen rosszul bánnak veled. Ezután
-114-
hát soha se’ edd meg azt a rossz kenyeret, hanem add oda a kutyának, magad meg ha megéhezel, csak gyere ide, majd jóltartalak én.
Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, olyan teritett asztal termett oda, hogy a királyi palotában se’ volt párja soha. Ferkó istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erősen ráparancsolt, hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akár mi úton-módon, de elveszítik mind a kettőjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az napságtól fogva olyan piros pozsgás fiu vált belőle, hogy párját kellett keresni.A királyné sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi dolog az, hogy Ferkó olyan egészséges, pedig egyebet se’ kap, mint korpa kenyeret, az ő lyányai mindig pecsenyével, kalácscsal élnek, még is csunyább szinben vannak. A lyányaitól is kérdezte, hogy nem tudják-e ennek az okát? de azok se’ tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; oda adnak neki egy darabot, Ferkó szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb lyányának:
-115-
– Eredj lyányom nézd meg, hova teszi az a kölök azt a sok kenyeret?Ennek a lyánynak, a kinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka közepén, mert (azt még el is feledtem mondani) ez a három lyány olyan csodálatos teremtése volt az istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt, a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.Most hát az egyszemű ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig, megállott az ajtajában; a mint a veres tehén meglátta rákiáltott:– Gyere ide te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól, de elébb hunyd be a szemed, majd ha kérdik oda bent, hogy ki ád Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.Jóllakott a lyány, hogy alig birt mozogni, azután felment az anyjához. Kérdezték tőle, hogy mit látott, de nem merte megmondani, csak azt mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leűl a jászol mellé, úgy eszi, hogy majd megfúlad tőlle.Azt mondja a királyné a középső lyányának, a kinek két szeme volt:
-116-
– Eredj le te lyányom, több szemed van, hátha többet látnál.Lement a középső lyány is, ez is megállott az istálló ajtóban, ezt is behítta a veres tehén: „Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de előbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss, ha pedig odabent valamit meg mersz mondani, halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.“Tele ette magát ez a lyány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de odafent ez se’ mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi meg mind azt a kenyeret. Megszóllal erre a legöregebb lyány, a kinek három szeme volt:– Édes anyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek akármit.Az anyja azt mondta rá, hogy nem bánja, ha le megy is, lement hát a lyány. Megállt az istálló ajtóban, a veres tehén behívta ezt is:– Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de először hunyd be a szemed.A lyány behunyta a két szemét, de a harmadikat,
-117-
amely a tarkóján volt, nyitva hagyta. Oda áll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a jobb szarvát, mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem volt párja széles e’ világon. Jól lakott a lyány, mikor fel akart menni, erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen oda bent mondani semmit, de hiába volt az erős parancs, mert a lyány, hogy mindent látott, alig várta, hogy fölérjen a palotába, mindjárt elmondta az anyjának töviről-hegyire a dolgot.
– Jaj édes anyám nem csuda, hogy Ferkó olyan egészséges, olyan ételekkel italokkal él az, a miknek mi még hirét se’ hallottuk, csak a jobb szarvát csavarja le az a veres tehén, – a ki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó édesanyja, az első királyné, – mindjárt olyan terített asztal terem a jászol elébe, a milyet még soha se’ látott édes anyám, Ferkó csak úgy turkál a sok drága ételek közt; hanem már most azon gondolkozzunk, hogy hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölköt.Megijedt a királyné, a mint ezt meghallotta, gondolkozóba esett, hogy miképen kellene elveszítni a veres tehenet, azt tudta, hogy az
-118-
urának nagyon kedves állatja, nem egy könnyen lesz rá hogy levágják, addig gondolkozott, mig kitalálta avval a furfangos eszivel.
– No lyányom – mondta a legnagyobb lyányának – úgy gondoltam ki a dolgot, hogy én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram haza jön a háborúból (mert épen háborúban volt a király) majd próbál meggyógyittatni, de én addig fel nem kelek az ágyból, mig a veres tehén szívéből nem ehetem.Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó épen ott hallgatódzott a kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez: „Jaj édes anyám, ezt meg ezt beszélik odafent.“ Feleli rá az anyja: „Soha se sírj azon édes fiam, jó az isten jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor ide hívják a mészárost, hogy engem levágjon, kérd az apádat menyre-földre, hogy engedje meg, hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom megfogni magam, úgy aztán majd csak megengedi, akkor te gyere mellém, emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire, magad meg pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy soha se’ látnak többet ezek a kutyák.“
-119-
Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a király a háborúból, nagy betegen találta a feleségét, megijedt szörnyen, hogy már ez is meghal, mindjárt összehivatta az ország minden doktorát, borbélyát, bába asszonyát, minden kuruzsló öreg asszonyt, minden hetedik gyermeket, ha hogy tudnának rajta segíteni. Gyógyitották volna is ezek a királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi láttatja.Egy reggel behivatja a királyné az urát magához:– Hej kedves uram – mondja neki – megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől gyógyulnék meg, de meg se’ merem mondani, mert tudom, úgy se engeded megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.– De hogy nem engedem meg kedves feleségem, a mi csak hatalmamban áll, mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, a mi javulásodra szolgálna?– Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot ehetném, mindjárt meggyógyulnék.– Oh ha csak az a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el is lesz készítve
-120-
a szíve, biz ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.
El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Oda mentek a mészárosok, kivezették a tehenet az udvarra, amint kiértek, elszabadult a tehén, sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelődzött, meg nem állott egy szempillantásra se’. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy adassa oda neki a taglót, majd meglátják, neki megáll; a király eleinte rá se’ hederített, hogy mit beszél a fia, de hogy látta, hogy a vágólegények sehogy se’ birnak a tehénnel, oda szólt nekik:– Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk mire megy vele.A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint egy tőke, meg se’ mozdul; elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebből? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak várták, hogy hogy üti le a tehenet, hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy soha se’ látták többet. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába se’ hághattak.Ettől az órától kezdve mindenben szerencsétlen
-121-
lett a király, a regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, a mije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három eladó lyány is prédálta, egy szóval mikor a kis Ferkó elment a királyi háztól, az isten áldása is ott hagyta, földönfutóvá lett a király is, a királyné is a lyányaival együtt.
A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval, mindaddig ment, mig a király országából ki nem ért, ott aztán megállott, leszállitotta Ferkót a hátáról.– No fiam, – mondta neki – te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami bajod lenne, nesze itt van ez a síp, ezt fúdd meg, mindjárt itt termek.Elment a veres tehén, de alig hogy elment, mindjárt ott termett Ferkó mellett egy nagy farkas:– No te kutya, hol van az a k.... anyád?– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.
-122-
– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem a rézhídra jőjjön viaskodni.Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:– No fiam mi bajod?– Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele a rézhídra menjen kend viaskodni.– Hadd beszéljen, rá se’ hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek legelni, mert még nem laktam jól.Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve:– No te kutya, hol van az a k.... anyád?– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem az ezüsthídra jöjjön viaskodni.Megint megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:– No fiam mi bajod van megint?– Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele az ezüst hídra menjen kend viaskodni.– No fiam csak ennél nagyobb bajt ne adjon
-123-
az Isten soha, akkor még jó lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert még se’ laktam jól.
Alig hogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán.– No te kutya, k....nak a fattya, hol van az a csatrangos anyád?– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy itt voltam, de most ha ezer lelke van is, meg kell neki halni, holnap én velem az aranyhídra jőjjön viaskodni.Megfújja Ferkó a sípot, ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:– No fiam megint baj van?– Baj bizony édes anyám, itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta, hogy holnap ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.– No fiam ha az is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert avval a dühös állattal nem birok, de majd ha kimegyünk holnap az aranyhídhoz gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy csakugyan felül kerekedik az oroszlán, elhajitom a jobb szarvam, te azt kapd föl, szaladj el vele, de bele
-124-
ne nézz, mig valami nagy várost nem érsz, ott aztán bele nézhetsz, majd meglátod mi lesz belőle!
Másnap elbucsúztak egymástól, kimentek nagy szomorúan az arany hidhoz, már akkor ott várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel, sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a veres tehén elhajította a jobb szarvát, Ferkó felkapta, szaladt vele, mig egy város alá nem ért, ott bele nézett, hát – hiszik nem hiszik kendtek – olyan nagy juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott széle-hossza. No’iszen meggyűlt vele szegény Ferkónak a baja, nem tudta, hogy mit csináljon avval a sok juhval, maga nem tudott velök bánni, juhásza meg nem volt. Amint igy töprenkedik, oda megy hozzá egy nagy kutya, azt mondja neki.– Látom gazduramnak nincs juhásza, fogadjon meg engem, majd megőrzöm én a nyáját.– Nem bánom – feleli Ferkó – hát mit kérnél?– Ha megengedné gazd’uram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.– No nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj.
-125-
Hozzá fogott a kutya az evéshez, de mikor a hatodikat ette volna, kipukkant; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy igy magában maradt, senkije sincs a kerek ég alatt, e’ meg még jobban elvette a kedvét. A mint ott búslakodik, odamegy hozzá egy farkas.– Ejnye de szomorú gazd’uram, mondja neki.– Bizony hé nem is lesz nekem jó kedvem ebbe’ az életbe’ se’ soha, látod most sincs juhászom, a kire ezt a nyájat bizhatnám.– A’ bizony nagy baj, hanem tudja mit, gazd’uram? gondoltam én egyet: azt mondja kend, hogy soha se’ lesz többet jó kedve, én hát beszegődöm juhásznak, meg is őrzöm a nyáját hűségesen, ha megigéri kend, hogy mihelyt legelőször jó kedve lesz, nekem adja a fejét.– Itt a kezem – felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki már nem is lehet soha többet jó kedve.Attól az órától fogva a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jó kedve, akkor aztán megeszi, a nyáj is őrá marad;
-126-
Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot, az árából nagy palotát csináltatott, élt a nagy uraságban.
Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több gyermeke, csak egyetlen egy gyönyörűséges szép lyánya. Ez a király egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó: csináltatott magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, azt magára vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok herczegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép legényt nem látott; de Ferkó rájok se nézett, hanem ment egyenesen a királykisasszonyhoz, tánczba húzta, táncz után meg beszédbe eredt vele. Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg mindent, a mi csak vele történt, s úgy annyira beleszerettek egymásba még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják egymást.Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a lyányát, az beleegyezett, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak, betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott Ferkónak
-127-
eszébe a fogadása, nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is, szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A király nagyot nevetett rajta:
– No csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat; avval kiment, volt neki kilencz nagy komondora, azoknak oda adott kilencz búza kenyeret, mikor megették, ráuszította őket a farkasra, úgy széttépték, mint a semmit.Akkor megint nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]A TÜNDERKISASSZONY ÉS A CZIGÁNYLYÁNY.[/h]Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal királyfi. Ez a királyfi egyszer kiment az erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony a kútra, három korsó volt a karján. A királyfi amint meglátta, mért mért nem, elkezdett felé hajigálni, hogy majd eltöri a korsóját.– Ne hajigáljon a felséges királyfi – mondja neki az öreg asszony – mert ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.A királyfi rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öreg asszony:– Ne hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó.
-129-
– No felséges királyfi – mondja az öreg asszony – most már majd meglássa, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.A királyfi csak nevette, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már, hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, ha csak valami medvét, vagy farkast nem vesz el.Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva-tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind a három, a királyfi nagyon megszerette, „milyen jó lesz mind a három ostornyélnek“ – elővette a bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan a milyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon:– Jaj vizet – vizet, mert mindjárt megfúlok!A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott keríteni, ott fuladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A királyfi bánatában végig-végig siratta, de hiába! az már többet fel nem támadt; mit volt mit tenni? ölbe vette a szép halottat, haza vitte, eltemettette nagy pompával.
-130-
Másnap bú-elfelejtésül megint kiment vadászni. Amint vadászgatott, megint oda tévedt, ahol a három kis árva-tölgyet találta, de már csak kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.– Veszett fejszének a nyele fordul, – gondolta a királyfi, – levágom ezt a kettőt ostornyélnek, úgy se vettem hasznát annak amit tegnap levágtam.Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló hangon:– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg szeme-láttára, hogy majd a szíve repedt meg bele. Ezt is végig-végig siratta a királyfi, azután ölébe vette, haza vitte, eltemettette még nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündér-kisasszony. Ezen úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal
-131-
előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet, meg egy szép poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt, elsikoltotta ez is magát:
– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!A királyfi mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a tündér-kisasszony, mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte, megcsókolta.– No szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már esküdj meg nekem, hogy soha el nem hagysz!A tündér-kisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök hűséget esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután elindúltak haza felé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek, hanem már ott nagyon keményen kezdett sütni a nap a tündér-kisasszonyra, különben is gyenge volt még, alig birta a lába, arra határozták hát, hogy a királyfi haza megy hintóért, a tündér-kisasszony pedig, hogy semmi baja ne történjék, – ott
-132-
volt egy kút, a mellett egy fűzfa – felűl arra, ott várja meg. Ugy is tettek. A királyfi elment haza, ott hagyta a szép kedvesét magára a fűzfán.
Várt, várt a szép kisasszony, egyszer oda ment egy lincses loncsos czigánylyány a kúthoz vizért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a szép kisasszony képét a kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka, elkezdett csókot hányni felé a két retkes kezével; hát látja ám, hogy az meg se mozdul, néz szélyel, hogy ha nem az ő árnyéka, hát kié? meglátja a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt oda ment hozzá:– Jaj lelkem be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide; ki vagy? mi vagy? kit vársz itt?Az a szegény ártatlan teremtés – hogy ő olyan jószivű volt, azt gondolta, más is olyan, – kibeszélt neki mindent, hogy ő most a királyfit várja, aki csak a hintóért ment haza, de mindjárt itt lesz. A czigánylyánynak se kellett több amint ezt meghallotta, nem is gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon, hanem megfogta a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán belelökte a kútba;
-133-
a sok szép tündér ruhát pedig imigy-amúgy, mintha a padlásról hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt bele a kútba, hanem egy szép aranyhallá változott, úgy uszkált előre hátra. Észrevette ezt a czigánylyány is, gondolta hogy nem jó lesz azt ott hagyni, mert még megint feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi királyságának vége, elkezdte hát próbálgatni, hogy majd kifogja. Mikor legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos hintóval, meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a kedvese.
– Hát te lelkem mit keresel abban a kútban?– Én bizony egy kis arany halat láttam meg benne, nagyon megszerettem, azt akarnám kifogni.– Soh’se fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök kedved, hanem fordulj ide, hadd csókoljalak meg,Oda fordult a czigánylyány, meglátta a csunya pofáját a királyfi, – mintha csak pofon csapták volna, úgy elkapta a fejét.– Ejnye hé be megcsúnyultál, mig oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt gondolnám, nem is te vagy!
-134-
– Jaj kedvesem nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap összeégetett, szél kifútta arczom, azért vagyok ilyen csunya, de azon ne búsulj, majd megszépülök én megint otthon.A királyfi aztán – mit volt mit tenni? – megnyugodott benne, haza vitte, megesküdött vele, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a hire.Itt mi lett a dologból, mi nem – el se gondolná az ember, a fiatal király apródonkint hozzá szokott a czigánylyányhoz, mert az is felvette magát a sok ételtől-italtól, utoljára még megszerette. A királynénak pedig éjjel nappal az arany hal forgott az eszében: „Hátha egyszer csak feltámad, haza jön, akkor véged neked czigánylyányból lett királyné, azért jól felkösd az eszed.“ Gondolkozott rajta, hogy s mikép lehetne azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek tettette magát, még pedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig annyi volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné csak nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy
-135-
alkudozik is már a másvilágiakkal, magához hivatta az urát.
– Én édes kedves uram akarod-e hogy meggyógyuljak? kérdezi tőle.– Hogy ne akarnám kedves feleségem, hisz akkor nem hivattam volna ide azt a sok doktort.– No ha akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se’ tud meggyógyítni, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis aranyhalnak a húsából ehetem, a melyik ebben s ebben a kútban van.A király mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják meg mentől elébb; meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy akármilyen kis porczikája a halnak megmarad, akkor megint nem vesz el a tündér-kisasszony, megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztitotta, hogy a pikkelyét mind összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy se maradjon az udvaron. Maga is, mikor ette a halat mind összeszedte a szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez a nagy óvatosság mind kárba veszett, mert a tisztitáskor egy kis halpénz elpattant, a szolgáló nem vette észre, ott maradt, másnap
-136-
reggelre pedig olyan nagy fa nőtt ki belőle, hogy ember volt, aki körül érte a két karjával. Csodálta aztán isten, ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most ez a nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz ember se tehetett róla.
Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép gyönyörű fát, majd kibútt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar imhogy sirássá nem változott a nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda-módra nem kerekedhetett az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak – a kis aranyhalnak valami porczikájából támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt. „Már igy ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy mint, de el kell veszteni“ – gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el? tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor már megint az a hir járt mindenfelé,
-137-
hogy fél lába a koporsóban, megint behivatta magához az urát.
– Jaj kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek ételt, a melyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól is csak úgy, ha derekát, gyökerét, galyát, levelét az utolsó szálkáig, az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért – ha szeretsz – tedd meg ezt az egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.Sajnálta ugyan a király a fát, de azért még is kivágatta, a gyökereit kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó szilánkig. A királyné amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha ketté vágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.Itt, mi lett a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett. „Hogy is maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a fát“ – gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember, egy nagyon
-138-
szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan, mint egy köcsög fedő, mintha az isten is annak szánta volna. Felvette az ember eltette a tarisznyájába, este aztán haza vitte a feleségének, a meg majd megette kezét lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának, mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára.
Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni; mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgy se lesz senki a házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az ereszbe, elmentek.Este mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát minden olyan, mint a pohár, az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a ketten, hogy mi dolog ez? ki csinálhatta ezt? utoljára is azt gondolták, hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolravaló szomszéd lyány, aki megleste hogy hova tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából kitakaritotta a házat.
-139-
No ez ebben maradt.Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is szélyel hagytak mindent. Este amint haza mentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott az eszök mind a kettőjöknek; „Ki tehette, mi tehette ezt? ember nem lehetett, mert az ide be nem juthatott.“ Összebeszéltek aztán hogy holnap meglesik, ki vagy mi járhat ott? avval békességben lenyugodtak.Harmadnapra kelve megint csakugyan szélyel hagytak mindent, elindultak, mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák, pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghuzódtak, elkezdtek leskelődni.Amint ott leskelődnek – amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön az új fedő ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul. Csak, mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy gyönyörűséges szép lyány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember majd sóbálványnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta, egyszer
-140-
aztán hirtelen benyitották az ajtót. A tündérkisasszony amint meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a tűzbe.
Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hova lesz ő most, mit csinál ő most? már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy soha se búsuljon, soh’se sirjon-rijjon, eléldegélhet ő nálok, ugy se volt eddig gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle lyány, hogy abban a kis deszkában lakott?A lyány aztán elbeszélte, hogy ő egy tündér-kisasszony, elmondta az egész élete történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét, hogy vágta le őt is? hogy esküdtek hűséget egymásnak? hogy dobta a czigánylyány a kútba, hogy ölték meg hal korában, hogy vágták le, mikor fa volt, hogy került ide? A favágóék nagyon megsajnálták mind a ketten, mondták neki, hogy maradjon nálok, majd eltartják ők; a lyány ott is maradt, mert hát hová is mehetett volna?Már jó ideig élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott, a bántotta a lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a
-141-
két szegény embernek a szájából a kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is véres verejtékkel keresik, aztán még csak nem is segíthet nekik a munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge mint a harmat. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz beállani szobalyánynak, ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a maga kenyerét, nem lenne senki nyakán koloncz. Meg is kérte még az nap a szegény asszonyt, hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobalyányra szüksége? Váltig mondta a jó asszony hogy minek menne el? eltartják ők; nem használt semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát, elmondta hogy volna ő nála egy szobalyánynak való, ha megfogadná a felséges királyné. A királyné megörült neki, mert, hogy czigányfajta volt még a lelke is, – telhetetlen is volt, semmivel se’ érte meg, mindig többet többet kivánt mindenből; szobalyánya is volt neki elég, de azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle lyány? A favágóné azt mondta neki, hogy valami gazdag ember lyánya volt ez, úgy is nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok istencsapás érte, elpusztult, tönkre jutott,
-142-
most hát igy kell neki szolgálatával keresni a kenyerét. „Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele úgy, mint a szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet mást.“ A királyné megigérte, hogy jól bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még az nap haza is ment az új szobalyány.
Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és királyné, csak elbámult mind a kettő: „Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?“ Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezitelen lábát nap el nem sütötte, a szél ki nem fútta, hogy két keze, két orczája fehér, mint a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a paraszt ruhában egyik se ismerte meg, hogy ez a tündér-kisasszony, a királyné megfogadta szobalyánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott, fonogatott, cziczomázta a királynét.Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorba járt, mint a falusi biróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki mesélt, csak az új szobalyány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király maga is, hogy meséljen egyet, de
-143-
azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok beszédre aztán mégis hozzá fogott:
„Volt, hol nem volt, egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment vadászni az erdőre, amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony, három korsó volt a karján, a királyfi elkezdett felé hajigálni, a vén asszony mondta neki, hogy ne hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját, abból az erdőből vesz feleséget, de a királyfi nem hallgatott rá; a vén asszony megint mondta neki, akkor se ért semmit, a királyfi addig hajigált, mig el nem törte mind a három korsót. „No felséges királyfi – mondta neki az öreg asszony, – most már – majd meglássa, – ebből az erdőből vesz feleséget.“ A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett magában.“A király mikor hallotta, hogy mit beszél a szobalyány, csak elbámult, honnan tudja ez ezt mikor ő senkinek se mondta. A szobalyány csak folytatta tovább.„Ment aztán a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva-tölgy fát, egymás mellett, egy tőről fakadva. A királyfi elővette a bicskáját, lemetszette az egyiket, hát amint levágta, kilépett belőle egy szép tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló hangon
-144-
vizet kért, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt. Haza vitte aztán a királyfi, eltemettette.“
Már itt a királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt gondolta, hogy csak a kútig tudja a szobalyány, hát csak hagyta beszélni.„Másnap megint oda tévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy sírva-ríva, búsulva találta őket, amint a testvérjökre hajolva szomorkodtak, de azért meg nem sajnálta bánatjokat, levágta a második kis fát is; ebből is kilépett egy még szebb tündér-kisasszony, ez is vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt ez is.“Itt a királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja, tovább is tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni. Bele szólott hát a mesébe:– Ne is mondd tovább lyányom, tudom már ezt a mesét.De a király nem hagyta elhagyni:– No én nem tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd. Folytatta aztán a lyány:„Harmadnap megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy korsó vizet meg
-145-
egy poharat is. Mikor odaért a harmadik – az egyes egyedül, testvér nélkül ott búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet, azt készen tartotta, azután elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból is kilépett egy szép tündérlyány, vizet kért, a királyfi adott neki, mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték, megcsókolták egymást, örök hűséget esküdtek.“
Itt már a czigánylyány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se’ találta helyét. Megint el akarta hagyatni.– Ugyan lyányom hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a fülem is, ha hallom.De a király megint nem engedte elhagyni.„Elindultak aztán haza felé, de a tündérlyány nagyon gyenge volt, nem birt menni, felültette hát a királyfi egy kút felibe, egy fűzfára, hogy várjon ott addig, mig ő hintót hoz. Várt aztán a tündérlyány; a mint ott várt, arra ment egy czigánylyány.“A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:– Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!
-146-
De a király a czigánylyányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte hát elhagyni:– Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább lyányom.A lyány folytatta:„Hogy-hogy nem, meglátta a czigánylyány a tündérkisasszonyt a fán, felment utána, ki kérdezte, kit vár, mit vár? mikor meg tudta, hogy királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát, aztán meztelenül belevetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte. Hanem a tündérlyány nem halt bele a vízbe, szép kis aranyhallá változott, elkezdett uszkálni. Észrevette ezt a czigánylyány, próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban fogdosná…“Itt megint belevágott a királyné:– Ha még tovább mered mondani, felpofozlak!– Én is ott leszek ám – felelt rá a király; – csak folytasd lyányom.„Mikor hát legjavában fogdosná, épen akkor jött a király a szép aranyos hintóval, kérdezte, hogy mit csinál? a czigánylyány azt mondta, hogy megszerette a kis aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán biztatta, hogy
-147-
majd kifogatja ő, ne vesződjön vele, félbe hagyta hát a czigánylyány a halfogást, oda fordult a királyhoz, az csak akkor látta meg a csunya pofáját, majd hanyatt esett tőle, de a lyány avval vágta ki magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért csunyult ilyen hirtelen el.“
Itt megint belekiáltott a királyné:– Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét.De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.– Állhatod nem állhatod, a’ nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz, majd én verlek meg téged, nem te ezt a lyányt, azért azt mondom, hogy megfogd a szád. Te meg lyányom folytasd. A lyány folytatta.„Haza vitte aztán a király a czigánylyányt, megesküdött vele. Eleinte rá se’ igen tudott nézni, de lassanként a czigánylyány is csak szépült, ő is hozzá szokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd vissza változik tündérkisasszonynyá, s haza megy, pedig biz az soha itéletnapig se változott volna által, ott kellett volna néki a
-148-
kútban élni, mig valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert tisztitáskor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel egy nagy fává változott. A királyné hogy, hogynem megtudta, vagy legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tetette hát magát, s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, mig a nagy fa tüzénél főtt ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől, mindenestől az utolsó szilánkig, mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a feleségének.“
Ette a méreg a királynét, mikor hallotta,
-149-
hogy megszabadult a tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta, hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménykedett is, hogy hátha csak mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez. A lyány pedig mondta tovább:
„A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára. Másnap aztán kimentek, ő is az ura is tengerit-kapálni, a tündérlyány azalatt kijött a kis deszkából, kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint kimentek, mikor haza jöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán rálestek, megfogták a tündérlyányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették. Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy maguk tulajdon gyermekökkel se’ bánhattak volna – nem hogy jobban – de úgy se.“Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a czigánylyány, gondolta, hogy jó lenne szép szerével elhordani az irhát, mig nem késő. Beleszólott hát megint:
-150-
– Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.– Nem mégy biz innen egy tapodtat se’ – felelt a király – hanem végig hallgatod az egész mesét. Ülj le hát ha mondom, mert majd leültetlek én, de nem köszönöd meg.Leült a királyné, nem igen volt kedve ellenkezni. A lyány pedig mondta tovább:„Jó dolga volt hát a tündérlyánynak, de azért mindig bús volt, mindig szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, – ha nem mondták is – hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csakhogy neki kedvébe járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a kapálásra, nem birta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varni, fonni tud, beáll hát szobalyánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e meg? Az asszony váltig mondta neki – hogy az isten is áldja meg – hogy ne menjen sehova, elélhet ő nálok, eltartják ők, de a lyány nem engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak
-151-
aztán a bérben a királynéval, még az nap haza, is ment az új szobalyány, a tündérkisasszony, de senki, se a király – a ki pedig örök hűséget esküdött neki – se a czigánylyányból lett királyné meg nem ismerte.“
Felugrott erre a király, oda szaladt hozzá, megölelte megcsókolta:– No szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is, megismertelek most, azért hát én a tied, te az enyim, ásó kapa se válaszszon el bennünket egymástól.A czigánylyány mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy leesett az ugorka fáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni, de a király észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy nyekkent bele, azután kérdezte az új feleségétől a tündérkisasszonytól, hogy micsoda halállal veszítse el; négy felé vágassa-e, vagy kerékbe töresse? de hogy im a galambnak még a haragja is szelíd, még az epéje se keserű, – a királyné azt felelte, hogy adjon neki vagy száz forintot, avval – fel is út, alá is út – küldje el isten hirével, hogy többet szinét se lássák.A király megtette a kivánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra; a tündér kisasszonynyal
-152-
pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz vették, úri módon tartották; attól fogva békességben boldogul éltek, még most is élnek, ha meg nem haltak.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]AZ ÖRDÖG-SZERETŐ.[/h]Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, meg egy asszony, azoknak volt egy szép eladó lyányuk, úgy hívták, hogy Mariska. Ez a Mariska minden áldott este eljárt a fonóházba, meg is böjtölte minden András napját, még se tudott szeretőt szerezni. A többi lyánynak mindnek volt szeretője, a kivel ölelkezett, csókolózott, csak őt nem ölelgette, őt nem csókolgatta senki; ha az orsóját elejtette, nem volt a ki feladja, ha tengeri fosztáskor piros csővet talált, nem volt, a ki egy csókon megvegye. Eleget búslakodott ezen a szegény lyány, de hiába volt minden búsulás, nem akadt szerető. Egyszer aztán nagy bánatában azt találta kiszalasztani a száján, hogy: „Én uram istenem, adj már nekem egy szeretőt, nem bánom, ha maga az ördög lesz is, csak legyen.“Az nap este aztán, mikor elment a fonóházba, már ott várta egy nyalka, gyolcs inges-gatyás
-154-
idegen legény, az mindjárt mellé ült, beszédbe eredt vele, még akkor este meg is szerették egymást, ölelkeztek-csókolóztak, csak úgy, mint a többi. Örült Mariska, hogy ilyen nyalka szeretőre tett szert, de az öröm csakhamar szomorúsággá változott, mert egyszer, a mint elejtette az orsóját, a mint utána nyultak mind a ketten, rá talált pillantani a legény lábára, meglátta, hogy annak az egyik lába ökörláb, a másik lóláb; ebből aztán mindjárt tudta, hogy a nyalka legény nem más, mint egy ördög, de azért nem szólt senkinek, úgy mutatta, mintha semmit se látott volna. Más nap aztán elment a keresztanyjához, – a ki bába asszony volt – elmondta neki a dolgot, hogy ő milyen bolondot talált kiereszteni a száján, aztán hogy fogta szaván az ördög; kérdezte, hogy most már mitévő legyen?
– Hát lyányom – felelt neki a keresztanyja – legelőször is azt kell kitudni bizonyosan, hogy csakugyan ördög-e hát? Azért nesze, itt van ez a gombolyag czérna, majd holnap este, ha a fonóház utcz’ajtójában búcsúztok egymástól, ennek a végét hurkold rá a lajbija gombjára, de úgy, hogy észre ne vegye, azután a czérnát ereszd utána, magad meg tartsd a
-155-
gombolyagot a kezedben, menj mindenütt a czérna után, less rá, hogy hova megy, holnap aztán mondd el nekem.
Ugy tett a lyány, a hogy a keresztanyja mondta. Másnap este, mikor búcsúzott a fonóház ajtójában a szeretőjétől, ráhurkolta a czérna végét a lajbija gombjára, annál fogva kisérte mindenütt. A mint így mentek-mendegéltek, egy nagy templomhoz értek, de olyan templomhoz, a melyik már dűlő-félben volt, nem is járt már bele senki, helység se volt körülötte, nem is az istené volt már, hanem az ördögé. A mint hát ennek az ajtajához értek, a legény – mintha csak valami korcsmaajtón menne be – besuttyant a kulcslyukon. Mariska látta ezt jól, meg is ijedt, de azért gondolta magában, hogy ha felkötötte a kolompot, már csak rázza, oda ment hát a kulcslyukhoz, benézett rajta. Hát uramfia mit látott?! Ott volt tizenkét sült ökör, és huszonnégy hordó bor a templom közepén; az ő gyönyörűséges nyalka legény szeretője először megette a tizenkét ökröt, azután megitta rá a huszonnégy hordó bort, de úgy, hogy még – nem hogy terhére esett volna, – de tán jól se lakott vele.Mariskának se jutott eszébe, hogy egészségére
-156-
kivánja neki, hanem szaladt, a mint az isten tudnia adta, meg se állt a keresztanyja házáig. A mint beért, mindjárt elmondott neki mindent. Erre a keresztanyja is megvakarta a tarkójat.
– Bizony lyányom, igy már bizonyos, hogy ördög a szeretőd, látod, minek mondtál olyan bolondot, hogy az ördögöt is elvállalnád már, csak lenne, ki a fonóházban ölelgessen-csókolgasson? Hanem most már mást nincs mit tenni: eredj haza, zárkózz be a házba, egy seprűt tégy keresztbe a küszöbön, három nap, három éjjel se magad ki ne mozdulj, se mást se ki, se be ne eressz. Majd oda megy érted három este egymásután az ördög, de akármivel fenyeget, ki ne nyisd neki az ajtót, hanem igy meg igy tégy.Itt megtanította mindenre, de nem mondom el mire, majd kijön a meséből.Mariska mindent úgy tett, a mint a keresztanyja tanácsolta: haza ment, bezárta az ajtót, a küszöbön keresztbe fektetett egy seprűt, úgy várta, hogy mikor jön már az ördög? Nem kellett neki soká várni, amint beesteledett, oda ment az ördög, koczogott az ablakon:– Eressz be Maris, eressz be!
-157-
– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek se lelkemnek.– Eressz be Maris, eressz be!– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, holnap ilyenkorra meghal az apád.– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghal is.Másnapra csakugyan meghalt az apja, megsiratták eltemették.De az ördög evvel még nem érte meg, este megint oda ment, koczogott az ablakon:– Eressz be Maris, eressz be!– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.– Eressz be Maris, eressz be!– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.– Eressz be Maris, eressz be! ha be nem eresztesz, – meghalt már az apád – meghal az anyád is.– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghal is.
-158-
Másnapra meghalt az anyja is, ezt is megsiratták, ezt is eltemették.De az ördög még evvel se érte meg, harmadik este megint oda ment, megint bekoczogott az ablakon:– Eressz be Maris, eressz be!– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.– Eressz be Maris, eressz be!– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem, se testemnek, se lelkemnek.– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, – meghalt már apád-anyád – holnapra ki leszel teritve te is.– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghalok is.Evvel az ördög ott hagyta, Mariska pedig összegyűjtötte az atyjafiait, az ismerőseit, meghagyta nekik – a mint a keresztanyja tanácsolta volt – hogy ha ő meghal, ne harangoztassanak neki a nagy haranggal, hanem a kis csengetyűvel, ne énekeljék el az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok sirassák el; ne az ajtón vigyék ki, hanem az ablakon, ne az úton menjenek, mikor viszik a temetőbe, hanem az útfélen,
-159-
ne is a temetőbe temessék, hanem a temető mellé; hogy rá ne akadjon az ördög.
Másnap virradóra csakugyan meghalt Mariska, el is temették épenségesen úgy, a hogy maga kivánta: nem a nagy haranggal harangoztak, csak a kis csengetyűvel, nem énekeltek neki az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok siratták el, nem az ajtón vitték ki a házból, hanem az ablakon, nem az úton mentek a temetőbe, hanem az útfélen, nem is a temetőbe temették, csak a temető mellé; de nem is akadt rá az ördög. Harmadnapra aztán a sírján egy szép virágszál nőtt, de olyan szép, hogy keresni kellett, mig párját találták.Hát gyöngyömadta mi kerekedett ki a dologból? Arra ment egy királyfi üveges hintóban, meglátta a szép virágot, leugrott érte, a keblére tűzte, haza vitte. A mint hazaértek a királyi palotába, első dolga volt, hogy a virágot betette egy szép üveges almáriomba. Azután lefeküdt az inasával együtt, ő az ágyba, az inasa meg lábtul, a földre.A királyfi csakhamar elaludt, de nem az inas, annak sehogy se tudott álom szállni a szemére, csak forgott egyik oldaláról a másikra. A mint így álmatlankodék, egyszer – úgy
-160-
éjfél tájban – hallja ám, hogy nyílik az almáriom ajtója, oda néz, hát látja, hogy a virágból kirepül egy szép hófehér galamb, körül néz, hogy nem látja-e a királyfi (az inast észre se vette); hogy aztán látta, hogy alszik a királyfi, leszállt az asztalra, elkezdett morzsalékot keresgetni. Csak keresgél, csak keresgél, de biz ott nem igen talált, egyszer aztán megszólal:
– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az asztalán.Evvel többet nem keresgélt, visszarepült a virágba.Az inas mindezt jól látta, fel is rótta az eszébe, el is mondta másnap a királyfinak:– Jaj felséges király, ezt meg ezt láttam az éjjel, ezt meg ezt mondta ám a galamb.– Nem igaz az Pista, álmodhattad te azt csak – felelt rá a király nagy nevetve.Az inas maga is káptalanságba esett, hogy nem álmodta-e hát csakugyan, azért nem bizonyozott tovább, hanem feltette magában erősen hogy a jövő éjszaka ráles.Ugy is tett. Akkor éjszaka szántszándékkal nem aludt el, megvárta az éjfélt. Amint aztán ütötte a tizenkét órát, kinyillott az almáriom
-161-
ajtója, kirepült a virágból egy hófehér galamb, körül nézett nagy óvatosan, nem látja-e a királyfi, vagy más? de az inast megint nem vette észre, a királyfit meg látta hogy alszik, leszállt hát az asztalra, elkezdett morzsalékot keresni. Csak keresgél, csak keresgél, de biz ott megint nem talált, megszólalt hát megint:
– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az asztalán.Evvel megint vissza repült a virágba.Az inas mind ezt megint jól látta, végig-végig tapogatta magát, hogy ébren van-e hát csakugyan? mikor aztán érezte, hogy ébren van, gondolkozott, hogy felköltse-e a királyfit, de mégis csak arra határozta, hogy vár reggelig. Hanem reggel első dolga is volt azt mondani el:– No felséges királyfi, megint kijött ám a hófehér galamb a virágszálból, megint ezt, meg ezt mondta.A királyfi megint nem akarta hinni.– Nem igaz az Pista, nem jól láttad, nem jól hallottad te azt.– De biz igaz felséges királyfi, úgy láttam, mint most felségedet, úgy hallottam, mint ha most felséged mondaná.– No ha igaz, majd tegyünk róla, hogy
-162-
estére – ha eljön – ne panaszkodjék az ennivaló miatt; de majd magam is rá lesek, hogy eljön-e?
Este aztán kirakatta a királyfi a sok tenger enni-inni valót az asztalra, maga pedig lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék. Csak várt, csak várt, egyszer aztán kukorikolta a kakas az éjfélt. Erre kinyíllott az almáriom ajtója, kirepült a virágszálból egy szép hófehér galamb, ránézett a királyfira, azt gondolta alszik, leszállt nagy maga biztában az asztalra, elkezdett csipegetni a sok drága ételből italból. A királyfinak se kellett egyébb, felkelt csendesen, a háta megé lopózott, hirtelen megkapta. Hát gyöngyömadta, a mint megérintette, a mint egy újja hozzáért, mindjárt egy gyönyörűséges szép lyánynyá változott, de százszor szebbé, mint azelőtt volt, mig Mariska volt, úgyannyira, hogy maga magára is alig ismert. A királyfi megölelte-megcsókolta:– Édes szentem, szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó-kapa se válaszszon el bennünket egymástól!Mindjárt másnap nagy lakodalmat csaptak, még maig is boldogul élnek, ha meg nem haltak.
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:


A HÁROM ARANYGYÜRŰ.
Volt egyszer a világon egy király s ennek egy gyöngyadta fiacskája.
Hogy im a király özvegy ember volt, az írástudók és a tátosok azt tanácsolták neki, hogy házasodjék meg, legalább lesz, a ki fűt, főz, varr és mos rájuk. A király ráadta a fejét a házasságra s elvette a burkus király hátrahagyott özvegyét, kinek szintén csak egyetlen egy fiacskája volt: igy a király gyermekcséje mostoha kézre került, pedig a mostoha, csak mostoha s bizony nem édesszüle az.
De a fiatal menyecske még mostohánál is mostohább volt; mert mig a maga porontyára egy héten háromszor is adott tisztát, addig a király fiacskájára három hétben sem egyszer: így a kis fiú örökkön örökké piszkos, szennyes volt.
Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában a király, hogy az ő fia mindig oly szurtos, mint valami oláhczigány purdé, végre nem állhatta szó nélkül s kérdőre vonta a feleségét, de ez elsimította a dolgot, hogy ő csakannyiszor ad erre is tisztát mint a magáéra, s ha az elpiszkolja, arról nem tehet. Annyira, annyira, hogy az apa szivét egészen elidegenítette a saját gyermekétől és a másé felé hajlította; ugyannyira, hogy a király egészen kivetette kegyelméből a fiát s jobb szerette a felesége gyermekét, mint a magáét.
Ejh, gondolta magában a király, minek tartok én az aranyszőrü nyáj mellett drága pénzen juhászt, ha ez a gyermek olyan piszkos, - a mostoha pedig kontrázott az urának: igy a királyfiból csakugyan juhpásztor lett.
De ez még csak most került az ebek harminczadjára; mert a mostohája főtt-ételt nem küldött ki a kis juhász számára, hanem csak két hetes száraz, penészes kenyérrel tartotta, de még ezt is eczettel öntözte meg.
De a királyfi megunta már rágni az eczetes száraz kenyeret, azért egy szép napon összebeszélt Szél Pállal, úti-laput kötött a talpára s eleblábolt; a nyakába akasztotta a világot, le is út fel is út, s elbujdosott.
A mint ment mendegélt hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy nagy vadon erdőben estveledett el, hol se eget se földet nem látott.
Oh Istenem, gondolta magában, vajjon hol hajtom le a fejemet az éjszakai nyugodalomra, hisz itt a fenevadak is megehetnek s étlen-szomjan kell elvesznem?!
- Dehogy kell, királyfi, dehogy kell, szólt egy hang valahonnan a levegőégből, csak mászsz fel erre a fára, majd lesz itt minden, még madártojás is csigavérrel vagy pedig mandruczkő is, csak jöszte fel!
A királyfi csak ekkor tekintett fel arra a nagy fára, melynek a tövében állt, hát látja, hogy a fa tetején egy kis ház van, abban pedig ugyancsak ég ám a gyertyavilág.
A királyfinak sem kell egyéb, felmászott a nagy fára s innen aztán be a kis házba, hol egy nagy földig érő szakálú barátot talált, ki egy nagy könyvből olvasott. A nagyszakálú barát intett a királyfinak, hogy üljön le a karosszékbe s olvasson. A királyfi sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, hanem beült a nagy karosszékbe, felnyitott egy nagy könyvet s az olvasáshoz látott; de bár oly éhes volt, hogy majd beszakadt a két horpasza, mégis e nagy könyv olvasása közben éhséget, szomjat, fáradtságot, egy szó mint száz mindent elfelejtett.
Reggelre felköltötte a királyfit a nagyszakálú barát s azt mondja neki.
- Hallod-e te királyfi, hogyha jót akarsz, menj el ehhez meg ehhez a királyhoz szolgálatot keresni, majd megfogad az téged liba-pásztornak s egyéb dolgod nem lesz, mint idejekorán kihajtod a 100 ludat a pázsitra, este pedig hazatereled. De azok a ludak nem olyanok mint más ludak, mert mihelyest a pázsitra érnek, felszállnak a levegőégbe s valahányan vannak annyi-felé repülnek, pedig ha csak egy is hiányoznék a kerekszámból, a király itéletei láttatna a fejedre s megajándékoznának egy fővel, az pedig senki másé mint a tiéd lenne. De te ne tarts semmitől, csak a szavamra hallgass. Ne itt van ez a kis síp, csak te ezt fujd meg s a te ludaid, ha mindjárt a pokolban, vagy ennek is a fenekén volnának, mégis előkerülnek. Itt van még ez a három aranygyűrü is, tedd el jó helyre, akár a kebeledbe, akár a zsebedbe s majd mikor estvefelé hazahajtod a ludakat, a három közül a legkisebbiket kösd az ostorod végére. A királykisasszony ép ekkor hajlik ki az ablakából s majd szemébe tünik az aranygyűrü; majd szép szóval, édes beszédekkel el akarja csalni tőled; de te neked minden beszédére csak ez legyen szód és mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony megmutatja nekem a két cziczi dombját. Másnap estve lúdhajtáskor szintén ezenképpen cselekedjél: a középső aranygyűrüt kösd az ostorod végére s majd ezt is, mikor meglátja a királykisasszony, szép szóval, mézes beszéddel el akarja csalni tőled; de te neked mindarra csak ez legyen szód és mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony fehér mellét megmutatja. Mikor az Isten rád virrasztja a harmadik napot is, kelj föl idejekorán, hajtsd ki a ludakat, de estve, mikor hazafelé tereled a nyájat, kösd az ostorod végére a legutolsó, legszebbik gyémántos aranygyűrüt. A királykisasszony már ekkor várakozik az érkeztedre s mikor meglátja a harmadik gyémántos aranygyűrüt, imhogy a rosz ki nem töri érte: majd kéri aztán tőled szép szóval, mézes beszéddel, de mindazokra csak ezt feleld: akkor odadom a gyémántos aranygyűrüt; ha a király kisasszony megmutatja nekem fátyolos homlokát.
No jól van, ez abba maradt. Itt a királyfi elmegyen ahhoz a bizonyos királyhoz, kihez a nagy szakálu barát küldte. Köszön neki.
- Adjon Isten jó napot fölségednek!
- Fogadj Isten szolgalegény, hát mi járatban vagy?
- Szolgálatot keresek.
- Ép jókor jöttél; lúdpásztorra van szükségem: azért ha kedved tartja, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint száz ludat bizok az őrzésedre, reggel kihajtod a mezőre, estve pedig hazatereled; de azt jól megjegyezd magadnak, hogyha csak egy hija is lesz a kerekszámnak, nyársra huzatlak, ha pedig kitöltöd nálam a három napot, a mit kivánsz, azt adok.
No jól van, a királyfi beszegődött lúdpásztornak. Reggel idejekorán fölkelt, kieresztette az ólból a száz ludat, s kihajtotta a mezőre; de alighogy ennek a szélére értek, már a ludak gágolva felszálltak a levegőégbe s valahány volt annyifelé szállt. A királyfi csakúgy nézett utánuk, hogy majd kinézte a szemét, de azért egyet se láthatott meg, hogy hova repült; de azért az egész dolognak oda se nézett, mert hisz hát a kis síp mire való lett volna, ha nem arra, hogy a ludakat összehivja. Azért keresett valami árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredvén, fölkelt, előkereste a kis sípot, belefujt s ime! mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.
A királyfi aztán hazafelé terelte a lúdnyájat, de utközben benyult a kebelébe, kikereste a három aranygyűrü legkisebbikét s azt az ostora végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtaná el a nyájat, a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s szemébe tünik az aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony nem szólt semmit, hanem föltette magában, hogy lemegyen estve, majd mikor senki sem látja, a ludak pásztorához s elkéri tőle az aranygyűrüt.
A király a lúd-ól előtt várakozott a lúdpásztor érkeztére; de nem sokáig kellett várnia, mert az ime ihun jön s hajtja a ludakat. A király a kis-ajtóra állt, maga eresztette be a ludakat egyenként, olvasván: egy, kettő, három, míg csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija sincsen a kerek számnak.
A király aztán nem szólt semmit, csak a fejét csóválta s nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.
Mikor már mindnyájan lefeküdtek, elcsendesültek, a királykisasszony egy nagy kendőt vetett a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz.
- Jó estvét Miklós! mert közbe légyen mondva, igy hitták a lúdpásztort.
- Isten hozta a királykisasszonyt! Hát mi jóért keresett meg?
- Én biz nem egyébért, csak azért, hogy az imént láttam egy karika gyürüt az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
Miklós kivette a kebeléből a három aranygyűrü legkisebbikét s mutatja a királykisasszonynak, ki azt a kezébe vevén, forgatja jobbra balra, illesztgeti az ujjára s mondogatja magában: be szép, be gyönyörü, eszem a lelkét! s aztán Miklóshoz fordul s kéri tőle.
- Add nekem, Miklós.
- Nem adom.
- Add nekem, a mit kivánsz, azt adok.
- Már az más. S ha megmutatja nekem a királykisasszony a két cziczi dombját, nem bánom, teljék szive kivánsága, odadom.
A. királykisasszony kivette a két cziczi dombját s megmutatta a lúdpásztornak, hát ez álmélkodva látja, hogy annak az egyik halmocskáján is egy csillag ragyog, meg a másikon is.
A királykisasszonyé lett az aranygyűrü.
No jól van, ez abba maradt. Itt Miklós másnap is kihajtotta a száz ludat a mezőre, de azok alig értek annak a szélére, szárnyra keltek s valahány volt, annyifelé repült; de bánta is ezt a királyfiból lett lúdpásztor, hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat összehijja vele? Azért oda se nézett a bajnak, hanem egy szép árnyékos helyet keresett, hová lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredt, fölkelt s elővette a kis sípot, majd belefujt s ime, mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.
A királyfi aztán hazafelé terelte a nyájat, utközben benyúlt a kebelébe, kikereste a középső nagyságu aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtotta a nyájat, a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakából s szemébe tünik az aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony soha világéletében még olyan szép gyűrüt nem látott s nem tudott hova lenni a csodálkozás miatt: ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, mégis majd mikor mindnyájan lenyugosznak, lemegyen a lúdpásztorhoz s elkéri tőle az aranygyűrüt.
De hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, a király maga ott az ól előtt várakozott a ludak megérkeztére, de nem sokáig kellett várnia, mert ime ihun jön Miklós s hajtja maga előtt a nyájat. A király a kis ajtóra állt, egyenként eresztette be a ludakat, olvasván: egy, kettő, három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
A király, egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta, nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.
Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, a királykisasszony egy nagy kendőt boritott a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz. Köszön neki.
- Jó estvét Miklós!
- Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett meg?
- Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó imént egy karika-gyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
Miklós kivette a kebeléből a gyürüt s mutatja a királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra balra, illesztgeti az ujjára s végre megszólalt ilyeténképen:
- Hallod-e Miklós, egyet mondok, kettő lesz belőle: egy lúdpásztort nem illet meg ez az aranygyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit kivánsz, azt adok.
- Hogyha a fölséges királykisasszony megmutatja nekem fehér mellét: nem bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.
A királykisasszony nem szólt semmit, hanem megmutatta fehér mellét a mi Miklósunknak, hát látja ez, hogy annak a mellén ott fénylik a hold.
A királykisasszonyé lett a másik aranygyűrü is.
No jól van, ez abba maradt. Miklós aztán harmad nap is kihajtotta a száz ludat a mezőre, de azok alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé repült; de bánta is azt a mi Miklósunk, hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat összeterelje vele? Azért fülebotját se hajtotta a bajnak, hanem helyet keresett, egy szép árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig. De ekkor fölkelt, a kis sípot előkereste s belefujt. Ime a száz lúd mint a parancsolat honnan honnan nem, nagy gágogások között előrepült, Miklós pedig aztán szép lassacskán hazafelé terelte a nyájat. Utközben azonban előkereste a legeslegutolsó gyémántos aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte. A királykisasszony már várta a lúdpásztor érkeztét, hát meglátja az ostora végén a gyémántos aranygyűrüt, melynek a ragyogása egészen elfogta a szeme fényét. A királykisasszony nem szólt semmit, de elhatározta magában, hogy mihelyest mindnyájan lenyugosznak, lemegyen az ólba s elkéri ezt a gyűrüt is a lúdpásztortól.
A király ott várakozott az ól előtt a ludak érkeztére s mikor hazajöttek, maga eresztette be egyenként a kis-ajtón, olvasván: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig csak a századikhoz nem ért.
Megvan mind, egy hija sincsen a kerekszámnak.
- No kedves szógám, szólt a király, kitöltötted a három napot, kiszolgáltál egy esztendőt, most már csak az van hátra, hogy mit kivánsz?
- Nem kivánok én egyebet, fölséges uram, mint amott a szemétdombon hever egy rosz csikó, csak azt add nekem.
- Oh te bolond, mi hasznát vennéd te annak a rosz csikónak, mikor fel se tud állni a maga lábára, ha csak a farkánál fogva föl nem segitik, mikor se jártányi ereje, se formája, se kövérsége, mert csak a csontja, bőre, s aranyért se csiphetnél le két lat húst késhegygyel a tomporáról, a tarisznyádat pedig a csipejére akaszthatod, he?!
- Már fölséges uram, az nekem mindegy, akár van jártányi ereje, akár nincs, akár van rajta hús akár nincs, akár a csipejére akaszthatom a tarisznyámat, akár nem, elég az hozzá, száz szónak is egy a vége, nekem nem kell semmi egyéb, csak az a rosz csikó.
- No te bolond, válaszolt neki a király, ha már ló kell, jer az én királyi márványistálómba, vannak ott különbnél különb aranyszőrü paripák, melyek még a csillagot is lerúgnák az égről: válaszsz azok közül, a melyik tetszik.
- Nem kell nekem olyan aranyszőrü paripa, mely a csillagot is lerúgná az égről, mert nekem csak a rohadt oldalu rosz csikó kell.
- Azt nem adom. Kivánj inkább annyi pénzt, a mennyit három vasas szekér elvisz, csak a rosz csikót ne!
- Nem kell nekem az a tengernyi kincs, mert nekem csak a rosz csikó kell.
Mit volt mit tenni a királynak, egyik szavát a másikba csak nem ölthette, vagy akarta vagy nem, kénytelen kelletlen odadta a rohadt oldalu rosz csikót Miklósnak.
Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek, ehun jön ám a királykisasszony s egyenest az ólnak tartott. Mikor odaért, benyitja az ól ajtaját s beteszi azt maga után. Köszön.
- Jó estvét Miklós!
- Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett meg?
- Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó imént mikor az ablakom alatt elhajtottad a ludakat, egy gyémántos aranygyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
Miklós kivette kebeléből a gyémántos aranygyűrüt s mutatja a királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra-balra, illesztgeti az ujjára, végre megszólalt ilyeténképen:
- Hallod-e Miklós, egyet mondok kettő lesz belőle: nem illet meg egy lúdpásztort az ilyen gyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit kivánsz, azt adok érte.
- Hogyha a fölséges király kisasszony megteszi azt, a mit mondok, hogyha megmutatja nekem fátyolos homlokát: nem bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.
Itt a királykisasszony nem szólt semmit, hanem leoldozta a fejéről a fátyolt s megmutatta Miklósnak a homlokát, hát ez csak ekkor látja, hogy a királykisasszonynak a homlokán ott ragyog ám a tündöklő nap.
A királykisasszonyé lett a harmadik gyémántos aranygyűrü is.
No jól van, ez abba maradt. - Miklós aztán másnapra kelve, odamegyen a rosz csikóhoz, kötőféket huzott a fejébe, szólitgatja, de biz az nem birt fölkelni, majd aztán megfogta a farkát s annál fogva segitette lábra állni. Vezeti aztán nagy ügygyel-bajjal, vonczolja, húzza maga után; de a rosz csikó taktusra lépett minden félórában egyet s mig csak a királyi rezidenczia udvarából kihúzta, háromszor is elesett; de Miklós mindezzel mitse gondolt, mert a rosz csikót mindannyiszor, a hányszor csak elesett, farkánál fogva fölemelte s tovább húzta, annyira annyira, hogy nagy nehezen három nap alatt kiértek a város végére. Mondom, mikor a város végére értek, megrázkódik a rosz csikó s olyan seregélyszőrü négylábu tátosparipa lett belőle, mint a világ s ekkor megszólalt.
- No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, majd viszlek én ezután, csak ülj fel a hátamra, s mondd meg nekem, hogy menjek veled: ugy-e, mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár szállhat?
- Csak ugy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.
A tátosparipa aztán felszállt a levegőégbe s vitte Miklóst mind addig, mig annak a fának tetejére nem értek, hol a nagy szakálu barát lakott. Mondom, hogy ideértek, Miklós megkötötte a lovát a saroglyához, maga pedig benyitott a nagy szakálu baráthoz. Köszön neki.
- Adjon isten jó napot, édes apámuram!
- Fogadj isten édes fiam! hát megjöttél, hát kiszolgáltad a három napot? nagyon jól van, nagyon helyesen van, de mielőtt a leülő helyed megmelegednék, itt meg itt van egy forrás, keresd föl azt, mosakodjál meg benne s aztán törülközzél is meg ebbe az aranykendőbe. Mikor ezt elvégezted, ne itt van ez a kis dió, nyisd fel a tetejét, majd találsz benne egy öltözet biboros-bársonyos ruhát. Öltsd fel azt magadra s eredj vissza ahhoz a királyhoz, kinél három napot egy esztendőt kiszolgáltál, mert ép most küldi el szanaszét a nagy pecsétes levelet, mert ép most dobolják ki az egész országban, hogy mindenféle herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok gyüljenek össze s majd az, a ki kitanálja, hogy mi van a királykisasszony két halmocskáján, mi van fehér mellén s végtére mi van fátyolos homlokán, mondom: a ki erre a három kérdésre megfelel, azé lesz a királykisasszony, a fele királysággal, nagy meseország felével együtt. Ha nem mondom is, ugyis tudod kedves fiam, hogy te leszesz a nyertes; de még itt nincs a dolognak vége, mert aztán következik a vastagabbja, de ha a szavamra hallgatsz, ezen is szerencsésen átesel. Hát csak azt akarom mondani kedves fiam, hogy majd mikor lefektetnek a hálókamrába a menyasszony mellé, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrüért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnakhalálával vesztik el a tündérek. De ha három éjszaka elfolyása alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi csak a bőrödbe fér.
A királyfi megköszönvén a nagy szakálu remete tanácsát, elbucsuzott tőle keserves könyhullatások között, majd felülvén jó tátoslovára, a forrás-vizhez vágtatott. Ebben aztán megmosta képét, nyakát, fülét, fejét s megtörülközött az aranytörlőbe s ime, az arcza naptündöklésüvé, a haja pedig aranyhajjá változott.
Mikor ezzel is készen volt, elővette a kis diót, felnyitotta a fedelét, kihullt belőle az a drágalátos, szemnemlátta biboros-bársonyos köntös, melyet magára öltvén, ha eddig szép gyermek volt, de most hétszerte szebb.
Mikor ezzel is készen volt, felült jó tátoslovára s bevágtatott a királyi rezidencziába, fogadják nagy szivesen s mindjárt az első székbe ültették. Már ekkor az egész országból össze voltak gyülve a házasulandó herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok, csak Miklós volt a legutolsó. De mikor ő megérkezett, tovább nem is vártak, hanem bevezették a királykisasszonyt a szobába fátyolosan, s felállitották az arany állványra, hogy annak a nézésében mindenki gyönyörködhessék, és a király megszólalt ilyeténképen:
- Herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok, mind közönségesen! Hogyha nem mondom is, ugyis tudjátok, hogy mért gyüjtöttelek benneteket össze: azért, a ki három kérdésemre becsülettel megfelel: legkedvesebb s igazán egyetlenegy leányom a felekirálysággal együtt leend annak a bizonyosnak a jutalma. Ezért tehát az első kérdésem im ez: mi van az én leányom két emlöcskéjén?
Összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se találta el a dolog bibéjét.
- Még egyszer kérdem, kiáltott a király ki találja azt ki, mi van az én leányom két melle bimbóján?
Ujra összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se jött a dolog bibéjére.
- Még egyszer kérdem, szólt a király harmadszor is, mi van az én leányom két melle bimbóján?
Semmi válasz. Ekkor föláll az aranyhaju királyfi s azt mondja:
- Fölséges király! a királykisasszony két melle bimbóján bizony nincs semmi más, mint két ragyogó csillag.
- Kitaláltad királyfi, egy kérdésre már megfeleltél, de hát azt nem mondanád meg, hogy mi van az én leányom fehér mellén?
- Biz azon fölséges király nincs semmi más, mint a fényes hold.
- Erre is megfeleltél emberséggel, de hát azt nem találnád ki, hogy mi van az én leányom fátyolos homlokán?
- Biz azon, fölséges király nincs egyéb, mint a tündöklő nap.
- No királyfi, szólt a király, minthogy becsülettel megfeleltél mind három kérdésemre, itt van, nem bánom, legyen a tiéd egyetlen kedves leányom, a fele királysággal együtt.
A királyfi nyerte el a szép királykisasszonyt és a fele királyságot. Aztán összeadták őket s lakzit laktak. No jólvan, itt eljön az az idő is, mikor a menyasszonyt és a vőlegényt lefektették a hálókamrában a selyemágyra. A királyfinak menten eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki a nagy szakálu remete; "Majd mikor lefektetnek a hálókamrába, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrüért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnak halálával vesztik el a tündérek; de ha három éjszaka lefolyása alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi a bőrödbe fér." Mondom, hogy ez eszébe jutott a királyfinak, elhatározta magában, hogy a szemét egész álló éjszaka nem hunyja be, hanem mindig ébren lesz. Egy darabig a királyfi mégis állta a sarat, de egyszer gyenge fuvalat ütötte meg az orczáját s ime, egyszerre csak elkezd nehezedni a két szemehéja, mindig jobban mindig jobban, annyira annyira hogy szépen elaludt; - de nemis csoda, mert a tündérek álomszelet bocsátottak rá s mikor reggel fölébredt, csak hülthelye a szép menyecskének; volt szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs.
Ezen a királyfi szörnyen elbúsulta magát; s mint valami fekete felhő megszállta a búbánat; se étele, se itala, se nappala, se éjjele, csak szüntelen a szép asszony forgott az elméjében; örökkön örökké csak azt a ragyogó két csillagot, csak azt a fényes holdat és azt a tündöklő napot látta, melyek a királykisasszony csecsén, fehér mellén s fátyolos homlokán diszlettek.
Ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, hogyha addig megyen is, mig a két szemével lát s mig a lába térdig el nem kopik, de mégis fölkeresi akár élve akár halva a feleségét. Ezért nyakába akasztotta a világot, kisérője volt a búbánat és elindult ország-világszerte a felesége fölkeresésére.
A mint mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy folyó partjához ért s hogyim megszomjuzott, leszállt a lováról, hogy majd iszik a vízből, hát látja, hogy az ehun hoz ám egy üvegkoporsót. A királyfinak megdobbant a szive.
Uramteremtőm mi lehet az, mi lehet az, tanakodik magában, de már akármicsoda, kifogom a vizből. Mondom, hogy elhatározta magát a királyfi, derékkötésig belement a vizbe s szerencsésen kifogta az üvegkoporsót. Majd kiviszi azt a viz partjára, fölnyitja a tetejét, hát uramfia, isten csodájára ki volt a koporsóba?! Senki más, mint a szép királykisasszony, kinek a szivébe egy nagy kés volt beleütve.
A királyfi sem rest, izibe kirántja a nagy kést a szivéből s a piros vér hármas sugárban felszökött a levegőégbe. Hej, a királyfi sem rest, izibe betömte a szúrás száját, nehogy a királykisasszony drága piros vére elfolyjék. Aztán addig öntözgette, addig csókolgatta, hogy az ifjú királyné életre jött, lélekzetet vett, majd felnyitván szemét, felült az üvegkoporsóban.
Aztán a királyfi izibe font egy gunyhót zöld galyakból, aratott bele fris füvet s a feleségét arra lefektette.
No jól van, mikor az ifju királyné felgyógyúlt, azt mondja az urának:
- Édes szivem, szép szerelmem! Itt meg itt van egy város s annak a kellős közepén van egy bót. Eredj el te abba a városba s keresd fel azt a bótot. Jobbról az ajtószegben üveg alatt árulják a királynak való posztót. Végy te abból egy egész öltözet ruhára valót s egyúttal varrasd is meg egyszerre; de arra az egyre vigyázz, hogy a posztónak két árát fizesd. Eleinte nem akarnak neked abból mérni, de csak ezt a kis czédulát, melyet ezennel át is adok, mutasd meg a bótosnak, majd mér akkor, akár az egész véget is odadná. Majd meginvitál téged az a bótos ebédre, te pedig fogadd azt el s egyél-igyál, lakj jól, de ekkor meg csak arra az egyre vigyázz, hogy valahogy az isten szerelmeért el ne találj aludni; mert ha elalszol, mind neked, mind nekem végem van.
Mikor az ebédnek vége lesz, te is invitáld meg ide a bótost szintén ebédre. Majd eljön az. Ételre italra semmi gondod ne légyen, mert majd lesz az is egész dögével. S ha megtudod azt állni, hogy ezen az ebéden sem alszol el, akkor örökre boldogok leszünk, különben még azt a fényes napot is feketének látod s beborul a mi nappalunk.
A királyfi erősen kötötte az ebet a karóhoz s égre földre igérte, hogy azonképen cselekszik.
No jól van, itt a királyfi bemegyen abba a bizonyos városba s ott fölkeresi azt a bizonyos kalmárt. Fogadják nagy czeremoniával, hajlongnak előtte jobbra is, balra is; s kérdik tőle hárman is egyszerre, mivel szolgálhatok, mivel szolgálhatok?
- Ott van ni, jobbról abban a sarokban üveg alatt posztó, abból akarok venni, szólt a királyfi.
- Abból kérem alásan nem lehet, mentegetődzött a bótos, mert abból csak királyoknak szabad adni.
- Ehj, dehogy nem lehet, dehogy nem, csak olvassa el ezt a kis czédulát! S ezzel a királyfi odadja azt a bótosnak.
Mi volt arra a czédulára irva, mi nem, azt egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy alighogy a kezébe vette azt a bótos, bezzeg nem mondta azt, hogy abból nem adhatok, mert azt csak királyoknak szabad viselni, hanem ezt kérdezte:
- Mennyi tetszik?
- Csak egy öltözetre való.
- Itt van kérem alásan.
- Mi az ára? kérde a királyfi.
- Minden rőf 100 forint.
- Itt van, tegye el, két annyit fizetek érte.
A bótosnak csak ez kellett, csak ennek örült, azért a királyfit megmarasztotta ebéden. Hamis magyar volt ez a bótos, mert az ebédnél tizenkét tányér levest, tizenkét vetett galuskát, tizenkét porczió pecsenyét, szóval mindenből tizenkét tizenkét ember részét ette meg s még ekkor se lakott jól s aztán a hegyébe egy akó bort öntött be egy hajtókára. A királyfi csak nézte csak nézte, hogy mit csinál ez az ember; azaz biz ő kegyelme csakúgy hunyorgatott rá, mert mintha álomporos bort ivott volna, elkezdett a szemhéja nehezedni s már már bóbiskolt; de honnan honnan nem, egyszer csak felfricskázták az orrát s ekkor tért magához, hogy nem szabad szundítani. Fölugrott ültéből s aztán le s fel járkálni kezdett a szobában, de a teste mintha ezer mázsa lett volna olyan nehéz volt, hogy alig birta s mintha ólom lett volna, húzta lefelé; de mégis erőt vett magán s megállott a bótos előtt.
- No bótos-uram, ha kelmed engem igy megvendégelt, igy jóltartott, tán az én szives meghivásomat sem veti meg s egy tányér levesre szivesen látom ide meg ide, ebbe meg ebbe a rezidencziába.
A bótos hogy hogy nem, ráadta a fejét s mikor már a királyfi uj ruhája is készen volt, melyet az magára öltött, mindketten felültek a maguk paripájára s elvágtattak. Mindenütt a merre csak mentek a népség megsüvegelte őket, a gazdag kalmár pedig pénzt szórt közéjök. A királyfi sem akart kisebb ember lenni mint amaz, ő is benyúlt a zsebébe, hogyha találna benne egy-két krajczárt, hát uramfia a zsebe telisded tele volt aranypénzzel s mentül jobban szórta azokat a népségek közé, sohse fogyott, hanem annál jobban szaporodott. A kalmár csak ezüstpénzt hajigált, a királyfi pedig aranypénzt. Mikor pedig a várta előtt elmentek volna, az őrtálló katona fegyverrel tisztelgett elöttük.
Igy aztán nagy tisztesség között kiértek a városból s elértek arra a helyre, hol a királyfi gunyhója állott; de uramfia, itt most nem gunyhót találtak, hanem tizenkét kontignácziós királyi rezidencziát, melyben csakúgy szólt a muzsika, hogy jobban se kellett.
A királyfi aztán bevezette a vendégét a rezidencziába. Ajtó magától tárult elöttük s magától csukódott be utánuk. Keresztülmenvén 12 szoba során, az ebédlőbe értek. Sehol egy lelket sem láttak, pedig az asztal két személyre megvolt teritve. Itt felpattan az ajtó s az asztalon terem a leves. Tizenkétszer tele merte a kalmár a levest, s az a tálból nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott. A leves után az asztalon termett a hús s igy sorba, vége-hossza nem volt a papos ebédnek. S a kalmár ugy jóllakott, hogy a füle kétfelé állt s csakugy fújt mint a bika, de hát még mikor az egy akó bort beköpte, akkor ép ugy televolt mint a felfújt duda.
Mikor az ebédnek vége lett, egy karika gyűrű leesik az asztalra, s egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén tánczolni. Utána leesik a másik karika gyűrű is az asztal kellős közepére. Ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén tánczolni. Egy kevés idő mulva leesik a harmadik karika gyűrű is s ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba kellős közepén tánczolni. Szép leány volt az első kettő is, de a harmadiknak egyik se lehetett mégcsak fia se, olyan kimondhatlan gyönyörves volt. De a mint sürögtek-forogtak a leányok, a szelet a királyfira hajtották, mitől az ugy elaludt, hogy harmad napig se ébredt föl.
De tán jobb lett volna neki soha föl nem ébredni, mert egy szó mint száz, bezzeg nem a tizenkét kontignáczios királyi rezidenciában találta magát, hanem abban a kis gunyhóban, a melyet maga font. De még igy is hagyján lett volna a dolog, csak a szép királyné ott feküdt volna az oldala mellett, hanem az asszonynak se hire se neve s csak már egy kis nyomot hagyott volna maga után, a merre ment és a merre kereshette volna; de sehol semmi. Ismét volt szép asszony, nincs szép asszony; volt, nincs. Elment, eltünt örökre, messze messze szép tündérországba; mert tovább neki aztán nem volt ott maradása, mert férje-ura másodszor sem tartotta meg igért szavát.
Szép tündérország aranyhidjára aztán a királyné kifaragtatott egy emberi alakot, mely senki mást nem ábrázolt, mint őt magát; két keble bimbaján ott volt a két ragyogó csillag, fehér mellén a fényes hold s fátyolos homlokán a tündöklő nap, melléje pedig egy katonát állittatott, hogy azt a bizonyos embert, a ki e mellett a kőbálvány mellett letérdepel s imádkozni kezd, tüstént kisérje be az ő színe elé.
No jól van ez abba maradt. Itt az árván maradt királyfi országról országra bujdosott; se testének se lelkének nem volt nyugodalma sehol sem, egyszer ugyanazon erdőbe ért, a melyben lakozott fa tetején a nagy szakálú remete.
A királyfi aztán fölkereste azt a bizonyos fát, a melynek tetején terült el a nagy szakálú remete kis háza. Fölmászik a fára nagy nehezen, benyitja a remetére az ajtót s köszön neki.
- Isten jó nap, öreg apám!
- Fogadj isten, édes fiam, hát újra megjöttél!? Ugy-e megmondtam, hogy három éjszaka lefolyása alatt ne aludjál el, he!? Elaludtál, nem fogadtál szót, most már szenvedned kell; de a tátosparipádra se gondoltál, mert azt se tudod, hogy a világ melyik zegében vagy zugában van. De ha a szavamra hallgatsz, még egyszer feltalálhatod kedves hites párodat, mert az a tündérek seregében szolgál. Ne itt van ez a rosz kötőfék, meg ez a sut-bot, majd hasznát veszed még mind a kettőnek. Hogyha kiérsz erre meg erre a keresztútra, vedd elő a kötőféket, rázd meg azt háromszor, majd előkerül a tátosparipád. Aztán ülj fel rá s keresd föl szép tündérországot. Mikor szép tündérországnak ép határára érsz, két sárkánykigyó állja utadat s nem akarnak keresztül ereszteni a rézhídon; de te ekkor ne cselekedjél egyebet mint ennek a sut-botnak parancsold, csak ezt szólitsd, hogy csináljon utat s fizesse le a vámot. Majd megfizet az, ne félj, majd beeresztenek aztán. Mikor egyszer bejuthattál szép tündérországba, vesd el a botodat, ereszd el a lovadat, hogy hagyj menjen legelni a selyemrétre. Aztán a rézhídtól kezdve, egész az aranyhídig, hogy a tündérek megszánjanak, térden állva kell menned. A hídon van egy emberi alak kőből kifaragva s hogyha nem mondom is, hogy kit ábrázol, majd megmondja azt neked a te szived. Ez előtt a kőbálvány előtt el ne menj a nélkül, hogy egy "Miatyánk"-ot el ne mondj. S a többi aztán magától jön.
A királyfi harmadszor is elbúcsúzott a nagy szakálú remetétől, megköszönvén a hozzája való szives jó akaratát, nagy ügygyel-bajjal lemászott a fáról s fölkereste azt a bizonyos kereszt-utat, melyet a nagy szakálú remete mondott. Mikor odaért, megállt a kereszt közepén, elővette a rosz kötőféket s megrázta háromszor. Ime! ehun jött ám a széltől fogantatott tátosparipa hangos nyeritéssel, melytől a világ mint valami harang háromszor kondult meg.
- Hipp hopp! itt vagyok kedves gazdám, csak ülj fel a hátamra, mert ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekszel.
A királyfi aztán felült a tátosparipa hátára, mely felszállt a levegőégbe s mint a legsebesebb zúgó fergeteg megindultak szép tündérország fölkeresésére.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára mégis elértek szép tündérország határára. Egy rézhid vezetett az országba, de a melyen két lánczos sárkánykigyó állt őrt és semmi teremtett állatot be nem eresztett: igy biz a királyfiban sem tettek különbséget.
Hej, a mi Miklósunk sem rest, előveszi a sut-botot s parancsolja neki, szót szólván: "Üsd-verd édes botocskám" s az hol az egyikre, hol a másikra akkorákat huzott, hogy csakugy csittegett-csattogott, pifegett-püfögött, a hátukon. A két fenevad sem tudta a dolgot mire vélni, szaladásnak eredtek s bebújtak a híd alá. Mig innen ujra kijöttek, addig a mi Miklósunk akár kétszer is átmehetett volna a rézhídon bántatlanul. Mikor aztán a királyfi benn volt, elvetette a sut-botot, s az mintha puskából lőtték volna ki, megindult hazafelé s megsem állt addig, mig a nagy szakálú remete ajtó sarkába, a maga helyére nem állott; - a tátosparipának pedig kivette a fejéből a kötőféket, megütötte vele háromszor s az, mintha parancsolták volna neki, megsem állt addig, mig a selyemrét kellős közepére nem ért.
A királyfi aztán ismét ugy maradt mint az ujjam s ekkor a két térdére esett s térdenállva megindult az aranyhíd-felé, egész hét álló esztendeig csuszott-mászott. Hét esztendő mulva nagy nehezen a hídhoz ért, hát csak ekkor látja, hogy ott kőből van kifaragva az ő kedves felesége, s még nagyobb igazság okáért a két csillag, hold és nap is ki voltak faragva rajta. Akár mondta, akár nem a nagy szakálú remete, hogy essen térdre előtte, térdre esett ez ugyis s imádkozott.
Meglátja ezt az a katona, a ki ott sírbakot állt. Ennek sem kell egyéb, nyakon csípi azt a koldus-forma embert, a ki ott térdepelt s egyenesen az ifjú királyasszony elé vitte.
Mind a királyfi, mind a királyasszony azonnal felösmerték egymást s most már igazán azt mondták egymásnak: "Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól." A tündérek is ennyi igazság és hűség láttára megszánták a királyfit s ki fogta neki aztán legjobban pártját, mint azok? egyik azt a koldus-forma köntöst húzta le, másik fördőt készitett a számára, a harmadik megförösztötte és igy sorba mig csak a királyfi tetőtől talpig újba nem volt öltözve. S minthogy szép tündérországban csak az lehet a király, a ki legszebb, már pedig a mi Miklósunknál senki fia sem volt különb legény, őt királyuknak megválasztották, királynénak pedig a feleségét, kinél szépségre jóságra nézve senki sem volt különb; mert a két csillag ismét ragyogni kezdett a két emlőjén, a hold fényleni kezdett fehér mellén és a nap, mint valami arany korona kisütött a homlokán. Kik még most is királykodnak, hogyha meg nem haltak.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:

AZ ÖRÖKBEFOGADOTT TESTVÉREK.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország, ennek a kellős közepén egy nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén egy nagy virágos rét, a nagy virágos rét kellős közepén egy nagy bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős közepén egy nagy ezüstfolyó, a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy ó-kút, melyből meritettem az operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra figyelmesen nem hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az istennyila hordájára, a mennyi fövény van a Dunában és a Tiszában.
Volt egyszer hát a világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint erdőn a fa, mint égen a csillag; ugyhogy szegény ember már komát se talált a maga falujában.
No ha nem talál, gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol valaki.
Ezért a szegény ember vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s elindult országvilágszerte komát keresni. De nem kellett neki messze mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral hozta össze az isten, kinek annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó.
- Hová hová szegény ember? kérdi a gazdag kalmár.
- Elmegyek komát keresni.
- Sose fáradj, ha elfogadsz, leszek én.
- El biz én, nemcsak egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban, bár nem bántam volna, ha czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt senki sem.
Igy lett a szegény ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két legkisebbik gyermeket, kik egy hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a másik pedig leányka volt, örökbe fogadta s mint tulajdon magzatjait fel is nevelte.
Mikor, mikor nem, azt már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy egy bizonyos napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége nem volt odahaza, a két testvér, kik már 16-16 tavaszt értek meg, kártyázni kezdtek.
Csak játszanak csak játszanak, annyira hogy a fiú mind elnyerte a huga pénzét. Ez félre vonta a száját és sírva fakadt.
- No csak ne sírj, szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még az enyémből is adok.
S ugy tőn, miként mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a játszáshoz fogtak; de most, hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a szerencse szárnyon jár, a kire száll, az jóljár, a kis leány lett a nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is elnyerte; de a leány, nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem megtartotta magának.
- Add vissza a pénzemet, kéri a fiú.
- Nem adom, szólt a leány.
- Add vissza, ugy-e én visszaadtam?
- Mit bánom én, elég bolond voltál!
- Add vissza, hisz testvéred vagyok.
- Nem adom.
- Ha nem adod, ugy erőnek erejével is elveszem!
- Most már azért sem adom!
Igy szórúl szóra, többre többre, a két testvér összeveszett, hajba kaptak s a leány szidni, átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy nemis testvére.
- No testvér, ha te engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak téged: mindaddig sose szülhess magzatot, mig én két ujjamnak a melledre tevésével az alól föl nem oldozlak.
Erre a szóra egy hét fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hírét se nevét nem hallották többé. De azon órától fogva a fiúnak sem volt otthon maradása, mert egy az, hogy felnevelő szüleitől is félt, más az, hogy a testvérét is szerette volna fölkeresni: ezért utilaput kötött a talpára, összebeszélt Szél Pállal s elindult országvilágszerte bujdokolni.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy királyi rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s köszön neki, a mint dukál:
- Adjon Isten, jó napot felségednek!
- Fogadj isten, szolgalegény! Hát mi járatban vagy?
- Szolgálatot keresek, hogyha megfogadna fölséged.
- Ép jókor jöttél fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja, megfogadlak s egyéb dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz. Reggel ide meg ide, ebbe meg ebbe a szigetbe átviszed a vizen, de ugy, hogy se hidon ne menj, se vizben ne úsztass s mégse legyen a lovaknak még csak a kis körme se vizes, este pedig azon az uton és módon hazahozod.
No jól van, a szegény ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán kivezeti a három rosz lovat, ráül az anyakanczára s viszi a viznek.
Mikor ép a viz partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy vigye ő át e három lovat úgy a vízen, hogy se hídon ne menjen, se ne usztasson s mégse legyen a lovaknak mégcsak a kis körmük se vizes: megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy még a kis körmük se lett vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan igaz, mint hogy élek ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos volt.
Miklós aztán - mert közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember fiát - kihuzta a kötőféket a lovak fejéből, békót vetett a lábukra s eleresztette a selyemréten legelészni, maga pedig lefeküdt az aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet.
De mielőtt elaludt volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz, hogy ugyan mi lehet az, hát látja, hogy tizenhárom hattyú repül feléje s azok énekelnek olyan szépen. Majd mikor közelibe értek, leszálltak a selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s leánynyá változtak.
Szép volt mind a tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a tizenharmadik volt a legeslegszebb, ki kivált a többi közül, odament Miklós mellé s leült a selyemfűre.
- Itt vagy, szívem szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné, már rég lesem érkeztedet, már rég vágyik szívem utánad: azért én fogadást teszek neked, hogyha te egy esztendő elforgása alatt, már míg e királynál szolgálsz, senkinek, de senkinek, még magának a királynak sem, el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy idejárok hozzád: itt van gyenge fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a selyemrét, rajta az aranyalmafák is a tieid s enyimek lesznek. De ha te engem valakinek elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e selyemréten, de még másutt sem.
A mi Miklósunk égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és senkinek egy árva szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi Miklósunk, mert kinek volt szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy szerencsét még álmában sem merte hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse az ő tekintetét. Minden istenadtanap, mikor a lovakat kivitte a selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte hattyu képében a tündérkirályné, kisérve tizenkét szobaleányától, majd megrázkódván, emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek, élvén a szerelem édes csókjaival.
De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király a cselédei számára nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is lejött a vigadó népség közé, hát egészen megütődött azon, hogy Miklóst sehol se látja a szobában, majd kérdi:
- Hát az én kedves kocsisom Miklós hol van?
- Ott ül az ajtószögben, szólt egy a többi közül.
Odamegy a király, hát látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül mint valami árva.
- Hát Miklós, kérdé a király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem iszol és se nem tánczolsz, mikor szól a muzsika?
- Hahó fölség, szólt Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő tánczosném.
- No ne szomorkodjál, majd mindjárt küldök én! S ezzel a király fölmegyen s mondja a leányának:
- No leányom, eredj le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert igen szomorú.
A királykisasszonynak se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy a talpa is nagyon viszketett, más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert hiába, szép ficzkó volt ez a mi Miklósunk, s a királykisasszony szíve sem volt ám kőből.
Izibe felöltözködik, lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván:
- No Miklós, itt vagyok, jöszte velem, tánczoljunk együtt!
- Bizony nem tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert százszor különb szeretőm van nekem, mint a királykisasszony!
A királykisasszonyt mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és sírva ríva ment föl királyatyjához panaszra.
- No leányom, kérdé a király, mit sírsz, mit rísz olyan keservesen?
- Hogyne sírnék, hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós azt mondta, hogy bizony nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb szeretője van, mint én!
- Igazán ezt mondta?!
- Nincs különben!
- No ne sirj, édes leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt az egyet!
S ezzel a király nagy mérgesen lement a bálba.
- Állj elő, Miklós!
- Jelentem alásan, itt vagyok.
- Igaz-e, hogy azt mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te vele, mert neked százszor különb szeretőd van, mint az én édes leányom, he?!
- Mi tűrés tagadás fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön felséged holnap ilyes meg ilyes időtájban a szigetre, saját szemével meggyőződhetik, hogy nincs különben a dolog; mert az én szeretőm tündérkirályné.
A király erre nem szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a dologban, átment a szigetre, hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér mint a galamb, piros mint a kinyilt rózsa, szép mint a hasadó hajnal, csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal, tizenkét szobaleánya pedig ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az aranyalmával.
A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy el van árulva.
- No Miklós, szólt a legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja, de nekem innen, minthogy elárultál, örökre távoznom kell s többet ne várj a selyemrétre az aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam, csakhogy hazarepülhetek!... Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek a fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam én ide ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő fát, hanem ennek a kedveért!
S ezzel a tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá változtak s elrepültek.
Volt szép tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs! Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott is, a hol nem viszketett s szörnyen elbúsulta magát.
Azért nyakába akasztotta a világot azzal a szándékkal, hogy mindaddig megyen, mig a szép tündérkirálynét fel nem találja.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy malomhoz, a tündérek malmához ért, melyet a nyájasság folyója hajtott.
Beköszön ide, szót szólván:
- Isten jó nap, molnármester!
- Fogadj isten, Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Szép tündérországot keresem, nem hallotta-e hirét bátyám uram?
- Nem hallottam-e? hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a számukra! De te Miklós, mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el nem juthatsz, mert messzebb van az ide mint ég a földtől, pedig ez már csak jól elvan, ugy-e? De azért ne búsulj, majd segitünk a dolgon, mert jár ide a malmomba egy griff madár, mely a lisztet viszi el. S két zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha kedved tartja téged pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet rakok; mert a két zsák lisztnek egyforma nehézségűnek kell lenni, különben el se vihetné.
Ugyis lett. - Miklóst szépen belepakolták az egyik zsákba, majd a másikba ugyanannyi nehézségű lisztet raktak. Itt jön a nagy griff madár, belevágja az egyik zsákba az egyik körmét, másikba a másikat, felkapja a levegőégbe; de nem repülhetett eléggé gyorsan, mert most sokkal nehezebb terhet vitt, mint máskor. Pedig egy nagy fekete felhő közeledett feléje, pedig még messze van szép tündérország! A griff madár mindig gyorsabban gyorsabban repült, de a fekete felhő mégis utolérte s hogyim hullt az eső, mintha kannából öntötték volna, az egyik zsák, a melyikben a liszt volt, sokkal nehezebb lett mint a másik, ezért a griff madár egyik oldalát mindig lejebb, lejebb huzta, ugy hogy még repülni is alig tudott.
Most mit tegyen a griff madár, a két zsákot úgyse vihette el magával szép tündérországba, ezért a könyebbiket, már a melyikben volt a mi Miklósunk, letette egy nagy vadon erdőségben, a másikkal pedig tovább szállt.
Igy maradt hoppon a mi Miklósunk, ki aztán elővette csillagos bicskáját, a zsákot felhasitotta, kibujt belőle s elindult a nagy vadon erdőségbe.
A mint mén mendegél, egyszer, egy alvó gyermekre talált. Megrugja ennek a lábát, hogy ébredjen föl. A gyermek egyszerre talpon volt s hogy meglátta Miklóst, csak elkezdi:
- Csakhogy már egyszer megérkeztél, édes gazdám, mert már régen várakoztam reád. Ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezel, de majd leszek én a kalauzod, majd elvezetlek én téged oda, hová a szived vágyakozik, csak utánam jöjj.
Miklós követte a gyermeket, ki őt egy nagy kovácsmühelybe vezette be.
- Itthon-e a gazda, kérdé a gyermek?
- Itt vagyok, szólt a mester.
- No hát készitsen nekünk huszonnégy pár vasbakancsot és vaskeztyűt, tizenkét párt a gazdám számára, tizenkét párt pedig az én részemre.
De mig a kovács a 24 pár vasbakancsot és vaskeztyűt elkészítette, addig, a mi Miklósunk és a fegyverhordozó szolgája - mert a gyermeket azzá tette - bementek a kovács szobájába, hol az asszony mindjárt sürgölődött-forgolódott a vendégek körül s enni-inni valót rakott ki eléjök.
Itt a kis fegyverhordozó térűl-fordul, kimegyen a szobából, a kovácsné pedig - ki közbe légyen mondva - boszorkány volt s kinek a mi szép Miklósunk igen megtetszett, ezért saját ragyavert képű leányát szerette volna rá tukmálni - utána a gyermeknek s kérdőre vonta ilyeténképpen:
- Ugyan kis szógám, nem mondanád meg nekem, hogy hová igyekeztek?
- Már mért ne mondanám meg, hisz se károm se hasznom benne! hát mámi, látja-e ezt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látja, hát oda igyekezünk mi, mert annak a hegynek a tetejére jár minden istenadta nap tejbe förödni a tündérkirályné, ki az én gazdám szeretője.
A vén asszony aztán rávette a gyermeket, hogy majd mikor annak a nagy hegynek a tetejére érnek, még pedig oda, hol a szép tündérkirályné tejben szokott fördeni, s majd mikor már annak érkeztére várnak: kis fúvóval, melyet át is adott a gyermeknek, bocsásson az urára egy kis szelet s majd mikor eltávozik a szép tündérkirályné, egy kis üvegcsében lévő szerrel kenje meg annak a halántékát; mert ha mindezeket megcselekszi, a tündérkirályné ha eddig szerette Miklóst, de aztán hétszerte jobban szereti. És három nap egymásután azonképpen cselekedjék. De erről egy teremtett léleknek se szóljon semmit, mert majd a gyermeknek igy lesz dolga, ugy lesz dolga.
A gyermek, hogy hogy nem, ráállott a vén banya beszédére s mind a kis fúvót, mind a kis üveget zsebre tette.
No jól van, ez abba maradt. A kovács aztán csakhamar elkészitette a huszonnégy pár vasbakancsot és szintannyi vaskeztyűt, miket Miklós és a fegyverhordozója magukhoz vevén, elindultak annak az irdatlan nagy hegynek a mászására; de mikorára a tetejére értek, mind a huszonnégy pár vasbakancs és vaskeztyű elkopott. De mindezekkel a mi Miklósunk nem sokat törődött, csakhogy már egyszer oda fenn volt. E hegynek a tetején terült el a szép tündérkirályné mulatókertje, a hová szokott ő járni minden istenadta nap tejben förödni.
Keresztülmentek aztán három erdőn: az első volt réz, a második ezüst, a harmadik pedig aranyerdő, és ekkor a selyemrétre értek. Ennek a kellős közepén állott egy aranyalmafa, az aranyalmafa alatt aranykád, ebben pedig ma-fejt fris édes tej, a melyben szokott fördeni a szép tündérkirályné.
Hej régtől fogva ide igyekezett már Miklós, s hogy ideért, lefeküdt az aranyalmafa alá s várta a tündérkirályné megérkeztét.
A mint ott legjavában forgatná az elméjében, hogy be soká jön, be soká jön a kedvese: a kis fiú a nála levő fúvóból egy kis szelet eresztett rá, melytől az ugy elaludt, hogy tán az itéletnapig se ébredt volna fel.
Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú s hogy az aranyalmafa alá értek, megrázkódtak s leánynyá változtak. A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy itt az ő Miklósa. Odamegyen hozzá, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:
- Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szive szép Miklós! kelj föl mély álmodból, aranyos bimbóm! mert még csak kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej, a tündérkirálynénak pedig haza kellett már menni, ezért a szeretőjét még egyszer megcsókolván, megrázkódott, hattyunak vált s elrepült tizenharmad magával.
A kis fegyverhordozó aztán megkente Miklós halántékát azzal a szerrel, a mi az üvegcsében volt s az menten fölébredt, mondván:
- Ejnye, kis szógám, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam ugyanis, hogy itt volt, eljött a tündérkirályné hattyuképében, majd megrázkódván, leánynyá változott, ideült, aztán mellém; költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, majd végig hosszig siratgatott, mondván: "Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak kétszer jöhetek el, többet el nem jövök." Ugy-e Jancsi - mert igy hitták a kis fegyverhordozót - ugy-e, hogy csak szép álom volt ez?
- De nem volt az álom, édes gazdám, mert csakugyan itt volt a tündérkirályné, ki bár szép szavával, szólitgatott, édes csókkal ébresztgetett, hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl.
- Ne beszélj, Jancsi; igaz volna-ez?
- Nincs különben.
Miklós csak ekkor hült el, de nem tudta a dolgot magának megmagyarázni, hogy mért nem ébredt föl s azért elhatározta magában, hogy másnap a világért se fekszik le, nehogy újra álom szállja meg.
Itt elkövetkezik a másik nap is, Miklós, a mint mondá, nem dölt le az aranyalmafa alá, hanem ott járkálgatott alatta le s fel.
Csak járkálgat, csak járkálgat, egyszer a mi Miklósunk arczát valami gyenge fuvalat üti meg, mire csak elkezd a szemhéja nehezedni, két térde összecsuklott s majd szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
Megint az az átkozott fegyverhordozó bocsátott rá egy kis szelet a fuvóból s újra ettől aludt el.
Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A tündérkirályné aztán kivált a többi közül, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:
- Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szíve, szép Miklós! kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert csak még egyszer jöhetek el, többet nem jövök el!
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán hogyim látta, hogy Miklósba sehogysem verhet lelket, azt még egyszer megcsókolván, megrázkódott, hattyúnak vált s elrepült tizenharmad magával.
A kis fegyverhordozó aztán odament Miklóshoz, megkente a halántékát azzal a szerrel, a mit a vén banya adott neki s ime a gazdája menten fölébredt, mondván:
- Ejnye kis szógám, be jól aludtam és be szépet álmodtam. Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyú leszállt hozzám, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra, - köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, költögetett, de nem ébredtem, szólitgatott, de nem hallottam, csókolgatott, de nem éreztem, majd aztán végig hosszig siratgatott, mondván: "Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve, szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak egyszer jöhetek el, többet el nem jövök!" Ugy-e Jancsi, hogy csak szép álom volt ez?
- De édes gazdám, nem volt az álom - bár az lett volna! - mert csakugyan itt volt a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szavával, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl.
Miklós csak ekkor hült el, csak ekkor szomorodott el, hogy hát itt volt a szeretője és ő mégse ébredt föl. No de, vigasztalta magát, eljön még egyszer s inkább tűvel szurkálja magát de mégsem alszik el.
De csinálhatott az ő szegény feje akármit, mert mikor eljött az a bizonyos óra, mikor a tündérkirályné érkeztére vártak, gyenge fuvalat ütötte meg a mi Miklósunk arczát s erre csak elkezd a szemehéja, mintha két malomkő lett volna, egyre nehezedni, két térde összecsuklott s szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
Ujra az az átkozott fegyver-hordozó bocsátotta reá azt a gyenge fuvallatot a kis fúvóval, mitől az ugy elaludt, hogy akár itéletnapig se ébredt volna fel.
Ime pedig ujra ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A többi közül aztán kivált a tündérkirályné, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig siratgatja, mondván:
- Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szívem szíve, szép Miklós! kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert most utoljára vagyok itt s többet nem jöhetek el.
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán hogy im látta, hogy a Miklósba, ha mindjárt bicskával hasogatnák is, mégse lehet lelket verni, a fegyverhozó felé fordult s azt találja annak mondani:
- Mondd meg az uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki idegen földön árván bujdosni!
S ezzel a tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta Miklóst, majd megrázkódott, hattyunak vált s elrepült tizenhármad magával.
Alig távozott el a tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal felébresztette a gazdáját, megkenvén halántékát azzal a bizonyos szerrel, mit a kovácsnétól kapott.
- Ejnye kis szógám, szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyú közeledett felém, s mellettem szálltak le, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra. Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, szólitgatott, de nem hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, s végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: "Ébredj, szívem szép szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!" Ugy-e kis szógám, hogy szép álom volt ez?
- De nem volt az álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! - mert csakugyan itt volt, a tündérkirályné tizenhármad magával, ki bár szép szóval, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl, s végre hozzám fordult s azt mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet, nem kellene többé neked idegen földön árván bujdosni utána.
Miklósnak csak ekkor esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át, hogy mért nem ébredt föl, hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért jó kardját elvevén tőle, rárivalkodott nagymérgesen, mondván:
- Hát te beste fia, mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?!
- Kegyelem, gráczia fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek sem vagyok oka, mert engem a tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta ezeket a szereket, hogy ezzel a kis fúvóval bocsássak rád gyenge fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha eltávozik a tündérkirályné, kenjem meg a halántékodat.
De Miklós annyira el volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem kegyelmezett volna meg: azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis fegyverhordozó életének.
Aztán lemászván a nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s ismét bujdosásnak adta a fejét.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy völgybe ért, hol egy királyi rezidencziára akadt, melynek az ablakából egy szép királyné nézett ki, ki senki más nem volt, mint a sárkány által elragadott édes testvére, Ilonka.
Mind Miklós, mind az Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem kell több, izibe felszaladt a tizenkét fehér márvány garádicson, megfogta az arany kilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót, de a testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét esztendeje már annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.
Miklós aztán fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s ime az fájdalom nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú gyermeket szült, ki mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott; de nem is csoda, mer a fiú tátos volt.
- No anyám, szólt a kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd megszabaditlak én téged attól a hét fejű csúnya féregtől; mert jól tudom, hogy miben áll az ereje, azért add csak ide a pincze kulcsait. Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, a vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az ezüsthordóban aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó, ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg rögtön elveszti roppant nagy erejét.
Ugyis lett. - A sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze kulcsait, melyeket az aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, mindhárman lementek a pinczébe, hol a hetedik gádorban csakugyan ott állt a kőhordó.
A kis tátosfiú aztán honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot, melylyel egy nagyot ütött a kőhordóra, mondván:
- Kőabroncs szakadjon, kőhordó pusztuljon!
És a kőhordó csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy kalapácsot, s a vashordóra is ráütött, mondván:
- Vasabroncs szakadjon, vashordó pusztuljon!
És a vashordó is diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a nagy kalapácsot s a rézhordóra is ráütött, mondván:
- Rézabroncs szakadjon, rézhordó pusztuljon!
És a rézhordó is diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a nagy kalapácsot s az ezüsthordóra is ráütött, mondván:
- Ezüstabroncs szakadjon, ezüsthordó pusztuljon!
És az ezüsthordó is diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a nagy kalapácsot s az aranyhordóra is ráütött, mondván:
- Aranyabroncs szakadjon, aranyhordó pusztuljon!
És az aranyhordó is diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a nagy kalapácsot s a kristályhordóra is ráütött, mondván:
- Kristályabroncs szakadjon, kristályhordó pusztuljon!
És a kristályhordó is diribról darabra tört, végre hetedszer is felemelte a nagy kalapácsot s a gyémánthordóra is ráütött, mondván:
- Gyémántabroncs szakadjon, gyémánthordó pusztuljon.
És a gyémánthordó is diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor, melyből a kis tátosfiú ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s ettől a testét sehol sem fogta a fegyver.
Majd kezébe vette a kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának nyujtotta, hogy az is igyék belőle, majd az anyját is megkinálta, hogy az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi kevés még megmaradt, azt maga itta ki.
S ettől az italtól mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek a huga hétszeres erőt nyertek.
Mikor dolgukat emigy elvégezték a pincze hetedik gádorában, feljöttek a szabad ég alá, hát ihun vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen, hogy alig van jártányi ereje is, mert csakugy húzta-vonta maga után a lábát, mintha nemis az övé lett volna, mintha ugy kérte volna kölcsön.
- No kutya, szólt hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes anyám drága világát s nem gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!
- Csak az életemnek kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a sárkány.
- Annak a világát, minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a háromszáz hatvanhatodik szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!
És a tátosfiú ugy tőn, miként mondá. - A hétfejű sárkányt bevitte a háromszáz hatvanhatodik szobába s ott felszegezte a falra; egy szeget a jobbik szárnyába, másikat pedig a balba vert és a harmadikat a farkába. Mikor ezzel is készen volt, becsukta a nagy vasajtót; hetet forditván a kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.
Mikor ezzel is készen volt, fölkereste jó bátyját s azt mondja neki:
- No bátya, mivel világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd megmutatom én neked, hogy hol van a tündérkirályné!... Látod-e azt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős közepén alszik a te szeretőd átok miatt örökálmot; de majd felköltjük, csak te a szavamra hallgass; mert ha nem a szerént cselekszel, sose látod többé a verőfényes napot, hanem te is lefekszel örökálmot aludni a tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass! Hát csak azt akarom mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan magas hegynek a gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig csak az én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a tündérkirályné.
Majd az utunkban a merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók és békák hevernek; de jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha csak egy is elsikoltja magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot csenditették volna meg felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a hegy gyomrába, tizenhárom fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében egy-egy szép leány fekszik. Hogy aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem kell, mert majd megmondja néked a te szíved, s ha meg lelted, feküdjél mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra megmozdul; a másodikra lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred. Aztán abban a szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom, nyisd ki annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: "Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat." S azok mind egymásután ugranak föl. Mikor ezt is elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön, üsd meg szintén háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok ki kígyó-béka bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy bőrruhát, s emberi alakot vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a legutolsóig, mind-mind elátkozott tündérifjak és tündérkisasszonyok. - Most, miután megtudtad, a mit tudnod kellett, én most szurkos fáklyáért megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt itt termek.
S ezzel a kis tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az hozzá, háromszáz hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében, melynek feleközepét a bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.
Mikor a nagy hegy lábához értek, sok futkározás és keresés után egy helyütt megütötte a sziklát a tátosfiú, mondván:
- Nyilj ajtó előttünk!
S abban a szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta. Sötét volt a lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire való volt az a tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy világositsanak vele? A szurkos fáklyákat aztán egymásután kezdték meggyujtogatni s utjok egyszeribe megvilágosodott.
A kis tátosfiú ment elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül csak arra ügyelt, hogy az öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek, mindenféle kigyók-békák csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett ám vigyázni, hogy valamelyikre rá ne tapossanak, hogy az el ne sikolthassa magát, mert különben csakugyan az olyan lett volna nekik mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse léptek egyre sem. Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába értek, hol egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenül, csak hosszú aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen beboritotta.
A kis tátosfiú aztán, mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós pedig magára maradt, ki aztán izibe levetkezett s odafeküdt a tündérkirályné mellé. Mikor aztán megcsókolja a tündérkirálynét először, az megmozdult.
Megcsókolja másodszor is, az egyet nagyot sohajtván, lélekzetet vett.
Megcsókolja harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit, hát kit lát maga mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép Miklóst, kiért már olyan sokat szenvedett s kiért még csak az imént is átok alatt örökálmot aludt.
Szép Miklós aztán fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a rácsos almáriomhoz, kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az aranyvesszőt, melylyel, sorrul sorra járván az alvó szép leányokat, mindegyiket három-háromszor meglegyintette, mondván:
- Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat!
S azok egymásután ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely kinek-kinek a feje alá volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi előtt peczéren állnak.
Mikor szép Miklós ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely legelőször jött elébe, megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor, mondván:
- Ébredjetek, keljetek föl, kígyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek emberi alakot; mert itt a szabadulás órája!
S azok megrázkodván, kibújtak kígyó-béka ruhájukból s emberi alakot öltének.
Erre megszólalt a szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü tündérpalotában találta magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték, aranytörlőbe megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos köntöst adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a felesége, a szép tündérkirályné.
Igy lett a szegény ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy dült az áldás, hogy jobban se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy honnan jön, pedig a fia öntötte a fejére a bőség-szaruját.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűtése:

AZ ÖRÖKIFJÚSÁG VIZE.

Volt egyszer a világon egy király s ennek három fia. A királynak az egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig mindig sírt.
Mikor a három fiú már annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is beillettek volna: összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy mért nevet az egyik szeme mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom, hogy rájöttek e gondolatra, beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.
Bemegyen a legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép fölöstökömnél találta.
- Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed mindig s mért nevet a másik?
E kérdésre a király mitse válaszolt, annyit se, hogy: "bá"; hanem nagy mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép az asztalon hevert s a fia után vágta.
Megijed a királyfi, utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A nagy kés a küszöbben állott meg.
A két ifjabb királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott várakozott a kertben bátyjok érkeztére; de nem kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a legöregebbik királyfi.
- No mit mondott... no mit mondott, kérdezték egyszerre ketten is.
- Hát csak azt mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert nem érkezik rá beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj be te középső, tán te szerencsésebb leszesz.
Bemegyen a középső királyfi a fehér szobába, hát az apja még most is ott ült az asztalszegben a fölöstökömnél.
- Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed mindig, mért nevet a másik?
Dühbe jön a vén király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon állott s a fia után vágta.
Megijed a királyfi, megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés az ajtóban állott meg.
A két testvére, mármint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is ott sétáltak a kertben le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a középső királyfi.
- No mit mondott... no mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
- Hát csak azt mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert én is még a fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy beszéljen is, egyék is, nem lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém, hátha te szerencsésebb leszesz mint mi ketten itt, la?
De azt, mind a legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták, hogy mint vágta a nagy kést mindkettőjük után édes atyjok.
Bemegyen a legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is az apját még az asztal mellett találta.
- Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik szemed mindig és mért nevet a másik?
Erre is megharagszik a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a kezeügyében volt s utána vágta a fiának. A nagy kés a királyfi lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a fehér szobából, hanem kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra, mondván:
- Fölséges királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik szemed mért nevet a másik?
- No kedves fiam, teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te vagy mindhárom fiam között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem futottál ugy el, mint az a másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem, mert tibennetek leli minden gyönyörűségét; azért sír pedig a másik, mert már megvénültem, mert már kenyerem javát, ételem savát-borsát megettem, mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az egyik lábam már ugyis a koporsóban.
Hanem itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize; s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha én az elsőből, nem többet, csak egy kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatnám: akkor kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy nevetne mint a másik.
Minekutána a legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe két bátyjához.
- No mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
- Hát biz királyatyám nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik szeme, mert minden gyönyörűségét mibennünk találja; azért sír pedig a másik, mert már megvénült, megöregedett s innen-onnan kiköltözik ez árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize, s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az elsőből nem többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatná: akkor testvéreim, az egyik szeme is csakúgy nevetne mint a másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy menjünk be a mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s ha csak lehet hozunk az örökifjúság vizéből, de még a szépen szóló aranypintyőkét sem hagyjuk ott.
S a három királyfi e szerint cselekedett. - Felnevelő apjoktól keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az örökifjúság vize és a szépen szóló aranypintyőke fölkeresésére.
Itt a két legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül kiválasztottak két legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb pedig, a mint egy rosz tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté a királyfit a farkával, mondván: "Engem válaszsz szép királyfi" s az csakugyan ezt a fótos csikót választotta.
A két öregebbik királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát öcscsük választásán; de az nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a rosz, tesznye csikó olyan igaz mint hogy élek, hisz ott voltam a hol mondták, ugy láttam mint most - tátos volt.
Aztán mindhárman elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a két öregebbik testvér előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor már szem-benemlátta távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi, megszólal a tátos ló, kérdvén:
- Mit szomorkodol, mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy azok a gyönyörű mákvirágok itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak szerencse; hagy menjenek ők a magok utján, mink is a magunkén, hisz ugyse messze mennek azok, mert a legelső csárdában, a melyet elő-utó találnak megpihennek.
S ott tizenkét zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak felöltözve s kártyáznak egymás közt. Majd a két bátyád is leül közibük kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy minden pénzüket, lovukat, szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik tőlük; ugyannyira, hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros mindaddig nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák. De hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk.
Mikor a maga mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan aranyszőrű, hat lábú, széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni, vagy ha keresték volna is, mégse találták volna.
- No kedves, most ülünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám: azért ülj fel csak a hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat?
- Csak ugy édes lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se te benned hiba ne essék!
S aztán a hatlábú tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se eget se földet nem láttak, egy kis gunyhó előtt leszálltak.
Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki még az országútnál is öregebb volt. Köszön neki:
- Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
- Ha öreg anyádnak nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak volna!... Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Az örökifjúság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreg anyám?!
- Hallani, csak hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani; hanem, ha ezen a nagy hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek erdő tövében lakik az én néném, ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a világon!... De nem azt mondom én királyfi, hanem azt, hogyha már az örökifjúság vizeért mészsz, ne itt van ez a butykos s hozz ebben nekem is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves lenni.
A királyfi elvette a butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén asszony megajándékozta a királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán még hasznát veheti. A királyfi ezt is elvette, s megköszönés után, belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább ment.
A tátosparipa egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt az irdatlan magas hegyen, s a kerek erdő tövében levő kis gunyhó előtt szállt le.
Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb asszonyra akadt, mint az első volt. Köszön neki.
- Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Az örökifjúság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
- Hallani csak hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert tenni, azt nem tudom megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom mint károm lenne belőle, hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan magas hegyen keresztül menve, mely itt előttünk az eget támasztja, kis domb alatt kerek erdő tövében lakik az én néném. Ha csak ez nem tud felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok királyfi, kettő lesz belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is benne abból az örökifjúság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd el ezt is, mert tán még hasznát veszed.
A királyfi mind a butykost, mind az aranytörlőt elvette, s megköszönvén a hozzája való szívességet, tovább ment.
Itt a tátosparipa csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta, s a harmadik kis gunyhó előtt állt meg.
Bemegyen a királyfi ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy annak az orra szüntelenül a száját, ez pedig a fülét csókolta.
Köszön neki.
- Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak volna!... Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Az örökifjúság vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
- Hahó királyfi, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona várában fellelheted mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az irdatlan magos hegyen, mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül mégy, a kék tengerre akadsz. Ennek a tengernek a hetvenhetedik szigetében áll Tündérszép Ilona vára aranykacsa lábán, s minthogy a vár kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü, bizony nem mehetsz abba be a földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a tetején is beugrik, akkor bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind mikor beugratsz, mind mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes tetejéhez, az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét tépnek. Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép Ilona hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s mindent tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént fölébredne s bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép Ilona ágya se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben van, s virághágcson kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd kétfelé hosszu arany haját, melylyel, mint valami selyemlepedővel, takaródzik, s feküdjél mellé, de mint mondám: mindent tehetsz vele, csak meg ne csókold. Az ágya felett függ aranyos kalitkában a szépenszóló aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne szólaljon, egy aranyhajszállal tekergesd be. A szobája két szegletében buzog fel két forrás; az egyikben van az örökifjúság vize, a másikban pedig a halál vize. Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság vizéből ebben a butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18 éves lenni, ha pedig abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá válnék. Ne, itt van ez az aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát veszed még.
Mikor a vén asszony ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi elbúcsuzván tőle, el vitte mind a butykost, mind az aranylóvakarót. Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet ugrott, kettőt szökött, s már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta.
Hogy keresztül ment a királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger partjára ért. Itt a tátosló felszállt a levegőégbe, s vitte a királyfit mint a fergeteg. Annyira, annyira, hogy egyszer mégis elértek a kék tenger hetvenhetedik szigetébe. Mikor ideért a királyfi, leszállt a lováról s annak a farkát ugy felkötötte, hogy egy szál szőr se maradt szabadon. Mikor ezzel is készen volt, ujra ráült, fel a levegőégbe s beugratott Tündérszép Ilona réztetejű vára kellőközepére. Aztán a királyfi előkereste a butykosokat és a korsókat, miket magával hozott s be egyenesen Tündérszép Ilona hálószobájába.
A tündérkirályné csakugyan mint a vén asszony mondá, se a földön se az égben, hanem föld és ég között a levegőégben feküdt, s mély álomba volt merülve. A királyfi aztán fölmenvén a virághágcson, a tündérkirályné aranyhaját kétfelé hajtotta s mellé feküdt. S azzal mindent csinált, csak megcsókolni, nem csókolta meg. Majd fölkelt és egy aranyhajszállal betekerte a szépenszóló aranypintyőke száját, s aztán levette a szegről. Majd ismét lemenvén a virághágcson, a butykosokat és a korsókat megtöltötte az örökifjúság vizéből, de egy korsóval a halál vizéből is meritett.
Mikor mindezekkel készen volt, ugy a hogy bejött, kiment a szobából, majd ismét felkötvén jó tátoslova farkát, ráült s ki akart ugratni a várból. De, hogy hogy nem, a tátosló farkát a nagy sietség, vagy mi miatt, nem jól találta felkötni, mert egy szál lószőr szabadon volt, s így midőn ép a vár teteje felett ugratna, az egy szál lószőr megcsapta annak a tetejét.
Az egész vár, mint a harang, megcsendült, a tündérek pedig egyszerre talpon voltak s utána a királyfinak.
S már-már utolérik, ha a tátosló meg nem szólal, mondván:
- Ejnye, kedves gazdám, be viszket a jobb fülem töve: tekints csak hátra, kit látsz magadután jőni?
Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt lehuzza a lóról.
- Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
- Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lókefét vesd el!
Elveti a királyfi a lókefét s ebből olyan ágasbogas erdő keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lókefe.
Mig a tündérek ez ágasbogas erdőn keresztülvergődtek, addig a királyfi ujra tulvolt árkon-bokron.
Itt a tátosló balfüle ujra viszketni kezdett; annyira annyira, hogy végre mégsem állhatta szó nélkül.
- Ejnye, kedves gazdám, be viszket a balfülem: tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni?
Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt utoléri s bizon leveszik a lóról.
- Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!
- Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak az aranytörlőt vesd el!
Elveti a királyfi az aranytörlőt, s ebből olyan nagy tenger keletkezett mint a világ.
Mig a tündérek keresztülvergődtek a tengernyi vizen, addig a királyfi ujra jó darab földet hagyott maga után.
De itt a tátosló mindkét füle viszketni kezdett; annyira-annyira, hogy végre mégsem állhatta szó nélkül.
- Ejnye, kedves gazdám, be ég a két fülem, tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni?
A királyfi harmadszor is visszatekintett, hát látja, hogy a sok tündér csakugy rajzik utána, s bizony mindjárt leveszik a lóról.
- Végünk van; mindjárt utolérnek a tündérek!
- Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lóvakarót vesd el!
Elveti a királyfi az aranylóvakarót s ebből olyan ágas-bogas aranyerdő keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.
A mint az ágas-bogas erdőhöz értek a tündérek, ezen már sehogy sem tudtak keresztülvergődni; ezért mit volt mi tenniök, kénytelen kelletlen vissza kellett fordulniok.
Igy szabadult meg a tündérektől a királyfi, ki aztán mikor elért ahhoz a gunyhóhoz, a melyben a legvénebb asszony lakott, betért hozzá s azalighogy pár kortyot nyelt le az örökifjúság vizéből, tüstént abban a szempillantásban megifjodott s 18 esztendős szűz leánynyá változott.
Aztán a királyfi betért a középső testvérhez is, kit szintén megifjitott, de végre a harmadik vén asszonyt sem kerülte el, mert ennek is átadta a butykost, ebben pedig az örökifjúság vizét. Alig ivott a vén asszony pár kortyot e csodavízből, megrázkodott s olyan szép 18 esztendős hajadonná változott, hogy nemcsak hanem ugyancsak.
A királyfi aztán ettől is elbucsuzván, ment mendegélt hazafelé, hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó tur, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy korcsma előtt megállott.
Bemegyen a királyfi a kocsma udvarára, hát látja, hogy két bátyja még most is ott dolgozik lánczra verve, s ugyancsak hasogatják a fát. Innen a korcsmába ment. A barátruhába felöltözött 12 zsivány még most is ott kártyázott a hosszú asztal mellett. Hiják a királyfit, hogy üljön közibük, de az mintha nemis hallotta volna, a korcsmároshoz fordult, kitől két bátyját, ezeknek lovait és szerszámait kiváltotta. Aztán mindhárman hazafelé indultak; de itt a két öregebbik testvér összesugott, s azon tanakodtak, hogy és mikép veszitsék el az öcscsüket; mert milyen nagy szégyen lesz az nekik, hogyha hazaérnek és öcscsük elbeszéli otthon, hogy mi történt velük.
Addig sugtak, addig búgtak, mig egyszer csakugyan kifőzték a taplót, s megállapodtak az öcscsük elvesztésén, mert a mint egy ó-kút mellett elhaladtak volna, hirtelen lerántották a lóról, kezét-lábát elvágták s bevetették az ó-kútba, az aranypintyőkét pedig és a két korsó vizet magukhoz vették, hogy azokat ők hozták szép tündérországból, Szép Ilona várából.
S mikor aztán a két öregebbik testvér hazaért, kinek volt nagyobb szája mint nekik, kik dicsekedtek jobban fel, mint ők, hogy és mint jártak szép tündérországban, mi mindent nem láttak ott, miket emberi nyelv ki nem beszélhet; - de az aranypintyőke nem szólalt meg és a két korsó viz közül nem tudták megmondani, hogy melyikben van az örökifjúság vize, avagy a halálvize: ezért a vén királynak még annakutána is csak ugy sirt az egyik szeme és csakugy nevetett a másik szeme, mint annakelőtte.
Itt a legkisebbik királyfi a mint sürgölődött-forgolódott az ó-kútban, egy kevéske vizbe talált behenteregni s ime ettől a csodaviztől mind a keze, mind a lába ujra kinőtt, majd megmosdván benne, ha eddig szép volt, eztán hétszerte szebb lett. Aztán nagy ügygyel-bajjal kimászott a kútból, egy szolgalegény képében beállitott ura atyja udvarába. Senkise ösmerte meg. A király pedig megfogadta igáslovak kocsisának.
Itt a vén király, nagy jutalom igérése mellett, országszerte kihirdette, hogy az, a ki a szépenszóló aranypintyőkét szólásra birja hozni, és a két korsó víz közül ki tudja azt választani, hogy melyikben van az örökifjúság vize, ilyen nagy, olyan nagy tisztséget nyer el. Itt az egész birodalomból senki sem mert jelentkezni, csak az igáslovak kocsisa. Az összegyűlt uri népek még kinevették, hogy ez a jött-ment fajankó, ugyan már, hogy tudná véghez vinni azt a nagy csodát.
De alighogy meglátta az aranypintyőke a kocsisképében felöltözött királyfit, azonnal megszólalt és a ki annak az énekét hallotta, ha mindjárt apja-anyja feküdnék is a teritőn, mégis nevetni kellett neki.
Aztán a legkisebbik királyfi kezébe vevén a két korsót, s mindjárt kitalálta, hogy melyikben van az örökifjúság vize, melyből alighogy pár kortyot lenyelt a vén király, megrázkodott s olyan huszonnégy éves ifjúvá változott, hogy csak párját kellett volna keresni. Bezzeg aztán nem sirt többé az egyik szeme, hanem mind a kettő nevetett, csak mikor a legkisebbik, legkedvesebbik fia jutott az eszébe, akkor eredtek meg a könyei.
De itt lelkemteremtette, mi történik a dologból, mi nem, Szép Ilona fölkerekedett a várából, nagy hadat gyüjtött és a mi mesebeli királyunk országára csapott.
Majd mikor ahhoz a városhoz ért, hol maga a király lakott, megállt annak a végén, sátort veretett s azt az egész táborával körülvétette, majd követ által beüzent a királynak, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.
Megijed a király ezen a szörnyű izeneten s hivatja két fiát, kiknek tudtul adja, hogy mit üzent a tündérkirályné, Szép Ilona.
Legelőször a legöregebbik királyfi ment ki.
De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a tündérkirályné az ő sátorától kezdve a királyi rezidencziáig aranyhidat veretett, melyet vörös bársonynyal terittetett be.
Mondom, legelőször a legöregebbik királyfi ment ki, de ez nem mert az arany hidra lépni, nehogy kárt tegyen abban a drágalátos vörös bársonyban; hanem szép csendesen a hid mellett kutyagolt.
S mikor elérkezett a tündérkirályné elé, az azt találja kérdeni tőle:
- No királyfi, hát te voltál az én váramban?
- Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.
- Hogyha megfelelsz arra, a mit kérdek, ugy elhiszem, hogy csakugyan te voltál.
- Megfelelek.
- Hát mondd meg azt nekem: hogy áll az én váram?
- Csakugy, mint más vár - a földön.
- Jól van. Hát hogy áll az én kutam?
- Csakugy, mint más kút - a földben.
- Jól van. Hát hol áll az én ágyam?
- Csakugy mint más ágy - a földön.
- Hazudsz beste lélek hunczutja; mert te sose láttad nem hogy az én váramat, kutamat és ágyamat, de még a környékén se voltál!... Huzzátok le, parancsolta Szép Ilona a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot!
És a katonák szépen lefülelték a legöregebbik királyfit, s olyan ötven botot hegedültek rá, hogy míg élt se felejtette el, hanem mindig a szájában maradt az íze.
S a legöregebbik királyfit aztán, emigy kielégitve, visszaküldte a tündérkirályné azon üzenet mellett, hogyha azt a fiát ki nem küldi, a ki az ő várát meglopta, kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.
Most a király a középső fiát küldte ki; de ez se mert végig menni az aranyhidon, hanem a hid mellett kutyagolt mindaddig, migcsak el nem érkezett a tündérkirályné színe elébe, ki ettől is azt találta kérdeni, szót szólván:
- No királyfi, hát te voltál az én váramban?
- Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.
- Hogyha három kérdésemre megfelelsz, akkor elhiszem, hogy te voltál. Legelőször is tehát azt kérdem: hogy áll az én váram?
- Csakugy mint más vár - a földön.
- Jól van. Másodszor azt kérdem tőled: hol áll az én kutam?
- Csakugy áll mint más kút - a földben.
- Jól van. Harmadszor azt kérdem tőled; hogy áll az én ágyam?
- Csakugy mint más ágy - a földön.
- Hazudsz, beste lélek hunczutja: mert te nemhogy az én váramat, kutamat és ágyamat láttad volna, de még a hirét se hallottad!... Huzzátok le, parancsolta a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot.
És a katonák szépen lekapták a királyfit a húsz körméről, s olyan ötven botot hegedültek rá, hogy az azt mig élt se felejtette el, hanem még a halálos ágyán is eszébe jutott.
A középső királyfit is visszaküldte az atyjához azon üzenettel, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad, s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert azt is a kősziklához vereti, vérét a föld issza, husát pedig a kutyával eteti.
Ezen a szörnyű kegyetlen üzeneten annyira búbánatnak eresztette a fejét a király, hogy se étele, se itala, se nappala, se éjjele.
Megszánta az apját a legkisebbik királyfi s bement az apjához s azt kérdi tőle:
- Fölséges uram! nem felelne egy kérdésemre, nem mondaná azt meg nekem: hogy mért adta a fejét annyira a búbánatnak, hogy se étele, se itala, se éjjele, se nappala?
- Mit kérded oh jó szolgám, mikor ugyse segíthetsz a bajomon?!
- De hátha még is.
- Node, mivel oly hű tisztem vagy, hogy mindent a kezedre bizhatok, mintha, tulajdon magzatom, a véremből való vér, a testemből való test volnál, hát megmondom: Már hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám olyan nagyon, mikor a tündérkirályné azt üzente nekem: "hogyha azt a fiamat ki nem küldöm, a ki az ő várát meglopta: kő kövön nem marad s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert még azt is a kősziklához vereti, vérét a föld iszsza, husát pedig a kutyával eteti." Ezért fől az én fejem, kedves szolgám!
- Ha csak ez a baja felségednek, válaszolt a legkisebb királyfi, sose bánkodjék és búsuljon olyan nagyon, csak azt engedje meg, hogy azt a rosz csikót, mely ott a szemétdombon legelész, felkantározhassam, én pedig királyi köntöst ölthessek magamra; majd kimegyek én a tündérkirálynéhoz, majd megfelelek én neki, csak bizza reám fölséged azt egész dolgot.
- Szivesen fiam, szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár tizenkét királyi köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura légy!
Itt a legkisebbik királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi köntöst, kiereszti aranyhaját, szép görbe szablyát köt az oldalára, majd mikor mindezekkel készen volt, ráült az aranyszőrű tátosparipára s fel egyenesen azaranyhidra, végig nyargal a vörös bársonypokróczon, hogy csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az aranyhid, hogy jobban se kellett.
Szép Ilona az aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta magában:
- Ez ő, ez a váram, kezem, szívem megrablója!
Mikor a királyfi Szép Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt találja ettől is kérdezni, szót szólván:
- No szép királyfi, valld meg igaz lelkedre, te voltál-e az én váramban?
- Én voltam.
- Hogyha három kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te voltál.
- Megfelelek.
- Legelőször is tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én váram.
- A kék tenger hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén, aranypulyka lábon áll a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a fergetyű.
- Jól van. Másodszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én kutam?
- Hogy áll? hát a hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás, két kút van a szobádban az egyikben van az örökifjúság vize, a másikban pedig a halál vize.
- Jól van. Harmadszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én ágyam?
- Se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s virághágcsón lehet fölmenni.
- Ugy hát, te vagy az én kedves férjem!
S ezzel a királyfi és a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást, s azt mondták egymásnak:
- Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!
Rögtön papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte s volt léh meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal juthatott.
Igy a nagy szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik királyfi szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép Ilona várában lettek volna, de még a hirét se hallották.
De hiában, elébb-utóbb kiüti a zsákból a szeg magát!
 

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:
VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA.
Volt egyszer a világon egy nagy meseország, annak egy szomorú királya, ennek pedig egy még szomorúbb felesége. Azért volt pedig a király és a királyné oly szomorú; mert a királyné méhe gyümölcstelen volt; mert őket magtalansággal, meddőséggel verte meg az isten. Pedig az volt a mágyiás könyvben szórul szóra megirva: hogy a királyné szül egy magzatot, még pedig fiút, ki aranyfoggal jön a világra, s azért tátos lesz.
Ezekért volt a király és a királyné olyan szomorú mint a szomorúfűzfa.
- Istenem, kiáltott fel egyszer a királyné, ha az én aranyfogú tátos fiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép Sárkány Rózsa.
Alig ejté ki ebbeli igéretét, ime azonnal terhesnek érezte magát, s hét esztendő mulva csakugyan a világra hozta az aranyfogú tátosfiút.
Itt a gyermek alighogy a világra jött, azonnal megszólalt, mondván:
- Apám! tanulni akarok; küldj fel az oskolába s adj a mester elé.
Itt a fiú mikor már 17 éves volt, a világ mindenféle iskoláját kitanulta, s ekkor az anyjához fordult, mondván:
- No anyám, tudod-e hogy mit igértél, mielőtt a világra hoztál volna?!
A királynénak csak ekkor állt el a szeme-szája, mert már minden igéretét elfelejtvén, semmiről semmitse tudott.
- No anyám, ismétlé újra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.
A királyné másodszor sem felelt.
- No anyám, még egyszer kérdem, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.
A királyné harmadszor sem felelt; mert már semmiről semmitsem tudott.
- No anyám, én nem tehetek róla, de majd mindjárt az emlékezetedbe hozom.
S ezzel a tátosfiú a kezébe kapta a fejszét, belevágta a mestergerendába, s azt egy csapásra kétfelé hasitotta. Majd megragadta az anyját hajánál fogva, kivette annak az emlőjét s azt a mestergerenda hasadékába dugván, mellénél fogva felakasztotta.
- No anyám, ha nem emlékezel, most már mindaddig ott leszesz felakasztva, migcsak meg nem mondod nekem, hogy mit igértél akkor, mielőtt a világra hoztál volna.
Az aranyfogú tátosfiúnak senki se mert véteni, pedig ott volt az édes apja s egyéb hirneves vitézek; mert tudták azt, hogy ezerszeres jaj lesz annak, a ki a szavát fölmerné emelni; mert az a hatalmas gyermek, a milyen ereje van, mindnyájokot összemorzsolná a kisujjával.
Itt a királynénak végre eszébe jutott, hogy mit fogadott akkor, mielőtt a fiát világra hozta volna, s szót szólt ilyeténképen:
- No édes fiam, tudom már, hogy mit fogadtam akkor, a mikor még nem szültelek a világra: hát biz én igy kiáltottam fel: "Istenem, ha az én aranyfogú tátosfiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép Sárkány Rózsa."
- No ládd, édes anyám, ezt már elébb is elmondhattad volna, és akkor nem kellett volna olyan csúnyát látnod; de én arról nem tehetek, s azért engedj meg.
S ezzel a tátosfiú újra bele vágta a fejszéjét a hasadékba, azt kétfelé repesztvén, édes anyja emlőjét kivette a furcsa cserepcsikból.
- No ládd, édes anyám, minek fogadsz te olyant a mit nem tudsz teljesiteni; minek igérted te nekem világszép Sárkány Rózsát, ki örökifjúsággal és hervadhatlan szépséggel bir, és a ki a sárkánykirálynál nagy sárkányországban van férjnél, kit az a rut féreg - veszett volna az anyjánál - erőnek erejével rabolt el szép tündérországból.
Azért, édes anyám, felnevelő apám és kedves barátaim, ez szóm és mondásom hozzátok: én mindaddig megyek, ha lábom térdig elkopnék is, vagy mig a szememmel látok, mig sárkányországot fel nem találom. És vagy elhozom onnan világszép Sárkány Rózsát, vagy pedig sose gyönyörködtök többet az én nézésemben; mert könnyen ott hagyhatom ám a fogam fehérét.
S aztán az aranyfogú tátosfiú édes apjától, szülő anyjától és kedves barátjaitól keserves könyhullatások között elbucsuzván, elindult országvilágszerte, világszép Sárkány Rózsa fölkeresésére.
Mén, mendegél aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a mint elestveledett volna, valami fényességet lát egy pocséta közepében.
Megyen a fényesség felé, hát látja, hogy egy tündérszépségű asszonyság ül egy kis aranyos kocsiban, melybe hat fehér mókuska van fogva; de a kocsi se ide se oda, elakadtak a pocsétában.
Itt a királyfi sem rest, rögtön segitségére ment a hat fehér mókuskának, s aztán az ő segitségével csakhamar kiértek a pocsétából. Mikor már a poros úton volt az aranyos kocsi, a tündérszépségü asszonyság visszafordul, s azt találja mondani a királyfinak.
- No szép királyfi, jótét helyébe jót várj: mit kivánsz azért én tőlem tündérek királynéjától?
- Nem kivánok én egyebet, felelt a királyfi, csak azt: add nekem feleségül világszép Sárkány Rózsát.
- Hahó, királyfi, nagy fát mozgatsz! Ha nem mondod is hogy ki vagy, úgyis tudom... Nagy a te erőd, nagy a te tudományod, de fölöstökömre is kevés volna az nagy sárkányország királyának; mert tudd meg azt, hogy az a vasat ugy gyurja mint én a tésztát; mert az a követ ugy morzsolja mint én egy gomolya túrót; mert az legerősebb fát is egy ököl-ütésre úgy pozdorjává töri, mint én a kendert: azért, mint mondám, nagy fát mozgatsz, beletörik a bicskád, és könnyen ott hagyhatod a fogad fehérét.
- Én, felelt az aranyfogú királyfi, az életemmel nem sokat törődöm, és ha meg egyszer, vagy ha még hetvenhétszer oly erős lenne is az a sárkánykirály, mégis megmérkőzném vele világszép Sárkány Rózsáért!
- Ha már csakugyan oly annyira megbicsakoltad magadat, hát tudd meg, hogy Sárkány Rózsa az én leányom, s én tőlem rabolta el az a kutyának való. Azt is tudd meg, hogyha csakugyan elhozhatod, fiammá fogadlak és szép tündérországban lészen a lakásod, s ott is az első székbe mint méltó helyedre ülsz, világszép Sárkány Rózsa pedig, nem bánom legyen a tied, legyen a feleséged... Ne, itt van ez az egy tőből nőtt három aranyhajszál és ez a rosz kolincs madzag. A rosz kolincs madzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat, majd meglátod, hogy milyen széktől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipád lesz, mely bizonyosan elvisz nagy sárkányországba; a rosz kolincsmadzagból pedig válik olyan aranyos lószerszám, hogycsak párját kellene keresni, vagy ha keresnék is, mégse találnának. Mikor aztán ráültél jó tátoslovadra, itt meg itt, ennek meg ennek a magas hegynek a tövéből buzog fel egy forrás, keresd fel azt és förödjél meg benne; majd meglátod, hogy bár eddig is erős voltál, de aztán hétszerte erősebb leszesz, tested pedig semmiféle fegyver nem fogja, és a hajad arany hajjá változik. - Mikor ezt is elvégezed, a forrás partján a füzes között találsz egy kardot, mely hegygyel fölfelé nőtt ki a földből, keresd föl azt és szakitsd le. Ez a kard olyan tulajdonsággal bir, hogyha a kezed elfárad a sok viaskodásban, magától is vág, szúr és öl. Ha ezeket mind megcselekszed, ugy tán legyőzheted nagy sárkányország királyát; különben ha majd a küzdésnél erőd fogyását érzed, ne itt van ez a három üveg; mindháromban erősitő szer van, s csak ezekből igyál, még pedig először a legkisebből, aztán a középsőből, végre a legnagyobbikból. Majd meglátod, hogy ezektől az italoktól elébbi erődet hétszerezve nyered vissza.
S ezzel a tündérkirályné aranyostorával a fehér mókuskák közé csapott s mint álomlátás, mint pára eltünt szem elől, a királyfi pedig elővette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat és azokat a rosz kolincsmadzaggal háromszor megütötte. Ime! mint a legsebesebb förgeteg egyszerre ott terem a vasderes, hatlábú, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő, széltől fogantatott tátosparipa, a rosz kolincsmadzagból pedig olyan aranyos szerszám lett, hogy csakúgy tündöklött attól a sok drága csattól és sallangtól.
Itt a királyfi felült jó tátoslovára s mégsem állt mindaddig, mig annak a bizonyos magas hegynek a tövébe nem ért, hol abban a bizonyos forrás vizben meg is fördött. Eddig is szép volt a királyfi, de most hétszerte szebb; eddig is erős volt a királyfi, de most hétszerte erősebb; testét pedig mintha vaspánczél boritotta volna, nem fogta a fegyver, a haja pedig aranyhajjá változott. Mikor a királyfi a fördéssel emigy készen volt, a földből nőtt kard keresésére indult, melyet csakugyan meg is talált a füzesek között, és azt le is szakasztotta.
Mikor a királyfi mindezekkel készen volt felülvén jó tátoslovára, elindult országvilágszerte nagy sárkányország fölkeresésére.
Ment, mendegélt aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elérkezett a rézhidhoz; de azon nem ment keresztül, hanem a hid alatt húzta meg magát. Ez a hid vezetett be nagy sárkányországba, azért annak a két végén egy-egy sárkánykigyó állt istrázsát.
Mikor a királyfi jól megpihent, és a tátosparipa is kifujta magát, felpattanván jó tátoslovára, kiugratott a rézhidra.
Összetűztek, de nem telt bele sok idő, hogy az aranyfogú vitéz mind a két sárkányt a más világra küldte; annyi volt neki az a két sárkánykigyó, hogy fölöstökömre is kevés lett volna.
Most az aranyfogú vitéz keresztül ment a rézhidon, végig tánczoltatta rajta a tátosparipát. Csengett-bongott a réz hid az aranypatkótól. Igy jutott el a királyfi nagy sárkányországba; de hogy őt semmiféle teremtett állat meg ne lássa, megszólalt a királyfi ilyeténképen:
- Köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson.
És őt csakugyan nem látta senki sem, bár a királyfi mindenkit látott. Itt minden sárkánynak volt külön, szebbnél szebb gránit, márványpalotája; mindegyiknek volt különbnél különb, szebbnél szebb felesége, kiket a másvilágról királyoktól, herczegektől, grófoktól és tündérektől raboltak el. A palotákban pedig egész halommal volt a rablott kincs: arany, ezüst, gyémánt és brilliánt; mindenféle drága fegyverek: ezüstkard aranymarkolattal, ezüstszekercze puszpángfa nyéllel. Három nap is kevés volna, ha én azt a temérdek rablott kincset el akarnám sorolni, mely sárkányországban össze volt hordva.
Nagy sárkányország kellős közepén terült el egy selyemrét, selyemréten virágos kert, virágos kert kellős közepén állott a sárkánykirály gyémántpalotája aranyoszlopokon. A selyemfüvet ép ekkor vágták aranykaszával, ezüstvillával forgatták és aranygereblyével összegyüjtötték. A selyemszénát aztán aranyszőrű tátosparipák aranyrácsból és aranysaroglyából ették, az itatóvályú pedig fehér márványból volt kifaragva. A virágos kertben pedig a kerek föld minden virágai diszlettek hervadatlanul.
Az aranyfogú királyfi világszép Sárkány Rózsát egy szomorúfűzfa alatt ülve találta. Itt a királyfi nem győzte eléggé szemmel szájjal nézni annak ragyogó szépségét, de hogy is ne! sarkig érő aranyhaja két foncsikba fonva gyenge fehér lábát verte; dereka olyan volt mint az ingó nádszál, ábrázatja ékes mint egy királynéé, tekintete szelid mint a galambé; ha nevetett, rózsa nyilt gyenge fehér arczán; ha könyezett, igaz gyöngy hullt a szeméből, ésha egyet lépett, arany potyogott ki a sarkából.
Itt a királyfi sarkantyúba kapja jó tátoslovát és világszép Sárkány Rózsa elé rúgtatott, mondván:
- Mit búsulsz, szívem szép szerelme, hisz itt vagyok, hisz eljöttem a szabaditásodra?!
S azzal megölelték, megcsókolták egymást, mondván:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.
- Szivem szive, kérdé a királyfi, itthon van-e az a kutya; mert jót csak nem mondhatok neki!
- Szivem szép szerelme, válaszolt neki világszép Sárkány Rózsa, most még ugyan nincs itthon, de majd hazajön tizenkét órára.
- Azért kérdem, mert ha itthon volna az a kutya - veszett volna az anyjánál - rögtön megmérközném vele!... De szivem szíve, nem felelnél egy kérdésemre:
- S mi lenne az, szerelmem bimbaja?
- Hát biz aranyos rubintom az nem egyéb, mint csak azt akarom tőled kérdezni, hogy nem tudnád-e azt meg mondani: miben áll a sárkánykirály ereje?
- Hahó, szivem szép szerelme, ha én azt kitudhattam volna, ugy már nem találnád itt világszép Sárkány Rózsát!
- De még azt is akarom kérdeni tőled, szelid kis galambom, hát azt nem tudnád megmondani, hogy micsoda erősítő itallal él?
- A pinczében van egy kőhordó, abban hogy mi van, azt egész bizonysággal nem tudom, de azt igaz hitemre mondhatom, hogy minden délben abból szokott inni.
- Szivem szép szerelme, ha szépen megkérnélek, nem hoznál nekem abból az italból?
Itt világszép Sárkány Rózsa térül fordul, kezébe veszi az aranykulcsokat, leszalad a pinczébe és egy kobakkal csakugyan hozott a kőhordóból, melyből a királyfi jót huzott. Eddig is erős volt a királyfi, de most még hétszerte erősebb; csakugy pattogott az ér a karjában, hogy jobban se kellett.
Itt elérkezik a tizenkét óra, itt a sárkánykirály nagy haraggal jön hazafelé, már egy mérföldről kiabálta:
- Idegen bűzt érzek; idegen bűzt érzek!
Mikor a sárkánykirály megállott az udvarán, jó tátoslováról csakúgy szakadt a tajték, hogy jobban se kellett. Itt a sárkánykirály be se ment a palotájába, hanem nagy mérgesen elkiáltja magát:
- Ehj, mindig hallottam az aranyfogú királyfinak hirét, szeretnék vele megmérkőzni, ha itt volna!
- Itt vagyok, kiáltott neki vissza az aranyfogú vitéz.
- No, ha itt vagy, ép jó kedvemben találsz, jer ki velem az ólomszérűre, mérközzünk meg.
Itt kimennek az ólomszérűre, itt a sárkány király elővett egy kősziklát, melyet fakéssel kettévágván, feleközepét magának tartotta meg, feleközepét pedig az aranyfogú vitéznek dobta, mondván:
- Ha te ezt a követ ugy összemorzsolod mint én, akkor elhiszem, hogy erős vagy!
Itt a sárkánykirály a markába kapja a kősziklát s ugy összemorzsolta, hogy szinte lisztté vált.
- Az még semmi, kiáltott neki az aranyfogú vitéz, hanem ide nézz s ezt tedd meg: én ezt a kősziklát ugy összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem víz is csepeg ki belőle.
S ezzel a királyfi ugy összemorzsolta a kősziklát, hogy nemcsak porrá vált, hanem még víz is csepegett ki belőle.
- No már most látom hogy erős vagy s méltó vagy arra, hogy velem megviaskodjál. Azért csak a pinczébe szaladok, kardot kötök s aztán összetüzhetünk.
- De az eb-ingét, nem mészsz innen egy tapodtat sem, ha nincs kardod, én is elvetem a magamét s ugy mérkőzünk meg!
Mit volt mit tenni a sárkánykirálynak, látta hogy emberére akadt, derékon kapja a királyfit s ugy vágta az ólomszérűhöz, hogy az térdig sülyedt le.
Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész térdig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, megkapja az aranyfogú vitézt s egész derékig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész nyakig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja az aranyfogút s egész az álláig vágta az ólomszérűbe.
Hehj, az aranyfogú vitéz sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész az orra hegyéig vágta az ólomszérűbe.
Itt a sárkánykirály sehogy sem tudott kijőni a lyukból s ekkor az aranyfogú azt mondja neki:
- No sárkánykirály, ugy-e már most csak elhiszed hogy erősebb vagyok; ugy-e most már csak elvehetném az életedet; de egy feltétel alatt megkegyelmezek.
- S mi lenne az?
- Hogyha nekem adod világszép Sárkány Rózsát.
- Jól van, nem bánom, legyen a tiéd.
Hehj, az aranyfogú vitéznek sem kell több, most már azt gondolta, hogy az övé egész a diófáig, izibe felpattan jó tátoslovára, az ölébe veszi, s illa berek, nád a kert; - de alig ért a kapuig, máris utána szaladt a sárkánykirály, ki azalatt kibujván a lyukból, jót huzott a kőhordóból, s vísszahítta.
- Hahó, aranyfogú vitéz! még nem a tied világszép Sárkány Rózsa, mert még elébb megjátszom veled, s még egy próbát tegyünk.
Itt a királyfinak csak ekkor esett le az álla, s csak akkor tudta, hogy kivel van dolga; nagy immel-ámmal visszafordult.
Aztán összetűztek; de elébb a királyfi is jót huzott ám a három üvegből, s ekkor még erősebb lett.
Mondom, összetűztek és nem sok idő telt el bele, hogy a sárkánykirály a porba harapott.
S ekkor világszép Sárkány Rózsa a kezében levő aranyvesszővel megcsapta háromszor a gyémántpalotát, s az minden kincsestül, virágostul, kertestül és selyemrétestül együtt gyémántalmává változott, melyet a kebelébe rejtvén, fölült a tátoslóra kedvese mellé.
Itt az aranyfogú vitéz hazafelé viszi világszép Sárkány Rózsát.
Nagy lőn az öröm nagy meseországban, s az még nagyobb lett akkor, mikor világszép Sárkány Rózsa kivette a kebeléből a gyémántalmát, melyet az ország legszebb részén letevén, az aranyvesszővel háromszor oldalba ütötte, s ime! egyszerre mint káprázat, ott terült el a selyemrét, rajta a virágos kert, ennek pedig a kellős-közepén ott állott a gyémántpalota aranyoszlopokon.
Aztán lakzit laktak, papot, hóhért és vaskalapot hivattak; a pap összeadta, hóhér seprőzte, istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.
Még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.

 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:


A TIZENKÉT FEKETE VARJÚ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény asszony, kinek már annyi gyermeke volt, hogy nevet is alig tudott nekik adni; szép számmal voltak biz azok, ép tizenketten, ép egy tuczet, pedig a tizenharmadikkal is terhes volt.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy sült hazugságnál, mind a 12 fiú bemegyen az anyjához, hogy adjon nekik kenyeret. Hogyim egy harapás kenyere sem volt a szegény asszonynak, nagy mérgesen felkiáltott:
- Oh istenem! mért nem teszesz csudát, mért nem változtatod a fiaimat valami állattá, ha mindjárt fekete varjuvá is.
Erre a szóra mind a tizenkét gyermek megrázkódik, fekete varjúvá változtak s elrepültek.
A szegény asszony csak ekkor bánta meg, hogy az istent merte kisérteni, csak ekkor fakadt sirva, mikor látta, hogy a dolognak fele sem tréfa, hisz amott repül messze messze 12 fia fekete varjú képében. Már megvan, már megvan, s ezen tán már az a jó isten sem segíthet.
A szegény asszony aztán lebetegedett, s egy kis leánykát hozott a világra. Ez volt a tizenharmadik.
Mikor ez a kis leány 14 éves volt, az édes anyja kiterítgette száradni tizenkét bátyja ruháját, s meg nem állhatta, hogy sirva ne fakadjon.
- Mit sírsz, mit rísz édes anyám olyan keservesen? - kérdé a kis leány.
- Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 12 bátyád ruhája ez itt, la, kik fekete varjuvá változván, elrepültek.
- No ugy édes anyám, nekem egy szempillantásig sincs itthon maradásom, hanem mindaddig megyek, mig 12 testvéremet fel nem találom. Azért isten áldja meg kigyelmedet, mert én most útnak eredek.
S ezzel a kis leány édes anyját megcsókolván útnak eredt.
Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy vadon erdőbe jutott, hol sem eget, sem földet nem látott.
Megyen, mendegél a nagy vadon erdőben, egyszer egy kis gunyhóra akadt. Bemegyen a kis gunyhóba, hol egy vén asszonyra talált. Köszön neki:
- Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes leányom, hogyha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!... hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Fekete varjú képében elszállt 12 testvéremet keresem. Nem hallott-e róluk valamit édes öreg anyám?
- Mi türés-tagadás édes leányom, biz én nem hallottam, hanem itt ezen a völgyön fel és szállaton le, kerek erdő alatt kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem tud róluk valamit, ugy senki a világon. De te leányom fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy: azért feküdjél le az én ágyamra, pihend ki magad, de elébb edd meg ezt a madárlátta egy pár aranykörtvét.
A leány elvette az egy pár aranykörtvét, s megette. S mikor éhségét ekkép csillapította, lehajtotta a fejét a vén asszony ágyára, s elaludt.
Másnapra kelve aztán, a vén asszony útnak eresztette a kis leányt, megmutatván neki az igaz utat.
Ment, mendegélt aztán az igaz uton, s ugy estendefelé elérkezett a másik kis gunyhóhoz is. Bemegyen a kis gunyhóba, hol szintén egy vén asszonyra talált. Köszön neki:
- Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes leányom! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!... hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem, hogyha hallotta hirét édes öreg anyám?
- Mi türés-tagadás, biz én nem hallottam édes leányom, minek tagadnám, hisz se károm, se hasznom benne; hanem itt meg itt, a szálláson fel, a völgyön le, kerek erdő alatt, kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem hallott róluk valamit, ugy senki a világon. De leányom, a mint látom, fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy?
A leány nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy ugy van a dolog.
- No, ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranyalma, edd meg, s itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál belőle.
A leány megette az egy pár aranyalmát, s ezektől, mintha ketté vágták volna, rögtön elvesztette az éhségét, - aztán a hegyébe jót huzott a kobakból, az ebben levő italtól pedig egészen visszanyerte elfogyott erejét. S mikor éhét, szomját ekkép enyhitette, lefeküdt a vén asszony ágyára s elaludt.
Másnapra kelve aztán megköszönte a vén asszony szivességét, s útnak eredt.
Ment, mendegélt aztán az igaz úton, egyszer még is eljutott a harmadik gunyhóhoz is, hol szintén egy vén asszonyra, a három testvér legöregebbikére talált. Köszön neki:
- Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!
- Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm, - mindjárt bekaptalak volna!... hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
- Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem. Valjon nem hallotta-e hiröket, édes öreg anyám?
- Hahó, édes leányom, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz minden istenadta estve a gunyhóm felett repülnek el; de te kedves leányom, ilyes állapotban, ha bár addig mennél is, mig a két szemeddel látsz, mig a lábad térdig el nem kopnék, soha oda el nem jutnál; mert egy az, hogy messze van, más az, hogy olyan irdatlan magas kőszálra raktak fészket: hogy oda fel csak az mehet, a kinek szárnya van s a ki repülni tud. De azért ne ess ám kétségbe, mert hisz majd segitünk a dolgon, majd elküldlek én oda, csak a szavamra hallgass. Hát csak azt akarom mondani, hogy ne, itt van ez a csésze, s az ebben lévő kenőcscsel estve lefekvés előtt kend meg szűz vállacskáidat, majd kinőnek a te sugár szárnyaid, s oda repülhetsz, ahová akarsz. De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is vagy.
A kis leány ismét nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy nincs különben.
- No ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranydió, edd meg, aztán itt van eza kobak, bájital van benne, igyál belőle.
A kis leány elvette mind az egy pár aranydiót, mind a kobakot, s aztán az evés- és iváshoz látott. S alig ette meg az egy pár aranydió belét, s alig húzott egyet a kobakból, mintha ketté vágták volna, enyhült éhe és szomja.
Aztán belefeküdt a vén asszony ágyába, de elébb, mint az mondá, mindkét felől bekente szűz vállacskáit, s ime! reggelre kelve kinőttek sugár szárnyai. Mondom, hogy mindkét felől kinőttek sugár szárnyai, s a vén asszony által mutatott irányban elrepült.
Csak repül, csak repül, egyszer egy sereg varjú közeledik feléje s megolvasta, biz azok ép 12-ten valának. Hej! - gondolta magában a kis leány, - ezek lesznek az én bátyáim; de azért szóba se állt a varjakkal, hanem tovább repült.
S mindig közelebb-közelebb jutott ahhoz a magas kőszálhoz, a melynek tetején 12 bátyja lakott. Hetednapra aztán mégis azt mondhatta: itthon vagyok. Hogy leszállt a kőszál tetejére, itt egy virágos kert közepén álló gyönyörű szép márványpalotát talált. A kis leány aztán nem kérdezte, szabad-e, nem-e bemenni, hanem megfogta az aranykilincset s benyitotta az ajtót. Legelőször a pitvarba jutott, a pitvarból a konyhába, a konyhából jobbról is, balról is hat-hat szoba nyilt. Keresztülment a 12 szoba során, sehol senkit sem talált.
Aztán visszajött a konyhába, s izibe a dologhoz látott; frisen elébekötötte a fehér kötényt, fát hozott, tüzet rakott, 12 ember számára odatette az ételt, - majd mig az ételek felforrnak, kisöpörte a 12 szobát, 12 ágyat megvetett, s letörülgetett.
Mikor ezzel is készen volt, ismét a főzéshez látott. S mikor megfőtt az étel, 12 személyre felterítette az asztalt, mindegyik elébe kést, kanalat, villát és tányért tett; s mindegyiknek kimérte a maga dózisát.
Aztán az evéshez látott; mindegyik testvére ételéből evett egy vagy két kanállal, s mikorára a végére ért, egészen jóllakott.
Hogyim elvolt törődve, mind a 12 testvére ágyát sorra próbálta, végtére mégis a 12-ikben elaludt.
Itt lelkem teremtette, alig aludt el a szép kis leány, ehun jön ám suhogó repüléssel a 12 fekete varjú. Bemennek a maguk hajlékába, hát látják, hogy a konyhán tűz égett, de a mely most össze van seperve, hamuval behintve, az edények elvannak mosva. Mi dolog ez, mi dolog ez? nem tudták a dolgot mire vélni. A konyhából a szobákba mennek. Minden ágy meg van vetve, a szoba földje kiseperve, a por letörülgetve. Bemennek az ebédlő-szobába, hát itt fel van terítve az asztal 12 személyre, 12 dózis étel az asztalon; de mindegyik kenyeréből és ételéből vagy egy harapás, vagy egy pár kanál étel hiányzik. Ki járt itt, ki volt itt? keressük meg, keressük meg. Keresik - keresik, hát a legutolsó szobában csakugyan megtalálják a kisleányt; ott aludt a legfiatalabb bátyja ágyában.
A 12 fekete varjú körülállta az ágyat, s mindjárt felösmerték, hogy ez senki más, mint az ő testvérök.
- Felköltsük-e, ne költsük-e? - kérdé a legkisebb, kinek az ágyában feküdt.
- Ehj, ne költsük fel, szólt az előtte való fiú, mert jó hogy megtalálna ijedni tőlünk.
- De biz felkeltjük, legalább hirét halljuk rég nem látott tubus anyánknak.
Amint igy ott tanakodnak felette, hogy felköltsük-e, ne költsük-e, a leány megmozdult, s fölébredt. Volt bezzeg sirás-rivás, csók meg csók annyi, hogy fele is elég lett volna.
De mindennek csak az lett a vége, hogy a kis leány mindig csak azon volt, mindig csak azt ohajtotta, hogy jőjjenek haza az ő varjúbátyjai, de ezek erre csak azt felelték, hogy nem lehet a szőrtül; mert ők átok alatt vannak. Végre a legöregebbik varjú, mint legokosabb vette át a szót.
- Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelyk-ujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra, de mindaddig az ideig, mig csak a varrás tart, senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.
No jól van, a kis leányt aztán 12 varjúbátyja útnak eresztette; de mindegyik megajándékozta valamivel, az egyik ezt, a másik azt adott neki.
A kis leány aztán, estve lefekvés előtt megkente szűz vállacskáit a vén asszonytól kapott csoda-kenőcscsel, reggelre kelve már kinőttek sugár szárnyai, s hazarepült, 12 bátyja pedig egész a falu széléig elkisérte; de innen, mint a villámlás, visszafordultak a nagy vadon-erdő felé.
- Adjon isten jó napot, édes anyám! - köszönt a kis leány.
- Fogadj isten, édes leányom! hát megjöttél?
- Megám, a mint láthatja kigyelmed.
- Hát feltaláltad 12 bátyádat?
- Fel; itt meg itt, ezen meg ezen a vadon erdőben, egy irdatlan magas hegy tetején laknak, egy gyöngyadta márvány-palotában. - Sorra jártam 12 szobát, aztán tüzet raktam, az ételeket odatettem, s mig felforrtak, kisepertem a szobákat, megvetettem az ágyakat, s letörülgettem. Aztán ismét a főzéshez láttam, s mikor készen volt az étel, kitálaltam; mindegyik testvérem ételéből ettem egy vagy két kanállal, majd mindegyik ágyát megpróbáltam, végre a 12-ikbe elaludtam. Mikorra fölébredtem, tizenkét bátyám körülállta az ágyamat. Aztán volt öröm, volt sirás-rivás, s kérve kértem őket, hogy jöjjenek haza, de azt mondták, hogy nem lehet, végre a legöregebbik testvérem ezt mondta: "Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelykujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra; de mindaddig az ideig, migcsak a varrás tart: senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség." - Ez volt hozzám a legöregebbik bátyám szava és mondása.
A szegény asszony aztán nem szólt semmit, hanem kivett a szúszékből egynéhány vég vásznat s rögtön a szabáshoz látott. A kis leány váltig beszélt hozzá, hogy igy lesz jó, ugy lesz jó, de az anyja, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt. S mikor készen volt a szabással, hüvelykujját felhasította, s az abból kifolyó vért tőbe húzta s a varráshoz fogott. Itt átjöttek a szomszéd asszonyok, s kérdezték: "Mit varr édes komám asszony?" de biz az nem mondta: hogy ezt meg ezt, hanem szótlanul egyre dolgozott az ingeken és gatyákon. Annyira-annyira, hogy végtére mégis elkészítette az ingeket és gatyákat. S mikor a legutolsó őtést megtette, íme! ehun repül ám a tizenkét fekete varjú, megrázkódnak, leveték a varjúruhát s emberi alakot vettek fel magukra. Tizenkét vasas-szekér alig birta utánuk elhozni a sok kincset és a temérdek gazdagságot; mert mig a 12 fiú varjúképében járt, egyebet sem tettek, mint aranyat, ezüstöt gyüjtöttek.

 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:


A PRINCZESZNÉ ÉS A SÜNDISZNÓ.
Volt egyszer a világon egy király, s ennek három szép eladóleánya.
Itt a király hosszú útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a három princzesznét, hogy kinek-kinek mit hozzon.
- Nekem, szólt a legnagyobbik, aranyos ruhát.
- Nekem, szólt a középső, biboros-bársonyos ruhát.
- Nekem pedig, szólt a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot.
S ezzel a király elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és biboros-bársonyos ruhát csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot bár tűvé tett értük mindent, seholse.
Ezért a király, hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leányakivánságát nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.
A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a kocsi tengelye tolta a sarat.
Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra, mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos csizmával csak nem szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott.
A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy kis sündisznó, s azt mondja a királynak:
- Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek én.
Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis sündisznónak.
Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna.
No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé bandukolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király színe elé, kinek azt találja mondani:
- Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, most tehát azért jöttem.
Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a sündisznónak.
A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt beültette a kordéba, saztán eldöczögött; de alig ért ki a határból, megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki.
- Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem.
Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit aztán át is adott a sündisznónak.
De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor is beállitott a király színe elé s azt mondja neki:
- Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.
Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt - minthogy a két nénje inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, - s azt adta által a kis sündisznónak.
De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű te Fakó, meg sem állt vele hazáig.
Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott neki, mondván:
- Ne, itt van a te királyi rezidencziád!
Majd szalmát vitt be neki, mondván:
- Ne, itt van a te menyasszonyi ágyad!
Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok vadalmát, melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a princznéből lett feleségnek:
- Ne, itt van a te ételed, lakj jól!
Mit volt mit tenni a princznének, bement az ólba, evett a vadalmából s aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen.
Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.
S aztán megölelték és megcsókolták egymást.
A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a parancsszóra vártak.
Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe.
A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak, mondván:
- Szakits rólunk szép királyné!
Aztán hogy tovább mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván:
- Szakits közülünk szép királyné!
S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb ezüstcsengő hangon szólaltak meg.
Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg!
Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem illett ez a mondás: "Feltette már a búfedelet;" mert ugy éltek együtt mint a galamb az ő párjával.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:


A CZIGÁNY ÉS A PAP.
Összetalálkozik a czigány a papjával. Köszön neki nagy alázatosan:
- Szerencsés jó napot kivánok, Nagyságos tisztelendő úr!
- Servus! fogadja a pap.
De a czigánynak sehogysem fért a begyébe, hogy mért köszön neki a tiszteletes ur igy: Servus? Ezért egy vargabetűt vetett s a másik utczán ujra elébe került a tiszteletes urnak s köszön:
- Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur!
- Servus! mondja a pap másodszor is.
Mindig servus, mindig servus, tanakodik magában a czigány, valjon mért köszön nekem igy a tiszteletes ur? Ezért a czigány ujra vet egy vargabetűt, s ismét a tiszteletes ur elébe került. Köszön neki:
- Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur:
- Servus! mondja a pap harmadszor is.
- Megkövetem alásan a nagyságos főtisztelendő urat, nem mondaná meg, hogy mért köszön igy nekem: Servus, servus, servus?
- Ehj, czigány, minden szervusz öt garas!
No jól van, ez abba' maradt. - De egyszer halottja van a czigánynak s elhivja a papot, hogy temesse el a rajkót predikáczióval.
A pap el is temette a halottat s kéri a temetéspénzt, hogy fizesse le az egy huszast.
- Ehj, tudja mit mondott nekem a tiszteletes ur: minden servus öt garas, tehát egy servus, két servus, három servus, négy servus, adjon vissza tizs krajczárt.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:

A RÁTARTÓ KIRÁLYKISASSZONY.
Volt egyszer a világon egy igen szép királykisasszony. Mint mondám szép volt a királykisasszony, mert biz az akár ki fia is megnézhette s tudom, hogy nem hagyta volna egy tekintetre; de mi haszna, ha a zúzája gonosz volt: mert az udvarló vitézekkel csakugy félvállról beszélt; ennek is hajított oda egy szót, annak is vetett oda valamit, erre rá kancsitott, amarra mosolygott, de isten bocsa bűnét, mintha kőből lett volna a szive, egyet sem szeretett igazán. Különösen valami herczegfit, kit legjobban szivelhetett a többi között, gyötört leginkább.
Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének, zsiros bögrébe tett.
Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből. Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a cserzettbőrből aztán czipőt varratott magának.
Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte kihirdettette, hogy az, a ki kitalálja, legyen az szegény ember, koldús, szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki más nem lesz a hitves ura.
Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipellője, s ekkor az övé lesz a szép virágszál.
A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem cselekedett, felöltözött koldús ruhába, s mint ilyen bebújt a kályhalyukba.
A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetkőztette a szobaleánya, s csak elkezdi:
- Mit gondolsz Marcsa - mert közbe légyen mondva, igy hítták a szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van a czipőm?
A koldus-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból, lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.
Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője. Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.
Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki, hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt az ajtószegből a koldúsruhában felöltözött herczegfi s szót kért.
- Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi bőrből van készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.
A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába öltözködni. S mikor felöltözködött, elhítta magával koldulni, hogy ő majd az egyik soron járja be a falut, az meg a másikon.
Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.
Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s keménymagos levest kotyvasztani.
S ez igy ment napról napra, egyik nap csakúgy mint a másik nap.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert különben kihánják a putriból.
Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, - a férje ura pedig jó eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.
- No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a viz.
Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és villát.
De egy koldús asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a zsebébe. Mit az is meg is tett.
Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe csakugyan megtalálták.
A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.
- No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.
Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett elnyernem.
Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:

A SZEGÉNY EMBER, A HUSZÁR ÉS A PAP.
Volt egyszer egy szegény ember, kinek nem volt egyebe, csak egy riska, vaszka, csonka tehene; de a szomszédjának, ki pap volt, tíz darab fejős marha járt ki az udvarából.
Itt egyszer katonaság érkezik a szegény ember falujába, s mig ehhez párosával szállásolták be a vitéz urakat, addig a szomszédja mégse érezte a katona-tartást, mintha ott se lettek volna.
Hogy meghagyta az Isten a vasárnapot érni, a szegény ember és az egyik katonája templomba ment, hol a pap azt találta prédikálni: Adjatok a szegénynek a mi van, mert az Isten ezer annyit ad helyette.
Hogy hazament a szegény ember és a katona a templomból, azt találja mondani a vitéz ur a szegény embernek:
- Hallod-e te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: voltál-e ma a templomban?
- Voltam katonauram, voltam.
- Hát tudod-e mit kukorikult az a lelki kakas?
- Hogy adjunk a szegénynek azt, a mit, mert az Isten ezer annyit ad helyette.
- No ládd, ugy-e van neked egy csonka riska tehened?
- Van katonauram, van.
- Hát csak azt akarom mondani, hogy vágasd te le azt a vaszka, riska tehenet, és méresd ki a szegényeknek, mert az Isten, mint a pap mondá, ezer annyit ad helyette.
- Jó lesz biz az, vitéz uram.
És a szegény ember riska tehenét, csakugyan levágták és kimérték a falu szegényeinek.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, másnap estve tehéneresztéskor, hogy hogy nem, a pap tíz tehene, tán a vér szagára, mind a szegény ember udvarára jött be.
- No szegény ember, mondja a katona, nem hijába papolt az a pap, mert ládd egy helyett tíz tehén jött be az udvarodra: azért fogd szarvon mind a tizet s kösd be az óladba; mert ezt neked az isten adta.
A szegény ember azonképen cselekedett, a hogy a katona mondta; mind a tíz tehenet bekötötte a maga óljába; de egy kevés idő mulva nagy haraggal átjön a pap s kérdi, hogy merészelte bekötni az ő tíz darab jószágát?
De a pap is más malomba őrletett, meg a szegény ember is; mert ez mindig csak ezt a nótát fujta: "hogy ezt neki az isten adta."
A pap, hogyim semmire se tudott menni a szegény emberrel, azt találja mondani:
- No szegény ember, azé legyen a tíz tehén, a ki hamarább köszön egymásnak jó reggelt.
És ezt a katona ugy félfülről mind jól hallotta, s hogy eltávozott a pap, azt mondja a szegény embernek:
- No szegény ember cseréljünk ruhát, te add ide nekem a tiédet, én meg odadom az enyémet.
Ugyis lett. A szegény emberrel ruhát cserélt a katona, ki még az nap estve, hogy besötétedett, belopódzott a pap házába s elbujt a kályhalyukba.
A pap, közbe légyen mondva, a gazdasszonyát szerette. Ezért ugy három óra tájban zörget a szakácsné ajtaján, kérdvén:
- Hogy híják ezt a várost?
- Róma, felelt a gazdasszony.
- No ha Róma, én meg a pápa vagyok: azért ereszsz be szivem szép szerelme.
És a gazdasszony beeresztette a papot. Ez a huszárnak még a soknál is több volt, nem szólt semmit, hanem szép csendesen kibujt a kályhalyukból s hazament a szállására.
A katona aztán a szegény embert a szomszédba küldte s megtanitotta, hogy ott mit mondjon.
A szegény ember át is ment s köszön a tiszteletes urnak:
- Jó reggelt tiszteletes uram!
- Fogadj isten szegény ember! Hát már fölkelt, én ép most akartam átmenni kendhez.
- Haj, én megelőztem a tiszteletes urat s hamarább fölkeltem, mert már akkor is itt voltam, mikor a pápát Rómába eresztették.
- Jaj, csak hallgasson kend, szólt a pap, s inkább legyen a kendé tíz darab tehenem.
Igy nyerte meg a fogadást az egyszerü szegény ember.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Merényi László gyűjtése:

A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY.
Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a királyságot három leánya közt.
De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:
- No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?
- Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!
- Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem? kérdi a középsőtől.
- Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.
- Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.
- Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.
A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.
A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött, elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét, kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.
Igy élt évrül évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.
De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.
Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.
- Hej, ki van itt?
Semmi válasz.
- Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy vigyen a fene!
Semmi válasz.
- Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a lyukon!
Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is valami, megvarrhatta volna.
Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s feleségül vette.
S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy vallja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon kegyetlenül bánt vele?
- Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: "Én atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát." - A középső testvérem meg ezt mondta: "Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt." Végre én tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: "Én atyám ugy szeretlek, mint a sót." - Ezért a feleletemért szörnyűképen megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt, majd a legutolsó garádicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.
- Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.
- Nincs különben.
- No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül rakatok elébe.
Ugyis lett. - A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe ültették.
Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni, tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem. A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult belőle; mert ez is sótalan volt.
S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a királyhoz s mondja:
- Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan, hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.
- Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkül.
- Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!
- Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik leányát, azért, mivel erre a kérdésére: "Hogy szeretsz kedves leányom?" igy válaszolt: "Én atyám úgy szeretlek, mint a sót" - elűzte, elkergette fölséged az atyai háztól?!
- Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni a leányomat!
Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak, hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta birodalma legszebb országát.

 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Tersánszky J. Jenő Síró babák

95%20tersanszky_a_siro_babak_es_mas_mesek_1977.jpg


Élt egyszer egy asszony. Két lánya volt neki. Egyik édes, a másik mostoha.
Az édeslányát kényeztette,dédelgette az asszony, szép ruhába öltöztette, munkától megkímélte.
Ennek éppen az ellenkezőjétcselekedte szegény mostohalányával. Minden nehéz munkát a mostohalány végzett aház körül, rongyokban járt és még így is nap nap után kegyetlen szidást, veréstkellett tűrnie a mostohaanyjától.
Egy napon az asszony mulatságbaindult édeslányával. Fölcicomázta őt, akár egy karácsonyfát. Megjelent a háználaz édeslány udvarlója, egy deli legény. Ez kísérte az asszonyt és édeslányát avigalomba.
A mostohalánynak persze őrizniekellett otthon a házat, míg övéi odajártak. Sőt, hogy addig se üljön összetettkézzel, mostohája odanyomott neki egy csomó viseltes ruhát, toldozza-foldozza.
folyt.
 

Csatolások

  • Tersánszky J.pdf
    82.3 KB · Olvasás: 72
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Móra Ferens Világszép muzsika

images

Móra Ferenc

Világszép muzsika


Egyszer,ahogy az egyszeri király szemelgeti az epret az eperfa hegyiben, hallja, hogykét favágó ugyancsak teszi a törvényt a fa alatt.
- Láttál te már igazságot? – kérdi az egyik
- Láttam ám, mikor a bíbic a fára szállt. Az pedig sose száll fára.
- Hát igazság az, hogy mindig szűr vágja a fát.
- De ködmönhordja rakásra.
- Palástrak belőle tüzet
- Mégis mindig a király bundája melegszik mellette
Egyéb se kellett az egyszeri királynak, nagyon a szívére szolgált neki ez a beszéd.Leugrik a fáról. Leteszi a süvegét, fölteszi a koronáját, veszi a bundát, kapja a fejszét: szalad az erdőre fát vágni.
Kipp-kopp,csattan a fejsze, ripp-ropp, hasad a fa, örül neki a király, csillog koronája,rezeg a szakálla
-Fejszeéllel is tudok én igazságot adni – azt mondja. Amire a fa csak annyitmondott
- Ha tetudsz adni, én meg el tudom venni – s azzal úgy beleszorul a fejsze a fába,hogy még ma se jött ki belőle. (Nem is mulatják azóta favágással magukat a királyok.)
Szörnyen elbúsulta ezen magát az egyszeri király, addig búsult, hogy utoljára nagy bújában a feje alátette tenyerét s olyan ízűt aludt rajta, hogy máig is sajnálja, minek ébredtföl.
Telt-múlt az idő, egyik óra megette a másikat, nagyon megijedtek már az udvari népek,hogy se híre, se nyoma a fölséges királynak. Futnak az erdőre, találnak egy patakot, patak vezeti őket beljebb-beljebb – uram, teremtőm – akkor látják,hogy mind az egyszeri király sírta ezt a patakot. Ott ül a fa tövében, harmatosa koronája, mind megőszült a szakálla.
- Jaj, uram király – mondja neki az udvari szakács – siess haza, mert mind elissza levét a kanállal vert galuska.
- Ne bántsatok, hadd üljek – nyögött az egyszeri király – fel nem kelek innen, míg meg nem szólal még egyszer az a szépen szóló hegedű.
- Micsoda szépen szóló hegedű?
- Amit álmomban hallottam. Szó azt ki nem mondja, nyelv ki nem beszéli, hogy az milyen szép volt. Aki azt még egyszer megszólaltatja, annak nekiadom a koronámat.
Nosza szaladtak az udvari kengyelfutók hatan hétfelé, megkeresni azt a szépen szóló hegedűt.Össze is szedtek annyi cigánybandát, hogy hajlott alattuk a föld. Húzták is azok olyan szépen, hogy az udvari szakácsnak mind a harminckét foga táncrakerekedett.
- Nem ez volt,nem ez volt – nyögött az egyszeri király.
Hoztak sípot, fújtak furulyát, mekegtettek dudát, zengettek tamburát, csengettek csengettyűt, mind nem ért az semmit.
Utoljára még az udvari kanász is megcincogtatta a cirokhegedűjét. Ez már csak szép volt,még az udvari kutyák se állták meg ugatás nélkül, de az egyszeri király mégerre is azt mondta:
- Még ez se az volt!
- Hovafussunk, mit tegyünk? – sopánkodtak az udvari cselédek s már éppen szaladni akartak haza rostáért, hogy kimerítgethessék azt a patakot, amit a gazdájuk sírt, mikor egyszerre megszólalt az egyszeri király csizmája orránál egy kis fekete tücsök.
-Zim-zzi-zim zimm, zim-zizi-zizi-zim-zizi, zimm!
- Ez voltaz ez volt az! – rikkantotta el megát az egyszeri király. – Ted a koronám, teleszel az udvari hegedűsöm.
Azzal se szó, se beszéd, lekapja a fejéről a koronáját s úgy rá találta tenni a kistücsökre, hogy egyszerre szétnyomta a szépen szóló hegedűjével együtt.
Azóta nincs gazdája az egyszeri király koronájának. Amelyiteknek kedve van hozzá, próbálja a fejére.



 
Oldal tetejére