Mesék

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Félsz

images




Benedek Elek

Félsz



Volt egyszer egy király s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ minden kincséért másnak nem adta volna. A királynak egyetlen lánya volt, azt is eljegyezte a szomszéd királyfi. Ennek a királyfinak erősen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte jegybéli mátkájától. Addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer, mikor sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak. Hazajő a király, s hát nincs kutya! Hej, lett nagy felfordulás a palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát előkeríti, nagy jutalmat kap, s aki elvitte, karóba kerül a feje.
Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elő. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdezni, s hiába szólott hozzá, az még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt mondja:
- Azért küldött engem az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt.
A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas. Azt felelte neki:
- Amint te állsz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt.
Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkodott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan – gondolja magában – az inas is félt, amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan „Félsz” a neve.
Mindjárt szólította is a kutyát:
- Hopp ide, Félsz!
Hát csakugyan a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét, lábát hízelkedett neki.
Hiszen ez így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment, a király mindjárt vallatóra fogta a lányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Olyan mérges lett a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a házából, ki az országból.
Fel is út, le is út, amerre a szemed lát!
Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hívott, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak.
Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két gilicemadár, s Isten megáldotta őket szép gyermekekkel. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja. Befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a lányukat.
Hiszen lett nagy öröm, édes Istenem, mikor a lányukat megtalálták! Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a lánya nem mondta meg az igazat.
- No, most, édes lányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt.
- Meg is mondom én most édesapám, de bíz akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje.
Így tudta meg a király, hogy hova került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a lányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa.
Így volt, vége volt, mese volt.
 

Jennic.h

Állandó Tag
Állandó Tag
images.jpeg

Az erszényes kenguru
Mama, engedj ki az erszényedből! -- kérte a kis kenguru az anyukáját. -- Úgy szeretnék ugrálni egy nagyot.
- Eredj csak -- tette le a földre fiacskáját --, de ne menj messzire. Így is túl közel vagyunk az emberek településéhez, s mondtam neked, az emberektől óvakodni kell. Alig ért le a lába a földre a kis kengurunak, máris uccu neki, ugrándozott boldogan. A mamája büszkén nézte a fiát:-- Szép kölyök! -- s dagadt a melle az örömtől. Az erdő szélén, a bokrok alatt játszadozott egy öklömnyi fiúcska. Alig tudott totyogni, olyan pici volt. Elszökött a szüleitől, akik nem vették észre, hogy nincs közelükben a gyerek.Az ugrándozó kenguru majdnem eltaposta. - Hű, ha, majdnem rád léptem! -- huppant le a fiúcska mellé. -- Hogy kerülsz te ide? -- kérdezte tőle kíváncsian. - Játszom. -- felelte a kisfiú. -- Itt vagyunk a mamánál. Játszol velem? Igen? -- gőgicsélt a pirinyó gyermek. - Persze, hogy játszom! -- ugrált körülötte a kis kenguru. Vidáman töltötték el az egész napot. -- Nekem haza kell mennem. -- mondta hirtelen a kis erszényes. -- Éhes vagyok. -- Én is éhes vagyok. Enni kérek! -- fakadt sírásra a fiú. - Menj haza és kérj a mamádtól. - Nem tudom, hol a haza! -- bömbölt még keservesebben a lurkó. Meghallotta a gyerek sírást a kenguru mama, azt hitte az emberek is ott vannak, s talán már meg is fogták az ő csemetéjét. Egyet ugrott aggodalmában és ott is volt a gyerekek mellett. Megnyugodott, mikor látta, felnőtt puskás nincs a közelben. -- Miért sírsz? -- kérdezte az ember kölyköt. - Nem tud haza menni, mert eltévedt. -- válaszolt a pici helyett a kis kenguru. -- És éhes is nagyon. - Azon könnyen segíthetünk. -- s a kenguru mama felemelte mind a két fiút, bedugta őket az erszényébe. -- Szopjatok! -- mondta nekik. S a gyerekek nekiláttak, szívták, nyelték a friss tejecskét. Úgy jól laktak, hogy mozdulni sem tudtak. Az elbarangolt gyermek, ahogy jól lakott, el is aludt. - Mit csináljak most? -- törte a fejét kenguru mama. -- Haza kellene vinnem a kölyköt, de félek az embertől. Arra gondolt, hogy a szülők, épp úgy, mint ők, már aggódnak a fiukért. Ezért elindult a település felé, ami nem volt messze. Még alig ugrott kettőt-hármat, amikor meghallotta az emberek hangját és egy asszony zokogását, aki egy nevet kiáltozott: - Bandi, Bandikám! - Ez lesz a picike mamája. -- mondta a kenguru és bátran odaugrott eléje. - Ne sírj, itt alszik a gyermeked az erszényemben. Elkószált szegényke. Nincs semmi baja, megetettem. -- azzal gyengéden átadta az asszonynak, aki szeretettel ölelte magához a még mindíg édesen alvó Bandikát. - Köszönöm, hogy haza hoztad! -- hálálkodott az asszony.-- Sose köszönd -- mondta neki a kenguru --, hiszen anya vagyok én is, és te is ezt tetted volna az én helyemben.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek A nyulacska harangocskája

images





Benedek Elek

A NYULACSKA HARANGOCSKÁJA

Mesét mondok nektek: a nyulacskáról meg a harangocskáról. Volt egyszer egy nyulacska, s annak egy szépen szóló harangocskája. Megy, mendegél ez a nyulacska az erdőben, addig ment, mendegélt, hogy erősen elfáradt, s lefeküdt egy bokor alá. Amint lefekszik, gondolja magában: "Jaj, istenkém, még el találok aludni, s valaki majd ellopja az én szépen szóló harangocskámat!"
Leveszi a harangocskát a nyakáról, fölakasztja a bokornak egy belső ágára, aztán szépen visszafekszik a bokor tövébe, s elalszik. Alszik, alszik a nyulacska, s hát amikor felébred, nézi, nézi a bokrot: volt bokor, nincs bokor. A kicsi bokorból olyan magas fa lett, amíg aludott, hogy alig látott a tetejébe. De jó, hogy oda fellátott, mert éppen ott lógott a fának a legfelső ágán a szépen szóló harangocska.
Felszól a nyulacska:
- Hallod-e, te szépen szóló harangocska, gyere le!
- Nem megyek én! Minek tettél a bokor ágára?
Megharagszik a nyulacska, mondja a fának:
- Fa, add ide az én szépen szóló harangocskámat!
- Nem adom biz én!
- Nem adod-e? Megállj csak, mindjárt visszaadod!
Szaladott a baltához, s kérte:
- Balta, vágd ki a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.
- Nem vágom biz én! Van nekem egyéb, mit vágjak!
- Nem vágod-e? Megállj csak, mindjárt kivágod!
Szaladott a köszörűkőhöz, s kérte:
- Köszörűkő, köszörüld meg a baltát, balta nem vágja le a fát, s fa nem adja vissza az én szépen szóló harangocskámat.
- Nem köszörülöm biz én!
- Nem-e? Mindjárt megköszörülöd te!
Szaladott a vízhez.
- Víz, hajtsad a köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megköszörülni a baltát, balta nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja visszaadni az én szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a víz:
- Bizony nem hajtom én a köszörűkövet, van nekem, amit hajtsak, elég.
Továbbfutott a szegény nyulacska, szólította a bikát:
- Bika, idd meg a vizet, víz nem akarja hajtania köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megélezni a baltát, balta nem akarja levágni a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a bika:
- Nem iszom biz én! Ittam én már vizet eleget.
Haj, megharagudott a szegény nyulacska, szaladott a vadászhoz.
- Vadász, lődd meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a vadász:
- Mit gondolsz, nyulacska, csak nem lövök bikát!
Továbbfutott a nyulacska nagy búsan, s találkozott az egérrel.
- Egér, csípd meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi még a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.
- Nem csípem biz én.
- No, megállj - mondotta a nyulacska -, mindjárt elpanaszollak a macskának!
Szaladott a macskához, s kérte szépen könyörögve:
- Macskám, macskám, édes macskám, fogd el az egeret, lásd, egér nem csípi meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja ide szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a macska:
- Elfogom én jó szívvel, csak hozzál nekem tejet.
Továbbszaladt a szegény nyulacska, találkozik a tehénnel.
- Tehén, adj nekem tejet! Tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát, vadász meglövi a bikát, bika megissza a vizet, víz hajtja a köszörűkövet, köszörűkő megélezi a baltát, balta levágja a fát, fa visszaadja nekem szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a tehén:
- Adok én jó szívvel, csak előbb hozz füvet.
Szaladott a nyulacska a kaszáshoz.
- Kaszás, adj nekem füvet, füvet adom tehénnek, tehén nekem tejet ád, tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát stb.
Megsajnálta a kaszás a szegény nyulacskát, vágott neki füvecskét, s vitte nagy örömmel a tehénnek. Tehén megette a füvecskét, s adott mindjárt tejecskét a nyulacskának.
Tejecskét vitte macskának, macska megitta, s uccu neki, mindjárt elfogta az egeret. Egér megcsípte a vadász lába szárát, vadász meglőtte a bikát, bika megitta a vizet, víz hajtotta a köszörűkövet, köszörűkő élesre fente a baltát, balta levágta a fát, fa mindjárt visszaadta a nyulacskának a szépen szóló harangocskát.
De bezzeg mindjárt felkötötte a nyakára, giling-galang - szólt a harangocska. Többet soha le sem oldotta a nyulacska.
Aki nem hiszi - járjon utána.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Ludas Matyi


107862_cikk_ludas_matyi_rajz_04.jpg






LUDAS MATYI
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony s annak egy nagy kamasz fia: Ludas Matyi volt a neve. Azért hívták Ludas Matyinak, mert egyebet sem dolgozott, mindig az anyja lúdjait őrizte. Mondja egyszer a szegény asszony Matyinak:
- Eredj, fiam, a döbrögi vásárba, hajts be tizenkét pipét, de két máriáson<small>*</small> alól ne add a párját, mert különben hátrafordítom a sarkadat!
Behajtja Matyi a tizenhat pipét a döbrögi vásárra, s mindjárt jön a döbrögi földesuraság, s kérdi Matyitól:
- Hogy adod a pipe párját, te fickó?
- Két máriásért - felelt Matyi.
- Mit, két máriásért?! Elég azért egy is!
- Nem elég bizony - mondja Matyi. - Két máriáson alul a királynak sem adom.
- Nem-e?! No, majd mindjárt adok én neked két máriást!
Azzal intett a pandúroknak, behajtatta mind a tizenhat libát az udvarára, ott aztán Matyit lekapták a húsz körméről, s jó huszonötöt vágtak rá.
- Most mehetsz haza - mondta a földesúr.
- Hát a pénz? - bőgött Matyi.
- Nem volt elég? Húzzátok le még egyszer!
Másodszor is lehúzták Matyit a deresre, s jó huszonötöt vágtak rá. Mikor Matyi a második huszonötöt is megkapta, amint ment kifelé, visszafordult, s megfenyegette az uraságot:
- Jegyezze meg az úr, hogy háromszor veri ezt vissza Ludas Matyi!
A földesúr nagyot kacagott. Egy szikrát sem törődött Matyi fenyegetésével.
Na, telt-múlt az idő, eltelt több esztendő, Matyiből nagy legény lett, megváltozott egészen. Egyszer hallja, hogy a földesuraság kastélyt épít. Mit gondol, mit nem, felöltözik ácsmesternek, bemegy a városba, egyenesen a földesúr udvarába, s ott elkezdi méregetni, vizsgálgatni a szarufákat, a gerendákat, s közben-közben csóválgatja a fejét. Odamegy a földesúr, s megszólítja:
- Mit nézeget az úr ezeken a fákon?
- Engedelmet kérek - mondja Matyi -, én külső országbeli ácsmester vagyok, sok országot bejártam, sok házépítést láttam, magam is építettem vagy százat, szebbnél szebbeket, de azt mondhatom az úrnak, hogy ezek a fák nem valók erre a kastélyra. Különb fák kellenek ide.
- Hiszen ha csak az a baj - mondja a földesúr -, vannak az én erdőmben szebbnél-szebb fák, majd válogatunk azokból.
Mindjárt kirendeltet száz fejszés embert a földesúr, ő meg Matyival hintóba ült, úgy mentek az erdőbe, hadd lássák a fákat színről színre.
Hát jól van, Matyi rámutat erre a fára is, meg arra is, hogy ezt lehet vágni, azt nem lehet. Nekiállott a száz fejszés ember, vágták a fákat, hogy csak úgy döngött-zengett az erdő. Azt mondja Matyi egyszer:
- Uram, itt igazán szép fák vannak, hanem még azt a fát nem látom, amelyikre legnagyobb szükség volna.
- Gyerünk beljebb az erdőbe, hátha ott találunk!
Bemennek ketten az erdőbe, jó messze, s mikor már annyira eltávolodtak az emberektől, hogy a fák roppanását is alig lehetett hallani, megáll Matyi egy fa előtt, nézi, vizsgálja, aztán a homlokára koppint, két karjával átkarolja a fát.
- Na - mondja -, azt hiszem, ez jó lesz. Jöjjön csak az úr, ölelje át maga is!
Odamegy a földesúr, átöleli a fát. De Matyinak sem kellett egyéb, hirtelen összekötötte a földesúr kezét, s akkor aztán egy jó husánggal éppen ötvenet vágott rá. Mikor az ötvenet rászámlálta, nagyot kacagott.
- Nem vagyok én ácsmester, úgy tudja meg az úr, Ludas Matyi az én nevem! Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Jegyezze meg jól, hogy még kétszer megverem.
Azzal otthagyta a földesurat, s hazament. A szegény földesurat csak estefelé találták meg az emberei. Belebetegedett a verésbe, de úgy belebetegedett, hogy a doktorok nem tudták már, mit csináljanak vele. Hívattak mindenfelől csudadoktorokat, de egy sem tudta gyógyítani. Meghallotta ezt Ludas Matyi. Felöltözött doktori gúnyába, fölment a kastélyba, s jelentette magát, hogy ő külső országbeli csudadoktor, s jó pénzért meggyógyítja az uraságot. Hiszen megörültek Matyinak, vitték be az urasághoz. Azt mondja Matyi:
- Egy nap alatt meggyógyítom az urat, csak ahány embere van, menjen ki az erdőbe, ott ilyen meg olyan csudafüveket találnak: amennyit csak leszedhetnek, szedjék le, s hozzák haza. A többi az én dolgom.
De bezzeg küldötte a földesúr az embereit, még a gyerekeket is. Egy lélek sem maradt a háznál.
Hiszen csak ez kellett Matyinak. Elő a pálcát, s megrakta a földesurat, amúgy magyarosan. Mondta neki:
- Nem vagyok én csudadoktor, uram. Ludas Matyi az én nevem. Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Még egy verés hátravan. De ne búsuljon, azzal sem maradok adósa.
Telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, el kettő, még talán több is. Ludas Matyi a városnak még tájéka felé sem nézett. Hanem mikor már mindenfelé kezdették felejteni a dolgot, felöltözött lókupecnek, s elment a döbrögi lóvásárra. Jár-kel a vásáron, hallgatja, amint alkudoznak az emberek, meg-megáll ő is egy-egy ló előtt, alkudozik. Egyszer úgy fél füllel hallja, hogy egy embernek két szép lova van, de nem tudja eladni, mert mind a kettő kehes. Odamegy Matyi, s mondja az embernek:
- Hallja, atyafi, én megveszem a kend lovát, de csak úgy, ha a döbrögi földesúrnak, mikor kijő a városból, odakiáltja: "Én vagyok Ludas Matyi!"
- Hiszen ha csak ez a kívánsága, azt szívesen megteszem - mondja az ember. Egyszeriben megalkusznak, kezet csapnak. Matyi megveszi a lovakat. Már a vásár el is széledt, jő a döbrögi földesúr hintón.
- Ahol, ni - mondja Matyi -, ott jön a földesúr. Kiáltsa oda neki: "Én vagyok Ludas Matyi!" De aztán szaladjon, ahogy csak tud.
Odaáll az ember a hintó elé, s nagyot rikkant:
- Én vagyok Ludas Matyi! - s azzal megfutamodik.
- Hamar, hamar! - kiált a földesúr a kocsisnak meg a hajdúnak. - Fogjátok ki a lovakat, üljetek rá, s hozzátok vissza azt a gazembert!
Amint a kocsis meg a hajdú lóra kerekedett, s az ember után iramodott, Matyi is ott termett a hintó mellett, s megrakta a földesurat harmadszor is, amúgy magyarmiskásan. Azzal illa berek, szaladott, s úgy kiáltotta vissza:
- Én vagyok Ludas Matyi, nem az az ember! Úgy-e, beváltottam a szavamat?! Harmadszor is megvertelek a ludakért!
Ha Matyi a földesurat még egyszer megverte volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek a régi meg az új kulcs


images


Volt egyszer egy királyfi, s annak egy szépséges szép menyasszonya. Éppen a menyasszonyánál
időzött a királyfi, amikor staféta jön az apjától, s jelenti nagy lihegve, hogy siessen
haza, mert halálán az öreg király. Elbúcsúzott a királyfi nagy búval-bánattal a menyasszonyától,
de megígérte, hogy amint király lesz belőle, fordul-indul, s meg sem áll, s addig tőle el se vál, míg
a lakodalmat meg nem tartják. Meg is pecsételte az ígéretét: gyűrűt adott a menyasszonyának.
Na, éppen jókor ért haza, mert az öreg király csakugyan a halálán volt. Az volt az utolsó szava:
„Édes fiam, ha azt akarod, hogy nyugodtan szálljak a koporsómba, ígérd meg nekem, hogy feleségül
veszed a fekete király leányát.”
Hej, megrökönyödött a királyfi! Hogyne, mikor a fejér király leányát szerette!
De hát nem tagadhatta meg az apja utolsó kívánságát, s esztendővel az apja halála után
csakugyan megkérte a fekete királykisasszony kezét. Hiszen ha megkérte, oda is ígérték. Bezzeg
hogy nagy búbánatba merült a fejér királykisasszony, amikor ezt meghallotta!
– Hát neked, édes lányom, mi bajod esett?
Mondta a királykisasszony:
– Nincs nekem egyéb bajom, édes király apám, csak szerezzen nekem tizenegy leányt, de olyat,
hogy mind a tizenegy úgy hasonlítson hozzám arcban, termetben, mint egyik tojás a másikhoz.
Nosza, a király mindjárt kihirdette, hogy ilyen meg olyan leányok kellenének, s hát – halljatok
csudát! –, találtak tizenegyet, a királykisasszonyhoz teljesen hasonlót.
Ahogy a lányok megérkeztek, mit gondolt, mit nem a királykisasszony, csináltatott tizenkét
vadászruhát, a lányok is, ő maga is vadászruhába bújtak, aztán a királykisasszony elbúcsúzott
az apjától, s még aznap elindult tizenegy társával, s addig meg sem állt, míg a királyfi palotájára
nem talált. Ott egyszeribe fölment a királyfihoz, akarom mondani: a királyhoz, s megkérdezte, hogy
fogadná-e fel őket szolgálatába. Hogyne fogadta volna fel! Tetszett neki a tizenkét vadászlegény,
igen tetszett. Mondjam, ne mondjam, hogy nem ismerte meg a mátkáját?
Volt azonban a királynak egy oroszlánja, ami csuda egy állat volt, olyan csudaállat, hogy
tudott az minden titkot, akárhogy rejtegették előtte. Ahogy meglátta a tizenkét leányt, ment a
királyhoz, s mondta neki:
– Talán bizony azt hiszed, hogy igazi vadászok, akiket ma fogadtál?
– Bezzeg hogy igazi vadászok.
– Lányok azok. Sose voltak vadászok! – erősködött az oroszlán.
– Bolond beszéd – nevetett a király. – Egyébként bizonyítsd be, hadd lám.

– Be is bizonyítom – mondotta az oroszlán –, csak hintess borsót az előszoba padlójára. Ha
férfiak, csak úgy ropog a lábuk alatt a borsó, de ha lányok, erre-arra tipegnek-topognak, s a borsók
szerteszét gurulnak.
Hiszen ha csak ennyi kellett a próbához, ez ugyan hamar megtörténhetett: egy perc, kettő
nem telt belé, a király borsóval telehintette az előszobát. Volt azonban a királynak nemcsak oroszlánja,
de volt belső inasa is, aki erősen megbarátkozott a tizenkét vadásszal, s ahogy meghallotta,
hogy mi készül, nyomban elárulta a vadászoknak:
– Vigyázzatok, mert próbára tesz a király: férfiak vagytok-e vagy lányok? – Azt is megmondta,
hogy mi lesz a próba.
– Hát csak tegyen próbára – nevetett a fejér királykisasszony, s megparancsolta a leányoknak,
hogy jó erősen rálépjenek a borsóra, akárcsak igazi férfiak volnának.
Mikor aztán másnap behívatta a király a vadászokat, csak úgy recsegett-ropogott a lábuk alatt
a borsó, egy szem sem gurult el.
– Látod, látod – mondta a király az oroszlánnak, amikor a vadászok kimentek –, nem volt
igazad, mert igazi férfiak módjára léptek a borsóra.
– Márpedig – erősködött az oroszlán – most is azt mondom, hogy lányok. Állíttass be az előszobába
tizenkét rokkát, s meglásd, ahogy ránéznek, örvendeznek.
De a belső inas megint elárulta a próbát, s másnap a lányok alig néztek a rokkára, s bizony
semmi örömet se mutattak.
– No lásd – mordult rá az oroszlánra a király –, mit bolondítasz!
– Márpedig én most is állítom – erősködött az oroszlán –, hogy lányok a te vadászaid.
De erősködhetett, nem hitte a király.
Aznaptól kezdve a király mindennap magával vitte a tizenkét vadászt, s igen megkedvelte őket,
merthogy a vadászatban igen ügyesek voltak. Egyszer aztán, amikor éppen vadásztak, staféta jött
a fekete királytól, s jelentette, hogy útban van a fekete királykisasszony, készüljön a lakodalomra.

Ahogy ezt a fejér királykisasszony hallotta, csak földhöz vágta magát, s ott helyben elájult.
Nosza, szaladt a király hozzá, hogy ugyan mi baja eshetett kedves vadászának, s hát, uram, teremtőm,
mit lát! Ott ragyogott a vadász ujján az a gyűrű, melyet ő az igazi mátkájának adott volt!
Nézi, nézi a vadász arcát, s bezzeg szeme-szája elállott a nagy csudálkozásban: megismerte az
ő kedves mátkáját. Közben feleszénkedett a királykisasszony, a király meg mondta lelkes szóval:
„Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s nagyharang válasszon el minket!” A stafétát meg visszaküldte,
s azt üzente a fekete királykisasszonynak, hogy csak forduljon meg, mert „megtalálta a régi kulcsot,
s új kulcsra nincs szüksége”!
Még aznap nagy lakodalmat csaptak, s bezzeg hogy nagy lett az oroszlán becsülete, merthogy
csakugyan eltalálta az igazságot.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Kígyós Jancsi

images



Benedek Elek
KÍGYÓS JANCSI


Volt egyszer egy szegény asszony, s annak egyetlen fia, Jancsi volt a neve. Azt mondjaegyszer Jancsi az anyjának:
- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán az Isten megsegít, szerzek valamit,
kendnek is jobb lesz az élete.
A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét országellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresztül,megszólítja valaki.
Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá vantekeredve egy kígyó, ez szólott hozzá.
Azt mondotta Jancsinak a kígyó:
- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.
Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerődzött anyakára, de nem bántotta Jancsit. Na, leereszkedik a fáról, továbbindul Jancsi, s kérdi akígyótól:
- Hát hol lakik a te édesapád?
Mondotta a kígyó:
- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.
Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.
Továbbmennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.
Azt mondja Jancsinak a disznó:
- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi
voltam, s disznónak varázsolt.
Mondotta Jancsi:
- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Amint egy pár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:
- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, demegvarázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza az édesapámhoz.
Még egy hajításnyira sem mentek, eléjükbe toppan egy ló, s az is azt mondja Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem!
- Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem:
szavamnak állok.
Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:
- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.
Továbbmennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.
Mondja ez is Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem!
Mondotta Jancsi:
- Hadd varázsoljon, nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:
- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza az édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljönrajtam, azért varázsoltam meg mind a hármat.
Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem
messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.
A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépenkét sorba állottak, s úgy szalutáltak.
Fölmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:
- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amért engem hazahoztál, annyi ezüstöt s aranyat kínál,amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagyabroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.
Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel, s mondja lelkes szóval Jancsinak:
- Kívánj akármit, te legény! Adok neked akármit: aranyat, ezüstöt, gyémántot, amért visszahoztadegyetlen leányomat.
Mondotta Jancsi:
- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagyabrosz, amelyik az ebédlő asztalára van felterítve!
- Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem aleányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát,s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod ezéletben.
Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz.Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal,pedig színarany volt mind a négy lába, de még a fedele is. Leülnek az asztal mellé, biztatja
Jancsit a kígyókirály: egyél-igyál, fiam!
Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, elég az, hogykerül-fordul az asztal körül a kígyókirály leánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik,mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép leány, de olyan szép, hogyJancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.
Megszólal a leány:
- Csudálkozol ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, kit hazahoztál.
- Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha elébb látlak, bizonynem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.
Mondja a kígyókirály:
- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a leányt is, s adok mellé tengerkincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.
De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony.
Mindjárt nagy lakodalmat csaptak - hét álló nap s hét éjjel táncoltak. Akkor a fiatalok hatlovashintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár;kétfelől a hintó mellett: hét regement gyalogkatona: úgy indultak a Jancsi hazájába.
De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot.
Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint akígyókirályé.
Beleköltöztették a Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután: kezét-lábát összekalácsolta,*úgy élt, mint egy királyné.

Itt a vége - fuss el véle!
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek A kincses bojtár

images



Benedek Elek
A kincses bojtár​


Volt egyszer egy juhász, annak egy kutyája. Ennek a kutyának kilenc kölyke lett, s a juhász szeretett volna azokból egy párt felnevelni, de a kutya, úgy látszik, megszimatolta: a gazdája majd az ő kölykeit világgá kergeti, s mind a kilenc kölykével behúzódott egy sziklának a barlangjába. Hanem a barlangnak olyan szűk nyílása volt, hogy oda csak négykézláb lehetett bemenni. Próbálta a juhász, próbálta a kisbojtárja is, hogy bemásszanak a barlangba, de a kutya mindig rájuk morgott nagy mérgesen, s mit volt mit nem tenni, békén kellett hogy hagyják a kilenc kölykével.
Egyszer a kutya mégis kijött a barlangból: kikergette onnét az éhség. Akkor aztán a kisbojtár bemászott, de amint mászott, a kölykek is húzódtak mind hátrább-hátrább, s egyszerre csak lepottyantak egy sötét pincébe.
Kimegy a kisbojtár, mondja a gazdájának, hogy mi történt.
- Hiszen az nem baj - mondá a juhász. - Mindjárt kerítek egy kötelet, annálfogva lemehetsz a pincébe.
Hamarosan kerítettek is egy jó hosszú kötelet. A kisbojtár visszamászott a barlangba, s a kötélen leereszkedett a pincébe.
Hej, Uram, Jézus, mi volt ott!
Volt ott ezer boroshordó is, ha nem több. De ugyancsak rég lehettek ott azok a hordók, mert valamennyi hordónak a fája el volt rothadva, s a bor a maga bőrében állott. Kiveszi a kisbojtár a fanyelű bicskáját, beleszúr a hordóba, s hát csakugyan folyik a bor. De milyen bor! Édes, mint a cseppentett méz, s erős, de olyan erős, hogy csak egyet-kettőt kortyintott belőle, s egyszeriben tulipiros kedve kerekedett.
Továbbmegy a kisbojtár a pincében. Vizsgálódik, nézelődik mindenfelé, s hát annyi a kád, hogy a szeme sem tudja ellepni. Színültig tele volt mindegyik arannyal, ezüsttel. Kivette az inget a nyakából, telemerte sárig arannyal, összebogozta kötéllel, melléje kötött még két kutyakölyköt, s felhúzatta a juhásszal.
Amikor ez megvolt, a juhász megint leeresztette a kötelet, s felhúzta a kisbojtárt is.
- Hej, gazduram - mondá fenn a kisbojtár -, mi tenger bor, mi tenger kincs van odalenn! Annyit még emberi szem nem látott!
De a juhász még nem is szólhatott erre, s hát kimászik a barlangól egy fekete ember, még az ördögnél is feketébb, s azt mondja a kisbojtárnak:
- HIszen köszönd az Istenednek, hogy a pincében nem találtalak, mert ott hagytad volna a fogadat! Csak gyere még egyszer vissza!
Azzal a fekete ember visszament a barlangba, a juhász meg a kisbojtár a nyájhoz.
Telik-múlik az idő, eltelik több esztendő, a kisbojtár nagy legénnyé cseperedik, a juhász jobblétre szenderedik, s a bojtár kapja kezére a nyájat. Hanem ahogy az idő eltelt, éppen úgy elfogyott a pénz is.
Egyszer bemegy a bojtár a csárdába, leül nagy búsan az asztal mellé, bort rendel, de rovásra, és iszogat magában. Melléje telepedik egy másik bojtárlegény, az is bort rendel rovásra, s iszogatván együtt beszédbe elegyednek, panaszkodnak, keseregnek, hogy jaj de nehéz a szegény bojtár élete.
- Hiszen - mondja a kincses bojtárlegény -, tudok én egy helyen pénzt, annyit, hogy a királynak sincs annyi. Csakhogy nehéz elhozni!
- Hol van az a pénz? - kérdi a másik bojtárlegény.
Elmondja a kincses bojtárlegény, hogy mi történt vele kisbojtár korában.
- De már egy életünk, egy halálunk - mondja a másik -, elmegyünk oda!
Mert hogy egy-két üveg bort meg is ittak, nagy kedvük, s bátorságuk kerekedett. Elmentek a barlang nyílásához, egy nagy kőhöz kötelet kötöttek, s a kötélnél fogvást leereszkedtek a pincébe. Ahogy leereszkedtek, mindjárt a boroshordónak láttak. Még nagyobb kedvük kerekedett: elkezdtek énekelni, kurjongatni. De bezzeg jött egyszeriben a fekete ember. Nekimegy a kincses bojtárnak, mondja nagy haraggal:
- Ugye megmondtam, hogy ne jöjj ide többet, mert vége az életednek!
- Hiszen próbáld meg! - rikkant a kincses bojtárlegény meg a másik is.
Megrökönyödik a fekete ember, mondja nekik megjuhászkodva:
- Jó, jó, hiszen én nem bánom, hogy idejöttetek. Nem az enyém ez a sok bor, s ez a sok kincs, hanem egy ősz öregemberé. Ha nem féltek tőle, menjetek hozzá, talán mindent nektek ád, ha jókedvében találjátok.
Továbbmennek a legények, s hát ott ül az ősz öregember egy kádnak a tetején. Köszönti a kincses bojtárlegény:
- Adj isten jó napot, öregapám!
- Adj isten, fiaim! Hát ti hogy mertek idejönni? Nem féltetek, hogy ízzé-porrá szaggatlak?
- Mi-e, öregapám? Mi nem félünk.
- Bizony ha nem féltek - mondja az ősz öregember -, a jó Isten vezérelt ide! A ti nagy bátorságotok felszabadít engem az átok alól. Mert úgy tudjátok meg, arra voltam átkozva, hogy örökké éljek ebben a sötét pincében, e tenger kincs között, de ne nyúlhassak pénzhez soha.
Abban a pillanatban megvilágosodott a pince. Az ősz öregember hová, hová nem: eltűnt, s a pince oldalában színarany grádics nyílt meg, amelyen szépen fel lehetett menni a világba. Amit felvihettek, felvittek a legények, de ha ezer esztendeig éltek volna, akkor sem tudták volna felhordani a maguk emberségéből.
Mit gondoltak, mit nem. Elmentek a királyhoz, s jelentették neki, hogy ha szereti a jó bort s a csengő sárga aranyat, ami szekeres marhája van, küldje ide meg ide, még a hetvenhetedik maradéka sem lát szükséget.
Bezzeg, hogy a királyt nem kellett biztatni. A drága sok bort, a teméntelen aranyat és ezüstöt elhordatta, a kincses bojtárt fiának fogadta, neki adta egyetlenegy leányát, a másik bojtárt pedig fővezérré tette.
Aki nem hiszi, járjon utána!
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Az aranypálca



images




Benedek Elek
AZ ARANYPÁLCA

Volt egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy ő északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.
Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak.
Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott.
Alszik a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány:
- Hát te hogy kerülsz ide?
Elmondja a királyfi úgy, amint történt.
- Na - mondja a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.
Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivesz a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondja:
- Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon!
Egyszeriben tele volt a kendő étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tőlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval:
- Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor.
- Gyere, gyere - mondotta a tündér-királykisasszony -, veled megyek akkor.
S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendőt. Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:
- Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.
Volt mindjárt étel-ital, bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi:
- Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál' istennek.
Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges szép tündér.
Mondja a királyfinak:
- Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: "Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg!" - a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.
Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében.
Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak.
- No, te királyfi - mondotta az öregember -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: "Vissza!" Szépen a pálcába visszamasíroznak.
De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.
Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messziről a fiának:
- Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerről jöttél, elvette az ellenség az országomat.
- De bizony nem megyek én vissza - mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre. Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földről csudájára jártak.
Hej, istenem, örült az öreg király!
- Lám, lám - mondotta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!
Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:
- Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona.
- Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a királyfi -, nem kell azokat eltartani!
S csak kiáltott a katonáknak:
- Vissza! - s nagy trombita- s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.
No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek az aranyszőrű bárány

images


Benedek Elek

Az aranyszőrű bárány


Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt,mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegényembert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sokgyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt amásnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. Alegkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész napácsorognak, ő bizony - azt mondta az édesapjának - elmegy világgá, s addig megsem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, haddmenjen: eggyel kevesebb kenyér&shy;pusztító lesz a háznál.
Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélthegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy vana faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, smost éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhos&shy;gazdához, selémondta, hogy mi jóba jár.
- Éppen jókor jöttél - mondá a gazda -, mert elcsaptam ajuhászomat. Hát, hallod-e, én fel&shy;fogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöda juhaimat, bizony meg nem bánod.
Megalkudtak, hogy ha esztend’ ilyenkor a nyájból egy semhibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s mégkét nap.
- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a legény, s kezetcsaptak magyarosan.
A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jólfeltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre.
Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt azesztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna,mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juhhibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.
No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsitelálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram,Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nemmaradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogycsupa csuda.
Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, akapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhoktáncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számoltaa juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik anyájból.
- No, te legény - mondá -, megöregedtem, kenyeremnek javátmegettem, de még ilyen szol&shy;gám nem volt. Neked ígértem, neked is adom azaranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.
Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét.Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé.Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott alegény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta:
- Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram!
Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is.De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig,egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányrólgondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen abárányhoz orozkodott.* Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, svalahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, abárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközbenhajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához vanragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy abáránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is.
Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépenszóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! táncolt a bárány,bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egyasszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad asütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül:
- Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magadleány létedre?! Nesze, nesze!
Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapáta leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújtatovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány,bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentekvégig az utcán.
Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap,s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy azünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csakegyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, saz is táncolt a többi után.
A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettekkiabálni, jajgatni:
- Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk,emberek, asszonyok!
Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogyvisszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legénypedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyá&shy;ját, s táncolt a bárány,bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony,sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.
Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott alegény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egykicsit a bárány, báránnyal az egész falu.
Kérdi a korcsmárost:
- Miféle város légyen ez?
Mondja a korcsmáros:
- Ez a király városa.
Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a királyerősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett.Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni,de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint aháromnapos esős idő.
„No - gondolá a legény -, szerencsét próbálok, hátha én megtudom nevettetni.”
Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után azegész falu, de az utcán nem táncol&shy;tatta őket. Béjelenteti magát a királynál, selémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.
- Jól van, fiam - mondá a király -, próbáld meg, de ha megnem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.
- Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom -mondá a legény -, csak a király&shy;kis&shy;asszony álljon ki a tornácba.
Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányávala tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.
Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevészépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s - uccu neki bolond eszed, ami voltis, mind elveszett! - táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán asütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén apap, a pap után az egész falu.
No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király,de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól.A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról aleány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról apálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben.
Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanakmár többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy,hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak.
- Hallod-e, te juhászlegény - mondá a király -, a leányomatmegnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat.
A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta afiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. Ajuhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért stestvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 

Call Gary

Állandó Tag
Állandó Tag
Mátyás király töke

Még akkor, valamikor, Mátyás király idejében éldegélt egy szegény ember. Volt két sovány tehenkéje, azokkal dolgozta a földecskéjét. Dolgozott, dolgozott, aztán hogy, hogy nem, egyszer a földjén termett egy hatalmas marhatök. Gyönyörű szép sárga héja volt, súlyra meg akkora, hogy ha felemelte, nem bírta letenni.

Hát - gondolta a szegény ember -, hogy ha már ennyire nagy tök termett a földjén, az nem lehet véletlen. És ha nem véletlen, akkor annak oka van. Ha meg oka van, annak következménye is lesz. A következményeket meg jobb nem egyedül viselni, mert azzal nagy tökölődés van. Így hát – gondolta megint a szegény ember - elviszi a nagy tököt ajándékba Mátyás királynak, legyen az övé.
Mátyás király nagyon megörült az ajándéknak, s az ajándékozót mindjárt meg is ajándékozta egy marék pénzzel. Úgyis egyre kevesebbet ért. A világból. Jajj, nagyon megörült a szegény ember is. Vett két szép ökröcskét a marék aprópénzen - egy Csálét, meg egy Hajszot, ugye - s boldogan hazahajtotta őket. Hát csak meglátta a gazdag szomszéd, hogy a szegényember immár két szép ökörrel szántat, s a teheneit meg otthon pihenteti, s rögtön megkérdezte egy idő múlva:
– Mondja már szomszéd! Hát aztán honnét hozta kend eztet a két szép ökröt?
– Hát nem loptam én az arravalót! – felelte a szegény ember, s kiköpött a pipája mellől. Kiköpött úgy nézett ki, mint aki nem sértődött meg, hisz ismerte jól a gazdag szomszéd észjárását. Aztán meg is szólalt, s elmesélte szóról-szóra miként termett a földjén az a szép óriás marhatök, miként találta meg, miként morfondírozott – aj, milyen szép hangja volt, azám, s aztán hogyan jött rá - az ötlet, ugye -, hogy ezzel biz a királyt, éppen Mátyás királyt kell megajándékoznia. Így aztán lassan eljutott oda, hogy tőle kapta az ökrök pénzét.
No, gondolta magában a gazdag ember:

– Hej, ha ez a szegény szomszéd azért az egy tökért ekkora ajándékot kapott, mekkora ajándékot kapok én, ha elviszem neki a két szép címeres ökrömet?

No, nem is maradt annyiban. Beállított ám a királyhoz, hogy ő ajándékot hozott. Elhozta a legszebb ökröket.
Mátyás király végignézett mindhármukon, s gondolkodóba esett, de nem mutatta. Aztán a végén eldöntötte, s megtapogatta az ökröket, s azt mondta:
– Igen szép állatok. Ilyen szépet még nem is láttam. Ez bizony különleges ajándékot kíván, mert én biz azt nem kívánhatom, hogy üres kézzel menjen haza.
Akkor aztán a király elővette és megmutatta a gazdagnak az óriás tökét, s azt kérdezte:

– Hát kend látott-e már ekkora csudanagy tököt?

– Nem, soha nem láttam – felelte a gazdag ember.
– No, ha nem látott, akkor ez legyen a kendé! – mondta Mátyás király.

Így hát a gazdag ember nem ment haza üres kézzel, hanem ment Mátyás óriás tökével.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
images

Benedek Elek
Szépike




Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengereninnét, volt egyszer egy kereskedő és annak három lánya.
Egyszer ez a kereskedő messze útra indult, de minekelőtte útra keltvolna, megkérdezte a leányaitól, hogy mit hozzon nekik.
A két nagyobbik leány csupa drágaholmit kívánt, selyemruhát, selyemcipellőt, gyémánt fülbevalót, drágakövesgyűrűket,
a kisebbik azonban, akinekSzépike volt a neve, csak három szál rózsát kért.
– Csak három szál rózsát? – kérdezte az apja csodálkozva.
– Azt, édesapám, azt.
Na, elbúcsúzott a kereskedő a leányaitól, felült egy rengeteg nagyhajóra, azt vitte, vitte, heteken, hónapokon át, amikor
aztán szárazföldet ért, gyalogszerrel vágott neki a világnak.
Ment, mendegélt egy nagy pusztaságon, addig ment, amíg el nemesteledett. Volt ezen a pusztaságon egy gyönyörűséges
szép palota, de másféle ház nem.Gondolta magában a kereskedő, bemegy a palotába, hátha szállást találna ottéjszakára.
Fölment a garádicson (éppen hetvenhét volt), de sehol egy lelket nemlátott; aztán bement a palotába, ment egyik szobából a
másikba, de itt sem talált egy lelket sem, pedig végigment vagy százszobán. Egy szobában meg volt terítve az asztal, volt
rajta étel-ital elegendő; őbizony letelepedett az asztal mellé, evett-ivott amennyi belefért.Ehetett-ihatott, senki meg
nem háborította. A szomszédszobában volt ágy is, az is megvetve, csak bele kellett feküdni, hát bele isfeküdt. Reggel,
ahogy felkelt, átment az ebédlőszobába,az asztalon párolgott a jó meleg kávé, friss kalács melléje, de bizony volt ott
debreceni paprikás szalonna is – bizony, ha volt, lenyomtatta vele akávét.
„De már csak megkeresem ennek a palotának a gazdáját” – mondotta magábana kereskedő. Hiszen kereshette, nyoma sem
volt itt sem élőnek, sem holtnak.Aztán kiment a kertbe, hátha ott talál valakit. Na, volt itt virág rengeteg,hogy a szeme
nem győzte belepni, szebbnélszebb, gyönyörűbbnél gyönyörűbb, de ember, az nem volt.Amint járt-kelt a kertben, egyszerre
csak megpillantott három rózsát, de olyan szépet, amilyet még világonvaló életében nem látott.
„No – gondolta magában –, ezt a három rózsát hazaviszem Szépikének. Hej,lesz majd öröme!”
De ahogy hozzányúlt a rózsához, csak kiugrik a rózsabokorból egyrettentő csúf szörnyeteg, sem ember, sem állat, s rákiált:
- Hé! Mit akarsz? Hát azzal köszönöd meg a szállást, hogy el akarodvinni a legszebb rózsáimat?
Megijedt a kereskedő szörnyen, alig tudta elhebegni, hogy a legkisebbiklányának három
rózsát ígért.
- No, ha ígértél, vidd el kertem legszebb három rózsáját, de ennek az azára, hogy három nap múlva itt legyen a leányod,
máskülönben szörnyű halálnakhalálával halsz meg.
Hazaindult a kereskedő nagy búsan, vitte a három szál rózsát, de bezzegeszébe sem jutott, hogy a két idősebbik
leányának vegyen valamit.
Mikor aztán hazaért, elkeseregte, hogy hol járt, merre járt, s mitörtént vele.
– Sose búsuljon, édesapám – vigasztalta Szépike – , akárki s akármilegyen az a szörnyeteg,
nem félek tőle.
Még aznap hajóra ült Szépike, vitte a hajó, vitte, aztán szárazföldetért, s estére a palotába ért.Hát, uram, teremtőm, ott várta
a szörnyeteg a palota előtt, szépen karon fogta Szépikét, úgy vezetteföl a hetvenhét garádicson, aztán végigvezette a
szobákon, a századik szobának az ajtajárará volt írva ragyogó aranybetűkkel: „
Szépikeszobája”.
– Hát te honnét tudod, hogy az én nevem Szépike? Ki mondta meg neked?
– Nem mondta meg nekem senki – válaszolt a szörnyeteg, s mosolygott, deolyan csudálatosan mosolygott.
Telt-múlt az idő, a szörnyeteg oly szépen, oly kedvesen bánt Szépikével,mint a hímes tojással, de azért Szépike egyszer
mégis elkezdett sóhajtozni.
– Miért sóhajtozol, Szépike?
– Szeretném látni az édesapámat s a testvéreimet – mondta Szépike.
– Hiszen ha csak ennyi a kívánságod, este, mikor lefekszel, tedd agyűrűdet egy pohár alá, gondold, hogy otthon vagy,
s egyszeriben otthon leszel. Dehárom nap múlva gyere vissza, mert különben szörnyű halálnak halálával hal megaz édesapád.
Hát csakugyan egy szempillantás múlva otthon is volt Szépike, selmondta, hogy milyen jó dolga van a palotában. Bezzeg
hogy megirigyelték a testvérei, shogy vissza ne mehessen, elzárták egy szobában, s ők maguk mentek el helyette.
De Szépike addig mesterkedett,hogy kiszabadult a fogságból, s egyszeriben útnak eredt. Megérkezik a palotába,
s hát, egy lelket sem talál ott,sem a palotában, sem a kertben. Tűvé tett minden bokrot, s amikor már bejárta akertnek minden
zegét-zugát, akkor találta meg a szörnyeteget a kert szélén egy árokban,ott feküdt halálra vártan.
Szépike ráborult a szörnyetegre, sírt keservesen, s ébresztgette:
- Ébredj, ébredj, nyisd fel szemed, lásd, itt vagyok, tied vagyok, tiedleszek koporsóm bezártuáig!
S ím, halljatok csudát, a szörnyeteg felnyitotta a szemét, s abban apillanatban deli szép királyfivá lett, a palota
megtelt emberekkel, szólott a muzsika, hogy csak úgy zengett a helyiség.
Aztán elmondta a királyfi Szépikének, hogy őt egy gonosz tündérvarázsolta szörnyeteggé, s addig kellett annak maradnia,
amíg egy szép leány önként nem lesz a felesége.
Még aznap nagy lakodalmat csaptak, elhozták Szépike apját, testvéreitis, ott éltek azok is, amíg meg nem haltak.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek

PRÜCSÖK

Volt egyszer egy csizmadia meg egy varga. Szegényebbek voltak a templom egerénél.Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja egyszer a csizmadia a vargának:
-Az ördög éhezzék többet, komám. Nem megy a mesterség, hát szerezzünk pénzt,úgy, ahogy lehet.
Összeülnek,tanakodnak, s kifundálják, hogy a varga a bíró hat szép pejcsikaját elvezeti azerdőbe, ott egy jó sűrű helyen fához köti, a csizmadia pedig egy régi könyvből,mintha csak abba bele volna írva, kiolvassa jó pénzért a bírónak, hogy hol találhatja meg a lovait.
Hát éppen úgy csinálták, ahogy elegyezték egymás közt. A varga elvezette a bíró hatlovát, vitte az erdőbe, s ott egy jó sűrű helyen megkötötte egy fához. Keresika lovakat mindenfelé, elmennek a hetedik vármegyébe is, nem találják. Bezzeg ment a csizmadia a bíróhoz, s mondta
-No, bíró uram, mit fizet, ha nyomra vezetem?
Ígérta bíró háromszáz forintot. Azzal csak elévett a csizmadia egy régi könyvet,tele volt az írva nagy ákombákom betűkkel, s elkezdett silabizálni:
-Odafel a havason, Fenyős patakától száz lépésre, annak a nagy sűrűségnek aközepén egy bükkfához van kötve mind a hat ló. Ottan megtalálják.

Nekikészül az egész falu, mennek mind az erdőbe, ki fokossal, ki baltával, ki kétágú villával. Hát amikor odaértek, szemük-szájuk elállott az álmélkodástól.Csakugyan ott volt mind a hat ló, egy bükkfához kötve. A bíró nagy örömében mindjárt kifizette a csizmadiának a háromszáz pengő forintot, s híre ment azegész országban, még azon is túl, hogy Prücsök uramnak, mert így hívták a csizmadiát, van egy mágiáskönyve, s olyan nem történhetik a világon,hogy ő abból a könyvből ki ne olvassa.
Meghallja ezt a király is, s megörült erősen, mert a királyné éppen akkoriban vesztetteel a legkedvesebb gyűrűjét, s egész betege lett, annyit sírt miatta. Azt mondták, a doktorok, hogy azt a gyűrűt a föld feneke alól is elé kell keríteni,mert különben a királyné meghal szörnyű bánatában. Na, a király egyszeriben befogat hat aranyszőrű paripát bársonyos, üveges hintóba, s küld a hintóval egy regement katonát, nehogy Prücsök uramnak valami baja essék.
Megérkezik a hintó Prücsök uramhoz, kiszáll belőle az udvarmester, mert az ült benne, s jelenti nagy alázatosan Prücsöknek, hogy a király küldött érte, ne is gondolkozzék, csak vegye a mágiáskönyvét, üljön a hintóba, s jöjjön, mert nagybaj van az udvarban, azon csak ő segíthet egyedül.
Haj,istenem, megijedt Prücsök, kékült-zöldült, reszketett, mint a nyárfalevél: most kitudódik az ő hitványsága. Elkezdett szabadkozni, hogy tud ám ő valamit, denem sokat. A mágiáskönyvét, amiben a tudománya volt, elvesztette.
-Már tud, vagy nem - mondotta az udvarmester -, kendnek jönnie kell, Prücsök uram, mert ha kend nélkül megyek vissza, a király fejemet veteti.
Mit volt mit tenni, menni kellett Prücsöknek. Keserves könnyhullatások köztel búcsúzott a feleségétől, a gyermekeitől, el a varga komájától, hogy őt jól megnézzék most, mert többet úgysem látják. Beült a bársonyos hintóba nagybúsan, egész úton szavát sem vehette az udvarmester.
Megérkeznek az udvarba, ott a király nagy örömmel fogadja.
-Isten hozta kendet, híres Prücsök János!
S mindjárt elmondja, hogy mi történt. Ezelőtt egy héttel úgy eltűnt a királyné legkedvesebb gyűrűje, mintha a föld nyelte volna el.
-Úgy tudja meg, Prücsök uram, ha megtalálja ezt a gyűrűt, hat szekér aranyat méretek kendnek.
Mondja Prücsök János:
-Megpróbálom, felséges királyom, ámbátor nem hiszem, hogy megtalálom.
Aztán arra kérte a királyt, hogy csak zárassa be őt egy szobába, hadd gondolkozzékott három napig. Beleegyezett a király jó szívvel, hogyne egyezett volna!Bevezette Prücsök uramat a legszebb szobába, ottan leültette aranylócára, s küldött neki annyi ételt-italt, hogy azt sem tudta szegény feje, mit egyék-igyék.
Eltelik egy nap, de Prücsök uram nem talált ki semmit. Nem is gondolkozott, hiszen úgyis hiábavaló lett volna. Eltelik a második nap, jő a harmadik, s szörnyű nagybúnak ereszkedett szegény Prücsök.
"Hej,istenem, istenem - gondolta magában -, ennek a jó életnek mindjárt vége lesz, s ha ki nem találom, hol a gyűrű, a király még karóba húzatja a fejemet, szörnyű nagy haragjában!"
Mit gondolt, mit nem, harmadik este, mikor az utolsó vacsorát hozták, azt gondolja magában, hogy megszámlálja, hány fogást eszik utoljára.
Bejönaz inas az első fogással, s mondja Prücsök hangosan.
-Itt jön az első.
De az inas erre a szóra úgy megijedt, hogy szinte leejtette a tányért a kezéből. Kiszalad a konyhára nagy lelkendezve, s mondja a szakácsnak meg a kuktának:
-Jaj, jaj, végünk van, az a mágiásember tudja, hogy mi loptuk el a gyűrűt!
Mert közbe legyen mondva, csakugyan az inas, a szakács meg a kukta lopta el akirályné gyűrűjét.
-Hát honnét tudja? Mit mondott? - kérdezte a szakács.
-Azt mondta: itt jön az első.
Megegyeznek,hogy a második fogást vigye be a szakács. Hadd lássák, mond-e annak valamit.
Amint belép a szakács, mondja Prücsök uram:
-Itt jön a második.
Nagyijedten lecsapja a szakács a tányért, kiszalad a konyhára.
-Jaj, végünk van, igazán tudja, hogy mi loptuk el. Nekem azt mondta: itt jő a második.
-No, majd meglátom, mit mond nekem - mondotta a kukta, s ő ment be a harmadik fogással.
Bezzeg hogy azt mondta:
-Itt jön a harmadik.
De már a kukta úgy megijedt, hogy a kezéből kiesett a tányér. Térdre esett Prücsökuram előtt, s megvallotta nagy sírva, hogy ők lopták el hárman a gyűrűt. Arra beszaladt a szakács is, az inas is, azok is térdre estek előtte, s összetett kézzel kérték, hogy ne árulja el, s adnak hárman háromszáz-háromszáz forintot.
Gondolta magában Prücsök, az is jó a hat szekér arany mellett. Előadatta a gyűrűt, aztán beledugta egy jó darab kenyérbélbe, s mikor éppen az ablaka alatt mentek el a király pulykái, a kenyér belét ledobta. Ott mindjárt fölkapta egy nagy pulyka,s lenyelte. Ment mindjárt Prücsök uram nagy örömmel a királyhoz:
-Felséges királyom, megvan a gyűrű, ölesse le azt a pulykát, ni, annak azúzájában megtalálja.
Megöletik a pulykát, felhasítják a zúzáját, s hát csakugyan kifordul belőle a karikagyűrű.
Szaladnak a gyűrűvel a királynéhoz.
-Felséges királyné, megvan a gyűrű.
S hát abban a szempillantásban, mintha csak letörülték volna róla a betegséget,egyszeriben felvidult, jobban lett.
De hiszen lett egyszerre Prücsök uramnak becsülete. Hat nagy szekeret színig töltetett arannyal a király. Bársonyos hintóba ültette Prücsök uramat, melléjerendelte az udvarmestert s egy regiment katonát, nehogy a temérdek sok aranyat elrabolhassák.
Amint mennek az úton, egyszerre csak mi jut, mi nem jut az udvarmester eszébe,gondolja magában: "Megállj te mágiás csizmadia, megtréfállak!"
Leszálla hintóból, meglát a földön egy prücsköt, fölveszi, jó szorosan a markábaszorítja, s kérdi Prücsök uramtó
-Na, Prücsök uram, ha olyan nagy a tudománya, mondja meg, hogy mi van a markomban?
Gondolkozik Prücsök, vakarja a fejét, s azt mondja nagy kínjában:
-Na most, Prücsök, megszorultál!
-Az ám - mondja az udvarmester -, csakugyan prücsök van a markomban. Mégis nagya kend tudománya.
Azzal kinyitja a markát, s mutatja Prücsök uramnak: itt a prücsök.
Eközben hazaértek, behordották Prücsök uram házába a tenger sok aranyat, összecsődül tcsodájára az egész falu. De bezzeg Prücsök uram nem sajnálta az aranyat. Két marékkal osztotta boldognak, boldogtalannak. Legtöbbet adott a vargának, a varga után a bírónak. De jövendőmondásért hiába jöttek hozzá, mindenkinek aztmondta:

-Elveszett a mágiáskönyv.
Ha a mágiáskönyv el nem veszett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 

Csatolások

  • prücsök.png
    prücsök.png
    85.1 KB · Olvasás: 5
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Az aranylúd


aranylud.jpg





Benedek Elek

Az aranylúd

Volt egyszer egy ember, annak volt három fia. A legkisebbet Tökfejnek hívtak. Tökfejt mindig megvetették, csúfolták, és minden alkalommal megalázták.
Történt, hogy a legidősebb az erdőre akart menni fát vágni,de mielőtt elment, jó, finom tojáslepényt és egy üveg bort adott néki az anyja,hogy ne éhezzék vagy szomjazzék.
Mikor az erdőbe ért, találkozott egy öregemberkével, az jónapot kívánt és azt mondta:
- Adj a zsebedből egy darab tojáslepényt, meg hadd igyam egykorty bort, olyan éhes és szomjas vagyok.
Az okos fiú azonban felelt:
- Ha odaadom a lepényemet és boromat, magamnak nem lesz semmi kotródj! – Azzal otthagyta az emberkét.
Mikor elkezdett egy fát döngetni, egyszerre melléje vágott,a fejsze a karját érte, hát haza kellett menjen bekötözni. Ezt az ősz emberke okozta.
Aztán kiment a másik az erdőre, és az anyja neki is adott,mint az előbbinek, tojáslepényt meg egy üveg bort.
Ő is találkozott az öregemberkével, tőle is kért egy darab lepényt meg egy korty bort.
De a fiú haragosan felelt:
- Amint neked adok, az majd hiányzik nekem, kotródj! – Azzalotthagyta az emberkét, és továbbment.
A büntetés nem maradt el, mert amikor egypár csapást mért a fára, combjába vágott, úgy kellett őt hazavinni.
Ekkor azt mondja Tökfej:
- Édesapám, hadd menjek ki én is vágni.
Az apja felelt:
- Bátyáid rosszul jártak vele, ne menj, úgysem tudsz tehozzá.
Tökfej addig kunyerált, míg az apa végre így szólt:
- No, hát eredj, majd okulsz a károdon.
Az anya adott neki is lepényt, melyet vízzel sütött hamuból,és egy üveg savanyú sört.
Mikor az erdőbe és Tökfej, vele is találkozott az öregemberke, köszönt neki, és azt mondta:
- Adj egy darab lepényt meg egy kortyot az üvegedből, olyan éhes és szomjas vagyok.
Felelt Tökfej:
- Csak hamulepényem van és savanyú söröm, ha nem átallod,üljünk le és együnk.
Leültek. Tökfej előveszi hamulepényét, hát, finom tojáslepény lett belőle, és a savanyú sörből jó bor lett. Ettek-ittak, aztán így szólt az emberke:
- Mert olyan jó szíved van, és szereted megosztani a magadét, szerencsét akarok neked adni. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, gyökerében valamit találsz. – Azzal az emberke jó egészséget kívánt és eltűnt.
Tökfej odament, kivágta a fát, és mikor eldőlt, a gyökéren ült egy lúd, melynek tiszta arany volt a tolla. Kapta, magával vitte, és bement egy korcsmába ott meg akart hálni.
A korcsmárosnak volt három leánya, azok látták a ludat,kíváncsiak lettek, milyen csodás madár ez, és szerettek volna szerezni egyet a tollából.
A legidősebb azt gondolta:”Majd lesz alkalom, hogy kitéphetek magamnak egy szál tollat.”
Mikor Tökfej egyszer kiment, megfogta a ludat a szárnyánál,hát, ujja, keze rajta maradt.
Nem sokkal rá jött a másik leány is, annak sem volt egyéb gondja, csak hogy egy aranytollat vegyen magának, de alig érintette meg testvérét, ő is odaragadt.
Végül jött a harmadik is hasonló szándékkal, odakiáltanak azok:
- Maradj, az istenért, maradj! – De ő nem tudta, miért maradjon, azt gondolta:”Ha ők ott vannak, én is ott lehetek.” Odafutott, és mikor megérintette a nénjét, odaragadt hozzá. Az egész éjjelt a lúd mellett kellett nekik tölteni.
Másnap reggel fogta Tökfej a ludat, elment, semmit nem törődve a három leánnyal, akik a lúdón lógtak. Ezeknek mindig utána kellett szaladniuk jobbra-balra, amerre csak csetlett-botlott.
A mezőn eléje jött egy pap. Mikor meglátta ezt a különös jelenetet, így szólt:
- Nem szégyenllitek magatokat, csúf leányok, mit szaladtok ez után a fiatal legény után mező hossza, illik az?
Azzal megfogta a legifjabbat a kezét, vissza akarta rántani,de amikor megérintette, ő is odaragadt, és utána kellett neki is futni.
Nemsokára jött a kántor, és látta, hogyan fut a pap a három lány után. Elcsodálkozott és azt kiáltotta:
- Ej, plébános uram, hová-hová oly sietve?! – Aztán nekiiramodott, megfogta a papot a kabátujján, hát lám, ő is odatapadt. Mikor azaz öt úgy szép sorban egymás után ugrándozott, jött két paraszt fejszével a mezőről, a pap odakiált nekik, és kérte őket, szabadítsák meg őt és a kántort.Alig érintették meg a kántort, ők is rajtaragadtak, s most heten szaladtakTökfej lúdja után.
Egy városba értek, ott egy király uralkodott, annak volt egy leánya, aki olyan komoly volt, hogy senki sem nevettethette meg. Azért kiadta a király a parancsot, hogy aki megnevetteti, az el is veheti. Mikor Tökfej ezt hallotta, a lúdjával meg a lógósaival elment a királyleány elé, amikor az látta a hét embert sorban egymás után szaladni, hangosan felkacagott, aztán abba sem akarta hagyni a nevetést. De mikor Tökfej mátkául kérte, a királynak nem tetszett a vő, mindenféle kifogásokat tett, végre azt mondta, hogy hozzon nekiegy embert, aki egy tele pince bort ki tudna inni.
Tökfej az ősz emberkére gondolt, az kisegíthetné, kiment azerdőre, és azon a helyen, ahol a fát kivágta, látott egy embert ülni, aki nagyon szomorú arcot vágott. Kérdi Tökfej, hogy mi bántja annyira a szívét.Ekkor felelt az ember:
- Olyan szomjas vagyok, és nem csillapíthatom a szomjúságomat, a hideg vizet nem bírom meg, egy hordó bort már kiittam, de mi egy csepp a tengerhez képest?
- Segíthetek rajtad – mondta Tökfej -, gyere velem, ihatsz jóllakásig.
Aztán elvezette őt a király pincéjébe, az ember nekigyürkőzött a nagy hordónak, ivott, ivott, hogy a vékonya is fájt, még egy nap sem telt le, kiürítette az egész pincét.
Tökfej megint kérte mátkáját, de a király bosszankodott,hogy olyan vásott fickó, akit mindenki Tökfejnek hív, vegye el az ő lányát. Hát új feltételeket szabott: hozzon egy embert, aki egy egész hegy kenyeret meg bír enni.
Tökfej nem gondolkodott sokat, hanem ment mindjárt az erdőbe: ott, ugyanazon a helyen ült egy ember, az erősen szorította a testét egy szíjjal, s nagyon savanyú arcot vágott, és azt mondta:
- Egy egész kemence fűrészporkenyeret ettem meg, de mit használ, ha olyan éhes az ember, mint én, a gyomrom üres marad, és össze kell magamat szorítanom, ha nem akarok éhen halni!
Tökfej megörült ennek, és azt mondta:
- Kelj fel, gyere velem, jóllakhatol.
Elvezette a király udvarába, aki egész birodalmában minden lisztet összehordatott, és abból egy szörnyű nagy hegy kenyeret süttetett, de az erdőből jött ember csak eléje állt, kezdett enni, és egy nap alatt eltűnt a hegy.
Tökfej harmadszor is megkérte a mátkáját, de a király mégegyszer keresett kibúvót, és kért egy hajót, mely szárazon is, vízen is egyaránt mehet.
- Mihelyt te azon hozzám vitorlázol – mondta -, mindjárt feleséged lehet a lányom.
Tökfej egyenesen az erdőnek tartott, ott ült az öreg, ősz emberke, akinek azt a lepényt adta, és így szólt:
- Ittam helyetted, ettem helyetted, a hajót is megadom,
Mindezt azért teszem, mert könyörületes voltál irántam.
Akkor odaadtam neki a hajót, mely vízen is, szárazon is mehetett. Mikor a király ezt látta, nem tagadhatta meg tovább Tökfejtől a leányát.
Megtartották a lakodalmat, a király halála után pedig Tökfej örökölte a birodalmat, és még sokáig élt boldogan a feleségével.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
ARANYV~1.JPG


Benedek Elek
Az aranyvessző

Hamar ide, gyerekek, telepedjetek le köröttem: ki a padra,ki a pad alá, ki ahol helyet talál, aki nem talál, álljon, ha nem áll,szaladjon, de úgy, hogy mégis itt maradjon. Így, most fül legyen minden gyerek,hadd mesélek az aranyvesszőről. Igen, az aranyvesszőről. Mit gondoltok, mekkora volt az aranyvessző? Icike-picike, hajlékony, mint a nádszál, éppen olyan forma,mint ez a fűzfavessző a kezemben.
No de most már igazán kezdem. Kezdem, kezdem, hol is kezdem?Bezzeg hogy az Óperenciás-tengeren túl kezdem. Ne féljetek, gyerekek,visszatérek estére, ha estére nem, holnap reggelre, ha holnapra nem, vaskedden.Vissza én, bizonyosan visszatérek.
Volt egyszer egy szegény ember. De milyen szegény volt!Gyereke annyi, mint rostán a lyuk, még eggyel több, kenyér az asztalfiában mikor volt, mikor nem, többször nem, mint igen. Bucsálódott a szegény ember,mit tudjon csinálni, merre forduljon, hiszen ez a sok gyerek éhen hal, hacsak jobbra nem fordul a sorsa. Gondolta magában: elindul világgá, szerencsétpróbálni, de kire hagyja az apró gyerekeket, mikor az anyjuk meghalt szegény?
Búsult a szegény ember, de olyan erősen, hogy szinte meghasadt a szíve nagy, erős bújában, a gyerekek meg sírtak-ríttak éjjel-nappal és a sok éhezéstől alig állottak már a lábukon.
- De már ezt tovább nem nézhetem – szólalt meg egyszer a legkisebb fia Petike. Igen, Petike, a kis hüvelyk Petike, aki olyan csöpp egy gyerek volt, hogy alig látszott ki a földből.
- Mit motyogsz, te gyerek? – kérdezte az apja.
- Azt, édesapám, uram, hogy én tovább nem nézhetem a testvéreim éhezését, elmegyek szerencsét próbálni.
Nagy volt a bánata a szegény embernek, de mégsem tudta megállani a kacagást.
- Ó, te macskabéka, te! Te akarsz szerencsét próbálni?Hiszen még ki sem látszol a földből. Ki fogadna föl téged?
- Már fogadnak, nem fogadnak, én megyek.
- Hát menj isten hírével, majd visszafordulsz, tudom, a szomszéd falu határánál se mégy tovább.
Petike nem szólt erre semmit. Nyakába vette a tarisznyáját,abba tett egy karéj kenyeret, egypár szem szilvát, aztán szépen elbúcsúzott apjától, testvéreitől, s elindult világgá.
Mikor a falu kapuján túl volt, még egyszer visszafordult, és elbúcsúzott a házaktól is. Aztán ott állt az árok mellett, az út mentén egy rezgő nyárfa magasodott éppen előtte. Olyan szomorúan hajtogatta az ágait. Megis állott Petike, s egyszer csak egy vékony, hajlós ág letörött, s éppen Petike tarisznyájába esett. Szegény Petikének úgy tetszett, mintha azok az ezüstös,reszkető levelek súgtak volna valamit őneki. Talán éppen ezt


Vidd el ezt az ágat, vidd el,
Sok hasznátveszed még, hidd el.

El is vitte Petike. Szépen elhelyezte tarisznyácskájában a karéj kenyér meg a szilvaszemek közé, csak az egyik vége kandikált ki egy kicsit.
Most már csakugyan elindult világgá. Ment, mendegélt Petike hegyeken-völgyeken által, s egyszerre csak beért egy nagy rengeteg erőbe.Gondolta, meghál egy fa tövében, innét már úgysem jut ki a napvilágra. Alighogy erre gondolt, egy csorgós kúthoz ért. Éppen egy nagy bükkfa tövében volt ez a kút,mintha csak a Petike örömére fogták volna köpübe az áldott jó forrásvizet. Hogy megörült szegény Petike! Istenem, hogy megörült! Éhes is volt, szomjas is volt, fárad tis volt. Kivette tarisznyájából a karéj kenyeret meg a szilvát, megette felét a kenyérnek is, szilvának is, aztán nekidűlt a kút csorgójának, hogy igyék aforrásvízből. Az ám, de a tarisznyát nem vette ki a nyakából, s amint a kútnakdűlt a nyárfaág kifordult belőle, s a kútba esett.
Hej, ez volt csak a nagy szomorúság! Úgy fájt a szíve Petikének, mintha csak valami nagy drágáságot ejtett volna a kútba. Hanem a szomorúsága hamar örömre fordult Halljatok csak csodát, gyerekek, a nyárfavessző hirtelen fellökődött a kút fenekéről, s hát tiszta színarany volta külseje, talán bizony a belseje is! Petike ujjongva kapott a vessző után, de csak még most bámult igazán. Valami szépen, tündérséges szépen csengő hangszólalt meg a kút fenekéről, ahonnét a víz fölbugyborékolt. Nézett, nézett Petike le a kút fenekére, de semmit sem látott, csak azt a tündérséges szép hangot hallotta. Azt mondta az a tündérséges hang:
- Ne félj, te aranyos, jó fiú, csak menj tovább, ha kipihented magadat, meg se állj, míg egy másik csorgós kúthoz nem érsz.
- Ledűlt Petike a fa árnyékában, de bizony nem tudott elaludni szegény. Mind azon törte a fejét, vajon milyenforma is lehet az ajóságos tündér, aki az ő nyárfavesszejét aranyosra változtatta. Mert az csak tündér lehet, semmi más! Mikor aztán fölkelt s továbbindult, elbúcsúzott szépen attól a láthatatlan tündértől is, de még a csorgós kúttól is elbúcsúzott! S a csorgós kút olyan kedvesen csorgatta a vizet, mintha értette volna.
Ment, mendegélt Petike, s hát, mire beesteledett, ismét egy csorgós kúthoz ért.
„Na – gondolta magában -, ez bizonyosan az a csorgós kút lesz, amelyikhez az az aranyos kút igazított.” Köszöntötte illedelmesen a kutat:
- Jó estét, csorgós kút, van-e tündér benned?
Visszafelelt a csorgós kút:


Csorr-csorr, de van ám!
Hajolj fölém szaporán!


Petit sem kellett biztatni, a kút fölé hajolt, s hát,egyszerre csak megszólalt ebben is egy tündéri hang. Csudálkozott Peti, nagyot hajtott abból az áldott jó forrásvízből, s hát, hallgassatok csak ide, a kútfenekén egy arcot vett észre, de nem tündérarcot ám, hanem a magáét. Igen, az övét, hanem bajusz volt rajta! Aközben csak érzi, hogy nyúlik a keze, nyúlik alába, nyúlik az egész teste. . . Tyű, ennek a fele se tréfa! Felugrott, s örömében úgy összeütötte a bokáját, hogy a tarisznyája szíja kettészakadt, a tarisznyából a kenyér, a szilva, de még az aranyvessző is kihullott, s beleesett a kútba.
De már ezen megint elszomorodott Peti. Nagynak elég nagy, de nincs kenyere, nincs szilvája, mit eszik most már vacsorára? Hanem még jóformánbúnak sem ereszthette a fejét, hát kenyér, szilva, aranyvessző – mind felkerülta víz színére, s most a kenyér is, szilva is arannyá változott.
„Jól van, jól – dünnyögött magában Peti -, de aranykenyeret meg aranyszilvát nem ehetek! Ettől ugyan éhen halhatok.”
Még ki sem mondta, amit gondolt, akkora sódart dobott ki a kút, mint a lába, meg akkora komlós kenyeret, mint a feje.
- Ez már aztán becsület – mondta Peti, s azzal nekilátott a cipónak, a sódarnak. Nem maradt abból egy falás nem sok, annyi sem.
De most már csakugyan lefeküdt, s mindjárt úgy elaludt, minta bunda. Tudjátok-e, miféle erdő volt az az erdő, ahol Peti elaludt? Ez aTündér Erzsébet erdeje volt, s a tündérek királynője maga is mindennap eljárt a csorgós kútra. Szerette a vizét nagyon. Most is eljött a királyné, de bezzeg nagyot ámult-bámult, mikor egy idegen teremtést ott látott az erdejében.
„Na várj, megtréfállak” – gondolta a királynő. Ott hevert Peti mellett az aranyvessző, kezébe vette, s elkezdette cirókálni-morókálni a Peti arcát. Addig cirógatta, addig csiklandozta arcát, orrát, fülét, hogy egyszerre talpra ugrott Peti. Azzal összeütötte a bokáját, s azt kérdezteTündér Erzsébettől:
- Mivel lehetek szolgálatjára?
Tetszett ez a beszéd Tündér Erzsébetnek, s meg is felelt rá mindjárt:
- Éppen jól beszélsz. Ma egy hete halt meg a fővadászom,állj be helyébe, nem bánod meg.
- Itt a kezem – szólt Peti -, csakhogy nagy a baj ám,felséges tündérkirályném.
S elmondta Peti, hogy van neki egy szegény apja meg annyi testvére, mint rostán a lyuk, még eggyel több. Azokat is szeretné magával hozni, mert különben éhen vesznek otthon.
Jó szíve volt Tündér Erzsébetnek, s még aznap elhozatta Petinek az apját meg valamennyi testvérét. Az volt ám az öröm!
- Na, felséges királyném, most még csak egy kérésem van.
- Mondjad, Peti, mondjad!
- Adja vissza az aranyvesszőmet, hadd megyek vissza az elsőcsorgós kúthoz.
- Hát egy paripa kellene-e?
- Biz az is jó volna, felséges királyném.
Tündér Erzsébet mindjárt elővezettetett egy aranyszőrű paripát, Peti fölkapott rá az aranyvesszejével, s – hipp-hopp! – egy szempillantás alatt ott volt az ő kedves csorgós kútjánál. Ott a kantárt a bükkfához kötötte, azután nekidűlt a csorgós kútnak. Nézett, nézett a kútfenekére, s hát, egyszerre csak bugyborékolni kezd a kút, aztán megszólal az a tündéri hang: arra meg kettécsapódik a víz, kipattan egy olyan szép tündérkisasszony, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem!
- Ugye, visszajöttem, te tündérasszony? De velem is jössz mostan!
Egyszeriben eloldotta lovát a fától, fölkapott a hátára, a tündérkisasszonyt szépen fölemelte, s úgy visszanyargalt a Tündér Erzsébet udvarába, hogy a szél sem érte a nyomába. Még aznap megtartották a lakodalmat.Na, ez volt ám a lagzi! Híre ment hetedhét országra. Az aranyvesszőt pedig elültették, s nőtt belőle egy olyan gyönyörű arany rezgő nyárfa, hogy hetedhétországból is csudájára jártak.
Aki nem hiszi, járjon utána!


images
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek

VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA


Az aranyfogú királyfiról s a Világszép Sárkány Rózsáról mondok mesét mostannektek, gyerekek.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, hol a kurta farkú malac túr - volt egyszer egy király.Akár hiszitek, akár nem, ezé a királyé volt az egész nagy Meseország, még azon is egy sánta arasszal túl, de övé lehetett volna még egy sánta arasszal azontúl is, mégsem látta mosolyogni a királyt emberi szem. De még a királynét sem. Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk, mert az Isten nem áldotta meg őket gyermekkel, s mind azon évelődtek, kire hagyják majd nagy Meseországot.
Telt-múlt az idő, s egyszer a királyné azt látja álmában, hogy megjelenikegy ősz öregember, s mondja:

folytatás :
 

Csatolások

  • VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA.doc
    50 KB · Olvasás: 43
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Vár és forrás

image34.jpg




VÁR ÉS FORRÁs

Két tündérleány folyton afölött versengett,hogy melyik szebb kettejük közül. Mind a kettőannyira egyforma s annyira szép volt, hogysoha senki nem tudott választani közülök.
- Hát akkor - mondá egyik tündér a másiknak- másként segítsünk magunkon. Próbáljuk meg,melyik képes szebb munkát vinni véghez! Az lesz aztán a szebb is.
Az egyik tündér a Tartod nevű hegyre egy gyönyörűséges várat épített. Csak úgy ragyogott azaranytól, ezüsttől, gyémánttól. Kilencszáz ablaka volt, s folyton forgott a sarkán. Hát a másiktündér mit csinált? Forrást fakasztott a hegy tövében. Gyógyító erejű forrást. Mikor aztánmind a kettő kész volt a művével, egy öreg vándor ért oda. Ezt szólították meg bírónak, haddítéljen: melyik műve szebb.
- Ugye az én váram? - faggatá a várépítő tündér.
A vándor azonban, ki nagyon meg volt szomjúhozva, felelet helyett ivott a forrásból, segyszerre eltűnt szomjúsága, s mintha megfiatalodott volna, oly jól érezte magát.
- Ez a forrás a szebbik - mondá aztán,mikor látta, hogy a várépítő tündér nem éri be a némafelelettel -, ez a szebb, mert ez a jobb.
Dühös lett a várépítő tündér, de szörnyű dühös. Nagy dühében a hegynek fordult, s azt mondá:
- No, te hegy, megszépítelek, de szépségedet tovább nem tartod. (Azóta hívják Tartodnak ahegyet, mely a Székelyföld egyik magashegye.)
Azzal kiszedte a vár szegletköveit, s a csillogó, ragyogó várnak híre-pora sem maradt, úgyeltűnt a földszínéről.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek A csonka torony




Benedek Elek
A csonka torony


Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szegény özvegyember, s annak három fia meg egy leánya.
Lakott a szomszédjukban egy özvegyasszony,s ez azt mondta egyszer a leánynak:
- Mondd meg az apádnak, hogy vegyen feleségül engem, mert tudom, Istenem, hogy nem
bánja meg.
Mondja a leány az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony, s a szegény ember mindjárt
feleségül is vette.
No, telik-múlik az idő. Eleinte csak jó volt a mostoha, kedvébe járt az urának, a gyermekeinek
is, de két hét elteltével úgy megváltozott,mint a szél járása.
Elmegy a három nagy legény szántóba, s a gonosz mostoha csak egy vakarut* sütött a három
legénynek, s abba is valami bolondítót kevert. Odaadja a leánynak, hogy vigye el a bátyjainak,
s mikor a leány elindult, ezt mondotta magában átok képpen: „Isten adja, hogy ettől éppen a
csonka toronyig fusson mind a három!”
Megeszik a legények a vakarut, s hát úgy megvadulnak tőle! Megfutamodnak, futnak, futnak,
mint a sebes szélvész, hegyeken-völgyeken által, ország-világ ellen, s meg sem állottak a
csonka toronyig. Ez a csonka torony pedig egy elátkozott templomnak volt a tornya, nem
lakott itt senki lélek, még a madár se járt erre.
Haj, édes Jézusom! Sírt a leány keservesen,mikor látta, hogy a testvérbátyjai milyen szörnyűségesen
megvadultak. Hazament nagy sírva, elémondja az apjának, hogy mi történt, hogy ő
nem marad többet a háznál, elmegy világgá,s addig meg sem áll, míg a bátyjait fel nem
találja, ha világ végén is. Eleget az apja,hogy így s hogy úgy, majd talán hazavezéreli fiait a jó
Isten, de bizony a leány nem hallgatott az apja szavára, összeszedte váltóruháját, s elindult
világgá.
Ment, mendegélt szegény, bejárt országot,világot, de csak nem találá meg a bátyjait. Sok-sok
járás után egy kicsi házhoz ért, bement oda. Hát ott ül a góc* alatt egy öregasszony, de olyan
öreg, hogy az orra a térgyit verte. Köszön neki:
- Adjon isten jó estét, öreg anyó!
- Adjon isten neked is, édes leányom! Hátte hol jársz itt, hol a madár se jár?
Elémondja a leány, hogy miben fáradozik.Azt mondja az öregasszony:
- Hát édes leányom, én a Nap anyja vagyok,de biz’ én magam se tudlak útbaigazítani. Hírét se
hallottam a csonka toronynak; de mindjárt hazajő a fiam éjjelre, s az talán útbaigazít.
Várnak egy keveset, s hát csakugyan jő is aNap haza éjjeli szállásra. Szerencsés jó estét kíván
az anyjának, s mindjárt kérdi:
- Ki van itt, anyó? Valami emberszagot érzek.
Elésompolyodik a leány szepegve,elpanaszolja a Napnak is, hogy milyen nagy szomorúság
találta. A csonka toronyban laknak az ő bátyjai, de eddig még senki sem tudá odaigazítani,
Gondolkozik a Nap, gondolkozik sokáig, decsak nem jut eszibe, hogy merre lehet a csonka
torony. Hanem azt javallja a leánynak, hogy menjen el a Holdhoz, az talán tudja.
Megköszöni szépen a leány a jó tanácsot, s elmegy a Holdhoz. Kérdezősködik ennél is, de ez
sem tud többet a Napnál, hanem igazítja aSzélhez, ez majd bizonyosan tudja.

Megy a Szélhez, éppen otthon találja. Köszön neki, s a Szél fogadja. Kérdi tőle, merre van a
csonka torony. Gondolkozik a Szél,gondolkozik erősen, egyszer csak azt mondja:
- Tudom én, hol van. Éppen a világ végin,még azon is túl. Ülj fel hamar a hátamra, de
kapaszkodj bele jól, mert nagy útramegyünk, s sebesen kell járnunk!Felül a leány a Szél hátára,
végigsurrognak-burrognak az egész világon, még azon is túl, s
éppen a csonka torony tetején teszi le a leányt. A legények pedig éppen a templom közepén
ültek, s a leánytestvérükről beszélgettek.Az idősebb két legény a leányt okolta, hogy ők úgy
megvadultak, csak a kisebbik védelmezte.
Hej, ha ide vetődnék, mit csinálnának vele!A legidősebb azt mondotta: darabokra szaggatná;
a második: hogy ő megölné; a harmadik pedig ezt mondá:
- Én bizony megölelném, megcsókolnám, mert ő szegény semminek sem oka.
Azzal elhallgattak a legények, s hát - láss csudát! - ott terem előttük a húguk, s keserves
sírással a nyakukba borul. De bezzeg nem bántották, hanem mihelyt meglátták, az eszük is
nyiladozni kezdett, s megtudták, hogy mindennek az a gonosz mostoha az oka. Tüstént a Szél
hátára kerekedtek, azután meg gyalog osteredtek útnak, s meg sem állottak hazáig. Ahogy
beléptek az ajtón, nagyot sikolt a gonosz mostoha, s abb’ a helyben szörnyű halált hal
ijedtében. Az árvák pedig azontúl boldogul éltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Call Gary

Állandó Tag
Állandó Tag
A pap mеg a hívek







Egy еsztеndőbеn nagy volt a szárazság, еzért a falu népе misе után odagyűlt a pap köré, és fеlrótták nеki, hogy biztosan nеm kеdvеsеk imái Istеn еlőtt, mеrt hiába imádkozik oly sokat еsőért.
A pap mеg nagy bölcsеn kivágta magát, mеrt így szólt a hívеihеz:
- Tudjátok mеg, tеstvérеim, odafеntről, az égből üzеnеtеt kaptam, hogy bеszéljеm mеg vеlеtеk, mеlyik napon mеnnyi еső еssеn. Azért válaszoljatok itt most еrrе!

Azt mondta a falu еlöljárója:
- Lеgyеn holnap, hétfőn!
A pap еrrе azt fеlеltе:
- Holnap nеm jó, mеrt mеgfogadtam holnapra kalákába az еmbеrеkеt, hogy kapálják mеg a kukoricámat.
- Lеgyеn a kеdd! - mondta az еlöljáró.
A másik azt fеlеltе:
- Hát nеm láttad mеnnyi búzám van széttеrítvе a szérűbеn száradni?
- Kérjük hát szеrdára - mondta az еlöljáró.
A harmadik azt fеlеltе:
- Nеm jó a szеrda, akkor van a védszеntеm napja, és mi lеsz vеlеm, ha mеgáznak a mеghívott vеndégеk?
- Tеgyük akkor csütörtökrе - mondta az еlöljáró.
A nеgyеdik azt fеlеltе:
- Hogy is lеhеtnе csütörtökön, hát aznap еsküszik a fiam!
- Lеgyеn hát péntеkеn - mondta az еlöljáró.
Fеlugrott еrrе az ötödik, és azt mondta:
- Azt bеszélik az еmbеrеk, hogy péntеkеn mindеn dolog balul üt ki, a péntеk nеm szеrеncsés nap.
- Hát akkor, tеstvérеim, lеgyеn szombaton!
- Biz' istеn nеm. Nеm akarom szombaton. еgy üzlеttársam hajt aznap hozzám két ökröt, és ha mеgеgyеzünk, úgy járja, hogy mеg is vеndégеljеm.
еrrе a pap azt mondta:
- Hát, еmbеrеk, az lеsz a lеgjobb, ha magatok között mеgbеszélitеk, hogy mikor lеnnе a lеgjobb jövő hétеn. Aztán majd adjatok nеkеm választ.
A falu népе mеg nеm jutott dűlőrе a másik hétеn sеm, és utána sohasеm.


Azóta is akkor еsik az еső, amikor еsik.
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Szutyejev Egy zsák alma



a_vadalma_tortenete0001.jpg




Szutyejev
Egy zsák alma


Ment a Nyúl az erdőben, üres zsákkal a hátán, gombát akart szedni, meg erdei bogyókat a kisz nyuszik számára, ám sajnos, semmit sem talált: se gombát, se bogyót.
Hát, egyszer csak egy zöld tisztás közepén meglát egy vadalmafát. Az ágai csak úgy roskadoztak az érett piros almától, a földre is jutott belőle bőven. Több se kellett a Nyúlnak, kinyitotta a zsák száját, és rakni kezdte bele az almát.
Arra repült a Varjú, leszállt egy farönkre és így károgott:
- Kár! Kár! Micsoda kár! Aztán hiába jön majd ide bárki, egy árva szem almát se talál!
- Hiába károgsz, Varjú koma – mondta a Nyúl -, annyi itt az alma, hogy jut belőle mindenkinek. Az én nyuszijaim meg otthon az éhkoppot nyelik.
Teliszedi a Nyúl az egész zsákot. Nehéz volt a zsák, fel se tudta emelni. Hétrét görnyedve húzta-vonszolta az erdei ösvényen hazafelé…
Egyszer csak valami puhába ütközött a feje. Fölpillantott, hát a Medve állt előtte!
- Mi van a zsákodban? – kérdezte a Medve.
A Nyúl magához tért a nagy ijedelemből, kinyitotta a zsákot, és így szólt:
- Alma… Vadalma… Tessék, vegyél belőle, Misa bácsi, szívesen adom.
Megkóstolta a Medve az almát.
- Jó kis alma! Zamatos! – bömbölte, vett belőle egy jókora marokkal, és ment az útjára.
A Nyúl meg –hazafelé.
Megy a Nyúl az erdőben , innen is, onnan is összeszaladnak a mókusfiak, és kórusban sipogják:
- Nyuszi bácsi, kérek almát!
Mit tehetett volna,megint kinyitotta a zsák száját.
Hazafelé úton összetalálkozott régi barátjával, a Sünnel.
- Hová, hová Tüskeböki? – köszönt rá.
- Hát, tudod, gombászni indultam, de nem találok egyet sem. Üres a kosaram, nézd csak!
- Vigyél inkább almát. Vegyél nyugodtan, ne szégyelld, van belőle elég! - mondta a Nyúl, és jól megrakta almával a Sün kosarát.
Kiért a Nyúl a mezőre, hát ott sétál a Kecske a gidáival. Őket is megkínálta almával.
Ment, ment a Nyúl,de nagyon elfáradt. Már éppen leült volna valami buckára, amikor hirtelen…
- Köszönöm, barátocskám! – mondta a Vakond, és eltűnt a földalatt, az almákkal együtt.
A nyusziházban ezalatt nem győzik várni Nyúlpapát. Hogy elüsse az időt, Nyuszimama hosszú meséket mond a korgó gyomrú kicsinyeknek.
Egyszer csak kopognak.
Nyílik az ató, és ott állnak a küszöbön a mókuskölykök, kezükben egy szakajtó mogyoró.
- Tessék! A mamánk kérte, hogy ezt adjuk át, és köszönjük meg szépen – sipogták a kismókusok, aztán elszaladtak.
- Csodatörtént… - suttogta Nyuszimama.
Jött a Sün is, egy nagy kosár gombával.
- Itthon-e a gazda? – kérdezte Nyuszimamát.
- Sajnos, nincsen. Már reggel elment hazulról, és még mindig nem jött meg.
Elköszönt a Sün Nyuszimamától, és elment, de a kosárnyi gombát otthagyta.
Kecske szomszédasszony káposztafejeket hozott, meg egy csupor tejet.
- Ez a gyerekeké – mondta Nyuszimamának.
És a csodákf olytatódtak.
Csikorogva nyílt a pinceajtó fedele, és kidugta fejét a Vakond.
- Ez a Nyúl háza? – kérdezte.
- Igen, mi lakunk itt – mondta Nyuszimama.
- Akkor jó helyre ástam a járatomat – örvendezett a Vakond,és már dobálta is fel a pincéből a répát, krumplit, petrezselyemgyökeret,céklát. – Tiszteltetem Nyúl urat! – kiáltotta Vakond a pincéből, és már el is tűnt a föld alatt.
A Varjú meg csak károgott egyre:
- Kár! Kár! Micsoda madár! Fűnek-fának osztogattad az almát,engem meg se kínáltál!
Zavarba jött a Nyúl,előkaparta a zsák aljáról az utolsó almát.
- Tessék! Ez a legszebb! Csipegesd kedvedre.
- Kell is nekem a te vacak almád! Az ízét sem állhatom! Kár,kár! Micsoda dolog, a saját éhes gyerekeinek csak az üres zsákot viszi haza!
- Jaj, nem… Tüstént visszafordulok, és újra telitöltöm.
- Hová mennél, esztelen jószág! Nézd, micsoda felhők gyülekeznek!
De a Nyúl csak visszaszaladt az erdőbe.
Hanem amikor elért az ismerős vadalmafához, kit talált ott, nagy meglepetésére…
Meglátta a Farkas a Nyulat, és szája szélét nyalva megkérdezte:
- Hát te mi járatban?
- Én csak… almát akartam szedni… a kicsinyeimnek.
- Szóval, szereted az almát?
- Sze… szeretem.
- Én meg a nyulat szeretem! De nagyon ám! – rikoltotta a Farkas, és lódult, hogy elkapja a Nyulat.
Most tett igazán jó szolgálatot az üres zsák!
Késő éjszaka volt,mire a Nyúl hazaért.
Otthon a jóllakott kisnyuszik már az igazak álmát aludták. Csak Nyuszimama nem aludt, csendesen sírdogált a szoba sarkában.
Egyszer csak megnyikordult az ajtó.
Fölneszeltek a kisnyulak, kiugráltak az ágyból.
- Hurrá! Megjött a Papa!
Nyuszimama az ajtóhoz rohant: a küszöbön ott állt a Nyúl, csuromvizesen.
- Nem hoztam… nem hoztam nektek semmit – suttogta alig hallhatóan.
- Szegénykém! Fő, hogy élsz… - borult a nyakába Nyuszimama.
Egyszer csak iszonyú dörrenés rengette meg a nyusziházat.
- Ez ő lesz! A Farkas! Csukjátok be az ajtót! Rejtőzzetek el! – kiáltotta a Nyúl.
Dörömbölt az ablaküveg,kivágódott az ablak, és egy hatalmas barna fej bújt be rajta. A Medve.
- Tessék! Itt az én ajándékom! – bömbölte a Medve. – Igazi finom hársméz…
Másnap reggel az egész nyuszicsalád az asztal köré gyűlt. Mi minden nem volt azon az asztalon! Gomba és mogyoró, káposzta és répa, krumpli, méz és cékla…
A gonosz Varjú meg csak álmélkodott.
- Föl nem foghatom! Hogyan került elő az üres zsákból ennyiféle jó?
 

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek

AZ EGÉR FARKINCÁJA


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta
farkú malac túr, volt egyszer egyszegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre
szántani, s amint egyet fordul,egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsottaláltam!
- Az ám, egy kulcs - mondja a szegényember -, jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!
Na, ez annyiba maradt.
Tovább szántanak, kettőt-hármattérülnek-fordulnak, megint elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, édesapám, megtaláltam a ládátis!
Próbálják a kulcsot, hát jól beletalála zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi
van benne; hát abban bizony nem voltegyéb, csak egy kurta farkú egerecske.
Ha az egérnek a farka hosszú lettvolna, az én mesém is tovább tartott volna.
Hát jól van, na, mondok hozzá egyversecskét:


Mese, mese, mátka,
fekete madárka,
úri bunda, kopasz egér,
ugorjon a nyakadba!
Mese, mese, fakakas,
bújj a lyukba, ott hallgass,
Kata, Kata, két garas,

nekedadom, csak hallgass!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
Oldal tetejére