Ma egy éve egy rendezvényt tartottunk a gyülekezetben amelyre olyan vendégeket hívtunk meg, akik még nem döntöttek a nagy kérdésről:
Istennel vagy nélküle. A találkozó 18 h-órakor kezdődött. Jöttek a vendégek szép számmal. Örültem amikor egy korábbi kedves vendégem is megérkezett, egy hölgy aki hozzánk járt szeretettel és erővel feltöltekezni.(Az ő szavait idéztem.)
Este 8-kor telefonon hívást kaptam, hogy édesapámat most szállítja mentő a kórházba. Elszorult a torkom, hiszen apám már 88 éves. Elköszöntem a vendégektől és kisebbik fiammal mentünk apám után. Még vizsgálat előtt volt amikor odaértünk. A hasát fájlalta,de számomra az volt a megdöbbentő, hogy unokáját - fiamat - kérdezte meg, hogy én ki vagyok? Fájt, hogy ugyan elbeszélgetett velem, de nem ismert meg. Apámat eddig úgy ismertem, mint aki napra kész a világban zajló eseményekben, készen állt mindig egy kis eszmecserére, vitára, és most ... Uram, mi történt vele?
Kísértük a vizsgálatokra, éjfél környékén kapott egy kórházi ágyat, diagnózisa epehólyag gyulladás és nagyfokú kiszáradás.
Édesapámmal egy időben került az osztály női szárnyára egy mami 91 évesen, ugyanolyan kórképpel. Az őket kísérő család hazafuvarozott minket éjjel, megkímélve a taxi, ill. éjszakai buszjárat kellemetlenségeitől.
Szívembe fészkelődött az aggódás, amelyben inkább a tudatzavart tartottam aggasztóbbnak. Féltem a holnaptól, féltem a várható következményektől.
A következmények pedig egyre súlyosabbak lettek. Az orvosok álláspontja szerint műtétre volt szükség, ezért hétfői napon átszállították édesapámat egy budai kórházba. Megviselte a helyváltoztatás, elméje teljesen össze lett zavarodva. A következő napon már nem is akart reagálni az külső ingerekre, magába vonult, megszüntette a kapcsolatot a külvilággal, csak időnként emelkedett fel benne a ritkán visszatérő tudat. Nagyon fájt a szívem így látni, magatehetetlennek és kiszolgáltatottnak.
Infúzió volt rajta egész nap, és zavartsága már az őrület mértékét közelítette meg.Két kezét kikötötték az ágyhoz, csak addig maradt szabadon amíg ott voltunk mellette. Nem ismert meg, azt sem tudta hol van, össze-vissza beszélt.
Nem tettem még ilyet nyilvános helyen, de fennhangon könyörögtem Istennek, hogy hozza helyre elborult elméjét.
Nagyon leverten jöttem el tőle.
Másnap közölték a kórházban, hogy elvégezték a műtétet, és ami fontos, apám reggel normális válaszokat, feleleteket adott, elröppent elméjéről a tudatzavar.
Meghallgatott Isten!
A műtét, ami egy altatásban végzett beavatkozás volt sikeresnek bizonyult.
Apám altatási kábulatban volt mindvégig amíg a család bement hozzá látogatni, de a reménység feléledt mindnyájunkban.
Végül elérkezett az utolsó nap, amikor utoljára beszélgettem vele. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és tisztelem őt amiért hűséges volt édesanyámhoz ,akit hosszú éveken keresztül ápolt amíg betegeskedett, és halála után egyedül nevelt minket tisztességes és becsületes emberekké.
Törölgettem a trópusi hőségtől verejtékben úszó testét, etettem - itattam, és nosztalgiáztunk a múlt kedves emlékein.
Vigasztaltam, hogy amíg erősödik és gyógyul,addig párját (nevelőanyámat) ellátjuk, segítjük, ne aggodalmaskodjon ,mert minden rendben van és lesz.
Szinte az egész délutánt vele töltöttem kezét fogva, fel-fel ültetve,bátorítva.
Amikor elköszöntem tőle homlokára adtam a búcsú puszit.
Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó.
Július 20-án reggel telefonált az orvos a kórházból, hogy édesapám hajnalban, csendesen, az örök álom birodalmában maradt. Élt 88 évet.
És most befejezem ezt az emlékezést, mert kicsordultak a könnyeim.
Fájdalmas ez az emlék.
>
