Én annak idején azért kezdtem el chatre, társkeresőkre stb. járni, mert rettentően untam magam, nem igazán volt merszem személyesen ismerkedésekbe bonyolódni, önbecsülési dolgok, lustaság, ilyen-olyan indokok miatt (ami, most már tudom, hogy butaság volt az én részemről, de vannak ilyen időszakai az embernek). De sosem az volt a célom, meg hiúábrándom, hogy a fehér herceg szőke lovon rám talál, egyszerűen csak jó volt dumálni vadidegen emberekkel, néhányat kicsit jobban megismerni (már amennyire lehet). Aztán egyszer sikerült találkozni egy sráccal (három éves online kapcsolat -msnezés- után), egyből belezúgtam, bár a személyes kapcsolatunk gyakorlatilag csak a szexre koncentrálódott, én többet akartam, ő nem. A kapcsolat "visszaminősült" barátivá. Utána "vérszemet" kaptam és már pusztán a szórakozás kedvéért is találkozgattam pasikkal a netről, mondván, nekem és a lelkivilágomnak csak jót tesz a random randizás. Ami egyébként bejött, mert sokkal jobban éreztem azidőtájt magam a bőrömben. Volt egy srác pár hónapja, akivel őszintén megvallom, csak azért találkoztam, mert kellemes időtöltésnek szántam bármiféle komolyabb szándék nélkül, aranyos volt, kedves, vicces, de már az első, leülős-fagyizós-beszélgetős-nevetős, igazi randin tudtam, hogy nekem kell ez a pasi. Négy órán keresztül dőlt belőle a szó, én néha sírtam a nevetéstől, és a végén úgy éreztem, hogy mindig is ilyen pasiról álmodoztam. Hála a jó égnek ő is hasonlóképp volt ezzel, és most egy párt alkotunk. Róla aztán abszolút nem szőttem lányos ábrándokat, azt' mégis.. miből lesz a cserebogár.
Érdekes egyébként, hogy még nagyon nem vagyunk abban az élethelyzetben (sem egzisztenciálisan, sem kapcsolatilag), hogy gyereken gondolkodjunk pl., de mégis folyamatosan előjön a gyerek/gyereknév téma (is).. néha fel is merül bennem a kérdés, hogy ha mind a ketten "meglátjuk mi lesz, mit hoz a sors" állásponton tartózkodunk (lehet, mert nem merünk előrébb gondolkodni?), akkor miért beszélünk mégis úgy a kapcsolatunkról néha, mintha már eldöntöttük volna a végkimenetelét (nem merünk, de szeretnénk, és ennek néha véletlen így adunk hangot?)
Valójában még sosem volt efféle kapcsolatom senkivel, mint vele, és nem igazán tudom, hogyan kellene kezelnem ilyen kérdéseket. De az emberi kapcsolatokba úgy tanul bele az ember, ha benne van, és megtapasztal. Remélem, vagyok annyira felnőtt már ezekhez, mint szeretnék..