Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez

Élet, idő



Pereg az idő,
Pereg az élet.
És, mint szemek
a homokórában.
S eszedbe jut,
hogy még csak most
voltál gyerek.

Rohan az idő,
Rohan az élet.
Rohansz te is.
De néha állj meg egy
egy pillanatra
fogd meg azt jól,
és élvezd ki.

Elszáll az idő,
Elszáll az élet.
Elrepül, mint
pillangó az éjben.
Ne sírj, mert vége,
Hanem örülj,
mert megtörtént.

Álom fiatalság


Fiatalság szép álom
és véget ér az álom
újra ismét sose látom
Csak marad egy szép álom

sokat írtam e napon
és még hány sor fér e lapon?

LM’R



Volt egyszer egy Elemér,
szája mindig fülig ér,
lelkében vidámság él,
A vízben ő sose fél.

Szeret ő ott sportolni,
és a vízben pancsolni
fejébe nem sok ész fér?
Nem buta az Elemér.





Eszik, iszik, gépezik
de közben nem is hízik.
Szeret jó csokit enni,
és boros kólát inni.

Nem jár sokat bulizni,
de szeret ő táncolni,
és sok Scootert hallgatni,
arra jókat bugizni.





Ő, Elemér akinek,
két szép szeme tenger kék,
a békéje benne él,
az érzés életre kél.

Béke árad szeméből,
a lelke legmélyéről.
A fiatalság benne ég,
és messze van még a vég.





Mikor vége a napnak,
szemei leragadnak
és ő már rég azt várja,
hogy legyen 1 szép álma.

Bele esik az ágyba.
Szép, csodás álmot várva
és álomba merül ő.
Hozzá álommanó jő.






A nap be süt ablakán
és egy mosolyt neki szán,
vidám legyen e napon
és még minden más napon.

Végzett az iskolába
és már megy a munkába.
Utána jót hamizik,
tanulgat és netezik.






Amikor újra látom
mosolyát újra várom
minden egyes napomon,
hogy túl legyek gondomon.

Elfeledteti bajom,
ha rosszul ment a napom.
Elemér nem egy költő,
hanem jó mese ötlő.

Nap


Be süt a nap ablakodon,
ő ránevet a világra,
és rád mosolyog kedvesen.
Mosolyogj te is vissza rá.

Mert nem mindennap süt neked,
ő az égben magasan fent.
Szórja sugarát az égbe,
és melegíti a földet.



Meleg sugara simogat,
átmelegíti lelkedet
sugara, mint gyöngéd kéz úgy
simogatja az arcodat.

Nyár



Véget ért már ez a nyár,
gondolatom messze jár
Milyen is volt ez a nyár?
S nem emlékszem már.

Szép volt, jó volt, nem jön már
vissza. S ez olyan kár.
S véget ért most 1 nyár
nem süt a nap annyit már.

Ez a nyár is már elmúlt.
Elmúlt, és ez már csak múlt,
és ezért könnyem se hullt,
de kedvem rosszra fordult.

Véget ért ez a nyár,
nem lesz soha ilyen már.
Most elmúlt és messze szállt,
gondolatom vissza szállt.

Akkor még nap is sütött,
az arcom is megbarnult .
S a nap is felvirult,
és a lelkem felvidult.

Kár, hogy ez csupán csak múlt.
A varjú is jön mindjárt,
nemsokára károg már.
Kár bizony kár-kár-kár.

Zene


Csukd be a két szemed,
és tárd ki a lelked.
Enged be a zenét,
érezd az ütemét.

S halhasd, hogy mit mond,
amit üzen neked.
Engedd el a gondod,
élvezd, ez a dolgod.



Szálljon az égbe a dal,
Szálljon, a magasba fel.
A távolból is halld ezt,
az 1szupi kis dalt.

(Tánc)


Ne merengj a búdon,
enged szabad úton
tested lelked szíved
vezesse érzéked.

Érzéked a tested
a zene érzéked
irányítson téged,
a ritmus a szíved

Miért félek?



A nap ragyog a kék égen,
mint fénye csillog szemedben,
és egy érzés most rátalált,
min az eszem múltkor is járt.

Ó, amikor te velem vagy,
életre kell egy régi vágy.
Van már egy saját hercegem,
az, aki törődik velem.

Jó, ha fogod a két kezem,
és karod átölel engem.
Úgy nézem én kék szemedet,
úgy, mint máskor a kék eget.

Sokszor futnék, hogy velem légy,
vágtatnék, hogy mellettem légy.
Két karod közt én elbújnék,
a szíved mélyén megbújnék.

Futnék én, de te merre jársz,
vágatatnék, de te messze szállsz.
Vajon most éppen mit csinálsz,
súgd meg most merre jársz.




Félek, ha te nem vagy velem,
és nem fogod a két kezem,
de szívem megremeg néha,
és az ijedten elfutna.

De miért félek én tőled?
Mond, miért futnék mellőled,
ha tekinteted elgyöngít,
és szép szavad elandalít.

Kétféle érzés él bennem,
amikor átölelsz engem.
Egyszer az a biztos védelem,
ami óv és megvéd engem.

Máskor meg űz a félelem,
amikor te ott vagy velem.
Gyöngít, mit látok szemedben,
elégek én kék tüzében.

Harcol bennem, a két érzés.
Minek e folytonos küzdés?
Folyton harcol a két elem,
küzd a vágy és a félelem.

Ó, ne hagy, ne engedj még el.
Kérlek, engem ne gyöngíts el,
ne bénítsd el gyönge szívem.
Lassan ölelj még át engem…

Édes álom



Szép álomból ébredtem,
melyben ott voltál velem.
Karod átölelt engem,
mint lelked a lelkem.

Szép szép ó, az a mese,
melyet álmodtam az este.
Csak álltunk mi ott csendben
lelkem láttad szememben.

Jött egy csodás pillanat
úgy, mint egy szép varázslat.
A futó idő megállt,
szívünk, lelkünk messze szállt.

Ezt én sose felejtem,
és akkor úgy éreztem
izzó ajkad eléget,
és lágy csókod megbénít.

Ó, édes álom volt az,
bár ne múlt volna el az.
Szép emléke bennem él,
talán majd életre kél..

Válj valóra szép álom
én már most is azt várom.
Ó, szép álom ne fuss el,
szép mese életre kel.

Elveszítettelek



Valamikor egyszer régen,
mikor hittem a mesékben.
Tündért láttam szép szemedben,
és beléd estem hirtelen.


Szerelem égett szívemben,
csak te jártál az eszemben.
megkaptad tőlem szívemet,
és én megkaptam tiedet.





Szívünkben szerelem lángolt,
és megannyi érzés tombolt.
Szemed holdfényben csillogott,
és szívem érted dobogott.

Ha égő szíved az enyém,
te miért nem lehetsz enyém?
Az én szívem érted ég.
miért nem lehet úgy, mint rég?

Azt mondtad, hogy ennek vége,
és szívem így hagytad égve.
Lelkem fájdalom perzseli,
és mély fájdalom égeti.

Egy történet



Mond, miért fáj így?
Miért éget ez?
Miért fáj lelkem
és ez így nekem?

Szállj fel, messzire,
gondod szálljon el
Engedd el, mi fáj
és a földön állj.

Emeld fel szíved,
a tekinteted
a szép kék égre
hallgass rá végre.





Kísértő múltad,
az gyötör téged,
zavarja léted,
kínozza szíved.

És küzdj amíg élsz,
ne feled míg élsz,
ne ad fel soha,
ha lét mostoha.

Az élet egy harc,
ne legyen kudarc,
amik uralnak.
Küzdesz folyton csak





Amíg meg nem halsz,
mindig csak hajtasz.
Néha álmot vágysz
és te vele szállsz.

Ó szép szép álom,
eltűnt, nem látom,
ne fuss el kérlek.
Ne hagy itt, félek!

Rossz az életed
csalódás, léted,
mindez fáj neked
és ez bánt téged.





Eszed és kedved,
te mind elveszted
szíved csak szenved,
vérzik a lelked.

Bántanak téged,
hazudtak neked
mindenki csak bánt
feledd, ami fájt.

Mi fontos neked
azt mind elveszted,
ami sokat ért
az mind véget ért.





Játszottak veled,
kínozták lelked,
eldobták szíved,
mindez fáj neked.

Érzéseid csak
sárba tiporták
és csak azt mondják,
de nem szeretnek.

Mindenki átvert
felejtsd ezeket
örökre mindet
könnyítsd szívedet.





Ó, hagy engem ég,
nekem itt a vég
Az én szívem még,
fájdalomtól ég.

A könny fénylik
szemedben, amik
futnak arcodon
és folyik azon.

Mind le a földre
és le a mélybe.
Ne ess kétségbe,
ne hagyd magad el!





Létét feladta,
szíve nem bírta.
Túl sok fájdalma,
miatt feladta.

A fájó létét,
múló életét.
A szíve vérzett,
szeme könnyezett.

Sírva elfutott,
futott és futott.
Nem tudta hova
a nagyvilágba.





Céltalan,sírva.
Poros föld issza
hulló könnyeit,
könnyes szemeit.

A szellő fújja
újra és újra
gyenge nyomait,
futó lépteit.

A föld őrzi
őt a gond űzi
bánatosan fut,
viszi őt az út.



Futott, menekült
de még nem enyhült
égő fájdalma,
bánat hatalma.

Síró lányt látva
fejét felkapta
aki meglátta
figyelt a lányra

Fiú figyelte
a lányt csak nézte
ahogy sírva fut,
és viszi az út.





Ezt észrevette
követte félve.
Ő rosszat sejve
gyorsan követte.

Ő kiáltotta,
lány nem halotta
és fut utána
hátha úgy hallja.

Átfutott agyán,
hogy talán-talán
megállíthatja,
mert ahogy látja.





A leány talán
kárt tesz magán,
vagy valami más,
ez nem csak futás.

A lány lassított,
végül meg állt ott.
A régi mólón
és állt a pallón.

Mindent átgondolt,
mi szívébe volt.
Sok pillanatot,
és minden gondot.





Szép haja lobog.
Égő szíve dobog.
Két szeme zokog,
hol könnye csillog.

Kérlek ne fuss el,
élted ne dobd el
és azt ne ad fel
élni, félni kell.

Élni, élni kell
sose feledd el.
Utána kiált,
lelke már fájt.





Itt hagy mindent,
a múló létet.
Elő lép egyet
és még lép egyet.

Végül leugrik,
hol béke lakik.
Tengerbe esik,
hullámok verik.

Amit a szél fú.
Látta a fiú,
ahogy ő ugrott,
és ő is ugrott.





De ő nem tudta,
elérni futva
és ezért ugrott,
miután futott.

Felejtsd félelmed,
az éltet téged.
Egyszer lesz veled,
ki szeret téged.

Mondta a kék ég
Óh, vég ne jöjj még
telik az idő
de már rég késő





tenger nyeli el,
a lány alig él
fiú keresi
a lányt nem leli

Végül rátalál
és szíve megáll
egy pillanatra,
gyorsan elkapja

Tenger sodorja
és a szél fújja
a két fiatalt
az ég felsóhajt



A lány alig él
és a kék ég fél
a fiú két karja
a lányt tartja

Végül kihúzza,
a lányt lerakja
puha homokba
nagyon aggódva.

Lány szíve még ver,
levegőt nem nyer.
A fiú is fél.
Életet lehel,





A lány nem felel
majd életre kell
vizet köhögve
a fiú szíve

nagyot dobban
felsóhajt halkan
kinyitja szemét
megmozdítja fejét

majd észrevette
ezt megmentője
ki még figyelte,
nézni se merte





Figyelik egymást
az idő megállt
a gondolatok
sűrűn rajzottak

A lány felpattant,
gyorsan elrohant,
fiú is felpattant,
utánaszaladt.

A tenger felé,
hullámok elé,
fiú elkapta
és visszatartva.





Ezért fogta,
visszarántotta
nem akart élni
és szabadulni.

De nem engedte,
karjába fűzte.
A lány szíve ég
kapálózott még.

Sírva kiáltott,
miért nem halott…
lelkük elgyengül
testük földre hull.





A lány könnye hull,
arcán lecsordul,
a homokban ülve
lányt átölelve.

És vígasztalja,
és meghallgatja
minden bánatát,
szíve fájdalmát.

Óh, ne, ne sírj már!
Lesz szívedbe nyár,
egy új élet vár,
Felejtsd, mi volt már.





Még egy ideig
így voltak,és még
órákat ültek,
és beszélgettek.

A nap még sütött
az ég felderült,
és nagyon örült,
és boldognak tűnt.

Az idő csak telt,
a szellő mesélt,
nap aludni tér,
a nap véget ér.



Lassan-lassanként,
szél hozza az éjt,
a nap sugara
festi pirosra.

A szép kék eget,
a békés tengert,
mellyen játszanak,
fényes sugarak.

És a nap lement
a sötét eget
sok csillag fedi,
az éj fényei.



Elmúlt egy nap
egy mozgalmas nap
élet és a sors
mi sokszor oly gyors

A két fiatal,
még hosszan beszél,
az idő csak múl,
majd hazaindúl.

Mindkettő éjjel,
sok-sok érzéssel,
teli reménnyel,
és már örömmel.



A lány reménnyel
és életkedvvel,
végre már boldog,
az ég mosolyog.

Az élet egy múló pillanat


Az élet egy múló pillanat.
Sok emlék, csupán ez maradt,
sok pillanat, melyet nem feledsz,
szép emlékek, melyet nem engedsz.



A múlt fájdalmait enged el,
és szép emlékeit idézd fel.
Ne bánd, h az a sok jó elmúlt
örülj, mert örömkönnyed is húlt.

Szalad a perc, rohan az élet
a sok-sok év oly hamar elment.
egyszer egy gyerek, ki oly lököt,
de egyszerre ő már felnőt.

Szép emlékeket sose felejts,
örülni tudni el ne felejts.
Ne felejts el te ügyes lenni,
jót és jól gondolni, érezni.

Sose felejts el remélni,
és ha csak lehet boldog lenni,
mert tovaszáll minden pillanat,
sok szép pillanat emlék marad.

Szép álom



Volt egyszer egy szép álmom,
és én azt vissza várom.
Ott láttalak meg téged,
tündér arcod, szép szemed.

Szívem már csak arra vár,
hogy újra lássalak már,
és újra velem legyél
fájó szívem újra él.

Szép álom vagy csak csupán
szárnyaló szívem nyomán
megtalállak álmomban
és ott, hol minden jó van.

Az meseszép álomtáj,
ott, ahol semmi sem fáj.
Mind olyan csodaszépek,
magas hegyek, szép völgyek.

Volt egyszer egy szép mese
miben tündér vagy te.
Lehetnék a herceged,
az, aki szeret téged.

Maradj még te itt velem
légy még szép álmom nekem
Maradj még álmaimban,
ott élsz még vágyaimban.

Te csak álmaimban élsz
tudom, hogy csak álom lehetsz.
De nem értem, hogy miért
nem lehet, mit szívem kért?




De ne csak a vágyaimba,
meseszép álmaimba,
élj te a valóságban,
élj velem te a mában.

Fogd erősen a kezem,
ne engedd el sohasem,
és búj hozzám mégjobban,
ölelj még szorosabban.

Ölelj még, ahogy most ép.
Oh, álom te meseszép
álmom maradj még velem
ne ébressz fel még engem.

Szép álom sose múlj el
engem sose ébressz fel.
Ha reggel felébredtem
kérlek téged légy velem.

Oh, te csodaszép álom,
te vagy az, drága párom,
téged sosem feledlek.,
Nélküled hogy élhetek?

Oh, meseszép tündérem
legyél te most mellettem,
ne légy te csak szép álom.
Álmom légy valóságom.

Kelljen életre minden
szép, mint a szép mesékben.
szép mese újra éljen,
a valóba át lépjen.

Fagyos üresség



Az idő estefelé jár.
A hold már csak a napra vár,
hogy lassan aludni térjen,
de vörös fénye az égen.

Sugarait még szórja szét,
a gyenge fény várja az éjt.
Átfúj a szél a lombos fán,
dalos madár a fa ágán.




Lágy meleg árad a napból,
és madárdal a lombokból.
Minden szép és minden csodás,
egy sötét utca szomorkás.

Ahova a nap nem süt be,
jó melege nem árad be,
ahol a szél nem simogat,
szúrós szél csapja arcodat.




Kopár utca és kopár fák,
gyengén égnek már a lámpák,
az üres csend nyugtalanít,
szívben jóérzést elfakít.

Egy ember ballag az utcán,
üresség ül fakó arcán,
szél veri hosszú kabátját,
sötétség kíséri útját.



Ő talán soha meg nem áll,
fagyos lehelete elszáll.
Az alak alig látszik még,
majd elnyeli a sötétség.

Képzelet szárnyán



Röptes képzelet messze,
emelj fel a kék égbe,
engedj a fellegekbe,
hogy szárnyalhassak végre.

Röpítsd magasba lelkem,
szálljon szabadon szívem
a képzelet szárnyain,
mesés vágyak útjain.

A könnyed, kitárt szárnyak
fent a magasba szállnak,
a szélben vitorláznak
lehet, hogy meg sem állnak.


A gyöngéd szél simogat,
a csodás táj hívogat,
lent a friss mező zöldell,
szellő játszik a fűvel.

A nap ragyog az égen,
fénye csillan a vízen
a tiszta tó felszínén,
a régi patak vizén.

A tájat jól belátni,
csodás az égbe szállni,
Röpíts álmok fellegén
régi vágyak tengerén.

Egy madár





Volt egyszer egy madár,
a kalitkáján zár.
Már rég bezárva élt,
s a széltől is félt.

Egyszer a nap kibújt,
és az ég felvirult,
majd a zár is felnyílt,
s ajtaja kinyílt.

A madár előbújt,
végre kiszabadult.
Szárnyán szállni tanul
még bizonytalanul.

Kész van már a leckéje,
s szállhat az égbe.
A nap bátorítja,
a szél hívogatja.

Két szárnya kitárva
széllel együtt szállva.
Repül, repül messze,
a messzi kék égbe.





A földet elhagyta,
az ég az otthona,
az ég mindene,
így boldog élete.

De az ég beborul,
égből eső zúdul.
Tombol a nagy vihar,
ez nem kis zivatar.

Zuhan le a mélybe,
a nagy sötétségbe,
amin kopárság él,
s tavasz helyett tél.

Fáradt teste földben,
törött szárnya vérben,
s az még kitárva,
szeme könnyben ázva.

Testét eső veri,
erejét elveszti.
Fájdalom hasítja,
ezer tüske szurkálja

Szabad, szabad, szabad,
ámbár mégsem szabad,
ily szárnyal nem szállhat,
égbe már nem szállhat.

Hol volt, hol nem volt…

Nézek egy régi könyvet némán,
színes képeit nézem mélán.
Ifjú arcok talán még élnek,
akikről-e sorok mesélnek.

Hol volt, hol nem volt mesék partján,
meseország titkos kapuján.
Volt egyszer egy fiú és egy lány,
de van mese ilyen még akárhány.

Volt egyszer egy esős délután,
amikor eső csepegett az utca betonján.
Megtört egy régi átok,
s lettek tündér hozta varázslatok.

Vidám, nevető arcok,
hamvaiból újjászületet rosszcsontok.
A majdnem felnőttek
most újra gyerekek.

Teltek a napok, hetek,
s eltűntek a fellegek.
Gyűltek a fákon a rügyek,
mint az együtt töltött percek.

A tündérek elbűvölték a természetet,
s elvarázsolták a szíveket,
virágok nyíltak a természetben,
és érzések nyíltak a szívben.

Ámor előtte nyilát,
és két szívet eltalált.
Eltalált egy fiút és egy lányt,
s teremtet egy párt.

Egyszer volt, hol nem volt,
talán igaz se volt.
De őrzöm még a könyvet,
mert őriz egy régi történetet.

Az elátkozott sziget



Elmúlt minden mi szép volt,
kár, hogy ez mind csak múlt.
Mennyi, mennyi édes pillanat
mely múlt homályába elillant
Óh, mond miért lett ennek vége
hagytál volna a fellegekbe
Ott ahol boldog voltam még,
a magasba szárnyalni még.

Messze szállt minden szép szó,
Elmúlt minden ami jó.
Kínzó emlékek gyötörnek még,
édes emlékek feltűnnek még.
Olykor egy-egy édes álomban
feltűnik egy kép a homályban.
Régi álmok eltűntek már,
bús magány az, ami rám vár.

Ébredj a nap felkelt már,
mégis nagy sötétség vár.
Sötét átok ül az utcákon,
magány és bánat jár azokon.
Az eső folyik az ablakon,
mint fájó könnyek arcomon.
Köd ül a sötét utcákon,
Fagyos harmat ül a fákon.

Bár reggel van már régen,
sötét van mint egy éjen.
A napsugarak messze járnak,
a bús felhők könnyet hullatnak,
Síró esőcseppek koppannak,
Kemény betonon szétpattannak.
A múlt szelleme meg kísért,
s a szívbe mély sebet sért.









Múlt árnyai feltűnnek
még most is kísértenek.
Régi emlékek feltűnnek újra,
vissza gondolok a szép múltra.
Megannyi szép emlék bennem él,
ami mind-mind a múltról mesél.
A szívben egy seb felszakad,
fájdalomnak új erőt ad.

Átok ül az utcákon,
átok e kis világon,
bús magány e átkos szigeten,
ez egy sötét része a földnek,
kínzó börtön az égő szívnek,
óceánja a bús könnyeknek.
Hol van a régi madárdal?
Eltűnt minden csodás dallal.

A szél átkokat mormol,
az sustorog mindenhol.
Egy néma sikoly megszólal,
csönd vegyül a némasággal.
Fojtó köd ül a levegőbe,
s szorító érzés a szívbe.
Csillagok fénye nem virít,
már csak a holdfény világít.

Csillagok ragyogását,
az ég ősi csodáját,
A sötét átok eltakarja,
Mintha azok kiégtek volna,
az ég összes drága csillaga,
Milliónyi mesés gyémántja.
A holdfény mégis űz engem,
Felkelti minden félelmem.

Menekülnék messzire,
de nincs hova és merre.
Menekülni innen képtelen,
itt a végtelen sötétségben.
Olyan, mint egy száműzetésben,
mint egy komor, sötét börtönben.
Nincs egy csepp barátságos fény,
nincs egy mennyei kis remény.

A nap

A nap elhagyta a földet,
elhagyott dombot és hegyet.
Búcsú csókot dobott a földnek,
meleg ölelés hegynek és völgynek.

Tudom messze jár már,
valahol a csillagok közt jár.
Szunnyad szemét lehunyva,
a következő napról álmodva.

Minden nap újra útra kél,
minden reggel ismét életre kél.
Szemébe a ragyogás felcsillan,
szíve újra megdobban.

Puha felhő párnái közül kikacsint,
a messzi csillagoknak búcsút int.
Lassan komótosan ágyából kimászik,
s felfrissülve vidáman szikrázik.

Sugarait szórja mindenfele,
hagy örüljön a föld is vele.
Melegével átöleli az embereket
aki érzi a simogató szelet