üdv itt mindenkinek! új vagyok, és még csak ismerkedem az oldallal...
szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem tartozom az elvált emberek közé, de a pallos, mely szét készült vágni a házasságunkat felettünk is ott lebegett...
az exem akkor is ordítozott, amikor még szóba se jött a válás. Amikor beivott, még a tévéhíradóval is veszekedett
nagyon sok erő és szeretet kellhetett hozzá, hogy elviseld, és 2 gyereket szülj neki...
ilyen helyzetben, és persze másban is, reménykedik az ember a változásban...
azt gondolom a mi történetünk pozitív kimenetele mindkét fél részéről igényelt komoly változásokat...
17 évesen ismerkedtünk meg. érettségi, főiskola, első munkahelyek még csak az ugynevezett együttjárás időszakában történtek... 21 évesen - már mindketten dolgozóként - házasodtunk össze.
egy éves házasok voltunk, amikor beköltöztünk első önálló lakásunkba.
mindketten keményen dolgoztunk. férjem sokszor túlzásba is vitte, és így tesz a mai napig is.
szépen gyarapodtunk, jó életünk volt.
25 évesek voltunk, mikor megszületett első csodánk, a kislányunk.
következő év tavaszán költöztünk be saját magunk által tervezett, és építtetett házunkba, ahol ma is élünk.
szeretjük. mindenhol ott a kezünk nyoma.
három év múlva érkezett a trónörökös, a kisfiunk.
vele teljesedett ki az életem. nem vágytam már semmi másra. saját otthon, szerető férj, két egészséges csodás gyerek. nekem elég is volt.
a férjem viszont eszeveszett tempóban elkezdett hajtani... dolgozni, maszekot vállalni, hogy egyre több és több legyen... itt kezdődtek a bajok...
sokat volt távol tőlünk, és így szinte az egész ház és háztartás a nyakamba szakad. arról nem is beszélve, hogy a gyerekekek egy idő után már fel se tünt, hogy nincs otthon az apjuk...
sok szép szó, kérés, hiszti, veszekedés, fenyegetőzés... semmi nem használt... így éltünk le kb 15 évet... amikor elfogyott a türelmem...
eljutottunk odáig, hogy a kettőnknek szánt hosszú hétvégi pihenőről, amit annak akartunk szentelni, hogy rendbe tegyük a kapcsolatunkat, és minden megbeszéljünk el kellett mennie dolgozni, mert tartott tőle, hogy "megáll a föld a forgásban", ha nem ő megy...
onnan úgy jöttünk haza, hogy kész, elválunk. ennyit a békülésről...
persze itthon azért higgadtan végigbeszéltük a dolgokat, és rájöttünk, hogy van más megoldás is... nem úgy fogjuk élni tovább a napjainkat, ahogy addig tettük, egymás mellett, hanem együtt...
teljesen új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat. ha valami bántotta egyiket vagy másikat, azonnak - nem várva a jó alkalomra - megbeszéltük. mindketten a másik érdekeit is szem előtt tartva végeztük a dolgainkat. tudva, hogy neki mindene a munka, nekem is türelmet kellett gyakorolni, viszont ő cserébe több időt töltött velünk, a hétvégék végre családé lettek...
ennek már 5 éve, és büszkén mondhatom, hogy jól és boldogan élünk. néha ugyan figyelmeztetni kell, hogy húzza be a féket, és lassítson, de használ...
soha többé nem akarunk olyan időszakot az életünkben, mint az a fél év volt...
ezért is írtam az elején, hogy szerencsés vagyok... és boldog.