Évfordulók. Írók, költők, zeneszerzők, festők …

"Itt kezdődik a színjáték,
írta
DANTE ALIGHIERI
születésére nézve firenzei,
erkölcseit tekintve nem az."
​

DANTE

Isteni színjáték




POKOL


Első ének

A sötét erdőben

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senkisem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
hogy futni fordultam már, visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint leláncolt,
feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
úgy hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tünt föl minden céda vággyal
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
a láttából eredő gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét
ha jő a pillanat, mely vakra forgat,
búsan átkozza játékos merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
mely újra elűzött a magasságtól
ama vidékre, ahol a nap hallgat.
És míg így én, távol a napvilágtól
tépődtem: im valakit mintha látnék:
rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.
Jött a nagy pusztában; s én rákiálték
amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,
akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"
Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.
Szüleim Mantovából mindaketten
lombardok voltak: de már rég megholtam.
Bár későcskén, sub Julio születtem,
jó Augusztus alatt Rómában éltem,
hívén a régi, hazug istenekben.
Költő valék és versben elregéltem,
mint menekült, míg nagy Ilion égett,
Anchises jámbor magzata az éjben.
De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?
Mért nem törekszel fel a szép halomra,
melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"
"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla
ama hatalmas ének égi vize?"
feleltem s szégyen szállt a homlokomra.
"Ó, minden költők dicsősége, dísze,
ki könyved oly buzgón szereti régen,
legyen mostan kegyedben némi része.
Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán, kitől örökbe kaptam
a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.
Látod előttem milyen szörnyü vad van,
védj tőle híres bölcs, mert szembeszállni...
vérem remeg a puszta gondolatban!"
"Tenéked másik úton kell ma járni,"
felelt midőn meglátta, hogy sirok,
"ha nem akarsz e vad helyen megállni:
mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,
útjába állna, bárki közelednék,
úgy hogy halála lenne e birok.
És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,
rossz vágyának sohsem elég a kár
s evés után csak annál éhesebb még.
Sok állat van, kihez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje, az Agár.
Ez nem kiván földet, sem ércet enni,
hanem erényt, bölcsességet, szerelmet
s Feltro s Feltro között fog megjelenni.
Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet,
kiért harcolt Turnus s a szűz Camilla
s Euryalus és Nisus, társa mellett.
Minden városon által űzi, vijja
e rossz vadat, míg a pokolba szálland,
honnét az ős irigység fényre hívta.
Miért is úgy hiszem, javadra váland,
ha most követsz és az én vezetésem
utat neked az örök helyre tárand,
hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,
láttán a sok keserves antik árnynak
s az új halált kivánó bús nyögésen.
Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak
a tűzben is, mert egykor, úgy remélik,
- bármikor, - a boldog seregbe szállnak.
S ha te is vágysz felhágni majd az égig,
lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra,
vele hagylak, nem kísérhetlek végig.
Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma,
általam (mert törvénye ellen éltem)
nem engedi, hogy nyílna birodalma.
Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,
ó, boldog, kit oda választ az üdvre,
hol városában ül királyi székben!"
S én szóltam: "Költő, kérlek könyörögve
azon Istenre, kit te nem ismertél,
hogy ne jussak ennyi kínra se többre,
hogy ahova igérted, elvezetnél,
hogy lássam a szent Péter kapuját
s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél."
Elindult és én követtem nyomát.


PURGATÓRIUM



Harmincharmadik ének

Az emlékezés itala

"Deus, venerunt gentes", váltakozva
édes zsoltárt, hol a négy, hol a három,
kezdtek a hölgyek, s könnyet harmatozva,
s Beatrice, sóhajos, könnyes álom,
hallgatta, s nem képzelhetsz Máriát, ki
- keresztnél - jobban elváltozva álljon.
S hogy a szüzek ajkáról zengve szállt ki
a végső hang, fölnyúlva ég felé
felelt, és tűzszín verte homlokát ki:
"Modicum, et non videbitis me;
et iterum, kedves nővéreim ti,
modicum, et vos videbitis me."
"Majd mindhetet, csak mozdulat szerinti
jellel, előtte, - és a Bölcset némán
- s engem, s a nőt - mögötte jönni inti,
s elindul; de tizedik lépte még tán
nem ér a földre, mikor egy sugár hull
nyugodt szeméből, szemtől-szembe, énrám,
s oly arccal, mely izgalmat el nem árul,
szól hozzám: "Jőjj, kövess gyorsabb ütemben,
hogy halld, mi ajkamról elédbe tárul!"
S amint illendően mellette mentem,
szólt: "Testvér, most hogy egy vonalba járunk,
kérdezni miért nem igyekszel engem?"
Mint olyannal, ki öregebb minálunk,
beszélve, túlzó tisztelet fog el,
s eleven hangot ki nem ad a szájunk:
éreztem, hogy csak fele-hangja kel
számnak: "Madonna, te tudod" - beszéltem -
"inségemet, s hogy ellene mi kell?"
És ő felelte: "Hulljon le a szégyen
rólad immár, s a félelem, mely eltölt,
és ne beszélj úgy, mint ki nincsen ébren.
Tudd meg: a Szekér, mint a Kígyó eltört,
volt s nincs; de Istent nem békíti többé
a béke-leves, mit a bűnös elkölt.
Örökös nélkül nem marad örökké
a Sas, mely a szekéren hagyta tollát,
melytől az rabbá lett és szörnyeteggé.
Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
hogy oly időt hoz már közeli csillag,
(csillag számára nincs se gát, se korlát),
hogy egy kit Ötszáztizenötnek írnak,
Istentől küldve, megölni a Szajhát
és cinkos óriását, tettre virrad.
Talán nem látod át szavaim alját,
mert mintha Themisz vagy a Szfinksz beszélnek
értelmedet homályukkal zavarják:
de nájadjaik lesznek majd a tények,
melyek a nagy talányt hamar megoldják,
nem ártva sem nyájnak, sem legelőnek.
Te csak jegyezd, mint ajkaim kimondják,
a szót azon élet élőinek, mely
a halál felé járja a bolondját.
Jegyezd: de írásközben ne feledd el
föltárni, hogyan láttad a Palántát,
mely minden lombot kétszer veszitett el.
Akik bántják vagy ágait kirántják,
nagy végzéseket káromolnak tettleg,
amellyek szentnek és az Úrnak szánták.
Egy harapásért ötszáz évtizednek
éhével éhezé az első lélek
Azt, ki helyette maga fizetett meg.
Értelmed alszik, hogyha nem itéled
helyessen okát, mérthogy óriássá
s mérthogy ily forditott növésüvé lett:
s ne lenne eszednek Elsa-forrássá
a hiuság, s mint Piramus a fáét,
ne tenné színét tetszelgése mássá:
az Isten igazságát, s a Morálét
mindezekben már, fában, tilalomban,
meglátnád és okulásodra válnék.
Mivel már értelmed fölött azonban
kövült mocsoknak látom ülni jármát
és vakít a fény minden mondatomban:
szeretném, ha nem mint irást csodálnád,
hanem szivedben hordanád a szómat,
mint a zarándok fon botjára pálmát."
És én: "Mint viasz a pecsétnyomónak
jegyét megőrzi, te épúgy örökre
megbélyegezted agyamat s valómat.
De mért erőmön túli látkörökbe
száll áhitott szód, hogy, ha az követni
próbálja, jobban elmarad mögötte?"
"Mert arra akartalak rávezetni,
hogy iskolád" - felelte - "fölfoghassad,
mennyire tud igém nyomán ügetni
tanával, s útatok mennyire lassabb
s Isten útjától messze, mint a földtől
az az ég, melynek útja legmagasabb."
"Nem tudok" - szóltam - "s emlékem se kürtöl
olyant, hogy én eltértem volna tőled
s nincs bűntudat sem, mely lelkembe föltör."
Mosolyogva szólt ő: "Gondolj vissza főleg,
amiből ittál, a Léthe vizére:
attól oszolt el úgy a múlt előled.
S amint a füstből rájuthatsz tüzére,
e feledés bünöd sejtesse, hitlen:
nem mindig voltam vágyaid vezére!
Valóban eztán szavaim mezitlen
állnak eléd majd, amennyire már
fölfödni illik durva szemeidben." -
S mind fénylőbb, és lassabban lépve jár
a nap, és már a Dél köréig ér ő,
mely, hogyha máshol állasz, máshol áll:
mikor megállt a hét nő (mint, ha kémlő
szemei szokatlan nyomot találnak,
megáll a csapat élén a kisérő):
megállt a hét nő, végin a vak árnynak,
mely mély, mint zöld lomb és sötét galy alján
hüs ér fölött az Alpok-vonta árnyak.
Itt látszott egy érből eredni halvány
Euphratés és Tigris lassu víze,
mint jó barátok, válni nem akarván.
"Ó, emberi nem dicsősége, dísze:
mely víz ez itt, melly, egy forrásból kezdvén
folyását, elvál két egyforma részre?"
"Kérdezd Matildát, reá bízom ezt én" -
így szólt a válasz, s a szép hölgy, Matilda,
mintegy valamely vádtól védekezvén,
felelt: "Szavam már elméjébe írta
sok mással ezt is; és tudom, hogy ennek
emlékét Léthe itala se tiltja."
"Talán nagyobb gond - melly az értelemnek
fényét homályba vonja néha - vonta
homályba itt fényét a lelki szemnek.
De nézd, itt ered Eunoé" - mondta
Beatrice - "vidd, és mint tudni szoktad,
edzd erejét, hogy ne maradna tompa!"
Mint nyájas lelkek sohse vonakodnak
kivánságod kivánságukká tenni,
hacsak egy jelben megnyilvánitottad:
úgy sietett kezem kezébe venni
s indult a szép hölgy, intve Statiusnak
úrnő módján: "Ne késs mögötte jönni!"
Helyem ha volna írni róla hosszabb,
írnék, olvasó, az édes italról,
melytől nincs mód, hogy betellve bucsuzzak:
de mivel kötést tettem én e Dalról,
e Másodikról, lapjaim kimérve,
művészet féke nem hagy írnom arról.
Elég, hogy e szent habokból kiérve
új ember lettem, mintha új galyat hoz
az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.

PARADICSOM


Harmincharmadik ének

Az istenlátás

"Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,
teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
ős célja az örök határozatnak:
természetünket a te tiszta lényed
megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő
teremtménnyé lett benned, s szent erényed
méhedben felgyújtá a tisztelendő
szerelmet, melynek örök melegébül
a Béke e Virága volt kelendő.
Te déli láng a Szerete egébül
vagy itt nekünk; és lenn az embereknek
élő forrás, melytől reményük épül.
Urnő, minden kegyek tőled erednek!
Aki nélküled vágyik szent malasztra,
szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.
S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:
jóságod gyakran azt a szenvedőnek
kérés előtt megadja, nem halasztva.
Jóság és nagyság benned egybenőnek,
és irgalmasság, s ami csak erénye
lehet teremtett lénynek, földi nőnek.
Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye -
a mindenségnek mélyétől idáig
látta a szelleméltet, s szemefénye
most még magasabb, új látványra vágyik,
kér új erőért, fölhatolni, téged
kegyelemből az utolsó csodáig.
S én, mert soha még vágyam így nem égett
magamért sem, küldöm imámat érte,
kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,
a mely halandó voltából őt kisérte,
oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,
hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!
S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te
mindent tehetsz: hogy íly látás után is
maradjon épen magas vágyu lelke.
Győzzön hatalmad emberi voltán is!
Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel
könyörög - és velük az én imám is!"
Az égi szempár, melyet áldva kedvel
az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya
az ájtatós imát hallgatja kedvvel.
Onnan az Örök Fényre villana
e drága Szempár, hova nincs teremtmény,
ki tiszta szemmel bépillantana.
S én, vágyam ős célját közelre sejtvén,
illőn, amint a szemem föltekintett,
égő kinját egyszerre elfelejtém.
Bernát mosolygott és kezével intett,
hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
magától is már intése szerint tett.
Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
a magában-egy Igaz sugarába
mind jobban-jobban behatolni mertem.
Innen kezdve látásomat hiába
vágyom leírni: gyenge lesz az ember
szava rá, és emlékezete kába.
Mint akit elfog álomteli szender,
s ébredve megmarad a benyomása,
de másra emlékezni nem bir, nem mer:
ugy tűnt el az én lelkem látomása;
valami édes megmaradt belőle
máig; s ki merne emlékezni másra?
Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;
s a Szibillának jósoló falombok
így szálltak szét a legkisebb szellőre.
Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
s földi fogalmak soha föl nem érnek,
tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
hogy látásomból egy szikrácska majdan
jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
emléked e versekben visszazendül,
győzelmed híre terjedend a dalban. -
Akkor az éles, élő fényözöntől
ha elfordúlok, zavarva legottan
lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
tekintetem a végtelen Erővel
összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
szétolvadó látásban elvegyülni
megáldtál engem kegyelemmel, bővel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.
Egyetemes formáját e csomónak
hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom
tágabbra tártan örülök a szónak.
Egy perc mélyebben elaltatta gondom',
És Argo árnya, Neptun döbbenése
huszonöt századát legyőzte pontom.
Lelkem ekként egészen belevésve
merően és figyelve, mozdulatlan,
a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
benne gyül; s ami rajta kívül elvét
minden célt, benne célba jut egészen.
Dalom ezentul kurtán fogja tervét,
mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,
ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.
Nem hogy tán egynél több kép rajza termett
benne, mert mindig egy marad az élő
fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg:
hanem mert tőle mind érttebbre érő
látásom ott látását úgy cserélte,
mintha kép képet lenne megcserélő:
a fénysürű mögé, a tiszta mélybe
három kör áradt, élesen kiválván,
háromszin és egy átmérőjü térbe.
És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
tükrözte föl, s e kettő lehelése
a harmadik, belőlük egyre szállván,
Mily kurta a szó íly elképzelésre!
S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,
olyan hogy kevés becsülni "kevésre".
Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
Magadat érted csak, s magadtól értve
magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
olyannak látszott, mint a visszavert fény,
amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
a mi képünkben festődött keretté,
hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
mig villám fénye tárta szememet fel
és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.
​