Percy Bysshe Shelley
(1792-1822)
(1792-1822)
Egy mezei pacsirtához
Köszöntelek, víg szellem!
Nem is vagy te madár,
ki fönn a messze mennyen
lágyan dalolva jár
s csorog a szívedből az édes dallam-ár.
Nem is vagy te madár,
ki fönn a messze mennyen
lágyan dalolva jár
s csorog a szívedből az édes dallam-ár.
Pályádnak íve felnő
a mennyig, égre kelsz,
akár a tűzi felhő;
a mély kéken kerengsz,
dalolva röppensz és röppenve énekelsz.
a mennyig, égre kelsz,
akár a tűzi felhő;
a mély kéken kerengsz,
dalolva röppensz és röppenve énekelsz.
Az áldozó aranyban,
az alkonyi ködön,
szállsz a felhőkbe halkan,
öröktől-örökön,
mint fiatal, vidám, test nélküli öröm.
az alkonyi ködön,
szállsz a felhőkbe halkan,
öröktől-örökön,
mint fiatal, vidám, test nélküli öröm.
A bíbor is merőben
halvány röptöd felett;
mint csillag a verőben
alig-alig remeg,
oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked.
halvány röptöd felett;
mint csillag a verőben
alig-alig remeg,
oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked.
mely éles, mint ezüsttől
nyilas, virradti ég,
mikor lámpája füstöl
fehér hajnalba rég,
s érezzük, itt a nap, de alig látni még.
nyilas, virradti ég,
mikor lámpája füstöl
fehér hajnalba rég,
s érezzük, itt a nap, de alig látni még.
Trillád, a drága lárma
eget-földet betölt,
akár a hold, hogy árva
felhőn remeg s a zöld
özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.
eget-földet betölt,
akár a hold, hogy árva
felhőn remeg s a zöld
özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.
Ki vagy te, én madárkám,
mi vagy kedveske, mi?
Nem szebbek a szivárvány
villámló gyöngyei,
mint a te éneked csillámló gyöngyei.
mi vagy kedveske, mi?
Nem szebbek a szivárvány
villámló gyöngyei,
mint a te éneked csillámló gyöngyei.
Olyan vagy, mint poéta,
ki elbújt valahol,
a föld körötte néma,
s merész-új szava szól,
azután az egész világ vele dalol:
ki elbújt valahol,
a föld körötte néma,
s merész-új szava szól,
azután az egész világ vele dalol:
mint ó kastély-toronyba
nagyúri, méla lány,
ki gyötrődik szorongva,
vágyaktól halavány,
s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:
nagyúri, méla lány,
ki gyötrődik szorongva,
vágyaktól halavány,
s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:
mint fénybogár a tarló
harmatkönnyes gyepén,
mely szétveti aranyló
szikráit könnyedén
s fű és virág között remeg a szende fény;
harmatkönnyes gyepén,
mely szétveti aranyló
szikráit könnyedén
s fű és virág között remeg a szende fény;
mint a rózsa, mely a lombba
édes-nyugodtan él,
s egyszerre letarolja
a forró déli szél
és illatától a vad rabló elalél;
édes-nyugodtan él,
s egyszerre letarolja
a forró déli szél
és illatától a vad rabló elalél;
szép a tavaszi zápor,
a kikeleti ág,
a langy eső zajától
fölébredő virág,
de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.
a kikeleti ág,
a langy eső zajától
fölébredő virág,
de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.
Mondd el, madárka, lélek,
mért ujjongsz annyiszor:
boldogság nincs itt mélyebb,
a szerelem, a bor
nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.
mért ujjongsz annyiszor:
boldogság nincs itt mélyebb,
a szerelem, a bor
nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.
Óh lakodalmi kar-dal,
éneklő diadal,
ki is verseng e dallal,
oly édes, fiatal,
hiába itt a harc, meddő a viadal.
éneklő diadal,
ki is verseng e dallal,
oly édes, fiatal,
hiába itt a harc, meddő a viadal.
Micsoda ez az ihlet,
mi adja ezt a színt?
A rét, a víz, a szirtek?
Milyen táj képe int?
Szeretsz-e? vagy sosem ismerted-e a kínt?
mi adja ezt a színt?
A rét, a víz, a szirtek?
Milyen táj képe int?
Szeretsz-e? vagy sosem ismerted-e a kínt?
Vad örömödbe lanyha
ábránd sosem vegyül,
se fáradság unalma,
mely a lélekbe gyűl;
a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.
ábránd sosem vegyül,
se fáradság unalma,
mely a lélekbe gyűl;
a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.
Te tudva s öntudatlan
látod, hogy mit müvel
a halál s igazabban,
mint e sok porhüvely,
és mégis énekelsz, kristályos derüvel.
látod, hogy mit müvel
a halál s igazabban,
mint e sok porhüvely,
és mégis énekelsz, kristályos derüvel.
Mi ide-oda nézünk,
sírunk azért, mi nincs,
őszinte nevetésünk
sötét kapun kilincs,
fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.
sírunk azért, mi nincs,
őszinte nevetésünk
sötét kapun kilincs,
fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.
De ha itt sose lenne
gőg, jaj, meg gyűlölet,
és nem könnyezne rendre
az ifjú és öreg,
akkor se érhetnők utol az örömed.
gőg, jaj, meg gyűlölet,
és nem könnyezne rendre
az ifjú és öreg,
akkor se érhetnők utol az örömed.
Szebb ez, miként a lázadt,
hullámzatos zene,
és mint a könyv, a lázak
tudásával tele,
te földet megvető, poéták mestere!
hullámzatos zene,
és mint a könyv, a lázak
tudásával tele,
te földet megvető, poéták mestere!
Tanítsd örömre félholt
szivem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.
szivem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
