Ajándék pillanatok Neked...

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
oszi_enek.jpg

Kányádi Sándor

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
260px-Corylus_avellana_28082006.jpg

Szabó Gitta

A mogyorófa álma

Áll a mezőn, magányosan egy öreg mogyorófa. Még csemetekorában, törzse kettévált, s mintha ikrek lennének, úgy nőttek tovább. Majd az idő múlásával, hogy a fa szét ne hasadjon, a törzs részek egybefonódtak, mint a lián indái összekapaszkodtak.
Ha most valaki nézné, szemei, elé tárulna az öreg mozdulatlan fa szíve, lelke.
Régebben, míg ifjabb volt, a törzsek, alkotta szívben, vígan játszott a napsugár, és madarak fészkei díszítették, melyekben fiókák tátogatták hatalmasra nyitott csőrüket.
De ma már, elszáradt gallyaival űz csúnya tréfát a tavaszi szellő úrfi. Próbálkozik minél többet letörni.
- Incselkedj csak! – gondolta magában a fa. – Majd meglepődsz, ha még maradék nedveimből újra kifakadnak rügyeim, és friss vesszők serkennek!
A szél után esni kezdett a langyos tavaszi eső. Nyomában a faágak nedvesen csillogtak, és bódító illat lengte be az egész tájat. A szél már hiába igyekezett tördelni a gallyakat. Azok magukba szívták az éltető vizet, és úgy hajladoztak, mint újkorukban.
A mogyorófa boldogan nyújtózott az ég felé.
- De jól jött ez a kis segítség! - sóhajtotta.
Megrázta magát, és a már zöld fűpázsitra hulló esőcseppekben a Nap fénye megtört, és csodálatos szivárványt hozott létre.
- De szép! – sóhajtott megint a fa. – Érzem, itt a tavasz! Érzem, tagjaimban a kikeletet! Érzem, amint az erőm visszatér! De, jaj! Olyan magányos vagyok! – és nagyon szomorú lett megint a mogyorófa.
Messze-távol, ahol az ég a földdel érintkezik, ott a látóhatárnál fényesen ragyogott a Nap. Onnét a messziből világította meg a párás levegőt, és csalogatta elő a szépséges szivárványt. Az öreg mogyorófa is szeretett volna ismét a Nap kegyeibe férkőzni, ezért integetni kezdett a Napnak.
- Szervusz Nap! De rég simogattál, melengettél!
A Nap, mintha értette volna a fa gondolatát, melegségével elárasztotta az egész mezőt, ott is, ahol a fa állt. Megszárította az esőtől nedves tájat, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve átvilágította a fa szívét, onnét is kiszárítva a maradék nedvességet. A fán a gyönyör hulláma futott végig. Még gyökerei is beleborzongtak.
Ágai végén pedig kipattant az első rügy, majd hamarosan nagy zöld bimbók lepték be, és hosszan csüngő csoportos barkák hintáztak friss vesszein.
- De gyönyörűek az ágaim! – ujjongott a mogyorófa. Ám, még mindig nem volt igazán boldog. Szeretett volna hasznos lenni. Vágyta, hogy a madarak ismét rátaláljanak.
- Méhek, gyertek! – kiáltotta. – Vigyétek hírét az út túloldalára is, hogy élek, még erős vagyok, és várom a madarakat! Még tudom őket ringatni!
A méhek körbedongták a fát. A sárgásbarna barkákból összegyűjtötték a virágport, és vidáman zümmögve, tovaröppentek.
És a fa várt! Várt, és várt! Szép leveleket is növesztett, mire vidáman trillázva megjelent az első pacsirta. És a fa szíve nagyot dobbant!
-Végre!
A pacsirta csőrében egy kicsinyke szalmaszállal közeledett felé, majd megpihent a törzsek biztonságában. Édes terhét letette, s tovarepült. De nem maradt sokáig távol…
Az anya szeme könnybe lábadt, mire idáig ért a mesélésben. Gyermeke csodálkozva nézett rá.
- Mamika! Miért sírsz?
- Csak, olyan megható ez a mese! – válaszolta megnyugtatva kicsinyét, de közben arra gondolt, Ő az a magányos mogyorófa. De vajon az ő vágyai is teljesülnek, vagy csak vágyak maradnak!? Szíve nagyot dobbant, amikor távoli kedvesére gondolt, aki, ha beszélgetni tudott vele, fényt és reményt vitt sivár életébe…<O:razz:<!-- / message --><!-- sig -->​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
SoleLun1.jpg

Kaiser László

Tiéd lehet?

Egyik kezedben nappalok,
másik kezedben éjszakák.
Miféle malom őrli eggyé?
Ki gyúrja össze egyetlenné?
S tiéd lehet
egy szeplőtlen világ?​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
adamEva.jpg


Lászlóffy Csaba

Az Isten üzenete az agg Ádámnak

Add át hódolatom a világot
lassan fölszámoló teremtő
szellemnek. Keserves munka volt
eljutni idáig, legyőzni a tűz
támasztotta félelmet, az anyag erejét
és a veled született szolgalelkűséget.
Picasso gúnyolódó sárgájával
varázsolni elő a rigót, hogy
a hangját örökre megölhesd.
Hódolat annak, aki megkívánta
ragacsos, rejtőzködő részleteiből
összerakni, ha félig-meddig is,
a kölcsönbe kapott világot, és a
képzelet kovászával a Láthatatlan
Hatalmat is emberien naggyá tenni.
Csakhogy a test szárnyaszegett
viaskodása abszurdabb, mint a lelkiismeret
alvása.
A tökélynek volt életkora;
a tökéletes rombolásnak nem lesz.

2003. július 27.

<!-- / message --><!-- sig -->
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
www.tvn.hu_cc78dc43110c93d67e908ee33d53c27f.jpg

Keresztes Szent János

Könyörögj érettünk!

Tudom, hogy forrás fakad titkosan
Bár éjszaka van
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől
Barlangnak sűrű mélységéből tör föl
Bár éjszaka van
Nem tudni hol, mert eredete nincsen
Ám ami van, ered belőle minden
Bár éjszaka van
És szépségéhez nincs hasonló semmi
Az ég és föld szokott belőle inni
Bár éjszaka van
Tudom, hogy nincsen medre, hol szaladna
És nem tud senki átlábalni rajta
Bár éjszaka van
Hogy tisztaságát semmi nem zavarja
Hogy minden fény a fényét tőle kapja
Bár éjszaka van
Tudom, belőle óriás erek folynak
Eget és poklot, embert záporoznak
Bár éjszaka van
Tudom, az ér, mi sodrából kiválik
Mindenható, akárcsak ő, e másik
Bár éjszaka van
Mi kettőjükből tör egyetlen egybe
Nincsen, ki nála fontosabb lehetne
Bár éjszaka van
Az örök forrás titkos útját járva
Élő kenyérben életünk kínálja
Bár éjszaka van
Ím e sötétben látja a teremtmény
Hogy oltsa szomját vizét fölkeresvén
Bár éjszaka van
Azt az eleven forrást, mire vágyom
Az élet kenyerében megtalálom
Bár éjszaka van <!-- / message --><!-- sig -->​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
galamb.bmp

Antal József

Libera

szabadíts meg a hajnal hűvösétől
ébresztőóra fülsértő zajától
szemetesvödrök csörömpölésétől
fürdőszobák és kiflik illatától​

szabadíts meg a harangszavú reggel
vénasszonyízű jeges ihletétől
a motyogásba fúló unalomtól
seppegő szájak hamis énekétől​

szabadíts meg a rítussá silányult
és megtépázott élet mocsarától
gyárak füstjétől, ólomlábú perctől
beat-ritmustól és kórházak szagától​

szabadíts meg a szavak tömegétől
az utcasarki húszféle plakáttól
vezércikkektől, színes képregénytől
betétkönyvtől és lottócédulától​

szabadíts meg a déli harangszótól
hideg levestől, nem működő lifttől
közért pultjától, hólapátolástól
dohányfüsttől és kötelező fröccstől​

szabadíts meg a zsolozsmázó jóság
bölcs igéinek sápadt közönyétől
kötelességnek csúfolt lélekmérgek
kimért teendők hullabélyegétől​

szabadíts meg a frissen vasalt nadrág,
másra szabott arc feszes grimaszától
kézfogások és bemutatkozások
szimbólumpótló csókok undorától​

szabadíts meg a televíziótól
hangversenytermek s presszók zsongásától
coca-colától, duplától, konyaktól
a másnaposság fanyar mámorától​

szabadíts meg az esti önvizsgálat és
önvád mindennapos szégyenétől
az irreális ébrenlét és álom
hömpölygő képeinek özönétől​

szabadíts meg a tegnap, ma és holnap
sodrában izzó élet mákonyától
szabadíts meg az első élettől és
szabadíts meg a második haláltól​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
raj_011kep.jpg

Reviczky Gyula

Imakönyvem

Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.​

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves ákác
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
És vélem együtt sírt szegény.​

Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.​

Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyellném a könnyeket.​

Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.​

Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
cerbiatto.jpg

Spenser

A MEGSZELÍDÜLT SZARVAS

Mint a vadász, ki futva kimerül,
és látja már, hogy megszökött a vad,
s lihegnek a kutyák körös-körül,
leül pihenni ott, hol árny akad:
így egyszer - mint ki hasztalan szaladt -
vadászat után én is pihenék,
a nemes vad megfordult ezalatt,
hogy szürcsölje a forrás hűs vizét,
és ott megállt, szelíden nézve szét,
nem menekült, jött bátran közelebb,
míg megragadtam remegő kezét,
s szorosan rátettem a kötelet.
Ilyen vadat nem látott senki sem;
hogy tőrbe csalják, tűri szívesen.​

(Vas István)<!-- / message --><!-- sig -->​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
StarBlueMtnRock.jpg

Bajza József

Reményhez

Nincs halandó szemnek égibb
Mint bájképed, oh Remény;
Ah de minden, amit ígérsz,
Gyarló földi tűnemény.
Kába én, hogy úgy öleltem
Szívigéző álmidat;
Melyet égbe épitettem,
Összedúltad a hidat.​

Most a fényhonból kizárva,
Hol örök tavasz virúl,
Messze végtelenbe sírok,
Bús hazámnak partirúl;
S irgalomnak nincs hajója
A sötét sors tengerén,
Mely áttenne oly világba,
Hol való lesz a remény.<!-- / message --><!-- sig -->​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
buru03.jpg

Fazekas Mihály

A csermelyhez

Hová kis víz olyan sebessen,
Hová sietsz olyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is,
Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok,
Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek,
S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok,
S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek,
Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh, ha ti is így kivánkoztok,
Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem
Egészen megfőzé kebelem.
Óh, miket bíznék én reátok,
De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek,
S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim, kiket még lelek,
Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok,
Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába:
Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
S titkai közt enyelegjetek,
S míg nyájason csiklándozzátok,
Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
Minden nyúgodalmam elvette,
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet
Se kérem vissza, csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
S nézzen egyszer rám mosolyogva.​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
erdo_060724.jpg

Scheffer János

Az erdő szépsége

A hajnali nap első erőtlen sugarai,
Tavak, fák és nádasok gubbasztó madarai,
Lágyan megérintik a harmatos pókhálókat,
Próbálgatják éjjel gémberedett szárnyaikat.​

Fák illata mézeskalácsként, emelkedve száll,
A dermedt éj elmúlt, a nappal lassan helyreáll,
Apró bogarak rajzanak, érdes levegőben,
Vadak jönnek inni a derengő napsütésben.​

Reggel van, mindennapos, zajos erdei csoda,
Fehér tűzgolyóvá vált a Nap vörös korongja.
Minden állat árnyékban hűsöl, tikkasztó a dél,
Hulló leveleket lapozgat délutáni szél.​

Később madarak és vadak újra inni mennek,
Bogarak a sziklák rejtekébe menekülnek.
Egyszer hűvösen megérkezik az alkonyi szél,
S Lassan az erdei világ újra nyugovóra tér.<!-- / message --><!-- sig -->​
 

zsuzsanna03

Állandó Tag
Állandó Tag

3577225.jpg



Vészi Endre
Feleségemnek

A multkor éjjel, mikor hazatértem,
árasztva cigaretták füst-dohát,
a lámpa parány fényudvar-körében,
mint álombeli napsütötte téren,
megláttam alvó arcod mosolyát.

S elgondoltam, most új vagy, más vagy, ujra,
világított szelíd, finom nyakad,
s tarkódon is, mint lanyha széltől fújva,
pihék indultak, hogy majd sokasulva
keretbe fogják kigyúlt arcodat.

Mily sok vagy nékem, társam, feleségem!
s hogy annyi harc és ölelés után
mellettem állsz, oiy tisztán és keményen,
töretlenül és bölcsen és egészen:
évek múlását nem nyomasztja vám!

A nagy közösség tüze miből árad?
a társadalmat mi hevíti át?
A kis tüzek. Egy asszony mosolyának,
amelyben keveredik öröm, bánat -
egy hűséget sugárzó kis család

mindennapjának forró lüktetése:
a szenvedély, szerelem és harag,
az emberek küzdelme, vágya, léte,
a féltés és a szeretet ... e béke
sugárzik már egünkön, mínt a nap.

... Kis harmatcsepp csücsűlt akkor a szádon,
s az arcodat, mint tára hulló fény,
színesre festette a csendes álom.
Fáradt vagy kedves, ó, ezt nem csodálom.
Virrasszon szerelmem s e költemény.

***

1956
 

zsuzsanna03

Állandó Tag
Állandó Tag

gombvillam.jpg



Vészi Endre
Művészet
Micsoda harc, nem alvó kráter,
micsoda vad vesszőfutás!
Bukdácsolni sárkányfogak közt,
és soha révbe~nem-jutás.
Idegek, izmok, égő rostok,
mennyit hagyok magam mögött!
Örök nyugalmat odaadni,
s megtudni, azt, mi nem örök,
s egy vessző is, a változásban,
még felkiáltójel lehet ...
mégis, a tudatomban őrzök
hangokat, szókat, képeket;
mégis, a sejtjeimben őrzök
egy nagy ölelő tárulást,
úgy őrzöm életem világát,
mint temető az elmúlást,
saját ellentmondásom őrzöm,
mindazt, ami már nem leszek,
építem azt a kis világot,
mint házukat a termeszek ...
Apám köhécselt így az este,
dohányfüst közül hazatért,
anyámnak vékony, meleg ajka
röpkén a homlokomra ért ...
Hány éve? Tegnap? Ezeréve?
Borzongó bőrömön kisért.
...És látlak téged, Margit, mindig,
először látlak, úgy, ahogy
az első férfi-láz, a forró
felismerés megmutatott.
S így viszlek, hordozlak magamban,
ahogy először láttalak,
s ha változik a sor, a szórend,
versemnek ríme csak te vagy.
Megállapodás, visszatérés?
Nem hínár ez a kép-világ:
ők vigyáznak, hogy gazdagabban
vergődjem fölfelé - tovább!

***

1956​
 

gipsi queen

Állandó Tag
Állandó Tag
/ Oriah Hegyi /


Álmodó öreg indián tollából



Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.
Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tiéddel,
Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.
Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy "Igen"!
Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?
Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

ewtax71g.gif

 

zsuzsanna03

Állandó Tag
Állandó Tag

lesznai1.jpg



Lesznai Anna

[FONT=arial,helvetica,sans-serif][/FONT][FONT=arial,helvetica,sans-serif] MÉRT OLY HOSSZÚ...[/FONT]


[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra!
- Életemnek fáját erősen rázzátok
Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok -
És mint dió burka - ha hull napos ágról
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak"
Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak -
Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem -
Ki valóra váltja - megitatja vérrel
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel.![/FONT]
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag

GARAI GÁBOR

Magányos fa

Csontváry cédrusára​

Ha ki fának rendeltetett,
erd&otilde;ben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.​

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.​

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.​

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi kesely&ucirc;it
önemészt&otilde; ága.​

Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.​

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erd&otilde;t,
az hagyott el téged.​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
gal_cikk_3dte9mm7.jpg


Lao-ce

Három kincsemhez...

Három kincsemhez ragaszkodom:
első a szeretet,
második a mérték,
harmadik a tartózkodás.​

Szeretek, ezért bátor vagyok,
mérték által hatalmas vagyok,
visszavonulok, hát vezető vagyok.​

Manapság szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak;
ezért elpusztulnak. <!-- / message --><!-- sig -->​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
kep.php

Pogány Zoltán

Leheletkék

barázdákba hull a hajnal
bujdosik az éj, nagy jajjal;
homályból kél a lusta nap,
szívünkbe friss sebet harap

egyszer tépek hét virágot,
hétszer egyet sem találok;
egyszer gyűjtöm hét szerelmed,
hétszer egybe sem követlek

antik báj lesz minden álom,
miben arcod fényét látom;
álmodban, ha rommá feslem,
antik szobor lesz a testem

éghetek, vagy tenger nyelhet,
csak kövessen hű kegyelmed;
úgy merülök, úgy hamvadok,
mint naptól nyelt gyöngyharmatok

alkony lángját holdra festem,
titkom mélyét beléd rejtem;
festett holdon idült láng csak,
mélyedben új titkok várnak

borongó rét, süllyedt mezők,
aszály verte görnyedt erdők;
minden ilyen zord volt bennem,
csókjaid míg meg nem leltem

menny-ágyat vet két szép karod,
ágyékom árnnyal takarod;
két karod lengő angyalszárny,
te vagy a legszebb földi árny

ringatózva jön sok felhő
mind-mind szürke esősellő;
mosolyodtól hullni kezdnek
sellő lelkű égi cseppek

bársonyt ölt a gumós barka,
pihés, selymes láng van rajta;
lenyesek egy párat, lássad,
miképp nyílnak lángpalástnak

piros tócsa nő szívedben,
fölé galamb, szívem, rebben;
belehullik, szíven lőve,
piros tócsa nő belőle<!-- / message --><!-- sig -->​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
56598_kave_belsonagy0002.jpg

Jacques Delille

A KÁVÉ

Költő itala, kávé, melyet Voltaire imádott,
s a szegény Vergilius, míg élt, sohasem látott,
ki fejemet tágítod meg lelkem horizontját,
áldott nedű! Ne hagyj el, mert ragaszkodom hozzád,
s ha majd testem viskója félig már összeroskadt,
még akkor is örülni óhajtok italodnak.
Kitüntetésnek érzem, mikor készítlek téged,
a világért sem bíznám másra e mesterséget.
Rázom a kávébabot a tűz fölött serényen
tepsimben, míg barnából sötét lesz, mint az ében;
térdem közt a daráló; élvezem, mint recsegnek
és ropognak a szemek; aztán vizet eresztek
a török rézibrikbe, s aggodalmas, de elszánt
figyelemmel háromszor felforralom a nektárt,
míg eltűnik a habja, és a mennyei illat
szállásomat bejárja, minden bútort felizgat.
Várok, hogy ülepedjék az alja, aztán mindjárt
megtöltöm a párolgó lével a hasas findzsát;
arab kávé, porcelán csészék – a hajó távol
Japánból hozta őket -, s cukor Amerikából:
hogy méltó keretek közt élvezhessem e nedvet,
kávémhoz összeálltak a messzi kontinensek.
Jöjj, mennyei aroma, jöjj és ihless meg engem,
mert most már csak pár habcsók hiányzik és szerelmem.
Mihelyt illatod bűvös, átható árját érzem,
langyos fuvallatától öt érzékem feléled,
s ahogy hullámot hullám után dob ki a tenger,
rendezett gondolatsor gyülekezik fejemben.
Az elébb még mogorva voltam, unott és bamba,
most mosolygok és bíbor köpenyt öltök vállamra,
lángész lettem, ki egy szebb és jobb világba pottyant,
s azt képzelem, hogy napfényt szürcsölök nagy kortyokban.​

(Faludy György fordítása)<!-- / message --><!-- sig -->​
 

Évicus

Állandó Tag
Állandó Tag
oszi%20kert.gif

Csorba Győző

A KERT ŐSZE

Kibogozhatatlan a kert ősze
Van ami marad van ami örökre elmegy
van ami csak a télre van ami a földbe
ami magába ami más határba
ami cselekszik amivel csak történik egy s más
s van olyan is aki az általános
sejtelmetlenségben minderről tud is
Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan
S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik
befutni a négy fal közé hagyni
ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére
s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról​
 
Oldal tetejére