Az élet (azért is) szép !

​

​

[FONT=arial, helvetica, sans-serif][FONT=verdana,geneva]Hepp Béla - Tűztáncod[/FONT] [/FONT]​

[FONT=arial, helvetica, sans-serif][FONT=verdana,geneva]Most kint ülök éjjel a végtelen pusztába',[/FONT][/FONT][FONT=arial, helvetica, sans-serif]
[FONT=verdana,geneva]előttem tűz pattog szikráit elhányva,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]forgó táncát nézem,[/FONT]

[FONT=verdana,geneva]égő létét vérzem[/FONT]

[FONT=verdana,geneva]sok-sok fahasábnak.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Itt vagy, kitalállak,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]tűzben táncol lényed izzó akarása.[/FONT]​

[/FONT]​

[FONT=verdana,geneva]Parttalan sóhajom szítja a lángokat,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]képzetem ébren tart, élő fény látogat[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]puha ágyad mélyén,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]helyemet ha kérném,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]fonj körül kezeddel.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Percre se feledd el[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]tűz vagy, és szertelen szívemben áldozat.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Szálljatok fel szikrák, izzó arcú képek,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]táncoljatok felhők rongyos szélén szépet,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]hanyatt fekve élem[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]idevágyott képem[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]ott fenn az égbolton.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Lelkem ha kioltom[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]belőle fényedet soha ki nem téped.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Végtelen mezőkön lángot táncol tested,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]én idézlek ide, ezt nem Te kerested,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]mégis, vágytól hajtva[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]űzd a szívem, rajta,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]végtelen mezőkön[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]sorsommal időzöm,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]elemésztesz, tűz vagy, nevess, de ne vess meg.[/FONT]​

TÓTH ÁRPÁD: EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT​

Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.​

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.​

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.​

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.​

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.​

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.​

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.​

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!​

A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!​

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.​

A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél.​

Somlyó Zoltán - Két szív között

A szív forrong, lázad - de vár is...
Látod, hogy eljött ez a nyár is...
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt... Légy engedelmes...

Forró a szél, hozzád nem enged. -
Köztünk a mély jázminlehellet...
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába...

Két szív suhan... S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni...
A száj ég, a szem szöge nedves...

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...
Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...
Ki tudja, ki tudja, kedves...
​

​

Friedrich Nietzsche​

ECCE HOMO​

Úgy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok!​

NAP ESTTEL VÉGZŐDIK

*
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.


Dsida Jenő​

Elizabeth:

Az aranykor

Ha kitör a vihar, mindenki a természete szerint cselekszik.
Van, ki elnémul a félelemtől.
Van, ki menekül.
Van, ki elbújik.
És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben.​

SZÉP ERNŐ:​

MÍG TŰNÖK A PLATÁN ALATT​

Hajoljatok ti lombok
Míg tűnök a platán alatt
Zöld leveles ágak
Szép zöld kezek lágyak
Érintsétek vállamat.​

<?XML:NAMESPACE PREFIX = LS /><LS:1>Hajoljatok zöld ágak
Te meg csitúlj bolond madár
Fújjad fújjad majd, csak
Egyet hadd sohajtsak
Jól esne ha hallanál.
</LS:1>​

<LS:1></LS:1>​

VÉSZI ENDRE

A HALLGATÁS


Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át
​

Epstein Ágnes

Fájdalom

Sima kavics csobban fodrozódó vízben.
Elmerül.
Ott van lenn
és ott is marad.
Mint a lélek sebei,
láthatatlanul léteznek. ​

Lope de Vega

A SZERELEM KÜLÖNFÉLE HATÁSAI

Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,
és tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
hinni, hogy a pokol visz égi útra
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.

(Nemes Nagy Ágnes)​

Johann Wolfgang Goethe:

Sehogysem

Nem tudsz te a világ kedvére tenni:
bár jó vagy, és erényed is ezernyi,
azt várja, hogy kezes légy, senki-semmi!

fordította: Kosztolányi Dezső​

Adamis Anna: Mintha


Mintha a tested lennék, úgy érezz,
mintha egy válasz lennék, úgy kérdezz,
mintha az utad lennék, úgy kövess,
mintha már tiéd lennék, úgy szeress!

Színes a csend, itt vagy velem.
Te hoztad el újra nekem.

Mintha a szavam lennél, úgy beszélj,
mintha csak igaz lennél, úgy is élj,
mintha csak Napom lennél, úgy égess,
mintha az élet lennél, úgy éltess!

Színes a csend, itt vagy velem.
Te hoztad el, újra nekem.

Mintha a vágyad lennék, úgy higgy bennem,
mintha egy dallam lennék, hallgass engem,
mintha csak véred lennék, éltesselek,
mintha csak benned élnék, érezzelek!

Lélegzem a lélegzetedben.
szomjazom a szót,
amit még érzek benned.
Mondd el nekem!

Érints meg a tekinteteddel!
Mentsd meg még a jót,
Ami csak bennem lehet!
Érezd bennem!

Érzem, hogy én vagyok,
ó én vagyok, igen én vagyok,
kit szeretned kell,
éltetned kell!

Kérlek, hogy adj erőt, ó adj erőt,
hogy ne legyek erős veled szemben!
Érezz engem!

Nézd, én már majdnem elfeledtem hinni,
s újra érzem, hogy hinni lehet.
Hinnék neked!

Nézd, én már majdnem elfeledtem sírni,
s újra érzem, hogy könnyem meleg.
A könnyed meleg.

Mindenki azzá válik, amivé tesz
csak a szeretet és a gyűlölet.
Megváltottál!

Mindenki vére piros, mégis minden
ember más és másképp szeret.
Te így tudtál.

Színes a csend...​

A kincs

Oly sokszor megfárad az ember,
s úgy érzi, hogy már nincs tovább
Terheit hordozza magával,
s letenni nem tudja tán.

Napjainak gondja számtalan,
próbálkozik nap-mint nap,
Hangya módjára tesz-vesz, gyűjtöget,
s felhalmoz értéktelen kincseket,
melyről úgy véli, ebben rejlik mindene.

Erejét, s értelmét nem kíméli,
s eltaposva másokat
elsőként akar mindent megszerezni,
mit fontosnak tart.

Megragad minden gonosz földi erőt,
csakhogy elsőnek ő fusson be,
leigázva másokat,
célt így ér el.

Mily szánalmas is az ember!
S nem lát túl e földi léten,
vajha megértené, hogy kincsei
semmit sem érnek.

Ha megnyílnának szemeik,
s látnák a mennyei várost,
talán-e földi kincs fénye
megfakulna előttük.

Évtizedeken át hajszolják magukat,
s kamráik így gyarapodnak,
de a lelkük lassan kiapad.

Nem törődnek semmi mással,
csakhogy csűrjeik teljenek
lelkükben kiált az üresség,
de ők csak tovább gyűjtenek.

Életük alkonyán, ha visszatekintenek,
nincs semmi miben örömet lelnének.
Hiába gyűjtöttek számtalan kincseket,
ha üt az utolsó óra
magukkal semmit sem vihetnek.

/Számomra ismeretlen szerző/
​

Rakovszky Zsuzsa​

<O
<OA hetedik év</O​

Mintha egy ádáz idegen erő,
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
hogy én sosem szerettem.​

Most mondd: ha már csak egymást öli két
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
egy gyűlölt arc világlik?​

Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
reakciót, a rosszat…​

Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
ki bír útjába állni?<O​