Gyermekdalok, versek, mesék, találós kérdések.. I.

MENTOVICS ÉVA: ELMESÉLEM, HOGY SZERETLEK

Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem…
s megcsókoltad orcám.

Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem.
Kedves szóval terelgettél
- bármi rosszat tettem.

Oly sok éjjel virrasztottál,
kívánságom lesve.
Álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.

Beszédre is tanítottál.
Szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged.

Ahogyan a barna mackók
szeretik a mézet,
Édes, drága jó anyácskám
úgy szeretlek téged.

Hol volt, hol nem, egy reggelen
megszülettem nagy hirtelen.
Úgy tettek-vettek a nagyok,
akár egy ruhás csomagot.
Sírtam, fáztam-e, nem tudom,
más lesett be a kulcslyukon:
testvérem oly kíváncsi volt,
arca mosolygó telihold,
mikor nem látta senki sem,
babrálgatta szemem, fülem.
De megbosszulom ám magam,
csak nőne már ki a fogam!
S kistestvérem ha születik,
cibálom apró füleit.

Repül a gólya,
teli a motyója,
betartja a szavát,
hozza már a babát,
Mert hát megígérte,
hogy elmegy érte.
Anyu nagyon várja,
karjait kitárja
baba belerepül,
s minden kiderül,
mert ez titok ugyi,
öcsi lesz vagy hugi.

Devecseri Gábor: Állatkerti útmutató

Ez a cinke oly picinke,
falevélből van az inge,
pókhálóból a szoknyája,
makkhéjból a csizmácskája.

Csak füvön élt a kis zebra,
de most rákapott a zabra;
végül is elvitték Szobra,
ott oktatják szebbre-jobbra.


"Apám - így szól a kis bálna -,
hadd mehessek el a bálba."
"Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer."


Mért tanulnak a kis vércsék?
Azért, hogy a leckét értsék.
Tanítójuk egy hasas,
pápaszemes, lomha sas.


Megy a hajó, nézd a nyulat:
Lepencéig rajta mulat.
De a dühös orángután
kiszáll nyomban Horány után.


Apám - így szól a kis bálna -
hadd mehessek el a bálba.
- Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer.
A hód arcán enyhe pírral
csókolódzik a tapírral.
Rosszallja a jegesmedve:
- Nem vagytok még megesketve!
- Szorgoskodnám - szól a hangya -,
ha a tücsök békén hagyna;
de rázendít folyton s újra:
táncolunk a rock and rollra.
Mért cikáznak a kis fecskék?
Hogy az eget kékre fessék.
S ha mindenütt van már festék,
"Kész a tavasz" - jelenthessék.
- Édes párom, adj egy csókot
- kéri Pókné a zord Pókot.
- Elkapott a méreg sodra,
nem szomjazom a csókodra.
inkább egy jó korsó serre.
Készülök a válóperre.


"Ne ugrándozz, ne táncolj,
ne bomolj,
az iskolás fiúcska mind komoly."
Garázda kölykét inti így a moly.


Fekete az ablakpárkány,
rákönyököl a kis sárkány;
hat feje néz az utcára,
egy a leckét bent biflázza.

Zala József: Szeretem a gyümölcsöt
A gyümölcsöt szeretem
eszem, ha csak tehetem.
Előbb mindig megmosom,
vagy héjától megfosztom,
mert a légy vagy a bogár,
amely rajta szaladgál,
beszennyezi, fertőzi,
s a bajt meg kell előzni.

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.

- No, amíg ezeket felöltöztetem... - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: - Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.

Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.

Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán megtud felelni a tavasz kérdésére.

A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, hogy meddig ér el a rigófütty?

De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
- Hát ennek fele sem tréfa - gondolta az alma s a körte.
- Kemény dió! - sóhajtotta el magát a vén diófa.
A szilva meg se mukkant.
- Ha legalább egy rigónk volna - savanyodott el a meggy -, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
- Egy rigó, egy rigó.
- Bár egy rigófiú.

De nem volt.
S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben rügyezni, levelezni.
- Mi az a nagy csönd odalent? - kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
- A töprengés csöndje.
- Miféle töprengésé?
- Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.
- S aki kitalálja?
- Aranyvirág lesz a jutalma - mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.

Ültek és várták az eredményt.

Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hova szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.

Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.

Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
- Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
- Kicsoda mondja meg? - néztek föl a kicsi sombokorra.
- Én mondom meg - húzta ki magát a sombokor. - Rigótól rigóig ér. És ilyenkor még körbeéri a földet.

Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van.Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.

- Tücsök, húzd az én nótámat - szól a margaréta,
Azt húzzad,hogy virág vagyok , nem sárgarépa.
- Tücsök, az enyémet húzzad - piros pipacs mondja.
- Az enyémet!
- Az enyémet - kiáltozták sorba.
Szegény tücsök látja már,hogy ennek a fele sem tréfa,
a végén még hajba kapnak pipacs,margaréta.
Ezért így szólt:
- Nem húzhatom néktek szép virágok, ma van anyáknapja,
nékik muzsikálok.

Mint madár az ágra,napsugár a rétre,
Úgy repülök én ma,nagymama ölébe.
A dalos madárral,itt csicsergem én el,
Isten áldja nagymamámat,mind a két kezével.
Csillag orgonával,bíbor tulipánnal,
Köszöntlek mamikám ezer jó virággal.
Köszöntlek fénnyel,kék ég derüjével,
Köszöntelek mamikám szívem melegével.
Köszöntlek dallal,köszöntelek verssel,
Szívemből gyöngyöző, jó szóval ezerrel.

a szívünk szerint adhatnánk ma nektek
Megszednénk az összes nyíló kertet
De így csak annyit kérünk:
Fogadjátok szívesen ezt a friss csokor virágot
Mindenki nevében,akik itt most állunk
Köszöntsön szívből egy-egy szál virágunk!

Kányádi Sándor: Pacsirtapör

Egy szép májusi vasárnap délelőtt ünneplőbe öltözött verebek ülték sorban a háztetőt. Csiripeltek, pletykáltak, méltatlankodtak, mint ahogyan a padon ülő, ráérő vénasszonyok szoktak. Osztották a semmit, s ha ebből vita támadt, most is, mint rendszerint, lekiabáltak a kerítésen csirregő szarkának, vagy átcsivogtak a diófán füttyögő rigónak, hogy jönne el bírónak.

A rigó fütyült rájuk, de a szarka, mert szereti a pörpatvart, perüket fölvállalta. Maga elé rendelte a feleket, túlcsörögte a legnagyobb szájú verebet, s azzal máris a szomszéd kerítésen termett. Így szokott véget vetni a pernek.

De a szóban forgó vasárnap nagyon megtetszett az ügy a szarkának, s nemhogy csitította volna, de buzdította a pereskedő feleket.

A pacsirtát ócsárolták a verebek.
Elmondták mindennek, szapulták, csepülték, hogy termetre gyenge, nagyravágyó, álnok, semmibe veszi a lenti világot, s hogy törtető, mert lám csak, ugye ma vasárnap, s nemhogy pihenne, illően ünnepelne, mint a többiek, ő szántja az eget, és hangicsál.

- Zajt csinál, zajt csinál! - toldotta meg a szarka. S nyomatékul még koppintott is egyet jobbra, egyet meg balra.
- S ha legalább tarka volna, mint a szarka - berzenkedtek tovább a verebek -, vagy volna bár akkora, mint egy veréb.
- Derék, derék, amit szóltatok, de most elég, beszéltünk éppen eleget. Tennünk kell valamit, verebek!
- De mit, de mit?
- Valamit.
- Mi az a valami, halljuk - hagyták ott a cserepet, s röppentek a szarka köré az irigy és kíváncsi verebek.
- Hát ide figyeljetek, le fogjuk váltani a pacsirtát, mi fogunk énekelni. Ehhez azonban holnap korán föl kell kelni.
- Fölkelünk, fölkelünk - fogadkozott a sok veréb.
- De ez még nem elég - folytatta a szarka. - Az énekléshez iskolázott hangra van szükség, azért hát tessék gyakorolni. Rajta!

Erre a verebek elkezdtek éktelenül csirregni, de olyan éktelenül , hogy az éjjeli váltásban dolgozó kuvik is fölriadt a zajra, kiszólt a kéményből, s miután értesült az egyik verébtől, hogy mi van itt készülőben, úgy vélte: ki minek nem mestere, annak hóhéra: mit hallgatnak arra a kópéra, nagy tolvaj szarka, kétli, hogy valami rendeset akarna.

De a verebek lehurrogták, a kuvik meg látva, hogy hiába beszélne, visszabújt a kéménybe.

A verebek meg tovább ricsajogtak. Gyakoroltak, ahogyan a szarka tanácsolta.

A szarka meg eközben csörögve, rikácsolva tovaröppent.
- Na ezeket jól elintéztem, reggelre egészen berekednek, én meg addig szerzek egy tojást, azt szépen megiszom, van is egy fészek itt valahol, aztán leéneklem azt a pöttöm pacsirtát az égről. Halljam csak! Aha, most kél föl a tyúk a tojásról, buta egy szerzet, megtojik, mindjárt kotkodácsol, még a verébnél is butább, butább, butább - csörögte elbizakodva a rabló.

De ez egyszer rajtavesztett, mert már üresen találta a fészket, jobban mondva csak egy kotlós tojást lelt benne (azért tette oda a gazda, hogy a tyúkot a fészekre szoktassa). A szarka gyanútlanul kiitta, ettől még recsegősebbé vált az amúgy is repedt hangja.

Úgy is történt minden, ahogyan kitervelte, hajnalra kelve a verebek csúnyán berekedtek, azt se tudták mondani: csip-csirip, álltában aludt el mindenik. A szarka viszont nekivágott az égnek, és fölhangzott az ének:
csirr-csörr-csörrörő, csö-csö-csörr! De alighogy rákezdett a nótára, kövek, göröngyök repültek utána.

- Hess innen, mit csörögsz, átkozott szarkája? - S kicsin múlt, hogy egy kő kupán nem találta.

A pacsirta pedig minderről mit sem tudva fölparittyázta magát a magasba, s gyönyörű énekbe kezdett, ettől aztán az emberek még a rikácsoló szarkáról is megfeledkeztek.

Kányádi Sándor: Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

- Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom - mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
- Hogyne, hogyne, hát persze! - bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
- Fiatalság hálátlanság - mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is bólintott.
Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
- Úgy bizony! - füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

- Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék - mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

- Rázintsd már meg azt az alsó ágat - enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.
- Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! - fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
- Hű, de finom, hű, de jó! - ujjongott a nyár.
- Hát igen, már ehető - mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. "Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam - gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. - No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" - villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

- Nini, cseresznye - dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
- Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!
- Abizony már az enyém! - nyelvelt vissza nyár úrfi.
- Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! - markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

- Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!
- Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.
- Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
- Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.
- Nem vagyok szemtelen.
- Az vagy, ha mondom!

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

- Hát akkor az esztend' ilyenkori viszontlátásra, fiam - mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

- Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! - kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.

vegsone írta:

Rövidebb tavaszi témájú mesét keresek. Van ötletetek?

Kattints a kibontásához...

Jékely Zoltán: A három pillangó



Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar.
- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.
- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.
De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.
És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:
- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a tulipán így felelt:
- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.
Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!
A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.
Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a tulipán így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt:
- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.
A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.
- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a szívtelen tulipán így felelt.
- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.
Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.
Süss fel nap, süss fel nap,
Szárogasd meg szárnyamat,
Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.

Kányádi Sándor: Néma tulipán

Mondanom se kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincs illata, az néma.

Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.

De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, "meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.

De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.

Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.

De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág - vagy rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?

Féltékenyek lettek az illatukra.

Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta a szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.

Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.

Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.

Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.


http://admin.freeblog.hu/profile/92588/

Tompa Mihály nyomán írta Bartócz Ilona: A pitypang meséje


A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös hajnali harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.
A kényes virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.
A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani: a liliom élesebb kardokat kért: az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.
Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:
-Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?
A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs semmi kérése, sem panasza.
-Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér tovább ment, fölsóhajtott.
Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
-Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
-Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang. - Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyermekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk!
Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.

Fehér Ferenc Jókedvű hét

Hétfőn és kedden
kacagó a kedvem.
Szerdán
az álmok színes szárnyán szállok.
Csütörtökön
csókot kap tőlem kacsótok
Pénteken
párom palotába várom.
Szombaton
szépen szundítok a széken,
Vidám a vasárnap
folyok , völgyek várnak!

Villanyrendőr

Most még piros,
később sárga,
míg a szemed zöldet várja
piros mondja állj,baj ne essék várj.
Sárga súgja
légy türelmes,
indulni még veszedelmes!
De amikor zöldet mutat
indulj pajtás,
jó utat!






Kinek kedves keze lába
Nézze,mit jelez a lámpa.
Zöldet,sárgát,pirosat
szabad utat tilosat!

Egy kis lazítás...

KIFORDITOM
(A kézfej kifelé fordítása)
BEFORDITOM
(A kézfej befelé fordítása)
FÖLFORDITOM
(A kézfej felfelé fordítása)
LEFORDITOM
(A kézfej lefelé fordítása)
ZONGORÁZOK,FURULYÁZOK
(Újjak mozgatása)
ERŐSEBB LETT A KEZEM
A TORNÁT BEFEJEZEM!
(A kézfej ökölbe szorítása)

Zivatar

Csöpörög az eső
(Mindkét kéz egy egy újjával kopogunk az asztalon.)
Esik az eső
(Két két újjal kopogunk az asztalon)
Zuhog az eső
(Hangosabban kopogunk)
Ömlik az eső
(Az összes újjunkkal dobogunk az asztalon)
Villámlik
(Sziszegünk a fogaink között a kezünkkel villámokat rajzolunk a levegöbe)
Menydörög
(Ökleinkkel dörömbölünk az asztalon)
Minden gyermek hazaszalad
(Kezünket hátratesszük és előrehajolunk mint akik futnak)
S holnap szépen süt a nap!
(Mindkét kezünkkel nagy köröket rajzolunk a napot utánozva.)