Mindenkinek van egy másik fele. Valahol. Lehet, hogy a világ másik végén. Ha megtanultál mindent magadról, és megfelelő energiákkal rendelkezel, be is fogod vonzani. Mindig olyan minőséget vonzunk be magunk mellé, ami bennünk rezeg és abból tudunk a legtöbbet tanulni. A párunk néha csúnya tükröt tart elénk, de ilyenkor nem őt kell hibáztatni, hanem megkeresni magunkban azokat a dolgokat, amik nem tetszenek benne, mert az bennünk is megvan, csak nem ismerjük fel. És ha felismerjük, akkor tudunk rajta változtatni. És az is igaz, hogy néha nem is a saját életünket éljük, hanem valamelyik ősünkét. Néha tudat alatt büntetjük magunkat azzal, hogy nincs párkapcsolatunk, vagy épp nem merünk szeretni. Tudatosan vágyunk rá, ki is mondjuk és mégsem jön össze, akkor érdemes a saját lelkünk mélyén kutakodni. Halálra ítélt az a kapcsolat, amiben meg akarjuk változtatni a másikat. Magunkat kell változtatni és akkor a külvilág is változni fog. Tudom, ez nagy ezós duma, de igaz. Ha mindenáron meg akarsz felelni a másiknak és nem önmagadat adod, előbb-utóbb rosszul fogod érezni magad. Kifordulsz magadból és nem leszel boldog, mert az nem te vagy. Ha feltétel nélkül elfogadnak és te is feltétel nélkül elfogadod a másikat, akkor van lehetőség arra, hogy boldogan leéld vele az életed. De ez egy nehéz út és nem sok embernek sikerül. Az adok-kapok egyensúlya is fontos. Mikor túl sokat adsz a másiknak és az nem képes már viszonozni, akkor lehet, hogy elmenekül. Ilyenkor szokták mondani, hogy pedig én mindent megadtam neki és mégis elhagyott. Sokszor azért, mert nem tudott viszonozni és a lelkében egy kisebbrendűségi érzés támadt fel, hogy ő kevesebb, mint te. Ha a nő, anyaként funkcionál egy párkapcsolatban, akkor a férfi előbb utóbb keres magának egy szeretőt, hogy férfinak érezhesse magát. Pedig lehet, hogy ő az igazi, csak mi nem tudunk a helyünkön lenni. És még sorolhatnék ezer ehhez hasonló dolgot.