A harmincéves gimnáziumi érettségi találkozónkat egyébként, valójában a nagy, városi nyomda alatt, egy jó hírű belvárosi étteremben tartottuk. Az egész úgy kezdődött el, hogy nem tudtam belépni a terembe, mert az előtérből nyíló dupla faajtóban ott állt háttal egy férfi, nem fértem el mellette. Ismerősnek tűnt a figura, nagyon ismerősnek, talán a barátom lehetett valaha, de abban valamiért biztos voltam, hogy soha nem volt az osztálytársunk.
Öleljük egymást, tényleg barátok voltunk. A szomszéd osztályba járt, de mindig közénk tartozott. Huszonöt év Kanada után nemrég tért haza Magyarországra. Az öröme nagy. De nem ismer itt már senkit. Hallott róla, hívták is,ráparazitázott az osztálytalálkozónkra. Azt mondta, minden úgy lett, ahogy tervezte: szépen elvégezte a szegedi konzervatórium zongora szakát. Csak utána vitték volna el katonának. Megvolt a sorozás, kijelölték a laktanyát, adott volt a bevonulási dátum.
Egyedüli gyerek volt, sokáig ült a fonott székben a szülei külvárosi, kertes házában, nézte az augusztusi, zsongó kertet, gondolkodott. Attól félt, hogy ha bevonul, el fog benne törni valami. Kibírja ő azt az időt, helyt fog állni, de eltörik majd benne valami, és attól elromlik a billentése. Nem fogja tudni helyrehozni. Odalesz a billentyűbillentése, a megfeszített húroknak az a precíz, csak őrá jellemző érintése, egész élete addigi munkája. Arra jutott, hogy ezt nem engedheti meg. Nem engedheti meg nekik. Nem szabad bevonulnia.
Ha viszont elmegy, abba a szülei fognak belerokkanni.
Ült hát a fonott széken, gondolkodott, nézte a zsongó kertet. A szülei megnyugtatták. Menjen csak el. Ha vigyáz magára, ők sem fognak tönkremenni. Nem hitt nekik, de meggyőzték.
Ezért aztán másnap hajnalban megölelték egymást, a fiú kigyalogolt a pályaudvarra a csöves hátizsákjával, elvonatozott Ausztriába, és a menekülttáborok után hirtelen kint találta magát Kanadában.
Hívták, várták, szerették ott az idegent. Gordon beszélt már akkor angolul, amikor kikérdezték, azt mondta, politikai menekült: nem akar elmenni magyar katonának. És művész. Zeneművész. Magasan képzett zongorista, jó billentéssel és hasznosítható pedagógiai ismeretekkel. Hosszan nézte a hivatalnoknő Gordont. Bizalom volt a szemében, egy emberséges hivatal jó szándékú ígérete, rengeteg kíváncsiság. Mégsem volt lefutva az ügy.
Gordon úgy érezte, mondania kellene valamit. Hallgatott, átgondolta a lehetőségeit, úgy érezte, van rá ideje. Aztán elmondta a hivatalnoknőnek a hazatérő angolok történetét. 1980, Magyarország. A fegyverrel harcoló, legendás, 1956-os emigráns két gimnazista fia hazalátogat. A nyelvet nem beszélik. Masíroznak befelé az apa városába. Az apjukat talán Ladiknak hívták. Őket már nem. A tervük az, hogy majd a Fiume szállóban szállnak meg. Már nem létezik.
A magyarok leitatják őket az első kocsmában, aztán a házi szállásukon megkínálják őket két cigány kisfiúval. Fotók, felhasználási javaslatok, konkrét árak. Ugyan már, mi a baj, hiszen ezek a brazilkák nem is emberek.
Sikító menekülés, vissza a fővárosba, vissza Londonba. Eltelik majd harminc év, és senki nem fogja tudni, hogy ilyenek voltunk. Hogy mindenki sikítva menekül el onnan. Ez a helyzet.
Asszonyom, nekem ilyen a hazám. Ez az otthonom. Kérem, ha teheti, ne küldjön vissza. Kérem, fogadjanak be. Itt akarok élni. Kérem. A hivatalnoknő hosszan nézi Gordont. Pecsétet választ. Beüti.
Nevet. Szeretettel üdvözöljük, uram.
Sok szerencsét Kanadában. Gordont először azok a magyar közösségek karolták fel, ahol a templomban volt még orgona. Játszott az istentiszteleteken, vezette a kórust, tanította a gyermekeket, aztán amikor megunták egymást, ment tovább. Így telt el húsz év. Körbejárta a fél földrésznyi országot.
Magyarok, kanadaiak, indiánok, ami a csövön kifér. Bejárt mindent Új-Skóciától Alaszkáig. Érzett hideget és meleget. Saskatoon városa lett a kedvence. Személyesen ismerte Margaret Atwoodot, néha zongorázott neki. Gordon mindvégig pompásan érezte magát Kanadában.
És teljesen bizonyos volt benne, hogy az ő feladata elsősorban az, hogy ne érezze magát emigránsnak. A régiek úgy gondolták, hogy a haza nélkül az egésznek semmi értelme. Ezt kellene neki most valahogyan másképpen elgondolnia.
Negyvenéves kora körül egyszer magáról kellett volna beszélnie egy született kanadainak. Meg kellett volna értetnie vele, hogy valójában ki is lenne ő. Megpróbált neki elénekelni néhány remek Cseh Tamás-dalt, de az idegennek semmit sem mondtak a Bereményi-szövegek. Ültek, beszéltek, és a kanadai nem látott Gordonból semmit. Senki sem ott él, ahol megszületett. Idegenekkel kell magát megértetnie. Másik földön, mindenféle gyökerek nélkül.
Mert Magyarországon mindenki Cseh Tamás.
Nagyon be kellett rúgnia, mire megértette, hogy Tolsztoj marad neki, F. Scott Fitzgerald, a Csillagok háborújának korai három része, továbbá Ludwig van Beethoven, op. 132-jének utolsó előtti tétele. Ezek a kommunikatív lehetőségei. Eltelt még néhány év. Aztán amikor a szülei tényleg elgyengültek, összeszedte a cuccait, és végleg visszaköltözött hozzájuk. Egyedüli gyerek volt, sokáig ült a fonott székben a szülei külvárosi, kertes házában, nézte az augusztusi, zsongó kertet, gondolkodott. Nem tört el semmi, erre kellett jutnia.
Szülővárosunk zeneiskolájában kapott állást. Nagyon büszkék voltak ők is a kanadai vendégművészre, befogadták. Gordon felvételizőket készít elő, örül a feladatának. S ha úgy adódik, a nagyobb ünnepeken az evangélikus nagytemplomban is ő orgonál, vendégművészként. Nem egyszerű a hazai kommunikáció, azt mondja. Idegenekkel kellene magát megértetnie. Olvasni nem olvasnak. A nagy Gatsbyt esetleg filmen látták. Ritkán beszél hozzájuk. Beethovent játszik nekik meg Bachot.
Nem találta közöttünk sem a helyét. Inni nem volt kedve, hamar hazament. Mielőtt elindult volna, egy nagyon vicces legény előgurította neki a báltermi zongorát. Gordon nevetett. Dolgozott szorgalmasan.
Mulatós zenét játszott nekünk, régi Korál- meg Piramis-számokat, és közkívánatra a székely himnuszt is, szép billentésekkel, csak utána indult el gyorsan haza.
A nagyon vicces legény csak ekkor üzemelte be a zenegépet. Ütötte, belerúgott, és aztán tényleg beindult a muzsika.
Szilasi László
Öleljük egymást, tényleg barátok voltunk. A szomszéd osztályba járt, de mindig közénk tartozott. Huszonöt év Kanada után nemrég tért haza Magyarországra. Az öröme nagy. De nem ismer itt már senkit. Hallott róla, hívták is,ráparazitázott az osztálytalálkozónkra. Azt mondta, minden úgy lett, ahogy tervezte: szépen elvégezte a szegedi konzervatórium zongora szakát. Csak utána vitték volna el katonának. Megvolt a sorozás, kijelölték a laktanyát, adott volt a bevonulási dátum.
Egyedüli gyerek volt, sokáig ült a fonott székben a szülei külvárosi, kertes házában, nézte az augusztusi, zsongó kertet, gondolkodott. Attól félt, hogy ha bevonul, el fog benne törni valami. Kibírja ő azt az időt, helyt fog állni, de eltörik majd benne valami, és attól elromlik a billentése. Nem fogja tudni helyrehozni. Odalesz a billentyűbillentése, a megfeszített húroknak az a precíz, csak őrá jellemző érintése, egész élete addigi munkája. Arra jutott, hogy ezt nem engedheti meg. Nem engedheti meg nekik. Nem szabad bevonulnia.
Ha viszont elmegy, abba a szülei fognak belerokkanni.
Ült hát a fonott széken, gondolkodott, nézte a zsongó kertet. A szülei megnyugtatták. Menjen csak el. Ha vigyáz magára, ők sem fognak tönkremenni. Nem hitt nekik, de meggyőzték.
Ezért aztán másnap hajnalban megölelték egymást, a fiú kigyalogolt a pályaudvarra a csöves hátizsákjával, elvonatozott Ausztriába, és a menekülttáborok után hirtelen kint találta magát Kanadában.
Hívták, várták, szerették ott az idegent. Gordon beszélt már akkor angolul, amikor kikérdezték, azt mondta, politikai menekült: nem akar elmenni magyar katonának. És művész. Zeneművész. Magasan képzett zongorista, jó billentéssel és hasznosítható pedagógiai ismeretekkel. Hosszan nézte a hivatalnoknő Gordont. Bizalom volt a szemében, egy emberséges hivatal jó szándékú ígérete, rengeteg kíváncsiság. Mégsem volt lefutva az ügy.
Gordon úgy érezte, mondania kellene valamit. Hallgatott, átgondolta a lehetőségeit, úgy érezte, van rá ideje. Aztán elmondta a hivatalnoknőnek a hazatérő angolok történetét. 1980, Magyarország. A fegyverrel harcoló, legendás, 1956-os emigráns két gimnazista fia hazalátogat. A nyelvet nem beszélik. Masíroznak befelé az apa városába. Az apjukat talán Ladiknak hívták. Őket már nem. A tervük az, hogy majd a Fiume szállóban szállnak meg. Már nem létezik.
A magyarok leitatják őket az első kocsmában, aztán a házi szállásukon megkínálják őket két cigány kisfiúval. Fotók, felhasználási javaslatok, konkrét árak. Ugyan már, mi a baj, hiszen ezek a brazilkák nem is emberek.
Sikító menekülés, vissza a fővárosba, vissza Londonba. Eltelik majd harminc év, és senki nem fogja tudni, hogy ilyenek voltunk. Hogy mindenki sikítva menekül el onnan. Ez a helyzet.
Asszonyom, nekem ilyen a hazám. Ez az otthonom. Kérem, ha teheti, ne küldjön vissza. Kérem, fogadjanak be. Itt akarok élni. Kérem. A hivatalnoknő hosszan nézi Gordont. Pecsétet választ. Beüti.
Nevet. Szeretettel üdvözöljük, uram.
Sok szerencsét Kanadában. Gordont először azok a magyar közösségek karolták fel, ahol a templomban volt még orgona. Játszott az istentiszteleteken, vezette a kórust, tanította a gyermekeket, aztán amikor megunták egymást, ment tovább. Így telt el húsz év. Körbejárta a fél földrésznyi országot.
Magyarok, kanadaiak, indiánok, ami a csövön kifér. Bejárt mindent Új-Skóciától Alaszkáig. Érzett hideget és meleget. Saskatoon városa lett a kedvence. Személyesen ismerte Margaret Atwoodot, néha zongorázott neki. Gordon mindvégig pompásan érezte magát Kanadában.
És teljesen bizonyos volt benne, hogy az ő feladata elsősorban az, hogy ne érezze magát emigránsnak. A régiek úgy gondolták, hogy a haza nélkül az egésznek semmi értelme. Ezt kellene neki most valahogyan másképpen elgondolnia.
Negyvenéves kora körül egyszer magáról kellett volna beszélnie egy született kanadainak. Meg kellett volna értetnie vele, hogy valójában ki is lenne ő. Megpróbált neki elénekelni néhány remek Cseh Tamás-dalt, de az idegennek semmit sem mondtak a Bereményi-szövegek. Ültek, beszéltek, és a kanadai nem látott Gordonból semmit. Senki sem ott él, ahol megszületett. Idegenekkel kell magát megértetnie. Másik földön, mindenféle gyökerek nélkül.
Mert Magyarországon mindenki Cseh Tamás.
Nagyon be kellett rúgnia, mire megértette, hogy Tolsztoj marad neki, F. Scott Fitzgerald, a Csillagok háborújának korai három része, továbbá Ludwig van Beethoven, op. 132-jének utolsó előtti tétele. Ezek a kommunikatív lehetőségei. Eltelt még néhány év. Aztán amikor a szülei tényleg elgyengültek, összeszedte a cuccait, és végleg visszaköltözött hozzájuk. Egyedüli gyerek volt, sokáig ült a fonott székben a szülei külvárosi, kertes házában, nézte az augusztusi, zsongó kertet, gondolkodott. Nem tört el semmi, erre kellett jutnia.
Szülővárosunk zeneiskolájában kapott állást. Nagyon büszkék voltak ők is a kanadai vendégművészre, befogadták. Gordon felvételizőket készít elő, örül a feladatának. S ha úgy adódik, a nagyobb ünnepeken az evangélikus nagytemplomban is ő orgonál, vendégművészként. Nem egyszerű a hazai kommunikáció, azt mondja. Idegenekkel kellene magát megértetnie. Olvasni nem olvasnak. A nagy Gatsbyt esetleg filmen látták. Ritkán beszél hozzájuk. Beethovent játszik nekik meg Bachot.
Nem találta közöttünk sem a helyét. Inni nem volt kedve, hamar hazament. Mielőtt elindult volna, egy nagyon vicces legény előgurította neki a báltermi zongorát. Gordon nevetett. Dolgozott szorgalmasan.
Mulatós zenét játszott nekünk, régi Korál- meg Piramis-számokat, és közkívánatra a székely himnuszt is, szép billentésekkel, csak utána indult el gyorsan haza.
A nagyon vicces legény csak ekkor üzemelte be a zenegépet. Ütötte, belerúgott, és aztán tényleg beindult a muzsika.
Szilasi László
