Kortárs irodalom...

Faludy György: Régtől sejtettem ezt

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön: nyakunkon a kés;
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyre megy
és mentől többet tud, lát, ért az ember,

az élet annál értelmetlenebb: -
rémálom két irgalmatlan setétség
között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.
Kihúzták a festő alól a létrát:
kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.

*

Faludy György: Zsuzsának a tömlöcből

Nessun maggior dolore
che ricordarsi del tempo felice
nella miseria…

Dante: Inferno, V., 121–123.

Cellám falán akasztófákat látok,
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,
nem bír le bennem félelem, halál,
és győzöl itt is, vaksi muslicák közt,
ahogy rovom sétámat fel s alá,
s e verset mondom, melyből, mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben, ízes barackmagként, számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa.

Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült az asztalán.
Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.
Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi
arany cikkázik. Keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?

Találgatom, vajon hány hónap addig,
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;
emlékeink forgószelét csavarjad
magadra szűzi lobogó gyanánt.
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,
beszélgetésünk elhagyott bárkája,
mit zöld hajában ringat a hinár,
bizsergő csókunk langyos eper-íze,
útunk a boldog Balaton felé,
és zsugorodott, összebújt alvásunk,
mint bronzkori sír vagy az anyaméh.

S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.
Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
lámpái a mezei sorompóknál,
húsom, mint tészta lóg a csontomon,
magom kivész, mert nem a piramisok
búzája, mely bír ezeréveket,
de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal
is eljövök még, hogy megnézzelek,
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
egy padra, nyáron – pántos és nehéz
napfényben, s akkor e rémkép keserve
édes lesz, mint egy óceán-nyi méz.

S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva
kiáltok örök hűséget feléd.
Őszesten, hulló lombok szandáljában
küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.
Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz – madárárny a ködben –
suhanok át a csipkefüggönyön,
s a holt zörejek lomtárából hangod
szegődik mellém utamon, ahol
zokogásod láthatatlan patakja
kísér pincékből s gyökerek alól.

Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel
vagy pimasz gőggel az ölébe húz:
zokoghatnál és én jutok eszedbe,
a lágy, a légi, lányos Orpheus,
kivel hiába játszotok bujócskát:
az éjben is rátok találok én,
felhő-lesen, magános csónakokban,
mély pincékben vagy lugasok ölén;
flaskák sötét üvegjén nézek rátok,
minden szőlőszem hamván ott leszek,
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
felhőkön gőgös arcot mímelek;

közétek ülök asztalon és ágyban,
rátok koccintom emlékem nehéz
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
ettől szégyenled férjed tar fejét,
ezért utálod görcsös köhögését,
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.
S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,
dunnád csücskére állok ragyogón.
Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
Hiába éltek! Hol a diadal?
Én lenn a sírban, az a régi hulla,
győztes maradtam, szép és fiatal.

Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon
késő nászunkra édes hegedőnek
vagy orgonának túl a sírokon.
Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?
E szakadékos esztendők fölött,
melyet nyílként magamnál messzebb küldök,
csak ez a vers, e vers legyen örök!
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
vagy rút görönggyel fizet e tusa –
de az idő visszhangos folyosóin
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.

(Az ávó pincéjében, 1950 szeptember)

Bari Károly, Radnótihoz

Radnóti Miklós - Ádvent

Ferencz Győzővel Radnóti Miklósról


http://www.litera.hu/files/imagecache/large/kepek/upload/2006-01/ferencz_gyozo_03_70.jpg?
Ferencz Győzőnek Radnóti Miklós élete és költészete címmel jelent meg monográfiája a költőről az Osiris Kiadó gondozásában 2005-ben. A szerzővel Mesterházi Mónika beszélgetett a Nyitott Műhelyben 2006. január 26-án. Az eseményről Szaniszló B. Judit írása alább olvasható (részlet)...
http://www.litera.hu/files/imagecache/large/kepek/upload/2006-01/ferencz_gyozo_03_70.jpg?

Nehéz ügy egy monográfia-szerzőnek a több éves kutatómunka alatt – ha nem is szakmailag, de - érzelmileg kívül maradnia tárgy-alanyán. Nem is várható el egészen, ám a leíró fázisban valahogyan mégis muszáj erre törekedni. Ez persze nem zárja ki azt a határozott irodalomfelfogást, amellyel Ferencz Győző rendelkezik. Sőt, talán éppen ez az objektív adatgyűjtésre való erőteljes törekvés, a költői élet mozaikdarabjainak hiánytalan összeillesztése vezet el evidensen ahhoz az alaptézishez, amely szerint az életrajz rekonstrukciója és a költői életmű megértése kölcsönösen támaszkodik egymásra. Nincs egyik a másik nélkül: ez lehetne a „kritikai életmű” lebutított evidenciája.
Ferencz Győző elmondja: valóban nem akarta azt a nehézkes írói technikát követni, amely egyes dogmatikusabb monográfiáknak a hendikepje; történetesen azt, hogy a húsz oldalas életrajzi leírást húsz oldalas verselemzés követi, és így tovább. Az életmű szempontjából érdekes és meghatározó dokumentumokat inkább alázatosan hagyja szóhoz jutni. Bár maga is költő és műfordító, igyekszik távol tartani magát a versfordítás elméleti és gyakorlati eszmefuttatásaitól. Sokkal érdekesebbnek tartja például kitérni arra, hogy mennyire téves a Radnótiról kialakult több nyelven is kitűnően beszélő poeta doctus képe. A korabeli levelezésekből kiderül, hogy Radnóti gyakran kért nyersfordítói segítséget barátaitól, franciául késve kezdett el tanulni, illetve hogy németül is inkább csak olvasott, mint írt.
Volt-e, lehetett-e Radnótinak zsidó identitása? Olyan kérdés ez, amely eldöntendő ugyan, Ferencz azonban ezen a ponton már hosszasan illusztrál is, a válasz nyilvánvalóan nem tudható le egy egyszerű nemmel. Radnóti azzal, hogy zsidó orgánumokban nem jelentek meg írásai, hogy magyar nyelvű zsidó antológiákban nem szerepelt, nem eleve vitatott zsidóságát tagadta, csupán nem akart egy olyan vonatkoztatási rendszerben felcimkéződni, amelynek szempontjait eleve abszurdnak tartotta.
Zsidónak keresztény, kereszténynek zsidó volt, ezzel kellett szembesülnie minden helyzetben. Ebből az állandó fenyegetettség-érzésből, az igazán sehova nem tartozásból valamint a gyerekkori traumákból pedig összeadódik egy olyan kettős haláltudat, amelyre Mesterházi Mónika is és maga a szerző is többször visszatér a beszélgetés folyamán.
Ferencz Győző határozott célja az, hogy amint mondja, „ne azonosulja el” az azonosulnivalót az olvasók elől. Bőséges mennyiségű dokumentum-részletet közöl megszakítások nélkül, ezek önmagukban összekötő-magyarázó illusztrációkként szolgálnak a kötetben. Gyarmati Fanni meglepetést okozó döntése, vagyishogy korábbi elzárkózása ellenére mégiscsak Ferencz Győző rendelkezésére bocsátotta Radnóti levelezését, egy évvel hosszabbította meg a monográfia megírásának idejét.
A szerző még mindig távol tartotta magát a regényesítés gondolatától, a dokumentumok rendezése viszont alapos és átgondolt szerkesztést kívánt.
Nehéz nem közhelyeket puffogtatni akkor, ha közhelyesek a közönség kérdései. Mi lenne a magyar irodalom Radnóti nélkül? Mi a pontos szerepe Radnótinak a magyar irodalomban? Tekinthető-e Radnóti a holocaust költőjének?
Ferencz Győző diplomatikus, nem tud és nem is akar kategorikus válaszokat adni a beszélgetés második órájának végén. Dedikál még néhány könyvet, beszélget kicsit az olvasókkal párszemközt, de több mint két óra elteltével nyilván ő is elfáradt.
Most már lehet hazamenni azonosulni; mindenki úgy, ahogyan maga szeretné.

Radnóti Miklós:
Ádvent. Kései ember

Megy vézna fenyővel a hóna alatt
...a sárban szegény; kalapja körül a
kedve leng ijedten, mint nyáron, sárló
tehénnek feje körül a méla bánat!

(Tán gyerek is még ő és félti a
mennyből az angyalt; tegnap még kis
szőke szakálla fölött az ajkain
néha fölpattant a lázas öröm!)

De ma már csak megy vézna fenyővel
a hóna alatt; fáradt két lába
két érett gyümölcs a sárban csattog!
és énekel szegény!

(1929.dec.23.)


*

Andrassev Iván haiku versei

Kicsi magány

Szánkót kapott egy
kisfiú. Sír az utcán.
Nincs, aki húzza.


Mindjárt megfagyok

Deres levélen
jégkukac. Fagyos szélben
csak a szívem él.

Andrassew Iván haikuiból



Gyerekerdő
<SCRIPT type=text/javascript>if (window['tickAboveFold']) {window['tickAboveFold'](document.getElementById("latency-3672260591459249358")); } </SCRIPT>
Egy titkos ösvény
mélyén sincs soha semmi,
csak egy pici vágy.





Emlék

A kicsi gyerek,
aki voltam, még részeg
egy nyár szagától.

*





Eltévedve

Valaki sír itt
a sűrű, hideg ködben.
Talán én vagyok?

*





Csak vissza

Egy tükörből ki,
aztán egy másikon be.
Csak visszatalálj.

*





Biztató

Az Isten jól van.
Most nincs itt. Ne félj,vihar
után visszajön!

*

Szeretem a kortárs irodalmat, leginkább a prózát. Faludy György és Eszterházy Péter kíváló írók.

Szép Ernő

ADD A KEZED

Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.

Szép Ernő
TÉL

Nézve nézem a hóeste fákat
Hol vették a haloványkék fátylat

Lélekzetem [nem elírás] hallom csak, a halkat
Ég is, föld is fátyolosan hallgat

Csuda csend ez, a varjú se károg,
Azt hiszem, a másvilágon járok.

Szép Ernő
Kék tenger alszik odafenn

Tél van, december
Ni most is füves még a gyep
Ha sápadt is, ha deres is
Tél van, december
A szilfán még levél ragad
A hárson is, a tölgyön is
Tél van, december
Egy cinke selypít hallga csak
Iszkol, repes, jó kedve van
Tavaszi tollazatba jár
Mindig van ládd egy kis tavasz
Kék tenger alszik odafenn
Ki nem hal álom és remény


*

Hermann Hesse - Késő őszi vándor

Lombtalan erdő ágfonadékán
A szürke levegőből fehéren ereszkedik alá az első hó,
És hull és hull. Hogy lett ily néma a világ!
Csupa fehér és szürke minden, néma, néma.

A vándor is, kit zöld és tarka hónapok hallottak
Zajt ütve járni, dalolni,
Elnémult, fáradt az örömre,
Fáradt, hogy továbbinduljon, fáradt a dalhoz is.
Megborzong, a hűvös, szürke magasságból
Álom lehel rá, csöndben ereszkedik alá,
És hull és hull a hó…

A messzi tavaszból s a hervadt nyári boldogságból
Még emlék üzen
Fakón tovasuhanó képekkel:
A cseresznyevirág szirmai a kékségen átderengnek,
Kegyes, fénylő kékség —
Barna és aranyszínű, fiatal pillangó
Szárnya alig láthatón rezeg, ahogy kapaszkodik a szárba —
Az erdőn a langyos fényű, nedves nyáréjszakából
Vágyakozva, hosszan dalol egy madár…
A vándor búcsút int a képnek:

Hogy lehetett oly szép! És néhány dolog még fel-fellobban
A hajdani időkből, ragyog, majd kialszik:
Szerető szemek mély-édes pillantása —
Éji vihar, villám és orkán a nádasban —
Az est távoli ablakából furulyaszó —
Mátyásmadár kiáltása reggel…

Hull és hull a hó. A vándor
Még utánafordul a madárnak, furulyának,
Daluk egykor megindította szívét:
Ó, szépséges világ, hogy némultál így el!
Hangtalan kel át a puha fehérségen
Otthona felé, melyet elfeledett,
Most lágyan vonja magához, hívja
A völgybe, Erlen patakjához,
A piactérre, a régi szülőház elé,
A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja,
Apja és az ősök nyugosznak.

Levél se zördül, madár se rezzen az ágak között…

(Ford.: Schein Gábor)

*

Hermann Hesse - Lépcsők

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.

És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

(Ford.: Keresztury Dezső)

Hermann Hesse - A magány

Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Ford.: Juhász Gyula

*

Kányádi Sándor

[SIZE=+1]LASSAN ELTELIK

[/SIZE] eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz

A német nyelvű irodalom irodalmi Nobel-díjasai sorozatból származó bélyegterv,
Hesse 1935-ben Montagnolában felvett fényképe alapján készült.

• 1905 Bauernfeld-díj
• 1928 A Bécsi Schiller Alapítvány Mejstrik-díja
• 1936 Gottfried Keller-díj
• 1946 Frankfurt Goethe-díja
• 1946 Irodalmi Nobel-díj
• 1947 A Berni Egyetem díszdoktora
• 1947 Calw díszpolgárává avatása
• 1950 Wilhelm Raabe-díj
• 1954 Pour le mérite rend a tudományért és művészetekért
• 1955 A német könyvkereskedők békedíja
• 1962 Collina d'Oro díszpolgára
• Számos iskola viseli a nevét

Hesséről elnevezett irodalmi díjak:

• Calwi Hermann Hesse-díj
• Karlsruhei Hermann Hesse irodalmi díj

Hermann Karl Hesse, írói álneve: Emil Sinclair

(Németország, Calw,1877. júl. 2.– Svájc, Montagnola, 1962. aug. 9.) német-svájci író, költő és festő.

Első prózai alkotásait romantikus elvágyódás és a magányosság érzése jellemzi (Camenzind Péter); egyes írásainak tárgyát a Távol-Keleten (Ceylon, Indonézia) töltött idő emlékei, illetve eseményei képezik (Sziddharta). Későbbi műveiben leleplezően ábrázolja a német kisvárosi polgárság életét, bírálja azt a kort, amelyben él. A fasizmus éveiben az antifasiszta mozgalomhoz csatlakozott; írásai a békevágy jegyében születtek.

Jelentős, befolyásos és kedvelt irodalomkritikusként is számon tartják. A 20. század első felében az egyik legkitűnőbb és legaktívabb közvetítő volt szerző és olvasó között, az irodalom és az olvasás hivatásos ügyvédje volt. 60 év alatt összesen 3 365 könyvkritikát írt, mely öt kötetben áll az irodalomkutatók és olvasók rendelkezésére.
1946-ban „életművéért, amely egyre inkább elmélyült, mind merészebbé és impozánsabbá fejlődött a klasszikus humanista ideálokat ábrázolva, valamint stílusművészetéért” irodalmi Nobel-díjat kapott.

"Minden ember élete kisérlet,
hogy eljusson önmagához.
Minden ember élete egy
ösvény sejtése. Senki sem
volt még teljesen és
maradéktalanul önmaga,
mégis mindenki igyekszik
önmaga lenni: ki tapogatózva,
ki ahogy éppen tud."


Herman Hesse - Demian
(fordította: Horváth Géza)


*

Hermann Hesse -Montagnola

<TABLE border=0 cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%"><TABLE border=0 cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%"><TBODY><TR><TD class=testo>Painter's Joy (1918)

Fields cost money thanks to what they yield,
Meadows are defended by barbed wire.
Sordid greed is everywhere revealed,
Everything's walled in, for sale or hire.

Here, however, in my visual dream
Other laws encompass every thing.
Violet disperses, purple reigns supreme -
Burden of the guiltless song I sing.

Yellow joins with yellow, joins with red,
Rosy mist dilutes the blue above,
Light and color sing of worlds unsaid,
Rise and fall in ringing waves of love.

Green arises from a newborn spring,
Spirit governs, healing every smart,
Giving meaning, newly ordering,
Bringing light and gladness to my heart.



</TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR><TR><TD></TD></TR></TBODY></TABLE>

*

H.Hesse: Montagnola

Hesse, Sonnenblumen a Montagnola

H.Hesse: Terasz der Casa Bodmer

Hesse, Monte Boglia in Schnee, 1933

H.Hesse: Montagnola

H. Hesse: Roccolo

H. Hesse: Blick von der Casa Bodmer auf Montagnola

H.Hesse: Montagnola

H. Hesse: Tessiner Landschaft

H.Hesse:Im Garten

H.Hesse: Auch die Blumen

H.Hesse: Blume, Baum, Vogel

H.Hesse: Montagnola

H.Hesse múzeumi tárgyai - író-költő-festő

Bár a vidéki remeteéletet preferálta világéletében, és 1946-os Nobel-díjának átvételére sem ment el – mert a laudációt nevetségesnek, az egész ceremóniát pedig divatfüggőnek találta és inkább kimentette magát egy udvarias levéllel –, a kalandos életű és szerteágazó munkásságú író-költő-festő pályafutása meglehetősen közismert.

Főleg a hatvanas években indult reneszánszától, amikor az amerikai hippi-mozgalom újrafelfedezte és japán földön is népszerűvé tette.
Azóta a nemzetközileg legolvasottabb német szerzőnek számít, akit hatvan nyelvre lefordítottak és műveinek példányszáma világszerte meghaladja a százmilliós nagyságrendet.

Hesse első világháborús depressziójának kúrálására kezdett el festeni – orvosi tanácsra –, de ezt már akkor sem tartotta afféle mellékes tevékenységnek és élete végéig nem tudta abbahagyni. Így születtek előbb álmainak vizuális feljegyzései pszichoterapeutája számára, aztán saját verseinek kéziratait kezdte illusztrálni és ritka, értékes bibliofil példányokként árusítani műgyűjtőknek, hogy a maga számára és a hadifogolyellátó részére pénzt keressen.
Akkoriban vallotta szinte gyermeki örömmel: „Nem mintha festőnek tartanám magam, de a festés gyönyörű. Az ember ujjai nem lesznek feketék, mint írás közben, hanem pirosak és kékek.” Főleg 1919-es tessini letelepedésétől színesedik ki palettája a mediterrán környezet hatására ragyogó kolorittal és expresszív erővel. Klingsor utolsó nyara című akkori, önéletrajzi jellegű elbeszélésében írja többek között: „Kis palettám, tele keveretlen festékkel, volt a vigasztalásom, a fegyvertáram, imakönyvem és ágyúm is egyben, amivel a halálra lőttem. Vele már ezerszer varázslatot űztem és a bárgyú valósággal szemben csatát nyertem.”
Az első világégés, valamint az azt követő inflációs idők során is ezzel biztosította szerény kenyerét, amint azt egyik 1920-as levelében említette: „Most, amikor a pénzügyi helyzet miatt költőként akár éhen is halhatnék, elkezdtem főleg a festészetemből élni…” A festés költészetét is szemléletesebbé tette, így vált számára a kép és a szó hovatovább egyenrangúvá, életében és munkásságában egyaránt.

Wagner István



Az író

Már tizenhárom éves korában,
Hermann Hesse úgy döntött, hogy
író lesz.
1946-ben elnyerte a
Irodalmi Nobel-díjat.
Ma ő tekinthető a leginkább
olvasott és elismert írónak
a 20. században.
Műveit 60 nyelvre fordították le.

*

A festő

Már 1916-ban Hermann Hesse vállalta az első kísérletet a festés műfajában, Montegna színes tájai magával ragadták. Hesse alkotásai több ezerre tehetők, ismert akvarelljei, rajzai és saját maga által készitett könyveinek sokszáz illusztrációja meglepően derűsek.